Herman Ottó címkéhez tartozó bejegyzések

Bengál, benga, banga és a benga Bengáli

„Bengál” szavunk eredetét egy forrásunk Bengália Banga nevű alapítójára vezeti vissza.[1] Amikor 2016-ban India Nyugat-Bengál állama nevét Bengálra változtatta (annak alapján, hogy Kelet-Bengál Banglades néven önálló állam), a név körül kialakult vitában nem merült fel ez az eredetmagyarázat.[2] Ez a következtetés természetesen fakadhat nyomozási felületességből, de a térség szakértőjében, Nitish Kumar Senguptában (1933? − 2013) okvetlenül megbízhatunk, aki szintén nem foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Mint 2011-ben írja, a szó ősváltozata, Vangalam először a XI. században Sivának szentelt Brihadisvara-templom egy feliratán tűnik fel.

1 templom

A természetesen sokkal régebbi Mahábháratában emlegetett Vanga egy ennél sokkal szűkebb bengáli területre utal. Hozzáfűzhetjük, ez még nem zárná ki, hogy ezt tekintsük őseredetnek. Hiszen a terület megjelölésére alkalmazott szó hosszú időn át lappangott, és másodvirágzása éppen ilyen módon köszöntött be: korai portugál kereskedők a bengáli terület egyik legjelentősebb városa, Csittagong kikötőjének nevét terjesztették ki előbb a városra, majd a teljes kétszázharminchat-ezer km2-es területre. Marco Polo (1254 – 1324) 1298-ban Bangalaként emleget egy 1290-ig feltáratlannak mondott déli térséget. (Nem tűnik valószínűnek, hogy a teljes Bengálra gondolt.) Sengupta későbbi arab utazók névváltozatait is vizsgálja.[3]
Annyit mindenesetre kijelenthetünk, hogy így vagy úgy, de a „Bengál” szó bengáli eredetű, mint feltehetőleg a „kuli” szavunk is (egy teherhordásra vállalkozó bengáli népcsoport neve)[4], és a cigány szavak ind ágú eredetének egyik fontos forrása a bengáli nyelv[5]. Bővebben…

Ne bőgj már, édes kisfiam, mint a viza!

A реветь белугой, „vizaként bőgni”, вздыхать как белуга, „szuszogni, mint egy viza” kifejezéseket, bizonyos alappal, orosz földön hibásan formáltnak minősítik különös tekintettel a máskülönben sokoldalú viza ilyen irányú képtelenségeire. Még inkább arra, hogy a narvál- vagy fehérdelfinfélék családjába tartozó belugát vagy fehér delfint (de nem Moby Dicket, a fehér bálnát, amely a saját nevével fémjelzett családba sorolt ámbráscet) oroszul nem белуга-nak mondják, ami a valódi tokfélék családjába tartozó viza vagy őrhal, hanem белуха-nak.[1] Felmerülhet bennünk, hogy megbocsátóbbnak kellene lennünk. A bőgős-szuszogós mondások születésekor még keveredhetett a két szó, annál is inkább, hogy az oroszban nem létező lágy h-t г-nek írják át. Mindkét lény él orosz felségvizeken: a beluga az Északi sarkkörön, a viza a pontuszi-kaszpi tengerrégióban[2], 2-3000 kilométerre, tehát óriási távolságban ahhoz, hogy a hasonló nevek a nép szóhasználatában összekeveredhessenek. Jó alapunk van feltenni, hogy a белуха és a белуга közös eredetű szavak.[3] A белуга a „ragyogni” jelentésű indoeurópai bhel- gyökre[4] visszavezethető orosz белый, „fehér” –уга nagyítóképzős alakja.[5] Bővebben…

A pirosvállú csiröge és Fönícia

Így azután, édes fiam, én tőled nem akarnék
hátramaradni, de még úgy sem, ha az isten igérné,
hogy viruló fiatallá tesz, ráncom kisimítja:
mint voltam, mikor elhagytam szépasszonyu Hellászt,
hogy ne civódjam apámmal, Amüntór Ormenidésszal:
mert ő feldühödött énrám egy széphaju lányért,
kit szeretett, s közben feleségét semmibe vette,
édesanyámat; anyám folyton kért, térdem ölelve,
háljam el azt a leányt, hogy majd megutálja az aggot:
megtettem, hallgatva reá. Sejtette apám ezt
rögtön, s szörnyü Erínüszeket kért sűrü imával,
hogy tőlem született fiusarj sose üljön a térdén.
Átkos imáit meg célhoz segitette az isten,
Zeusza a földmélynek s riadalmas Perszephoneia.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász, IX.
Devecseri Gábor (1907 – 1970) fordítása[1]


1-pirosvallu_csirogeA pirosvállú csirögével, másik nevén vörösszárnyú gulyamadárral már találkoztunk, amikor a harisról írtunk. Területvédő hajlama olyannyira túlfejlett, hogy nála nagyobb állatok kiűzését is megkísérli, mint például az emberét vagy a lóét. Tizenöt éves példányát is megfigyelték, bár ez a madárvilágban nem mondható rendkívülinek. 2-agelaius_phoeniceus_svgEgy-egy hím egy-egy párzási időszakban olykor tizenöt nőstényt is felügyel átmeneti ideig, bár, mivel háremtartásról nem számolnak be forrásaink, ez egyúttal a nőstények promiszkuitásáról is árulkodó adat (hogy a politikai korrektség rovására ezúttal a logikai korrektséget preferáljuk). A csirögefélék családjának fajai rendszerint kitűnnek színpompás tollazatukkal.

A magyar nyelv különösen gazdag olyan madarak neveiben, amelyek nemhogy Magyarországon, de Európában sem honosak, és a történelmi ismeret sem hozta közel hozzánk, mint például a struccot vagy az albatroszt. Ezeknek a neveknek egy része a madár életmódjára utal kisebb-nagyobb leleménnyel: „tüskebujkáló”, „szuharbújó”, „víztaposó”, „hernyófaló”, más részük a tudományos vagy az angol, ritkábban más nyelvű elnevezés magyar hangrendbe illesztése: „csukár”, „frankolin”, „noddi”, „mejnó”, „asztrild”, „tangara”, „timália”, „trupiál”. Ám elvitathatatlanul azok a legszebbek, melyek az adott faj, nem vagy család esetében önálló szóként (például a hangutánzás szándékával) tűntek fel, mint a „kuhi”, „fú”, „csiröge”. Ha ez utóbbiak eredetét firtatjuk, meglepő fordulatot tartogat számunkra a Herman Ottó (1835 – 1914) által alapított Aquila („Sas”) madártani folyóirat 105-106. évfolyamában a Környezetvédelmi minisztérium Természetvédelmi Hivatalának hivatalos tájékoztatója (A Nyugat-Palearktiszban előfordult madárfajok magyar nyelvű névjegyzéke). A magyar szavak születése mögött értelemszerűen nem a nép szóalkotási kedve húzódik meg, de nem is a nyelvújítás idejéből származó egységes koncepció hozta létre a szócsoportot. Különféle írásos, de nem hivatalos hagyományok alapján (mint például a Brehm-könyv múlt század eleji fordítása!) előbb Keve András (1909 – 1984) állította össze a jegyzéküket, majd miután azt ifj. Tildy Zoltán (1917 – 1994) önkényesen átírta, Schmidt Egon tett rendet a listában. Végül 2000-ben előttünk áll a hivatalos megnevezések jegyzéke.[2] A „pirosvállú csiröge” mindenesetre kedvesebb szóalkotás az amerikai red-winged blackbirdnél („vörösszárnyú fekete madár”).


3-blackbird

pirosvállú csirögék vonulása

A madár besorolása Linnétől (1707 – 1778) származik. A tudományos név Agelaius phoeniceus.[3] A latin nemnév a görög ἀγελαῖος, agelaios, „társas”, „csoportos” alakulata.[4] (Gyanítom, a madár magyar társneve, az alig használt „vörösszárnyú gulyamadár” a „gulyajáró” mintájára abból a hamis feltételezésből fakadt, hogy a gulyajáróhoz hasonlóan a pirosvállú csiröge is gulyák nyomában járva szedné össze betevő falatját, és ezt mutatná ilyen alapon a nemnév.) Valójában a pirosvállú csiröge, bármennyire autonóm lélek is, ha területének védelme forog kockán, költözködéskor hatalmas rajokba verődik, sőt, csatlakozik más fajok rajaihoz.[5] Nagyobb rejtélyek vannak azonban a fajnévben.


Bővebben…

A putri

1 putriA putri sokjelentésű szó. Először tekintsük át a szempontunkból kevésbé fontos tájnyelvi használatokat.

2 Szinnyei_József

Szinnyei József (1857 – 1943) és Kriza János (1811 – 1875)

A Szinnyei József-féle Magyar tájszótár (I., 1893-96) Kriza János székelyföldi gyűjtésére támaszkodva közli, hogy ott a putri szeleskedőt, féleszűt jelent. Észak felé haladva ez egész Zemplénig eljut bizonyos szelídüléssel, ahol már „szeleskedve házaló”. Kassán a futrika „szaladós”, Nagy-Kállón a putrikál „szaladgál”.[1] Azaz itt a p a „fut” f-jéből alakult át.

3 futrinka

futrinka

A futri, azaz „szeles”, „szaladgáló” a „futrinka” szó alapja, mely a „katalinkához” hasonlóan fejlődött.[2] Herman Ottó (1835 – 1914) általunk is sokszor idézett fontos művében, A magyar halászat könyvében a putrát a fürge cselle egyik neveként hozza fel, de „oláhos” hatásnak tudja be, hogy az „erdélyi részekben” a botos kölönte is erre a névre hallgat.

4 fürge cselle és botos kölönte

fürge cselle és botos kölönte

De térjünk rá a putrira „mint olyanra”. Bővebben…

A pénzes pér és a domolykók

1 penzes_per

Pénzes pér


A Német Sporthorgászok Szövetsége 2011-ben az év halának választotta a pénzes pért, mely véleményük szerint a német folyók legszebb halai közé tartozik.[1] Kissé megkésett tiszteletadásunknak nem a hal vitathatatlan szépsége az oka, hanem egy sajátos nyelvfejlődési vonal. (A nyelvet gyakran fejleszti ártatlan tévesztés, mint esetünkben, ami nem tévesztendő össze a modern nyelvfejlődés fő forrásával, a műveletlenséggel.) Bővebben…