Állatok kategória bejegyzései

Bőgés, brummogás és sóvárgás. A bramar

Oratio Toscanella (1510 – 1580) többnyelvű (köznyelvi olasz, latin, spanyol, flamand e altre lingue), 1568-ban kiadott szótára több szócikkben is tárgyal szóösszetételeket a bramarral, azaz „vággyal”, „sóvárgással”. Sajátos módon nem említi a honvágyat, de felsorolja az „utazási vágyat”. Ott találjuk az étvágyat, a „házasodási vágyat” (ez finomításnak tűnik), a társak utáni vágyat, és, tisztesség ne essék szólván, a „pisingert”.[1] A bramar a barokk operák egyik kulcsszava. Händel (1685 – 1759), láttuk, nem szenvedett ettől. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy olasz nyelvű énekes műveinek sokaságában nagy átéléssel ábrázolja a bramart.

Bővebben…

Harmadik és negyedik Pliniusok

Amint már írtuk, George Berkeley (1684 – 1753) gazdag filozófiai-tudományos oeuvre-jéből a maga idejében a leghatásosabb és legnépszerűbb az 1744-es, lázzal járó ragály megfékezéséül írt  Siris: A Chain of Philosophical Reflexions and Inquiries concerning the Virtues of Tar Water, Lánc: természettudományos észrevételek és vizsgálatok láncolata a kátrányvíz előnyeiről. A mű természetesen nagyban támaszkodik id. Plinius (23 – 79) nagyhatású művére, A természet históriájára.[1] A leveleiről és Traianus (53 – 117)-panegyricusáról (100) híres, tudományban azonban járatlan ifj. Pliniusról (61? – 113?), azaz Plinius Secundusról, a nagy Plinius unokaöccséről nem esik szó a terjedelmes életműben.[2] A kortársak nem véletlenül kapcsolták össze Berkeley és id. Plinius nevét. Bővebben…

Dionysos és a denevérek

Pyramus és Thisbe Shakespeare-nél (1564 – 1616)[1], a feleségét és annak szeretőjét leleplező Vulcanus, más nevén Lemnius, akiről Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításában írva vagyon,

Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben,

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars, 1550

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars (1550)

vagy a Berninit legalább egy matrac erejéig megihlető antik alkotás, az itt emlegetett Hermaphroditus, mind egyetlen nagy ívű dramaturgiai fogásba sűrűsödik Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) Átváltozásainak IV. könyvében. A „mese a mesében” ősi módszere alapján. Ezúttal nem a mesékre, hanem a mesélőkre figyelünk.

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus szobra alá, 1620

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus-szobor alá (1620)

Bővebben…

Hangyautánzó pókok, ezúttal is a görögök érintésével

Alexandriai Szent Kelemen (150? – 215) 195 körül írta a Προτρεπτικὸς πρὸς Ἕλληνας, Protreptikos pros Hellenas, azaz Buzdítás a görögökhöz című forrásmunkáját – nevezhetjük annak, hiszen számos görög szokást innen ismerünk. Jakab Attila joggal kifogásolja, hogy a magyar fordítás szövegtestében a προτρεπτικὸς, protreptikos olykor „intelemként” jelenik meg[1], de ezt a jelentésárnyalatot az ógörög szó is magában hordozza, hagyományos angol szava, az exhortation meg különösen, mely „buzdításon” túlmenően „korholást” is jelent. A II. könyvben Alexandriai Szent Kelemen szemgyönyörködtető bőségben ismertet regionális görög kultuszokat (nem buzdítólag, még csak nem is intőleg vagy korholólag, hanem lebeszélőleg). Thessaliában, írja, hangyákat tisztelnek, mert tudomásuk szerint ősatyjukat, Myrmidont Zeusz hangya képében nemzette Eurymedusával.[2] A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodosnak tulajdonított, erősen hiányos formában fennmaradt[3] Asszonykatalógus (53. töredéke) másképp tudja. Zeus és Aigina nimfa természetes fia, Aiakos unatkozott egymagában az anyjáról elnevezett bájos, de elhagyatott szigeten. Mikor az istenek és emberek atyja látta bánatát, a sziget összes hangyáját férfiakká és széles csípőjű nőkké változtatta. (A hangyák eltűnését követő ökológiai katasztrófáról nem esik említés.) Így lettek a myrmidonok, a hajózás mesterei, a vitorla feltalálói.[4] Erre a változatra építi Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) a sajátját. Az eredetit azzal bővíti ki, hogy a szigetet pestis néptelenítette el. Az Átváltozások VII. könyvben Aiakos így beszél erről:

Ritka remek terebélyes tölgy magasult a közelben,
mit Jupiternek szenteltek, dodonai magból;
itt eledelt gyűjtő hangyákat hosszu csapatban
láttam, amint roppant terhük cipelik pici szájjal,
és a fakéreg ráncai közt ösvényüket őrzik.
Számukon ámulok, és »Legjobb atya, adj ugyanennyi
polgárt
, « így szóltam, »s kiürült falaim teletöltsed.«

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[5]

Ovidius tehát életben tartja a hangyákat. (A legjobb atya kegyesen teljesíti fia kívánságát. Lehetetlen nem észrevennünk az elnéptelenedés rémétől rettegő görög nép vissza-visszatérő álmát az elnéptelenedést csodás eszközökkel visszájára fordító égi hatalmakról.) A myrmidon nép aztán ide-oda költözött Aiginából Thessaliába. Hűségesen követik Aiakos unokáját, Akhilleust Trójába.[6] Mikor viszály robban ki Akhilleus és az akháj fővezér, Agamemnon közt Bryseis rabnő miatt, és emiatt Akhilleus hazatéréssel fenyegetődzik, Agamemnon az I. énekben gúnyosan így felel:

Hát csak eredj haza bárkáiddal s embereiddel,
mürmidonoknak légy ura, én veled úgyse törődöm,
és haragodtól nem félek…

Devecseri Gábor fordítása [7]

A μύρμηξ, myrmex, „hangya” ógörög szót egyesek indoeurópai eredetűnek tartják. Erre nem hajlandó Ernest David Klein (1899 – 1983), aki alternatív megoldásként eredetül az ógörög μόρμος-t (mormos, „rettegés”) vezeti le. A gátlástalan, kérdéseket nem feltevő követő alakja a XVII. századi Angliában már annyira ismert volt, hogy külön szóval emlegették: myrmidon.[8]
Másfelől… A gőgös Arakhnével és bűnhődésével, azaz pókká válásával már foglalkoztunk. A két nevet Alexander McLeay (1767 – 1848) olvasztotta Myrmarachnévé 1839-ben. Jó oka volt rá.
Bővebben…

Újabb illatok (három részben)

Ó, arany szabadság; mezítelenségem! örök vágy
vagy te a tisztálkodásra, mikor így látod magad,
s érzed, mily cirógató ez a fürdőgőz, ez a nehéz szaga
önön testednek, mely már csupa bujaság.

Most látod igazán, mily méltó faragás vagy, s mily öröm
élvezned ezt az állapotot; hogy lubickolsz, s
fürdeted magad kecses mozdulatokra hajlón, míg
egyre terjeng és ömlik körüled a szerelmet-vaditó meleg
férfiszag, mely oly illatos, mint az almafavirág.

Berda József (1912 – 1966): Fürdőben
(az 1933-ban írt Férfihangon-ciklusból)[1]

Bár akiknek volt bátorsága néhányszor alámerülni velünk a bűz birodalmába, efféle „szerelmet-vaditó” szagélmények meg sem kottyanhatnak, mégsem fognak borzongás nélkül maradni. Ha hihetünk verseknek, a jóformán még kamasz Berda Józsefnek nemcsak arra volt alkalma, hogy maga gyönyörködjön „önön” almafavirág-illatában. Az, hogy ez a bizonyos illat esetleg, legalábbis bizonyos körülhatárolt körülmények között nem feltétlenül taszító, természetesen ősrégi felismerése az emberi nemnek. Aristofanes (Kr.e. 446? – Kr.e. 386) feltehetőleg Kr.e. 410-ben bemutatott komédiájában, A nők ünnepében (Θεσμοφοριάζουσαι, Thesmoforiazusai) egy sárga köntösről az egyik szereplő így nyilatkozik:

MNHΣÍΛΟΧΟΣ
νὴ τὴν Ἀφροδίτην ἡδύ γ᾽ὄζει ποσθίου.[2]

MNESILOKHOS
ne ten Afroditen edy g’ozei postiu.

Arany János (1817 – 1882) 1880-ban megjelent fordításában:

MNESILOCHOS.
Szent Aphrodite, mily kedves bakbűze van![3]

Bővebben…

Mimózák, ártatlanok és elkeseredett küzdelem

A Károli-biblia így fordítja a Deuteronomium egy versét:

Csinálék azért ládát sittim-fából, és faragék két kőtáblát is, az előbbiekhez hasonlókat; és felmenék a hegyre, és a két kőtábla kezemben vala.[1]

Ugyanez az ökumenikus bibliafordításban:

Csináltam hát egy ládát akácfából, aztán kifaragtam két kőtáblát, olyanokat, mint az előzők voltak, majd a két táblával a kezemben fölmentem a hegyre.

5Móz10:3[2]

Ugyanezt a különbséget látjuk a fa bibliai megjelenésének minden pontján a két fordításban.[3]
Az Ószövetség egy későbbi igehelyén ezt olvassuk:

És majd azon a napon a hegyek musttal csepegnek és a halmok tejjel folynak, és a Júda minden medre bő vízzel ömledez, és forrás fakad az Úrnak házából, és megöntözi a Sittimnek völgyét.

Joe3:18[4]

Ugyan nem lenne helyes, ha a fordítás a szóeredet alapján adná meg a magyar nevet, forrásunk rámutat, hogy a sittim-fa valóban kedveli a vádikat, azaz a patakok által kivájt völgyeket, így biztosra vehetjük, hogy az Ószövetségben oly nagy szerepet kapó völgy és a fa neve valamiképpen összefügg.
Bár a régi bibliafordításokat időről időre revideálják, Károli Gáspár (1529? – 1591) eredetileg is a „sittim-fa” („Sittim fa”) alakot használja.[5] Aligha tehetne másként. A pillangósvirágúak családjába tarozó akácfát nemcsak Mózes, de ő sem ismerhette. Bővebben…

Hasonlítsunk 5%-ig az ürülékre, avagy festmények és lepkeszárnyak

Edmund Brisco ”Henry” Ford (1901 – 1988) genetikussal vitatkozva az ugrásszerű evolúció híve, Richard Benedict Goldschmidt (1878 – 1958) 1945-ben így[1] ír:

Ford… olyan mutációról beszél, amely véletlenül távoli hasonlóságot mutat valamely védettebb fajra, s ebből, ha csekély is, némi előny származhat. Fel kell tegyük a kérdést: milyen távoli legyen ez a hasonlóság ahhoz, hogy szelekciós értéke legyen? Feltételezhetjük-e, hogy a madarak, a majmok, sőt a sáskák is olyan nagyszerű megfigyelők (vagy legalábbis akadnak közöttük ilyenek), hogy a távoli hasonlóságot is észreveszik, és az ilyen állatot messzire elkerülik? Szerintem ez a feltételezés túlságosan messzire megy.

Stephen Jay Gould (1941 – 2002), Goldschmidt híve, még radikálisabban teszi fel kérdését:

Vajon mi előny származik abból, ha az állat öt százalékig hasonlít az ürülékre?

Gould esküdt ellenfele, Richard Dawkins több helyütt, legékesszólóbban talán az 1986-ban írt The Blind Watchmaker (A vak órásmester, 1994) című egyik alapművében világos érveket sorakoztat fel amellett, hogy egy efféle mimikri igenis kialakulhat apró lépéseken keresztül, ugyanis a táplálékszerző konfliktusok az esetek jellemző tömegében nem szemtől szemben alakulnak ki. A ragadozó madár sietősen repül (kevés madár képes lassítani röptét, tehetjük hozzá), olykor csak szeme sarkából, szürkületi homályban pillantja meg prédáját, és ilyen, azaz valóságos körülmények között már egy távoli hasonlóság is előnyt jelenthet.[2]
Bővebben…

Antidarwini ötletek

A világ világosodását nemcsak abból látjuk, hogy esténként több a fény, mint kétszáz éve, hanem, számtalan kiábrándító ellenpélda ellenére, a belső világosság nagyobb erejéből is. Ma már egy elemi iskolás is észreveszi Schopenhauer (1788 – 1860) csattanósan megfogalmazott érvelésének hibáját az 1836-ban kiadott Über der Willen in der Natur (Az akaratról a természetben), melyet 1939-ben a Norvég Királyi Társaság nagy aranyérmével jutalmaztak[1]. Bővebben…

A Strauss család és a gekkók családja

Amint arról milliók és milliók sok év első napján meggyőződhetnek, Josef Strauss Delejes erők, avagy Titokzatos vonzerők (op.173) című keringőjét és a szerzővel vérségi kötelékben nem álló Richard Strauss (1864 – 1949) 1910-re befejezett Rózsalovagjának (op.59) egy keringőjét titokzatos erők fűzik egymáshoz. Erről már említést tettünk. De lássuk kicsit közelebbről, melyek is azok a delejes erők, amelyek a mű megkomponálására ihlették a Strauss dinasztia különös sorsú tagját!
Bővebben…

Magdolnák és ormányosbogarak

Ormányosbogarak. Reitter (1845 – 1920) illuisztrációi a Fauna Germanica: Die Käfer des deutschen Reiches V. kötetéből (Németország állatvilága: a német birodalom bogarai, 1916)

Ormányosbogarak. Reitter (1845 – 1920) illuisztrációi a Fauna Germanica: Die Käfer des deutschen Reiches (Németország állatvilága: a német birodalom bogarai) V. kötetéből (1916)

Az indoeurópai (h)webh-, „szőni” gyök, nem meglepően, többek között az angol web, „háló” szó alapja[1], de ami meglepőbb, a weevilé is, mégpedig, feltételezik, a lárva gubójának „szövött” kinézete alapján. Országh László (1907 – 1984) 1988-as kiadású angol-magyar szótárában[2], önmagában igen helyesen, ez utóbbi szó mindkét jelentését közli: „zsizsik” és „ormányosbogár”. Mégsem adózhatunk maradéktalan tisztelettel megoldásának, ugyanis nem a szótárszerkesztési elvek szerint, két külön jelentés alatt sorolja fel a két magyar változatot, hanem egymástól vesszővel elválasztva, mintha csak magyarázná egymást a két szó. Ez azonban bonyolultabb. Bővebben…

Asa

A leány megőrült! – mondá Asa megvető kifejezéssel, melyben némi aggodalom is vegyült. – Mint látszik, nyilt szemekkel álmodoz.

Cooper (1789 – 1851): A vadfogó (Vadölő), VII. fejezet (1841)
Vachott Sándorné (1830 – 1896) fordítása (1871)[1]

A harmadik júdai király, Asa (†Kr.e. 870?), a vele jóindulatúbb megemlékezés szerint alapvetően kegyes, istenfélő uralkodó volt, kisebb hibákkal:

9 Jeroboámnak az Izráel királyának a huszadik esztendejében Asa lett a király Júdában,
10 És uralkodék negyvenegy esztendeig Jeruzsálemben; és az ő anyjának Maaka vala neve, az Abisálom leánya.
11 És Asa azt cselekedé, ami kedves volt az Úr szemei előtt, mint Dávid, az ő atyja.
12 Mert kiveszté a férfiú paráznákat az országból; és lerontá mind a bálványokat, amelyeket csináltak volt az ő atyái.
13 És Maakát az ő anyját is megfosztá a királynéságtól, mivelhogy egy iszonyú bálványt csináltatott a berekben; és elrontá Asa az ő bálványát, és megégeté azt a Kidron pataknál.
14 De ha a magaslatokat nem rontották is le, mégis Asának szíve tökéletes volt az Úrhoz életének minden napjaiban. Bővebben…

Fürjek és téglák

A fácánfélék családjába tartozó fürjet a latinban, amint már láttuk, coturnixnak mondják. A szó a régebbi, a madár hangját utánzó quocturnix lágyulása.[1] Eredetileg Linné (1707 – 1778) a madarat a siketfajdok nemébe sorolta Tetrao coturnix néven[2], de a fürjekre 1791-ben Pierre Joseph Bonnaterre
(1752 – 1804) új nemet vezetett a taxonómiába[3], így azóta a fürj tudományos neve Coturnix coturnix. Az eurázsiai alfaj, a Coturnix coturnix coturnix névadójának tiszteletből Linnét tették meg[4], noha csak a középső név származik tőle.

eurázsiai fürj

eurázsiai fürj

Eredetileg a Coturnix nembe sorolta 1833-ban William Henry Sykes
(1790 – 1872) ezredes a pirostorkú sziklafürjet. Vizsgáljuk ezúttal ez utóbbit közelebbről!

pirostorkú sziklafürj

pirostorkú sziklafürj

Bővebben…

Fojtópókok és bodobácsok

Méltánytalanság érte részünkről a fojtópókok szupercsaládjába tartozó fojtópókfélék családját, hogy idáig nem fordítottunk rájuk figyelmet. Hálót nem szőnek eleségeik számára, szövőmirigyeiknek az utógondozásban jut szerep: a selyemszálakkal beburkolt tojásokra az anya vigyáz a kikelésig. De ezzel bélelik ki nappali menedékhelyüket is, hogy onnan éjszaka előtörjenek. Látszatra megfojtják áldozatukat, az ászkarákok rendjének szárazföldi alrendjének fajait, valójában élettanilag – kriminológiailag egészen eltérő folyamat zajlik közöttük.

sárgás fojtópók

sárgás fojtópók

gömbászka

gömbászka

Bővebben…

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)

Bővebben…

Maori és tupi tuik

– Na, pap-madár! Ugyancsak csendben vagy. Nem tanított meg beszélni a pópa?
A madár hallgatott, nézte az ezredest, aztán elfordította a fejét. Az meg csak beszélt hozzá:
– Vagy te is úgy tartod, hogy a diktatúrát meg kell dönteni, az ezredeseket meg felakasztani?
A papagáj kinyitotta a csőrét és komolyan válaszolt:
– Legyen meg az úr akarata.

Larni (1909 – 1993): Nikó bácsi papagája. Baranyai Ilona fordítása (1969)[1]

A beszédképesség áldása nemcsak a papagájfélék, és mint korábban említettük, a seregélyfélék családjára szállt, ha most a madarak osztályánál maradunk. Az Új-Zélandon endemikus tui, meglehet, nem bír olyan szókinccsel és érvrendszerrel, mint egy papagáj, mondatformálásába, szóképzésébe nem zavarnak bele kedves, de tömegesen már idegesítő gurgulázások. Még a hangfekvést is mesterien utánozza:

Ugyanakkor saját előadói életművére is joggal lenne büszke, ha magasabban ülne a törzsfejlődés fáján:

az óvilági poszátafélék családjába tartozó barátka- vagy barátposzáta

az óvilági poszátafélék családjába tartozó barátka- vagy barátposzáta

A maori (jellegzetesen hangutánzó) megnevezést a világ a magáévá tette, de az angol a „pap-madár”, parson bird nevet is használja. (Ugyanakkor a tui többes számánál, az eredeti maori használathoz igazodva, megengedi az egyes számú alakot is.)  Gondolhatnánk, a „sapkájára” célozva, hasonlóan a különféle madár-„barátok” magyar nevéhez. Tévednénk. Az első európai telepeseket az evangélikus lelkészek mózesi kőtáblákra utaló kis, fehér gallérpárjára[2] emlékeztető nyakdíszítő tollcsomói győzték meg. Korai, első kutatója Johann Friedrich Gmelin (1748 – 1804) volt 1788-ban.[3]

a tupik papagájféléje: tuipapagáj

a tupik papagájféléje: tuipapagáj

Ő működött közre Linné (1707 – 1778) A természet rendszere című főművének XIII. kiadásában, melyben említi a Brazíliában élő tuipapagájt is Psittacus Tui néven.[4] (A Psittacus a papagájok egy neme.) Ennek a madárnak azonban, beszédképességét leszámítva, semmi köze a tuihoz. A neve tupi eredetű, amelyben a tui „kis papagájt” jelent[5], azaz a szóképzés módja a két távoli kontinensen azonos volt.

Bővebben…