Állatok kategória bejegyzései

Az őrnagy és a kakadu

sir Thomas Livingstone Mitchell (1792 – 1855)
sir Thomas Livingstone Mitchell (1792 – 1855)

Bevezetésképpen ismerkedjünk meg röviden sir Thomas Livingstone Mitchell pályájával, mely érdekesen szemlélteti, egy kudarcokban bővelkedő, sikerekben szűkölködő, de önhibájából is sokat szenvedő emberből mégis hogy válhat már-már nemzeti hős. De legalábbis egy olyan ember, akit az 1827-ben alapított sidneyi Ausztrál Múzeum (a kontinens legrégebbi ilyen intézménye[1]) Ausztrália ötven legnagyobb felfedezője között tart számon[2].
Donald William Archdall Baker (1922 – 2007) írt róla olvasmányos címszót az Australian Dictionary of Biography, Ausztrál Életrajzi Lexikon 2. kötetébe 1967-ben. Mitchell szerény körülmények között élő skót családba született, de szülei mindent elkövettek jó neveltetése érdekében. Tizenkilenc évesen már másodhadnagyi rangban harcolt Spanyolországban Napóleon (1769 – 1821) ellen, de már itt megmutatkozott érdeklődése a tereptan, a térképészet iránt. Ezzel vonta magára a szintén skót, de nemesi származású sir George Murray (1772 – 1846) főtörzsőrmester[3] figyelmét, aki az Ibériai-félsziget fontos csatatereinek feltérképezésével bízta meg.

Bővebben…

Akiknek savanyú a hering

Könnyeket ígérek.
Az esetleges ny. olvasó különböző pontokon már szembesülhetett a bűz legyűrhetetlen hatalmával foglalkozó bejegyzésekkel. Rettenetben azok nem érnek fel azzal, ami most következik: ezúttal ugyanis a bűz nem elrettentő erő, ellenkezőleg, furcsa pszichoszomatikus jelenségeken keresztül, boldogság forrása. Előbb erről néhány szót.
A mazochizmus hatásmechanizmusa nem az, hogy a benne szenvedőben valami átfordult volna. A különféle sérelmekre agyunk csillapító, enyhítő hormonok kibocsátásával válaszol, és a folyamatok merész, ördögi mederben tartásával kialakítható, hogy a mérleg ez utóbbi felé billenjen. A kapszaicin élvezete a mazochizmus egyik enyhe típusa. Felteszem, a bűz iránti undorra válaszul kibocsátott vegyületek elválasztása ugyanígy manipulálható. Ebben a hitemben megerősít, hogy a bűzkibocsátó ételek fogyasztói dicsérettel emlegetik a szóban forgó étel ízét, de nem mennek odáig, hogy ezt az élvezetet a legfőbb jók közé sorolják. Itt az történhet, hogy a bűzön áthatolva, az első falatokig eljutva diadalmaskodnak a „mentőhormonok”, és ezek szépséges emlékezete a mellékkörülmények (az íz, a konyhaasztal terítőjének mintázata stb.) megszépítését is magával hozza.
Fő célom egyetlen ilyen étel bemutatása, kis bevezetővel a zsáner néhány hasonló egyéb szereplőjével.

A magyar étkezéskultúrában ezt a Pálpusztai sajt képviseli. Jellegzetes bukéját ugyanattól a (vöröses elszíneződést okozó) rúzsflóráról kapja a kérgében[1] – merthogy ez a baktérium levegőkedvelő, és csak a felszínen marad életben –, amely a nap végi lábszagot is okozza, és amelyet a bűzborz is felhasznál vegykonyhájában, továbbá a záptojás illatának kialakításában is szerepe van[2].

Bővebben…

Mérgezett esernyők. Ricinus, kullancs, hód

– Mit gondolsz, mi lesz a vége? – kérdezte a pap. – Azelőtt úgy véltem, jól végződik – mondta K. -, most már néha magam is kételkedem benne. Nem tudom, mi lesz a vége. Te tudod? – Nem – mondta a pap -, de félek, rossz vége lesz. Bűnösnek tartanak. Az alsó fokú bíróságnál feljebb talán nem is jut a pered. Legalábbis egyelőre: bizonyítottnak tekintik a bűnödet. – De én nem vagyok bűnös – mondta K. -, ez tévedés. Hogyan lehet egyáltalán bűnös az ember? Hisz mindnyájan emberek vagyunk, egyikünk is, másikunk is. – Ez igaz – mondta a pap -, de hát így szoktak beszélni a bűnösök.

Kafka (1883 – 1924): A per (1925). Kilencedik fejezet: A dómban
Szabó Ede (1925 – 1985) fordítása (1968)[1]

Francesco Gullino (1945 – 2021)
Francesco Gullino (1945 – 2021)

Néhány napja, egészen pontosan Mária mennybevételének napján, augusztus 15-én hagyott itt bennünket Francesco Gullino, Georgi Ivanov Markov disszidens bolgár író feltételezett gyilkosa. Mark Radice 2006-ban kitűnő, a lehetőségei határain túlra nem merészkedő tényfeltáró filmet forgatott az ügyről (The Umbrella Assassin, Az esernyős gyilkos):

A filmet magyarra is szinkronizálták Az esernyős gyilkos – Georgi Markov rejtélyes halála címmel:

Georgi Ivanov Markov (1929 – 1978)
Georgi Ivanov Markov (1929 – 1978)

A szinkron nem lett tökéletes. Az áldozat keresztnevét Georgi helyett következetesen Georgijnak mondják (bár az orosz szál nem itt, hanem a végrehajtás oldalán szövődik a történetbe). A feltételezett gyilkos nevét (kétségkívül „angolosan”) Francesco Gulinónak ejtették – emiatt remélhetőleg nem érte zaklatás sem Francesco Gulino olasz, sem Frank Gulino amerikai zeneszerzőt.


Bővebben…

Mantua csavaros eredete

Pietole, erőd
Pietole, erőd

…a szelíd mantuai költő nagyon messze van Theokritosz erős plein air színeitől. Vergiliust gyengéd, lányos léleknek tartotta az ókor. „Szűzies” volt a mellékneve.

Babits Mihály (1883 – 1941): Az európai irodalom története (1925)
Homérosztól 1760-ig. Művészet és világpolitika[1]

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) a Mantua melletti Andesben (a mai Pietolében) született csodás körülmények közepette, amint erről az esetleges ny. olvasó korábban már meggyőződhetett. Ahogy a firenzei Dantétől (1265? – 1321)[2] nem vehető rossz néven az életmű aránytalanul sok utalása szülővárosára, ugyanennyire természetes Mantua sűrű feltűnése Vergiliusnál. Mindezek közül legtöbbet az Aeneis X. énekének egy részletét kommentálják:

Bővebben…

Köpenyek, ráják. A gázharisnya is érintve

Medović (1857 – 1893): Bacchanália (1890)
Medović (1857 – 1893): Bacchanália (1890)

Caligula (12 – 41) a római császárság történetében körülbelül ugyanolyan „jó hírnek” örvend, mint VI. Sándor (1431 – 1503) a római pápaságéban. Suetonius (69? – 130?) a Caesarok élete neki szentelt fejezete 52. szakaszában a viseletét is felrója neki:

Saepe depictas gemmatasque indutus paenulas, manuleatus et armillatus in publicum processit; aliquando sericatus et cycladatus[1]

Gyakran tarka hímzéses, drágakővel kivarrott, hosszú ujjas paenulában mutatkozott nyilvános helyen, karpereccel karján, olykor selyemruhában

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[2]
(A paenula ujjatlan, hosszú, zárt köpeny téli hordásra.[3])

Gallienus (218? – 268) is jellegzetes „rossz császár” volt, amennyiben elfogadhatjuk a IV. században írt Historia Augusta olvasmányos, de ellenőrizhetetlen megállapításait a róla és fiáról, Saloninus Gallienus (242? – 260) császárról írt fejezet 16. szakaszában. Az, hogy nyáridőben naponta 6-7 fürdést, „akár” napi 3-4 ezer katona megöletésének sztálini szigorát tulajdonítja neki a feljegyzés, nem támasztja alá a krónikás szavahihetőségét.

Mantelibus aureis semper stravit.[4]

Mindig arannyal szőtt abroszokkal terített.

Takács Levente fordítása[5]

Bővebben…

Aranykák szóeredete

Tam gratumst mihi quam ferunt puellae
Pernici aureolum fuisse malum,
Quod zonam soluit diu ligatam.

Catullus (Kr.e. 84? – 54): Carmen IIb[1]

Úgy örülnék, mint elcsábított
Lányka, midőn az aranyalma
megnyitja sokáig zárt szűzi ölét.

Tuka Gábor fordítása (2004)[2]

Képtelenség egy valamirevaló római verset annak minden ízében lefordítani, de itt meg kell jegyezni, hogy a carmenben a „régi történet” elcsábított lánykája (mellesleg Catullus az „aranyat” is becézi) félreismerhetetlenül a Hippomenes által elnyert Atalanta.[3]

Frank közvetítéssel előgermán eredetű a középkori latin troppus, „csorda”, „nyáj”, „madársereglet”. Az előgermán ős vagy a þurpą, „csapat”, „falu”, vagy a þruppazþrubą, „csoportosulás”, „fürt”.[4] (A þurpą-ból fejlődött a német Dorf, „falu”.[5]) A középkori latin értelemben valószínűleg a szó kicsinyítésével alakult ki a francia troupeau.[6] Az ennek rövidülésével kialakult troupe szót az angol is átvette.[7] A németbe a szó Trupp (a magyarba innen „trupp”) alakban átkerülve már „cirkuszi társulat”, „színtársulat”, „katonai egység” jelentést vett fel.[8] Az olasz troppo, „túl sok”, „túlzottan” is a troppus leszármazottja.[9] Szusszanásképpen egy Allegro ma non troppo:

Bővebben…

Heverők borításai (oktalan nyomozás)

Couture (1815 – 1879): A rómaiak hanyatlása (1847)
Couture (1815 – 1879): A rómaiak hanyatlása (1847)

Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) monumentális vében (A római nép története a város alapításától) a XXXIX. könyv 6. fejezetében ilyenképpen jelöli meg az általa már az előszóban is felpanaszolt elpuhulás[1] mélyen a köztársaság-korba, a Kr.e. második századig nyúló kezdeteit:

a Városban az idegen fényűzés hódítása az asiai hadsereg megérkezésével kezdődött. Ők hoztak először érclábú heverőket, drága takarókat, függönyöket, szöveteket s akkor a legdrágább berendezési tárgynak számító egylábú asztalokat és díszasztalkákat. Ekkor jelentek meg a lakomákon az énekesek, citerások, és az asztal melletti szórakozás egyéb fajtái. Magát a lakomát is egyre nagyobb gonddal és fényűzéssel rendezték meg. S a szakács, akit régebben értéke és szolgálata alapján a rabszolgák leghitványabbjának tartottak, egyre értékesebb lett, szolgálatát már-már művészet számba vették. S mégis mindez, ami akkor feltűnést keltett, csak csírája volt a későbbi pazarlásnak.

Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[2]

Jól felismerhető, hogy a fényűzés kialakulását nem a „semmiből” felbukkanó újdonságokban, hanem annak folyamatában láttatja (erre jó szó tehát az „elpuhulás”): a funkcionalitás átfordulásában léha cifraságokba. Itt van rögtön az érclábú heverő. Erre az aeratus lectus kifejezést használja[3], mely rézzel vagy bronzzal borított heverőt jelent. (Az aeratus mint „rézzel vagy bronzzal borított” a gazdag emberre alkalmazott gúnyszó is.[4]) A lectus „ágy”, „heverő” jelentésű, amely éppúgy az indoeurópai legh-, „feküdni” gyökből származik[5], mint az ógörög λέχος, lekhos, aminek jelentése szintén „ágy”, „heverő”[6]. A részben „túltömörített”, részben „túláltalánosított” magyar fordítás így kissé megtévesztő.
A mértéktartó „jók” természetesen nem cifrálkodtak heverőik ércborításával, amint az látható Cicero (Kr.e. 106 – 43) Védőbeszédében a választási megvesztegetésért perbe fogott Lucius Licinius Murena konzul védelmében, annak 36. fejezetében:

Bővebben…

Bikapókok. Lehtinen újabb fejtörője

Egy mondat Juhász Ferenc (1928 – 2015) 1997-es tömör jellemzéséből a Bikapókról vagy Köpcös Nagymesterről, azaz Mikszáth Kálmánról (1847 – 1910) írt versprózájából, melyet az író születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen olvasott fel Balassagyarmaton[1]

Essünk túl mihamarabb az elnevezéseken. A bikapókalakúak (Eresoidea) öregcsaládjába tartoznak a bikapókfélék, melyek angol neve velvet spiders, „bársonypókok”. Ennek a családnak egyik neme a bikapókoké, melyek neve angolul ladybird spiders, „katicapókok”. A nem egyik faja, az Eresus kollari magyar neve „skarlát bikapók”, vagy röviden és megtévesztően „bikapók” (hasonlóképpen az angolban: ladybird spider, „katicapók”). A népszerűsítő irodalom egyrészt azon fáradozik, hogy a „bársonypók” elnevezést is meghonosítsa Magyarországon (a magyar tudományos nevezéktan egyelőre ellenáll), másrészt azon, hogy fogalmi bizonytalanságot támasszon: a bikapókok (nem vagy faj) angol nevét mondja tévesen velvet spidernek, „bársonypóknak”[2]. Az Eresus nemnév Charles Athanase Walckenaer  (1771 – 1852) báró 1805-ös kreációja[3], az ógörög ἐρεσσέμεναι, eressemenai, „evezni” újlatinosítása[4], nyilván a pók mozdulatai alapján. A háziállatként fogvatartott, a báró nevét viselő Eresus walckenaeri, magyarul mediterrán bikapók kétségbeesett szabadulási kísérlete kétségtelenül evezés benyomását kelti:

A nagyrészt Európában élő skarlát bikapók tudományos nevét, az Eresus kollarit a bécsi Természettudományi Múzeum ízeltlábúakkal foglakozó kutatója, Friedrich Wilhelm Rossi (1817 – 1848) adta ugyanott dolgozó arachnológus kollegájáról, Vincenz Kollarról (1797 – 1860) [5] 1846-ban, bár a fulvus, „sárga” fajnevet is használta.[6]
Magyarországon a skarlát és a sárgafejű bikapók él. A skarlát bikapók fajneve nem egységesen kollari, de nem Rossi fulvusát használják, hanem hol a nigert, hol a cinnabarinust, azaz a „feketét” és a „cinóbert”. Megbocsátható módon, hiszen a fiatal példányok feketék, mígnem a hímek utolsó vedlése elvezet a kifejlett, színpompás állapothoz. Amíg ők, ekkor üregükből előbújva vándor életbe fognak, írja Tóth Timi eoldala, a nőstények bennmaradnak a pókhálóval kibélelt üregekben, melyek bejáratához fogóhálót erősítenek. A megtermékenyített petetömeget a nőstény nap közben szellőzteti a szabadban, csak éjjelre viszi vissza lakhelyére. A feltűnő gondosság jutalmául az anya tovább élhet magzatai testében, miután azok, erőre kapva, felfalják őt.[7] (A matrifágia habitusát más póknemekről szólva már említettem.) A budai hegyvidéken a Remete-hegyen, a Sas-hegyen és a Széchenyi-hegyen élő közösségekről számolnak be. Nagy-Magyarország területéről Herman Ottó (1835 – 1914) a vörösfejű bikapókot is jelzi. (Ennek fajneve, a ruficapillus alapján a „rőtfejecskéjű” magyar fordítás találóbb lenne, ha a capillus szóeredetére összpontosítanánk; a capillus jelentése azonban módosult: haj, szőr. vagy ezek szála[8].)

A vörösfejű bikapók valamelyest nagyobb termetű a fél centiméteresre növő skarlát testvérénél. Célzottan adagolt csótányokkal is elbánik:

Bővebben…

Tarajos sülök, ezúttal keletre

Захвативший гражданским багром на дальнем краю их дикообразного человека[1], messzi határaikon míves kampójukkal megjuházva a maguk vad ábrázatú emberét – írja Gogol. Megszakításokkal, egybeszámítva több évet töltött Rómában 1837 és 1848 között.[2]

Zereteh: Gogol (1809 – 1852) szobra a Villa Borghesében (2002)
Zereteh: Gogol (1809 – 1852) szobra a Villa Borghesében (2002)

1838 tavaszán vagy 1839 őszén írta Аннунциата, Annunziata címen tervezett regényét, mely azonban töredékes maradt. Összefüggő, önmagában is élvezhető töredékét Рим, Róma címmel jelentette meg a Москвитянин, Moszkvai Ember nevű folyóirat 1842-ben.[3] Ebben a csípősen szellemes írásában jellemzi rövid írásom nyitómondatában ilyen módon Róma kulturális „exportját” Gogol. Ahogy az esetleges ny. olvasó már megszokhatta, ezúttal is egyetlen szó kedvéért idézem a jobb sorsra érdemes darabot. Ezúttal a szó (ragozatlan alakjában) a дикообразный, „vad ábrázatú”.

Bővebben…

Zsákhordók

A Dominikai Köztársaság konygájából: la bandera („zászló”), a közepén meturával. Csak ez utóbbi emlékeztet az ország zászlajára
A Dominikai Köztársaság konyhájából: la bandera („zászló”), a közepén meturával. Csak ez utóbbi emlékeztet az ország zászlajára

A jelentős, de szakmailag kiközösített Francis Walker (1809 – 1874) entomológus 1855-ben a zsákhordólepke-félék családjának egy zömében Kelet-Ausztráliában élő nemét Meturának keresztelte el.[1] Motívuma a névadásra ezúttal is ismeretlen, és ugyanúgy az általa végzett roppant taxonómiai túlmunka rovására írható, mint más nemek esetében. Lélektani spekulációkba persze bonyolódhatunk, mint valami álomfejtő, és a „hallottam egy szót” mint forrást kockáztathatjuk meg. Mert – mint kitartó kutatás feltárja – ilyen szó kétségkívül létezik, és Walker egyéb névadásai is azt sugallják, hogy taxonjai nem puszta agyszülemények. Ebben az esetben a metura a dominikai köztársasági spanyol fontos konyhaművészeti szava, „a szegények körete”. Értve ezen, hogy a tehetősek étkezésében a fő étel a fehérje, és a garnírung zöldségalapú, míg a szegények esetében a sorrend megfordul. Fő táplálékuk növényi eredetű, és hozzá mintegy jutalomként bekapnak egy-egy hal- vagy húsfalatot. Ez a metura, a dominikai köztársasági konyha elidegeníthetetlen kelléke.[2] Különféle rovarokat és pókokat megszorultságunkban be-bekapunk, a Meturák azonban csak esetleges fogyasztóik különös gondossága és odafigyelése esetén válhatnak az ember éhsége vagy ínyencsége áldozatául. Feltárom az okokat.

Bővebben…

Cinegelégykapók

A verébalkatúak alrendjében az egyik család a cinegelégykapó-féléké. A családba 15 nem, ebbe 35 faj tartozik. (Az utóbbi számmal óvatosnak kell lennünk, forrásról forrásra változik, azzal együtt, hogy nembeli besorolásuk sem egységes. Az egyes fajok binómenjeinek vizsgálatakor a teljesen nyilvánvaló vagy a tárgyhoz képest mellékes esetekben a tudományos név mellett csak a fordítást fogom közölni, ahogy eddig is tettem.) Angol nevük australian robin, szó szerint „ausztrál vörösbegy”, utalva számos fajuk valószerűtlenül élénkvörös begyére. Ámde az eurázsiai-afrikai vörösbegyekkel és a légykapófélék családjával nem mutat ki közeli rokonságot a génvizsgálat. Új-Guineában 25 fajuk él, Ausztráliában 20, de szépen képviseltetik magukat Új-Zélandon és Óceániában is. A Microeca hemixantha, „félsárga kisszerű” faj a kelet-indonéz Tanimbar-szigeteken endémikus.[1]

A család fajai erdős-cserjés vidékeken élnek, de megtalálni néhányat mangrovékben, sőt, némelyek telenként (azaz termőidőben) mezőgazdasági területekre is bemerészkednek.[2]

Bővebben…

Nemek, fecskék és nemfecskék. A kléhó rejtélye

Amikor azt mondjuk, a sarlósfecske-alakúak rendje az újmadárszabásúak (más néven tarajos szegycsontúak) alosztályágába tartozik, nem mondtunk nagyot, lévén hogy ez az alosztályág a maga mintegy 8500 fajával a ma élő madarak túlnyomó többségét teszi ki[1]. A többi madár futómadár-szabású, mint amilyen a struccalakúak rendje. A ma élő madarak két kládjának tudományos neve Neognathae és Palaeognathae. A tudományos nevek előtagjai, jól felismerhetően, az „új” és „régi” jelzők, a közös utótag az indoeurópai eredetű[2] ógörög γνάθος, gnathos, „állkapocs”[3]. (Ádámtól-Évától indítok, de egyszer ezen is túl kell esnünk, ha már annyi madár nyüzsög ebben a blogban.)

partifecske
partifecske

A sarlósfecske-alakúak rendjének tudományos neve Apodiformes.[4] A név alapja[5] a fecskefélék családjába tartozó partifecske görög neve, az ἄπους, apus, szó szerint „lábatlan”.[6] Az ógörög név magyarázatául álljon itt a Brehm-könyv szigorú értékítélete a fecskék (és a sarlósfecskék) járásáról:

a földön ügyetlenül lépegetnek, de járásuk még így is többet ér, mint a látszólag közeli rokon sarlósfecskék leírhatatlanul esetlen tipegése.[7]

Bővebben…

Kilenc szarka és két hal, köztük töltőanyaggal

dumque volunt plangi, per bracchia mota levatae
aere pendebant, nemorum convicia, picae.[1]

de amint csak moccan a karjuk,
légbe emelkednek; sürü berkek szégyene, szarkák.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Metamorphoses / Átváltozások, V.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása

Moreau (1826 – 1898): A Pieridák (1886-89)
Moreau (1826 – 1898): A Pieridák (1886-89)

A Canterbury Tales, Canterbury mesék II. mesecsoportjában A Törvénytudó meséje bevezetésében ez áll:

Me were looth be likned, doutelees,
To Muses that men clepe Pierides
Methamorphosios woot what I mene[2]

Gergely Ágnes fordításában:

Nincs kedvem elkövetni oly hibát,
mint az ál-múzsák, a Pieridák
(a Metamorphoses beszéli el,
amire célzok)[3]

Chaucer (1342? – 1400) célzása világos, ha látjuk az „ál-múzsák” mottóban idézett sorsát, egyebekben a homály fokozhatatlan.

Bővebben…

Mandala és esőfürj

Tamilnádu
Tamilnádu

தமிழ் நாடு, Tamilnádu, az elődravida eredetű „ország”[1] végződés alapján „A tamilok országa” ezen a néven ma indiai állam az ország legdélibb részén, fővárosa Maduráj (Madras). Északi szomszédjából, Ándhra Pradesből, „India rizsestáljából” terjeszkedett dél felé a Csola-dinasztia. A II. század körül már uralkodó királyság – egyes, kissé ábrándos vélemények szerint a Csola-dinasztia történetének kezdetei még ötszáz évvel korábbra visszavezethetők[2] – a tamilok földjét a IX. században hódította meg. Uralmukat csak a XIII. század elején törte meg a felemelkedő Pándja birodalom.[3] (Egy hányaveti felosztás szerint régi és kevésbé régi népek a „tehén-” vagy a „bika-” kultúrát képviselik. A Pándja királyság e tekintetben az utóbbi elkötelezettje, lévén a tamil பாண்டி, pandi korai jelentése „bika”, illetve az általa vontatott szekér – mások szerint „ősi”. Ma Észak-Indiában a tamil kisebbség gúnyneve.[4] Magának a தமிழ்,  „tamil” szónak az eredete, a szívmelengető ötletek dacára – „illeszkedni”, „lótusz”, „beszéd” – tisztázatlan.[5])

Bővebben…

Nem mesteri dalnok: Gerygone

fehértorkú és szürke bokormadár
fehértorkú és szürke bokormadár

Az ausztrálposzáta-félék családjába tartozó bokormadarak neme Hátsó-Indiától Új-Zélandig gazdagon teríti be a trópusi világot[1], ezen belül is leginkább Ausztráliát és Új-Guineát kedvelik. (64 fajukból 42 él Ausztráliában, 36 csak ott.) Fajaik tollazata rendszerint sárgás-szürkés. Jól alkalmazkodnak, a száraz eukaliptuszerdőktől a mangrovékig idomulnak a viszontagságokhoz, és csak néhány fajuk költöző. A túllegeltetés, a környezeti töredezettség (azaz az élőhely elszigetelt részekre szabdalása), a számos bozóttűz nehéz helyzetbe sodorja a nemet.

biaki bokormadár
biaki bokormadár

Az egyik faj az endémikus madarai özönéről ismert indonéziai Biakon él.[2] Egy másik fajuk, tudományos nevét, a moukit Gregory Macalister Mathews (1876 – 1949) ausztrál ornitológustól kapta minden magyarázat nélkül, de vélhetőleg valamely ausztrál őslakos-nyelvből véve.

mouki
mouki
Bővebben…