Állatok kategória bejegyzései

Hobbik és hobbyk

SPENCER JERMYN

Racing is my hobby — my weakness, if you like. Bless my soul and body, you have a hobby which is a weakness!

Pinero (1855 – 1934): The hobby-horse[1] (1892), The First Act

SPENCER JERMYN

A lóverseny a hobbim – a gyengém, ha úgy tetszik. De üdvösségemre, neked aztán van hobbid, ami gyengeség!

A hobbi, I.

A „hobbi” szó eredetének vizsgálatakor meglepően szerteágazó ötleteket találunk, melyekből a történelem és az irodalom egyes nagyságai sem vonhatták ki magukat. A késő XIII. századi angliai latinban már felbukkan a hobyn szó, melyről feltételezik, hogy egy ló neve volt eredetileg, az „igavonó ló” jelentésű dobbinhoz, mely a Robert vagy Robin nevek valamelyikének becézése[2]. Ugyanez a két férfinév állhat a hobyn hátterében is. 1400 körül megjelent a rövidült hobi alak, mely már minden kétséget kizáróan „kistermetű igáslovat” jelentett. Az azonos értelmű ófrancia hobi, hobin szavak mai vélemények szerint angol átvételek.[3]

morris-táncosok a Temze partján Richmondban

morris-táncosok hobby-horse-szal a Temze partján Richmondban

A XVI. században hobby-horse és hobbyhorse kiegészült alakokkal a tegnap általunk tárgyalt kultikus morris-táncjátékban alkalmazott, fonadékokból, fából tákolt lófigurát jelölték, valamivel később gyerekek játéklovát, vesszőparipáját. 1599-ben Ben Jonson (1572 – 1637) 1599-ben bemutatott Every Man out of His Humourjának, magyarul Ki-ki vérmérsékletéből kivetkezve – melyről már írtunk – II. felvonása 1. jelenetében ez áll: Bővebben…

Fakúszok, csuszkák, álfakuszok, álcsuszka

A konvergens evolúció gyakran tesz egymástól nagy távolságra és egymástól elszigetelten élő, rendszertanilag szintén nagyon távoli kapcsolatban álló fajokat egymáshoz megjelenésben vagy életmódban hasonlóvá. Ilyen például a szajkók és álszajkók esete.

szajkó és énekes álszajkó

szajkó és énekes álszajkó

A varjúfélék családjába tartozó szajkó nemet, tudományosan a „csivitelő” jelentésű Garrulát Mathurin Jacques Brisson (1723 – 1806) 1760-ban állította fel[1], míg a napmadárfélék családjába sorolt álszajkóét, a Garrulaxot René Primevère Lesson (1794 – 1849) 1831-ben[2]. Az új nemnév -ax végződése „hasonlító”, „ahhoz közelítő” értelmű.[3] Bővebben…

Víg özvegyek és vasorrú kupályok

A Vida családnév eredetét behatóan tanulmányozza Vida Balázs. A probléma távolról sem megoldott. A körültekintő kutató számos érdekes konkurens elméletet ismertet, melyek közül számomra a legkedvesebb az orangután („erdei ember”)-analógia.[1] Ember esetében sincs könnyű dolgunk, hát még ha egy madár család- vagy fajneve vida. Ezt vizsgáljuk ma közelebbről.

Bővebben…

Nektár és makadámia

Nektárt ígérek, de keserves lesz.
Él egy szömörceféle a Los Angeles környéki hegyvidéken, melynek nincs magyar neve. Forrásunk szerint termését ehetőnek tartják – ez a megfogalmazás tehetős országrészre utal; efféle ismereteket szegényebb területek lakói teljes biztonsággal magukra szednek az évszázadok folyamán – , de a növény szerepe az ember kultúrtörténetében csekélynek mondható. Az angol megnevezés sugar sumac, „cukorszumák” (mindkét szóba beleütköztünk már), másképpen sugar bush, „cukorbokor”.[1] Bővebben…

Fürkészdarazsakról, mítoszoktól mentesen

A fürkészdarazsakról, családjukról, azaz a valódi fürkészdarazsakéról, továbbá néhány nemükről érintőlegesen már beszéltünk az Efialtesek kultúrtörténetét dióhéjban összefoglaló rövid írásunk végén. Ha ígéretet nem is tettünk a bővebb kifejtésre, érdemes erről a családról egy kisebb áttekintéssel szolgálnunk. Bővebben…

A pókvadász és rokonsága

ezüstfülű napmadár

ezüstfülű napmadár

Az indiai-nepáli térség kutatója, Brian Houghton Hodgson (1801? – 1894) miniszterrezidens 1837-ben – ahogy az már lenni szokott – nem adta magyarázatát annak, hogy a napmadarak nemének miért adta a Mesia nevet a legismertebb fajuk, a napmadárfélék családjába tartozó, Himalájában, Burmában és Dél-Kínában élő ezüstfülű napmadár[1] Mesia argantaurisszá keresztelésével[2]. (Legalább a fajnév világos.) Tudománytörténészek feltételezése szerint egy nepáli „névről” – ez a név, a मेसिया, Mesia nem női keresztnév, ami sajnálatos, mert ekkor cserébe a nepáli hölgy megkaphatta volna a „kismadaram” nevet, hanem egy rádzsasztáni település[3] a nepáli határtól mintegy 500 km-re nyugatra –, de homályosan, minden mélyebb indokolás nélkül görög néveredet is felmerült.[4] Később a nem fajait áthelyezték a Charles Swainson (1796 – 1871) tiszteletes által – nevével a gébicsfélékről szólva már találkoztunk – már 1832-ben megalapított Leiothrixba.[5] Ez utóbbi név visszafejthető: a latin leio-, „sima” és az ógörög θρίξ, thrix, „haj” határozottan költői összetétele[6] – hiszen a napmadaraknak egyetlen szál haja sincs, ami meggörbülhetne, de nem vitás, hogy az embernek kedve támadna megsimogatni közülük egy-kettőt. Az angol hétköznapi név mégis mindmáig megmaradt mesiának. Úgy szép az élet, ha bonyolult: sunbirdjük, „napmadaruk” is van, de az magyarul a nektármadár, pontosabban a nektármadárfélék családja.

Gould-nektármadár

Gould-nektármadár

Bővebben…

Hangyőrölyök, közülük is leginkább a kékszárnyú

kékszárnyú pitta

kékszárnyú pitta

A Fűszer- vagy (Moluka-) szigetekről mint a mirtuszfélék családjába tartozó szegfűszeg őshazájáról[1] érintőlegesen már írtunk. El kell jönnie az időnek, amikor ezzel az összkiterjedésében jókora, tényleges területében szerény (79 ezer m2-es) „meseországgal” komolyabban is foglalkozunk (a szóval nem az ott lakók nehéz életét akarjuk kifigurázni, hanem természeti kincseinek adózunk), különösen a portugálok szó szerint kalandos oda-, majd visszaszivárgásával. A sors azonban mára is mellékszerepet szán írásunkban az indonéz felségterületű térségnek. Nyugatról Celebesz (Sulawesi), északról a Fülöp-szigetek, keletről Új-Guinea, délről Timor határolja[2]helyek, ahová nem szűnünk meg elvágyódni, de ahová sohasem jutunk el. Bővebben…

A légy evői, kapói és vadászai

Az igazi legyek családja bőrében sem szívesen lennék, amennyien fenekednek rájuk a madarak osztályából. (A sasoktól, tudjuk meg a régi rómaiaktól, legalább nyugtuk van.[1]) A madarak némelyike odáig megy ebbéli buzgalmában, hogy az az ornitológusoknak is sok, és ezt a szokásukat feltüntetik a madár nevében is. Természetesen az is előfordul, hogy mindössze a habitusuk leírásában említik. Álljanak erre példaként a számtalanból Vajda Péter (1808 – 1846) általunk is többször idézett Cuvier (1769 – 1832)-fordításában a todifélék családjába tartozó tódok:
Elkél egy kis fogalommagyarázat. Bővebben…

Mestersége: színészpók

Az ugrópókfélék családjába tartozó színészpók gyakori Észak-Amerikában és Európában[1], sőt, már Oroszország-szerte, Közép-Ázsiában, Grönlandon, Argentínában és Nigériában is felütötte a fejét, de a Süticsapat 18. tételét, mely szerint a Himalájában hatezer méter magasságban „egyes madárfajokon és a barna varangyokon kívül élnek még színészpókok is”[2], marcangoló kétellyel fogadjuk. Abban a magasságban madarak és varangyok nem folytatnak életvitelszerű tevékenységet. Barnák sem. Bővebben…

Suriname, a valóságország

Ha nem is elégszer, de idáig is sokszor foglalkoztunk Suriname-mal. (Sok más országot igazságtalanabbul hanyagoltunk.) Az egyik véglet Diószegi Sámuel (1761 – 1813) keserű beszámolója volt a kutyatejfélék családjába tartozó manszanilyafa letális hatásáról:

A másik véglet (a többi) mind boldogító természeti kincsről írt, például a szurikátákról. Lássunk most néhány szikár, mégsem száraz számadatot a dél-amerikai köztársaságról. Területe bő másfélszerese Magyarországénak (163 820 km2), lakosainak száma kicsit meghaladja Budáét (585 932, jelenlegi becslés szerint). A lakosság szinte teljes egészében az északi, part közeli sávra korlátozódik, míg az ország belső területe jóformán lakatlannak mondható.[1] A lakosság nemzetiségi megoszlása sokat sejtet az ország történelméről. Két (!) százalékukat teszik ki az őslakosok, ezzel körülbelül egyenlő mennyiségben kínaiak, egy százalékban fehérek lakják az országot. A maradék kilencvenöt százalékot az ország területére szökött rabszolgák, hindu (indiai és pakisztáni) és jávai ide szerződött munkások leszármazottai, illetve kreolok (fehérek és feketék vegyes házasságaiból származók) teszik ki. Bővebben…

A kucsmás szíbia és néhányan, akikhez nincs köze


szentségtörőt ki diccsel övez, becsül,
   népámitó fejére méltán
       hullnak a mennyei büntetések.

Alkaios (Kr. e. 630? – Kr.e. 570?): Szentségtörőt ki diccsel övez…
Majtényi Zoltán fordítása (1984)[1]

A napmadárfélék családjába tartozó kucsmás szíbia elsődleges élőhelye a nepáli Himalája 1500-3000 méter magasságú sávjának erdősége, bár a téli hideg elől 600 méter „mélységbe” is le-lebocsátkozik, sőt, Pakisztán és India területén is megfigyelik[2]. Mint ahogy többször láttuk, a zord körülményekhez szokott madarakat az ember térnyerése kevésbé fenyegeti. Így van ez a kucsmás szíbiával is.[3] Életmódjáról forrásaink keveset közölnek. A tojó és a hím küllemre hasonlók. Ez arra utaló jel, hogy a tollazat fajmegkülönböztető jegy, nem a szexuális kiválasztódás eszköze, amire bizonyos fokig számíthatunk is zordabb megélhetés és többféle énekesmadár egymáshoz közel élése esetén. A kucsmás szíbia rovarokkal táplálkozik: vagy az ágról veti rá magát áldozatára, vagy a fakéreg repedéseiből teremti elő a saját és a családja megélhetését. Kisebb csapatokban szálldos, táplálékszerzésében nem aggasztja más fajok jelenléte.

kucsmás szíbia

kucsmás szíbia

Bővebben…

Így nem búj szuhart a szuharbújó

szuharbújó

szuharbújó

A szuharbújókkal már találkoztunk, amikor különleges hangzású magyar madárnevek forrásait kutattuk. Tegnapi rövid szuhar-észrevételünkben ígéretet tettünk rá, hogy a szuhar  „bújóival” is foglalkozni fogunk.
A szuharbújók nemének 62 faja (és számtalan alfaja) közül egyikük neve kiemelkedik csodálatos tömörségével: szuharbújó. Mint a képen félreérthetetlenül látható, rovarokkal táplálkozik[1] (nemtársaival együtt). Ibériában, Olaszországban, Észak-Afrikában és a szubszaharai területeken, Dél-Ázsiában és Észak-Ausztráliában elterjedt, veszély szerencsére nem fenyegeti a jövőjét.[2] Az egész nem természetesen jóval nagyobb területet belakik, például Ausztráliában, de az Amerikákra még így is csak szórványosan jutnak.[3]
A név története kalandos. Bővebben…

Ostorfarkúak és -lábúak, avagy bátraké a szerencse

A pókszabásúak osztályának bizonyos rendjeivel már kötöttünk szorosabb barátságot. Ma két továbbival próbáljuk ugyanezt.
Afrika, Ázsia és az Amerikák trópusait lakja az ostorfarkúak 103 faja (a szám, értelemszerűen, nem tekinthető állandónak).

Bővebben…

Drongók

Forrásunk huszonöt fajt sorol fel a drongófélék családjába tartozó drongónemben[1] (a szám változó, másutt például huszonhatot látunk). A fajok jelentős része nem fenyegetett.[2] Ennek okait nézzük meg egy kicsit közelebbről.
Bővebben…

„Emberi”?

Vannak kifejezések, melyek éppen csak egy kicsit hosszabbak az okvetlenül szükségesnél, talán mert ebben a formájukban először tréfásnak hatottak, aztán később már nem volt menekvés, a felesleges szót nem lehet lerobbantani róluk. Vagy legalábbis nehéz. Például ilyen szókapcsolat a „felfogni agyilag”, mely a „felfogni”-val azonos jelentésű, tekintve, hogy a felfogás fészke, bölcseje, tűzhelye (focusa) éppen az agy, nem pedig valamely további testrészünk. A sajtóban szerencsénkre nem terjedt el, de a szépirodalomba már betette a lábát:

még nem tudják felfogni agyilag… – mutatott a halántékára.

Brátán: A víz őrzője (2014)[1]

Ezúttal az „emberi” tapadványt vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, elsősorban ezt is a mellékkörülményei miatt.
Bővebben…