Állatok kategória bejegyzései

Ianus még magasabbra tör: a vértesharcsák és a pedellus

Sella tibi erit in ludo, tanquam hypodidascalo, proxima.[1]

Megkapod mint altanító iskolámban a második széket.

Cicero (Kr.e. 106 – 43): Lucius Papirius Paetusnak írt levél (Kr.e. 46?).
Fábián Gábor (1795 – 1877) fordítása (1862)[2]

párducmintás vértesharcsa

párducmintás vértesharcsa

A tepsifejűharcsa-félék családjába tartozó, Dél-Amerika édesvizeiben őshonos párducmintás vértesharcsa már Texasban folytatja invázióját, ahová emberi bevezetéssel jutott. Tudományos neve a nehezen felejthető Pterygoplichthys pardalis, a neves Amazonas-kutató ichthiológus, Francis de Laporte de Castelnau (1810 – 1880) kreációja. 1855-ben ő még a Hypostomus („alsó szájú”) nemnevet használta, de később a fajt átsorolták Theodore Nicholas Gill (1837 – 1914) 1858-ban felállított nemébe. Mindamellett továbbra is az alsószájúformák alcsaládjába, azaz a Hypostominae-be tartozik.[3] Vannak, akik a nemnevet makacsul elvitatják, de mindhiába: az előidejűség szabálya dönt.[4] A fajnév magáért beszél, a kissé összetett nemnév az ógörög πτέρυξ, pteryx, „szárny” kicsinyítésével kapott πτέρυγιoν, pterygion, a όπλον, hoplon, „pajzs” (forrásunk szerint tévesen: „fegyver”) és az ἰχθύς, ikhthys, „hal” konglomerációja.[5] A vértesharcsák kedves csemegéje az alga, amit alulra „csúszott” szájával szívogat, éppen ezért szeretik akváriumba tenni „gondnoknak”.[6] Angol neve, a janitor fish, „gondnokhal” is erre utal. Bővebben…

Reklámok

Ianus diadalútja

Ianus görög előzmény és párhuzam nélküli római isten, és legalább a gyakran emlegetettek körében ilyenként egyedülálló. Vannak azonban, akik párhuzamokat találnak közte és egy etruszk isten, Culcans között. Joseph Campbell (1904 – 1987) elmélete szerint a rómaiak vallásos kultuszainak a legtávolabbi múltba vesző alapja a ház körüli és háztartásban segítő istenek tisztelete, mely, bővülő körökben, össznépi szertartásokká és teljes hitvilággá emelkedett. Egyes felfogások szerint Ianus tisztelete ezekben az ősi időkben gyökeredzik, az „árkád”, „ajtó” jelentésű ianua szóról[1] kapta nevét mint a ház bejáratának őre. Az ianua feltehetőleg a messze ágazó indoeurópai hey-, „menni” gyök leszármazottja.[2] James George Frazer (1854 – 1941) azonban úgy tartja, maga az ianua szó származik Ianus nevéből. Érvelése szerint a nyugati „bejárat”, „kapu” szavak olyan formai egységet mutatnak a megfelelő angol door szóval, hogy ennek ianua alakú leágazása elképzelhetetlen. Ianus alakja mindenesetre innen spiritualizálódott: az érkezés és távozás őréből a vég és a kezdet, azaz újrakezdés kétarcú (bifrons) istene lett.

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

Bővebben…

Madárkövek

Fájdító és kóros kövek sokaságán túl az állatvilág sokat köszönhet egyes hasznos köveknek. Ilyenek például az otolitok (otholitok) vagy hallókövek. Nyájas olvasóimat nem fogja meglepni a nyilvánvaló szófejtés: ὦς, os „fül”, λῐ́θος, lithos „kő” ógörögül. Nevüket onnan kapták, hogy a belső hallójárat tömlőcskéjében (utriculus) és zsákocskájában (sacculus) helyezkednek el membránba foglalva. A foltban (macula) elhelyezkedő szőröcskéket felülről ingerelve az agyat a fej helyzetéről és mozgásállapotáról tudósítják.[1] A rendszer megbomlása vagy átmeneti funkciózavara szédüléshez, hányáshoz vezet.[2] De tökéletes állapotú érzékelőrendszer sem működik, ha kiesik vagy megváltozik a rendszer „motorja”, a gravitációs tér. Ez váltja ki a szintén szédüléssel és hányással járó űradaptációs szindrómát.[3] A „hallókő” elnevezés azonban mégsem alaptalan. A berendezés fontos szerepet tölt be a vesztibuláris (egyensúlyszervi) hallásban: a hangingerület finom lecsengéseinek feldolgozásában vesz részt.[4] Bizonyos gerincesek életében a mészkőből felépülő hallókövek szerepe különösen jelentős, például halakéban. Míg a mi otolitikus szerveinkben a hallókövek apró kristályok, addig a halak olykor termetes hallókövei évgyűrűszerűen bővülnek. Nagyszabású gyűjteményük itt megtekinthető.[5] Bővebben…

Római Szent Piroskák

A legismertebb Római Szent Piroska (256? – 269?) vértanúságának rettenetes részleteit ma már nem kínálják okulásul a jámbor hallgatóságnak, és ez így van jól. A feltehetőleg írói álnév mögé bújt Purisu kegyes, a fiatalság számára is bemutatható összefoglalójában arról ír, az ifjú vértanú szülei óvatos, rejtőzködő keresztények voltak, de a kislány nem fékezte nyelvét. A családi rosszakarók besúgták II. Claudius Gothicus császárnak (213 – 270), aki maga elé rendelte. (Ezt legfeljebb családja patrícius származása alapján tudjuk elképzelni.) A kislány láttán a megindult császár kegyelmet gyakorolt: elegendő lesz Apollót kiengesztelnie néhány tömjénszemcsével, amelyet Apollo oltárának tüzébe vet. Piroska azonban pontosan tudta, hogy ezzel a csekély mozdulattal elárulná hitét, és megtagadta a parancsot. A felbőszült császár ennek hallatán kínzásoknak vetette alá, melyektől az sem tartotta vissza, hogy a kislányra váratlan aranysárga fénysugár hullt, melyben csillagszerűen felragyogott. A gyötrelmek betetőzéseként a gyermeket vadállatok elé lökték, ám azok megjuhászodtak, ugyanúgy, mint a rá uszított oroszlán, mely a lány mellé kuporodott és a lábait kezdte nyalogatni. Ekkor Piroska valamit súgott az oroszlán fülébe, amit senki sem halhatott, csak történetmesélőnk: – különb vagy ezeknél a kegyetlen embereknél, akik engem halálra szántak… Ekkor Piroskát a városfalakon kívülre hurcolták, mint valami bűnözőt, és az ostiai kapunál lefejezték. Ekkor hatalmas sas ereszkedett alá, és szárnyaival sátrat feszítve mindaddig fölötte lebegett, amíg az odaérkező keresztények megadhatták neki a végtisztességet.[1] Bővebben…

A hárpia, avagy a Harpia harpyja

Hárpiákkal mindannyiunk találkozott már. Mi az Aeneis III. énekében; kultúrtörténeti szerepük felbecsülhetetlen, a költői igazság világában a pizzát is nekik köszönhetjük. A vágómadárfélék családjába tartozó hatalmas sas, a hárpia nem véletlen egybeesés révén kapta nevét. Síkvidéki esőerdők lombkoronájának magasából tanulmányozza közelgő étkezésének szereplőit Mexikótól egészen Észak-Argentínáig: törpe selyemmajmot, a hokkóformák alcsaládját, a lajhárok alrendjét, de nem veti meg a papagájfélék családjának különféle arapapagájait sem. (Él bennem a gyanú, hogy kitartó megfigyeléssel észrevennénk, minden állatot bekebelez, amit élőhelyén talál. Természetesen a legyet leszámítva.)

a csuklyásmajomfélék családjába tartozó törpe selyemmajom és a hokkófélék családjába (és a hokkóformák alcsaládjába) tartozó nagy hokkó

a csuklyásmajomfélék családjába tartozó törpe selyemmajom és a hokkófélék családjába (és a hokkóformák alcsaládjába) tartozó nagy hokkó

Panama nemzeti madara és büszke címerállata.[1] Az utóbbi fél évszázadban életterük felétől megfosztották a fajt[2], de a rendelkezésükre álló terület még így is olyan hatalmas, hogy mindössze fenyegetettség-közelinek minősítik kilátásait (a mai világban ez nem hangzik rosszul).[3] Egyedszámukat 2009-ben 20 ezer és 50 ezer közé tették, ami a teljes tudományos bizonytalanság jele.[4] Bővebben…

A füsskaták és a mitológia

A katicabogárfélék (Coccinellidae) családja olyan sikeres, hogy csak egyetlen fajuk, a hétpettyes katicabogár is teljesen belepi a Földet, az Északi sarkkört és az Antarktiszt leszámítva.[1] Az alapszót, a katicabogarak nemének nevét, a Coccinellát[2], „skarlátpiroskát” Linné (1707 – 1778) vezette be, amint erről már beszámoltunk. A katicabogárfélék „sokszínűségét” mutatja, hogy a családot az entomológusok kénytelenek voltak alcsaládokra bontani. Egy forrásunk szerint ezek a következők: szerecsenkata-formák, félbödeformák, katicaformák, bödeformák, szerecsenböde-formák, ortáliaformák, kerekbödice-formák, soroslótiszformák. Elriasztásul pirossal szedtem az illegitim alcsaládneveket, amelyeket magam fordítottam a megfelelő névadó fajok hivatalos neve[3] alapján, már amennyiben találtam ilyent. Bővebben…

A datolyakagylótól a körtemuzsikáig

Délután kimentem a vásárba, és elvásároltam a kincset. Vettem rajta egy szép körtemuzsikát. Olyant, amelyiknek az egyik oldala pirosra van festve, a másik meg sárgára. De olyan volt az, akár az igazi körte. Valami bolond darázs annak is nézte, s bizony még belekóstol, ha bele nem fújok a körtemuzsikába.

Móra Ferenc (1879 – 1934): A körtemuzsika[1]

datolyakagyló

datolyakagyló

A Tolnai Új Világlexikona szerint a datolyakagyló alakja és (héja) színe alapján kapta nevét.[2] Az Uj Idők Lexikona megerősíti a nem meglepő szófejtést.[3] A fúrókagylófélék családjába tartozó faj (magát savas nedveivel és mozgásával kövekbe fúrva) meglehetősen biztonságos életet él, melynek természetes tartama 11-20 év közé tehető.[4] Ma az Atlanti-óceán északkeleti régiójában és a Földközi-tengerben honos.[5] Id. Plinius (23 – 79) többször is szóba hozza A természet históriájában. A IX. könyv 87. fejezetében dactylusnak nevezi, a datolyakagyló az ő korában tehát mutatóujjra emlékeztette megfigyelőit. Mindenesetre Georges Léopold Chrétien Frédéric Dagobert Cuvier báró (1769 – 1832) a dactylust a datolyakagylóval kapcsolja össze.[6] Nemcsak ő, hanem első besorolója, Linné (1707 – 1778) is. A Pholas dactylus tudományos nevet adta a datolyakagylónak, és éppen Cuvier volt az 58 évvel később, aki egy másik fajnévvel, a „kérges” jelentésű callosával próbálkozott. A datolyakagylók nemneve, a Pholas eredete is természetes. Az ógörög φώλιος, folios „lyukat”, „barlangot” jelent, a φώλας, folas az oda rejtőzőt.[7] Id. Plinius a datolyakagyló „csodás” tulajdonságáról, a biolumineszcenciáról is megemlékezik, ezúttal leghűbben a valósághoz. A datolyakagyló a szentjánosbogár-félék családjának fénykibocsátási módszerét alkalmazza. Vízben lebegő táplálékát[8] ezzel világítja meg, közülük az élőket ezzel csalogatja a biztos halálba[9]. Bővebben…

Rend és rendetlenség: kaszáspókok

Pókszabásúak. Georg Adolf Glitsch (1827 – 1909) litográfiája Ernst Heinrich Philipp August Haeckel (1834 – 1919) szabadkézi vázlatai alapján Haeckel Der Kunstformen der Natur, Művészeti formák a természetben című műve 1904-es kiadásában

Pókszabásúak. Georg Adolf Glitsch (1827 – 1909) litográfiája Ernst Heinrich Philipp August Haeckel (1834 – 1919) szabadkézi vázlatai alapján Haeckel Der Kunstformen der Natur, Művészeti formák a természetben című műve 1904-es kiadásában

A kaszáspókok rendje több mint 6300 fajt számlál. Bár a pókszabásúak osztályába tartoznak, mégsem pókok; ez két külön rend (más koncepcióban alosztály[1]), néhány másikkal együtt, mint amilyen a skorpiók, sapkás pókok és atkák rendje, melyeket, mások mellett, az Amatőr természetbúvárok oldala mutat be ízesen[2], hozzá illusztrációt is mellékelve. Bővebben…

A fogoly szomorú világra jötte és szomorú nyelvfejlődése

fogoly

fogoly

A fácánfélék családjába tartozó, általunk már szóba hozott fogoly igen elterjedt Európa és Kis-Ázsia területein. Mintegy 17 millió km2-t lakik be, és bár egyedszámát (a távolabbi vidékekre indukáltakkal együtt) csak tág határokon belül tudják megbecsülni (3 millió 900 ezer és 7 millió 600 ezer között), azt csökkenőnek tartják.[1] Tudományos binómenét, a Perdix perdixet, kevéssé meglepően, Linnének (1707 – 1778) köszönheti.[2] A latin név a görög πέρδιξ-ből (perdix) származik, és ha helytállók a feltételezések, akkor göcögő hangja sodorta szegény állatot ebbe a szégyenbe. Az indoeurópai perd-, „szellenteni” gyök[3], mely az azonos jelentésű angol fart előzménye is[4], a hellén kultúrát az azonos jelentésű ógörög πέρδω, perdo (egyes szám első személyben πέρδομαι, perdomai) απαρέμφατο-val (aparemfatóval), azaz főnévi igenévvel ajándékozta meg[5], és ez vezethetett a fogoly görög nevéhez, a πέρδιξ-hez (perdix)[6]. Ófrancia közvetítéssel ebből származik a madár mai angol neve, a partridge is.[7] Mielőtt felcsillanna szemünk (orrunk?) a megfelelő magyar szó és a „fogoly” egymáshoz hasonló „csengésétől”, legbiztosabb megismerkednünk a nyelvtudomány álláspontjával.

császármadár

császármadár

Ez szerint mindkét magyar szó uráli eredetű, megállapíthatóan semmi közük egymáshoz, a fogoly börtönben sínylődő névrokonához sem, sőt, magához a Perdix perdixhez mint madárhoz sem nagyon, mert a „fogoly” szó eredetileg a szintén fácánféle császármadarat jelölhette, és arról csúszott át a szó a mai jelentésébe.[8] Bővebben…

Mozart és a filodendron

Genie, ganzes wahres Genie ohne Herz ist Unding; denn nicht hoher Verstand allein, nicht Imagination allein, nicht beide zusammen machen Genie.
Liebe! Liebe ist die Seele des Genies.
[1]

Egy lángész, egy valóban ízig-vérig lángész szív nélkül semmi; mert sem a mélyebb felfogás önmagában, sem a képzelőerő önmagában, sem együtt e kettő nem teszi a lángelmét. Szeretet! A szeretet a lángész lelke.

Nikolaus Joseph, Jacquin szabadura (1727 – 1817) bejegyzése Mozart (1756 – 1791) emlékkönyvébe 1787. április 11-én

Mozart 1781-től élt Bécsben[2], ahol csakhamar közszeretetnek örvendő társasági ember lett, természetesen elsősorban zenekedvelők körében. Számos baráti kapcsolatot alakított ki, így a nagy botanikus, Jacquin szabadúr családjával is. A zene iránt érdeklődő kisebb fiúnak, Emilian Gottfriednek (1767 – 1792) 1787. november 9-én dalt is küld azzal a kísérőszöveggel, hogy ezt tekintse barátsága biztos jelének, bár őszintén reméli, ez iránt dal nélkül sem lenne kétsége az ifiúrnak.[3] Barátsága túlment a puszta levelezésen. A dal (Das Traumbild, Az álomkép K530) szerzőségéről is lemondott Emilian Gottfried javára, amit a család, Emilian Gottfried tragikusan hamar bekövetkezett halála után, félre is értett, és a fiú saját öt dala mellé valódinak gondolt hatodikként be is tették egy kiadásba 1803-ban.[4]

Bővebben…

Ne bőgj már, édes kisfiam, mint a viza!

A реветь белугой, „vizaként bőgni”, вздыхать как белуга, „szuszogni, mint egy viza” kifejezéseket, bizonyos alappal, orosz földön hibásan formáltnak minősítik különös tekintettel a máskülönben sokoldalú viza ilyen irányú képtelenségeire. Még inkább arra, hogy a narvál- vagy fehérdelfinfélék családjába tartozó belugát vagy fehér delfint (de nem Moby Dicket, a fehér bálnát, amely a saját nevével fémjelzett családba sorolt ámbráscet) oroszul nem белуга-nak mondják, ami a valódi tokfélék családjába tartozó viza vagy őrhal, hanem белуха-nak.[1] Felmerülhet bennünk, hogy megbocsátóbbnak kellene lennünk. A bőgős-szuszogós mondások születésekor még keveredhetett a két szó, annál is inkább, hogy az oroszban nem létező lágy h-t г-nek írják át. Mindkét lény él orosz felségvizeken: a beluga az Északi sarkkörön, a viza a pontuszi-kaszpi tengerrégióban[2], 2-3000 kilométerre, tehát óriási távolságban ahhoz, hogy a hasonló nevek a nép szóhasználatában összekeveredhessenek. Jó alapunk van feltenni, hogy a белуха és a белуга közös eredetű szavak.[3] A белуга a „ragyogni” jelentésű indoeurópai bhel- gyökre[4] visszavezethető orosz белый, „fehér” –уга nagyítóképzős alakja.[5] Bővebben…

Pestis és pisztráng

A pásztor megnevezése az indoeurópai peh-, „védeni” gyökből származik[1]; évezredek óta tartó jó hírébe belejátszhat munkája nehézsége és veszélye, melyet a lelkiismeret megnyugtatásául idealizáltan ábrázolni, tilinkózással egybekötött terelgetésként értelmezni szent művészi kötelesség volt. A sermo vulgaris, „köznyelv”, azaz a birodalmat és klasszikus nyelvét valamelyest túlélő népi latin nem volt ennyire kegyes a pásztorokkal. A „megpásztorolni”, impastoriare jelentése „nyűgöt rakni”, például lovakat „kipányvázni”. A középkori latinban a pastoria már félreérthetetlenül pányva. A középfrancia empestrer (és az s eldobásával ebből a mai empêtrer) már átvitt értelemben jelent „nyűgöt rakni”-t. Ebből származik az angol pester, „nyaggat” (ez utóbbinak azonban, mint sejtenénk, nincs köze állatok megbéklyózásához nyakat szorító kötéllel). Bővebben…

Sikeres patkányok

A Johann Gotthelf Fischer von Waldheim (1771 – 1853) által 1803-ban felállított, az egérfélék családjába sorolt patkánynem (Rattus) számos faja[1] közül különösen kettő vívja ki tiszteletünket gondoskodó családszeretetének köszönhető elterjedésével, azaz az egyetlen biológiai sikertípussal: a házi patkány (Rattus rattus) és nála is sokkal inkább a vándorpatkány (Rattus norvegicus):

a házi patkány és a vándorpatkány elterjedése

a házi patkány és a vándorpatkány elterjedése

Bővebben…

A fácán és az ördög

Baráthosi Balogh Benedek (1870 – 1945) 1904-ben japán mesék művészi fordításait tette közzé a Budapesti Szemlében. Közülük az első az ismert japán mesehős, Momotaro küzdelme az invazív ördögökkel. A fordító egyben a japán szó fordítását is közli: Baraczkfi. Egy hangsúlyozottan ősöreg asszony (figyeljük majd meg az életkorát) patakparti mosás közben valamire felfigyel…

Előrehajolva nézte az öreg asszony az úszó csodát. «Ez már aztán derék egy baraczk — motyogta magában — ötven esztendős multam az idén, de ehhez foghatót még nem is hallottam életemben, nemhogy láttam volna; felséges íze lehet! Megvárom, kifogom s haza viszem az én öregemnek: ej! de fog örülni neki Istenem».

Egy mondóka segítségével magához csalogatja a barackot. A csoda otthon így folytatódik:

Ám alig hogy hozzáértette a kést a baraczk belsejéből egy tündércsengésű gyerekhang szólalt meg:
— Várj csak egy kicsit édes öregapám! — Alig hogy elhangzott e szó a baraczk magától kétfelé nyilt, kiugrott belőle egy aranyos, édes fiúcska s a két öreget köszöntve, így beszélt az ijedtségtől szólni sem tudó párhoz:
— Ne féljetek, ne féljetek! Nem vagyok én rossz manó; az Isten parancsára az égből jöttem le hozzátok. A jó Isten könyörült fájdalmatokon, hogy nincs gyereketek s engem nektek ajándékozott. Neveljetek föl, mint saját gyermeketeket. Ne féljetek, jó fiú leszek.

Takeucsi Keisu (1861 – 1942): Momotaro és társai (kutya, majom és fácán)

Takeucsi Keisu (1861 – 1942): Momotaro és társai (kutya, majom és fácán)

Bármekkora is volt a két „öreg” öröme, azt beárnyékolja a hazájukat fenyegető veszedelem.

Ebben az időben rossz napok jártak Japánra. Az északkeletre fekvő ördögsziget gonosz lakói mindegyre betörtek az országba s a lakosok százait elrabolva, megették.

Innentől a történet „utaztató”: ki más, mint Momotaro, az addigra nagy hírű csodagyerek indul felszabadító expedíciójára. Ahogy az mindmáig szokás maradt számítógépes játékokban (kevesebb költőiséggel), útja során ezzel-azzal találkozik. …Hirtelen egy igen szép fáczán repült Momotaró lábai elé… Ez a fácán aztán, számos sors- és fajtársával együtt, nagy sikerrel viszi diadalra Momotaro szent ügyét.[1] Az Isten kegyelméből idős embereknek adott gyermektől a gonosz legyőzése a természet erejével mind olyan „toposz”, mely többször is megkerülte a glóbust, amíg volt monda, hit és mese.


Szatledzs

Szatledzs

Egészen más hangulatot áraszt a Vadász- és Verseny-lap egy 1872-es közlése, mely egy leírás, A Himalaya hegyei közt befejező része. A mondhatni vérbő, vernakuláris stílus ellenére a beszámoló keletkezési körülményei sokkal rejtélyesebbek. Szerzőjükről, egy bizonyos Field nevű sikeres vadászról annyit tudunk meg, hogy Brit-India vezérkari tisztje. A lap nem tünteti fel forrását, de biztosra vehetjük, hogy német közvetítéssel érkezett hozzá. Példának okáért a jelentős nyugat-indiai folyamot, az Indusba ömlő Szatledzset nem az angol Sutlej, hanem a korabeli német Setletsch írásmóddal közli[2] (a mai német név Satlej).

Bővebben…

Búelterelő posz-t

Méhek és pillangók végső zavarban kerimbózsáltak a megcsonkított, özvegy lombok körül, néha le-lecsapódtak a földre, ahol kupacokba gyűlt a lenyírt virág, egy pöször nagy zengéssel a Gizi borzas hajába akadt, mintha valami lángba szállt volna bele…

Babits Mihály (1883 – 1941): Hatholdas rózsakert[1] 

Dávid Ilona, Psota Irén (1929 – 2016) anyja ellenőrizhetetlen forrás szerint talált gyerek volt, aki vezetéknevét megtalálójáról, egy malmosról kapta.[2] Amint a Színes Rádió- és televízióújság 1994-ben írja, ijedtében Psota Irén is magyarosított, néhány évig a Dávid Irén név reprezentálta őt a színlapokon, de aztán megdühödött és visszapsotásodott.[3] Az „ijedelem” itt a vezetéknév nem kellően „művészi” csengésének szólt, de a végső belátás azt mutatja, a művésznő felismerte az eredeti vezetéknévből sugárzó erőt. A Psota, Pszota családnévre régóta vannak adataink. Csorba Béla a 2005-ben megjelent nagyszabású Családnévkutatás és telepítéstörténet című tanulmányában már 1808-as iratokban feltűnő, szlovák származású Pszotákat említ.[4] A „nyomorúság” jelentésű cseh és szlovák psota szó a pesből („kutya”) ered (a szokásos „-ság”, „-ség” képzéssel „kutyaság” értelemben).[5] És bár családnevek körében nem egyedülálló ez a hangulat, látjuk a Pórok példáján, ne engedjünk a könnyű magyarázat csábításának! Prohászka János (1887 – 1970) 1950-ben Pszota nevű településről beszél.[6] Adamóczi és vittenczi Borovszky Samu (1860 – 1912) teljességében csak 1914-re megjelent monumentális munkájában, a Magyarország vármegyéi és városaiban a mai szlovák Závadáról, az akkori Érújfaluról így ír: A községhez tartozik Csengőd-puszta, mely azelőtt Pszota néven volt ismeretes.[7] (Csengőd-pusztát ne keverjük a kiskunsági Csengőd pusztával.)

Csengőd-puszta és Csengőd puszta

a vannulói bivalygazdaság

Pusztaságokat hajlamosak vagyunk értéktelennek tekinteni. A dél-olasz helybeliek Vannulo egykori pusztaságának nevét is a terület „nullaságával”, „értéktelenségével” magyarázzák, de ez csak a kietlenséghez fűződő, ma is fennmaradó érzelmeiket mutatja, etimológiának (az egyetlen l alapján), hűen a vidéket naggyá tevő mozzarellaüzemhez, „konyhainak” mondható. „Puszta” szavunk szláv eredetű, a szlovák pustý az egyik közvetítő. A szláv megjelenítések az előszláv pustъ, puszt, „üres” szóra mennek vissza[8], vagyis semmi közük a peshez, a „kutyához”. A Borovszky által előidejűnek mondott Pszota helymegjelölés származhatott a helyi magyarok „puszta” szavából félrehallással vagy hangzóátrendezéssel. Fordítva is elképzelhető: ha már egyszer úgyis pusztaság a terület, miért is ne magyarosíthatnánk a máskülönben „nyomorúság” jelentésű Pszotát (Csengőd-) pusztára? Legvalószínűbb azonban a párhuzamos nyelvfejlődés. Nyugodtan kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy a két név egymástól elszigetelten formálódott hasonlóra. Az mindenesetre biztosra vehető, hogy az 1808-as tót Pszota családnevek eredete valamely helységnév, talán éppen Borovszky Csengőd-pusztája, Pszota. Sipos Ferenc ökörködését arról, hogy a Psota nevet először egy keletír krónikás viselte, mert uralkodója újabb és újabb post scriptumokat, utóiratokat követelt tőle[9], hagyjuk az út szélén. Bővebben…