Állatok kategória bejegyzései

A vadmacska hasznáról

SHYLOCK

Snaile-slow in profit, but he sleepes by day
More then the wilde-cat

Shakespeare (1564 – 1616): The Merchant of Venice, II / 5 (1605), Folio 1, 1623[1]

SHYLOCK

Dologra csigarest, – s vadmacskaként
Alszik naponta is.

A velenczei kalmár, II / 5. Ács Zsigmond (1824 – 1898) fordítása (1886)[2]

Térdepelek holdfény-hímezte párnán:
oltáromon vadmacska, páva, bárány.

Takács Zsuzsa: Weöres-szonettkoszorú XI. (1998)[3]

A vadmacska az óvilág sikeres ragadozója. Rengeteg alfajából az öt legelterjedtebb is szépen beteríti a térképet. A macskafélék családjáról Feketetigris (Carsi) nagy fáradsággal átfogó, igényes listát készített, mely olvasmánynak is gyönyörködtető, de a honlapon feltüntetett számos figyelmeztetés miatt nem merek hivatkozni rá. Bővebben…

A lenyűgöző lonc és a lenyűgöző kis meténg

OBERON
…I know a bank where the wild thyme blows,
Where oxlips and the nodding violet grows,
Quite overcanopied with luscious woodbine,
With sweet musk roses and with eglantine.

Shakespeare (1564 – 1616): Midsummers Night’s Dream (1595), II / 1[1]

OBERON
…Van egy kies part, hol kakukfü nő,
Hol dús virányt rukerc s ibolya sző,
Fölötte sűrü loncból mennyezet,
Vadrózsa, gyönge jázmin fog kezet…

Szentivánéji álom. Arany János (1817 – 1882) fordítása (1863)[2]

Elhantoltatta az üres koporsót, felállította a fejfát, amelyet tavasszal lonc futott be. Jó szagú tavaszi délutánokon elüldögélt a gyepes sírhanton…

Krúdy Gyula (1878 – 1933): A nagyasszony ballépése (1917)[3]

EL SUR

Desde uno de tus patios haber mirado
las antiguas estrellas,
desde el banco de
la sombra haber mirado
esas luces dispersas
que mi ignorancia no ha aprendido a nombrar
ni a ordenar en constelaciones,
haber sentido el círculo del agua
en el secreto aljibe,
el olor del jazmín y la madreselva,
el silencio del pájaro dormido,
el arco del zaguán, la humedad
-esas cosas, acaso, son el poema.

Borges (1899 – 1986): Fervor de Buenos Aires (1923)[4]

A DÉL

Valamelyik udvarodból bámulni
a régesrégi csillagokat,
az árnyék
padján ülve bámulni
ezeket a szórt fényeket,
miket tudatlanságom nem tud megnevezni,
se elhelyezni a csillagképek között,
átérezni a rejtett
ciszterna vízkörét,
a jázmin- és loncillatot,
az alvó madár némaságát,
a tornác boltívét, a nedvességet
– ezekből áll talán a költemény.

A Buenos Aires-i láz-kötetben.
Somlyó György (1920 – 2006) fordítása (1984)[5]

1 bubos

búbos és ükörkelonc

Újból és újból elkövetjük a bőség illetlenségét, ami most is elkerülhetetlen, ha önkényesen válogatott példákon keresztül akarjuk érzékeltetni azt a lenyűgöző pályát, amit a lonc az irodalomban „befutott”. Borgesnél valósággal a Dél jelképe, más műveinek sokaságában is, bár éppen a déli féltekén a loncfélék családja nem őshonos. Észak-Amerikából, Európából, Észak-Afrikából, Ázsiából (különösen Kínából) származik mintegy kétszáz faja.[6] A lonc természetesen nemcsak „másodvirágként” játszik nagy szerepet az irodalom „virányain”, hanem a kertekben is. Illata nélkülözhetetlen, ha olykor, Borges szerint, nehéz is.
A továbbiakban neve hátborzongató rejtélyével foglalkozunk. Bővebben…

Pásztor Szent Wendely és a vandálok

a jászárokszállási Szent Vendel-szobor

SZENT VENDELIN BUZGÓN KÉRÜNK,
ISTEN ELŐTT LÉGY MELLETTÜNK,
MARHADÖG ELLEN VÉDELMÜNK.

Szoborfelirat Jászárokszálláson, 1832[1]

A „vandál” szó a XVII. századtól hordozza mai ismert jelentését, de nagyon valószínű, hogy nem Geiserich (389? – 477) „Dárdakirály” Rómát fosztogató hadmozdulatai miatt – 45 évvel korábban I. Alarich (376 – 410) vizigót király már megszállja és kifosztja Rómát, és a vizigótoknak nincs meg ez a hírneve –, hanem az ő, de leginkább fia, Hunerich (411 – 484) kegyetlen keresztény-, pontosabban katolikusüldözése miatt, melyről Prokopios (500? – 560?) így ír: senki sem nyomta el olyan kegyetlenül és igazságtalanul a keresztényeket, mint Hunerich. (Prokopios korán élt.) Zord rendeletei végrehajtását Hunerich előszeretettel bízta ariánusokra.[2] (Hispaniai fennhatósága után a Vandál Királyság súlypontja a Földközi tenger szigetvilágára és Észak-Afrikára terjedt ki.[3]) A vandálok latin vandalus neve a nép saját magára alkalmazott elnevezéséből ered, melynek valószínű ősforrása az előgermán wandilaz, „vándorolni”.[4] Ez ugyanarra az indoeurópai wendh-, „fordulni” gyökre támaszkodik, mint az angol wend, „kanyarodik”[5] és wander, „vándorol”[6] („csavarog”). Kevéssé meglepő, hogy a mi „vándorol” (majd ebből a „vándor”) szavunk, német közvetítéssel, szintén ugyaninnen ered.[7] Bővebben…

Kambium és kambrium

Semmiféle tudományos összekapcsolási lehetőség nem kínálkozik a kambium és a kambrium között, még nyelvi alapon sem. Ami alapján egymás mellé tesszük, az a tisztelgés általános iskolai tanítóink előtt, akik mind földrajz-, mind élővilágórán a lelkünkre kötötték, össze ne keverjük a két szakkifejezést.
Bővebben…

Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi: Bővebben…

Írástudó lepkék

Ha mostanában, június-július táján Európa, Észak-Afrika és Észak-Ázsia erdeit, ligeteit vagy kertjeit barangoljuk, kis szerencsével megpillanthatjuk a tarka- vagy főlepkefélék családjához tartozó, elterjedt, de védelemre szoruló bűvös fajt, a c-betűs lepkét. Legalábbis a kora nyári rajzást, mert váltott ciklusú rovar, augusztusban újra kikel egy sorozat, mely áttelel. Nevét az imágó szárnyfonákján látható kicsi, de határozott nagy, nyomtatott C-betűről kapta. (Semmiképpen ne fogjuk meg, ötezer forintunk és egy szép élet bánhatja.)[1] Linné (1707 – 1778) 1758-ban foglalta A természet rendszerébe[2], amit ezúttal érdemes közelebbről is megvizsgálnunk:

Bővebben…

Halak belső élete

Und als der Koch den Fisch zertheilet,
Kommt er bestürzt herbeigeeilet
Und ruft mit hocherstauntem Blick:
”Sieh, Herr, den Ring, den du getragen,
Ihn fand ich in des Fisches Magen,
O, ohne Grenzen ist dein Glück!”

Schiller (1759 – 1805): Der Ring des Polykrates (1798)

S a szakács, hogy felhasította
a halat, riadtan futott a
trónhoz, kiáltva boldogan:
„Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam,
benne volt a nagy hal hasában,
óh, szerencséd határtalan!”

Polükrates gyűrűje. Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

Samos

A Kr.e. VI. századi perzsa belvillongások a birodalom határvidékén is kaotikus viszonyokat teremtettek. Az érdekszférában feléledtek a hatalom szerelmeseinek ambíciói. Bővebben…

Közönséges és nem közönséges húrférgek

Conrad Geßner (1516 – 1565) megemlíti, hogy a víziborjakat a közvélekedés a vízbe hullott, ott megelevenedett lószőrnek tartja. (Egyik jellemző fellelési helye alapján, tudományos nevén Chordodes formosanusnak[1] mondva, ma egy tőlünk távol élő fajt hívnak lószőrféregnek, ha hihetünk.[2])

Chordodes formosanus és áldozata

A víziborjúnak a másik, gyakoribb neve húrféreg, mely egykor egyetlen sovány fajt, a mai közönséges húrférget jelölte, de szédületes karriert futott be a rendszertanban. 1886-ban, František Vejdovský (Vejdovsky Ferenc, 1849 – 1939) besorolása alapján törzsi rangra emelkedett, mint amilyennek a gerinchúrosok is örvendenek (figyelem: a gerincesek ennek mindössze az altörzsét alkotják!). A tudományos név Nematomorpha [3], azaz „Nematoda-formájúak”. (A Nematoda a fonálférgek törzse.) Ez utóbbi alapja a görög νῆμα, nema, „szál”.[4] (A Nematomorpha teát összeolvasva: „szálszerű-formájúak”.)

közönséges húrféreg

Philipp Franz Balthasar von Siebold (1796 – 1866) német természetbúvár – esetünkben a megjelölés szó szerint is érthető – svájci, patakmedermenti pocsolyákban közönséges húrférgeket, azaz a Linné (1707 – 1778) által adott tudományos nevükön Gordius aquaticusokat („vízi csomókat”)[5] és az általa elnevezett Gordius subbifurcusokat („alul elágazó csomókat”)[6] tanulmányozott, részletezve a vizsgálat természet adta nehézségeit.

Gordius subbifurcus

A gazdaállatokat kutatva különböző futrinkafélékre bukkant, köztük vízbe fúlt példányokra, és ezek soraiban egy közönséges gyászfutóban meg is találta a húrférget.[7] Siebold nem sejthette, hogy az élők világának mennyire különös jelenségébe botlott.

közönséges gyászfutó

Bővebben…

Az éter alatt

Amint már kitértünk rá, az ógörög filozófiai-költői gondolkodás az atmoszférát kétrétegűnek képzelte: felül van a könnyű és tiszta éter, istenek birodalma, alul, amiben mi, halandók mozgunk és élünk, a ἀήρ, haer. Ezúttal itt nézünk körbe egy kicsit. Bővebben…

Kerozin és paraffin

Rick Derksen szerint a woks-ko-m, Pavel Jakovlevič Černyx szerint egyszerűen a woks- indoeurópai ős az alapja a „viaszos” szavaknak, melyek hatalmas keleti-északi-nyugati ívben karolták át Európát, míg Dél-Európában minden másképp alakult. (A témát korábban rövid utalásban már érintettük.) Az elő-balti-szláv waskán keresztül az előszláv voskъ lett a szláv nyelvek „viasz” szavainak közvetlen elődje[1], például az orosz воск-nak. Ugyanerre az indoeurópai eredetre megy vissza egyebek közt a litván vaškas, a norvég voks és a német Wachs. Az előgermán wahsa lett az óangol wæx alapja, amiből aztán a mai angolban a wax kifejlődött.[2] A magyar „viasz” szláv átvétel. Először „viaszk” alakban használták, majd a magyar nyelv számára kényelmetlen „viaszkgyertya” összetétel arra inspirálta a nyelvfejlődés akkori híveit, hogy a „-k” végződést elvetve szabaduljanak meg a torlódástól, és ez az alapszót is érintette.[3]
Ugyanakkor a viasz teljesen eltérő ógörög κηρός, keros, latin cera, albán qiri szava egy mediterrán szubsztrátnyelvből (azaz nyelvi alaprétegből) szivárgott be[4] (melynek útja, eredete ma ismeretlen). A latin szó ment át az ófrancia cire-be. A középangol sere-n keresztül a mai angolban ebből önálló szó fejlődött, a cere, mely igeként („beviaszozni”) megőrizte közvetlen jelentését, főnévként azonban a viaszbőrt jelöli.[5]

1 szavannasas_viaszbore

szavannasas sárga viaszbőre a csőr felső káváján

2 ceratA latin ceratus, „viaszos” mint „viaszos tapintású” lett a pergamenpótló magyarban alkalmazott „cerát” szavának alapja a gyógyszerészi latinban. Ennyit rövid bevezetőül a kerozin és etimológiája áttekintéséhez. Bővebben…

A varázslatos kabóca

Ricci (1659 – 1734): Eos és Tithonos

Eos hajnalistennőt, akit a forradalmárok szívesebben emlegetnek latin nevén Auroraként, Afrodite, a szerelem istennője átka sújtotta azok után, hogy szépségével elcsavarta Ares hadisten fejét: akár csak későbbi korok szerelmi bájitalait hörpintette volna fel, lépten-nyomon szerelmre lobbant. Ám megvolt benne az isteni kitartás képessége. Amikor megpillantotta a trójai herceget, Tithonost ifjúsága és ereje teljében, azonnal bele is szeretett, és a jó politikus hamar megérti nemcsak a harc, de a béke klasszikus jelzéseit is. Mikor számára Eos Zeustól örök életet kért, a kegyes és meghatódott főisten megadta azt. Tithonos boldogan kezdett öregedni, de az örökkévalóság természetével és jelentésével tisztában levő hajnalistennőt érthető aggodalom fogta el. Az ő isteni szemében csak pillanatnak tűnt az az idő, ami alatt Tithonos mozogni sem képes, összeszáradt, rovarszerű lénnyé zsugorodott. Ekkor összeszedte isteni erejét, és kedvesét kabócává változtatta, hogy kezeiben tarthassa mindörökké, és hallgathassa énekét.[1]  Bővebben…

Boldog boldogtalanító: a seregély

Drudwy dirion
Heda’n union
Draw ymhell dros y tonnau mân
Dos a’m gwyngân i Bendigeidfran
Drudwy fechan yn y man.

Branwen ferch Llŷr

Seregély, kedves,
Repülj egyenest,
Messze-messze, hullámokon át
Panaszdalommal köszöntsd Bendigeidfrant,
Kicsi seregély, ez vár rád!

Branwen, Llŷr leánya[1]

Bendigeidfran („áldott holló[2]), Britannia hatalmas királya az ír királyhoz, Matholwchhoz adja húgát, Branwent („ragyogó holló[3]). Megneheztel a tárgyalásból kihagyott féltestvérük, a gonosz Efnisien, és Matholwch lovain áll szörnyű bosszút.
Így kezdődik az ifjú walesi bárdok napokban általunk is idézett nagy gyűjteményének, a Mabinogionnak a XIV. századi lejegyzésből ismert, de jóval korábban keletkezett második ága, a Branwen, Llŷr leánya.[4] A történetben kulcsszerephez jut egy beszélő seregély, mely üzenetet hordoz az ír fogságban sínylődő Branwen és bátyja, Bendigeidfran között. Bővebben…

A szerelem olvasztótégelye

Beócia

Beócia Ismenos folyója lányának mondják Derketis najádot, aki neve alapján talán a Theba melletti Kitharion hegy kóbor, de szelíd tigriseiről híres Dirke forrásának volt gondozója.[1] Életrajzának ezek az adatai bizonytalanok, annál jobban ismert najádoktól szokatlan, perzselő szerelmi vágya. (Ha odaképzeljük magunkat Beócia még ma is festői tájaira, ahol ráadásul a najád nem menekül előlünk, hanem maga üldöz bennünket, nosztalgiát érzünk a máskülönben kegyetlenségekben is gazdag ókori Hellas iránt.)

Amint arról Statius (45? – 96?) a Thébai történet VII. könyvében Antigone idős nevelőjének szájába adva a történetet beszámol, Derketis a még gyermek és szerelmi lángolásra alig képes Lapithaont szégyentelenül elcsábította. Gyermekük, a bájos Alatreus, később a Théba elleni hősi hetek egyike, csakhamar túlszárnyalta apja erényeit, amikor maga az apa is olyan ifjú volt még, hogy testvéreknek tűntek. Így Lapithaon joggal gondolhatta életének mind a múltját, mind a jövőjét boldogsággal teljesnek.[2] Derketis szerelmi hőfokban azonban meg sem közelíti mai hősnőnket. Bővebben…

Hogyan lett a sólyom?

Földön veri gyors nyíl, veri égen sólyom;
Szárnya, sebes lába nehezül, mint ólom.

Arany János (1817 – 1882): Buda halála (1863), Ötödik ének[1]

Henri van de Waal (1910 – 1972). Jó a háttere

Elias Henri van de Waal (1882 – 1965) aranyműves[2] elsőszülött gyermeke, Henri van de Waal[3] őrült célt tűzött maga elé: műalkotások tárgyainak katalógusba szedését. Hatalmas művét, a szójátékos Iconclasst halála után folytatták és eredményeit közkinccsé tették. Ma mintegy 28000 tárgyat kereshetünk ki a rendszerből.[4] Lapozzunk bele! A 9. osztály: antik mitológia és történelem. 97: átváltozások. 97D, 97D2: férfiak átváltozása madárrá két sorozatban. 97D22: Hierax átváltozása.[5] És itt megállunk, elidőzünk. Bővebben…

Liberális antológia

59 τοιόνδ᾽ ἄνθος Περσίδος αἴας
60 οἴχεται ἀνδρῶν

Αἰσχύλος (525 – 456 π.Χ.): Πέρσαι (472 π.Χ.)[1]

59 toiond’ anthos Persidos aias
60 oikhetai andron

Aiskhylos: Persai

59 Ilyenek Perzsia virágai,
60 az odaveszett férfiaké.

Aiskhylos: Perzsák

A 100 és 300 között alkotó Antoninos Liberalis átváltozási történetei közül, melyeket a Kr.e. 300 körül élt Boiostól vett át, a hetedikből különösen szomorú esetről értesülünk. Sem Boios, sem Antoninos Liberalis nem éri fel a mottónkban idézett Aiskhylos költőiségét, de valósággal tobzódnak az ἄνθος, anthos („virág”) /  ἀνδρῶς, andros („férfi”) típusú szójátékokban.
Röviden szólva Autonoosnak (neve jelentése egy megfejtés szerint: „virágon csámcsogó”) jókora földbirtoka volt, rajta számos ménessel, ám földjét elhanyagolta. Azon haszonnövény bizony egy szál sem termett. Gyermekei nevét ehhez igazította. Elsőszülött fia, Herodios a földek erősen erodált állapotáról kapta nevét. Meg kell jegyezzük, hogy az erosio latin szó, amelyet azonban a görögök ismerhettek, így Boios is.

korinthosi oszlopfő medvetalpfűvel

csáté

Akanthos nevű fia, Akanthys nevű lánya a medvetalpfűről kapta nevét, a további fiúgyermekek közül Skoineos a csátéról, Anthos valamelyik virágról – ahogy az „antológia” is „virágfüzér”, „virágos kert”. Autonoos a lovak gondozását családjára – élükön feleségére –­ és egy szolgára hagyta. Az anya, Hippodameia neve nem véletlenül „lógondozó”.[2] Ám egyszer a legelőjükre nem eresztett lovak megvadultak és halálos támadást intéztek Anthos ellen. A szolga és az atya megkövülve figyelték a tragédiát, egyedül Hippodameia próbálta felvenni a küzdelmet, mindhiába. Ereje csekély volt a dühöngő lovak megfékezéséhez. De Anthos segélykiáltása az Olymposig hatolt. Zeus és Apollo megkönyörült és csodát tett. Az egész társaságot valóságos kis állatkertté, de legalábbis madárházzá változtatta. Bővebben…