Mit csináljon Brutus?

Paweł Działyński (1560 – 1609), 1597-ben az akkor hivatalosan huszonnyolc éve fennálló Rzeczpospolita nagykövete az Egyesült Tartományokban (Hollandiában) a hírek szerint elegánsan öltözködő, szellemes társalgó volt. A híreket I. Erzsébet (1533 – 1603) kapta, azzal együtt, hogy a lengyel diplomata az ő udvarába készül látogatást tenni. A királynő nagy várakozással nézett az esemény elébe.

^{Veronese (1528 – 1588) vagy követője: II. Bajazid (1447 – 1512)}

Három jó (?) király – 3.: II. Juba

ἂγχουροι μεγάλαι κόσμου χθόνες, ἃς διὰ Νεῖλος
πιμπλάμενος μελάνων τέμνει ἀπ᾿ Αἰθιόπων,
ἀμφότεραι βασιλῆας ἐκοινώσασθε γάμοισιν,
ἓν γένος Αἰγύπτου καὶ Λιβύης θέμεναι.
ἐκ πατέρων εἴη παισὶν πάλι τοῖσιν ἀνάκτων
ἔμπεδον ἠπείροις σκῆπτρον ἐπ᾿ ἀμφοτέραις.

Κριναγόρας ὁ Μυτιληναῖος (70 π.Χ. – 18 μ.Χ.):
επίγραμμα στον γάμο της Κλεοπάτρας και της Ἰούβας (25? 20-19? π.Χ.)[1]

hankuroi megalai kormu khtones, as dia Neilos
pimplamenos melanon temnei ap’ Aithiopon,
amfoterai basoleas ekoinosasthe gamoisin,
hen genos Aigyptu kai Libyes themenai.
ek pateron eie paisin pali toisin anakton
hempedon epeirois skeptron ep’ amfoterais.

Krinagoras o Mytilenaios:
epigramma ston gamo tes Kleopatras kai tes Iubas

Két nagy szomszédját a világnak, melyet a Nílus
Bő vize választ el sötét etióptól,
Fejedelmek házassága teszi eggyé,
Egyiptom és Líbia egybekeltek most,
Szüleik nyomán a fiak
Uralják a földeket erős jogarukkal!

Epigramma Kleopátra és Juba házasságkötésére

^{II. Juba (Kr.e. 52? – Kr.u. 23)}

Nem ez az első alkalom, hogy II. Jubával foglalkozom. Beszámoltam uralmáról Numídiában és a szomszédos Mauretaniában, és házasságkötését is megemlítettem a Marcus Antoniustól (Kr.e. 83 – 30) és VII. Kleopatra Filopatortól (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett, Kr.e. 70? – 30) született hercegnővel, II. Kleopatra Selenével („Hold”, Kr.e. 40 – Kr.u. 5?), akinek élete szintén dúskál eseményekben, és sorsa jelképesen kapcsolódik össze a ptolemaidák alkonyával. Érdekesen és egyben II. Juba általános megítélésével összhangban említi meg a házasságot Plutarkhos (46? – 127?) a Párhuzamos életrajzok Antoniusról szóló fejezetének 87., utolsó szakaszában:

Fejezetek a taps történetéből

Terentius (Kr.e. 185? – 159?) görög eredetire (ἑαυτόν τιμωρούμενος) alapozott Heautontimorumenos[1](vagy Heauton Timorumenos, Önként bűnhödő, Az önmagát kínzó vagy Önmarcangoló) című színjátéka így fejeződik be az V. felvonásban:

CLITIPHO
Syro ignoscas volo

CHREMES
Fiat.

Om[2]
Vos valete, et plaudite![3]

CLITIPHO
Kérlek, bocsásd
Meg Syrusnak, mit érettem művelt.

CHREMES.
Legyen. Viduljatok s tapsoljatok!

Kis Sándor (1854 – 1904) fordítása, 1895

Választásom önkényes: Terentius szokása volt, hogy a darabjait a „tapsoljatok” felszólítással rekessze be.[4] A taps története azonban sokkal messzebbre nyúlik.

Halszag a köbön: búcsú a szeleukidáktól

A bőség érzetét felidéző lencse, bab, borsó[1], mák, sokpikkelyű hal népszerű hagyományos karácsonyi-szilveszteri-újévi eledelek, egyikük-másikuk egyéb társult hiedelmekkel[2]. Erről jut eszembe a szeleukidák végső ideje.

Köpenyek, ráják. A gázharisnya is érintve

^{Medović (1857 – 1893): Bacchanália (1890)}

Caligula (12 – 41) a római császárság történetében körülbelül ugyanolyan „jó hírnek” örvend, mint VI. Sándor (1431 – 1503) a római pápaságéban. Suetonius (69? – 130?) a Caesarok élete neki szentelt fejezete 52. szakaszában a viseletét is felrója neki:

Saepe depictas gemmatasque indutus paenulas, manuleatus et armillatus in publicum processit; aliquando sericatus et cycladatus…[1]

Gyakran tarka hímzéses, drágakővel kivarrott, hosszú ujjas paenulában mutatkozott nyilvános helyen, karpereccel karján, olykor selyemruhában…

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[2]
(A paenula ujjatlan, hosszú, zárt köpeny téli hordásra.[3])

Gallienus (218? – 268) is jellegzetes „rossz császár” volt, amennyiben elfogadhatjuk a IV. században írt Historia Augusta olvasmányos, de ellenőrizhetetlen megállapításait a róla és fiáról, Saloninus Gallienus (242? – 260) császárról írt fejezet 16. szakaszában. Az, hogy nyáridőben naponta 6-7 fürdést, „akár” napi 3-4 ezer katona megöletésének sztálini szigorát tulajdonítja neki a feljegyzés, nem támasztja alá a krónikás szavahihetőségét.

Mantelibus aureis semper stravit.[4]

Mindig arannyal szőtt abroszokkal terített.

Takács Levente fordítása[5]

A mák békésebb tegnapjai

Семь лет мак не родил – и голода не было.[1]
Hét évig nem termett a mák, éhség mégsem volt.
orosz közmondás

Tegnapi rövid észrevételemben a mák szelíd felhasználásáról jelentettem be a kétrészes sorozat mai záró darabját. Mint ott olvasható, a mákot Nyugat-Európában elsősorban szemeinek olajáért termesztették. Nem valószínű, hogy a korai felhasználók tisztában voltak a mákolaj egészségjavító hasznával, de érdemes ezt egy kicsit közelebbről is megvizsgálni, hiszen a hidegen sajtolt mákolaj diadalútja a mai napig töretlen. Ez az olaj ásványi anyagokban. például vasban is gazdag, utóbbi révén kitűnő vérképző, továbbá vitaminokban, ilyenképpen akik nem vigyáznak alakjukra, haszonnal fogyaszthatják. Ugyanakkor olykor allergiás, sőt anafilaktikus tünetekhez vezet: csalánkiütésekhez, torokduzzadáshoz, nehézlégzéshez, hasmenéshez.[2] Hétköznapi körülmények között a bódító anyagoktól teljesen mentes mákszemek[3] legfontosabb felhasználásakor ettől nem kell tartanunk.

Szent fűcsomók és botok a görög-római világban

Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) legrégibb ismert nemzetek közti szerződésnek mondja azt, amelyet Tullus Hostilius (Kr.e. 710? – 642) római király kötött Mettius Fufetius (†Kr.e. 673) Alba Longa-i diktátorral egy figyelemre méltó ügyben. Döntő háború előtt álltak, és előre tisztázták a békefeltételeket, vagyis hogy a harcban győztes fél lesz az uralkodó a teljes régióban. Titus Livius a szerződés előkészületeinek kezdetét így írja le:

Valamennyi szerződés más-más feltételekkel, egyébként mindegyik egyformán jön létre. Akkor, amint halljuk, így történt, és ennél régebbi szerződést nem ismer senki. A fetialis kérdést intéz Tullus királyhoz: „Megparancsolod-e nekem, király, hogy az albai nép pater patratusával szerződést kössek?” És mikor a király parancsot ad: „Szent füveket kérek tőled, király”, mondja a fetialis. Mire a király: „Vedd a tiszta füvet.” A fetialis a fellegvárból tiszta gyepfüvet hoz.

A római nép története a város alapításától, I. könyv, XXIV. fejezet. Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1]

Cymbeline és Euryanthe

Suetonius (69? – 130?) a Császáréletrajzai Caliguláról (12 – 41) szóló IV. fejezetének 44. szakaszában számol be a következő epizódról, a császárral szemben táplált érzéseit szemmel láthatólag véka alá nem rejtve:

Adminius, Cynobellinus brit király fia, akit apja elkergetett hazulról, szerény kis csapattal átszökött hozzá, és oltalmába ajánlotta magát; erre Caligula olyan kérkedő levelet küldött Rómába, mintha az egész szigetország megadta volna magát; lelkére kötötte továbbá a futároknak, hogy kocsijukkal a Forumon keresztül egész a senatus ülésterméig elhajtassanak, és üzenetét csakis Mars templomában, a senatus jelenlétében nyújtsák át a consuloknak. 

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1]

Cynobellinus (vagy Cunobelinus, † Kr.e. 42?) valójában belga „király” volt, hogy a misztikumot tovább fokozzuk. (Neve egyes vélemények szerint a kelta breton „kutya erős”-ből származik.[2]) A mai Belgium területén letelepedett belgák régióját a Kr.e. I. századi sikeres római hódítások után Gallia Belgica néven provinciává tették. A belga törzsek addigra már nyugatra is terjeszkedtek, a catuvellauni törzs[3] a mai Londontól északra vetette meg a lábát. Híres vezérük volt Tasciovanus († Kr.e. 9?). Fővárosuk Verlamio volt, a későbbi római Verulamium. 

Aventinus

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) az Aeneis VII. énekében megénekli, hogy a latinok királyát – neve szinte ajkainkra tolul: Latinus – apja, Faunus távoli susogása arra inti,

Ó, gyerekem, ne kivánd lányod láncolni latinhoz.

Így jut lánya, Lavinia, az atyja birodalmában, Latiumban alapított Laurentium városának úrnője a számukra idegen Aeneas kezére. Az emiatt kirobbant háborúskodást Vergilius részletesen ismerteti. Boccaccio (1313 – 1375) 1361-es De mulieribus clarisa (Dicső asszonyokról) XLI. fejezete Laviniáról szól. Lavinia elővigyázatosan egy erdő rejtekébe húzódik vissza megszülni házasságuk posztumusz gyümölcsét, tartva Aeneas Creusától származó fia, Ascanius bosszújától. Emiatt a gyermeket Julius Silviusnak (†Kr.e. 1110?) nevezték.[1] Julius családi alapú név, magát Ascaniust Julusnak is hívták. Ennek döntő szerepe van az eposz létrejöttében. Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44), következésképpen vérrokona és fogadott fia[2], a mű megrendelője, Augustus császár (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) magát Aeneas leszármazottjának tekintette[3]. Julius Silviusnak, akinek alakja már-már kezd kibontakozni a mondavilágból, a mellékneve utalás születési helyére: a silva latinul „erdő”. Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) a Róma története I. könyve 3. fejezetében mintha nem akarná feszegetni a kényelmetlen részleteket. Azt mondja, a szerinte Ascaniustól származó Silvius a véletlen folytán az erdőben jött a világra. Utódai Alba Longa trónján mind viselték ezt a melléknevet. Egy kései leszármazottját, Romulus Silviust (†Kr.e. 854?) – 101 évvel a „nagy” Romulus híres városalapítása előtt –, Kis Ferencné (1916 – 1962) fordításában, villámcsapás érte, és így közvetlenül Aventinusra szállt a királyság. Emezt egy dombon temették el, mely ma része Róma városának, s az ő nevét viseli.[4]

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

A városalapító testvére, Remus az Aventinust választotta székhelyéül, és vannak magyarázatok, melyek szerint az akkori madárjóslatokról (aves: „madár”) kapta nevét a domb.[5]

Tévhiteknek ellenálló méreg: az akonitin

KING HENRY IV
…Mingled with venom of suggestion–
As, force perforce, the age will pour it in–
Shall never leak, though it do work as strong
As aconitum or rash gunpowder.[1]

IV. HENRIK
… még ha az idő belé is
Vegyíti a gyanú mérgét – sosem
Reped szét, még ha úgy hat is a méreg,
Mint az akonit vagy a gyors puskapor.

Shakespeare (1564 – 1616): IV. Henrik, II. rész, IV/4
Vas István (1910 – 1991) fordítása[2]

alpesi, havi vagy katika-sisakvirág

Tegnapi, Agrippina Minort (14 – 59) is felemlegető megjegyzésünk után érdemes legnevezetesebb tettéről megemlékeznünk.

A manszanilyafa és kigőzölgései

The poisonous manchineel was observed, a drop of whose milky juice will burn the flesh like vitriol.

Ballou (1820 – 1895): Due South or Cuba Past and Present[1]

Megfigyelték a mérgező manszanilyafát, mely tejszerű nedvének egyetlen cseppje is vitriolként égeti a bőrt.

Egyenest Délnek, avagy Kuba egykor és ma

manszanilyafa

Második útján Kolumbusz Kristóf (1451 – 1506) felpanaszolta a karibi térségben, hogy számos veszélyes gyümölcsre bukkantak, melyeket emberei meggondolatlanul megkóstoltak, de alig ért nyelvük a gyümölcshöz, szájuk, arcuk megduzzadt tőle, belázasodtak és fájdalmakra panaszkodtak. A leírásban felismerik a manszanilyafa, angol nevén manchineel almához hasonló gyümölcsét, a „halálalmát”.[2]

kutyatej

A kutyatej egy hashajtó hatású fajának ógörög εὐφόρβιον, euforbion nevét II. Juba (Kr.e. 52? – Kr.u. 23) numídiai király adta Kr.u. 12-ben a növénynek orvosáról, Euforbosról azok után, hogy hírét vette, Augustus császár (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) szobrot emelt saját életmentő orvosának, Antonios Musasnak, Euforbos fivérének. Linné (1707 – 1778) az egész nemzetséget Euforbosról nevezte el Euphorbiának.[3] A kutyatejfélék családjába (Euphorbiaceae) tartozik a manszanilyafa is. Éppen a kutyatejszerű nedve révén mérgező minden porcikája. Elégetni sem célszerű, füstje ugyanis vakságot okoz. Talajtartó ereje folytán nagyarányú irtása súlyos eróziókhoz vezet. Így ahol tudják, kihelyezett figyelmeztető táblákkal veszik fel a harcot ereje ellen.[4] Élőhelye a Mexikói-öböl partvidéke és a karibi térség.[5]

Annál meglepőbb, hogy Meyerbeer (1791 – 1864) 1865-ben bemutatott posztumusz operájában, Az afrikai nőben a címszereplő, Selica Afrikában fekszik alá öngyilkossági szándékkal a manszanilyafa ártó kigőzölgéseinek:

NELUCO (con terrore.)
Ah! non ve n’appressate!
Là, se vene sovvien si stende la grand ombra,
Del ner’ mancenillier, dell’ albero mortal.

SELICA
Io lo so.

NELUCO
Sciagura all’ imprudente
Che respira quei fior. Dall’ odor fatal
Per poco egli si crede in ciel rapito,
Quel estasi così menzognera e fatal
Lo conduce pian pian dal delirio al morir![6]

Eugène Scribe (1791 – 1861)

NELUCO, rabszolga (elborzadva):
Hah! Meg ne közelítsd!
Amott veti roppant árnyát
A lehajló manszanilya, a halálos fa.

SELICA
Tudom én.

NELUCO
Jaj az óvatlannak,
Ki virágát szagolja. Végzetes illata
Elébb, hinnéd, a mennybe emel,
De a csábos és gyilkos kéj
A mámort lassan halálba fordítja!

Meyerbeer: Az afrikai nő, V / 2 (a manszanilyafa alatt) az 1865-ös ősbemutatón

(A valóságban a hatás tudományos kipróbálója kénytelen eltekinteni a mámoros bevezetőtől.)
A manszanilyafa tudományos nevét is Linné adta: Hippomane mancinella. A fajnév első látásra is világos, a nemnév (talán) egy kis magyarázatra szorul. Theofrastos (Kr.e. 371? – 287), a nagy görög botanikus egy növénynek a χιππομάνης, hippomanes nevet adta azok után, hogy észrevette, az azt lelegelő ló különösen viselkedik. A szó a „ló” és az „őrület” („mánia”!) szavakból áll össze. Linné természetesen tudta, hogy ennek a növénynek és a manszanilyafának nincs köze egymáshoz, de ezzel is utalt a fa rémítő sajátosságaira.[7] Magának a „manszanilya” szónak az eredete azonban sokkal kalandosabb.

Avernus: alvilág, feltámadás és az albán nyelv

…λίμνην τ᾽ Ἄορνον ἀμφιτορνωτὴν βρόχῳ
καὶ χεῦμα Κωκυτοῖο λαβρωθὲν σκότῳ…
(…limnen t’Aornon amfitornoten brokho
kai kheuma Kokytoio labrothen skoto…)

…az Avernus-tó vizét hurokként fonja körbe
és gyors vizét Kokytos zúdítja bele…

a kalkhysi Lykofronos (Kr.e. III.sz.): Alexandra[1]

Wilson (1714 – 1782): Az Avernus-tó (1765 körül)

Az ifjú Händel (1685 – 1759) itáliai körútja egyik apokaliptikus csúcsteljesítménye az 1708 húsvét vasárnapján bemutatott Feltámadási oratórium (La resurrezione, HWV47), második oratóriuma. Az ambiciózus librettót Carlo Sigismondo Capece (1652 – 1728), a hányattatott sorú, száműzetését éppen Rómában töltő Mária Kazimira Lujza (Marysieńka, 1641 – 1716) lengyel és litván fejedelmi ágyas, majd királyné udvari költője írta.[2]

Róma, Palazzo Ruspoli (1699). Itt mutatták be 1708 húsvét vasárnapján a Feltámadási oratóriumot

Az előadás, sőt, előadássorozat anyagi fedezetét Francesco Maria Marescotti Ruspoli márki (1672 – 1731) teremtette meg, nem kímélve a költségeket. Az akkori mércével gigászi zenekarban huszonegy hegedű, négy brácsa, öt-öt cselló és nagybőgő, két trombita, négy oboa és egy harsona megszólalását tervezték, de ezt Händel még kiegészíttette egy fuvolával, két blockflötével, egy fagottal és egy viola da gambával, vélhetőleg úgy, hogy az arzenál bizonyos hangszerei közül többet is megszólaltatott egy-egy muzsikus. Ruspoli márki ezerötszáz példányban kinyomtatta a szövegkönyvet.[3] A darabban szereplő Angyal névrokona, Arcangelo Corelli (1653 – 1713) vezette első hegedűsként a zenekart. Mária Magdaléna szerepét a kor neves szopránjára, Margherita Durastantira (1685 – ?) bízták, de az éber XI. Kelemen (1649 –1721) azonnal tiltakozott. Pápai rendelete kategorikusan tiltotta nők fellépését. Így a bemutató után a szerepet különböző híres castratók énekelték.[4]

Mint oratorikus műveknél ez megszokott, a Resurrezionét gyakran kezdőszavairól emlegetik: Disserratevi, o porte d’Averno (Táruljanak ki az Avernus kapui). A lenyűgöző indításban szereplő Avernust vizsgáljuk meg közelebbről.

A klasszikusok megközelítése

Escasas disciplinas habrá de mayor interés que la etimología…[1]

Borges (1899 – 1986): Sobre los clásicos

Kevés tudomány lehet olyan érdekes, mint az etimológia…[2]

Borges: A klasszikusokról. Scholz László fordítása

Mintegy húsz év kisebb terjedelmű, de velős tanulmányait foglalja össze Borges az Otras inquisiciones 1972-ben kiadott második kötete, melynek a szelídített Újabb nyomozások címet adta magyar fordítója, Scholz László.[3] Ennek 1965 végén írt záródarabja a Sobre los clásicos, A klasszikusokról. A tanulmány elején áll Borges néhány kedves szava az etimológiáról, melyeket mottónkban idéztünk. Néhány alátámasztó példája között, érthetően, a „klasszikus” szó eredetvizsgálata is ott áll, melyről megállapítja, hogy a mai, „rend” jelentést a latin classis, „flotta” szóból vette át. Túl azon, hogy a „klasszikus” és a „rend” nem szinonimák, a helyzet ennél kicsit bonyolultabb. Ennek bemutatásával nem sértjük Borges emlékét, inkább megerősítjük véleményét a szófejtés szépségéről. De legalábbis úgy reméljük.

Huysum (1682 – 1749): Klasszikus tájkép, tiszteletadással Bacchusnak

Farkasok, ökrök, kutyák étvágya: bűn vagy betegség?

…sed et plumbeam chartam supinus pectore sustinere et clystere vomituque purgari et abstinere pomis cibisque officientibus…

Suetonius (69? – 130?): Vita Neronis (37 – 68)[1]

Hanyatt fekve ólomtáblát tartott mellkasán, klistéllyal, hánytatókkal tisztította beleit, nem fogyasztott gyümölcsöt s a hangra ártalmas ételeket…

Suetonius: Nero. Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[2]

Elhatározták a soványító kúrát. A császár örömest magára vette minden gyötrelmét és lelkiismeretesen megtartotta. Azokat az ételeket, melyeket kedvelt, föl se tálaltatta az asztalnál, többször napokig nem evett semmit, csak este ivott egy korty forró vizet. Ha pedig lakomán vett részt, nyomban evés után tollal csiklandozta garatját, hogy hányjon. Majd a hánytatót állandóan ott tartotta asztalán egy serlegben és minden falatra kortyintott egyet. Az orvos később allövetet is rendelt. Ezt az egyiptomi papok készítették, az ibiszek és gólyák példája után, melyek hosszú csőreikkel tisztogatják magukat.

Kosztolányi (1885 – 1936): Nero, a véres költő. Orvosok a betegágynál[3]

Egy főbűn. Bosch (1450 – 1516)