Ősz az Odvas-hegyen

Míg ezt mondta, az odvas hegybe ütötte a dárdát.
Sziklaüregből szűk kapun át szabadult ki a szélvész,
gyors viharok kavarogva rohantak a földeken által,
felforgatva a sík tenger fenekét zivatarral.

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19): Aeneis, I.
Kartal Zsuzsa (1947 – 2011) fordítása (1984)[1]

^{Athenaeum (1843)}

Carl Ludwig Koch (1778 – 1857), fiával, Ludwig Carl Christian Kochhal (1825 – 1908) együtt nagy hatású arachnológusok voltak, ami a korukban távolról sem jelentette azt, hogy munkásságuk kizárólag a pókok rendjének tanulmányozására szorítkozott volna. Mind a fiú[2], mind az apa[3] névadási szokásai szívet melengetően rejtelmesek, bár a jelző inkább a fiú neveire alkalmas, mert az apa neveit legalább értjük. Mindkettejük szokása hűen tükrözi a kort, amelyben éltek, sőt, annak változását is: Carl Ludwig Koch jellemzően a klasszikus műveltségére támaszkodott, és noha biztosra vehetjük, hogy fia is bírt ezzel a műveltséggel, ő merészebb fantáziajátékokba kezdett. Carl Ludwig Koch 1837-ben a fürgekarolópókok családjában kialakított egy karolópóknemet, az ifjú görög halálisten nevéből képzett Thanatust, ami Dél-Afrikában, Európában és Észak-Amerikában honos.[4] Tettét nem indokolja.[5] Herman Ottó (1835 – 1914) azonban igen. A Thanatusok ugyan nem mérgezők, de Herman a Magyarország pók-faunája című, 1876-ban kiadott monográfiája III. kötetében az elnevezést támadó természetükkel magyarázza, amellyel prédájukat meglopva hirtelenül átkarolják. Mint másutt megjegyzi, Pietro Pavesi (1844 – 1907) a Thanatus arenarius fajt 2200 méter magasságból ismeri. E faj nálunk nem találtatott.[6]

Amaryllis. Neve egy Pórnénac, Virgiliusban

DAMOETAS
Triste lupus stabulis, maturis frugibus imbres,
arboribus venti, nobis Amaryllidos irae.

Vergilius (a. Chr. n. 70 – 19): Eclogae, III. (Palaemon)[1]

DAMOETÁS
Gyász az akolnak a farkas, az ért gabonának a zápor,
Szél a gyümölcsfáknak, minekünk – ha boszús Amaryllis.

Vergilius: III. ekloga
Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

Az amarilliszt (amariliszt) már azon a kiindulóponton is bizonyos homály övezi, hogy milyen növényt neveznek így. Merthogy Amerikában és Európában mást. Igaz, ezek a növénynemzetségek közeli rokonságban állnak a hóvirágfélék (manapság inkább: amarilliszfélék) családjában. Az amerikai amarilliszt mi inkább lovagcsillagnak hívjuk, a virágok csillagalakja folytán. Tudományos neve, nem meglepően, Hippeastrum, az ógörög ἱππεύς, hippeus, „lovas katona” és ἄστρον, hastron, „csillag” összevonásaként, amint azt (olykor csekély nemtörődömséggel) meg-megemlítik.[3] A fő különbségeket a „mi” európai amarilliszünktől egy ismeretlen, de igényes szerző táblázatosan foglalja össze. Annyit jegyzek meg belőle, hogy származási helyük merőben eltérő. A lovagcsillag Dél-Amerikában, az amarillisz Dél-Afrikában látta meg a napvilágot, mielőtt hódító útjukra indultak volna a világban. Ami könnyen ment. Mindketten hóvirágfélék lévén hagymás gyökérzetűek és könnyen termeszthetők. Egy forrás szerint few bulbs are easier to grow than amaryllis, „kevés hagymás növény termeszthető könnyebben a lovagcsillagnál”[4] – egy hivatkozásából kiderül, hogy az amerikai amarilliszről beszél[5] –, de az európai amarillisz gondozása sem bonyolult a szakértők szerint.[6] A Hippeastrum nemzetséget William Herbert (1778 – 1847) tiszteletes vezette be 1821-ben (kezdő guglista nyomozók nagy örömére nevének rövidítése a botanikában Herb.). Ha elnézzük a nemzetségnévre tett javaslatok szilaj összevisszaságát[7], nem lepődünk meg, hogy az Ó- és az Újvilágban a mai napig fennmaradt a kettősség. Az elnevezések körüli, még a botanikatörténetben is rendkívüli bonyodalmak sűrejéből egyetlen szálat mégiscsak érdemesnek tűnik kifejteni, annál is inkább, hogy a szokatlanul közlékeny tiszteletes rávilágít a névadása okára. Kavarodást észlelve az elnevezésekben, az európai amarilliszre az Amaryllis nemzetségnevet javasolta. Az ide nem tartozónak vélt hölgyliliomnak azonban az általa Coburghiának nevezett nemzetséget alkotta meg Lipót György Keresztély Frigyes (1790 – 1865) szász-coburg-saalfeldi (-gothai) herceg, a későbbi belga király, I. Lipót tiszteletére[8]. Később jutott a tudomására, hogy Linné (1707 – 1778) ennek a fajnak az Amaryllis belladonna nevet adta[9] (a fajnév a hölgyliliom akkor közszájon forgó neve volt).

^hölgyliliom

Magabiztos tévedések (Multatuli – I.)

Multa tulit fecitque puer, sudavit et alsit

Horatius (A.Ch. 65 – A.Ch. 8):
Epistula ad Pisones de arte poetica[1] (A.Ch. 23 – 20)

már gyermekként sok terhet hord: hőben, esőben
gyötri magát

Ars poetica
Bede Opika Anna (1926 – 2009) fordítása[2]

Quid referam comitumque nefas famulosque nocentes?
Ipsa multa tuli non leviora fuga.

Ovidius (A.Ch. 43 – A.D. 17?):
Tristium lib. IV. eleg. X.[3] (A.D. 8 – 17)

A’ szolgák’ , ’s követők’ kínzásit elő sem hozandom,
’S más , szaladásomnál még nehezebb bajokat.

Publius Ovidius Náso’ Búsverseinek Negyedik Könyve. X. Alagya.[4]
Egyed Antal (1779 – 1862) fordítása (1823)

Πολλὰ παθών, καὶ πολλὰ μαθὼν ἐν παιδοδιδάσκειν
’Ενθα δὲ νῦν κεῖμας σύν θεῷ ἡσύχις.

Polla pathon, kai polla mathon en paidodidaskein
Hentha de nyn keimas syn theo esykhis.

Multa tuli, didici, docui, dum fata sinebant,
Mortuus in  summo nunc  requiesco Deo.

Sokat tűrtem, tanultam, tanítottam, míg engedte sorsom,
Végül halottként nyugszom most az Úrban.

Hartung (1505 – 1579) maga költötte sírverse
(Epithaphium, quod sibi vivos composuit)[5]

Ógörög égtájak közt barangolva

dombormű Cathair Aile-ben (Skócia), 1700 körül

Homeros (Kr.e. VIII. sz.) többször is említi a Nagy Medve csillagképet. Vagy csak egyszer? Lássuk.

Kökény

^{Korykos („Leányvár”), a mai dél-török Kızkalesi}

Mielőtt lenéznénk az angol nyelv fantáziátlanságát a rózsafélék családjába tartozó kökény megnevezésére: blueberry, „kék bogyó”, a következő kijózanító szempontokat ajánlom esetleges ny. olvasóim figyelmébe:

• a blueberry nem a kökény, hanem egy botanikailag attól igen messzire eső egészen más faj, a hangafélék családjába tartozó kék áfonya angol neve. Időről időre fellángol a helytelen nyelvi megfeleltetés, egy rejtelmes „angol tanszék” is ezt a tévtant hirdeti.[1] Ha valaki azzal érvelne, hogy viszont akkor a „ kék áfonya” eseménydúsabb nyelvi jelenség a „kék bogyónál”, lehetne igaza, csak nem itt és most, a blog kökény „címszavánál”.
• Az, hogy a kökény angol neve, a blackthorn, (itt) „feketetövis”, szintén „szellemtelenebb” csengésű a magyar szónál (mert leíró), szintén megfontolandó, csakhogy az angol olyan társszavakat és társkifejezéseket is megalkotott a kökény megnevezésére, mint a sloe, mother of the wood („az erdő anyja”), és talán összefüggésben a dér nem csípte kökény keserves hatásaival, rasp („ráspoly”) és grater („konyhai reszelő”).
• Ugyanakkor néhányan talán nem is sejtik, hogy éppen a magyar megnevezés „szellemtelenebb” annál, mint amit várunk.

fekete áfonya

kökény

Mindenekelőtt előtárom bizonyítékaimat, illetve röviden részletekbe megyek.

A bűz borzalmai, borzai és istennője. Az etológia nagykutyája

^{Fülöp-szigetek, Palawan}

Johann Gotthelf Fischer von Waldheim (1771 – 1853) nevével a patkányok taglalásakor találkozhatott a blog esetleges ny. olvasója. A sokoldalú zoológus 1817-ben felállította a menyétszerűek öregcsaládját. Ennek tudományos nevében, a Musteloideában a menyét latin megnevezését ismerhetjük fel, a mustelát (ezzel szintén foglalkoztam korábban).

^zorilla

Bár az Eurázsiában és az Amerikákban nagyban elterjedt menyétnem Afrikában csak alig észrevehető, Eurázsia-közeli szűk foltokon él[1], az öregcsaládban egyedül a menyétfélék családja képviselteti magát Afrikában. Köztük például a csíkos görények vagy zorillák neme. Dallamosan csengő „zorilla” szavunk francia közvetítéssel a spanyol zorro, „róka” kicsinyítésével kapott zorrillóból származik.[2] A Kis-Ázsiába is áttelepült nem alaktanát a Brehm-könyv a szokásos részletességgel adja meg. A nem névadó faja, a zorilla, csíkos görény vagy egérkutya valójában hatékony egérpusztításáért áll(t) becsben a búrok körében.

Tamarind, tamariska, I. Nagy Szent Tamara és sokan mások

Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert,
vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,
a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé
s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!

Babits Mihály (1883 – 1941): Nyugtalanság völgye
– A régi kert, II. (1920)[1]

^Tambre

Leírásom első felében, mely a Kr.e. XIX-XVIII. században játszódik, a szent hagyományokra támaszkodom, nem a szikárabb, rendszerint a nemtudás bástyái mögé menekülő tényfeltárás eredményeire. Utóbbi kutatások szerint például a dél-arábiai sémita nabateus törzs nem származtatható Nebájóttól[2], Ismáel elsőszülött fiától. A hagyomány ezt a leszármazást tartja valóságosnak.[3] Hasonlóan Ismáel az észak-arábiai izmaeliták ősatyja[4]. (Ezek az izmaeliták nem keverendők a magyar kereskedelmet élénkítő böszörményekkel.[5])

A sokoldalú Lauragais gróf kalandjai

Voltaire (1694 – 1778) „drámai költészetről”, azaz színdarabírásról szóló esszéinek angol nyelvű fordítása 1761-ben jelent meg Londonban ismeretlen, de magyarázó lábjegyzetekben feltűnően bő szavú fordító[1] közreműködésével. A könyv mottójául Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) II. eklogájának enigmatikus részletét választották:

Ehhez kötni fogok myrtust, úgy szinte borostyánt:
Mik ha együtt vannak, kedves nagyon illatozásuk.

Gyurits Antal (1819 – 1892) fordítása, 1851[2]

(Gyanúm szerint a két növény együttes illatozása a művészeti ágak harmóniájára tett célzás.)

Mantua csavaros eredete

^{Pietole, erőd}

…a szelíd mantuai költő nagyon messze van Theokritosz erős plein air színeitől. Vergiliust gyengéd, lányos léleknek tartotta az ókor. „Szűzies” volt a mellékneve.

Babits Mihály (1883 – 1941): Az európai irodalom története (1925)
Homérosztól 1760-ig. Művészet és világpolitika[1]

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) a Mantua melletti Andesben (a mai Pietolében) született csodás körülmények közepette, amint erről az esetleges ny. olvasó korábban már meggyőződhetett. Ahogy a firenzei Dantétől (1265? – 1321)[2] nem vehető rossz néven az életmű aránytalanul sok utalása szülővárosára, ugyanennyire természetes Mantua sűrű feltűnése Vergiliusnál. Mindezek közül legtöbbet az Aeneis X. énekének egy részletét kommentálják:

Kilenc szarka és két hal, köztük töltőanyaggal

dumque volunt plangi, per bracchia mota levatae
aere pendebant, nemorum convicia, picae.[1]

…de amint csak moccan a karjuk,
légbe emelkednek; sürü berkek szégyene, szarkák.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Metamorphoses / Átváltozások, V.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása

^{Moreau (1826 – 1898): A Pieridák (1886-89)}

A Canterbury Tales, Canterbury mesék II. mesecsoportjában A Törvénytudó meséje bevezetésében ez áll:

Me were looth be likned, doutelees,
To Muses that men clepe Pierides —
Methamorphosios woot what I mene[2]…

Gergely Ágnes fordításában:

Nincs kedvem elkövetni oly hibát,
mint az ál-múzsák, a Pieridák
(a Metamorphoses beszéli el,
amire célzok)[3]…

Chaucer (1342? – 1400) célzása világos, ha látjuk az „ál-múzsák” mottóban idézett sorsát, egyebekben a homály fokozhatatlan.

Erigon, Erigone: hajnal, esthajnal, tavasz

Csak abban látszik nyelvészi közmegegyezés, hogy a „kora reggel” ógörög szava, az ἦρι, eri indoeurópai eredetű, a tételes visszavezetések eltérők.[1] Az, hogy számos földrajzi név előtagjában feltűnik, vélhetőleg összefügg az ógörögök hajnalhoz fűződő vonzalmával. Így például az ’Εριγ ώνban (Erigon)[2], a paeon folyó nevében Makedóniában.

^Erigon

Jóslatok. Méhek: nagy lélek lakozik kicsi keblükben

Az esetleges ny. olvasónak bele kell törődnie, hogy ez alkalommal több ponton is jóslatokra alapul az elbeszélés. Kezdve a delfi jósda jövendölésével, amely szerint az Athént fenyegető dór invázió mindaddig sikerrel hatol előre, amíg az athéni király, történetesen a sorban utolsó Kodros (Kr.e. 1090? – 1069?) sértetlen a harcban. Bár a régmúlt búvárai előtt nem titok, hogy Kodros apja Melanthos, ő maga azzal büszkélkedett, hogy Poseidon leszármazottja. (A következetes krónikás, ha már magát Kodrost nem zárta ki, úgy ezt a genealógiát sem zárhatja ki. Poseidon akkoriban úgyszólván még élt és virult.) Bár a jóslatot nem Kodros rendelte, hamar a fülébe jutott, ezért magát parasztnak álcázva a folyón át átosont a dór seregbe, és katonák egy csoportját durván provokálta. (A történetnek ez a legrealisztikusabb pillanata.) A viszályban életét vesztette, és amikor a dórok észrevették, kit öltek meg, szedték sátorfájukat és visszavonultak.[1]
Sikyonról, korábbi nevén Asopiáról többször is írt már ez a mesefolyam. Újabb fontos szerephez jut Kr.e. 594-ben, amikor Solon (Kr.e. 638? – 558?) Salamis megtámadása előtt fordult a Pythiához. Azt a választ kapta, előbb mutasson be áldozatot a sziget egykori harcosainak, akiket most Asopia földje fed, akik hősi sírokban nyugszanak, arccal a Nap felé. Több ez egyszerű előírásnál vagy receptnél. Nemes hangján bő két és fél évezred óta az ellenfél tiszteletére nevel. (Azzal sem veszített erejéből, hogy a XX. század retteneteinek sorában a lefordított arccal elföldelés is – középkori minták[2] alapján –  helyet kap[3].) Solon követi az előírást, ügyét diadalra viszi, és megtanulja a jósda tiszteletét.[4]

A magyaltölgy, a magyal és apróbb disznóságok

sonat icta securibus ilex

Vergilius (a. Chr. n. 70 – 19): Aeneis, VI.[1]

vágják fejszével a tölgyet

Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

• 

  magyal

• 

  magyaltölgy

A magyalfélék családjának egyetlen nemzetségét, a magyalt[3] rendszertanilag semmi nem fűzi a bükkfafélék családjába tartozó magyaltölgyhöz[4] azon túl, hogy mindkettő a zárvatermők törzsébe tartozik. A magyalok szerte a világban honosak, Afrika és Ausztrália forróbb területeit, Közép- és Észak-Ázsiát leszámítva, a magyaltölgy a Földközi-tenger vidékéről indult[5] (de ma már sokfelé megterem, nálunk is ültetik).

A nigella illata

kerti katicavirág

Ha az esetleges ny. olvasó abban bízott, hogy a boglárkafélék családjába tartozó, Linné (1707 – 1778) által felállított Nigella nemzetséggel fárasztó terjedelemmel foglalkozó bejegyzésemmel a témát lezártam, kiábrándítom. A nemzetség gyógyászatilag legfontosabb fajának, a kerti katicavirágnak vagy fekete köménynek, melyet fekete koriandernek is mondanak – történeti azonosságuk, kiderült a bejegyzésből, kétséges, de a mai nyelvhasználatban egybemosódnak – különös íz- és illatvilága nem hagyható szó nélkül.

Ál-Apollodoros és Penthesileia

Argosztól és Iszménétől, Aszóposz leányától született Iaszosz, s állítólag az ő gyermeke volt Ió. Ugyanakkor Kasztór, a Khronika szerzője, és több tragédiaíró is Inakhosz leányának mondják Iót, Hésziodosz és Akuszilaosz pedig Peirén sarjaként emlegetik.

Ál-Apollodoros: Könyvtár (Mitológia),
II. könyv, 3. fejezet, 1. szakasz
Horváth Judit fordítása[1]

Tischbein (1751 – 1829): Akhilles és Penthesileia (1823?)

A mottóban szereplő utalás a Kr.e. I. században élt Rodosi Kastorra világossá teszi, hogy I. Nagy Szent Fotios (810? – 893?) tévedett, amikor a Könyvtárat Athéni Apollodorosnak (Kr.e. 180? – 120?) tulajdonította. Ennek megfelelően a szerzőt vagy szerzőket Ál-Apollodorosnak mondjuk, és mivel keveredés nem képzelhető el, alkalmanként magát a művet is. E mű, mely az I-II. században íródott[2], bámulatos erejű összefoglalása a mitológiai ismereteknek, már amennyi a műből egyáltalán fennmaradt. Stílusa nem irodalmi, és különösen nem az a Kivonaté, melyet az újabb kiadásokban a mű végéhez illesztenek.