Vergilius címkéhez tartozó bejegyzések

Mantua csavaros eredete

Pietole, erőd
Pietole, erőd

…a szelíd mantuai költő nagyon messze van Theokritosz erős plein air színeitől. Vergiliust gyengéd, lányos léleknek tartotta az ókor. „Szűzies” volt a mellékneve.

Babits Mihály (1883 – 1941): Az európai irodalom története (1925)
Homérosztól 1760-ig. Művészet és világpolitika[1]

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) a Mantua melletti Andesben (a mai Pietolében) született csodás körülmények közepette, amint erről az esetleges ny. olvasó korábban már meggyőződhetett. Ahogy a firenzei Dantétől (1265? – 1321)[2] nem vehető rossz néven az életmű aránytalanul sok utalása szülővárosára, ugyanennyire természetes Mantua sűrű feltűnése Vergiliusnál. Mindezek közül legtöbbet az Aeneis X. énekének egy részletét kommentálják:

Bővebben…

Kilenc szarka és két hal, köztük töltőanyaggal

dumque volunt plangi, per bracchia mota levatae
aere pendebant, nemorum convicia, picae.[1]

de amint csak moccan a karjuk,
légbe emelkednek; sürü berkek szégyene, szarkák.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Metamorphoses / Átváltozások, V.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása

Moreau (1826 – 1898): A Pieridák (1886-89)
Moreau (1826 – 1898): A Pieridák (1886-89)

A Canterbury Tales, Canterbury mesék II. mesecsoportjában A Törvénytudó meséje bevezetésében ez áll:

Me were looth be likned, doutelees,
To Muses that men clepe Pierides
Methamorphosios woot what I mene[2]

Gergely Ágnes fordításában:

Nincs kedvem elkövetni oly hibát,
mint az ál-múzsák, a Pieridák
(a Metamorphoses beszéli el,
amire célzok)[3]

Chaucer (1342? – 1400) célzása világos, ha látjuk az „ál-múzsák” mottóban idézett sorsát, egyebekben a homály fokozhatatlan.

Bővebben…

Erigon, Erigone: hajnal, esthajnal, tavasz

Csak abban látszik nyelvészi közmegegyezés, hogy a „kora reggel” ógörög szava, az ἦρι, eri indoeurópai eredetű, a tételes visszavezetések eltérők.[1] Az, hogy számos földrajzi név előtagjában feltűnik, vélhetőleg összefügg az ógörögök hajnalhoz fűződő vonzalmával. Így például az ’Εριγ ώνban (Erigon)[2], a paeon folyó nevében Makedóniában.

Erigon
Erigon
Bővebben…

Jóslatok. Méhek: nagy lélek lakozik kicsi keblükben

Az esetleges ny. olvasónak bele kell törődnie, hogy ez alkalommal több ponton is jóslatokra alapul az elbeszélés. Kezdve a delfi jósda jövendölésével, amely szerint az Athént fenyegető dór invázió mindaddig sikerrel hatol előre, amíg az athéni király, történetesen a sorban utolsó Kodros (Kr.e. 1090? – 1069?) sértetlen a harcban. Bár a régmúlt búvárai előtt nem titok, hogy Kodros apja Melanthos, ő maga azzal büszkélkedett, hogy Poseidon leszármazottja. (A következetes krónikás, ha már magát Kodrost nem zárta ki, úgy ezt a genealógiát sem zárhatja ki. Poseidon akkoriban úgyszólván még élt és virult.) Bár a jóslatot nem Kodros rendelte, hamar a fülébe jutott, ezért magát parasztnak álcázva a folyón át átosont a dór seregbe, és katonák egy csoportját durván provokálta. (A történetnek ez a legrealisztikusabb pillanata.) A viszályban életét vesztette, és amikor a dórok észrevették, kit öltek meg, szedték sátorfájukat és visszavonultak.[1]
Sikyonról, korábbi nevén Asopiáról többször is írt már ez a mesefolyam. Újabb fontos szerephez jut Kr.e. 594-ben, amikor Solon (Kr.e. 638? – 558?) Salamis megtámadása előtt fordult a Pythiához. Azt a választ kapta, előbb mutasson be áldozatot a sziget egykori harcosainak, akiket most Asopia földje fed, akik hősi sírokban nyugszanak, arccal a Nap felé. Több ez egyszerű előírásnál vagy receptnél. Nemes hangján bő két és fél évezred óta az ellenfél tiszteletére nevel. (Azzal sem veszített erejéből, hogy a XX. század retteneteinek sorában a lefordított arccal elföldelés is – középkori minták[2] alapján –  helyet kap[3].) Solon követi az előírást, ügyét diadalra viszi, és megtanulja a jósda tiszteletét.[4]

Bővebben…

A magyaltölgy, a magyal és apróbb disznóságok

sonat icta securibus ilex

Vergilius (a. Chr. n. 70 – 19): Aeneis, VI.[1]

vágják fejszével a tölgyet

Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

A magyalfélék családjának egyetlen nemzetségét, a magyalt[3] rendszertanilag semmi nem fűzi a bükkfafélék családjába tartozó magyaltölgyhöz[4] azon túl, hogy mindkettő a zárvatermők törzsébe tartozik. A magyalok szerte a világban honosak, Afrika és Ausztrália forróbb területeit, Közép- és Észak-Ázsiát leszámítva, a magyaltölgy a Földközi-tenger vidékéről indult[5] (de ma már sokfelé megterem, nálunk is ültetik).

Bővebben…

A nigella illata

kerti katicavirág
kerti katicavirág

Ha az esetleges ny. olvasó abban bízott, hogy a boglárkafélék családjába tartozó, Linné (1707 – 1778) által felállított Nigella nemzetséggel fárasztó terjedelemmel foglalkozó bejegyzésemmel a témát lezártam, kiábrándítom. A nemzetség gyógyászatilag legfontosabb fajának, a kerti katicavirágnak vagy fekete köménynek, melyet fekete koriandernek is mondanak – történeti azonosságuk, kiderült a bejegyzésből, kétséges, de a mai nyelvhasználatban egybemosódnak – különös íz- és illatvilága nem hagyható szó nélkül.
Bővebben…

Ál-Apollodoros és Penthesileia

Argosztól és Iszménétől, Aszóposz leányától született Iaszosz, s állítólag az ő gyermeke volt Ió. Ugyanakkor Kasztór, a Khronika szerzője, és több tragédiaíró is Inakhosz leányának mondják Iót, Hésziodosz és Akuszilaosz pedig Peirén sarjaként emlegetik.

Ál-Apollodoros: Könyvtár (Mitológia),
II. könyv, 3. fejezet, 1. szakasz
Horváth Judit fordítása[1]

Tischbein (1751 – 1829): Akhilles és Penthesileia (1823?)

Tischbein (1751 – 1829): Akhilles és Penthesileia (1823?)

A mottóban szereplő utalás a Kr.e. I. században élt Rodosi Kastorra világossá teszi, hogy I. Nagy Szent Fotios (810? – 893?) tévedett, amikor a Könyvtárat Athéni Apollodorosnak (Kr.e. 180? – 120?) tulajdonította. Ennek megfelelően a szerzőt vagy szerzőket Ál-Apollodorosnak mondjuk, és mivel keveredés nem képzelhető el, alkalmanként magát a művet is. E mű, mely az I-II. században íródott[2], bámulatos erejű összefoglalása a mitológiai ismereteknek, már amennyi a műből egyáltalán fennmaradt. Stílusa nem irodalmi, és különösen nem az a Kivonaté, melyet az újabb kiadásokban a mű végéhez illesztenek. Bővebben…

Saturnus mint trágyaisten

néhány irhabogár: gömböc, rövidsörtés, fészeklakó, homoki, közönséges, nagy

néhány irhabogár: gömböc, rövidsörtés, fészeklakó, homoki, közönséges, nagy

Az irhabogárfélék családja különösen sikeres: az Antarktiszt leszámítva minden földrészen otthonosan mozognak. A hullabogarakat udvariasan előreengedik, a rovari lebontás utolsó fogásán jelennek meg. Lárváik különösen életrevalók, száraz dögből, inas csontokból, ragadozó madarak köpeteiből nyerik erejüket. Emlősök ürülékeivel már válogatósabbak: állatmaradványokra mennek, azaz kizárólag ragadozó vagy dögevő emlősök ürülékére hajtanak.[1] A családnévadó nem, az irhabogaraké, önmagában is számos, régóta vizsgált fajt vonultat fel. Bővebben…

Semmi gonoszság: mégis barát növények

άγνος ανθεί, χ’ ώ βότρυς πεπαίνεται
He agnos anthei, kh’ o botrys pepainetai

Πλούταρχος (46? – 127?): Συμποσιακά II / 7 / 2[1]
Plutarkhos: Symposiaka II / 7 / 2

Virágzik a szűzfa, érik a szőlő
Plutarkhos: Asztali beszélgetések, II / 7 / 2

Ősziessé fajult időben nem árt felidézni Plutarkhos Asztali beszélgetéseinek meghitt és gyomorsavkeltő hangulatát, ezúttal a II. könyv 7. fejezetének elejét. A trallészi Khairemonianos egy bőséges halvacsora alkalmával egy kicsiny, hosszúkás, hegyes fejű halra mutatva derültséget kiváltóan felidézi a halacska különös erejét. Szicília vizein hajózva értesült róla, hogy a teljes széllel hasító hajót is azonnali megállásra készteti, ha az oldalához tapad. Hiszékenységét hallva élénk beszélgetés indul meg hasonló oksági hiedelmekről, melyek elmesélése, bizakodom, nem lesz teljesen céltalan.
Egy kos látványa lecsillapítja az elefánt dühét – a vipera hullamerevvé válik, ha bükkfalevéllel érintik – a megvadult bika megszelídül, ha fügegallyakkal kötözik meg – a borostyánkő magához vonz könnyebb tárgyakat, kivéve a bazsalikomot és az olajba mártott testeket – a mágnes nem vonzza a fokhagymával bedörzsölt vasat. Az utolsó példa kétségkívül meseszerűnek hat. A többi azonban nem. Jól ismert, hogy olyan állatok, melyeknek nincs félnivalója, egyszeriben óvatosakká válnak számukra ismeretlen látványok vagy hangok hatására. A kígyók legkülönfélébb ataraxiája is valóságos jelenség. Bármilyen állat megszelídül, ha bármivel sikerül megkötözni, legalábbis a kényszerpihenő idején ártalmatlan. A borostyánkő kétségtelenül csak bizonyos feltételekkel vonz tárgyakat, és ehhez a tárgyak „beleegyező” elektromos töltésére is szükség van: a megdörzsölt borostyánkő például nem fog egy másik bedörzsölt borostyánkövet vonzani. Maga a szerző a téves oksági kapcsolatokhoz a mottóban idézett közmondással járul hozzá.[2] Bővebben…

Rejtélyes nimfák, szentek, lepkék

Jacques Nicolas Augustin Thierry (1795 – 1856): Elbeszélések a Merovingek korából Galeswinthe. Történeti kép, 1840. Szilágyi Sándor (1827 – 1899) fordítása (Vasárnapi Ujság, 1855)

Jacques Nicolas Augustin Thierry elbeszélésében („epochalis munkájában”) a maga fanyar kommentárjaival Szent Venantius Fortunatus epithalamiumát, nászi köszöntőjét idézi Austrasia királya, I. Sigebert (535 – 575) és Austrasiai Brünhilde (543? – 613) házasságkötése alkalmából. A királyi párról, markáns alakjuk beszüremkedéséről a jóval későbbi Nibelung-énekekbe már írtunk. A költőt természetesen nem az efféle léha dicsőítő énekei miatt emelték a szentek sorába. 565 körül Poitiers-ben VI. Szent Radegundis hatására pap, majd püspök lett. A királynő visszavonulása után a királynő által alapított kolostor lelki vezetője.

sir Lawrence Alma-Tadema (1836 – 1912): Szent Venantius Fortunatus (530? – 609?) verseit olvassa VI. Szent Radegundisnak (518 – 587), 1862

sir Lawrence Alma-Tadema (1836 – 1912): Szent Venantius Fortunatus (530? – 609?) verseit olvassa VI. Szent Radegundisnak (518 – 587), 1862

Ahogy Patrick Gerard Walsh (1923 – 2013) nevezi, „az első középkori költő”[1] hozzájárulása a keresztény himnuszok irodalmához jelentékeny[2].

Hogy I. Sigebert király nem hallott a napaeákról az epithalamium előtt, megbocsátható. Ezúttal azonban nem mondhatjuk, hogy ismeretük Venantius Fortunatus részéről viszont magától értetődő. A rejtőzködő és rejtelmes napaeák csak nagy ritkán fordulnak elő a klasszikus irodalomban. Bővebben…

Ianus diadalútja

Ianus görög előzmény és párhuzam nélküli római isten, és legalább a gyakran emlegetettek körében ilyenként egyedülálló. Vannak azonban, akik párhuzamokat találnak közte és egy etruszk isten, Culcans között. Joseph Campbell (1904 – 1987) elmélete szerint a rómaiak vallásos kultuszainak a legtávolabbi múltba vesző alapja a ház körüli és háztartásban segítő istenek tisztelete, mely, bővülő körökben, össznépi szertartásokká és teljes hitvilággá emelkedett. Egyes felfogások szerint Ianus tisztelete ezekben az ősi időkben gyökeredzik, az „árkád”, „ajtó” jelentésű ianua szóról[1] kapta nevét mint a ház bejáratának őre. Az ianua feltehetőleg a messze ágazó indoeurópai hey-, „menni” gyök leszármazottja.[2] Sir James George Frazer (1854 – 1941) azonban úgy tartja, maga az ianua szó származik Ianus nevéből. Érvelése szerint a nyugati „bejárat”, „kapu” szavak olyan formai egységet mutatnak a megfelelő angol door szóval, hogy ennek ianua alakú leágazása elképzelhetetlen. Ianus alakja mindenesetre innen spiritualizálódott: az érkezés és távozás őréből a vég és a kezdet, azaz újrakezdés kétarcú (bifrons) istene lett.

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

Bővebben…

Aventinus

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) az Aeneis VII. énekében megénekli, hogy a latinok királyát – neve szinte ajkainkra tolul: Latinus – apja, Faunus távoli susogása arra inti,

Ó, gyerekem, ne kivánd lányod láncolni latinhoz.

Így jut lánya, Lavinia, az atyja birodalmában, Latiumban alapított Laurentium városának úrnője a számukra idegen Aeneas kezére. Az emiatt kirobbant háborúskodást Vergilius részletesen ismerteti. Boccaccio (1313 – 1375) 1361-es De mulieribus clarisa (Dicső asszonyokról) XLI. fejezete Laviniáról szól. Lavinia elővigyázatosan egy erdő rejtekébe húzódik vissza megszülni házasságuk posztumusz gyümölcsét, tartva Aeneas Creusától származó fia, Ascanius bosszújától. Emiatt a gyermeket Julius Silviusnak (†Kr.e. 1110?) nevezték.[1] Julius családi alapú név, magát Ascaniust Julusnak is hívták. Ennek döntő szerepe van az eposz létrejöttében. Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44), következésképpen vérrokona és fogadott fia[2], a mű megrendelője, Augustus császár (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) magát Aeneas leszármazottjának tekintette[3]. Julius Silviusnak, akinek alakja már-már kezd kibontakozni a mondavilágból, a mellékneve utalás születési helyére: a silva latinul „erdő”. Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) a Róma története I. könyve 3. fejezetében mintha nem akarná feszegetni a kényelmetlen részleteket. Azt mondja, a szerinte Ascaniustól származó Silvius a véletlen folytán az erdőben jött a világra. Utódai Alba Longa trónján mind viselték ezt a melléknevet. Egy kései leszármazottját, Romulus Silviust (†Kr.e. 854?) – 101 évvel a „nagy” Romulus híres városalapítása előtt –, Kis Ferencné (1916 – 1962) fordításában, villámcsapás érte, és így közvetlenül Aventinusra szállt a királyság. Emezt egy dombon temették el, mely ma része Róma városának, s az ő nevét viseli.[4]

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

A városalapító testvére, Remus az Aventinust választotta székhelyéül, és vannak magyarázatok, melyek szerint az akkori madárjóslatokról (aves: „madár”) kapta nevét a domb.[5] Bővebben…

Rend és rendetlenség: kaszáspókok

Pókszabásúak. Georg Adolf Glitsch (1827 – 1909) litográfiája Ernst Heinrich Philipp August Haeckel (1834 – 1919) szabadkézi vázlatai alapján Haeckel Der Kunstformen der Natur, Művészeti formák a természetben című műve 1904-es kiadásában

Pókszabásúak. Georg Adolf Glitsch (1827 – 1909) litográfiája Ernst Heinrich Philipp August Haeckel (1834 – 1919) szabadkézi vázlatai alapján Haeckel Der Kunstformen der Natur, Művészeti formák a természetben című műve 1904-es kiadásában

A kaszáspókok rendje több mint 6300 fajt számlál. Bár a pókszabásúak osztályába tartoznak, mégsem pókok; ez két külön rend (más koncepcióban alosztály[1]), néhány másikkal együtt, mint amilyen a skorpiók, sapkás pókok és atkák rendje, melyeket, mások mellett, az Amatőr természetbúvárok oldala mutat be ízesen[2], hozzá illusztrációt is mellékelve. Bővebben…

A fogoly szomorú világra jötte és szomorú nyelvfejlődése

fogoly

fogoly

A fácánfélék családjába tartozó, általunk már szóba hozott fogoly igen elterjedt Európa és Kis-Ázsia területein. Mintegy 17 millió km2-t lakik be, és bár egyedszámát (a távolabbi vidékekre indukáltakkal együtt) csak tág határokon belül tudják megbecsülni (3 millió 900 ezer és 7 millió 600 ezer között), azt csökkenőnek tartják.[1] Tudományos binómenét, a Perdix perdixet, kevéssé meglepően, Linnének (1707 – 1778) köszönheti.[2] A latin név a görög πέρδιξ-ből (perdix) származik, és ha helytállók a feltételezések, akkor göcögő hangja sodorta szegény állatot ebbe a szégyenbe. Az indoeurópai perd-, „szellenteni” gyök[3], mely az azonos jelentésű angol fart előzménye is[4], a hellén kultúrát az azonos jelentésű ógörög πέρδω, perdo (egyes szám első személyben πέρδομαι, perdomai) απαρέμφατο-val (aparemfatóval), azaz főnévi igenévvel ajándékozta meg[5], és ez vezethetett a fogoly görög nevéhez, a πέρδιξ-hez (perdix)[6]. Ófrancia közvetítéssel ebből származik a madár mai angol neve, a partridge is.[7] Mielőtt felcsillanna szemünk (orrunk?) a megfelelő magyar szó és a „fogoly” egymáshoz hasonló „csengésétől”, legbiztosabb megismerkednünk a nyelvtudomány álláspontjával.

császármadár

császármadár

Ez szerint mindkét magyar szó uráli eredetű, megállapíthatóan semmi közük egymáshoz, a fogoly börtönben sínylődő névrokonához sem, sőt, magához a Perdix perdixhez mint madárhoz sem nagyon, mert a „fogoly” szó eredetileg a szintén fácánféle császármadarat jelölhette, és arról csúszott át a szó a mai jelentésébe.[8] Bővebben…

Vissza és újra: a nyomozás lezárul

Minxisti currente semel, Pauline, carina.
Meiere uis iterum? Iam Palinurus eris.

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum,
Liber III / LXXVIII[1]

Ahogy ment a hajónk, Paulin’, vizet egyszer eresztél:
Most ha megújrázod, hát te leszel Palinúr’.

Epigrammák, III. könyv, 78.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása (1942)[2]

A republikánusok 2008-as alelnökjelöltje, szűk három éven át Alaszka kormányzója Sarah Palin.[3] Lányának, Bristol műsorvezetőnek éppúgy nyilvános a vérségi összetétele, mint Amerikában a hírességeké nemritkán. Felmenői között találunk angolokat, németeket, íreket, hollandokat, jupik eszkimókat (a különösen magas 1/16 arányban) és nagyon távolról skótokat is.[4] Ebből arra következtetünk, hogy apja, Todd Mitchell Palin színművész[5] ereiben egyetlenegy csepp kimutatható walesi vér sem kering. Ezek szerint nagyon távoli az a múlt, amikor a Palin vezetéknév anglicizálódott a walesi ap Heilyn („Heilyin fia”) nemzetségnévből. Nem lehetett gyakori, jelenthetjük ki frivolan, hiszen se ez, se a Palin név nem fordul elő Beethoven (1770 – 1827) 1810 és 15 között feldolgozott huszonhat walesi népdalának (WoO155) szövegében. (A többiben sem. De ismételten kiemeljük az észrevétel frivolságát.)[6]

Bővebben…