Vergilius címkéhez tartozó bejegyzések

Acadina próbája

From Acadina rise the graven oaths —
Rejected lies her truthful bosom loathes.

Kent (1823 – 1902): Aletheia, CXCV. (1870)[1]

Acadinából szállnak bevésett eskük —
Az ő igaz keble rút csalást nem tűr.

A Palicus ikrek mítoszát sokan és ízesen ismertetik. Mindezek közül legízesebbnek Johann Karl Otto Ribbeck (Ribbeck Ottó, 1827 – 1898) leírását találtam A római költészet történetében. Csíksomlyói Csiky Gergely (1842 – 1891) 1891-ben megjelent fordításában:

Ami az akkori olvasók számára magától értetődő lehetett, a mai korban már rövid magyarázatot kíván. Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456) Kr.e. 473-ban a művészetpártoló I. Hieron († Kr.e. 466?) tyrannos meghívására Syrakusába érkezett, és ott a tyrannos által nemrég alapított Aitne városa tiszteletére írta az Aetnae-i nők című darabját. Ez töredékesen maradt fenn, de éppen az emlegetett sorokat megőrizte az V. században alkotó Macrobius Szaturnália-ünnepi beszélgetések hét könyvben című, idézetekben bővelkedő gyűjteménye. Az V. könyv XVIII. fejezetének 24. szakaszában ezt olvassuk az Aiskhylos-drámából:

Τί δῆτ’ ἐπ’ αὐτοῖς ὄνομα θήσονται βροτοί;
Σεμνοὺς Παλικοὺς ζεὺς ἐφίεται καλεῖν.
Ἦ καὶ Παλικῶν εὐλόγως μενεῖ φάτις;
Πάλιν γὰρ ἥκουσ’ ἐκ σκότους τόδ’ εἰς φάος.

Ti det’ ep’ autois honoma thesontai brotoi;
Semnus Palikus Zeus efietai kalein.
He kai Palikon eulogos menei fatis;
Palin gar hekus’ ek skotus tod’ eis faos.[2]

S hogy minek mondja ezt halandó:
Zeus Palikusnak rendelé,
S hogy e név helyes-e –
Az, mert visszatérnek a mélyből evilágra.

Azaz a szó eredetét Aiskhylos (és nyomában Ribbeck) a πάλιν, palin, „újra” szóra vezeti vissza. Aztán, ahogy várjuk, utalások formájában a Palicus-mítosz és a köré az Etna körül kibontakozó kultusz a latin nyelvű irodalomban is meg-megjelenik. Vergiliusnál (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19):

pinguis ubi et placabilis ara Palici[3]

Hol pompás, pazar oltár ég a palícusi párnak

 Aeneis, IX. Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[4]

Ovidiusnál (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?):

perque lacus altos et olentia sulphure fertur
stagna Palicorum rupta ferventia terra
et qua Bacchiadae, bimari gens orta Corintho
[5]

mély tavakon s ként gőzölgő Palicus-mocsaraknak
színe fölött vágtat, hol a földből forr föl a pára,
és hol a Bacchiadák, két-tengerpartu Corinthus.

Átváltozások, V. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[6]

Korinthos

Mindeddig nincs is nehézségünk az irodalomba átnövő mítosz kéngőzös, ezúttal mégis tiszta világában. De ez a kényelmes érzésünk nem tart sokáig.  Bővebben…

Reklámok

Pomona szerelme és kártevője: a harkály

A latin picus, „harkály” szót az azonos értelmet (is) viselő indoeurópai (s)peik- gyökig sikerül visszavezetni[1], de reményeink megcsalnak bennünket, ha abban bízunk, hogy az angol megfelelő, a woodpecker is ide vezetne[2]: a pecker a picker, „szedegető” egy módosulata, annak viszont, még csábítóbb megjelenése dacára, se a latin, se az indoeurópai őshöz nincs köze[3]. A másik értelme az indoeurópai gyöknek a „szarka”, amelyből azonban az ilyen értelmű latin pica szó származik.[4] Nem hiába hívja fel a két latin szó közti különbségre a figyelmet az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) Etimológiái XII. könyve VII. fejezetének 47. szakaszában.
Talán mondanunk sem kell, hogy a mondavilágba vesző kultúrtörténet hallani sem akar efféle szőrszálhasogatásokról, és erőteljes izomzattal ugrik a történelemmel elegyes mese területére. (Tényleg csak a képzavar kedvéért fejeztem így ki magam.) Maga Sevillai Szent Izidor, amellett, hogy pókerarccal beszámol a harkály csudatételéről: az általa lakott fába vert szög nem marad ott sokáig, mert természetfeletti erők kimozdítják helyéből (ma ezeket az erőket „fizika” néven foglaljuk egybe, érintőlegesen utalva a harkály ütései keltette rezonanciákra), és amely erővel a szarka nem bír, Kronos ~ Saturnus fiát, Picust teszi meg névadónak, aki a madárnak jóslásokhoz vette hasznát. [5] Mindenekelőtt nézzük meg közelebbről ezt a fiúgyermeket.  Bővebben…

Illír földön

Ez idő tájban érkeztek meg a carnusok, histriaiak és az iapides nép követei, s bejelentették, hogy Cassius consul tőlük először kalauzokat követelt, akik megmutatják az utat, amelyen seregét elvezetheti Macedoniába, majd békésen elvonult tőlük, mint aki máshol óhajt háborút folytatni. De útközben visszafordult, ellenség módjára járta be földjeiket, mindenütt gyilkosság, rablás és gyújtogatás jelezte útját, s ők a mai napig sem értik, miért tekintette őket a consul ellenségnek.
azt válaszolták, hogy a senatus egyrészt nem tudott előre a felpanaszolt eseményekről, másrészt nem helyesli, ami történt. Viszont jogtalan eljárás lenne távollétében tárgyalás nélkül elítélni egy volt consult, mikor az az állam szolgálatában van távol. Ha majd C. Cassius visszatér Macedoniából, s ők jelenlétében óhajtanak vádat emelni ellene, a senatus megvizsgálja az ügyet, s azon lesz, hogy elégtételt kapjanak
Azt is elhatározták, hogy a követeknek fejenként kétezer ast küldenek ajándékba, a két királyi fivér pedig a következő különleges adományokat kapta: egy-egy öt font aranyból készült nyakláncot, öt, huszonöt font súlyú ezüstedényt, két felszerszámozott lovat lovászokkal együtt, továbbá lovassági fegyvereket és hadiköpenyeket, s ruhákat a kíséretükben levő szabadoknak és rabszolgáknak.

Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17): A római nép története a város alapításától. XLIII. könyv, V. fejezet, 2-3. szakasz

Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[1]

Titus Liviust idézni könnyű, de röviden idézni képtelenség. A (még így is tömörített) szemelvényből azt látjuk, a késő köztársasági szenátus rendkívül nemesen bánik a kissé „megszaladt” hatalmú tisztviselőivel, és a béke kedvéért ha nem is a kárvallottakat, de azok korrupt vezetőit és követeit a maga szempontjából olcsón lekenyerezi. Nem is ragaszkodtak tovább az utólagos kivizsgáláshoz, és Caius Cassius Longinust valóban nem is vonták kérdőre csalárd tettéért. Legalábbis ez nem fért rá Titus Livius végtelen lapmezejére.


Caius Cassius Longinus (Kr.e. 87? – 42)

Itt álljunk meg egy pillanatra. Igen, ez az a Cassius, akit a Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) elleni merényletben játszott szerepéért Dante (1265? – 1321) azért vet a pokol legmélyére, egyenesen Lucifer szájába Iskarióti Júdással († 33?) és Brutusszal (Kr.e. 85 – Kr.e. 42) együtt, mert szent felfogása szerint a legsúlyosabb bűn annak elárulása, aki szeret bennünket, megbízik bennünk:

„   …Júdás az Iskarióti.
Feje benn van, lába kilóg a száján.
A másik kettő, kiknek feje lóg ki:
az Brutus – a fekete szájból ez csügg,
ládd, hogy nyújtózik, nem tud szót se szólni.
Meg Cassius – nézd azt a vastag testüt.
De már az éj közelget; már mi mostan
mindent láttunk, utunkat újra kezdjük.

Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

Cassius vérében volt az árulás, az a fajta is, amellyel egy felsőbb bugyorban eléldegélhetett volna az idők végezetéig, és a legrosszabb fajta is.


De fordítsuk figyelmünket az egyik panaszos nép, az iapides felé, tegnapi ígéretünk szerint.  Bővebben…

Swift, Vergilius

Swift (1667 – 1745) életében a művelt világban magától értetődő volt Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) mélyre ható ismerete. Mint életrajzírója, Swift keresztfia, a színész és színigazgató Thomas Sheridan (1719 – 1788) 1784-ben megjelent The life of the Rev. Dr. Jonathan Swift, Dean of St. Patrick’s (Dr. Jonathan Swift tiszteletes, a Szent Patrik Székesegyház diakónusa élete) című életrajzának VII. szakaszából (Various Anecdotes of Swift, Különféle Swift-anekdoták) kiderül[1], Swift ismerete Vergiliusról még a műveltektől akkor elvártakon is túlment.  Bővebben…

Non omnis moriantur

A székesegyház roppant tornyai:
Négy óriási felkiáltójel

Egy kövön jártatom a szememet,
Emlékkő egyszerűbb már nem lehet.
Rajta halványan két művész neve,
Megtudom, hogy mult század közepe…
Egyik fuvola, a másik fagot, –
És mind a kettő milyen rég halott.

Nem nagy nevek, és nem zene-titánok…

Reményik Sándor (1890 – 1941):
Non omnis moriar[1]

Dante (1265? – 1321) Paradicsomának fordításáért Babits (1883 – 1941) jókora honoráriumot kapott, amit, magát pénzügyi antitalentumnak érezvén, költő barátjára, a szintén a Nyugat „aranykorának” illusztris alakjára, Nagy Zoltánra (1884 – 1945) bízott, aki nemcsak neves ügyvéd, de tehetséges befektető is volt, így a talentumot megtöbbszörözte. Ezen a pénzen vásárolta meg a Babits család 1924-ben[2] Toldezsán Istvánné Mészáros Ilonától[3] Esztergomban az Elő- (vagy Arany-) hegyen (ma: Babits-hegy) a Sissler út (ma: Babits út) mellett azt a telket a présházzal (ma: a Magyar Nemzeti Múzeum Babits Emlékháza), melyben haláláig nyarait töltötte, és amelyben sok fontos verse megszületett.[4] Nagy Zoltánt, aki túlélte az üldöztetéseket, egy betörő verte agyon 1945 nyári éjjelén a lakásán.[5] Gazdag életútjának ezt a váratlanul tragikus végállomását nem mulaszthatjuk el felidézni egy olyan megemlékezésben, mely a sors és halál útjai körül forog.  Bővebben…

Pan meghalt, de a mese él

De ím, a titkos hang az éjhomályba’
Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.
»A földi hang embertől jő; ez égi.
Ki vagy? Mi kell?« – Thamus szepegve kérdi.
Harsány szózat zúg erre át a légen;
Meghallják lent is, a hajófenéken.
S ez íge hallik: Thamus, vén hajós,
Légy tudtodon kivűl ma jós.
Elérve Palodesz magaslatot,
Add hírűl: »A nagy Pán halott!«

És ím kelet felől, a hol pirosra
Leget, párát a hajnal fénye fest:
Az ég alján, a földdel összefolyva
Feltűnik a kereszt.

Reviczky Gyula: Változatok. Pán halála (1889)[1]

Pán halála című költeményében (1889), mely sokáig a magyar költészet egyik legnépszerűbb alkotása volt, azt a Plutarchostól eredő mondát dolgozza fel, hogy egy görög hajóst éjjel a tengeren egy láthatatlan lény felszólított, adja hírül a világnak: „A nagy Pán halott!”

Komlós Aladár (1892 – 1980): A magyar irodalom története. 57. REVICZKY GYULA (1855 – 1889). A lírikus[2]

Plutarkhos (46? – 127?) Περὶ τῶν Ἐκλελοιπότων Χρηστηρίων, Peri ton hekleloipoton Xrestetion című értekezésében, melynek címét Rakonczai János Az isteni bosszú késlekedése-ként fordítja[3], elsőként írja le Pan halálának történetét Filippos történész ismertetése alapján.  Bővebben…

Abaris nyila

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

Ady Endre (1877 – 1919): Új s új lovat (1914-15)[1]

A nagy Nyíl, mely ki-kilövi alólunk a lovakat, mégis irányt szab nekünk, az élet maga, melyet, Søren Aabye Kierkegaard (1813 – 1855) szavával, előrefele élünk, de csak visszafele érthetjük meg[2].
Kierkegaard kutatói sokat megtudnak a filozófus nem kiadásra szánt munkafüzeteiből, melyekben a nagy művek vázlatai, előmunkálatai is helyet kaptak. Kierkegaard jegyzetfüzetekbe dolgozott, melyek címlapjára kettőzött nyomtatott betűket írt. Dánul ezeket Journalenekenek mondják, ami annyit tesz, „feljegyzések” vagy „jegyzetfüzet”, és az angolszász irodalomra hull a leiterjakab szégyene, amikor ezt angolra Journalsként (kvázi „folyóirat”) fordítják. Ezek egyikében találjuk a következőt:

Naar man har een Tanke, men en uendelig, da kan man bæres af den hele Livet igjennem, let og flyvende, ligesom Hyperboræeren Abaris, der baaret af en Piil, bereiste hele Verden
Herodot IV, 36

JJ32[3]

Egy embert, akinek egyetlen gondolata van, de az végtelen, az végigviheti őt egész életén át, könnyen és gyorsan, akár csak a hüperboreaszi Abaris, aki egy nyílon hatolt végig a Földön.
Herodotos IV / 36

Három lehetőség bontakozik ki. Kierkegaard vagy nem nézte meg a hivatkozott helyet, vagy megnézte és félreértette, vagy Herodotos (Kr.e. 484? – 425) szavai keverednek benne egyéb olvasmányélményeivel. A Történelem idézett helyén ugyanis ez áll:

Mindezt a sokat mondtam el a hüperboreasziakról, és legyen ennyi elég; ennek megfelelően aztán nem is mesélem el Abaris mítoszát, aki állítólag hüperboreaszi volt, és nyilát végigvitte a világon, miközben nem vett ételt magához.[4]

Herodotos szerint tehát Abaris vitte a nyilat és nem megfordítva. Nem jelentős a különbség, de ki kell elégítsük feltámadt érdeklődésünket Abaris és mítosza iránt.

Bővebben…

A rózsa vizei, olajai és illata

Itt már illatozó gyantát vess lángra, javaslom,
S nádcsöveken csöppents be nekik mézet, hogy a bágyadt
Méheket így noszogasd-szólítsd a szokott eledelre,
Ízzé tört gubacs is jó még aszu rózsaszirommal

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): Georgica IV.
Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[1]

Az óiráni wrda- gyököt sejtik a rózsa nemzetközi elnevezései mögött. A klasszikus szír ܘܪܕܐ, warda a pártus ward közvetítéssel jött létre, de mind „egy tőről fakadnak” az arab  وَرْدَة, warda(t), az örmény վարդ, vard,  a grúz ვარდი, vardi és a héber וֶרֶד‏, wered.[2] Az óiráni gyökből származhat az eol βρόδον, brodon és az ógörög ῥόδον, rhodon; valószínűsítik, hogy ez utóbbit vette át a latin rosa.
A keletről érkező rózsakultusz története, hatása a nyugati kultúrára óriási. Nem véletlen, hogy egy rövid megemlékezés nem terjedhet ki rá, szerényen beérjük az illatanyagával. A rózsaszirmok áztatásával nyert rózsavíz régóta szolgálja a tehetősebb embert, mint például VII. Kleopatra Filopatort (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett, Kr.e. 70? – 30).[3] Érdekes, hogy a szintén a szirmokból kinyert rózsaolaj csak az újabb korok produktuma: a ma elsősorban Bulgáriában, Franciaországban és Marokkóban előállított illatszert még Bulgáriában is csak mintegy háromszáz évre tudják visszavezetni.[4] Franciaországban a helyzet hasonló. A vizes kivonásnál lényegesen összetettebb eljárásról, sőt, alapvetően három különböző eljárásról van szó. Az egyik, amikor gőzzel csalogatják elő az olajt a szirmokból. Ennek eredménye az attar. Enek eredete az arab عِطْر‏, atir, „illatszer”, melyből az ugyanígy ejtendő perzsa عطر, „illat” szó származik. Az attar egy névváltozata, az otto[5] terjedt el a rózsaolaj megnevezésére az angolban (rose otto). Egy másik eljárás az, amikor többszörös vegyi kivonást alkalmaznak. Hexánban vagy toluénben centrifugálva viaszszerű anyagot nyernek ki, a rózsakoncentrátumot, melyből alkohollal nyerik ki a rózsaabszolútot. Az eredmény az eredeti rózsaillathoz közelebb álló kompozíció, mely még olcsóbban is előáll, mint az attar. A legrafináltabb kivonás szuperfolyékony szén-dioxiddal történik. Az állapotábrából is jól láthatóan a szuperfolyékony állapot, mely sem folyékonynak, sem gáznak nem tekinthető, egy bizonyos kritikus nyomás és hőmérséklet hatására alakul ki, és ez a kritikus hőmérséklet alig magasabb a szobahőmérsékletnél. (A nyomás… Nos, azt nem viselnénk el egykönnyen. De itt a nálunk tűrőképesebb rózsaszirmokat helyezik be a készülékekbe.)[6] Ez a megoldás ugyan költséges, de „szélsőségesen” környezetbarát: a szuperfolyékony szén-dioxid csodálatos erejű extraktor, és használat után egyszerűen elpárolog, káros hatásokat nem okozva. Az eredményül kapott, mind közül a legvalósághűbb kivonatot a tömörségre hajló angolszászok hívják röviden CO2-nek is (amit garantáltan nem tartalmaz).[7]
Mind a rózsavíz, mind a rózsaolaj mesés egészségfokozó hatásában sokan hisznek. A hívők szerint mindkét kivonat csökkenti a gyulladásokat és baktériumölő[8], míg a koncentráltabb rózsaolaj természetesen többre képes: egyebek mellett görcsöt old, ideget nyugtat, vart képez, epét hajt, vérzést csillapít, de leginkább a férfias teljesítőképesség őre és fokozója[9]. (Ki mennyit hisz el, aszerint fizet.)  Bővebben…

Az ijesztő nimfák rejtélye

William Smith (1813 – 1893) mai olvasókat is lenyűgöző alaposságú főművében, az először 1844-ben kiadott Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology (Görög-római életrajzi és mitológiai lexikon) 1846-os kiadásának nimfákról szóló szócikkében meglepő fordulatra bukkanunk. Az alszeidákról (berki nimfákról, akiknek egyéb elnevezéseik is vannak) szólva azt írja, Nymphs of forests, groves, and glens, were believed sometimes to appear to and frighten solitary travellers, azaz „az erdők, berkek és szurdokok nimfáiról úgy tartották, néha magános utazóknak jelennek meg és ijesztenek rájuk”.


Mielőtt rátérnénk William Smith bizonyítékaira, említsük meg, hogy az alszeidák neve éppen a görög „berek” (ógörög: ἄλσεα, halsea, mai görög: άλσος, alsos) szóból lett csoportnévként Ἀλσηΐδες, Halseides.[1]


Az alcikk állításaira William Smith a következő bizonyítékot tárja elénk:
Bővebben…

Újabb Napok és Holdak: George Boole és a rozsólis

Mark Sittich von Hohenems Altemps bíboros (1533 – 1595) Boys (1530? – 1593?) Hohenemsi ünnepi asztal című képén (1578)

Mark Sittich von Hohenems Altemps bíboros 1573-ban kezdte építtetni Sextus Quintilius Maximus († 182) consul villája romjain[1] a ma a Rómához közeli Monte Porzio Catone területén álló palotát, melyből XIII. Gergely pápa 1582-ben már ki is hirdethette Inter gravissimas, Legsúlyosabb (kötelmeink) között kezdetű naptárreformját. A pápa nyári rezidenciájául szolgáló pompás palota neve az egyházfő sárkányos címerére tekintettel lett Mondragone.

a Mondragone palota Monte Porzio Catonében

XIII. Gergely pápa (1502 – 1585) címere a Szent Péter-bazilikában

Lehetséges, hogy ebben a palotában találta meg a nagy matematikus (akinek nevével az Excel felhasználói naponta találkoznak), George Boole posztumusz veje, a nagy lengyel forradalmár, Michał Habdank-Wojnicz a később felvett vezetéknevéről elnevezett, ma már ismeretlen szerző által 1404 és 1438 között Észak-Itáliában lejegyzett Voynich-kéziratot.

George Boole (1815 – 1864) poszthumusz vejével, Michał Habdank-Wojniczcsal (1865 – 1930)

„Lehetségest” mondunk, hiszen Wojnicz antikvárius (itt: könyvkereskedő) volt, így a kézirat forrásául különböző alkalmakkor különböző helyszíneket jelölt meg. Mindenesetre ezt az állítását tartják a legvalószínűbbnek, hozzátéve, hogy minden bizonnyal Peter Jan Beckx (1795 – 1887) jezsuita generális „menekítette” oda a kéziratot a Risorgimento elől[2], mivel az épület akkor jezsuita birtok volt.[3]

kereklevelű harmatfű a Voynich-kéziratban

A rejtjeles kézirat arról nevezetes, hogy más középkori, titkosírással feljegyzett iratokkal ellentétben, időről időre felreppenő hírek dacára, azt valószínűsíthetjük, egyetlen szavát sem sikerült még megfejteni.[4] Azt a hatalmas szellemi kincset elnézve, melyet a kézirat illusztrációi hordoznak, el kell vessük azt a gyanút, hogy maga a szöveg nem egyéb puszta halandzsánál. A gazdag növényábrázolásból ezúttal egyet veszünk közelebbről is szemügyre: a Denis Barthel által kereklevelű harmatfűként azonosított növényt.[5]

Bővebben…

Szerelmi és szerelemgyűlölő delíriumok

Chlorisnak számos ógörög lányt hívtak.[1] Tekintsünk most el az emberi lényektől, és fordítsuk figyelmünket közülük mai hősnőnkre, a nimfára, aki az elíziumi mezőkön élt, és ő vált a rómaiak Flora istennőjévé, ahogy arról Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) is megemlékezik a Fasti (Római naptár) V. könyvében:

Chloris eram quae Flora vocor: corrupta Latino
nominis est nostri littera Graeca sono.
Chloris eram, nymphe campi felicis, ubi audis
rem fortunatis ante fuisse viris.
[2]

Flora vagyok, Chloris voltam. Nem tudta a latin száj
mindenben helyesen mondani a nevemet.
Chloris voltam, nympha a boldogság mezején, hol
Boldogan élt egykor régen az emberi nem.

Gaál László (1891 – 1964) fordítása[3] Bővebben…

Akhilles és az aszpirin

Menalcás
Sarjura jó az eső, a gidáknak a fák csemetéje,
Ellős juhnak a fűz hajlós galya, nékem Amyntás.

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): III. ekloga
Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[1]

A fűzfafélék családjába tartozó fűz nemzetség latin és egyben tudományos neve Salix. Ez utóbbit Linné (1707 – 1778) adta a nemzetségnek.[2] (A salix szó valamely szubsztrátnyelvből ment át a latinba, nem indoeurópai leszármazott.[3]) Nagyon rég óta tudja az ember, hogy levelében, kérgében gyógyerő van: a fa egy alkoholos glükozidot, szalicint termel, mely szervezetünkben szalicilsavvá alakul át.[4] Johann Andreas Buchner (1783 – 1852) 1828-ban vonta ki fűzfából a szalicin keserű, sárga kristályait (az értelemszerű elnevezés is tőle származik).

fűzből kivont szalicin

Bővebben…

Arethusa

καί κεν ἐν ναυσὶν μόλον Ἰονίαν τάμνων θάλασσαν
Ἀρέθοισαν ἐπὶ κράναν

Πίνδαρος (περ. 522 π.Χ. – περ. 438): ΙΕΡΩΝΙ ΣYΡΑΚΟΣΙΩι ΚΕΛΗΤΙ[1]

Kai ken en nausin molon Hionian tamnon thalassan
Harethoisan epi kranan

Pindaros: IERONI SYRAKOSIO. KELETI

Mennék könnyü hajón az Ión-tengert hasítva
Arethúsza vizéhez

Pindaros (Kr.e. 522? – 438?): A szürakúszai Hierónhoz
Jánosy István (1919 – 2006) fordítása[2]

Arethusát ábrázoló ezüst demareteion (tízdrachmás) a Kr.e. V. századból Siracusából, Gelon tyrannisza alatt

Herakles ötödik feladata Augeias marhaistállójának kitisztítása volt egyetlen nap alatt, melyhez ő az egymás mellett futó Alfeios és Peneios folyók vizeit használta fel a szennyvízelvezetés megoldásával együtt. (Eurystheus mykenei király azonban nem számította be a teljesített feladatok közé, mert Herakles, küldetését elhallgatva, fizetséget fogadott el az elisi királytól, Augeiastól.)

Herakles ötödik munkája: Augeias istállójának kitakarítása. Hispán mozaik a III. századból

Ezt ha nem is Herakles szemtanúja, azaz a király fia, Fyleus igazolja, de mindenesetre meglehetősen régi forrás: Bővebben…

A varázslatos kabóca

Ricci (1659 – 1734): Eos és Tithonos

Eos hajnalistennőt, akit a forradalmárok szívesebben emlegetnek latin nevén Auroraként, Afrodite, a szerelem istennője átka sújtotta azok után, hogy szépségével elcsavarta Ares hadisten fejét: akár csak későbbi korok szerelmi bájitalait hörpintette volna fel, lépten-nyomon szerelmre lobbant. Ám megvolt benne az isteni kitartás képessége. Amikor megpillantotta a trójai herceget, Tithonost ifjúsága és ereje teljében, azonnal bele is szeretett, és a jó politikus hamar megérti nemcsak a harc, de a béke klasszikus jelzéseit is. Mikor számára Eos Zeustól örök életet kért, a kegyes és meghatódott főisten megadta azt. Tithonos boldogan kezdett öregedni, de az örökkévalóság természetével és jelentésével tisztában levő hajnalistennőt érthető aggodalom fogta el. Az ő isteni szemében csak pillanatnak tűnt az az idő, ami alatt Tithonos mozogni sem képes, összeszáradt, rovarszerű lénnyé zsugorodott. Ekkor összeszedte isteni erejét, és kedvesét kabócává változtatta, hogy kezeiben tarthassa mindörökké, és hallgathassa énekét.[1]  Bővebben…

Csendünk

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Ady Endre (1877 – 1919): Az Úr érkezése
(Az Illés szekerén / A Sion-hegy alatt, 1908)[1]

Elsőre talán meglepő az advent egyik legemlékezetesebb magyar versének idézése az egyházi évnek ebben az időszakában. A vers azonban félreérthetetlen Jeremiás (Kr.e. VII-VI.sz.)-reminiszcencia. A Magyar Bibliatársulat újfordításában, azaz a református változatban:

26 Jó csendben várni az ÚR szabadítására.
Jsir3[2]

A katolikusban a Szent István Társulat változatában ugyanez:

26 Jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít.[3]

Ady Jeremiás-tisztelete jól ismert volt kortársai előtt. Ő maga így ír erről:

Jeremiás, az én legkedvesebb prófétám és költőm ezt írja: „Tekints meg, óh, Uram, mert gyötrelemben vagyok, az én belső részeim elepedtek, elfordult az én szívem énbennem: mert ellened rugódoztam – ott kinn fegyver pusztít, otthon halál vagyon.”

Jeremiás siralmai – mindig. Pesti Napló 1915. december 25.[4]

Bővebben…