Vergilius címkéhez tartozó bejegyzések

Szerelmi és szerelemgyűlölő delíriumok

Chlorisnak számos ógörög lányt hívtak.[1] Tekintsünk most el az emberi lényektől, és fordítsuk figyelmünket közülük mai hősnőnkre, a nimfára, aki az elíziumi mezőkön élt, és ő vált a rómaiak Flora istennőjévé, ahogy arról Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) is megemlékezik a Fasti (Római naptár) V. könyvében:

Chloris eram quae Flora vocor: corrupta Latino
nominis est nostri littera Graeca sono.
Chloris eram, nymphe campi felicis, ubi audis
rem fortunatis ante fuisse viris.
[2]

Flora vagyok, Chloris voltam. Nem tudta a latin száj
mindenben helyesen mondani a nevemet.
Chloris voltam, nympha a boldogság mezején, hol
Boldogan élt egykor régen az emberi nem.

Gaál László (1891 – 1964) fordítása[3] Bővebben…

Reklámok

Akhilles és az aszpirin

Menalcás
Sarjura jó az eső, a gidáknak a fák csemetéje,
Ellős juhnak a fűz hajlós galya, nékem Amyntás.

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): III. ekloga
Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[1]

A fűzfafélék családjába tartozó fűz nemzetség latin és egyben tudományos neve Salix. Ez utóbbit Linné (1707 – 1778) adta a nemzetségnek.[2] (A salix szó valamely szubsztrátnyelvből ment át a latinba, nem indoeurópai leszármazott.[3]) Nagyon rég óta tudja az ember, hogy levelében, kérgében gyógyerő van: a fa egy alkoholos glükozidot, szalicint termel, mely szervezetünkben szalicilsavvá alakul át.[4] Johann Andreas Buchner (1783 – 1852) 1828-ban vonta ki fűzfából a szalicin keserű, sárga kristályait (az értelemszerű elnevezés is tőle származik).

fűzből kivont szalicin

Bővebben…

Arethusa

καί κεν ἐν ναυσὶν μόλον Ἰονίαν τάμνων θάλασσαν
Ἀρέθοισαν ἐπὶ κράναν

Πίνδαρος (περ. 522 π.Χ. – περ. 438): ΙΕΡΩΝΙ ΣYΡΑΚΟΣΙΩι ΚΕΛΗΤΙ[1]

Kai ken en nausin molon Hionian tamnon thalassan
Harethoisan epi kranan

Pindaros: IERONI SYRAKOSIO. KELETI

Mennék könnyü hajón az Ión-tengert hasítva
Arethúsza vizéhez

Pindaros (Kr.e. 522? – 438?): A szürakúszai Hierónhoz
Jánosy István (1919 – 2006) fordítása[2]

Arethusát ábrázoló ezüst demareteion (tízdrachmás) a Kr.e. V. századból Siracusából, Gelon tyrannisza alatt

Herakles ötödik feladata Augeias marhaistállójának kitisztítása volt egyetlen nap alatt, melyhez ő az egymás mellett futó Alfeios és Peneios folyók vizeit használta fel a szennyvízelvezetés megoldásával együtt. (Eurystheus mykenei király azonban nem számította be a teljesített feladatok közé, mert Herakles, küldetését elhallgatva, fizetséget fogadott el az elisi királytól, Augeiastól.)

Herakles ötödik munkája: Augeias istállójának kitakarítása. Hispán mozaik a III. századból

Ezt ha nem is Herakles szemtanúja, azaz a király fia, Fyleus igazolja, de mindenesetre meglehetősen régi forrás: Bővebben…

A varázslatos kabóca

Ricci (1659 – 1734): Eos és Tithonos

Eos hajnalistennőt, akit a forradalmárok szívesebben emlegetnek latin nevén Auroraként, Afrodite, a szerelem istennője átka sújtotta azok után, hogy szépségével elcsavarta Ares hadisten fejét: akár csak későbbi korok szerelmi bájitalait hörpintette volna fel, lépten-nyomon szerelmre lobbant. Ám megvolt benne az isteni kitartás képessége. Amikor megpillantotta a trójai herceget, Tithonost ifjúsága és ereje teljében, azonnal bele is szeretett, és a jó politikus hamar megérti nemcsak a harc, de a béke klasszikus jelzéseit is. Mikor számára Eos Zeustól örök életet kért, a kegyes és meghatódott főisten megadta azt. Tithonos boldogan kezdett öregedni, de az örökkévalóság természetével és jelentésével tisztában levő hajnalistennőt érthető aggodalom fogta el. Az ő isteni szemében csak pillanatnak tűnt az az idő, ami alatt Tithonos mozogni sem képes, összeszáradt, rovarszerű lénnyé zsugorodott. Ekkor összeszedte isteni erejét, és kedvesét kabócává változtatta, hogy kezeiben tarthassa mindörökké, és hallgathassa énekét.[1]  Bővebben…

Csendünk

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Ady Endre (1877 – 1919): Az Úr érkezése
(Az Illés szekerén / A Sion-hegy alatt, 1908)[1]

Elsőre talán meglepő az advent egyik legemlékezetesebb magyar versének idézése az egyházi évnek ebben az időszakában. A vers azonban félreérthetetlen Jeremiás (Kr.e. VII-VI.sz.)-reminiszcencia. A Magyar Bibliatársulat újfordításában, azaz a református változatban:

26 Jó csendben várni az ÚR szabadítására.
Jsir3[2]

A katolikusban a Szent István Társulat változatában ugyanez:

26 Jó csendben várni az Úrra, mert ő megszabadít.[3]

Ady Jeremiás-tisztelete jól ismert volt kortársai előtt. Ő maga így ír erről:

Jeremiás, az én legkedvesebb prófétám és költőm ezt írja: „Tekints meg, óh, Uram, mert gyötrelemben vagyok, az én belső részeim elepedtek, elfordult az én szívem énbennem: mert ellened rugódoztam – ott kinn fegyver pusztít, otthon halál vagyon.”

Jeremiás siralmai – mindig. Pesti Napló 1915. december 25.[4]

Bővebben…

Kis tavaszi adoleszkálás

Amikor az adoleszcens, még patinásabb magyar szóval adoleszkáló vagy pubertás, azaz serdülő (angolul: adolescent) ifjú, vizsgáit sikeresen letéve, a felnőttek (angolul adults) osztályába lép, esetleg elgondolkodik rajta, az adultérium, vagyis házasságtörés a felnőtté válással áll-e valamiképpen predesztináns kapcsolatban. Meg kell nyugtassuk: nem. A hosszabb válasz kicsit összetettebb lesz. Bővebben…

A pók és a rakéta

…három-négyszer az Idmon-lányt veri fejbe, Arachnét.
Ezt a szerencsétlen nem tűrte, nyakára kesergőn
köt kötelet. De mikor fenn függ, megszánja Athena,
és „Élj csak, de azért mégiscsak függj, gonosz;” így szól,
„és ez a bűnhődés – a jövőbe se vesd a reményed –
nemzetségedet és késő unokáid is érje”.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

1-velazquez-las_hilanderas

Velázquez (1599 – 1660): Fonónők (Arakhne története) (1655-1660)

A lydiai Idmon leánya volt Arakhne. Már találkoztunk Ovidius mítoszteremtő kreativitásával; nem kizárható, hogy ez az Idmon is az ő fantáziájának szülötte. Semmiképpen sem azonos a híres argonautával.[2] Arakhne messze földön elismert bíborfestő volt, aki szövésben is felvette a versenyt a legnagyobbakkal. Felfuvalkodott gőgjében magát Pallas Athenét hívta ki versenyre. Az istenek gáláns kalandjait bemutató szőttes, sajnálatos módon, hibátlannak bizonyult.[3] Ezek után zajlik le a mottónkban emlegetett fájó epizód (a fejbe verés ezúttal is alkalmi kreáció szagát árasztja). Az alaptörténetet természetesen nem Ovidius találta ki. Többek között Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19) is céloz előtte a pókká vált szerencsétlenre a Georgica méhészeknek jó tanácsot adó IV. énekében:

Mézfűvel füstölni vajon s kimetélni kipusztult
Sejtjeiket mire vársz? Ugyanis valamely soselátott
Gyík belenyal, s ama fénykerülő moly evődhet a lépbe.
Lusta herék, mások javain legelők is elérik,
Vagy jön a durva darázs, odatörve nagyobb erejével,
Máskor a mostoha szú; vagy akit gyűlölni Minerva
Nem csillapszik, a pók von bő hálót kapuikra.

Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[4]

2-melissa-officinalisAz itt emlegetett mézfű nem keverendő a ma így is nevezett citromfűvel, az árvacsalánfélék családjához tartozó fajjal. A „mai” mézfű annak köszönheti nevét, hogy a mézelő méhek különösen szeretik meglátogatni.[5] Erre utal Linnétől (1707 – 1778) kapott tudományos neve is, a Melissa officinalis.

Bővebben…

Antifrázisok

Ám hire járt, sarjak kelnek majd trójai vérből,
Így hallotta, akik megdöntik a tyrusi várat;
És hogy a
párkák azt szőnék: ez a harcra kiváló,
Szélesen országló faj egész Libyát leigázza.

valaszto

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): Aeneis, I.

Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[1]

valaszto

1-karpati

kárpáti hiúz

A hiúzok Lynx nemét Robert Kerr (1755 – 1813) 1792-ben vezette be a taxonómiába[2] a fenséges macskaféle latin neve alapján, mely a görög λύγξ, lynx szóból ered. Id. Plinius (23 – 79) ismertetőjével és ettől eltérő szóhasználatával a büdösbencéről szólva már találkoztunk. Az általunk már vizsgált indoeurópai lewk- gyök („fény”) leágazásaival már szintén foglalkoztunk. Villogó szemei alapján, továbbá a sötétben látási képessége miatt azt feltételezik, a hiúz görög-latin neve is ennek az indoeurópai gyöknek a szülötte.[3] Chaucer (1343? – 1400) szavaival az 1374 körül írt Boece-ban:

 valaszto

If that men hadden eyghen of a beeste that highte lynx, so that the lokynge of folk myghte percen thurw the thynges that withstonden it. valaszto

Ha az embernek olyan bestiaszeme lenne, mint a hiúznak, akkor keresztülláthatna minden akadályon.valaszto

Mindezek dacára az általunk is sokszor idézett nagy kutató, az „indoszkeptikus” Robert Stephen Paul Beekes hangtani alapon elveti a nyelvfejlődésnek ezt a lehetséges vonalát. A latin megnevezéssel egybeesik a mai angol szó, de másfele Európában kisebb-nagyobb változásokon ment keresztül. Az ófelnémetben például luhs, a litvánban lušis.[4] De a latin-angol lynxet is a lox szó előzte meg.(A mi „hiúz” szavunk eredete ismeretlen.[5]) Ha tehát Beekes álláspontját fogadjuk el, a lynx magyarázata a luxból elhibázott. De még mindig kevésbé abszurd, mint a lucus a non lucendo. Bővebben…

Tasso és neve

CANTO l’arme pietose e ’l capitano
che ’l gran sepolcro liberò di CRISTO.
Molto egli oprò co ’l senno e con la mano,
molto soffrí nel glorioso acquisto;
e in van l’Inferno vi s’oppose, e in vano
s’armò d’Asia e di Libia il popol misto.
Il Ciel gli diè favore, e sotto a i santi
segni ridusse i suoi compagni erranti.

Tasso (1544 – 1595): Gerusalemme liberata, I. (1581)

Éneklem a szent harcot, a vezért,
Ki Üdvezítőnk sírját visszavette.
Sokat tön ésszel, kézzel ő ezért,
Sok szenvedésbe telt nagyhírü tette.
Hiába kelt Pokol, hiába mért
Világ két része végcsapást felette:
Őt nem hagyá az ég, s zászlai
Alá megtértek bolygó társai.

Arany János (1817 – 1882) fordítása[1]

Tasso ősi családja igen tehetős lett az által, hogy szerepet vittek az európai postaszolgáltatás megszervezésében.[2] Bővebben…

A tiszafa, a borz és a méreg

at myrtus validis hastilibus et bona bello
cornus, Ituraeos taxi torquentur in arcus.

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): Georgica II.[1]

Mirtusz erős kelevéznek jobb, som harcban előnyös,
Míg az itúraeus kézívhez az ívafa szolgál.

Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

1-tiszafaAz antikvitás elég tágas ahhoz, hogy minden generáció megcsodálja, és elég szűk ahhoz, hogy benne a szálak összefussanak. Nézzük ezt a tiszafa, a borz és a méreg példáján. Bővebben…

A kapor: tartsd szárazon

…körben csak sajtot fűzött fel spártai fűvel,
s száraz régi kapor csüngött le, nyalábba kötözve…

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): Moretum[1]

Már liliommal telt kosaruk, szed a hószinü náis
Mákfejet is, halovány violákba vegyítve tenéked
S jószagu kaprot köt nárcisz-koszorúba ezekhez;
Majd füszeres füveket foglal füzögetve fahéjba,
Sárgás boglárkát végül lágy áfonya mellé.

Második ekloga[2]

Lakatos István (1927 – 2002) fordításai

1-kapros

kapros dübbencs

A kapor régóta becsben áll. Már a gyógymódok ősi gyűjteménye, a Georg Moritz Ebers (1837 – 1898)-papirusz megemlíti Kr.e.1500-1550 körül. Szerzője szerint enyhíti a felpuffadást, hashajtó és vizelethajtó.[3] A természet históriája XX. könyvének 74. fejezetét id. Plinius (23 – 79) a kapor gyógyhatásainak szenteli. Az egyiptomi megállapítások mellé még tesz néhány biztató javaslatot. Gyökerét vízben vagy borban macerálva megszüntethető a szem váladéka. Magvait gőzben inhalálva eláll a csuklás. (Ebben ravasz bölcsesség rejlik. Mire a fazék víz felforr és a kaprot is előkerítjük, aligha van csuklás, mely el nem áll magától is.) Hamvait szedd a nyelvcsap duzzanatára, de tartózkodj magától a növénytől, mely nemcsak a látást gyengíti, de szaporodásodban is meggátol![4] (Ebben pedig a gyengülő látás olykor segítségül szolgálna.) És természetesen nem áll meg id. Pliniusnál a kapor terebélyes kultúrtörténete. Bár veszít poétikus erejéből.


Az előszláv koprъ, kopr, „kapor”[5] szóból fejlődtek ki a szláv nyelvek szavai a kaporra, így például a szerb-horvát kopar[6]; a magyar szó is szláv átvétel. (Ragozási okokból az átvett szó „kapr” lehetett.)[7] A kapor angol neve dill. Ennek kissé kalandosabb eredetéről kétféle vélemény forog, az egyik szikár, a másik költői. Bővebben…

A csodálatos dictamnon és rokonai

1 Dikti

Ég a szerencsétlen Dídó, őrjöngve fut immár,
Úgy fut az utcákon, mint szarvasünő, kit a pásztor
Kréta mezőin megcélzott és megsebesített:
Benne maradt-e a nyíl? a vadász nem tudja, azonban
Tudja a szarvasünő, s bár még megfutja sebével
Dictének vadonát, az a vessző, érzi, halálos.

Vergilius (Kr.e. 79 – Kr.e. 19): Aeneis / IV

Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[1]

A zenerészlet Dido egy későbbi őrjöngését állítja elénk, amikor már más tőr járja át szívét: a halálos elhagyatottságé. De az idézet olvastán két kérdés is felötlik bennünk. Miért fut immár őrjöngve Dido pun királynő, és miért futja meg sebével a szarvasünő Dictének vadonát? Az első kérdésre a válasz egyszerű. Az agilis Didót szerelem tüze égeti Aeneas iránt. Indokolásnak ennyi bőven megteszi. Mai fűzfapoéták bizonyára nősténymacskáéhoz hasonlítanák sebzettségét, és akkor nem lenne második kérdésünk. Vergilius azonban nagy költő volt, és így nyomozásra kényszerülünk. Bővebben…

Küzdelmek Tibullusszal (Ebhőnynek nyári sütésében)

1 Alma-Tadema Tibullus Deliánál 1866

Alma-Tadema (1836 – 1912): Tibullus Deliánál (1866)

James Grainger (1721? – 1766) skót orvos, fordító és költő klasszikus fordításai 1759-ben jelentek meg[1], majd számos kiadást megértek, némelyek az 1822-ben kiadott száz kötetes (!) brit vers- és fordításgyűjteménybe is bekerültek.

3 brpoetEz utóbbi 93. kötete (és a későbbi antológiák is), mely Tibullus (Kr.e. 54? – Kr.e. 19) elégiáinak fordításait (is) tartalmazza.[2] Tibullus első elégiakötetének negyedik verséhez Grainger szükségesnek látja odatenni: az eredeti szöveget is megértők nem fognak csodálkozni rajta, hogy bizonyos okokból kénytelen volt kihagyásokat, átfogalmazásokat eszközölni, hiszen lám, a kegyes Antonio Possevino (1534 – 1611) is az éghez fohászkodott, mindahányszor kísértésbe esett, hogy Propertiushoz nyúljon. Bővebben…

A parancsolás tudománya

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19) Aeneisének VI. énekében Aeneas atyjának, Anchisesnek a szelleme az alvilágban jövendölést mond az oda lemerészkedő főhősnek az akkor még nem is létező római nép nagyságáról, melyben elismeri, más népek élethűbb ércszobrokat alkotnak, márványból szinte megszólaló arcokat, jobb ügyvédeik és csillagászaik is lehetnek, ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj.[1] Ezzel Anchises áttételesen Nagy-Britannia sorsát is megjövendölte, ha hihetünk a britek előromantikus fantáziájának, mellyel magukat Brutustól (Kr.e. 85 – Kr.e. 42) származtatják. Brit uralkodók parancsosztó mesterségét fogjuk áttekinteni elkerülhetetlenül sok idézettel és egy kevés szintén elkerülhetetlen történelmi háttérrel. Bővebben…

Avernus: alvilág, feltámadás és az albán nyelv

λίμνην τ᾽ Ἄορνον ἀμφιτορνωτὴν βρόχῳ
καὶ χεῦμα Κωκυτοῖο λαβρωθὲν σκότῳ
(…limnen t’Aornon amfitornoten brokho
kai kheuma Kokytoio labrothen skoto…)

…az Avernus-tó vizét hurokként fonja körbe
és gyors vizét Kokytos zúdítja bele…

a kalkhysi Lykofronos (Kr.e. III.sz.): Alexandra[1]

1 Wilson

Wilson (1714 – 1782): Az Avernus-tó (1765 körül)

Az ifjú Händel (1685 – 1759) itáliai körútja egyik apokaliptikus csúcsteljesítménye az 1708 húsvét vasárnapján bemutatott Feltámadási oratórium (La resurrezione, HWV47), második oratóriuma. Az ambiciózus librettót Carlo Sigismondo Capece (1652 – 1728), a hányattatott sorú, száműzetését éppen Rómában töltő Mária Kazimira Lujza (Marysieńka, 1641 – 1716) lengyel és litván fejedelmi ágyas, majd királyné udvari költője írta.[2]

2 pzzo ruspoli 1699

Róma, Palazzo Ruspoli (1699). Itt mutatták be 1708 húsvét vasárnapján a Feltámadási oratóriumot

Az előadás, sőt, előadássorozat anyagi fedezetét Francesco Maria Marescotti Ruspoli márki (1672 – 1731) teremtette meg, nem kímélve a költségeket. Az akkori mércével gigászi zenekarban huszonegy hegedű, négy brácsa, öt-öt cselló és nagybőgő, két trombita, négy oboa és egy harsona megszólalását tervezték, de ezt Händel még kiegészíttette egy fuvolával, két blockflötével, egy fagottal és egy viola da gambával, vélhetőleg úgy, hogy az arzenál bizonyos hangszerei közül többet is megszólaltatott egy-egy muzsikus. Ruspoli márki ezerötszáz példányban kinyomtatta a szövegkönyvet.[3] A darabban szereplő Angyal névrokona, Arcangelo Corelli (1653 – 1713) vezette első hegedűsként a zenekart. Mária Magdaléna szerepét a kor neves szopránjára, Margherita Durastantira (1685 – ?) bízták, de az éber XI. Kelemen (1649 –1721) azonnal tiltakozott. Pápai rendelete kategorikusan tiltotta nők fellépését. Így a bemutató után a szerepet különböző híres castratók énekelték.[4]

Mint oratorikus műveknél ez megszokott, a Resurrezionét gyakran kezdőszavairól emlegetik: Disserratevi, o porte d’Averno (Táruljanak ki az Avernus kapui). A lenyűgöző indításban szereplő Avernust vizsgáljuk meg közelebbről. Bővebben…