ossa uides rerum uacuis exucta medullis,
respice quid moneant leges, quid curia mandet,
praemia quanta bonos maneant, quam fulmine iusto
et Capito et Tutor ruerint damnante senatu,
piratae Cilicum.
Juvenalis (50? – 130?): Satura VIII[1]
Nézzd a régi velő ki vagyon már szíva Királyok’
Tsontjaiból. Vi’sgáld a’ bölts törvény mire serkent,
A fejedelmi tanáts mit kiván , melly jutalom vár
Jókra , mi retténetes villámmal tsapta-le Tarsus’
Rablóit Capitot ’s Tútort a súlyos itélet…
NYOLTZADIK SZATIRA.
Kis János (1770 − 1846) fordítása (1825)[2]
Legutóbb, álságos homállyal, az ógörög σκάζειν, skazein, „sántítani” etimológiájánál hagytam félbe az írást. A szó forrása az azonos jelentésű indoeurópai (s)keng- gyök[3], ennyi önismétlés elkerülhetetlennek tűnik.
Nem lehet célom az indoeurópai eredet szétáradását feltérképezni. Minden valamire való efféle gyök a legfélelmetesebb alakváltozások után a mai emberiség tekintélyes hányada szókincsébe beleivódik. (A mi legősibb nyelvrétegünk „mentes” a hatás alól.) Maga a gyök a „sántítani” értelmen túl a „dönteni” értelmet is hordozza, amit a sántító ember sajnálatosan kevéssé délceg járásmódja indokol. Azonban ahogy a leszármazottakat böngésszük, egy igazi, témánkba vágó érdekességet találunk: számos további előgermán fejlemény közt a skinkót, melynek jelentése „comb”, „lábszár”. Ugyanígy az angol „lábszár”, a shank is ebből az indoeurópai tőből alakult, de az előgermán skinko, „comb”, „lábszár” skanko alakján[4] keresztül.[5]
Az ófelnémet scinco leszármazott már „combra” szűkül[6], amiből a mai német Schinken, „sonka” származik[7]. De a skinkóból vagy leágazásából erednek a dán és norvég skinke, „sonka” szavak is.[8] (Ki tudja, talán az étkezési szokások valamely szakavatott kutatója, hogy sonkát egyes népek esetleg lábszárból is el tudtak képzelni…) A mi „sonka” szavunk a felsőnémet schunke, középnémet schonke megfelelő alakok átvételének eredménye.[9]
SUNYIVERZUM 