Három jó (?) király – 3.: II. Juba

ἂγχουροι μεγάλαι κόσμου χθόνες, ἃς διὰ Νεῖλος
πιμπλάμενος μελάνων τέμνει ἀπ᾿ Αἰθιόπων,
ἀμφότεραι βασιλῆας ἐκοινώσασθε γάμοισιν,
ἓν γένος Αἰγύπτου καὶ Λιβύης θέμεναι.
ἐκ πατέρων εἴη παισὶν πάλι τοῖσιν ἀνάκτων
ἔμπεδον ἠπείροις σκῆπτρον ἐπ᾿ ἀμφοτέραις.

Κριναγόρας ὁ Μυτιληναῖος (70 π.Χ. – 18 μ.Χ.):
επίγραμμα στον γάμο της Κλεοπάτρας και της Ἰούβας (25? 20-19? π.Χ.)[1]

hankuroi megalai kormu khtones, as dia Neilos
pimplamenos melanon temnei ap’ Aithiopon,
amfoterai basoleas ekoinosasthe gamoisin,
hen genos Aigyptu kai Libyes themenai.
ek pateron eie paisin pali toisin anakton
hempedon epeirois skeptron ep’ amfoterais.

Krinagoras o Mytilenaios:
epigramma ston gamo tes Kleopatras kai tes Iubas

Két nagy szomszédját a világnak, melyet a Nílus
Bő vize választ el sötét etióptól,
Fejedelmek házassága teszi eggyé,
Egyiptom és Líbia egybekeltek most,
Szüleik nyomán a fiak
Uralják a földeket erős jogarukkal!

Epigramma Kleopátra és Juba házasságkötésére

^{II. Juba (Kr.e. 52? – Kr.u. 23)}

Nem ez az első alkalom, hogy II. Jubával foglalkozom. Beszámoltam uralmáról Numídiában és a szomszédos Mauretaniában, és házasságkötését is megemlítettem a Marcus Antoniustól (Kr.e. 83 – 30) és VII. Kleopatra Filopatortól (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett, Kr.e. 70? – 30) született hercegnővel, II. Kleopatra Selenével („Hold”, Kr.e. 40 – Kr.u. 5?), akinek élete szintén dúskál eseményekben, és sorsa jelképesen kapcsolódik össze a ptolemaidák alkonyával. Érdekesen és egyben II. Juba általános megítélésével összhangban említi meg a házasságot Plutarkhos (46? – 127?) a Párhuzamos életrajzok Antoniusról szóló fejezetének 87., utolsó szakaszában:

Három jó (?) király – 1.: Genthios

A jó királyság: központi problémája Shakespeare-nek (1564 – 1616), és láthatóan nemcsak aktuálpolitikai, hanem esztétikai szempontból is. Teljes általánosságban meghatározhatatlan, mit ért rajta, részint mert (értelemszerűen) sehol sem definiálja teljes körűen, részint mert alapvetően más esetben tekint jónak egy valóságos, mint egy mesebeli királyt. A valóságos jó király legyen legitim, erős és bölcs, ebben a sorrendben, a mesebeli jó király legyen bölcs, legitim és erős. A valóságos jó király nem egyeduralkodó: az alattvalói boldogulásának alárendeltje, mint kiváltképpen V. Henrik (1387 – 1422)[1] és VII. Henrik (1457 – 1509), nem packázik önkényesen a rá bízottakkal, mint a sorsát ezért megérdemlő II. Richárd (1367 – 1400), természetesen nem is dönt úgy (vagy rendeltetik arra), hogy gonosztevő legyen, mint III. Richárd (1452 – 1485). Ha nem stabil a legitimitása, mint  IV. (Bolingbroke) Henriké (1367 – 1413), az az uralkodás reszketegségéhez vezet. De a legitimitás jogi útvesztőibe Shakespeare sosem bonyolódik, sőt, a „jogászkodást” nevetségessé teszi.

HENRIK KIRÁLY.
…
Az a kérésünk van, tudós mylord,
Vizsgáld meg és fedezd föl jog szerint
S lelkismerettel, hogy kizárja-e
Igényünket, avagy nem zárja ki
A száli törvény, mely Frankhonban él.
De Isten óvjon, drága hű uram, hogy
Értelmezését elcsürd s módosítsd
S csalfán terheljed értő lelkedet,
Oly elfacsart czímet hozván elő, mely
Nem egyez önszinében a valóval.

V. Henrik király (1599), I / 2.
Lévay József (1825 – 1918) fordítása (1868)[2]

Ha uralmát apjától örökli, legitim, de más út is szóba jöhet, mondjuk a bosworthi síkon, ami azt mutatja, az uralmát megelőző egyetemes elfogadottság is megteszi. Erre törekedne a villain, III. Richárd is, de ebben megbukik, marad számára a csel és erőszak. A valóságos jó király bölcsessége abban mutatkozik meg, hogy keserves áldozatok árán is képes megszabadulni ifjúkora szertelenségeitől, hogy belátja alattvalói igényeit és érzékeny a fájdalmaikra. Ám ha a jó uralkodó mesebeli, és ilyenként elsődleges, már-már kizárólagos jó tulajdonsága éppen a bölcsesség, akkor annak tartalma kibővül: mesés ismeretanyagot feltételez, és dramaturgiailag biztosabb, ha az ilyen jó fejedelem számkivetettségben tengődik valahol, hogy az „államraison” be ne szennyezhesse; ismeretei felett azonban olyan csodás hatalommal bír, amely az eredeti hatalmának elvesztését jelentéktelen aprósággá zsugorítja.
A következő kissorozatban három valóságos királyról mesélek, akik Shakespeare jó mesekirályaihoz hasonlítanak. Legalábbis zavaros, olykor gyűlöletes életük vége felé vagy annak egy kicsiny részében. A sorrendet nem a fontosság, hanem az időrend szabja meg.

A két Telmessos – 1.: álmok, jóslatok

THERE should have been a poet in our company to describe that charming little bay of Glaucus, into which we entered on the 26th of September, in the first steamboat that ever disturbed its beautiful waters.

Thackeray (1811 – 1863): Notes Of a Journey From Cornhill To Grand Cairo (1846).
X. Telmessus — Beyrout[1]

KELLETT volna legyen a társaságunkban egy költő, hogy leírja Glaucus elbűvölő öblét, melybe szeptember 26-án érkeztünk az első gőzhajóval, amely valaha felzavarta gyönyörűséges vizeit.

Útinapló Cornhilltől Nagy-Kairóig.
X. Telmessos – Bejrút

A két Telmessosról manapság keveset beszélünk. Nem így az antikvitásban. Mindkettőnek megvolt a maga nem is kicsi jelentősége. Érdekes módon mindkettőt emlegették a jósaikról. De hol is feküdt ez az egykor jelentős két város?
A történelmileg fontosabb Telmessos – melyet Thackeray is meglátogatott – Lykhiában emelkedett a Földközi-tenger partján. Ma a dél-anatóliai Fethiye áll a helyén, Attaleiától (a turisztikailag szintén igen népszerű mai Antalyától) mintegy 140 km-re délnyugat-nyugatra a „török Riviérán”. Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?) a Földrajzi feljegyzések XIV. könyve III. fejezetében ezt a Telmessost hegyfokként jellemzi, mely kikötővel is bírt. Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája V. könyvében a 28., Lykhiáról szóló fejezetben mint határvárosról ír szűkszavúan Telmessosról.[2]

^Fethiye

Az antigonidák végnapjai – befejezés

Tegnapelőtt az antigonidák színre lépésével foglalatoskodtam abból a célból, hogy előkészületeket tegyek a végnapjaik bemutatására.

Theseus utolsó kalandozása és halála

Phaidrát és Prokriszt láttam, meg a szép Ariadnét,
fondorlelkü Minósz lányát, Thészeusz akit egykor
Krétából kívánt szentelt földjére Athénnak
vinni, de ott nem örült neki; Artemisz ölte meg útján
vízövezett Díában a lányt, dionűszoszi szóra.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Odysseia, XI. ének
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Theseus alakjával már többször foglalkoztunk. Szövevényes és mesés történeteinek még a mellékszereplői is az európai nagy kultúra fő ihletői közé tartoznak, és bár a feldolgozásoknak rendszerint Plutarkhos (46? – 127?) a forrása, azaz egy jól körülhatárolható „biztos pont”, magukat a feldolgozásokat számba venni szakavatottak számára is reménytelen.

van Loo (1705 – 1765) olajképe 1730 körül: Theseus befogja a marathoni bikát

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)

Obiter dictum

Későn, korán, – keserű bárhogyan:
Meghalni, elmenni magányosan!

Juhász Gyula (1883 – 1937):
Meghalni… (1903)[1]

Szabó Miklós (1884 – 1960) a precedensjog lényegi elemének tekinti a ratio decidendi és az obiter dictum, azaz az ítélet két logikai egységének határozott megkülönböztetését. A precedensjogban minden ítélet törvényi erejűvé válik, de ha a szigorúan vett ítélkezési részt, a ratio decidendit, vagyis „a döntés okát” nem különítenék el a „mellékes kijelentéstől”, azaz az indoklás részleteitől és példák, analógiák felmutatásától, akkor az elv alkalmazhatatlanná válna. A precedensnek így kizárólag a ratio decidendi képezi az alapját.[2] Igyekezve hűnek maradni magunkhoz, a továbbiakban a lényegtelennel foglalkozunk.

Poseidon fenyőünnepei

Így hullt földre Sinis, ki gonosz volt szörnyü erőben,
fákat görbített földig s föl a légbe vetette
szálfa fenyőkkel, szétfröccsentve az emberi testet.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Nem olyan egyszerű otthagyni egy ideje sűrűn látogatott mesés terepünket, Korinthost. (Az egyik változat szerint a város legendás alapítója, Helios napisten leszármazottja erre a névre hallgatott.[2]) Mielőtt röviden híres sportjátékaira térünk, kikerülhetetlen Theseus hősi alakja, aki, jelképesen is, mintegy a mítosz és valóság határán áll. Történetével zárul Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?) Mitológiája, és vele kezdődnek Plutarkhos (46? – 127?) Párhuzamos életrajzai. Aigeus athéni király szent magyarázatot kért a Pythiától, különféle asszonyaival miért nem tud utódot nemzeni. Athéni Apollodoros leírásában (III. könyv, XV. fejezet, 6. szakasz) válaszul ezt kapta:

Bortömlő csúcsán ki ne nyisd a dugaszt, te derék hős,
addig, amíg fellegvárát nem látod Athénnak.

Troizen

Ebből semmit sem értett. Hazafele tartva Troizenbe érkezett. Alapítója, Orus, Poseidon sarja[3], egyesek szerint egyiptomi volt. Poseidon a térségben nagy aktivitást fejtett ki. Például, némiképpen vérfertőző módon, teherbe ejtette Orus leányát, Leist. Troizenben Poseidonnak jelentős kultusza bontakozott ki. Aigeus idejében Troizen ura a bölcs és fortélyos Pittheus volt. Bátyja, a városállam névadója, Troizen után lett király.[4] Miután Aigeus elmondta neki a jóslatot, azonnal megértette azt. Borral itatta le vendégét, majd borvendégét összehozta leányával, Troizen „ragyogó egével”, a gyönyörű Aithrával. Az óvatos Athéni Apollodoros ugyanannak a fejezetnek a 7. szakaszában így fogalmaz: ugyanazon az éjszakán azonban Poszeidón is közeledett a leányhoz. Plutarkhos változata realistább:

Aithra sokáig titokban tartotta Thészeusz igazi származását, Pittheusz pedig elhíresztelte róla, hogy Poszeidón gyermeke. A troizéniek különösképpen tisztelték Poszeidónt; ő volt városuk védőistensége, neki áldozták gyümölcstermésük zsengéjét, és az ő háromágú szigonyát verték pénzükre is.

Párhuzamos életrajzok. Theseus, 6.
Máthé Elek (1895 – 1968) fordítása[5]

Hiába, ahol ragyog az ég, ott Poseidon is elemében érzi magát, és telehinti sarjaival a földet. És így aztán kultusza, tisztelete is öregbedik. Legalább látjuk a mechanizmust.

Hősiesülés: az ifjabb Cato

Az öngyilkosságot egyformán a legnagyobb gyávaságnak és a legnagyobb bátorságnak tartják, a legnagyobb erénynek és a legnagyobb bűnnek. Cato szóban és tettben magasztalta.

Kosztolányi (1885 – 1936): „Az öngyilkos”. Pesti Hírlap, 1933[1]

(A magáról rendszerint diszkréten hallgató Kosztolányi halálos betegségének első tünetei hónapokkal az öngyilkosságról frivolan szóló cikke előtt jelentkeztek. Talán a mélyben, a tudat alatt benne is megfordulhatott a gondolat, bár a kegyetlen küzdelmet végigvitte.[2])

Utica Tuniszban

A Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) ellen Libyán át felvonuló ifjabb Catóval (Kr.e. 95 – Kr.e. 46) mint az ott honos amfiszbéna életmódjának klasszikus megfigyelőjével már találkoztunk. A nagy római polgárháborúban Pompeius (Kr.e. 106 – 48) oldalán állt, és nem vitás, hogy az a szilárdság, amelyet Pompeius halála után tanúsított Caesar ambíciói ellen, római jellemre vall. Megerősítette pozícióit a karthágói Uticában (világosan felismerve, hogy Rómába nem teheti a lábát), és nem hódolt be a győztesnek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy életében nem annyira tartásáról, mint „nagy természetéről” volt nevezetes (erről bökversek maradtak fenn), és semmiféle olyan színezete nem volt szembenállásának Julius Caesarral fennálló konfliktusukban, hogy kettejük közül ő lett volna a nép szabadságának oltalmazója az egyeduralkodói hatalomra törő ellenfelével szemben. Julius Caesar nem értette ifjabb Cato viselkedését, amikor felvonult Utica ellen. A város ura ugyanis se nem oldott kereket, se a védekezés jeleiről nem adott jelet. Caesar kapott hírt azonban másról:

Távoli fuvolaszó

Theba alapításáról már megemlékeztünk; ma a még az ókori viszonyok közt is tragikusnak mondható bukásának rövid összefoglalójával kezdjük.

Maximilián történetei

ifj. Marcus Gheeraerts (1561 – 1636): William Camden (1551 – 1623) 1609-ben

‘Cambden, the nourice of antiquitie,
And lanterne unto late succeeding age…

Spenser (1552 – 1599): THE RUINES OF TIME (1591), 170.[1]

Camden, régi kor ápoló dajkája,
messzi jövő megvilágító lámpája…

CAMDEN!  most reverend head, to whom I owe
All that I am in arts, all that I know…

Ben Jonson (1572 – 1637): E  P  I  G  R  A  M  S . (1616) XIV. — TO WILLIAM CAMDEN.[2]

Camden! Legméltóbb kútfő, akinek én tartozok
Mindenért, mi művészetben, tudásban vagyok…

A katolikus egyház három Maximiliánt tisztel szentként.

Besúgóból talpnyaló, abból parazita

Diadalszekéren fügefából való phallust vittek, melyet a tömeg, papok és utcagyerekek követtek s tisztes asszonyok és züllött lányok kibontott hajjal, őrjöngve ordítoztak körül.

Kosztolányi (1885 – 1936): Nero, a véres költő (1921). Az isteni színész[1]

Országh László (1907 – 1984) Angol-magyar nagyszótárában[2] a sycophant magyar szava „talpnyaló”, „hízelgő”. Nem a szótárszerkesztő a „hibás” ebben, hanem maguk az angolok.

Dárius kofferje és újabb büntetések

a római Szent Péter-bazilika narthexe

CHARLES

In memory of her, when she is dead,
Her ashes, in an urn more precious
Than the rich-jewel’d coffer of Darius.

Shakespeare (1564 – 1616): King Henry VI, part I, I/6[1]

KÁROLY

Emlékeűl, ha meghalt, hamvait
Sokkal becsesb urnába teszszük el,
Mint Dárius dús ékszer-doboza…

VI. Henrik I. rész, I/6. Lőrinczi Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Tegnapi bejegyzésünk etimológiai bevezetőjében érintettük a pedagógusszakmát (jobb szóval pedagógushivatást), korábban pedig régi korok tanítómestereinek hű barátját, a nyírfavesszőt, vagyis a tudás fáját. Ezek után a régi értelemben vett eugenetika egy másik támaszát vizsgáljuk meg, nem a módszer iránti rokonszenvtől indíttatva, hanem különös kultúrtörténeti leágazásai miatt.

Napfivér, Holdnővér: búcsú a ptolemaidáktól

Többször is foglalkoztunk Nagy Sándor (Kr.e. 356 – 323) hadvezérének, a későbbi I. Ptolemaios Soternek („Megváltó”, Kr.e. 367 – 282) egyiptomi rezidenciájú, Egyiptom területét sokszor túllépő dinasztiájával, így talán nem érdektelen áttekintenünk a ptolemaidák végső felszívódását, eltűnését a történelemből.