Három világ, három vég

A Festspielhaus, a bayreuthi ünnepi játékok színháza, kemény evilági küzdelmek és önárulások árán 1875-re épült fel. Wagner (1813 – 1883) azt mondta Cosimának (1837 – 1930), minden egyes kövén kettejük vére vöröslik. A ház az 1848 és 1874 között komponált monumentális tetralógiával, A nibelung gyűrűjével (WWV86) nyitott: 1873. augusztus 13-án adták az előestét, A Rajna kincsét (WWV86A), és 17-én került sor az Istenek alkonya (WWV86D) premierjére.

^{Az Istenek alkonya első Brünnhildéje, az operettprimadonnaként indult drámai szoprán, Amalie Materna (1844 – 1918) a Walkür (WWV86B) Brünnhildéjeként lovával, Granéval 1876-ban Bayreuthban}

Rienzi és átka a korai magyar sajtóban

^{A Casa dei Crescenzi Rómában. Egy időben Rienzi házának hitték}

A legkorábbi magyar sajtóemlítést Rienziről (1313 – 1354) 1820-ból találom:

Artevelle Jakab, Ganti kereskedő a’ Valesiai házat Franczia Ország’ trónusán reszketni kénszeritette, Rienzi a’ Pápát elkergette és a’ Rómaiaknak Consulokat és Praetorokat adott, Volpoden, Moguncziai kalmár egy hatvan kereskedő várasokból álló, ’s ha Rhénus eredetétől fogva Frankfurtig terjedő szövetséges szabad köztársaságot fundált…[1]

A hely, ahol ez megjelent, a Helikoni Kedvtöltés a’ magyar literaturának némelly barátjai által, négy kötetet ért meg. Kis János (1770 − 1846) alapította, a kötetek félévente láttak napvilágot. A névtelen cikkek többségét maga Kis János írta[2], ennek a címe: Miképpen hatottak a’ régiek az újakra. Akkoriban az ismeretterjesztés példa- és párhuzamgazdagsága, mely nyilván az olvasótábor igényeihez alkalmazkodott, a mainál bőségesebbnek tűnik. Más lapra tartozik, hogy a közlések túlzók és pontatlanok is lehetnek.

Wagner: Rienzi. Válogatott vélemények

^{Berchtesgaden}

Annak puszta ténye, hogy a Rienziről szóló, mégoly rövid beszámolósorozatomat is túrajelentéssel szakítom meg, nem teljesen véletlen. Egyrészt természetes amiatt, hogy június az évadja mind a magyarországi megkurtított Rienzi-előadásoknak (sokévente), mind a kirándulásoknak. Másrészt a két műfaj, Wagner (1813 – 1883) operáinak közvetlenebb megismerése és a hegymászás világos analógiát mutat fel. Bizonyos elszántságra mindkettőhöz szükség van, és ez az elszánás rokon természetű, ráadásul az eredmény is hasonló.
A bayreuthi kánon legtágabb értelemben az ott rendszeresen előadott művekből áll, és ilyenként magában foglalja Beethoven (1770 – 1827) 1824-re befejezett Kilencedik szimfóniáját is (op. 125). A „rendszeresség” gumifogalmával nem követünk el visszaélést. Azokat a Wagner-műveket, melyeket Wagner mint „tanulóműveket” céltudatos bölcsességgel kirekesztett az ottani előadások köréből, egyáltalán nem adták elő az Ünnepi Játékok keretében egészen 2013-ig, Wagner születésének kétszázadik évfordulójáig, amikor is az 1836-os Szerelmi tilalom (WWV38) és az 1840-re befejezett utolsó tanulómű, a Rienzi (WWV49) is színre került. Eltökélt szándék szerint csak ez utóbbival fordulhat elő a továbbiakban repríz.[1] Akárhogy is, a Rienzi nem tekinthető szűkebb értelemben vett kánondarabnak, és így a „hegymászók” fellélegeznek. Nem kell szeretni, sőt, ismerni sem kell.

Néhány vita a szabad akaratról

Dalí (1904 – 1989) 1950-ben azt mondta, ő egy hit nélküli katolikus. Azt is mondta, a matematika és a tudomány azt tanítja neki, hogy Istennek léteznie kell, ennek ellenére ő mégsem hisz benne; de hogy álláspontja még ennél is világosabb legyen, ezt azzal vezette be, hogy hisz Istenben, csak nincs hite. Már 1949-ben motoszkálhatott benne valami, ami kizökkentette korábban harcos felekezetellenességéből. A hit és a keresztényi erények elutasításába, mely akkor még a felekezet elutasításával is együtt járt, mint az Egy lángész naplójában írja, Nietzsche (1844 – 1900) – 1883 és 85 között összeállított – Im-ígyen szóla Zarathustrája vezette[1], mert egy pápai audiencián XII. Piusztól (1876 – 1958) áldást kért (és kapott) a Port Lligat-i szűzanya című festménye az évben készített első változatára.[2] De ezt csak illusztrációnak és párhuzamnak szánom. Illusztrálni, hogy egy nagy művész válaszkeresése végső kérdésekre, bármennyire is elegyedjen piaci külsődlegességekkel, még egyetlen mondatban vagy két szomszédos mondatban is vezethet nehezen kibogozható önellentmondásokra. Ami persze, pszichológiailag nézve, az őszinteség tanújele. Párhuzamnak is szánom Wagner (1813 – 1883) hasonlóan gyötrelmes útkeresésével.

Palestrina. Helmholtz, Wagner, Helmholtzné, Wagnerné

A zene olykor nemcsak halhatatlan, de „hallhatatlan” is, sőt olykor ez utóbbi képessége teszi halhatatlanná is. Ez erős túlzás: természetesen halljuk a hallhatatlan elem hatását. Rögtön felismerjük, ha egy hangot egy hegedű szólaltat meg a maga gazdag felhangrendszerével, és meg tudjuk különböztetni, ha ugyanezt a hangot az „édes hangú”, felhangokban mégis szegényebb klarinéttől halljuk. Az, hogy egy-egy húrnak, rezgő sípnyelvnek nemcsak alapharmonikusa van, de párhuzamosan állóhullámok végtelen sorát is előállítja (egyre gyengülő amplitúdókkal), természetesen igen régi felismerés. Pythagorasnak (Kr.e. 570? – 495) tulajdonítják a felhangok rendszerének felfedezését.[1] A felhangok hatásának kiaknázása alapvető eleme volt a görög zenei előadói gyakorlatnak, például sok száz évvel Pythagoras után az ortodox templomok kerámiavázáinak akusztikus hatásaiban.[2]
A harmonikus analízis matematikája és kultúrtörténete, mondani is felesleges, felmérhetetlen. A „nagy kultúra” is felismerte erejét. Rameau (1683 – 1764) 1722-ben megjelent Traité de l’harmonie réduite à ses principes naturels-je (Tanulmány a természetes alapelveire visszavezetett összhangzattanról) a mai harmóniatan alapja, bár a maga korában nem okozott átütő sikert, és arra, hogy elveit a hangszerkészítő ipar is alkalmazza, nyolc évtizedet várni kellett.[3] Bár Rameau eredményei az ógörög elveken alapultak, és így a fizikusok számára nem okoztak meglepetést, a lebegés vagy különbségi rezgés felfedezése színtisztán a zenei előadói gyakorlatban született. Maga a jelenség két, egymáshoz közeli frekvenciájú hang erélyes megszólaltatásakor keletkező terzo suono, „harmadik hang” felcsendülése, mely közel tiszta alapharmonikusa a két frekvencia különbségének.[4] Elsőként Tartini (1692 – 1770) lett rá figyelmes, és ezt meg is említette 1754-ben megjelent Trattato di musica secondo la vera scienza dell’ armoniájában (Tanulmány a zenéről az összhangzat tiszta tudománya szerint).[5]

Mahler és Bécs

Háromszorosan is hazátlan vagyok. Cseh születésűként Ausztriában, osztrákként németek közt, és zsidóként az egész világon.

Alma Maria Mahler (1879 – 1964) Gustav Mahlert idézve.
Gustav Mahler. Emlékek és levelek (1946)

Egy korábbi írásunkban homályos ígéretet tettünk Mahler és az őt ért bécsi antiszemita támadások ügyének valamelyes felderítésére.
Ha egy pillanatra a zsidó-keresztény kultúrát zsidó és keresztény kultúraként, azaz kettejük közös részeként (a Tórán, a haftárákon és Jézusnak erre alapozott tanításain keresztül) értelmezzük, meg kell állapítsuk, Mahlert ez a hit- és kultúrréteg nem érintette meg. Már feltéve, hogy Mahleren az utóromantika kiemelkedő szerzőjét és nem magánembert értjük.

Mahler apai ágú dédapja, Abraham Jakub Mahler (1720 – 1800) sahter, azaz rituális metsző volt a csehországi Chmelnában[1], de Mahler már világias szellemben nevelkedett, őt magát egyesek „útkereső agnosztikusként” jellemzik.[2] Ez azonban valamennyivel bonyolultabb.

Don Carlos és Izolda

Mindig is ott lebegett egy kis párhuzam Trisztán és Izolda, valamint Don Carlos (1545 – 1568) és Valois Erzsébet (1545 – 1568) egyaránt (de másképp) fiktív szerelmi történetei között. Gottfried von Strassburg († 1215?) 1210 körül írt Tristan und Isoltja, Trisztán és Izoldája, amint Adrian Stevens 1990-ben rámutat, a krónikai elbeszélés igényével íródott, de a történelmi párhuzamok legfeljebb sejtelmesek.[1] A Don Carlos-történet szereplői létező történelmi személyek ugyan, csak éppen kevés számú történetileg is igaz mondat akad benne. Wagner (1813 – 1883) cselekménye (WWV90) 1859-re készült el. Verdi (1813 – 1901) Don Carlosát a kilenc hónapig tartó próbálás és a látványos színpadra állítás dacára is vértelennek tartották. 1867. március 11-ei párizsi ősbemutatóját a párizsi Császári Operában[2] 662 nappal követi a Barna könyv, Cosima Wagner (1837 – 1930) naplójának megnyitása. (Szentestére, harmincegyedik születésnapjára tervezte, de ez újév napjára tolódott, mert Luzernben nem kapott megfelelő üres példányt.) A naplóból megtudjuk, Wagner mennyire csodálta a Don Carlost. Idős korában eljátszással egybekötött felolvasásokat is tartott belőle, mindvégig gondosan kerülve Verdi nevének kiejtését (ezzel a névvel máskor is különösen ökonomikusan bánt). Hódolata megállt Schiller (1759 – 1805) sokáig csiszolt, 1787-re befejezett remekművénél.[3]

Bayreuth képekben

Callot (1592 – 1635): Sárkány szekeret vontat

A háború borzalmait megrajzoló Callot meseszerű metszeteiről és rajzairól is híres. Ezek ihlették meg E. T. A. Hoffmannt (1776 – 1822) 1814-15-ben élete egyik legjelentősebb novelláskötete megírására, melyet 1819-ben Fantáziadarabok Callot modorában címmel adtak ki. Pályája elején E. T. A. Hoffmannt Jean Paul (1763 – 1825) támogatta. Nem volt meglepő, hogy egy 1813-as új kiadás előszavának megírására őt kérték fel (Fantasie-Stücke in Callots Manier. Mit einer Vorrede von Jean Paul, azaz: Fantáziadarabok Callot modorában. Jean Paul előszavával).[1] Ennek az évnek novemberében így ír:

E. T. A. Hoffmann ismerői és barátai, továbbá a könyvében fellelhető, önmagáért beszélő minden zenei hozzáértés és átszellemültség bízvást nagy zeneművészként állítják őt elénk. Minél jobbat és minél egyénibbet! A napisten mindezidáig a jobb kezével osztotta a költői, a bal kezével a zenei adományt, két különböző, egymástól oly távoli személynek, hogy eddig a pillanatig még mindig várnunk kell arra az emberre, aki egy igazi operát költ és komponál egy személyben.

Írja tehát ezt Jean Paul 1813-ban, Wagner születési évében.[2] Bayreuthban, ahol 1804 óta lakott.

Nike és Wagner

A megváltás oratóriuma

Thomas Mann (1875 – 1955) a Parsifalról (WWV111, 1882),
a Richard Wagner szenvedése és nagysága című tanulmánykötetben (1933)[1]

A Magyarországon annyi év után is szokatlannak számító csütörtök délután négy órai kezdettel vezényelte el Fischer Ádám a Parsifalt, ami a „munka hátországában” még így is telt házat vonzott. Nem az előadásról emlékezünk meg ezúttal, hanem a műsorfüzetről.[2]

Lombardiai kis körút

Urio

Urio a Comói-tó partján. A közelben található Erba is. Urio (1631? – 1719?) és a nála kevésbé jelentős, Händel (1685 – 1759) előtt szűk emberöltőnyivel aktív Erba zeneszerzők is bőséges forrásul szolgáltak Händelnek. Händel elvakultabb hívei diadallal mutattak a térképre: Urio és Erba nem is két zeneszerző, hanem két városka! – Is… – mondanák nálunk szakavatottabbak. Érdemes összehasonlítani Urio Te Deumának bevezetését Händel Saul (HWV53) című oratóriumának harangjátékával. Ez utóbbi komponálásának idején Urio már tizenkilenc éve halott volt.

---

Liszt-emléktábla Bellagióban

A Bellagio-félsziget Comói-tóra néző partközeli szállodájában született Liszt (1811 – 1886) és Marie d’Agoult (1805 – 1876) grófnő leánya, Cosima (1837 – 1930) 1837 szentestéjén. A szállodáról még meg-megemlítik, hogy ugyanakkor Liszt döntő fontosságú műve, a Dante-szonáta (S161) nem ott született, a kegyes emléktábla bejelentése dacára sem, összefüggésben talán azzal, hogy Liszt és Marie nem tekintették zarándokhelyüknek a Villa Melzi kertjét, ahol újra meg újra megpihentek a Beatrice vezeti Dantét szobor alatt, egy másik kegyes leírás szerint. Mindössze egyszer jártak a kertben.

Kundry- és Szent Buddha-sztereotípiák

Rossetti (1828 – 1882)

Nagypéntek hajnalán, amikor Gurnemanz a tetszhalálból feléleszti Kundryt a Parsifal (WWV111, 1882) III. felvonásának elején, Kundry már nem kettős természet, vagyis átoksúly alatt a végtelen időben bolyongó bűnös, aki a Megváltó szenvedéseit kinevette, és így büntetésből jó és rossz, szolgálat és csábítás között kell töltenie életét, mások uralma alatt. Bűnbánó Magdolna alakja sejlik fel mögötte, aki a csábításának ellenálló, elcsigázottan érkező Parsifal lábát olajjal keni meg.