Lamarck címkéhez tartozó bejegyzések

Liszenko tanítása

Teljes képet természetesen nem alkothatunk a szovjet-orosz biológiatudomány történetéről, de semmiképpen sem hagyhatjuk ki tegnapi villainünk, Trofim Gyenyiszovics Liszenko (1898 – 1976) fontosabb elképzeléseinek ismertetését, mert enélkül elsikkadna ismertetésünkből a Liszenko-ügy, azaz szovjet-orosz tudománypolitika egyik legszégyenteljesebb fejezete, a Liszenko-diktatúra.  Bővebben…

Reklámok

A biológia és a Gazda

Marx, Engels, Lenin és Sztálin társadalomfejlődésről szóló tanításainak legmesszebbmenő következményei és előrejelzései kezdtek megvalósulni a szovjetek földjén.

Szergej Ivanovics Vavilov (1891 – 1951):
A szovjet tudomány harminc éve[1] (1947)

Cserenkov-sugárzás

A szovjet fizikai optika atyja, idézetünk szerzője Pavel Alekszejevics Cserenkovval (1904 – 1990) együtt egy radioaktív környezetnek kitett vizes palackban megfigyelték azt a sugárzást, melyet Oliver Heaviside (1850 – 1925) teoretikusan már 1888-ban előre jelzett, és amelyért aztán Cserenkov 1958-ban megosztott fizikai Nobel-díjat kapott Ilja Mihajlovics Frankkal (1908 – 1990) és Igor Jevgenyjevics Tamm-mal (1895 – 1971). (Az utóbbi két fizikus 1937-ben fogalmazta meg a tudományos magyarázatot.[2]) Az effektus alapját ma már kisiskolások tanulják: a radioaktív sugárzás során kiszabaduló nagy sebességű részecskék nem léphetik át ugyan a fény sebességét, de elég gyorsak lehetnek ahhoz, hogy sebességük meghaladja a fény sebességét valamely közegben, például vízben. Ilyen közegbe érkezve a közeg molekuláinak elektronjait aktivizálják, melyek alapállapotukra kék fény kibocsátásával térnek vissza.[3] (Helyileg olyan mikrokörnyezetet alakítanak ki, melyben a fény aktuális sebessége lehet nagyobb az alapközegben lehetségesnél, de éppen ennek az átalakulásnak a visszafordulása idézi elő a Cserenkov-sugárzást.)
Szergej Ivanovics Vavilov már 1932-ben tagja volt a Szovjet Tudományos Akadémiának. 1945-től haláláig annak elnöke is volt, Sztálin-díjat négyszer kapott: 1943-ban, 46-ban, 51-ben és 52-ben. Tudományos eredményein túl népszerűsítő tudománytörténeti írásai is megjelentek. Pályaívét nem roppantotta meg bátyjának, Nyikolaj Ivanovics Vavilovnak  tragikus sorsa sem. Vizsgáljuk meg ezt közelebbről.  Bővebben…

Tengerek apró és óriási gyilkosai

Mark Longhurst súlyos, de szerencsés kimenetelű medúzatámadást szenvedett el (annak tekinthetjük, hogy megőrizte életét). Feltehetően az ismert brit televíziós személyiségről lehet szó, melyre csak indirekt bizonyíték utal: nem tiltakozott nevének megfordulása ellen a tudomány, majd az ismeretterjesztés világában.[1] Bár pontosan nem volt megállapítható, mely faj okozta mérgezését, a kockamedúzák családjához tartozó medúzák egy nemzetségét, melynek fajai közül kerülhetett ki a támadó, 2004-ben Lisa-ann Gershwin róla, helyesebben neve kezdőbetűiről Malónak keresztelte el.[2] Malo a spanyolban „rosszat” jelent, ez befolyásolhatta a névadást. Nem arról van szó, hogy a felmaródások (melyek kockamedúzák támadása esetén nemritkán egész életre kiható sebesülések) súlyossága lenne életveszélyes. Egy különösen erős izom- és idegméreg lövődik az áldozat szervezetébe, mely irukandzsi-tünetcsoportnak neveztek el.[3] Az áldozatul esett ember diszfóriával (fokozott kényelmetlenségérzettel) súlyosbított halálfélelmet él át, hány és verejtékezik, tagjaiban, hátában, hasi tájékon heves fájdalmat él át, és az, hogy szívritmusa megbomlik és vérnyomása megemelkedik, ilyen körülmények közepette természetesnek mondható. A halált is ez váltja ki, agyvérzéssel mint zárószakasszal.[4] A hatás olykor késleltetett, ami természetes mérgek esetén ritkaság, de érthető, ha meggondoljuk, hogy a méreg a gyors mozgású, de kicsiny élőlények kedvéért (ha nem is érdekében) fejlődött erre a tökélyre, nagyobb testtömegű, véletlen áldozatok méretükből adódóan kapnak egy kis túlélési esélyt. Ez azonban nem vigasztalja meg a Nestlé munkatársát, Robert Kinget (1958 – 2002), pontosabban családját. Őt a Malo nemzetség egy példánya halálosan sebesítette meg. Lisa-ann Gershwin a fajt az emlékére Malo kinginek nevezte el 2007-ben. A kíméletlen (angol) nyelv a fajt rögtön a kingslayer, „királygyilkos” névvel ruházta fel.[5] Hajlunk rá, hogy az állatvilág legveszedelmesebb gyilkosának nyilvánítsuk a fajt: alig 1 centiméteres és teljességgel áttetsző testű.

Malo kingi

Bővebben…

A mohaállatoktól az emberig

Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid…

Füst Milán (1888 – 1967): A magyarokhoz (1930 körül)[1]

mohaállatok

A mohaállatok törzsét Christian Gottfried Ehrenberg (1795 – 1876) állította a tudomány rendszerébe 1831-ben. A hatalmas állatcsoport tagjai vízben élnek, sós vizekben, édesekben is szép számmal. A mintegy kétszázötvenmillió éve véget ért paleozoikumból is maradtak fenn leletek[2], vagyis ezek az életrevaló teremtések meglehetősen rég óta lakják bolygónkat.

pleisztocén kori mohaállat-kövületek

Bővebben…

Akhilles és az aszpirin

Menalcás
Sarjura jó az eső, a gidáknak a fák csemetéje,
Ellős juhnak a fűz hajlós galya, nékem Amyntás.

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): III. ekloga
Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[1]

A fűzfafélék családjába tartozó fűz nemzetség latin és egyben tudományos neve Salix. Ez utóbbit Linné (1707 – 1778) adta a nemzetségnek.[2] (A salix szó valamely szubsztrátnyelvből ment át a latinba, nem indoeurópai leszármazott.[3]) Nagyon rég óta tudja az ember, hogy levelében, kérgében gyógyerő van: a fa egy alkoholos glükozidot, szalicint termel, mely szervezetünkben szalicilsavvá alakul át.[4] Johann Andreas Buchner (1783 – 1852) 1828-ban vonta ki fűzfából a szalicin keserű, sárga kristályait (az értelemszerű elnevezés is tőle származik).

fűzből kivont szalicin

Bővebben…

Lótuszevők

1-lotus-eatersMentek, s elkeveredtek azonnal a lótuszevőkkel,
kik nem terveztek számukra gonosz veszedelmet,
ámde megízleltették vélük a jóizü lótuszt.
És közülük ki a mézédes termést meg is ette,
már nem akart hírt adni nekünk, nem akart hazatérni,
ott kívánt az örökre maradni a lótuszevőknél,
egyre a lótuszt szedni, feledve a szép hazatérést.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

A Henry George Liddell (1811 – 1898) és Robert Scott (1811 – 1887) szerkesztette Görög-angol lexikon (A Greek-English Lexicon), melyet sir Henry Stuart Jones (1867 – 1939) bővített ki Roderick McKenzie (1887 – 1937) közreműködésével, tíz növényt is felsorol, melyet a görögök a λωτός, lotos szóval illettek[2]:

eperhere, szarvaskerep, bakszarvúfű, bakszarvú lepkeszeg, egy görög görögszénafaj, egy szicíliai somkórófaj, kecskezanót, fehér tündérrózsa, keleti ostorfa, jujuba

A λωτός, lotos feltehetőleg héber eredetű, ott a לות, luat szó „mirhát” jelent.[3] A bemutatott tíz növény közt akad fűszer, akad gyógynövény (például a szarvaskerep kétségkívül az idegeket nyugtatja[4]), de a költői látomásban bemutatott gondűző hatást egyikükkel sem lehet elérni. A Liddell-Scott is, más források is amellett teszik le a voksukat, hogy Homeros lótuszevői a tízediket, a jujubát fogyaszthatták. Bővebben…

Tintahal-történet

És ki a Külléné alján élt, Arkadiában,
Aipütiosz sírjánál, hol jó harcosok élnek

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász, II.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Nemrég írtunk a Tethys-Okeanos titáni testvérpár nászáról. Az ennél is nevezetesebb, sőt látványosabb nászról a hasonló nevű néreisz, Thetis és Peleus között az újkor kultúrája szívesebben és gyakrabban emlékezik meg.

1-jordaens

Jordaens (1593 – 1678): Peleus és Thetis násza (1636)

Bővebben…

A lakmusz históriája

Azok szerint, akik úgy tartják, az élők világában a legfontosabb választóvonal az, hogy egy faj felismerte és hasznosítja-e a fotoszintézis fogását („szódavízből cukrot, napfény, membránok segítségével”), a gombák és növények országa között nagyobb a távolság, mint a gombák és az állatok között. A gombák és egyéb élőlények társulási lehetőségei rendkívül gazdagok. Ezek közül például a nemrég óta kutatott mikorrhizának, a gombák és gyökerek különleges összjátékának feltárása alapvetően változtatta meg fogalmainkat a növények életéről, életfeltételeiről.[1] Sokkal régebb óta kutatják a társulásnak egy szembeötlőbb formáját, amikor egy alga és egy gomba szétválaszthatatlanul egyesülve új élőlényként jelenik meg az élővilágban. Ezek a lények alkotják a zuzmók törzsét, természetesen a növények országában, hiszen a társulás lényege és hajtóereje a fotoszintézis.[2] Ugyanakkor vannak gombák, melyek még csak elindultak a fejlődésnek ezen a vonalán. Társulásuk növényekkel világosan felismerhető, de a két lény életvitele még különválik. Más esetekben a gomba egy zuzmóra telepedve találja meg a számára könnyebb életvitel lehetőségét. A „zuzmósodásnak” ezek a természetes formái vélhetőleg új zuzmófajok kialakulásához vezetnek egykor, de ezeket a lényeket jelen fogalmaink szerint a gombák országába kell sorolnunk. Ebbe a típusba sorolhatjuk a François Fulgis Chevallier (1796 – 1840) által 1826-ban létrehozott, ma vitatott státusú Roccellaceae család[3] sok faját.[4] Ugyanez mondható el a nagy XIX. századi zuzmókutató, Gustav Wilhelm Körber (1817 – 1885) által 1855-ben létrehozott Lecanoraceae gombacsalád[5] sok fajáról is.[6] Bővebben…