A két Telmessos – 1.: álmok, jóslatok

THERE should have been a poet in our company to describe that charming little bay of Glaucus, into which we entered on the 26th of September, in the first steamboat that ever disturbed its beautiful waters.

Thackeray (1811 – 1863): Notes Of a Journey From Cornhill To Grand Cairo (1846).
X. Telmessus — Beyrout[1]

KELLETT volna legyen a társaságunkban egy költő, hogy leírja Glaucus elbűvölő öblét, melybe szeptember 26-án érkeztünk az első gőzhajóval, amely valaha felzavarta gyönyörűséges vizeit.

Útinapló Cornhilltől Nagy-Kairóig.
X. Telmessos – Bejrút

A két Telmessosról manapság keveset beszélünk. Nem így az antikvitásban. Mindkettőnek megvolt a maga nem is kicsi jelentősége. Érdekes módon mindkettőt emlegették a jósaikról. De hol is feküdt ez az egykor jelentős két város?
A történelmileg fontosabb Telmessos – melyet Thackeray is meglátogatott – Lykhiában emelkedett a Földközi-tenger partján. Ma a dél-anatóliai Fethiye áll a helyén, Attaleiától (a turisztikailag szintén igen népszerű mai Antalyától) mintegy 140 km-re délnyugat-nyugatra a „török Riviérán”. Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?) a Földrajzi feljegyzések XIV. könyve III. fejezetében ezt a Telmessost hegyfokként jellemzi, mely kikötővel is bírt. Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája V. könyvében a 28., Lykhiáról szóló fejezetben mint határvárosról ír szűkszavúan Telmessosról.[2]

^Fethiye

Az orr bánatai és örömei

Those strokes which mates in mirth do give
        do seem to be but light,
Although sometime they leave a sign
        seems grievous to the sight…

Isabella Whitney (XVI. sz.)[1]: A Sweet Nosegay, or Pleasant Poesy, Containing a Hundred and Ten Philosophical Flowers (1573)[2]

Víg, ölelő érintések
tűnhetnek könnyednek,
De olykor jeleit adják
valami keservesnek…

Édes illatú bokréta, avagy örömköltészet száztíz elgondolkodtató virágszállal

Cicero (Kr.e. 107 – 44) már ismert, sőt, becsületességéről is ismert szónok volt – elkerülve azokat a megjegyzéseimet és fenntartásaimat, amelyekkel az esetleges türelmes és ny. olvasó már találkozhatott – , amikor Kr.e. 70-ben a szicíliaiak vádjának képviseletében beszédet mondott a korrupt, műkincsrabló praetor, Verres (Kr.e. 114 – 43) ellen. Feleslegesnek tűnhetett a bőséges anyag feldolgozása, ami a rendelkezésére állt, mert első beszédében a szokásos sorrendet felborítva mindjárt a bizonyítékokra tért rá, és ennek hallatán Verres (zsákmányostul) az önkéntes száműzetést választotta. Cicerót azonban a siker arra ösztönözte, hogy az összegyűjtött ismereteket letisztázva azokból öt hosszú fiktív beszédet állítson össze és adja ki, a Verrinákat, ahogy a jogtudomány hívja[3]. Verres maga a sátán ezekben az iratokban, melyeket tehát Cicero soha nem mondott el nyilvánosság előtt, és bár értéküket megkérdőjelezi, hogy a megvádolt félnek nem volt lehetősége a védekezésre, a tanúvallomások mégis koherens, megbízható képet mutatnak alakja ábrázolásáról. Verres az okozott kárhoz képest ugyan aránytalanul csekély pénzbüntetéssel megúszta, Kr. e. 43-ban utolérte végzete. A szinte teljhatalmú Antonius (Kr.e. 83 – 30) nehezményezte, hogy nem adja át neki a Szicíliában zsákmányolt műkincseket, és kivégeztette. Cicero talán hallott még erről (bizonyíték nincs rá, csak sejtés), de még abban az évben ő maga is Antonius üldözéseinek halálos áldozatául esett.[4] A Verrinák V. könyvének 27. fejezete hangulatfestő, gunyoros ábrázolással indul az elpuhult Verres egyes szokásairól:

Tűz és víz: csillagok

Az egyik pamlagon a klubban Szilágyi konsziderált Jellinek Artúrral. Odasettenkedtem hozzá:

– Mikor méltóztatol benyújtani a javaslatot?

Nem gurult haragba, mint egyébkor, hanem egyszerűen egy barackot nyomott a fejemre (még most is megvan* dagadva a helye), és így szólt ásítozva:

– Mi közöd hozzá!

*) (sic!)

Mikszáth Kálmán (1847 – 1910): Parlamenti karcolatok (1893).
Egy képviselő levelei az országgyűlésről. Hetedik levél[1]

A latin nyelv a csillagot három szóval is megjelöli: aster, stella, sidus. A szálak messzire vezetnek. Mindenekelőtt azt vizsgálom, mit értettek ezeken.

Heverők borításai (oktalan nyomozás)

^{Couture (1815 – 1879): A rómaiak hanyatlása (1847)}

Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) monumentális művében (A római nép története a város alapításától) a XXXIX. könyv 6. fejezetében ilyenképpen jelöli meg az általa már az előszóban is felpanaszolt elpuhulás[1] mélyen a köztársaság-korba, a Kr.e. második századig nyúló kezdeteit:

…a Városban az idegen fényűzés hódítása az asiai hadsereg megérkezésével kezdődött. Ők hoztak először érclábú heverőket, drága takarókat, függönyöket, szöveteket s akkor a legdrágább berendezési tárgynak számító egylábú asztalokat és díszasztalkákat. Ekkor jelentek meg a lakomákon az énekesek, citerások, és az asztal melletti szórakozás egyéb fajtái. Magát a lakomát is egyre nagyobb gonddal és fényűzéssel rendezték meg. S a szakács, akit régebben értéke és szolgálata alapján a rabszolgák leghitványabbjának tartottak, egyre értékesebb lett, szolgálatát már-már művészet számba vették. S mégis mindez, ami akkor feltűnést keltett, csak csírája volt a későbbi pazarlásnak.

Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[2]

Jól felismerhető, hogy a fényűzés kialakulását nem a „semmiből” felbukkanó újdonságokban, hanem annak folyamatában láttatja (erre jó szó tehát az „elpuhulás”): a funkcionalitás átfordulásában léha cifraságokba. Itt van rögtön az érclábú heverő. Erre az aeratus lectus kifejezést használja[3], mely rézzel vagy bronzzal borított heverőt jelent. (Az aeratus mint „rézzel vagy bronzzal borított” a gazdag emberre alkalmazott gúnyszó is.[4]) A lectus „ágy”, „heverő” jelentésű, amely éppúgy az indoeurópai legh-, „feküdni” gyökből származik[5], mint az ógörög λέχος, lekhos, aminek jelentése szintén „ágy”, „heverő”[6]. A részben „túltömörített”, részben „túláltalánosított” magyar fordítás így kissé megtévesztő.
A mértéktartó „jók” természetesen nem cifrálkodtak heverőik ércborításával, amint az látható Cicero (Kr.e. 106 – 43) Védőbeszédében a választási megvesztegetésért perbe fogott Lucius Licinius Murena konzul védelmében, annak 36. fejezetében:

Erősítések és gyengítések: a kivétel és a szabály

Cádiz (Gades)

A Kr.e. I. században élt ifj. Lucius Cornelius Balbus Kr.e. 43-ban proquaestor volt Hispania Ulterior (az Ebrón túli Hispania) provinciában. A helytartó, Gaius Asinius Pollio (Kr.e. 76 – Kr.u. 4) – a Farnézi bika későbbi tulajdonosa – felpanaszolja, hogy Gadesben (a mai Cádizban) zsarnoki eszközökkel élt, és ami Róma szempontjából kínosabb volt, meglépett a pénztárral. Később azonban Augustus császár (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) a kegyeibe fogadta, pontifexet és consult is kreált belőle.[1] Ő volt az utolsó olyan ember, aki nem császárként vagy császár rokonaként diadalmenetet tarthatott. Ugyanakkor az első volt azok sorában, akik idegenként római polgárjogot szereztek. Ez vezet át a történet voltaképpeni kiinduló alakjához, nagybátyjához, id. Lucius Cornelius Balbushoz (Kr.e. 100? – ?), aki erre irányuló akarat nélkül is a kultúrhistória kiemelkedő szereplőjévé vált. Nevét ha nem is ejtjük ki minden olyan alkalommal, amikor megérdemelné, a hozzá fűződő, személyéből kiinduló vaskos tévedésbe napjában beleütközünk.
Fellépett a Lucius Cornelius Sulla (Kr.e. 138 – 78) elleni összeesküvéshez csatlakozó Quintus Sertorius (Kr.e. 123? – 72)[2] ellen, amit Pompeius  (Kr.e. 106 – 48) azzal honorált, hogy családjával együtt római polgárjoggal ruházta fel (Kr.e. 72-ben). Id. Lucius Cornelius Balbus a polgárháború elfajzása idején sem maradt hűtlen hozzá. Bár, miután sikertelenül próbálta kibékíteni a feleket, Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) mellé állt, betudták neki lekötelezettségét Pompeius iránt, és soha nem kellett vele hadba bonyolódnia. Különösen amiatt, hogy a polgárjog adományozása nagyon friss és ki nem tapasztalt jogintézmény volt, Kr.e. 56-ban peres eljárást indítottak id. Lucius Cornelius Balbus ellen a polgárjog visszavételéért. A vád elsősorban Balbus magas pártfogói: Caesar, Pompeius és Crassus (Kr.e. 114 – 53) ellen irányult, akik védelmükbe vették. Védőbeszédét Cicero (Kr.e. 106 – 43) mondta.[3] A védőbeszédből megtudjuk, hogy a vádló azzal érvelt, egyes népek Rómával kifejezetten úgy kötötték meg szerződésüket, hogy azokban rögzítették, a lakosokat nem illeti polgárjog. Erre csapott le Cicero a védőbeszéd XIV. fejezete 32. pontjában:

He too, vagy tényleg bolhából lesz az elefánt?

Rotterdami Erasmus (1469? – 1536) 1500-ban kiadott, 4151 latin közmondást felvonultató Adagiájában (Szállóigék) is szerepel az alábbi fontos kiszólás[1]:

Azaz:

Ha egy dolgot vagy embert túlságos dicsőítéssel felmagasztalnak, azt mondják, „fellegvárat csináltak az árnyékszékből” — Tullius.

Erasmus tehát úgy látja, a mondás lényege valamilyen érdem eltúlzása, nem pedig általában vett „bolhából elefánt”. Egy forrásunk gyűjteményt állított össze a latin szókapcsolat változataiból, és ezek egyike sem pontosan ezt mondja. Természetesen megtaláljuk köztük a vihart a teáscsészében – latinban: fluctus in simpulo, „vihar a kannában” –, az egeret szülő vajúdó hegyeket, de egyes „egzotikus” vidékek független bölcsességnek tűnő változatai szemet gyönyörködtetők. Ilyen az arab صنع من الحبة قبة, sune min alhubat kuba, szó szerint „babból kupolát csinál”, a szellemesen szójátékos kazah түймедейді түйедей ету, „gombból tevét csinál”, vagy a – legalábbis nekem egzotikus – dán en fjer der blev til fem høns, „egy szál tollból öt tyúk lesz”. A japán szemlélet szikáran geometrikus: 針小棒大, hari ko bo dai, „kis tűből nagy bot”. Egy latin változat az Elephantum ex musca facis, „légyből elefántot csinál”.[2] A mondás – erős áttétellel – Lukianostól (125? – 180?) származik. A légyről írt panegyricusában méltatja, hogy az elefántot is képes nyugtalanítani.[3] Szintén szerepel az Adagiában (ahogy várjuk, az általános túlzás értelmében), Lukianos művét említve forrásul. Rotterdami Erasmus 1524-ben egy Luther (1483 – 1546) ellen írt diatribájában Lukianos eredeti leírását veszi alapul, amikor magát a zavaró légyhez, Luthert az elefánthoz hasonlítja.[4] Fabricius Montanus (1527 – 1566) bizonyára az Adagiából veszi át ezt a változatot a maga céljaira.[5] Csavarodnak, szállnak az igék ezúttal is, ahogy már megszoktuk tőlük.
Rotterdami Erasmus Adagiájában Tulliuson Cicerót (Kr.e. 106 – 43) kell értenünk. Az arcem ex cloaca facere, „fellegvárat csinálni az árnyékszékből” mondás egészen bizonyosan nem tőle származik, a hivatkozás mégis jóhiszemű: Cicero idézi másoktól, sőt, az sem kizárható, hogy már az ő korában is használt szállóige volt. Nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről!

Lásd a tetted, a magad és a kötél végét!

Mikor az igazságszolgáltatás státusában elérte a tizedik rang-osztályt és apjától egyenruhákra pénzt kapott, Iljics Iván Sarmernál varratott magának ruhát, óralánczára felakasztott egy kis érmet, azzal a felirással, hogy ”respice finem”, elbucsúzott eddigi főnökétől, megebédelt barátjaival Dononnál s új, divatos utazó-táskával, fehérneművel, ruhákkal, borotváló és egyéb toilette-eszközökkel és egy plaiddel, a melyet a legelőkelőbb boltban vásárolt, elutazott a vidékre, új állomására, a melyet apja közbenjárására kapott a kormányzótól, mint külön megbizással és meghatalmazással ellátott hivatalnok.

Tolsztoj (1828 – 1910): Iljics Iván halála (1886), II. fejezet
Szabó Endre (1849 – 1924) fordítása (1893)[1]

A respice finem, „lásd a végét”, bővebb alakjában quidquid agis, prudenter agas et respice finem, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége[2] évszázadok intelméül szolgált. A XIX. században „a régi görögök” és Cicero (Kr.e. 106 – 43) azt a szerepet játszották a hivatkozásokban, mint ma a „brit tudósok”. Az ellenőrzés lehetősége csekély volt, így az utókor (egy fele) arra a „meggyőződésre” jutott, hogy ezúttal is Cicero a bölcs intés forrása.[3]

Ez azonban mai eszközökkel cáfolható.[4]

Ianus még magasabbra tör: a vértesharcsák és a pedellus

Sella tibi erit in ludo, tanquam hypodidascalo, proxima.[1]

Megkapod mint altanító iskolámban a második széket.

Cicero (Kr.e. 106 – 43): Lucius Papirius Paetusnak írt levél (Kr.e. 46?).
Fábián Gábor (1795 – 1877) fordítása (1862)[2]

párducmintás vértesharcsa

A tepsifejűharcsa-félék családjába tartozó, Dél-Amerika édesvizeiben őshonos párducmintás vértesharcsa már Texasban folytatja invázióját, ahová emberi bevezetéssel jutott. Tudományos neve a nehezen felejthető Pterygoplichthys pardalis, a neves Amazonas-kutató ichthiológus, Francis de Laporte de Castelnau (1810 – 1880) kreációja. 1855-ben ő még a Hypostomus („alsó szájú”) nemnevet használta, de később a fajt átsorolták Theodore Nicholas Gill (1837 – 1914) 1858-ban felállított nemébe. Mindamellett továbbra is az alsószájúformák alcsaládjába, azaz a Hypostominae-be tartozik.[3] Vannak, akik a nemnevet makacsul elvitatják, de mindhiába: az előidejűség szabálya dönt.[4] A fajnév magáért beszél, a kissé összetett nemnév az ógörög πτέρυξ, pteryx, „szárny” kicsinyítésével kapott πτέρυγιoν, pterygion, a όπλον, hoplon, „pajzs” (forrásunk szerint tévesen: „fegyver”) és az ἰχθύς, ikhthys, „hal” konglomerációja.[5] A vértesharcsák kedves csemegéje az alga, amit alulra „csúszott” szájával szívogat, éppen ezért szeretik akváriumba tenni „gondnoknak”.[6] Angol neve, a janitor fish, „gondnokhal” is erre utal.

A látomás és december 25-e, a legyőzhetetlen nap

Raffaello (1483 – 1520) műhelye: A kereszt látomása (1524)

Diocletianus (244 – 311) principatust felváltó birodalomirányító rendszerének, a négyesuralomnak vagy tetrarchiának nemcsak a hatalom-kiegyensúlyozás volt a lényege, hanem a hatalom átörökítésének, a hatalomgyakorlás megismerésének jól kigondolt rendszere. Rögtön halála után kiviláglott az új rendszer instabilitása, éppen a legfontosabb ponton. Az uralkodók és a lehetséges uralkodók szövetségi rendszereket alkottak egymás ellen, mindeközben maga a birodalom hízott, hiszen katonai utánpótlásra területhódítások révén igyekeztek szert tenni.

római erőd Eboracumban

A „sápadt” (chlorus, „halványzöld”) I. Constantius Chlorus (250? – 306) és Maximianus (250? – 310?) társcsászársága két „helyettesükkel”, azaz fiaikkal, Nagy Konstantinnal és Maxentiusszal (278? – 312) a diocletianusi elveknek megfelelően működött, ám Maximianus halála után Nagy Konstantint Eboracumban (a mai Yorkban) egyoldalúan császárrá kiáltották ki. Maxentius sem maradt rest, ő is császárrá kiáltotta ki magát. Seregekkel vonultak egymás ellen. 312. október 27-én már egymással szemben álltak a másnapi ütközet előtt a főváros északi szélén emelt Milvius hídnál.[1] Maxentius csapata háromszoros túlerőben volt[2], de hadművészeti szempontból lényegesen kedvezőtlenebb helyzetben.

Milvius híd

Melléknapok

EDWARD
Dazzle mine eyes, or do I see three suns?

RICHARD
Three glorious suns, each one a perfect sun;
Not separated with the racking clouds,
But sever’d in a pale clear-shining sky.
See, see! they join, embrace, and seem to kiss,
As if they vow’d some league inviolable:
Now are they but one lamp, one light, one sun.
In this the heaven figures some event.

EDWARD
’Tis wondrous strange, the like yet never heard of.
I think it cites us, brother, to the field,
That we, the sons of brave Plantagenet,
Each one already blazing by our meeds,
Should notwithstanding join our lights together
And over-shine the earth as this the world.
Whate’er it bodes, henceforward will I bear
Upon my target three fair-shining suns.

Shakespeare (1564 – 1616): Henry VI, III / II / 1 (1591)[1]

EDVÁRD
Szemem káprázik? Három nap van ott!

RIKHÁRD
Három sugárzó teljes nap, igen!
El nem borítják felhők járati,
Elválva tisztán halvány derüs égtől.
Nézd, nézd! csókolva egymást ölelik,
Mikéntha szent frigy esküjét fogadnák.
Most mind a három egy láng, egy nap, egy fény!
Nagy eseményt jósolnak az egek.

EDVÁRD
Még soh’se hallott ritka csoda ez.
Ugy gondolom, a harczba hí, öcsém!
Hogy mi, a hős Plantagenet fiai,
Külön ragyogással fénylve mindegyik,
Most súgarunkat mégis egyesítsük
S a földre szórjuk, mint az a világra.
Bármit jelent, ezentúl pajzsomon
Három napistent hordok czímerűl.

VI. Henrik, III / II / 1. Lőrinczy Lehr Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Hogy nem jelképként vagy a győzelemben reménykedő „yorkista” főszereplők elragadtatásaként helyes értelmeznünk a hallottakat, azt a quarto színpadi előírása is bizonyítja. Bonyolult mechanizmussal, melyet csak ebben a drámában alkalmaztak, három napot vontak a magasba.[3] Ennél fontosabb maga az égi jelenség, amely a szemükbe tűnt.

melléknapok New Ulmban (a zenitkörüli ív kis látható szakaszával)

Hősiesülés: az ifjabb Cato

Az öngyilkosságot egyformán a legnagyobb gyávaságnak és a legnagyobb bátorságnak tartják, a legnagyobb erénynek és a legnagyobb bűnnek. Cato szóban és tettben magasztalta.

Kosztolányi (1885 – 1936): „Az öngyilkos”. Pesti Hírlap, 1933[1]

(A magáról rendszerint diszkréten hallgató Kosztolányi halálos betegségének első tünetei hónapokkal az öngyilkosságról frivolan szóló cikke előtt jelentkeztek. Talán a mélyben, a tudat alatt benne is megfordulhatott a gondolat, bár a kegyetlen küzdelmet végigvitte.[2])

Utica Tuniszban

A Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) ellen Libyán át felvonuló ifjabb Catóval (Kr.e. 95 – Kr.e. 46) mint az ott honos amfiszbéna életmódjának klasszikus megfigyelőjével már találkoztunk. A nagy római polgárháborúban Pompeius (Kr.e. 106 – 48) oldalán állt, és nem vitás, hogy az a szilárdság, amelyet Pompeius halála után tanúsított Caesar ambíciói ellen, római jellemre vall. Megerősítette pozícióit a karthágói Uticában (világosan felismerve, hogy Rómába nem teheti a lábát), és nem hódolt be a győztesnek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy életében nem annyira tartásáról, mint „nagy természetéről” volt nevezetes (erről bökversek maradtak fenn), és semmiféle olyan színezete nem volt szembenállásának Julius Caesarral fennálló konfliktusukban, hogy kettejük közül ő lett volna a nép szabadságának oltalmazója az egyeduralkodói hatalomra törő ellenfelével szemben. Julius Caesar nem értette ifjabb Cato viselkedését, amikor felvonult Utica ellen. A város ura ugyanis se nem oldott kereket, se a védekezés jeleiről nem adott jelet. Caesar kapott hírt azonban másról:

Maximilián történetei

ifj. Marcus Gheeraerts (1561 – 1636): William Camden (1551 – 1623) 1609-ben

‘Cambden, the nourice of antiquitie,
And lanterne unto late succeeding age…

Spenser (1552 – 1599): THE RUINES OF TIME (1591), 170.[1]

Camden, régi kor ápoló dajkája,
messzi jövő megvilágító lámpája…

CAMDEN!  most reverend head, to whom I owe
All that I am in arts, all that I know…

Ben Jonson (1572 – 1637): E  P  I  G  R  A  M  S . (1616) XIV. — TO WILLIAM CAMDEN.[2]

Camden! Legméltóbb kútfő, akinek én tartozok
Mindenért, mi művészetben, tudásban vagyok…

A katolikus egyház három Maximiliánt tisztel szentként.

Csontvelő és velőscsont

Vöröscsontvelő-állományunk testünk össztömegének hatalmas, mintegy 4%-nyi részét teszi ki.[1] Emellett a sárga csontvelő életünk derekán körülbelül ugyanekkorát, de aránya a vörös csontvelőéhez képest valamelyest növekszik életkorunk előrehaladtával.[2] A vörös csontvelő állítja elő a mezenchimális őssejteket[3] (a szó a görög μέσος, mesos, „középső”, „belső”[4] és ἔγχυμα, henkhyma, „beöntés”, „beárasztás”[5] szavakból áll össze). Ezekből fejlődnek ki a vér különféle hatósejtjei. Jelentős vérveszteségek alkalmával a szervezet képes a sárga csontvelőt vörös csontvelővé alakítani. A vörös csontvelő a lapos, a sárga az üreges csontok belsejében képződik. Míg régebben a vörös csontvelő donorjai az őssejtkutatást, illetve -felhasználást segítették, ma, amikor ezek kellő mennyiségben a vérből is kivonhatók, elsősorban magát az alapfunkciót, a vér képzését támogatják vele.[6] A sárga csontvelő zsírt, porcot, csontot állít elő.[7] 

Kifacsarodott szállóigék

Halottakról vagy jót, vagy semmit!

Foglalkoztunk már csavaros eredetű régi szállóigével, foglalkoztunk eleve „ferdével”; ezúttal néhány, menet közben gellert kapott szólást vizsgálunk meg közelebbről.

Dél és kelet

Fragonard (1732 –1806): Aurora istennő legyőzi az éjszakát

Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) a Meteorológia II. kötetének 5. fejezetében arra a következtetésre jut, hogy mivel kell lennie egy területnek, mely úgy viszonylik a déli sarkhoz, mint a mienk az északihoz, világos módon az ottani széljárás és egyebek is megfelelkezésben állnak a mienkkel. A görög szimmetriaérvelés klasszikus példája, megszívlelendő és elvetendő elemekkel. A terület létezését az okfejtés nem magyarázza, függetlenül attól, hogy legalább is valami hasonló valóban létezik. Aristoteles puszta szava elég volt ahhoz, hogy a déli föld eszméje megragadjon a gondolkodókban.