Cicero címkéhez tartozó bejegyzések

He too, vagy tényleg bolhából lesz az elefánt?

Rotterdami Erasmus (1469? – 1536) 1500-ban kiadott, 4151 latin közmondást felvonultató Adagiájában (Szállóigék) is szerepel az alábbi fontos kiszólás[1]:

Azaz:

Ha egy dolgot vagy embert túlságos dicsőítéssel felmagasztalnak, azt mondják, „fellegvárat csináltak az árnyékszékből” — Tullius.

Erasmus tehát úgy látja, a mondás lényege valamilyen érdem eltúlzása, nem pedig általában vett „bolhából elefánt”. Egy forrásunk gyűjteményt állított össze a latin szókapcsolat változataiból, és ezek egyike sem pontosan ezt mondja. Természetesen megtaláljuk köztük a vihart a teáscsészében – latinban: fluctus in simpulo, „vihar a kannában” –, az egeret szülő vajúdó hegyeket, de egyes „egzotikus” vidékek független bölcsességnek tűnő változatai szemet gyönyörködtetők. Ilyen az arab صنع من الحبة قبة, sune min alhubat kuba, szó szerint „babból kupolát csinál”, a szellemesen szójátékos kazah түймедейді түйедей ету, „gombból tevét csinál”, vagy a – legalábbis nekem egzotikus – dán en fjer der blev til fem høns, „egy szál tollból öt tyúk lesz”. A japán szemlélet szikáran geometrikus: 針小棒大, hari ko bo dai, „kis tűből nagy bot”. Egy latin változat az Elephantum ex musca facis, „légyből elefántot csinál”.[2] A mondás – erős áttétellel – Lukianostól (125? – 180?) származik. A légyről írt panegyricusában méltatja, hogy az elefántot is képes nyugtalanítani.[3] Szintén szerepel az Adagiában (ahogy várjuk, az általános túlzás értelmében), Lukianos művét említve forrásul. Rotterdami Erasmus 1524-ben egy Luther (1483 – 1546) ellen írt diatribájában Lukianos eredeti leírását veszi alapul, amikor magát a zavaró légyhez, Luthert az elefánthoz hasonlítja.[4] Fabricius Montanus (1527 – 1566) bizonyára az Adagiából veszi át ezt a változatot a maga céljaira.[5] Csavarodnak, szállnak az igék ezúttal is, ahogy már megszoktuk tőlük.
Rotterdami Erasmus Adagiájában Tulliuson Cicerót (Kr.e. 106 – 43) kell értenünk. Az arcem ex cloaca facere, „fellegvárat csinálni az árnyékszékből” mondás egészen bizonyosan nem tőle származik, a hivatkozás mégis jóhiszemű: Cicero idézi másoktól, sőt, az sem kizárható, hogy már az ő korában is használt szállóige volt. Nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről! Bővebben…

Lásd a tetted, a magad és a kötél végét!

Mikor az igazságszolgáltatás státusában elérte a tizedik rang-osztályt és apjától egyenruhákra pénzt kapott, Iljics Iván Sarmernál varratott magának ruhát, óralánczára felakasztott egy kis érmet, azzal a felirással, hogy ”respice finem”, elbucsúzott eddigi főnökétől, megebédelt barátjaival Dononnál s új, divatos utazó-táskával, fehérneművel, ruhákkal, borotváló és egyéb toilette-eszközökkel és egy plaiddel, a melyet a legelőkelőbb boltban vásárolt, elutazott a vidékre, új állomására, a melyet apja közbenjárására kapott a kormányzótól, mint külön megbizással és meghatalmazással ellátott hivatalnok.

Tolsztoj (1828 – 1910): Iljics Iván halála (1886), II. fejezet
Szabó Endre (1849 – 1924) fordítása (1893)[1]

A respice finem, „lásd a végét”, bővebb alakjában quidquid agis, prudenter agas et respice finem, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége[2] évszázadok intelméül szolgált. A XIX. században „a régi görögök” és Cicero (Kr.e. 106 – 43) azt a szerepet játszották a hivatkozásokban, mint ma a „brit tudósok”. Az ellenőrzés lehetősége csekély volt, így az utókor (egy fele) arra a „meggyőződésre” jutott, hogy ezúttal is Cicero a bölcs intés forrása.[3]

Ez azonban mai eszközökkel cáfolható.[4]
Bővebben…

Ianus még magasabbra tör: a vértesharcsák és a pedellus

Sella tibi erit in ludo, tanquam hypodidascalo, proxima.[1]

Megkapod mint altanító iskolámban a második széket.

Cicero (Kr.e. 106 – 43): Lucius Papirius Paetusnak írt levél (Kr.e. 46?).
Fábián Gábor (1795 – 1877) fordítása (1862)[2]

párducmintás vértesharcsa

párducmintás vértesharcsa

A tepsifejűharcsa-félék családjába tartozó, Dél-Amerika édesvizeiben őshonos párducmintás vértesharcsa már Texasban folytatja invázióját, ahová emberi bevezetéssel jutott. Tudományos neve a nehezen felejthető Pterygoplichthys pardalis, a neves Amazonas-kutató ichthiológus, Francis de Laporte de Castelnau (1810 – 1880) kreációja. 1855-ben ő még a Hypostomus („alsó szájú”) nemnevet használta, de később a fajt átsorolták Theodore Nicholas Gill (1837 – 1914) 1858-ban felállított nemébe. Mindamellett továbbra is az alsószájúformák alcsaládjába, azaz a Hypostominae-be tartozik.[3] Vannak, akik a nemnevet makacsul elvitatják, de mindhiába: az előidejűség szabálya dönt.[4] A fajnév magáért beszél, a kissé összetett nemnév az ógörög πτέρυξ, pteryx, „szárny” kicsinyítésével kapott πτέρυγιoν, pterygion, a όπλον, hoplon, „pajzs” (forrásunk szerint tévesen: „fegyver”) és az ἰχθύς, ikhthys, „hal” konglomerációja.[5] A vértesharcsák kedves csemegéje az alga, amit alulra „csúszott” szájával szívogat, éppen ezért szeretik akváriumba tenni „gondnoknak”.[6] Angol neve, a janitor fish, „gondnokhal” is erre utal. Bővebben…

A látomás és december 25-e, a legyőzhetetlen nap

Raffaello (1483 – 1520) műhelye: A kereszt látomása (1524)

Diocletianus (244 – 311) principatust felváltó birodalomirányító rendszerének, a négyesuralomnak vagy tetrarchiának nemcsak a hatalom-kiegyensúlyozás volt a lényege, hanem a hatalom átörökítésének, a hatalomgyakorlás megismerésének jól kigondolt rendszere. Rögtön halála után kiviláglott az új rendszer instabilitása, éppen a legfontosabb ponton. Az uralkodók és a lehetséges uralkodók szövetségi rendszereket alkottak egymás ellen, mindeközben maga a birodalom hízott, hiszen katonai utánpótlásra területhódítások révén igyekeztek szert tenni.

római erőd Eboracumban

A „sápadt” (chlorus, „halványzöld”) I. Constantius Chlorus (250? – 306) és Maximianus (250? – 310?) társcsászársága két „helyettesükkel”, azaz fiaikkal, Nagy Konstantinnal és Maxentiusszal (278? – 312) a diocletianusi elveknek megfelelően működött, ám Maximianus halála után Nagy Konstantint Eboracumban (a mai Yorkban) egyoldalúan császárrá kiáltották ki. Maxentius sem maradt rest, ő is császárrá kiáltotta ki magát. Seregekkel vonultak egymás ellen. 312. október 27-én már egymással szemben álltak a másnapi ütközet előtt a főváros északi szélén emelt Milvius hídnál.[1] Maxentius csapata háromszoros túlerőben volt[2], de hadművészeti szempontból lényegesen kedvezőtlenebb helyzetben.

Milvius híd

Bővebben…

Melléknapok

EDWARD
Dazzle mine eyes, or do I see three suns?

RICHARD
Three glorious suns, each one a perfect sun;
Not separated with the racking clouds,
But sever’d in a pale clear-shining sky.
See, see! they join, embrace, and seem to kiss,
As if they vow’d some league inviolable:
Now are they but one lamp, one light, one sun.
In this the heaven figures some event.

EDWARD
’Tis wondrous strange, the like yet never heard of.
I think it cites us, brother, to the field,
That we, the sons of brave Plantagenet,
Each one already blazing by our meeds,
Should notwithstanding join our lights together
And over-shine the earth as this the world.
Whate’er it bodes, henceforward will I bear
Upon my target three fair-shining suns.

Shakespeare (1564 – 1616): Henry VI, III / II / 1 (1591)[1]

EDVÁRD
Szemem káprázik? Három nap van ott!

RIKHÁRD
Három sugárzó teljes nap, igen!
El nem borítják felhők járati,
Elválva tisztán halvány derüs égtől.
Nézd, nézd! csókolva egymást ölelik,
Mikéntha szent frigy esküjét fogadnák.
Most mind a három egy láng, egy nap, egy fény!
Nagy eseményt jósolnak az egek.

EDVÁRD
Még soh’se hallott ritka csoda ez.
Ugy gondolom, a harczba hí, öcsém!
Hogy mi, a hős Plantagenet fiai,
Külön ragyogással fénylve mindegyik,
Most súgarunkat mégis egyesítsük
S a földre szórjuk, mint az a világra.
Bármit jelent, ezentúl pajzsomon
Három napistent hordok czímerűl.

VI. Henrik, III / II / 1. Lőrinczy Lehr Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Hogy nem jelképként vagy a győzelemben reménykedő „yorkista” főszereplők elragadtatásaként helyes értelmeznünk a hallottakat, azt a quarto színpadi előírása is bizonyítja. Bonyolult mechanizmussal, melyet csak ebben a drámában alkalmaztak, három napot vontak a magasba.[3] Ennél fontosabb maga az égi jelenség, amely a szemükbe tűnt.

melléknapok New Ulmban (a zenitkörüli ív kis látható szakaszával)

Bővebben…

Hősiesülés: az ifjabb Cato

Az öngyilkosságot egyformán a legnagyobb gyávaságnak és a legnagyobb bátorságnak tartják, a legnagyobb erénynek és a legnagyobb bűnnek. Cato szóban és tettben magasztalta.

Kosztolányi (1885 – 1936): „Az öngyilkos”. Pesti Hírlap, 1933[1]

(A magáról rendszerint diszkréten hallgató Kosztolányi halálos betegségének első tünetei hónapokkal az öngyilkosságról frivolan szóló cikke előtt jelentkeztek. Talán a mélyben, a tudat alatt benne is megfordulhatott a gondolat, bár a kegyetlen küzdelmet végigvitte.[2])

Utica Tuniszban

A Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) ellen Libyán át felvonuló ifjabb Catóval (Kr.e. 95 – Kr.e. 46) mint az ott honos amfiszbéna életmódjának klasszikus megfigyelőjével már találkoztunk. A nagy római polgárháborúban Pompeius (Kr.e. 106 – 48) oldalán állt, és nem vitás, hogy az a szilárdság, amelyet Pompeius halála után tanúsított Caesar ambíciói ellen, római jellemre vall. Megerősítette pozícióit a karthágói Uticában (világosan felismerve, hogy Rómába nem teheti a lábát), és nem hódolt be a győztesnek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy életében nem annyira tartásáról, mint „nagy természetéről” volt nevezetes (erről bökversek maradtak fenn), és semmiféle olyan színezete nem volt szembenállásának Julius Caesarral fennálló konfliktusukban, hogy kettejük közül ő lett volna a nép szabadságának oltalmazója az egyeduralkodói hatalomra törő ellenfelével szemben. Julius Caesar nem értette ifjabb Cato viselkedését, amikor felvonult Utica ellen. A város ura ugyanis se nem oldott kereket, se a védekezés jeleiről nem adott jelet. Caesar kapott hírt azonban másról: Bővebben…

Maximilián történetei

ifj. Marcus Gheeraerts (1561 – 1636): William Camden (1551 – 1623) 1609-ben

Cambden, the nourice of antiquitie,
And lanterne unto late succeeding age

Spenser (1552 – 1599): THE RUINES OF TIME (1591), 170.[1]

Camden, régi kor ápoló dajkája,
messzi jövő megvilágító lámpája…

CAMDEN!  most reverend head, to whom I owe
All that I am in arts, all that I know

Ben Jonson (1572 – 1637): E  P  I  G  R  A  M  S . (1616) XIV. — TO WILLIAM CAMDEN.[2]

Camden! Legméltóbb kútfő, akinek én tartozok
Mindenért, mi művészetben, tudásban vagyok…

A katolikus egyház három Maximiliánt tisztel szentként. Bővebben…

Csontvelő és velőscsont

Vöröscsontvelő-állományunk testünk össztömegének hatalmas, mintegy 4%-nyi részét teszi ki.[1] Emellett a sárga csontvelő életünk derekán körülbelül ugyanekkorát, de aránya a vörös csontvelőéhez képest valamelyest növekszik életkorunk előrehaladtával.[2] A vörös csontvelő állítja elő a mezenchimális őssejteket[3] (a szó a görög μέσος, mesos, „középső”, „belső”[4] és ἔγχυμα, henkhyma, „beöntés”, „beárasztás”[5] szavakból áll össze). Ezekből fejlődnek ki a vér különféle hatósejtjei. Jelentős vérveszteségek alkalmával a szervezet képes a sárga csontvelőt vörös csontvelővé alakítani. A vörös csontvelő a lapos, a sárga az üreges csontok belsejében képződik. Míg régebben a vörös csontvelő donorjai az őssejtkutatást, illetve -felhasználást segítették, ma, amikor ezek kellő mennyiségben a vérből is kivonhatók, elsősorban magát az alapfunkciót, a vér képzését támogatják vele.[6] A sárga csontvelő zsírt, porcot, csontot állít elő.[7]  Bővebben…

Kifacsarodott szállóigék

1-intelem

Halottakról vagy jót, vagy semmit!

Foglalkoztunk már csavaros eredetű régi szállóigével, foglalkoztunk eleve „ferdével”; ezúttal néhány, menet közben gellert kapott szólást vizsgálunk meg közelebbről. Bővebben…

Dél és kelet

1-fragonard-1732-1806

Fragonard (1732 –1806): Aurora istennő legyőzi az éjszakát

Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) a Meteorológia II. kötetének 5. fejezetében arra a következtetésre jut, hogy mivel kell lennie egy területnek, mely úgy viszonylik a déli sarkhoz, mint a mienk az északihoz, világos módon az ottani széljárás és egyebek is megfelelkezésben állnak a mienkkel. A görög szimmetriaérvelés klasszikus példája, megszívlelendő és elvetendő elemekkel. A terület létezését az okfejtés nem magyarázza, függetlenül attól, hogy legalább is valami hasonló valóban létezik. Aristoteles puszta szava elég volt ahhoz, hogy a déli föld eszméje megragadjon a gondolkodókban. Bővebben…

Új kötelességek

Paul Valéry (1871 – 1945): La ceinture

…Cette ceinture vagabonde
Fait dans le souffle aérien
Frémir le suprême lien
De mon silence avec ce monde…

Az öv

…A kósza öv suhogva szálldos
Az esti lég leheletében
Megrázza végső kötelékem
Csendem mely odafűz még e világhoz…

Szabó Ferenc fordítása [1]

Kötelékekkel, szövevényekkel már foglalkoztunk, ezúttal, kisebb általánosításokkal, a kötelezettségekkel fogunk. Az indoeurópai bheue-, „lenni”, „lakni” gyök az alapja az óangol bondának, „háztulajdonosnak” és az óskandináv boandinak, „szabad parasztnak”, ám a középangolban ezt már a földbérlőkre használták, az angol-latin bondagium pedig „szolgaság”, a bondage „megkötöttség” a rabszolgaságig menően.[2] A puszta létezés (mely egykor lakást is magába foglalt) így vált rabsággá a nyelv könyörtelen, de észszerű fejlődésében. Az angol „férj”, husband szóban (és a husbandryban, melynek jelentése „gazdaság”, „jószággondozás”) a „ház” és a még korai, „lakó” értelmű band olvad egybe[3], és itt ne tűrjünk célozgatásokat az utótag „rabszolga” irányába tett természetes fejlődésére. Ugyanakkor az indoeurópai gyök szelíd, mondhatni filozofikus fejlődési ágat is talált magának az angol létige, a be irányában.[4]  Bővebben…

A méreg históriája, szövevényekkel

1 Medea

Sandys (1829 – 1904): Medea (1866-8)

Méreg” szavunk eredete homályba vész. Az egyik elmélet szerint alán őse lehetett, mely tükröződhet az oszét marg, „méreg” és az újperzsa مرگ, marg, „halál” szavakban, ám a hangrendi váltás túl ritka a nyelvfejlődésben ahhoz, hogy ezt biztos alapnak lehetne tekinteni. A másik elmélet szerint ősi finnugor hatásról van szó, a myrkky például finnül: „méreg”.[1] A szó egyes idegen változatainak történeteit nagyobb biztonsággal tárták fel, érdemes egy rövid pillantást vetni rájuk. Bővebben…

Hannibál, a farkas

1 Surrender

Spence (1855 – 1918): Capua megadja magát Kr.e. 210-ben – a méregpohár körbeadása. Zárójelenet Southerne (1660 – 1746) The fate of Capua (Capua végzete) című 1700-as tragédiájából (1903)

A Kr.e. 218 és 201 közötti második pún háborúban Kr.e. 216-ban aratta Hannibál (Kr.e. 247? – 183) zseniálisan kitervelt átkaroló hadmozdulatával Cannae-nál a hatalmas római túlerőt megszégyenítő, azóta is örök példaként emlegetett győzelmét. Bővebben…

Ingolák – csak bátraknak

1 Smith

Adam Smith (1723 – 1790)

A latin anguilla, „angolna” szóból fejlődött ki a magyar elnevezés, melynek egy erdélyi tájnyelvi alakját, az „ingolnát” tekintik az „ingola” szó közvetlen elődjének. Bár az ingolák, melyek külön osztályt alkotnak, alakilag valóban emlékeztetnek az angolnákra, ez nem jelent élettani rokonságot. Azzal nem lenne elegáns érvelnünk, hogy az ingola körszájú, az angolna pedig hal, hiszen a rendszertan se körszájúakat, se halakat nem ismer. De az kétségtelen, hogy az angolna a csontoshalak létező osztályához tartozik.

2 korszaj

az arktiszi ingola (Lethenteron camtschaticum, szó szerint „kamcsatkai renyhe bélszakasz”) körszája

Az ingola korábbi társneve a ma már nem használt orsóhal, még korábban, a középkorban prikhalnak mondták az alnémet Prick, „hegyes tüske” szó alapján; életmódjával erre rá is szolgált.[1] Bővebben…

Krokodilok évezredei

OTHELLO

O devil, devil!
If that the earth could teem with woman’s tears,
Each drop she falls would prove a crocodile.
Out of my sight!

Shakespeare (1564 – 1616): Othello IV/1[1]

OTHELLO.

             Ördög! Ördög! Oh!
Ha női köny teherbe ejtené
A földet: ennek minden cseppiből
Egy krokodil születnék! El szememből!

Szász Károly (1829 – 1905) fordítása[2]

1 nilusi krokodil

nílusi krokodil

A krokodil életmódját az ember évezredek óta tanulmányozza. Töredékes összeállítást olvashatunk forrásunkban régi szerzők megfigyeléseiről, vagy, jobb szóval, elképzeléseiről[3]. A merészebbek egyetlen kattintás révén azt is megláthatják, a középkorban hogy képzelték az emberevő krokodilt táplálkozás közben.[4] Mindamellett a neves szerzők összes szavára ne vegyünk mérget. Herodotos (Kr.e. 484? – 425) szerint a krokodil az alsó állkapcsát képtelen mozgatni, a XIII. századi normandiai trubadúr, Guillaume de Clerc azt mondja, a felsőt. Beláthatatlan következményekkel járna, ha mindkettejüknek igaza lenne. Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) Állattanában (Kr.e. 350) Herodotos álláspontján van, és azt is hozzáteszi, a krokodil az egyetlen állat, amelyik képes a felső állkapcsát mozgatni. Ez nem igaz, a krokodil erre képtelen (a gekkó és némely hal azonban képes rá). A fiatal költők által tudatlansággal megvádolt idős Petrarca (1304 – 1374) (az Önmagam és sokak tudatlanságáról című latin nyelvű értekezésében[5]) Cicerót (Kr.e. 106 – 43) idézve, aki szerint vannak olyan ismeretek, amelyeket jobb nem tudni, mint tudni (beszélek itt saját posztjaim ellen), igyekszik bő felsorolással nevetségessé tenni Aristoteles Állattanát; az igazságtartalma vizsgálata nélkül a felesleges ismeretek körébe utalja a krokodil állkapcsának ügyes-bajos dolgait.[6] Bővebben…