Babits Mihály címkéhez tartozó bejegyzések

Miért csúnya?

„Pászmába gyűrte létem porát bősz idő.” Miért iszonyú ez a képzeletbeli verssor? Kezdjük a bírálatot színtisztán értelmi alapon! A „létünk” mint olyan, tanultuk, lehet „ontologikus”, azaz együtt mozgó, a világra reflektáló, és lehet „ontikus” – itt valamiért szegény követ hozzák fel magyarázatul mint csekély szorgalmú reagenst. (Nem állítom, hogy ez a megkülönböztetés kiállná a pontosságra törekvés próbáját.) „Ontikus létünk” pora egy urnában várja a parúziát, túlságosan kézzelfogható, és így képzavarként homályosítja el „a költő szándékát”. Első javításunk tehát ez: „pászmába gyűrte életem porát bősz idő”. Nézzük most a gondolatritmust! A három párba csoportosított „eszme” ön-egybecsendülése legalább annyira zavaró, mint ha az Old Man and the Seat (szöveghűen) Az öregember és a tengerre fordította volna Ottlik Géza. Dobjuk el a Shakespeare-fordításokból idecsent „bőszt”, és állítsuk vissza jogaiba a piperkőcen elvetett névelőt! Tehát: „pászmába gyűrte életem porát az idő”. De nem elég az, hogy porrá válunk? Óhatatlan, hogy szomorú alulmaradásunkat a „gyűrés”, „legyűretés” keservével is kiemeljük? Nem óhatatlan. Tovább tömörítjük: „életem már pászmapor”. Kiiktattuk az idő borzongatónak szánt olcsó, fizikusi blöffjét is (lásd még: energia, entrópia), a szerényebb „már”-ral helyettesítettük (és véletlenül sem „immár”-ral). Valamelyest talán javult, de jó nem lett a verssor: az öregedés banalitására nem talált jó csattanót. Kár volt a tintáért.

1 paszma

Sem kezdő, sem haladó költő vagy kritikus nem vagyok, mindössze ennek a négy modern embertípusnak az elszenvedője. Ha versek alkotásáról általánosságban írok, az nem több a puszta életem védelménél. A továbbiakban néhány kötekedésemet fűzöm „pontcsokorba” (hogy már a szándékbejelentéssel is hangsúlyozzam a kötekedés fontosságát). Bővebben…

Reklámok

Vissza és újra: a nyomozás lezárul

Minxisti currente semel, Pauline, carina.
Meiere uis iterum? Iam Palinurus eris.

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum,
Liber III / LXXVIII[1]

Ahogy ment a hajónk, Paulin’, vizet egyszer eresztél:
Most ha megújrázod, hát te leszel Palinúr’.

Epigrammák, III. könyv, 78.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása (1942)[2]

A republikánusok 2008-as alelnökjelöltje, szűk három éven át Alaszka kormányzója Sarah Palin.[3] Lányának, Bristol műsorvezetőnek éppúgy nyilvános a vérségi összetétele, mint Amerikában a hírességeké nemritkán. Felmenői között találunk angolokat, németeket, íreket, hollandokat, jupik eszkimókat (a különösen magas 1/16 arányban) és nagyon távolról skótokat is.[4] Ebből arra következtetünk, hogy apja, Todd Mitchell Palin színművész[5] ereiben egyetlenegy csepp kimutatható walesi vér sem kering. Ezek szerint nagyon távoli az a múlt, amikor a Palin vezetéknév anglicizálódott a walesi ap Heilyn („Heilyin fia”) nemzetségnévből. Nem lehetett gyakori, jelenthetjük ki frivolan, hiszen se ez, se a Palin név nem fordul elő Beethoven (1770 – 1827) 1810 és 15 között feldolgozott huszonhat walesi népdalának (WoO155) szövegében. (A többiben sem. De ismételten kiemeljük az észrevétel frivolságát.)[6]

Bővebben…

Odák és visszák, ódák és palinódiák

A Tisza partján uj kalászok érnek
de e kalász mind könnyű, magtalan,
veti fejét, engedve, bármi szélnek
s szegényes, bár ragyog, mint vertarany.
Az ily kalászok vaj kenyérig érnek?
s nem száll toklászuk léggé nyomtalan?
S ha áll is szűrüt sok meddő kalászom,
be bús lesz első őszi takarásom!

Babits Mihály (1883 – 1941): Palinódia (1908)
Nyugat, 1913 / 6

Tekintsünk most el a „vaj kenyér” verstani döccenőjétől, mely nem a „vajas kenyér”, hanem a „vajh kenyér”, „vajon kenyér” megtévesztő rövidülése, amint azt a Czuczor-Fogarasiból megtudjuk.[1] A kesernyés hangú versben Babits a költészet forradalmárai miatt aggódik. Természetesen nem tudjuk meg a versből, személy szerint kinek a forradalmi lendülete aggasztja a Tisza partján. Nem valószínű, hogy Juhász Gyuláé (1883 – 1937), aki ugyan a magyar líra megújítója, de a ma száz éve meghalt Ady Endre (1877 – 1919) elkötelezett híveként sem forradalmár. Valószínűbb maga Ady mint célpont – a Tisza jó százhatvan kilométerrel elkerüli Nagyváradot, de Adyt ezer szál fűzi Szegedhez. Egy másik „palinódiában”, Ady Endrének címmel, 1911-ben Babits leírja ambivalens viszonyát Adyhoz. Ez a vers közvetlenül „a” Palinódia után következik az 1945-ben az özvegy, Török Sophie (1895 – 1955) által sajtó alá rendezett első Babits-összkiadásban. A Palinódiát Kardos Pál (1900 – 1971) irodalomtörténész is így értékeli, és Ady-utalása alapján Babits Adyhoz akkoriban fűződő érzéseit „tétovának” mondja.[2] De tegyük hozzá, Babits szimbólumrendszere azt a feltételezést is megengedi, hogy általában beszélt a „nagy magyar (vidéki) valóságról”. Igazságtalanok lennénk, ha a Fogarason megírt vers[3] hangvételét konzervatívnak mondanánk, inkább az (elnyűtt szóval) „értékmegőrzési” vágyat halljuk ki belőle. A Nyugatban a vers nyolc évvel keletkezése után jelenik meg ezzel a bevezetővel: Bővebben…

Bárók és bírók. A korona hányattatásai

Così fatta, mi disse: «Il mondo m’ebbe
giù poco tempo; e se più fosse stato,
molto sarà di mal, che non sarebbe…»

Dante (1265? – 1321): Divina Commedia,
Paradiso, Canto otto / 17.: Carlo Martello d’Angiò[1]

„Lenn nem sok évig éltem” – szólt e lángban –
„de, hogyha tovább éltem volna lenn,
most kevesebb baj lenne a világban…”

Dante: Isteni színjáték,
Paradicsom, Nyolcadik ének / 17.: Anjou Martell Károly.
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

A francia, de legalábbis franciás műveltségű, ismeretlen dömés baráttól származó 1308-as Anonymi Descriptio Europae Orientalis (Kelet-Európa leírása egy névtelentől)[3] bő teret szentel Szicília (továbbá Nápoly, Albánia és Jeruzsálem) királya, sok más terület hűbérura, IX. Szent Lajos (1214? – 1270) kevésbé szent öccse, Anjou Károly (1226 – 1285) aspirációinak. Anjou Károly politikájával korábban már nyílt alkalmunk részletesebben is megismerkedni. Szemet vetett ha nem is mindjárt a bizánci trónra, de jelentős konstantinápolyi befolyásra feltétlenül. Messzire tekintett: aggasztották „a vas és arany” cseh királya, II. (Nagy) Přemysl Ottokár (1232 – 1278) kiterjedt hadmozdulatai[4], melyek olykor még a belső viszályok ellenére is hatalmas és erős magyar koronát is zaklatták. A nagy cseh király nyolcad-árpád házi magyar volt: apai nagyanyja, Magyarországi Konstancia (1180? – 1240) III. Béla (1148? – 1196) lánya.[5] Bővebben…

Vetély, salak, kilövellt sugarak

– önző vágy, irígy akarat,
ez a Vénség része. A szívnek csúf salakja marad.

Babits Mihály (1883 – 1941): Nyugtalanság völgye (1920).
A jóság dala (Versek darócban), 2.[1]

„Vet” szavunk eredete a messzi homályba vész. Nem zárják ki, de nem is bizonyítják, hogy finnugor származású. Ebből gyakorító képzéssel fakad a „vetél” („dobál” értelemben). A tájnyelvben az „ellik”-kel megegyező értelemben is használták, később azonban ez leszűkült az életképtelen magzatok világra hozatalára, melyet a nőstény mintegy „eldob” magától. Forrásunk a „vetélkedésről” azt állítja, az egymásnak „vetett” érvekből kialakult szó, a vetélytárs így vitapartner. Ugyanakkor id. Szily Kálmán (1838 – 1924) A magyar nyelvújítás szótára című munkája 1902-es első kiadásának vetély címszavánál azt írja, a „lóverseny” szó egyik alakulata, a „lóvetéhez” hasonlóan. Ezt érdemesebb kicsit közelebbről is megvizsgálnunk.

figyelmezo

Bővebben…

Taplók

Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.

S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!

Babits Mihály (1883 – 1941):
Olvasás közben (1903)[1]

A magyar katolikus egyház, sit venia verbo, égető szükségét érezte „saját” magyar nyelvű bibliafordításának, melyet Pázmány Péter (1570 – 1637) munkatársa, Káldi György (1573 – 1634) jezsuita szerzetes és hittudós teljesített. A fordítást 1626-ban (tehát a Károli-fordításhoz képest 36 év késéssel) nyomtatták Bécsben.[2] A XIX. században legfőbb ideje volt a frissítésnek. Tárkányi Béla (1821 – 1886) egri kanonok munkája 1865-ben jelent meg. Kováts Sándor (†1915?) teológus, későbbi apátfalvai plébános a tegnap már emlegetett Hittudományi Folyóiratban ennek revízióját sürgeti terjedelmes összeállításában (különféle kisebb és még kisebb hibákra hivatkozva).[3] Ugyanakkor, méltányosan, kitér Szent Jeromos (347? – 420?) Vulgatájának és a héber eredetinek egyes eltéréseire is. Így például József (Kr.e. 1562? – 1452?) egyik álmáról szólva (1Móz37:8) megállapítja:

A fomitem ministravit, „gyúanyagként szolgáló” (beszámoló) fordulatának valóban nincs párja az eredetiben, illetve a fordításokban általában. Nézzük közelebbről az indoeurópaira visszavezetett latin fomes szétágazásait! Bővebben…

Dante és a császár

A II. Hohenstaufen Frigyes római császár (1194 – 1250) és a Szentszék feszült viszonyáról, majd a császári címben őt követő fiáról, IV. Konrádról (1228 – 1254) már írtunk. Ez után hosszú interregnum állt be egészen 1273-ig. Ennek a legkevésbé sem a pápák vonakodása volt az oka a császárkoronázástól. Nem lett volna sok módjuk vonakodni, ha a német fejedelemségek ki tudtak volna állítani egy legalább általuk egységesen elfogadott, erős német királyt. Erre azonban nem voltak képesek. Közel két évtized állandó belvillongással, a központi hatalom szétforgácsolódásával telt, majd amikor feltűnt egy ambiciózus, de csekély birtokokkal és befolyással rendelkező jelölt, Habsburg Rudolf (1218 – 1291), kompromisszumosan megválasztották, és annak sem lett akadálya, hogy annyi év után a római császári tisztet is betöltse. A Habsburg-ház erősödése is szerepet játszhatott abban, hogy a fejedelmek bizalma néhány császár után ismét egy gyengének ígérkező, kis és helyileg-nyelvileg elszigetelt birtokú luxemburgi gróf, az ilyenképpen német királlyá választott VII. Luxemburgi Henrik felé fordult.[1]

A hét választófejedelem megszavazza Henriket. Balduineum, 1341

Bővebben…

A világot fenyegető hajsza

Küldeni most mindenki az én Laelapsom akarja
(így hívták a kutyát). Köteléről régen akart már
elszabadulni, nyakával rég feszitette a fékét.
Még alig engedtük szabadon, már látni se tudtuk,
merre rohan. Forró fövenyen csak a lábnyoma látszott,
ő maga már tovatűnt. Sebesebben dárda sem illan,
megcsóvált szíjból a kavics sose száll sebesebben,
krétai ívről sem szökken sebesebben a vessző.
Domb magasul meredek csúccsal közepén a mezőnek;
fölsietek rá, hogy lássam különös rohanásuk;
már-már szinte fogoly, s a fogak közül illan el ismét,
úgy látszott, az a vad.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások VII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Zeus a maga bikahátán elrabolt Európát, vallja Pausanias Periegetes („Leíró”, 110? – 180?) Görögország leírása című műve IX. könyve 19. fejezetének 1. szakaszában, a beóciai Theba melletti Teumessosban rejtegette (amely város is, hegy is[2], így gyaníthatjuk, hogy inkább ez utóbbiban).

Bővebben…

Illír földön

Ez idő tájban érkeztek meg a carnusok, histriaiak és az iapides nép követei, s bejelentették, hogy Cassius consul tőlük először kalauzokat követelt, akik megmutatják az utat, amelyen seregét elvezetheti Macedoniába, majd békésen elvonult tőlük, mint aki máshol óhajt háborút folytatni. De útközben visszafordult, ellenség módjára járta be földjeiket, mindenütt gyilkosság, rablás és gyújtogatás jelezte útját, s ők a mai napig sem értik, miért tekintette őket a consul ellenségnek.
azt válaszolták, hogy a senatus egyrészt nem tudott előre a felpanaszolt eseményekről, másrészt nem helyesli, ami történt. Viszont jogtalan eljárás lenne távollétében tárgyalás nélkül elítélni egy volt consult, mikor az az állam szolgálatában van távol. Ha majd C. Cassius visszatér Macedoniából, s ők jelenlétében óhajtanak vádat emelni ellene, a senatus megvizsgálja az ügyet, s azon lesz, hogy elégtételt kapjanak
Azt is elhatározták, hogy a követeknek fejenként kétezer ast küldenek ajándékba, a két királyi fivér pedig a következő különleges adományokat kapta: egy-egy öt font aranyból készült nyakláncot, öt, huszonöt font súlyú ezüstedényt, két felszerszámozott lovat lovászokkal együtt, továbbá lovassági fegyvereket és hadiköpenyeket, s ruhákat a kíséretükben levő szabadoknak és rabszolgáknak.

Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17): A római nép története a város alapításától. XLIII. könyv, V. fejezet, 2-3. szakasz

Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[1]

Titus Liviust idézni könnyű, de röviden idézni képtelenség. A (még így is tömörített) szemelvényből azt látjuk, a késő köztársasági szenátus rendkívül nemesen bánik a kissé „megszaladt” hatalmú tisztviselőivel, és a béke kedvéért ha nem is a kárvallottakat, de azok korrupt vezetőit és követeit a maga szempontjából olcsón lekenyerezi. Nem is ragaszkodtak tovább az utólagos kivizsgáláshoz, és Caius Cassius Longinust valóban nem is vonták kérdőre csalárd tettéért. Legalábbis ez nem fért rá Titus Livius végtelen lapmezejére.


Caius Cassius Longinus (Kr.e. 87? – 42)

Itt álljunk meg egy pillanatra. Igen, ez az a Cassius, akit a Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) elleni merényletben játszott szerepéért Dante (1265? – 1321) azért vet a pokol legmélyére, egyenesen Lucifer szájába Iskarióti Júdással († 33?) és Brutusszal (Kr.e. 85 – Kr.e. 42) együtt, mert szent felfogása szerint a legsúlyosabb bűn annak elárulása, aki szeret bennünket, megbízik bennünk:

„   …Júdás az Iskarióti.
Feje benn van, lába kilóg a száján.
A másik kettő, kiknek feje lóg ki:
az Brutus – a fekete szájból ez csügg,
ládd, hogy nyújtózik, nem tud szót se szólni.
Meg Cassius – nézd azt a vastag testüt.
De már az éj közelget; már mi mostan
mindent láttunk, utunkat újra kezdjük.

Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

Cassius vérében volt az árulás, az a fajta is, amellyel egy felsőbb bugyorban eléldegélhetett volna az idők végezetéig, és a legrosszabb fajta is.


De fordítsuk figyelmünket az egyik panaszos nép, az iapides felé, tegnapi ígéretünk szerint.  Bővebben…

Négyszázhetven anya és apa

Nem az átlátszó forrásvíz kell nekem.
(Zavaros, sáros és gőzölgő fakadás
gyógyít engem a mama-földből.)

Babits Mihály (1883 – 1941):
Versenyt az esztendőkkel! Rejtvények (1933)[1]

Tertullianus (160? – 220?), merő gúnyból, a meglátása szerint úrhatnám egyházi vezetőt, I. Szent Kallixtuszt (†222) Pontifex Maximusnak nevezte a pogány vallási főpapról De pudicitia (A szerénységről) című iratában.[2] Ám a név ráragadt Róma püspökére, azóta is az egyik hivatalos címe. A néhány többi cím közül ezúttal csak magával a „pápával”[3] foglalkozunk, azzal is csak bevezetésképpen.  Bővebben…

Kis esti körintegrál

Minálunk Magyarországon azonban a korszellem mögött, s attól túlkiáltva, de meg nem fojtva, él egy másik szellem is, mely nem függ a korszellemtől! Ez a magyarság régi, nemes és keresztény szelleme, mely már Szent István korában hátat fordított a barbárságnak, szakított a pogány törzs-élettel s asszimilálni kezdte az idegent.

Babits Mihály (1883 – 1941): A tömeg és a nemzet. 1938. Keresztülkasul az életemen[1]

Ma látszólag azok a nemzetek a legavultabbak, amelyek tizenhetedik és tizenkilencedik század közt szabad, polgári fejlődéssel a többi nép elé húztak. Az előnyt a többiek a tömegdemokrácia rémuralmával akarják behozni. Ezek a szörnyű világnézeti nyomások Babits képzeletében felszínre taszítanak egy látszólag avult Magyarországot: az érintetlen, integer keresztény hazát.

Cs. Szabó László (1905 – 1984): Keresztül kasul az életemen. Nyugat, 1939 / 4[2]

Korábban, a téglányokról szólva, melyek nyelvi eredetét az indoeurópai (s)teg-, „befedni” és az abból eredő azonos jelentésű latin tegere szóban találtuk meg, előrebocsátottuk, hogy amit a matematikában alkalmazott téglányösszeg közelít, azaz az integrál máshonnan veszi nyelvi eredetét. Eljött az ideje, hogy ezt a kisebb kalandot átéljük.  Bővebben…

Non omnis moriantur

A székesegyház roppant tornyai:
Négy óriási felkiáltójel

Egy kövön jártatom a szememet,
Emlékkő egyszerűbb már nem lehet.
Rajta halványan két művész neve,
Megtudom, hogy mult század közepe…
Egyik fuvola, a másik fagot, –
És mind a kettő milyen rég halott.

Nem nagy nevek, és nem zene-titánok…

Reményik Sándor (1890 – 1941):
Non omnis moriar[1]

Dante (1265? – 1321) Paradicsomának fordításáért Babits (1883 – 1941) jókora honoráriumot kapott, amit, magát pénzügyi antitalentumnak érezvén, költő barátjára, a szintén a Nyugat „aranykorának” illusztris alakjára, Nagy Zoltánra (1884 – 1945) bízott, aki nemcsak neves ügyvéd, de tehetséges befektető is volt, így a talentumot megtöbbszörözte. Ezen a pénzen vásárolta meg a Babits család 1924-ben[2] Toldezsán Istvánné Mészáros Ilonától[3] Esztergomban az Elő- (vagy Arany-) hegyen (ma: Babits-hegy) a Sissler út (ma: Babits út) mellett azt a telket a présházzal (ma: a Magyar Nemzeti Múzeum Babits Emlékháza), melyben haláláig nyarait töltötte, és amelyben sok fontos verse megszületett.[4] Nagy Zoltánt, aki túlélte az üldöztetéseket, egy betörő verte agyon 1945 nyári éjjelén a lakásán.[5] Gazdag életútjának ezt a váratlanul tragikus végállomását nem mulaszthatjuk el felidézni egy olyan megemlékezésben, mely a sors és halál útjai körül forog.  Bővebben…

Özbég, Szent László és az üzbégek

The almond groves of Samarcand,
Bokhara, where red lilies blow,
And Oxus, by whose yellow sand
The grave white-turbaned merchants go

Oscar Wilde (1854 – 1900): Poems (1881).
3. Ave Imperatrix[1]

Samarkand mondolásai,
bokhárai vérliljomok,
fehérturbános oxusi
kalmárok, sárgaszin homok

Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2] (1922)

Joseph de Guignes (1721 – 1800) volt az első a máig elnyúló vitában, mely a hunok eredetéről zajlik, aki felvetette a belső-ázsiai kiterjedt nomád populáció, a kínaiakkal állandó harcban álló hsziungnu nép és a hunok rokonságát.[3] Egy uralkodó elmélet szerint az ilyenképpen „ázsiai hunok” névre jogosult néptől elszenvedett támadásokat a Han-dinasztia végül megelégelte, rájuk döntő csapást mért, és nyugati szárnyukból alakultak a kései hunok. A „hun” megnevezés egy Kr.u. 311-es betörésükről beszámoló szogd forrásban merül fel először.[4] A szogd nagy kultúrájú, iráni eredetű kereskedő nép, mely alapvető szerepet játszott a Ferdinand von Richthofen báró (1833 – 1905) által 1877-ben Selyemútnak elnevezett hatalmas kereskedelmi rendszer működtetésében.[5]

egy szogdi régi levél

Stein Aurél (1862 – 1943) 1907-ben egy köteg meglepő tárgyi emlékre bukkant, a Szogdi régi levelekre, melyekről ma már nemcsak azt tudjuk, hogy 313-314 körül íródtak, de tartalmukat is megfejtették. Kedves, baráti hangú üzenetek, köztük kereskedőéké, és amelyekben Kínát mint „odabent”-et emlegetik.[6] A szogdok Kína kultúrájában is fontos szerepet játszottak.[7] Bővebben…

A bűz alvilága

Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak

Babits (1883 – 1941): Újabb versek (1934-1937).
Ősz és tavasz közt[1]

Már tettünk látogatást a bűz birodalmában, úgyhogy lelkileg valamelyest felvérteződhettünk a bűz alvilágába bocsátkozáshoz. Nem saját testünk alvilágára célzunk ezúttal. Sokszor említettük már a széklet markáns illatát okozó indolt és szkatolt. Nyilvánvaló szelekciós előnyt jelentett – elsősorban a mindenevő és a húsevő emlősök körében – a bélflórák számára, hogy erőteljes szaggal tartsák távol a termelőt és a végterméket, ugyanígy az undor kialakulása a bélflórának otthont adó állatot segítette a fertőzésveszélyes anyag felismerésében és elkerülésében. A párhuzamos fejlődés vezetett a szkatol és indol mai szomorú népszerűtlenségéhez (bár az illatszeripar óriási hígításban ibolyapótlékként és fűillatként veszi hasznukat). Ám ma a szemetesládák alvilágába hatolunk.

Bővebben…

Ádáz hatások

Fajszi Ányos Pál (1756 – 1784): Barcsaynak (1782)[1]

Pázmándi Horvát Endre (1778 – 1839): Árpád, XI. könyv (1831)[2]

Nyermeghi Barna Ignác (1822 – 1894):
Szilágyi, III. (1846)[3]

Irodalmunkban mély nyomot hagytak az „ádázkodók”. Elsőre talán meglepően az „átkoz” mint az „áldkoz” alakulata az „álddal” áll szoros eredeti összefüggésben. Az isteneknek szánt, onnantól érinthetetlenné váló tárgy vagy ember alakja és sorsa az összekötő kapocs (lásd Jefte leányát a feltehetőleg a Kr.e. VIII. században írt Bírák könyve XI. fejezetében, akit szűzen kell megőrizni a feláldozásáig[4]).

Láthatjuk ugyanezt a fogalmi összekapcsolódást a latin sacer, „szent” és „átkozott” példáján is. Az átkozódás egy neme az ádázkodás, legalább is nyelvi eredet dolgában. Sőt, a külső szemlélő olykor ma sem tudja megkülönböztetni az átkozódót az ádázkodótól.

Bővebben…