Babits Mihály címkéhez tartozó bejegyzések

Vetély, salak, kilövellt sugarak

– önző vágy, irígy akarat,
ez a Vénség része. A szívnek csúf salakja marad.

Babits Mihály (1883 – 1941): Nyugtalanság völgye (1920).
A jóság dala (Versek darócban), 2.[1]

„Vet” szavunk eredete a messzi homályba vész. Nem zárják ki, de nem is bizonyítják, hogy finnugor származású. Ebből gyakorító képzéssel fakad a „vetél” („dobál” értelemben). A tájnyelvben az „ellik”-kel megegyező értelemben is használták, később azonban ez leszűkült az életképtelen magzatok világra hozatalára, melyet a nőstény mintegy „eldob” magától. Forrásunk a „vetélkedésről” azt állítja, az egymásnak „vetett” érvekből kialakult szó, a vetélytárs így vitapartner. Ugyanakkor id. Szily Kálmán (1838 – 1924) A magyar nyelvújítás szótára című munkája 1902-es első kiadásának vetély címszavánál azt írja, a „lóverseny” szó egyik alakulata, a „lóvetéhez” hasonlóan. Ezt érdemesebb kicsit közelebbről is megvizsgálnunk.

figyelmezo

Bővebben…

Reklámok

Taplók

Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.

S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!

Babits Mihály (1883 – 1941):
Olvasás közben (1903)[1]

A magyar katolikus egyház, sit venia verbo, égető szükségét érezte „saját” magyar nyelvű bibliafordításának, melyet Pázmány Péter (1570 – 1637) munkatársa, Káldi György (1573 – 1634) jezsuita szerzetes és hittudós teljesített. A fordítást 1626-ban (tehát a Károli-fordításhoz képest 36 év késéssel) nyomtatták Bécsben.[2] A XIX. században legfőbb ideje volt a frissítésnek. Tárkányi Béla (1821 – 1886) egri kanonok munkája 1865-ben jelent meg. Kováts Sándor (†1915?) teológus, későbbi apátfalvai plébános a tegnap már emlegetett Hittudományi Folyóiratban ennek revízióját sürgeti terjedelmes összeállításában (különféle kisebb és még kisebb hibákra hivatkozva).[3] Ugyanakkor, méltányosan, kitér Szent Jeromos (347? – 420?) Vulgatájának és a héber eredetinek egyes eltéréseire is. Így például József (Kr.e. 1562? – 1452?) egyik álmáról szólva (1Móz37:8) megállapítja:

A fomitem ministravit, „gyúanyagként szolgáló” (beszámoló) fordulatának valóban nincs párja az eredetiben, illetve a fordításokban általában. Nézzük közelebbről az indoeurópaira visszavezetett latin fomes szétágazásait! Bővebben…

Dante és a császár

A II. Hohenstaufen Frigyes római császár (1194 – 1250) és a Szentszék feszült viszonyáról, majd a császári címben őt követő fiáról, IV. Konrádról (1228 – 1254) már írtunk. Ez után hosszú interregnum állt be egészen 1273-ig. Ennek a legkevésbé sem a pápák vonakodása volt az oka a császárkoronázástól. Nem lett volna sok módjuk vonakodni, ha a német fejedelemségek ki tudtak volna állítani egy legalább általuk egységesen elfogadott, erős német királyt. Erre azonban nem voltak képesek. Közel két évtized állandó belvillongással, a központi hatalom szétforgácsolódásával telt, majd amikor feltűnt egy ambiciózus, de csekély birtokokkal és befolyással rendelkező jelölt, Habsburg Rudolf (1218 – 1291), kompromisszumosan megválasztották, és annak sem lett akadálya, hogy annyi év után a római császári tisztet is betöltse. A Habsburg-ház erősödése is szerepet játszhatott abban, hogy a fejedelmek bizalma néhány császár után ismét egy gyengének ígérkező, kis és helyileg-nyelvileg elszigetelt birtokú luxemburgi gróf, az ilyenképpen német királlyá választott VII. Luxemburgi Henrik felé fordult.[1]

A hét választófejedelem megszavazza Henriket. Balduineum, 1341

Bővebben…

A világot fenyegető hajsza

Küldeni most mindenki az én Laelapsom akarja
(így hívták a kutyát). Köteléről régen akart már
elszabadulni, nyakával rég feszitette a fékét.
Még alig engedtük szabadon, már látni se tudtuk,
merre rohan. Forró fövenyen csak a lábnyoma látszott,
ő maga már tovatűnt. Sebesebben dárda sem illan,
megcsóvált szíjból a kavics sose száll sebesebben,
krétai ívről sem szökken sebesebben a vessző.
Domb magasul meredek csúccsal közepén a mezőnek;
fölsietek rá, hogy lássam különös rohanásuk;
már-már szinte fogoly, s a fogak közül illan el ismét,
úgy látszott, az a vad.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások VII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Zeus a maga bikahátán elrabolt Európát, vallja Pausanias Periegetes („Leíró”, 110? – 180?) Görögország leírása című műve IX. könyve 19. fejezetének 1. szakaszában, a beóciai Theba melletti Teumessosban rejtegette (amely város is, hegy is[2], így gyaníthatjuk, hogy inkább ez utóbbiban).

Bővebben…

Illír földön

Ez idő tájban érkeztek meg a carnusok, histriaiak és az iapides nép követei, s bejelentették, hogy Cassius consul tőlük először kalauzokat követelt, akik megmutatják az utat, amelyen seregét elvezetheti Macedoniába, majd békésen elvonult tőlük, mint aki máshol óhajt háborút folytatni. De útközben visszafordult, ellenség módjára járta be földjeiket, mindenütt gyilkosság, rablás és gyújtogatás jelezte útját, s ők a mai napig sem értik, miért tekintette őket a consul ellenségnek.
azt válaszolták, hogy a senatus egyrészt nem tudott előre a felpanaszolt eseményekről, másrészt nem helyesli, ami történt. Viszont jogtalan eljárás lenne távollétében tárgyalás nélkül elítélni egy volt consult, mikor az az állam szolgálatában van távol. Ha majd C. Cassius visszatér Macedoniából, s ők jelenlétében óhajtanak vádat emelni ellene, a senatus megvizsgálja az ügyet, s azon lesz, hogy elégtételt kapjanak
Azt is elhatározták, hogy a követeknek fejenként kétezer ast küldenek ajándékba, a két királyi fivér pedig a következő különleges adományokat kapta: egy-egy öt font aranyból készült nyakláncot, öt, huszonöt font súlyú ezüstedényt, két felszerszámozott lovat lovászokkal együtt, továbbá lovassági fegyvereket és hadiköpenyeket, s ruhákat a kíséretükben levő szabadoknak és rabszolgáknak.

Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17): A római nép története a város alapításától. XLIII. könyv, V. fejezet, 2-3. szakasz

Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[1]

Titus Liviust idézni könnyű, de röviden idézni képtelenség. A (még így is tömörített) szemelvényből azt látjuk, a késő köztársasági szenátus rendkívül nemesen bánik a kissé „megszaladt” hatalmú tisztviselőivel, és a béke kedvéért ha nem is a kárvallottakat, de azok korrupt vezetőit és követeit a maga szempontjából olcsón lekenyerezi. Nem is ragaszkodtak tovább az utólagos kivizsgáláshoz, és Caius Cassius Longinust valóban nem is vonták kérdőre csalárd tettéért. Legalábbis ez nem fért rá Titus Livius végtelen lapmezejére.


Caius Cassius Longinus (Kr.e. 87? – 42)

Itt álljunk meg egy pillanatra. Igen, ez az a Cassius, akit a Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) elleni merényletben játszott szerepéért Dante (1265? – 1321) azért vet a pokol legmélyére, egyenesen Lucifer szájába Iskarióti Júdással († 33?) és Brutusszal (Kr.e. 85 – Kr.e. 42) együtt, mert szent felfogása szerint a legsúlyosabb bűn annak elárulása, aki szeret bennünket, megbízik bennünk:

„   …Júdás az Iskarióti.
Feje benn van, lába kilóg a száján.
A másik kettő, kiknek feje lóg ki:
az Brutus – a fekete szájból ez csügg,
ládd, hogy nyújtózik, nem tud szót se szólni.
Meg Cassius – nézd azt a vastag testüt.
De már az éj közelget; már mi mostan
mindent láttunk, utunkat újra kezdjük.

Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

Cassius vérében volt az árulás, az a fajta is, amellyel egy felsőbb bugyorban eléldegélhetett volna az idők végezetéig, és a legrosszabb fajta is.


De fordítsuk figyelmünket az egyik panaszos nép, az iapides felé, tegnapi ígéretünk szerint.  Bővebben…

Négyszázhetven anya és apa

Nem az átlátszó forrásvíz kell nekem.
(Zavaros, sáros és gőzölgő fakadás
gyógyít engem a mama-földből.)

Babits Mihály (1883 – 1941):
Versenyt az esztendőkkel! Rejtvények (1933)[1]

Tertullianus (160? – 220?), merő gúnyból, a meglátása szerint úrhatnám egyházi vezetőt, I. Szent Kallixtuszt (†222) Pontifex Maximusnak nevezte a pogány vallási főpapról De pudicitia (A szerénységről) című iratában.[2] Ám a név ráragadt Róma püspökére, azóta is az egyik hivatalos címe. A néhány többi cím közül ezúttal csak magával a „pápával”[3] foglalkozunk, azzal is csak bevezetésképpen.  Bővebben…

Kis esti körintegrál

Minálunk Magyarországon azonban a korszellem mögött, s attól túlkiáltva, de meg nem fojtva, él egy másik szellem is, mely nem függ a korszellemtől! Ez a magyarság régi, nemes és keresztény szelleme, mely már Szent István korában hátat fordított a barbárságnak, szakított a pogány törzs-élettel s asszimilálni kezdte az idegent.

Babits Mihály (1883 – 1941): A tömeg és a nemzet. 1938. Keresztülkasul az életemen[1]

Ma látszólag azok a nemzetek a legavultabbak, amelyek tizenhetedik és tizenkilencedik század közt szabad, polgári fejlődéssel a többi nép elé húztak. Az előnyt a többiek a tömegdemokrácia rémuralmával akarják behozni. Ezek a szörnyű világnézeti nyomások Babits képzeletében felszínre taszítanak egy látszólag avult Magyarországot: az érintetlen, integer keresztény hazát.

Cs. Szabó László (1905 – 1984): Keresztül kasul az életemen. Nyugat, 1939 / 4[2]

Korábban, a téglányokról szólva, melyek nyelvi eredetét az indoeurópai (s)teg-, „befedni” és az abból eredő azonos jelentésű latin tegere szóban találtuk meg, előrebocsátottuk, hogy amit a matematikában alkalmazott téglányösszeg közelít, azaz az integrál máshonnan veszi nyelvi eredetét. Eljött az ideje, hogy ezt a kisebb kalandot átéljük.  Bővebben…

Non omnis moriantur

A székesegyház roppant tornyai:
Négy óriási felkiáltójel

Egy kövön jártatom a szememet,
Emlékkő egyszerűbb már nem lehet.
Rajta halványan két művész neve,
Megtudom, hogy mult század közepe…
Egyik fuvola, a másik fagot, –
És mind a kettő milyen rég halott.

Nem nagy nevek, és nem zene-titánok…

Reményik Sándor (1890 – 1941):
Non omnis moriar[1]

Dante (1265? – 1321) Paradicsomának fordításáért Babits (1883 – 1941) jókora honoráriumot kapott, amit, magát pénzügyi antitalentumnak érezvén, költő barátjára, a szintén a Nyugat „aranykorának” illusztris alakjára, Nagy Zoltánra (1884 – 1945) bízott, aki nemcsak neves ügyvéd, de tehetséges befektető is volt, így a talentumot megtöbbszörözte. Ezen a pénzen vásárolta meg a Babits család 1924-ben[2] Toldezsán Istvánné Mészáros Ilonától[3] Esztergomban az Elő- (vagy Arany-) hegyen (ma: Babits-hegy) a Sissler út (ma: Babits út) mellett azt a telket a présházzal (ma: a Magyar Nemzeti Múzeum Babits Emlékháza), melyben haláláig nyarait töltötte, és amelyben sok fontos verse megszületett.[4] Nagy Zoltánt, aki túlélte az üldöztetéseket, egy betörő verte agyon 1945 nyári éjjelén a lakásán.[5] Gazdag életútjának ezt a váratlanul tragikus végállomását nem mulaszthatjuk el felidézni egy olyan megemlékezésben, mely a sors és halál útjai körül forog.  Bővebben…

Özbég, Szent László és az üzbégek

The almond groves of Samarcand,
Bokhara, where red lilies blow,
And Oxus, by whose yellow sand
The grave white-turbaned merchants go

Oscar Wilde (1854 – 1900): Poems (1881).
3. Ave Imperatrix[1]

Samarkand mondolásai,
bokhárai vérliljomok,
fehérturbános oxusi
kalmárok, sárgaszin homok

Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2] (1922)

Joseph de Guignes (1721 – 1800) volt az első a máig elnyúló vitában, mely a hunok eredetéről zajlik, aki felvetette a belső-ázsiai kiterjedt nomád populáció, a kínaiakkal állandó harcban álló hsziungnu nép és a hunok rokonságát.[3] Egy uralkodó elmélet szerint az ilyenképpen „ázsiai hunok” névre jogosult néptől elszenvedett támadásokat a Han-dinasztia végül megelégelte, rájuk döntő csapást mért, és nyugati szárnyukból alakultak a kései hunok. A „hun” megnevezés egy Kr.u. 311-es betörésükről beszámoló szogd forrásban merül fel először.[4] A szogd nagy kultúrájú, iráni eredetű kereskedő nép, mely alapvető szerepet játszott a Ferdinand von Richthofen báró (1833 – 1905) által 1877-ben Selyemútnak elnevezett hatalmas kereskedelmi rendszer működtetésében.[5]

egy szogdi régi levél

Stein Aurél (1862 – 1943) 1907-ben egy köteg meglepő tárgyi emlékre bukkant, a Szogdi régi levelekre, melyekről ma már nemcsak azt tudjuk, hogy 313-314 körül íródtak, de tartalmukat is megfejtették. Kedves, baráti hangú üzenetek, köztük kereskedőéké, és amelyekben Kínát mint „odabent”-et emlegetik.[6] A szogdok Kína kultúrájában is fontos szerepet játszottak.[7] Bővebben…

A bűz alvilága

Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak

Babits (1883 – 1941): Újabb versek (1934-1937).
Ősz és tavasz közt[1]

Már tettünk látogatást a bűz birodalmában, úgyhogy lelkileg valamelyest felvérteződhettünk a bűz alvilágába bocsátkozáshoz. Nem saját testünk alvilágára célzunk ezúttal. Sokszor említettük már a széklet markáns illatát okozó indolt és szkatolt. Nyilvánvaló szelekciós előnyt jelentett – elsősorban a mindenevő és a húsevő emlősök körében – a bélflórák számára, hogy erőteljes szaggal tartsák távol a termelőt és a végterméket, ugyanígy az undor kialakulása a bélflórának otthont adó állatot segítette a fertőzésveszélyes anyag felismerésében és elkerülésében. A párhuzamos fejlődés vezetett a szkatol és indol mai szomorú népszerűtlenségéhez (bár az illatszeripar óriási hígításban ibolyapótlékként és fűillatként veszi hasznukat). Ám ma a szemetesládák alvilágába hatolunk.

Bővebben…

Ádáz hatások

Fajszi Ányos Pál (1756 – 1784): Barcsaynak (1782)[1]

Pázmándi Horvát Endre (1778 – 1839): Árpád, XI. könyv (1831)[2]

Nyermeghi Barna Ignác (1822 – 1894):
Szilágyi, III. (1846)[3]

Irodalmunkban mély nyomot hagytak az „ádázkodók”. Elsőre talán meglepően az „átkoz” mint az „áldkoz” alakulata az „álddal” áll szoros eredeti összefüggésben. Az isteneknek szánt, onnantól érinthetetlenné váló tárgy vagy ember alakja és sorsa az összekötő kapocs (lásd Jefte leányát a feltehetőleg a Kr.e. VIII. században írt Bírák könyve XI. fejezetében, akit szűzen kell megőrizni a feláldozásáig[4]).

Láthatjuk ugyanezt a fogalmi összekapcsolódást a latin sacer, „szent” és „átkozott” példáján is. Az átkozódás egy neme az ádázkodás, legalább is nyelvi eredet dolgában. Sőt, a külső szemlélő olykor ma sem tudja megkülönböztetni az átkozódót az ádázkodótól.

Bővebben…

Ne gyakorolj nyomást a harlekinkaticára!

Imputet ipse deus nectar mihi; fiet acetum,
Et Vaticani perfida vappa cadi.

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber XII / XLVIII[1]

Isten töltene bár nektárt nekem, úgy is ecet
Válna az, amelynél a vatikáni se jobb.

Epigrammák, XII. könyv, 48.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása[2]

A harlekinkatica mindaddig élte nyugodt, katicaszerű életét Japánban és Kelet-Kína egyes pontjain[3], amíg a levéltetvek ellenségei (akik nem biológiai ellenségei voltak, bár indíttatásuk biológiai volt) az 1980-as, 90-es években úgy nem döntöttek, hogy Észak-Amerika keleti partvidékén is meghonosítják[4]. Nyugat-Európában hasonló elhatározásra jutottak, onnan 2008-ban Magyarországra is átterjedt. Az invázió kártétele nagy: a katicák megsínylik jelenlétét, sőt, a bortermelők is. Martialis mintha csak az ő panaszukat énekelte volna meg a mottónkban. (Népszerűségének az sem használ, hogy allergiás megbetegedések forrása, különösen ha elárasztja a lakást.) De amíg eljutunk odáig, nézzük meg a harlekinkatica nyelvi összefüggéseit. Bővebben…

A szfinx évszázadai

Οἰδίπους

ἐπεί, φέρ᾽ εἰπέ, ποῦ σὺ μάντις εἶ σαφής;
πῶς οὐκ, ὅθ᾽ ἡ ῥαψῳδὸς ἐνθάδ᾽ ἦν κύων,
ηὔδας τι τοῖσδ᾽ ἀστοῖσιν ἐκλυτήριον;
καίτοι τό γ᾽ αἴνιγμ᾽ οὐχὶ τοὐπιόντος ἦν
ἀνδρὸς διειπεῖν, ἀλλὰ μαντείας ἔδει:
ἣν οὔτ᾽ ἀπ᾽ οἰωνῶν σὺ προυφάνης ἔχων
οὔτ᾽ ἐκ θεῶν του γνωτόν: ἀλλ᾽ ἐγὼ μολών,
ὁ μηδὲν εἰδὼς Οἰδίπους, ἔπαυσά νιν,
γνώμῃ κυρήσας οὐδ᾽ ἀπ᾽, οἰωνῶν μαθών…

Σοφοκλής (497? π.Χ. – 405?): Oιδίπους τύραννος[1], στις αρχές του 420 χρόνια π.Χ.

Oidipus

epei, fer’ eipe, pu sy pantis ei safes;
pos uk, hoth’ e rapsodos enthad’ en kyon,
mydas ti toisd’ astoisin eklyterion;
kaitoi to g’ainige’ ukhi tupiontos en
andros dieipein,alla manteias hedei:
en út’ ap’ oionon sy prufanes hekhon
út’ ek theon tu gnoton: all’ ego molon,
o meden eidos Oidipus, hepausa nin,
gnome kyresas ud’ ap’, oionon mathon…

Sofokles: Oidipus tyrannos, stis arhes tu 420 hronia p.Kh.

Oedipus

Szólj hát ugyan, hol a híres jóserőd?
Mért nem tudtál, mikor itt volt a dalnok eb,
a városnak valami mentőt mondani?
Nem jövevénynek illett bizony a talányt
megoldani: ez jóslás dolga volt, amit
te sem madárból nem látszott, hogy értenél,
sem isten-ihletésből; akkor jöttem én,
én, a tudatlan Oedipus, s megoldtam azt
pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint.

Oedipus király (a Kr.e. 420-as évek elején).
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása (1931)[2]

Sofokles mesteri megformálásában nemcsak Oidipus kettős természetű, aki meg is akarja tudni nem is atyja, Laios halálának körülményeit, hanem így vagy úgy szinte mindegyik fontosabb szereplő, így a vak jós, Teiresias is, aki retteg is – nem is az igazság feltárásától. Párbeszédük drámai csúcspontján a rettenetes kétely mardosásában Oidipus teljesen „mai emberként” viselkedik: hőzöngve, a tárgytól elcsapongva emlegeti fel tulajdon sikerét a szfinx titkának feltárásában.  Bővebben…

Kit nem evett meg Ugolino gróf?

”Padre, assai ci fia men doglia
se tu mangi di noi: tu ne vestisti
queste misere carni, e tu le spoglia”.

Dante (1265? – 1321): Divina Commedia,
l’Inferno, Canto trentatreesimo / 1.: Il racconto del conte Ugolino[1]

„Atyánk, nem lesz szivünknek ennyi búja,
ha minket eszel! Te ruháztad csontunk
e vézna hússal: – vedd magadhoz újra!”

Dante: Isteni színjáték,
Pokol, Harmincharmadik ének / 1.: Ugolino.
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

a Biblioteca Riccardiana Firenzében

Riccardo Romolo Riccardi (1558 – 1612) 1600-ban alapította Firenzében a ma is virágzó Biblioteca Riccardianát, azaz a Riccardi Könyvtárat.[3] Bővebben…

Homo insectus

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!

Babits Mihály (1883 – 1941): Cigány a siralomházban (1926-27)[1]

Inon Scharf tel-avivi zoológus szerint rovaroknak vannak ugyan bizonyos stresszhormonjaik, de hogy ezek mit váltanak ki belőlük, félelmet, fájdalmat, örömet, nem tudjuk megmondani. Ennél összetettebb lelki funkcióik megfigyeléséről még jobban tesszük, ha lemondunk. Így pontatlan az, ha rovarok homoszexualitásáról beszélünk, ami mai felfogásunk szerint elsősorban lelki folyamat és késztetés, de kétségtelenül megvan a maga fenomenologikus oldala. Éppen ez az, ameddig eljuthatunk rovarok viselkedésének tanulmányozásakor.

1-szitakoto

Bővebben…