A sokoldalú Lauragais gróf kalandjai

Voltaire (1694 – 1778) „drámai költészetről”, azaz színdarabírásról szóló esszéinek angol nyelvű fordítása 1761-ben jelent meg Londonban ismeretlen, de magyarázó lábjegyzetekben feltűnően bő szavú fordító[1] közreműködésével. A könyv mottójául Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) II. eklogájának enigmatikus részletét választották:

Ehhez kötni fogok myrtust, úgy szinte borostyánt:
Mik ha együtt vannak, kedves nagyon illatozásuk.

Gyurits Antal (1819 – 1892) fordítása, 1851[2]

(Gyanúm szerint a két növény együttes illatozása a művészeti ágak harmóniájára tett célzás.)

A királylány és az ellenség matrónája

^{Roggiano Gravina, Giovanni Vincenzo Gravina (1664 – 1718) szülővárosa}

Giovanni Vincenzo Gravina, kora neves jogtudósa „első látásra” felfigyelt tanítványa, Pietro Antonio Domenico Trapassi költői tehetségére és személyes varázsára. Innen néhány hét, és a szülőktől megszerzett engedéllyel adoptálta a fiút, egyszersmind névváltozásra ösztönözte. A trapassi „átmenetet”, tragikusabb esetben egy igazán nehéz „átkelést”, azaz „elmenetelt” is jelent, ez ógörögösen μετάστασις, metastasis (mindkét, sőt számos egyéb értelemben is[1] – az újabb jelentések között egy szintén gyászos sugallatú „áttétel” is szerepel). Modernebb, tisztátalanabb gondolatvilágú időkben a hirtelen megtetszés, a görögös névváltás nem lenne a legjobb ómen, de most a nehezebb életvezetésű, de könnyebb gondolkodású XVIII. század elején járunk. A fiú új neve Pietro Metastasio (1698 – 1782)[2], akiből csakhamar minden idők legnagyobb hatású szövegkönyvírója lesz.

Kleinheinz, az átírás rejtélyes virtuóza

^{Martonvásár, Brunszvik-kastély}

Tegnapi rövid észrevételem éminence grise-e, szürke eminenciása, vagy inkább ὃ οὐ κινούμενον κινεῖ-je (ho u kinumenon kinei, mozdulatlan mozgató) a Beethoven (1770 – 1827)-átiratok mögött sejtett Kleinheinz (1765? – 1832). Ne hirtelenkedjük el a feltételezést, hogy az ilyen ügyekben méltán ingerlékeny Beethovennel feszült lett volna a viszonya. Ellenkezőleg, úgy tűnik, nagyon jó barátok lehettek.

II. (Nagy) Kurus. Hajótörés és marcipán

Ha az 1818-ban bemutatott Mosè in Egitto (Mózes) 1827-es átdolgozását, a Moïse et Pharaon, ou Le Passage de la Mer Rouge-t (Mózes és Fáraó, avagy Az átkelés a Vörös-tengeren) és a befejezetlenül maradt, javarészt elveszett, 1824-ben elkezdett Ugo, re d’Italiát (Hugó, Itália királya) is beszámítjuk, akkor Rossini (1792 – 1868) ugyanúgy negyven operát írt[1], mint Händel (1685 – 1759). Az újrahasznosítás módszerével ugyanúgy élt, mint elődje, de odáig nem ment, hogy saját „jobb kezei közé” rendezze más szerzők műveit.

A tellúr és a szelén

Koch Sándor (1896 – 1983) 1952-ben kiadott monográfiájában, A magyar ásványtan történetében részletekbe menően, magyar nézőpontból, beszámol a tellúr felfedezéséről. Id. Frivaldszky János (1730 – 1784) – keresztnevét Koch következetesen Józsefként emlegeti –, Erdély legöregebb jelentős mineralógusa[1] 1767-ben kiadott Minero-logia magni principatus Transylvaniae seu metalla, semi-metalla, sulphura, salia, lapides & aquae conscripta, Az Erdélyi Nagyfejedelemség mineralógiája, azaz fémei, félfémei, kénásványai, sói, kövei és vizei leírása című kötetében már említi a dél-erdélyi Nagyág (románul: Săcărâmb) melletti Szekeremb-hegy egy ásványát Nagyaker-erz néven.

Nagyág

Kiderült, hogy a „levélércnek” hívott kőzet azonos a korábban Facebaján talált, mindközönségesen és beszédesen „problematikus fémnek”, metallum problematicumnak mondott ásvánnyal, melyet Anton von Svab (1703 – 1768) 1748-ban tévesen antimonércnek hitt. A tudós ásványgyűjtő Born Ignác (1742 – 1791) lovag[2]hívta fel ezekre az ásványokra, köztük az írásércre (a rajta mutatkozó rajzolat alapján) az erdélyi mineralógia „atyja”, Reichensteini Müller Ferenc József (1740 – 1826) figyelmét.

A hírnök halála

Áldozatot kívánt bemutatni, ezért Likhasz nevű hírnökét hazaküldte Trakhiszba, hogy hozzon neki díszes öltözetet. Déianeira a hírnöktől értesült az Iole-történetről, és mivel attól tartott, hogy Iolét jobban fogja kedvelni Héraklész, bekente az inget Nesszosz kifolyt vérével – az állítólagos szerelmi varázsszerrel. Héraklész felöltötte az inget, és hozzálátott az áldozat bemutatásához. Az ing azonban átmelegedett, és a hüdra mérge marni kezdte Héraklész bőrét. Héraklész ekkor a lábánál fogva a magasba emelte Likhaszt és letaszította a szirtfokról…

Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?): Mitológia, II/VII/7.
Horváth Judit fordítása[1]

Euenos (ma: Evinos). A híd még nem állt Nessos idején

Néhány szóval nem árt megemlékezni a végzet Likhas halálához vezető útjának fontosabb állomásairól. A fiatal házasok, Herakles és Deianeira az etoliai Euenos folyóhoz érve, olvassuk a Mitológia megelőző szakaszában, Nessos kentaurt találják ott, aki az istenek rendeléséből az odaérkezőket segíti át a túlpartra. Amikor azonban Nessos erőszakoskodni próbált Deianeirával,

„…Nem menekülsz, bármint bizakodj is mén-inaidban:
sebbel tartóztatlak fel, nem lábbal.” E szókat
tett bizonyítja: a messzeszökő hátába nyilat lő:
átszaladott mellén is a nyíl, vashorga kiállott.
Az kiszakítja, s a két lukon át szökkent ki a vére,
lernai hydra veszett mérgével gennyesedetten.
Fölmeri ezt Nessus: „Boszulatlan – mondja magában –
nem halok”, és ingét, mit a forró vér telefröcskölt,
adja a rablott nőnek mint szerelemre-hevítőt.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások IX.

A bosszú tehát „ógörögebb”, mint elsőre gondolnánk: nem mérgezne Nessos vére, ha Herakles meg nem öli a mérgező váladékú lernai hydrát, és annak mérgével be nem keni nyilait. Ovidius változata tömörít. Itt Deianeira nem külön edényben fogja fel a méreggel gennyesedett vért, hanem közvetlenül Nessos ingét teszi el (meg kell jegyezzük, mindkét esetben különös, hogy kerülhette ez el férje figyelmét). Sőt, ha Athéni Apollodoros változatánál maradunk, annak szerzője különös gondot fordít arra, hogy Nessos a nedvet szerelmi varázsszerként hitelesen hitesse el. A haldoklás sok képességet erősít meg, tudjuk, olykor meglepő formákban. Elég az hozzá, és itt alkalmasabb lesz nem interpretálnom, hanem szó szerint idéznem a forrást, ha (Deianeirának) szerelmi varázsszerre van szüksége Héraklésszel szemben, az ő földre lövellt ondóját vegyítse össze a sebéből kiömlő vérrel. (Meg kell jegyezzem, ennek a pittoreszk halálos lövellésének a képzőművészeti ábrázolásával nem találkoztam.) És szintén a Mitológiából értesülhetünk arról is: nem kellett sokáig várni rá, hogy Heraklest magát is elérje végzete. Oikhaliát bevéve Herakles a fejedelem, Eurytos leányát, Iolét elrabolja, és amikor erről Deianeira a hírnök Likhastól értesül, akkor féltékenységében veti be a varázsszert. Amint az Átváltozások IX. könyvében olvassuk Likhas sorsa beteljesedéséről,

S íme Lichast, aki nagyremegőn egy sziklaüregben
rejtőzött, meglátja, egész dühe ellene támad:
„Gyilkos ajándékot hoztál, te Lichas, te leszel hát
az, ki halálom okozza?” Amaz sápadva, vacogva
mentegetőzik a bajnok előtt remegő dadogással.
Ekkor az esdekelőt s térdét megölelni törekvőt
Alcides felkapja, körül megpörgeti többször,
és hadigépeknél hevesebben a habba hajítja.
Az meg röptében merevenné válik a légben;
mint hűs szél az esőt, mondják, faggyal teszi hóvá,
majd puha hópelyhek perdülnek s összetömődnek,
egybeszilárdulnak s így válnak jégzivatarrá:
ő, amikor testét az erős karok elhajitották,
vértelenül féltében, s nedvtől fosztva egészen,
sziklává merevült – ezt mondja felőle a régmúlt.
Euboiánál még ma is egy kis szirt hegye nyúl ki
szintre az örvényből, s ott őrizi emberalakját;
erre hajós, minthogyha csak érezhetne, sosem lép,
s hívja Lichas néven.

Ovidius: Átváltozások IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításai[2]

Euboiai-tenger (öböl)

A haldokló Herakles úgy rendeli, Iolét fia, Hyllos vegye nőül. Ezúttal a mellékszereplő, Likhas sorsát akarjuk kiemelni. Három példán keresztül: egy-egy reneszánsz, barokk és klasszicista mű vizsgálatával.

Nyitányok olasz stílusban

Mozart (1756 – 1791) ifjúkori szimfóniáinak egy csoportjából (mintegy 1773-tól 1779-ig) másfajta „pezsgést” hallunk ki, mint a legkorábbiakból és a kései nagy művekből. Ez a csoport a menüett nélküli „nyitányszimfóniáké”, melyeket Mozart eleve azzal a szándékkal komponált, hogy valamikor (netán: valaki más darabja élén) színpadi mű bevezetőjeként használja fel. Ezek a művek valóban Mozart akkori nyitány-stílusában íródtak, bizonyos értelemben a korabeli háromrészes olasz nyitányok (sinfoniák) modorában, anélkül azonban, hogy a lezáró szakasz színtiszta da capo visszatérés lenne a bevezetőhöz. Természetesen többen, így az 1778-ban írt háromtételes Párizsi szimfónia (K297/300a) nem illeszthetők ebbe a kategóriába. De nagyon is ide sorolható az ezt követően, 1779-ben komponált G-dúr szimfónia (K318). Nemcsak felépítésében, de az első tétel egy dallamfordulatában:

utánozza a a véres kezű „örökös diktátorról”, Lucius Cornelius Sulláról (Kr.e. 138 – 78) szóló, 1772-ben komponált opera (K135) nyitányának a felépítésben megfelelő részletét:

Francia kacsolat

A vörhenyes kacsolat (Pseudoseisura cristata, franciául cacholote roux) kizárólag a brazíliai Caatingában él; sok nyelven hívják kacsolatnak vagy ehhez hasonlóan, de ahol él, ott a neve casaca-de-couro.