Késő ősszel a Hármashatár-hegytől délre

^{Kecske-hegy a Remete-hegyről}

Kecske a gyenge füvet, farkas hajszolja a kecskét,
eke után daru száll: úgy járok én teutánad.

Theokritos (Kr.e. 310? – 245?): Paraszt-hexameterek
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása (1918)[1]

Magán a Hármashatár-hegyen ezúttal nem barangoltam, csak déli körzetében, de annyit azért megpendítek a nevéről, hogy egy 1212-es keltezésű oklevél Mons Excelsusnak, „Magas-hegynek” mondja. Az alatta elterülő vidék neve Mogyorós volt, és vannak, akik azt feltételezik, ez az elnevezés átment az egész hegyre is. Hőgyészi Döbrentei Gábor (1785 – 1851) 1844-es Dűlőkeresztelőjében az Árpád orma nevet nyerte annak megfelelően, hogy itt is Árpád sírját sejtették, de a sírt itt sem találták, így a név hamvába holt. Ugyanakkor mai neve csak nagyon rövid ideig volt indokolt. A XIX. század második felében nevezték el így, mert Buda, Óbuda és Pesthidegkút határán fekszik[2], de Budapest 1873-as megalakulásával ennek szigorúan vett értelme elpárolgott.

---

Az impozáns hegytől délre Kecske-hegyek egész „nyája” fogadja a kirándulót. A térképen ezeket fekete ötszöggel jelöltem, a teli ötszög a Felső-Kecske-hegy.

Amaryllis. Neve egy Pórnénac, Virgiliusban

DAMOETAS
Triste lupus stabulis, maturis frugibus imbres,
arboribus venti, nobis Amaryllidos irae.

Vergilius (a. Chr. n. 70 – 19): Eclogae, III. (Palaemon)[1]

DAMOETÁS
Gyász az akolnak a farkas, az ért gabonának a zápor,
Szél a gyümölcsfáknak, minekünk – ha boszús Amaryllis.

Vergilius: III. ekloga
Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

Az amarilliszt (amariliszt) már azon a kiindulóponton is bizonyos homály övezi, hogy milyen növényt neveznek így. Merthogy Amerikában és Európában mást. Igaz, ezek a növénynemzetségek közeli rokonságban állnak a hóvirágfélék (manapság inkább: amarilliszfélék) családjában. Az amerikai amarilliszt mi inkább lovagcsillagnak hívjuk, a virágok csillagalakja folytán. Tudományos neve, nem meglepően, Hippeastrum, az ógörög ἱππεύς, hippeus, „lovas katona” és ἄστρον, hastron, „csillag” összevonásaként, amint azt (olykor csekély nemtörődömséggel) meg-megemlítik.[3] A fő különbségeket a „mi” európai amarilliszünktől egy ismeretlen, de igényes szerző táblázatosan foglalja össze. Annyit jegyzek meg belőle, hogy származási helyük merőben eltérő. A lovagcsillag Dél-Amerikában, az amarillisz Dél-Afrikában látta meg a napvilágot, mielőtt hódító útjukra indultak volna a világban. Ami könnyen ment. Mindketten hóvirágfélék lévén hagymás gyökérzetűek és könnyen termeszthetők. Egy forrás szerint few bulbs are easier to grow than amaryllis, „kevés hagymás növény termeszthető könnyebben a lovagcsillagnál”[4] – egy hivatkozásából kiderül, hogy az amerikai amarilliszről beszél[5] –, de az európai amarillisz gondozása sem bonyolult a szakértők szerint.[6] A Hippeastrum nemzetséget William Herbert (1778 – 1847) tiszteletes vezette be 1821-ben (kezdő guglista nyomozók nagy örömére nevének rövidítése a botanikában Herb.). Ha elnézzük a nemzetségnévre tett javaslatok szilaj összevisszaságát[7], nem lepődünk meg, hogy az Ó- és az Újvilágban a mai napig fennmaradt a kettősség. Az elnevezések körüli, még a botanikatörténetben is rendkívüli bonyodalmak sűrejéből egyetlen szálat mégiscsak érdemesnek tűnik kifejteni, annál is inkább, hogy a szokatlanul közlékeny tiszteletes rávilágít a névadása okára. Kavarodást észlelve az elnevezésekben, az európai amarilliszre az Amaryllis nemzetségnevet javasolta. Az ide nem tartozónak vélt hölgyliliomnak azonban az általa Coburghiának nevezett nemzetséget alkotta meg Lipót György Keresztély Frigyes (1790 – 1865) szász-coburg-saalfeldi (-gothai) herceg, a későbbi belga király, I. Lipót tiszteletére[8]. Később jutott a tudomására, hogy Linné (1707 – 1778) ennek a fajnak az Amaryllis belladonna nevet adta[9] (a fajnév a hölgyliliom akkor közszájon forgó neve volt).

^hölgyliliom

Tamarind, tamariska, I. Nagy Szent Tamara és sokan mások

Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert,
vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,
a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé
s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!

Babits Mihály (1883 – 1941): Nyugtalanság völgye
– A régi kert, II. (1920)[1]

^Tambre

Leírásom első felében, mely a Kr.e. XIX-XVIII. században játszódik, a szent hagyományokra támaszkodom, nem a szikárabb, rendszerint a nemtudás bástyái mögé menekülő tényfeltárás eredményeire. Utóbbi kutatások szerint például a dél-arábiai sémita nabateus törzs nem származtatható Nebájóttól[2], Ismáel elsőszülött fiától. A hagyomány ezt a leszármazást tartja valóságosnak.[3] Hasonlóan Ismáel az észak-arábiai izmaeliták ősatyja[4]. (Ezek az izmaeliták nem keverendők a magyar kereskedelmet élénkítő böszörményekkel.[5])

A hírnök halála

Áldozatot kívánt bemutatni, ezért Likhasz nevű hírnökét hazaküldte Trakhiszba, hogy hozzon neki díszes öltözetet. Déianeira a hírnöktől értesült az Iole-történetről, és mivel attól tartott, hogy Iolét jobban fogja kedvelni Héraklész, bekente az inget Nesszosz kifolyt vérével – az állítólagos szerelmi varázsszerrel. Héraklész felöltötte az inget, és hozzálátott az áldozat bemutatásához. Az ing azonban átmelegedett, és a hüdra mérge marni kezdte Héraklész bőrét. Héraklész ekkor a lábánál fogva a magasba emelte Likhaszt és letaszította a szirtfokról…

Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?): Mitológia, II/VII/7.
Horváth Judit fordítása[1]

Euenos (ma: Evinos). A híd még nem állt Nessos idején

Néhány szóval nem árt megemlékezni a végzet Likhas halálához vezető útjának fontosabb állomásairól. A fiatal házasok, Herakles és Deianeira az etoliai Euenos folyóhoz érve, olvassuk a Mitológia megelőző szakaszában, Nessos kentaurt találják ott, aki az istenek rendeléséből az odaérkezőket segíti át a túlpartra. Amikor azonban Nessos erőszakoskodni próbált Deianeirával,

„…Nem menekülsz, bármint bizakodj is mén-inaidban:
sebbel tartóztatlak fel, nem lábbal.” E szókat
tett bizonyítja: a messzeszökő hátába nyilat lő:
átszaladott mellén is a nyíl, vashorga kiállott.
Az kiszakítja, s a két lukon át szökkent ki a vére,
lernai hydra veszett mérgével gennyesedetten.
Fölmeri ezt Nessus: „Boszulatlan – mondja magában –
nem halok”, és ingét, mit a forró vér telefröcskölt,
adja a rablott nőnek mint szerelemre-hevítőt.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások IX.

A bosszú tehát „ógörögebb”, mint elsőre gondolnánk: nem mérgezne Nessos vére, ha Herakles meg nem öli a mérgező váladékú lernai hydrát, és annak mérgével be nem keni nyilait. Ovidius változata tömörít. Itt Deianeira nem külön edényben fogja fel a méreggel gennyesedett vért, hanem közvetlenül Nessos ingét teszi el (meg kell jegyezzük, mindkét esetben különös, hogy kerülhette ez el férje figyelmét). Sőt, ha Athéni Apollodoros változatánál maradunk, annak szerzője különös gondot fordít arra, hogy Nessos a nedvet szerelmi varázsszerként hitelesen hitesse el. A haldoklás sok képességet erősít meg, tudjuk, olykor meglepő formákban. Elég az hozzá, és itt alkalmasabb lesz nem interpretálnom, hanem szó szerint idéznem a forrást, ha (Deianeirának) szerelmi varázsszerre van szüksége Héraklésszel szemben, az ő földre lövellt ondóját vegyítse össze a sebéből kiömlő vérrel. (Meg kell jegyezzem, ennek a pittoreszk halálos lövellésének a képzőművészeti ábrázolásával nem találkoztam.) És szintén a Mitológiából értesülhetünk arról is: nem kellett sokáig várni rá, hogy Heraklest magát is elérje végzete. Oikhaliát bevéve Herakles a fejedelem, Eurytos leányát, Iolét elrabolja, és amikor erről Deianeira a hírnök Likhastól értesül, akkor féltékenységében veti be a varázsszert. Amint az Átváltozások IX. könyvében olvassuk Likhas sorsa beteljesedéséről,

S íme Lichast, aki nagyremegőn egy sziklaüregben
rejtőzött, meglátja, egész dühe ellene támad:
„Gyilkos ajándékot hoztál, te Lichas, te leszel hát
az, ki halálom okozza?” Amaz sápadva, vacogva
mentegetőzik a bajnok előtt remegő dadogással.
Ekkor az esdekelőt s térdét megölelni törekvőt
Alcides felkapja, körül megpörgeti többször,
és hadigépeknél hevesebben a habba hajítja.
Az meg röptében merevenné válik a légben;
mint hűs szél az esőt, mondják, faggyal teszi hóvá,
majd puha hópelyhek perdülnek s összetömődnek,
egybeszilárdulnak s így válnak jégzivatarrá:
ő, amikor testét az erős karok elhajitották,
vértelenül féltében, s nedvtől fosztva egészen,
sziklává merevült – ezt mondja felőle a régmúlt.
Euboiánál még ma is egy kis szirt hegye nyúl ki
szintre az örvényből, s ott őrizi emberalakját;
erre hajós, minthogyha csak érezhetne, sosem lép,
s hívja Lichas néven.

Ovidius: Átváltozások IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításai[2]

Euboiai-tenger (öböl)

A haldokló Herakles úgy rendeli, Iolét fia, Hyllos vegye nőül. Ezúttal a mellékszereplő, Likhas sorsát akarjuk kiemelni. Három példán keresztül: egy-egy reneszánsz, barokk és klasszicista mű vizsgálatával.

Kastalia forrása és ősforrása

Ó, úr Appollón, Zeusz atya gyermeke!
Mikor születtél, ékesített apád
arany szalaggal, drága lanttal,
s hattyú szép fogatot kezedre

bízván, kiküldött Delphoi iránt, s a szép
Képhisszosz-adta Kasztaliánk ezüst
vizéhez: ott mondj jósigéket
s ossz igazat minekünk…
…
a fecske szólt, pacsirta zengett
és a tücsök cirpelte nékünk

szent jósigédet, s Kasztaliánk ezüst
forrása buzgott…

Alkaios (Kr. e. 630? – Kr.e. 570?): Apollónhoz. Előszó

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Kastalia forrása ma

Alkaios nem hiába kiáltott fel: ὦ Κασταλία κρήνη, o Kastalia krene[2], ó, Kastalia forrása, töredékben maradt himnusza, megkockáztathatjuk, az ősforrása a mesés Kastalia megjelenésének az ókor irodalmában. Legutóbbi írásunkban ígéretet tettünk rá, hogy kissé közelebbről is megvizsgáljuk ezt a forrást. 

A nádszál prófétája

KEDVES JOCÓ! (1916-18?)

1.ső strófa
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.

2.strófa
Mig a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.[1]

József Attila (1905 – 1937)

imádkozó sáska

sáska

Mindenekelőtt tisztáznunk kell: az imádkozó sáskák családjába tartozó ájtatos manó, amit megtévesztően szintén neveznek imádkozó sáskának, a tojókampósok alrendje egy öregcsaládjának, a sáskáknak csak nagyon távoli rokonai: legközelebb a magasban, az orosz ősrovartan atyja, Andrej Vasziljevics Martinov (1879 – 1938) által 1937-ben alakított sokújszárnyúak öregrendjében (Polyneoptera)[2] találkoznak, például a termeszek alrendágjának társaságában. (Martinov a jelek szerint természetes halállal halt meg.[3])
Az ájtatos manó a tágabb értelemben vett óvilágban őshonos (azaz az Antarktiszt, az Amerikákat és Ausztráliát leszámítva világszerte). Melegkedvelő és táplálékában nem válogatós. Rejtőzködő[4], és bár a nagyobb madaraktól joggal tart, igen nagy hatalmat mondhat a magáénak a rovarvilágban is különleges vadászösztönével és reflexeivel. Megrémítve is inkább ijeszt, mint ijed: potrohát felfújva és kieresztve félelmetes, sziszegő hangot bocsát ki. A kannibalizmustól sem riad vissza utódai gondozása érdekében:

Az ijesztő nimfák rejtélye

William Smith (1813 – 1893) mai olvasókat is lenyűgöző alaposságú főművében, az először 1844-ben kiadott Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology (Görög-római életrajzi és mitológiai lexikon) 1846-os kiadásának nimfákról szóló szócikkében meglepő fordulatra bukkanunk. Az alszeidákról (berki nimfákról, akiknek egyéb elnevezéseik is vannak) szólva azt írja, Nymphs of forests, groves, and glens, were believed sometimes to appear to and frighten solitary travellers, azaz „az erdők, berkek és szurdokok nimfáiról úgy tartották, néha magános utazóknak jelennek meg és ijesztenek rájuk”.

---

Mielőtt rátérnénk William Smith bizonyítékaira, említsük meg, hogy az alszeidák neve éppen a görög „berek” (ógörög: ἄλσεα, halsea, mai görög: άλσος, alsos) szóból lett csoportnévként Ἀλσηΐδες, Halseides.[1]

---

Az alcikk állításaira William Smith a következő bizonyítékot tárja elénk:

Byblis szerelme

Naiasok, mondják, forrást, mely már-már nem apad ki,
adtak a könnyének: s adhattak volna nagyobbat?
Mint a fenyő hasadott héjából csorran a gyanta,
s mint a kövér földből fröccsen felszínre a kátrány,
s mint ahogy olvadózik, ha tavasz szele érkezik enyhén
és süt a nap, hamar újra a víz, mit a tél befagyasztott:
így maga könnyeivé olvad szét phoebusi Byblis,
s fordul forrássá, mely még ma is abban a völgyben
hordja nevét habosan s mélyárnyú tölgyfa alatt fut.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Byblis szomorú és tanulságos történetének váratlanul gazdag antik recepciója lepi meg a mai érdeklődőt. A családfa egy mélyebb ágán kell kezdjük.

Szerelmi és szerelemgyűlölő delíriumok

Chlorisnak számos ógörög lányt hívtak.[1] Tekintsünk most el az emberi lényektől, és fordítsuk figyelmünket közülük mai hősnőnkre, a nimfára, aki az elíziumi mezőkön élt, és ő vált a rómaiak Flora istennőjévé, ahogy arról Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) is megemlékezik a Fasti (Római naptár) V. könyvében:

Chloris eram quae Flora vocor: corrupta Latino
nominis est nostri littera Graeca sono.
Chloris eram, nymphe campi felicis, ubi audis
rem fortunatis ante fuisse viris.[2]

Flora vagyok, Chloris voltam. Nem tudta a latin száj
mindenben helyesen mondani a nevemet.
Chloris voltam, nympha a boldogság mezején, hol
Boldogan élt egykor régen az emberi nem.

Gaál László (1891 – 1964) fordítása[3]

Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi:

Számos és számtalan Berenikék

Covent Garden

I.Berenike (Kr.e.345? – 268?)

A ptolemaidák Berenikéi sorában az első gyermekei királyként, királynőként, tyrannosok ágyasaiként népesítették be Kyrene, Thrákia, Anatolia, Szicília, Egyiptom tágas térségeit. Kortársa, a költő Theokritos a XVII. idillben panegyricust írt II. Ptolemaios Filadelfoshoz („Fivérét szerető”, Kr.e. 308 – 246). Ebben megejtő szavakkal emlékezik meg az egyiptomi uralkodó anyjáról, I. Berenikéről.[1] A papiruszok meglehetősen rossz állapota miatt nehézségbe ütköznek azok, akik a „pater incertust”, I. Berenike apját kutatnák. A kutatás fő célja az lenne, hogy megállapítsák, ugyancsak Lagos volt-e az apa, aki a férjéé, I. Ptolemaios Soteré („Megváltó”, Kr.e. 367 – 282), ugyanis ez példa lenne az incesztuális házasságkötésre a ptolemaidák legkorábbi szakaszában.