Történelem kategória bejegyzései

Hermes és smaragdzöld csillogások

Nem mint te Hermaon, ’s mint Hebe aranyhajával,
Nem mint boldog lakód, lethei szent virány,
Borítva láttam ott az ifjút glóriával,
’S plátói lélekként fellengett a’ leány.

Kölcsey (1790 – 1838): Ideál (1813)

A Merkúr meteorológiai viszonyairól ad hírt forrásunk. Tekintve, hogy térfogata is, tömege is csak mintegy 5 és fél%-a a Földének[1], valamint hogy a Naphoz legközelebb keringő bolygó, légköre meglehetősen vékony. Hidrogénből, héliumból, oxigénből, nátriumból, kalciumból, káliumból és vízből áll, és annak megértéséhez, hogy ezek az összetevők miért nem esnek vadul egymásnak, azt kell tudnunk, hogy a légköri nyomás a földiének egykvadrilliomoda, azaz a molekulák találkozása ünnepszámba megy (de még a Merkúron is vannak ünnepek, amit a légköri vízpára bizonyít). A Nap sugárzása, azaz az átadott hő szerepet játszik ugyan a légkör ritkaságában, de feltételezik, hogy annak anyagai eleve a napszélből származnak. A hőmérséklet mintegy 430° C és -170° C között ugrál attól függően, éppen süti a Nap a mért felületet vagy sem. Bővebben…

Reklámok

Lebegő nőalakok a kettős császár körül

Születésem és halálom: ennyi a teljes élettörténetem.

II. Napóleon, halála közeledvén

Daffinger (1790 – 1849): II. Napóleon (1811 – 1832), Reichstadt hercege, osztrák egyenruhában

A Tuileriák kertjébe vonszolt száz ágyú üdvlövése köszöntötte Napóleon első és egyetlen törvényes gyermekének megszületését a palotában. A párizsiak lélegzetüket visszafojtva számlálták a lövéseket. Huszonkettő! Az üdvrivalgás felülmúlhatatlan volt. Ha az ágyúk a huszonegyedik lövésnél elhallgatnak, az lánygyermeket üdvözölt volna. (De a tömeg nem.) A kertben Sophie Blanchard (1778 – 1819) emelkedett a magasba hidrogéntöltésű ballonján, a charlière-en[1], Jacques Alexandre César Charles (1746 – 1823) találmányán, hogy onnan szórja szerte az örömhírt bejelentő cédulákat. Bővebben…

A disznóparéj és a császár

A tegnap emlegetett francia nyugat-indiai Martinique szülötte a viharos életű Marie Josèphe Rose Tascher de La Pagerie (1763 – 1814), későbbi nevén Joséphine (de Beauharnais) császárné. A forradalom alatti viszontagságait kipihenve az országot irányító nagyságok közeli ismerőse lett, így a francia direktórium befolyásos alkotmányőréé, Paul François Jean Nicolas-é, Barras vikomtjáé (1755 – 1829), akinek a révén megismerkedett Napóleonnal (1769 – 1821). Napóleon maga is népszerű, sokat megélt szerető volt, Joséphine mégis villámcsapásként hatott rá.[1] 1796-ban házasodtak össze.[2]

a kastély Malmaisonban

Közösen szerették meg a ma Párizshoz tartozó Malmaison kastélyát, melyet 1799-ben (Napóleon egyiptomi hadjárata idején[3]) Joséphine meg is vásárolt. Joséphine itt töltötte élete hátralevő tizenöt évét, császárnéként 1804-től, 1809-től pedig, címének fenntartásával, elvált császárnéként. (Napóleon, bármennyire is szerette Joséphine-t, minden áron törvényes utódot akart, akivel Joséphine nem tudta őt megajándékozni.)[4] Miután a hanyatló csillagú nagyúr a négy éves fia, a rövid uralmú II. Napóleon (1811 – 1832) javára 1815-ben lemondott, nem teljesen önként ebbe a kastélyba húzódott vissza. Nem indokolatlan halálfélelmében innen próbálta kieszközölni az ideiglenes kormány fejétől, egykori bizalmi emberétől, Joseph Fouchétól (1759 – 1820), hogy engedjék Amerikába hajózni, természetesen mindhiába.[5] Bővebben…

A kormányzó és tűzvirágai

agyamba nyilalt, hogyha majd 
egyszer letörve, elfakulva, 
az aggkor nyugalomra hajt, 
gondolok-e a titkos éjre 
s elém tűnik-e majd igézve 
e híd, e hab, e tűz-virág

Kosztolányi (1885 – 1936): A hídon (1906)[1].
Négy fal között. Lámpavilágnál

Szemben tegnapi véres madagaszkári történetünkkel, Fort-Dauphin kormányzója, Estienne de Flacourt (1607 – 1660) kínhalálba torkolló hányattatásaival, úgy tűnik, a vele körülbelül egy időben, de jó 14 ezer kilométerrel nyugatra kormányzó Louis de Louvilliers Poinci élete jóval nyugodtabb volt. Még a legalapvetőbb életrajzi adatait sem sikerült felkutatnom, és ez jó jel. A Francia Nyugat-Indiák kormányzójára nézve. Itt mindjárt tisztáznunk kell a közép-amerikai régió szűkebb egységeinek egymáshoz fűződő fogalmi viszonyát. A holland, francia, spanyol ajkú karib-tengeri szigetek alkotják a Nyugat-Indiákat, az angol ajkúakból formálódott a Karibi Szövetség. A keleti Kis-Antillák néhány szigete, mint például Guadelupe és Martinique tartozott a francia közösséghez. Mások még finomabb megkülönböztetéssel élnek.[2] Ismét mások szinonimaként használják a „karibi” és „nyugat-indiai” jelzőket, és elkülönítik az angol ajkú karibieket.[3] A helyzet tehát nem egyszerű. Mindamellett megvan a maga máig ható történeti jelentősége annak, hogy szoros politikai kapcsolatok fűzték egymáshoz a különálló szigetek csoportjait.

Martinique

Poinci nagy figyelmet fordított a régió flórájára, és így egy különösen lenyűgöző megjelenésű fát, a térségben honos, a pillangósvirágúak családjába tartozó pompás pillangófát Joseph Pitton de Tournefort (1656 – 1708) francia botanikus poincianának nevezte el. Ehhez tartotta magát később Linné (1707 – 1778), aki a növénynek a Poinciana pulcherrima, „a legszépségesebb poinciana” tudományos nevet adta.

pompás pillangófa

Bővebben…

A kormányzó és szilvája

I. Erzsébet (1533 – 1603) 1600. december 31-én ruházta fel jogokkal kiváltságlevelében az így megalakult Angol Kelet-indiai Társaságot, később nevén Brit Kelet-indiai Társaságot.[1] Rá két évre, Nassaui Móric orániai herceg, holland helytartó, más szóval kormányzó (1567 – 1625) alatt a holland országgyűlés, a Staten Generaal keresztülvitte 1598-as elképzelését, hogy a kormány hatalmi szóval egyetlen szervezetbe olvasszon (és, az angol mintára, ideiglenes monopóliumjoggal ruházzon fel) három indiai-óceáni társaságot, és ilyen módon létrehozza a Holland Kelet-indiai Társaságot.[2] Újabb két év elteltével, vagyis 1604-ben IV. (Jó) Henrik francia király (1553 – 1610) – fejének kalandos utóéletével már foglalkoztunk – a holland kereskedők lukratív fordulóiról értesülve hasonló francia társaság alapítása mellett dönt, de országában a kapitalizmus még gyermekcipőben járt a vetélytársaikkal összevetve. A szükséges szervezés sokáig húzódik, és a Napkirályt (1638 – 1715) 1664-ben merkantilista pénzügyminiszterének, Jean-Baptiste Colbert-nek (1619 – 1683) kell meggyőznie az akkor már működő Francia Kelet-indiai Társaság feltőkésítésének hasznáról.[3] Ezek a társaságok a kiváltságok fejében országaik érdekeit is védték állomáshelyeiken, ha kell, katonailag is, és senki sem akadt, aki hatásosan szavát emelhette volna olykor erőszakos intézkedéseikkel szemben. Bővebben…

Teherhordó szamarakról

Ne mutasd magad, ki nem vagy, embereknek,
Kazdagnak, nemesnek avagy egyebeknek,
Mert eszekbe veszik és osztán meg nevetnek.

Esopus fabulái, mellyeket mastan újonnan
magyar nyelvre fordított Pesti Gábriel
(†1550?)

Akik szamarak gondozásával foglalkoznak, meleg szavakkal írják le kedvenceik intellektusát, így például Kristin Kelly Gerlach[1], de ha úgy gondolnánk, véleményük érzelmi alapon elfogult, tévednénk. Kristin Hayday tudományos vizsgálata is megállapítja, hogy a szamarak és öszvérek ügyesebb problémamegoldók a lovaknál.[2] Hosszú időn át gyűjtött tapasztalatai alapján Nora Matthews is kiemelkedően intelligens lóféléknek ismerte meg a szamarakat.[3] Ha pedig valaki még a tiszta tudománynak sem hisz, győződjék meg a tulajdon szemével arról, hogy egy teherhordó szamár bölcsen utat enged egy autónak:

Bővebben…

Híradások a halálról

Trois grands lys Trois grand lys sur ma tombe sans croix
Trois blancs lys poudrés d’or que le vent effarouche
Arrosés seulement quand un ciel noir les douche
Majestueux et beaux comme sceptres des rois…

Apollinaire (1880 – 1918): Le suicidé (1900 – 17)[1]

Három szép liliom jeltelen síromon
Három aranyporos liliom mit a szél ver
S nem öntöz csak az ég zord zápora vizével
Három büszke jogar tündöklik csillogón…

Az öngyilkos. Rónay György (1913 – 1978) fordítása[2]

Muszorgszkij (1839 – 1881) A halál dalai és táncai című ciklusát 1875 és 1877 között komponálta Golenyiscsev-Kutuzov (1848 – 1913) verseire. (A költő 1873-tól volt jó barátja.[3]) A megrázó mű mindig is az orosz fatalizmus dédelgetett kedvence volt. Muszorgszkijnak nem volt kenyere a hangszerelés, így többen úgy gondolták, leghelyesebb lenne zenekari kísérettel ellátni a dalciklust. Sosztakovics (1906 – 1975) nem volt megelégedve az eredménnyel, ezért 1962-ben a maga kezébe vette az ügyet. Nemcsak meghangszerelte a művet, de ki is bővítette azt. Az eredményül kapott sötét tónusú kompozíció, ha lehet, az eredetinél is drámaibb hatású.

Bővebben…

Királyok két gyümölcse: mangosztán és mangó

Szentatyám, gyerünk, ne zavarjunk össze mindent. Vörösmarty kristálytiszta szavakkal elkérte Guttmanntól a gumiguttit. 

Karinthy (1887 – 1938): Tanár úr kérem (1916). Elkéstem[1]

Angkor romjai szerzetesekkel

Ian Nathaniel Lowman tanulmányában Kambodzsa korai történetének elemzésekor rámutat arra, hogy az Angkor központú kulturális-politikai közösség uralkodói a IX-XV. század között az isteni és emberi vonásokkal egyaránt felruházott mitikus hős, Kambu leszármazottainak tekintették magukat, országukat pedig ennek megfelelően Kambu leszármazottainak földje, azaz Kambujadesa néven emlegették.[2] Hosszú út végállomásaként a portugál Camboja és francia Cambodge alakok közvetítették az eredeti szót a mai országmegnevezésekhez.[3] Az ördögfűfélék családjába tartozó mangosztán nemzetség egyes fajainak, így a festő mangosztánnak vagy a malajálam മുണ്ട്, muntu neve alapján „mundunak” nevezett faj[4] narancssárgás-barnás gyantáját származási helyéről, Kambodzsáról nevezik gamboge-nak.[5] A faj tudományos neve Garcinia xanthochymus. A fajnév jól felismerhetően a görög ξανθός , xanthos, „aranysárga” és χυμός, khymos, „folyadék” összetételeként áll elő.[6] A buddhizmus egy ősi ága, a théraváda, szanszkritül स्थविरवाद, sthaviravada (a स्थविर , sthavira, „idős” és वाद , vada, „tan” összetételeként: „az idősök tana”, „az idősöktől tanult tan”[7]) Buddha szavai közül a középutat teszi meg tanítása legfontosabb elemének: azt a középutat, mely egyaránt távol tartja magát a túlzott élvezetektől és az önsanyargatástól.[8] Ez a középút egyben „arany középút” is: a théraváda szerzetesei köntösüket a gamboge meleg aranysárga színével színezik.

gumigutti és pora

De a gumiguttafa, a Garcinia gummi-gutta vagy újabb nevén Garcinia cambogia[9] gyantájából, a gumiguttiból (szó szerint  a latinból: „gumicsepp”) ugyancsak kivonnak sárga festékanyagot (és lakkot is készítenek belőle).[10] Egy forrásunk szerint (tévesen) a két név két külön fajt takar.  Bővebben…

Újabb hősök, újabb hősi énekek: kiszolgálni sem könnyű

И ворчит Илья сердито:
          ”Ну, Владимир, что ж?
     Посмотрю я, без Ильи-то
          Как ты проживешь?”

Алексей Константинович Толстой (1817 – 1875):
Баллады, былины, притчи (1870). Илья Муромец[1]

Felfortyan hát bőszen Ilja:
„Mi van, Vlagyimir?!
Lássuk csak, hogy mire futja
Neked nélkülem!”

Alekszej Tolsztoj:
Balladák, bilinák, példázatok. Ilja Muromec

Legutóbb Sosztakovics (1906 – 1975) műveiről szólva megemlékeztünk a Szovjet Művészet 1949. decemberi számának egy cikkéről, mely a Szovjet Zeneművészek Szövetségének elnöke, Tyihon Nyikolajevics Hrennyikov (1913 – 2007) december 7-ei beszédének За новый подъем советской музыки, A szovjet zene újabb felemeléséért című utánközlése (és melynek kivonata már 15-én megjelent a Népszavában). A beszédnek kétségkívül legfontosabb része Sosztakovicsnak az az évben komponált Dal az erdőkről (op.81) című oratóriumának lekezelő és álságos hangú méltatása. Az SzK(b)P februári határozatának „lefordítása” azonban sok más aktuális kérdéssel is foglalkozott, például az elkanászodott Loksin (1920 – 1987) legfrissebb alkotásával. Mielőtt belemennénk a zamatos ügy részleteibe, ismerkedjünk meg Loksin életének főbb állomásaival.


Bővebben…

Az erő és az erdő dalai

Да, Мы Ленина, Сталина премя…

Igen, mi, Lenin, Sztálin törzsökéből…

Jevgenyij Aronovics Dolmatovszkij (1915 – 1994): Dal az erdőkről, 1949

Да, Мы Ленинской партии премя…

Igen, mi, a lenini párt törzsökéből…

Ismeretlen cenzor a XX. századból: Dal az erdőkről, 1956

A hivatalos december 21-ei (vagy a valóságosnak tűnő december 18-ai[1]) Nagy Születésnapot Füst Milán (1888 – 1967) hangulatos, de legalábbis hangulatot teremtő lírai költeménye előlegezi meg a Népszava 1949. december 15-ei számában, elhelyezkedése szerint mintegy bevezetve a cikket, mellyel ma bővebben foglalkozunk:

Bővebben…

Prokofjev és utolsó szimfóniája

Mikor Prokofjev 1918. májusában úgy gondolta, inkább külföldön próbálna szerencsét, Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij (1875 – 1933) közoktatásügyi népbiztos ezt a választ adta neki:

Ön forradalmár a zenében, mi forradalmárok vagyunk a valóságban. Együtt kellene működnünk. De ha Amerikába kíván menni, nem állok az útjába.

Sztravinszkij (1882 – 1971) ismert nyilatkozata, melyben saját maga után a legnagyobb kortárs orosz zeneszerzőnek (az ő érett kori műveivel máskülönben nem rokonszenvező) Prokofjevet mondta, valamelyest visszhangozza azt az esetet, amikor az angol zeneművész, Philip Cipriani Hambly Potter (1792 – 1871) kérdésére, hogy ki Beethovent (1770 – 1827) leszámítva a legnagyobb élő zeneszerző, a megkérdezett Beethoven Cherubinit (1760 – 1842) jelölte meg[1]. A világos párhuzam a válasz „biztonsága”: mindkét zeneszerző olyan „másodikat” jelölt meg, akivel alapvető stiláris okokból nem álltak konkurenciában.
Akármennyire is rá szegeződött a világ szeme, felmerülhet, miképpen fordulhatott elő, hogy Prokofjev hosszú időn át ki-be látogatott nem kevéssé veszélyes hazájába, míg végleg haza nem települt. Magyarázatul azt adják meg forrásaink, hogy nem állt szemben a rendszerrel, mi több, a zeneművészet „utazó nagykövete” volt; más kérdés, hogy 1939 után ilyen funkcióra nem volt szükség többé (és azt követően Prokofjev soha nem is ment külföldre).[2] Ráadásul Prokofjev san franciscói útja nem volt sikeres, mi több, bántotta őt, hogy még mindig „fenegyereknek” tekintik, ami tizenöt évvel korábban még igaz volt, addigra azonban már, a maga szavaival, a háta mögött hagyta. Sztravinszkij gigászi tehetsége addigra mozdíthatatlanul beágyazódott, vele képtelen volt felvenni a versenyt. 1929-től a későbbi korok embertelenségeihez viszonyítva türelmesnek mondható Lunacsarszkijt elmozdították posztjáról, és a zenei élet irányítását a RAPM (Российская Ассоциация Пролетарских Музыкантов, Proletár Zenészek Oroszországi Egyesülete) vette át. Akkor még nem lehetett sejteni, hogy a kulturális életet ekkortájt behálózó hasonló irányító szervek brutalitása éppen az egész rendszer végső elfajulásának előhírnöke. Ezt Prokofjev sem vette észre, a mindenfelől jelentkező kritikusi értetlenség rovására írta, de a nemtelenül támadó magatartás annak ellenére folytatódott, hogy otthoni barátai védelmükbe igyekeztek venni őt. A tragikus sorsot ért Vszevolod Emiljevics Mejerhold (1874 – 1940) – mindhiába – egyenesen „a mi előretolt nyugati helyőrségünknek” nevezte őt. (Akaratlanul is bizonyos alappal.) De ezek a jelek nem tántorították el az egyre mélyebb honvágytól szenvedő Prokofjevet a végleges hazatéréstől. Végtére is, aki a nyugvópontot, a biztonságot keresi az életben, szembesülve például a párizsi közönség napról napra változó szeszélyével[3], vágyakozásában hajlamos éppen a biztonsági kockázatok jeleit elhessegetni magától. És bár a harmincas évek elejétől a Keresztény Tudomány (Christian Science) híve lett, melyhez élete végéig ragaszkodott, ez nem akadályozta meg abban, hogy hazatérve, a túlélés érdekében, tömegdalok sokaságával[4], Sztálint (1878 – 1953) dicsőítő pohárköszöntővel (Zdravica, op.85, Sztálin 60. születésnapjára) ne vegye ki részét az általános elnyomásból.

Bővebben…

Sári Pál fiának ki vonta félre a száját?! – a guta és a szépasszonyok

György ijedve hátrál, oda van egészen:
E csapás utósó szélütése lészen

Arany János (1817 – 1882): Toldi (1846).
II. ének, 14. vers[1]

Bugát Pál (1793 – 1865) nyelvújító lendülete vonta el az orvosi szóhasználatban „bénulás” jelentésűvé vált „hűdés” szót a „szélhűdésből”, abbéli tévedésében, itt a nyelvújításban vele azonos értelművé tett „szélütés” „ütésének” mintájára önálló szó kapcsolódott az előtaghoz. Erről azonban nincs szó: a „szélhűdés” a „bűnhődés” mintájára formált szó, azaz annak a következménynek a tömör megfogalmazása, hogy valakit a szél megütött.[2] Ahogy Márai (1900 – 1989) írja az Anschlussról:

idegesen neszelte minden ember, aki nem volt egészen hűdött vagy süket.

Hallgatni akartam (1950)[3]

A „szélhűdni” eredeti jelentése azonban „őrjöngeni”.[4] Az eredeti és a később szerzett jelentés azonban, bár egymást értelmileg kizárják, fogalmilag mégis rokon. A szél ártó, de legalábbis befolyásoló hatása húzódik mindkét nyavalya, az őrjöngés és a szélütés mögött is. Bővebben…

Sebészek és őrmesterek

Otthon, a Jókayékkal átellenben lakó Tóth Jakab kirurgus, kit »csontösszetevő ember«-nek is neveztek a komáromiak, kezelésbe vette a fájó kulcscsontot, de az éles fájdalmak napokig tartottak.

Mikszáth (1847 – 1910): Jókai Mór élete és kora.
I. rész, 7.fejezet (A Pilvax-asztal)[1]

Az angol surgeon, „sebész” szó az ófrancia surgienen át érkezett az azonos jelentésű latin chirurgus szóból, mely az ógörög χείρ, kheir, „kéz” és ἔργον, hergon, „munka” összetétele, utalva a sebész „munkás kezeinek” „kézimunkájára”.[2] Ha valakinek még mindig kétségei lennének a surgeon és a mi „kirurgus” szavunk közös eredetéről, tanulmányozza az angol szó egy elavult alternatív alakját, a chirurgeont.[3]


Egészen más a francia surgeon, „vízér” szó eredete. Az első keresztes hadjárat 1097-es dorylaioni csatájáról a kegyes emlékezet szerint maga a wessexi Zarándok Szent Richárd írta a hatalmas terjedelmű Chanson d’Antioche-ot (Antiókhiai ének), melyet azonban a jeles trubadúr, Gandor de Douai átírt. Az ő változatában „forrás” értelemben már szerepel a sorjon szó, mely gazdag változatokon keresztül végül Kálvin (1509 – 1564) 1541-es Institution de la religion chrestienne (A keresztény vallás rendszere, mely az 1539-es Christianae religionis institutio maga készítette francia fordítása) című alapművében éri el mai alakját[4]: l’ame d’Adam estoit un surgeon de l’essence de Dieu (Ádám lelke Isten lényegéből fakadó forrás).[5]


Singer Sargent (1856 – 1925) : Fiatal lány

Tévednénk, ha ezek után azt gondolnánk, a patinás angol Sargent családnév, melyet számos híresség visel, így például John Singer Sargent és sir Harold Malcolm Watts Sargent (1895 – 1967), ebből a foglalkozásból ered. A királyi kúria feljegyzései között 1221-ben már szerepel egy Robert le Serjaunt, és ebből arra gyanakodhatnánk, ha foglalkozás is az eredete a családnévnek, akkor az legalábbis valamely előkelő hivatás lehetett. Bár a nyelvi fejlődés útjai kanyargósak, a foglalkozás ezúttal póriasabb: szolga, mai szóval servant, mely az azonos értelmű ófrancia-középangol sergentből eredt, a latin servire, „szolgálni” szóra alapozva.[6] Maga a latin „szolga” szó, a servus indoeurópai eredetű, a ser-wo-, „őr” szóból, melynek előtagja talán a ser-, „összekötni” gyökkel áll összefüggésben.[7]

Bővebben…

Kerekre nyílt szájak korszakai

Grais ingenium, Grais dedit ore rotundo
Musa loqui, praeter laudem nullius avaris.
Romani pueri longis rationibus assem
discunt in partis centum diducere.

Horatius (A.Ch. 65 – A.Ch. 8):
Epistula ad Pisones de arte poetica (A.Ch. 23 – 20)

Szellemet és szép nyelvet adott görögöknek a Múzsa,
hol jó hírnévnél egyebet nem kért soha senki.
Rómában mire oktatják fiainkat? A rézpénzt
(as-t) hogy kell száz részre kiosztani.

Ars poetica
Bede Opika Anna (1926 – 2009) fordítása[1]

Ahogy óva intettünk a „rekalcitráns” szó túlterjesztő értelmű használatától, legalább ennyire óvatosnak kell lennünk az orotunddal is, mely szerencsénkre még nem hatolt be elszigetelt nyelvünkbe. 1926-ban kiadott művében, A Dictionary of Modern English Usage-ben (A modern angol nyelvhasználat szótára) Henry Watson Fowler (1858 – 1933) különösnek találja terjedését éppen azok körében, akiknek, műveltségüknek köszönhetően, fel kellene ismerniük rosszul formáltságát. A szó, teszi hozzá, egyszerre borzalmas mind képzésében, mind használatának tudálékosságában.[2] A „fellengzős” értelemben használt orotund a késő XVIII. századtól tűnik fel az angol szóhasználatban[3], és Fowler minden nyelvféltő intelme dacára ma is él és virul. Bővebben…

Hősök, árulók = árulók, hősök

Hogy egy diktatúra propagandájának talapzata a történelem, olyan „súlyú” megállapítás, mint tükörképe: agy diktatúra történelemképének talapzata a propaganda. Mint Job Mestrom mondja Arminius a nemzeti szocializmusban című diplomamunkájában, nem a semmiből jönnek elő a gigantikus példázatok. Nézzük ezt egy fontos és híres példán keresztül. Bandel (1800 – 1876), nyilvánvalóan a napóleoni harcok hosszan tartó hazafias hangulatától és a német egység iránt vágytól fűtötten már 1819 óta dédelgette magában terveit egy emlékmű elkészítéséről Arminiusnak (Kr.e. 18? – 21) hódolva, aki a német ajkakon a Hermann névre hallgatott. Detmold mellett 1838-ban láthatott hozzá a munkálatokhoz, de a gigászi mű elkészítése finanszírozási nehézségekbe ütközött, így csak 1875-ben leplezhették le. A nácizmus nagy előddé tette „Hermann” alakját, hangsúlyozottan nem germán, hanem német hőssé, és az emlékmű náci gyűlések kultikus helyszínévé vált.[1] (A Hermann asszociatív névalak legalább a XVI. századtól kimutatható.)

a Hermannsdenkmal (Arminius-emlékmű) a náci propaganda szolgálatában

Bővebben…