Történelem kategória bejegyzései

Beethoven hárfái

Erdogant a német kormány, közvetítőn keresztül, azzal bízta meg, hogy tulajdonítsa el Beethoven (1770 – 1827) 1809-ben komponált Esz-dúr („Hárfa”) vonósnégyesének (op.74) nagy értékű kéziratát a krakkói Jagelló Egyetemről, és juttassa azt vissza eredeti német birtokába. Egyetlen árulkodó betű azonban felkeltheti esetleges ny. olvasóim gyanakvását: a megbízott vezetékneve nem Erdoğan, sőt, keresztneve is van, nem is akármilyen: Gunther, és az általunk legutóbb (a Beethoven-évfordulón) emlegetett London Vonósnégyes másodhegedűse – volt. Csak volt, mert egy radikális ötletátvitel után (anyagi megszorultságában inkább a maga számára lopta el a kottát) Gunther Erdogan egy terrortámadásban életét vesztette. Gondolhatnánk. De ez a történet Janet White Beethoven’s String Quartet Opus 74 ‘The Harp’, Beethoven Esz-dúr („Hárfa”) vonósnégyese (op.74) című regényének alapgondolata, mellyel a szerzőnő tavaly elnyerte a BookLife 5000 $ jutalmazású[1] díját.[2]
Bővebben…

Róbert Oszkár hatásvadászó dolgai – 4.: Munkásmozgalmas zárszó a százegyedik évfordulón

Szovjet-orosz részről Lev Davidovics Trockij (1879 – 1940) vezetésével 1917 végétől Breszt-Litovszkban béketárgyalások kezdődtek meg, melyek fontos tárgya volt a fogolycsere-egyezmény is.[1] A tárgyalásoknak azonnali hatása lett a Magyarországon raboskodó orosz hadifoglyok életére is.[2] A Tanácsköztársaság leverését követően 1920. július 5-én kezdődött Budapesten a népbiztosok pere. Georgij Vasziljevics Csicserin (1872 – 1936) külügyi népbiztos jó alkalmat látott a breszt-litovszki megállapodások felfüggesztésére, és a hadifogolycserék kiterjesztését a politikai elítéltek cseréjére[3], amelybe a magyar kormány kényszerűen belement, de a foglyok személyes adatait a lehetőségekhez képest megpróbálta visszatartani. Így azért, hogy egyáltalán valaki besorolható legyen a cserefolyamatba, az ügy magyarországi magánsegítői folytattak nyomozásokat (akkor még sem a Nemzetközi, sem a Magyar Vörös Segély nem létezett). Nem túlzás azt mondani, hogy Szovjet-Oroszország a túszszedés módszeréhez folyamodott. Erről maga a külügyi népbiztos tájékoztatta 1920. december 30-án a magyar külügyminisztert, Teleki Pál grófot (1882 – 1941), melynek minden szavát látnunk érdemes: Bővebben…

Róbert Oszkár hatásvadászó dolgai – 3.: Utópiák után utóperek

A Tanácsköztársaság bukása utáni idők egymást sebesen követő kormányai nem véletlenül keresték a kiegyezés és béke lehetőségeit. Már Simonyi-Semadam Sándor (1882 – 1941) miniszterelnöksége idején, 1920. március 25-én jelent meg a jobboldali Nemzeti Ujságban a következő törvényszéki jelentés, mely mutatja, hogy még jóval a bukás után is forrongtak az indulatok:
Bővebben…

Róbert Oszkár hatásvadászó dolgai – 2.: A Nagy Ügy

Ujváry Gábor, Róbert Oszkár (1891 – 1983) „nagy” alkotói korszaka történelmi hátterének szabatos ismerője 2010-ben megjelent, A harmincharmadik nemzedék című monográfiájának A kultúrdemokrácia szükségessége című fejezetében bőven idéz A Város című pesti revülap 1919. március 24-i számából:

Ellenségei vagyunk a halálítéletnek. Csupán nekik kívánjuk a halált, mert egy ország tragédiája és százezrek halála kiált bosszúért az égre. Magyarország széttépve, mint hitvány rongy.

Megdöbbentő, vérfagyasztó példaadásra van szükség a történelem előtt, hogy
minden időkre fiainkra hagyatékul maradjon: nem lehet ilyen bűnös könnyelműséggel országot tönkretenni, százezreket megölni, nem lehet többé vakon, esztelenül háborúba kényszeríteni egy békés nemzetet!
Követeljük, végezzék ki, akasszák fel vagy lőjék agyon: gróf Berthold Lipót és gróf Burián István volt külügyminisztereket, akik a háborút kezdték és folytatták, gróf Czernin Ottokár volt külügyminisztert, aki humanista jelszavak hangoztatása mellett a gyalázatos imperialista breszt-litovszki békét kötötte, Hazay Samu honvédelmi minisztert és utánpótlási főnököt, báró Szurmay Sándor honvédelmi minisztert, gróf Esterházy Móric és Wekerle Sándor háborús miniszterelnököket, Teleszky Jánost és Klebelsberg Kunó grófot, Tisza bizalmasait és Herczeg Ferencet, a harmadik bizalmast és nagy köszönőt, Szterényi Józsefet, Windischgrätz Lajost és gróf Hunyadi Józsefet, a király rossz tanácsadóit, gróf Andrássy Gyulát és gróf Apponyi Albertet, akik a gonosz imperialista német szövetséges mellett szavaltak a háború első percétől az utolsóig, ahelyett, hogy felismerték volna a pillanatot, amelyben szakítanunk kell a német elnyomással és rabszolgasággal és ahelyett, hogy feltámadt volna bennük a humánus emberi érzés lázadó szava.
Ezenkívül életfogytiglan internálni kell az összes háborús kabinetek minisztereit mint bűntársakat és néptörvényben kell kimondani, hogy a régi munkapárt, alkotmánypárt és Apponyi-párt tagjai semminő nyilvános szerepet nem kaphatnak. Halált akarunk a bűnösökre.

Halált akarunk a bűnösökre, akik miatt legjobbjainknak, legkedvesebbjeinknek pusztulniok kellett s akik miatt ma önmagát gyászolja ez az ország! Ezért a legnagyobb földi bűnért semmi sem elég nagy büntetés! Legyünk az ártatlan halottak ítélőszéke és mondjuk ki nyugodt szívvel az emberi méltóságnak elégtételt adó igaz ítéletet: Vesszenek! Lógjanak! Gebedjenek!

Az aláíró nevéből (Róben Salzer Oszkár) a közlő, Ujváry Gábor Róbert Oszkár szerzőségére gyanakszik.[1] A hang és a szándék természetesen nem volt egyedülálló a korban. Bővebben…

Róbert Oszkár hatásvadászó dolgai – 1.: Előélet

« À la mémoire d’un grand artiste », Egy nagy művész emlékére, mondhatnánk Csajkovszkijjal (1840 – 1893) Róbert Oszkárral (1891 – 1983) foglalkozó tervezett kissorozatunk élén.

Bővebben…

„Emberi”?

Vannak kifejezések, melyek éppen csak egy kicsit hosszabbak az okvetlenül szükségesnél, talán mert ebben a formájukban először tréfásnak hatottak, aztán később már nem volt menekvés, a felesleges szót nem lehet lerobbantani róluk. Vagy legalábbis nehéz. Például ilyen szókapcsolat a „felfogni agyilag”, mely a „felfogni”-val azonos jelentésű, tekintve, hogy a felfogás fészke, bölcseje, tűzhelye (focusa) éppen az agy, nem pedig valamely további testrészünk. A sajtóban szerencsénkre nem terjedt el, de a szépirodalomba már betette a lábát:

még nem tudják felfogni agyilag… – mutatott a halántékára.

Brátán: A víz őrzője (2014)[1]

Ezúttal az „emberi” tapadványt vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, elsősorban ezt is a mellékkörülményei miatt.
Bővebben…

He too, vagy tényleg bolhából lesz az elefánt?

Rotterdami Erasmus (1469? – 1536) 1500-ban kiadott, 4151 latin közmondást felvonultató Adagiájában (Szállóigék) is szerepel az alábbi fontos kiszólás[1]:

Azaz:

Ha egy dolgot vagy embert túlságos dicsőítéssel felmagasztalnak, azt mondják, „fellegvárat csináltak az árnyékszékből” — Tullius.

Erasmus tehát úgy látja, a mondás lényege valamilyen érdem eltúlzása, nem pedig általában vett „bolhából elefánt”. Egy forrásunk gyűjteményt állított össze a latin szókapcsolat változataiból, és ezek egyike sem pontosan ezt mondja. Természetesen megtaláljuk köztük a vihart a teáscsészében – latinban: fluctus in simpulo, „vihar a kannában” –, az egeret szülő vajúdó hegyeket, de egyes „egzotikus” vidékek független bölcsességnek tűnő változatai szemet gyönyörködtetők. Ilyen az arab صنع من الحبة قبة, sune min alhubat kuba, szó szerint „babból kupolát csinál”, a szellemesen szójátékos kazah түймедейді түйедей ету, „gombból tevét csinál”, vagy a – legalábbis nekem egzotikus – dán en fjer der blev til fem høns, „egy szál tollból öt tyúk lesz”. A japán szemlélet szikáran geometrikus: 針小棒大, hari ko bo dai, „kis tűből nagy bot”. Egy latin változat az Elephantum ex musca facis, „légyből elefántot csinál”.[2] A mondás – erős áttétellel – Lukianostól (125? – 180?) származik. A légyről írt panegyricusában méltatja, hogy az elefántot is képes nyugtalanítani.[3] Szintén szerepel az Adagiában (ahogy várjuk, az általános túlzás értelmében), Lukianos művét említve forrásul. Rotterdami Erasmus 1524-ben egy Luther (1483 – 1546) ellen írt diatribájában Lukianos eredeti leírását veszi alapul, amikor magát a zavaró légyhez, Luthert az elefánthoz hasonlítja.[4] Fabricius Montanus (1527 – 1566) bizonyára az Adagiából veszi át ezt a változatot a maga céljaira.[5] Csavarodnak, szállnak az igék ezúttal is, ahogy már megszoktuk tőlük.
Rotterdami Erasmus Adagiájában Tulliuson Cicerót (Kr.e. 106 – 43) kell értenünk. Az arcem ex cloaca facere, „fellegvárat csinálni az árnyékszékből” mondás egészen bizonyosan nem tőle származik, a hivatkozás mégis jóhiszemű: Cicero idézi másoktól, sőt, az sem kizárható, hogy már az ő korában is használt szállóige volt. Nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről! Bővebben…

In nomine

And if I did, what then?
Are you aggriev’d therefore?
The sea hath fish for every man,
And what would you have more?’

„Ha megtettem, mi van?
Most izgulsz miatta?
A tengerben mindnek van hal,
Akkor még mit akarsz?”

Gascoigne (1535? – 1577)[1]

Gascoigne csípős nyelvű, és ahogy az akkoriban dívott, kalandos életű költő volt. Tanult ember létére már fiatalon gazdálkodni kezdett, amihez nem értett. Két év börtönt kapott adósságaiért. Később I. (Hallgatag) Orániai Vilmos (1533 – 1584) alatt is szolgált zsoldosként. Első jelentős műve 1566-ban Ariosto (1474 – 1533) 1508-ban írt I suppositi, Az elcseréltek című vígjátékának angol fordítása Supposes címen, ami alapul szolgált Shakespeare (1564 – 1616) 1594-es Makrancos hölgyéhez. Egy másik híres fordítása vagy átültetése 1573-ból ókori és reneszánsz nagyságok műveiből A Hundreth sundrie Flowres bounde vp in one small Poesie, Száz apró virágszál egy kis kötetbe fűzve[2], amelyet egyesek durvának tartottak. Ő nem, később is kiadatta.[3] Bennünket ez alkalommal mégis csak egyetlen kifejezésalkotása érdekel 1576-os nagyszabású leírásából The Princely Pleasures, at the Court at Kenilworth, Fejedelmi élvezetek a kenilworthi udvarban címmel. Bővebben…

A kétféle fekete

…qui nigrum in candida vertunt…
Juvenalis (50? – 130?): Satira III (102-129)[1]

…A’ feketét tudják elváltoztatni fejérre…
III. szatíra. Kis János (1770−1846) fordítása (1825) [2]

Amint – átfogólag – barnából is kétféle van kultúrtörténetünkben, meleg és hideg, meglepő módon ugyanez a feketére is áll. A latin niger a „fénylő”, már-már „meleg” fekete, az éjfekete, krampusz-, szén- és szurokfekete. Átvitt értelemben gonosz és baljóslatú. Feltételezések szerint az indoeurópai nokwts, „éjszaka” az őseredet[3], mint a görög νύχτα, nykhta, latin nox, német Nacht, angol night, orosz ночь „éjszaka”-szavak esetén, hogy csak néhányat soroljunk.[4] Térjünk rá a hűvösebb, a matt és tompa feketére, a latin aterre. Mely a tűzből származik. (Az „éter” szónak a görög αἰθήρaiter, azaz „felső levegő” alapján szintén van köze a tűzhöz, amint arról korábban, N. barátom ösztönzésére, már beszéltünk.)
Bővebben…

Barátokból gyerekek az ember- és madárvilágban. Mesék és valóságok

fátyolos pipra

fátyolos pipra

Johannes Christoph Moderegger 2000-ben megjelent Modefotografie in Deutschland 1929-1955, Divatfotográfia Németországban 1929-től 1955-ig című könyvében több elméletet is felhoz a „maneken” (vagy „manöken”) szó eredetére. Az egyik szerint Fra Bartolomeo szerzetes 1503 körül egy kelmékbe öltözött fabábut készített egy Mária-ábrázolásához.

Fra Bartolomeo (1472 – 1517): Mária megjelenik Szent Bernát előtt Szent Benedek és Szent János evangélista társaságában (1504)

Fra Bartolomeo (1472 – 1517): Mária megjelenik Szent Bernát előtt Szent Benedek és Szent János evangélista társaságában (1504)

Erre felfigyelt másod-unokatestvére, Tonio udvari szabómester, aki ruhák bemutatásához manichino néven alkalmazta a találmányt. Ennek a szónak az eredete mindenesetre sajátságos. A latin manus, „kéz” kicsinyítéseként keletkezett a manica,, ami ugyanebben az alakban az olaszban „ruhaujj”, és ennek további kicsinyítése a manichino, a ruhaujj végződése a csuklótól. Emlékezzünk csak „mandzsetta” szavunkra, mely azonban francia-német közvetítéssel érkezett hozzánk.[1] Az olasz szót aztán „bilincs” értelemben is használták.[2] A latin manus, „kéz” szót nem tekintik a bizonytalan eredetű „mancs” ősének[3], de a „mancsova” alak a börtönszlengben, összefüggésben a „,manccsal”, szintén „bilincs”, és áthallás után ugyanilyen értelmű a „mandzsetta” is.[4] Ha így áll a dolog, akkor Tonio szabómester bizonyára ruhaujjak bemutatására használta a manichinót, de az később a „próbababa” és „bábu” jelentést is felvette (a „fabáb” olaszul manichino di legno)[5]. Egy másik elmélet szerint Mária Antónia (1755 – 1793) kalaposnője, Marie-Jeanne Rose Bertin (1747 – 1813) találta fel a próbababát, és a holland „kisfiú”, maneken szó alapján nevezi a francia az ügyes alkalmatosságot mannequinnek. Ismét mások azt mondják, ilyen célú fabábokat már a XVII. századtól alkalmaztak Európa-szerte. Aztán a próbababa életre kapott, és divatbemutatókon állt elő képességeivel.[6]

Dalí (1904 – 1989): Maneken – Man Ray (1890 – 1976) felvétele Ernst (1891 – 1976) Szürreális manekenjéről

Dalí (1904 – 1989): Manöken – Man Ray (1890 – 1976) felvétele Ernst (1891 – 1976) Szürreális manökenjéről (1938)

Bővebben…

Nyugtával

Az 1789-ben elkezdett, 1790. január 26-án bemutatott Così fan tutte (ossia La scuola degli amanti), Mind így csinálják (avagy A szerelmesek iskolája, K588) a „mozarti ötök” oszlopaként ma már halhatatlan. Mint Mozart (1756 – 1791) mondja nyájas ellenlábasáról, Salieri (1750 – 1825) lekicsinyelte a témát, de ette a méreg, hogy Mozart a komponálására adta a fejét.[1] A politikailag inkorrekt darab akár prózaként is élvezhető szövegét Lorenzo Da Ponte (1749 – 1838) írta. Példánk az I. felvonás 4. képe kvintettjének egy pillanatát mutatja. A cinikus rezonőr, aki a „női hűség” fogalmának értelmetlenségét akarja bebizonyítani, megrendezi az ehhez szükséges háttérjeleneteket, és a látszólag a harctérre induló ifjú, a maguk igazában bízó házas férfiakhoz így szól:

DON ALFONSO
sottovoce ai due amanti
Saldo, amico:
Finem lauda.[2]

DON ALFONSO
(fojtott hangon a két szerelmeshez
Kitartás, barátom:)
Kár örülni, majd a végén!

A zárójeles részen kívül: Lányi Viktor Géza (1889 – 1962) fordítása alapján[3]

A zene szerkezetében is fontos szerepet játszó finem lauda, másképpen lauda finem, „a véget dicsérd”, magyarán „nyugtával dicsérd a napot” eredetét vizsgáljuk, ahogyan legutóbb a respice finemét („lásd a véget”). Alapvető különbségekkel, nehezebb terepen.
Bővebben…

Lásd a tetted, a magad és a kötél végét!

Mikor az igazságszolgáltatás státusában elérte a tizedik rang-osztályt és apjától egyenruhákra pénzt kapott, Iljics Iván Sarmernál varratott magának ruhát, óralánczára felakasztott egy kis érmet, azzal a felirással, hogy ”respice finem”, elbucsúzott eddigi főnökétől, megebédelt barátjaival Dononnál s új, divatos utazó-táskával, fehérneművel, ruhákkal, borotváló és egyéb toilette-eszközökkel és egy plaiddel, a melyet a legelőkelőbb boltban vásárolt, elutazott a vidékre, új állomására, a melyet apja közbenjárására kapott a kormányzótól, mint külön megbizással és meghatalmazással ellátott hivatalnok.

Tolsztoj (1828 – 1910): Iljics Iván halála (1886), II. fejezet
Szabó Endre (1849 – 1924) fordítása (1893)[1]

A respice finem, „lásd a végét”, bővebb alakjában quidquid agis, prudenter agas et respice finem, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége[2] évszázadok intelméül szolgált. A XIX. században „a régi görögök” és Cicero (Kr.e. 106 – 43) azt a szerepet játszották a hivatkozásokban, mint ma a „brit tudósok”. Az ellenőrzés lehetősége csekély volt, így az utókor (egy fele) arra a „meggyőződésre” jutott, hogy ezúttal is Cicero a bölcs intés forrása.[3]

Ez azonban mai eszközökkel cáfolható.[4]
Bővebben…

A béke és jóakarat elágazásai

Frank J. Hanna III vállalkozó a Martin Bodmer (1899 – 1971) által alapított genfi könyvtártól megvásárolt egy papiruszt[1], melyet – családi alapítványán keresztül – 2007-ben a Vatikánnak adományozott. XVI. Benedek pápa ezért a Nagy Szent Gergely (540? – 604)-rend nagykeresztjének lovagjává nevezte ki.[2] Az ilyenképpen Hanna-papirusz néven is emlegetett irat keletkezésének idejéről viták zajlanak, de bizonyos szűkebb konszenzus 225 körülire teszi. A görög nyelvű dokumentum a János-evangélium részleteivel együtt a Lukács-evangélium töredékét tartalmazza. Ez a Lukács-evangélium legrégebbi ismert forrása. Bővebben…

Vágyódás a repülőkutya szigeteire

Kettő az Ogaszavara-szigetek közül: Csicsidzsima (Anya-sziget), Hahadzsima (Apa-sziget)

Kettő az Ogaszavara-szigetek közül: Csicsidzsima (Anya-sziget), Hahadzsima (Apa-sziget)

A japán Ogaszavara-szigetek a földi paradicsommal érnek fel természeti szépségükkel. A területet a nagy spanyol navigátor, Ruy López de Villalobos (1500? – 1544) fedezte fel 1543-ban. A szigetcsoport japán nevének eredete csak nagyon távoli asszociációval „a bambuszsapka síkja”. Ez ugyanis az Ogaszavara férfi utónév eredete, mely Japán észak-keleti területein elterjedt.[1] Japán álláspont szerint a szigeteket Ogaszavara Szadajori hadúr fedezte fel 1593-ban. Hogy valóban így van-e, kérdéses[2], de mára el is veszítette jelentőségét. Ugyan a XIX. század első felében az Egyesült Államok és Nagy-Britannia is igényt támasztott rá, 1876-ban Japán magához csatolta.[3] A legdélebbi japán fősziget, Kjúsú partjaitól mintegy ezer km-re délre fekvő kiterjedt archipelágó tagjaként ma hovatartozása egyöntetűen elismert. Angolszász nyelvterületen erősen tartja magát a szigetcsoport Bonin elnevezése, mely azonban, meglepő módon, szintén japán eredetű. Engelbert Kämpfer (1651 – 1716) ismert nipponológus beszámolója szerint 1675-ben egy arra járó japán hajó kötött ki az egyik sziget partjainál, és mivel lakatlannak találták, Lakatlan szigetnek nevezték el (nem különösebben erős ötlettel). A magyarázat szerint a hagyományos kínaiban ez 無人島, vuren dao, mely a japán kiejtés szerint mudzsinto vagy buninto.[4]
Földi paradicsomnak láthatta ezt a vidéket George Tradescant Lay (1799? – 1845) misszionárius is. Bővebben…

Eltűnés és villámlás

Időről-időre egyszerű zeneszerzői ötletekre példákat hozunk fel. Ha ezer ilyet ellesnénk vagy kitalálnánk, akár Clementi (1752 – 1832) epigonjává is válhatnánk valamekkora tehetség birtokában, a kellő szorgalommal. Ezúttal a dallamátadás egy fortélyát lessük el. Bővebben…