Történelem kategória bejegyzései

Hentesek bibliája

S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Kaffka Margit (1880 – 1918): Hullámok (1916)[1]

gibanica

százrétű rétes

„Százrétű” szavunkat ritkán használjuk, de sok területen megvetette lábát. Nemcsak költők használják, de mesterszakácsok is. A szerb „lengetni”, „hajtogatni” jelentésű гибати szóból ered egyik nemzeti eledelük, a gibanica megnevezése[2], mely a magyar konyhába a kissé pleonasztikus „százrétű rétesként” tört utat magának[3]. (Ne felejtsük, hogy már maga a „rétes” is „rétegest” jelent.[4])

százrétű kalács

százrétű kalács

Vagy eszünkbe juthat a sváb eredetű „százrétű kalács” is, szintén érdekes csemege.[5] (A gyomrunkba ritkán jut, elkészítése nagy odafigyelést, szakértelmet kíván.) Ferenczi János (1789 – 1868) református lelkész, néprajz- és nyelvtudós alapos szegedi néprajzi gyűjtése azonban arról árulkodik, hogy a „százrétű” szó a konyha egy másik szegletébe is eljutott. Szólásgyűjteményének becses darabja ugyanis így szól: Bővebben…

Reklámok

Kalandra fel!

A χαραδριὸς, kharadrios a mai görögben a lilefélék családjába tartozó bíbicet jelenti, de ehhez hosszú, érdekes utat kellett befutnia. Nekiugrunk.

bíbic

bíbic

Bővebben…

Cymbeline és Euryanthe

Suetonius (69? – 130?) a Császáréletrajzai Caliguláról (12 – 41) szóló IV. fejezetének 44. szakaszában számol be a következő epizódról, a császárral szemben táplált érzéseit szemmel láthatólag véka alá nem rejtve:

Adminius, Cynobellinus brit király fia, akit apja elkergetett hazulról, szerény kis csapattal átszökött hozzá, és oltalmába ajánlotta magát; erre Caligula olyan kérkedő levelet küldött Rómába, mintha az egész szigetország megadta volna magát; lelkére kötötte továbbá a futároknak, hogy kocsijukkal a Forumon keresztül egész a senatus ülésterméig elhajtassanak, és üzenetét csakis Mars templomában, a senatus jelenlétében nyújtsák át a consuloknak. 

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1]

Cynobellinus (vagy Cunobelinus, † Kr.e. 42?) valójában belga „király” volt, hogy a misztikumot tovább fokozzuk. (Neve egyes vélemények szerint a kelta breton „kutya erős”-ből származik.[2]) A mai Belgium területén letelepedett belgák régióját a Kr.e. I. századi sikeres római hódítások után Gallia Belgica néven provinciává tették. A belga törzsek addigra már nyugatra is terjeszkedtek, a catuvellauni törzs[3] a mai Londontól északra vetette meg a lábát. Híres vezérük volt Tasciovanus († Kr.e. 9?). Fővárosuk Verlamio volt, a későbbi római Verulamium.  Bővebben…

Ianus diadalútja

Ianus görög előzmény és párhuzam nélküli római isten, és legalább a gyakran emlegetettek körében ilyenként egyedülálló. Vannak azonban, akik párhuzamokat találnak közte és egy etruszk isten, Culcans között. Joseph Campbell (1904 – 1987) elmélete szerint a rómaiak vallásos kultuszainak a legtávolabbi múltba vesző alapja a ház körüli és háztartásban segítő istenek tisztelete, mely, bővülő körökben, össznépi szertartásokká és teljes hitvilággá emelkedett. Egyes felfogások szerint Ianus tisztelete ezekben az ősi időkben gyökeredzik, az „árkád”, „ajtó” jelentésű ianua szóról[1] kapta nevét mint a ház bejáratának őre. Az ianua feltehetőleg a messze ágazó indoeurópai hey-, „menni” gyök leszármazottja.[2] James George Frazer (1854 – 1941) azonban úgy tartja, maga az ianua szó származik Ianus nevéből. Érvelése szerint a nyugati „bejárat”, „kapu” szavak olyan formai egységet mutatnak a megfelelő angol door szóval, hogy ennek ianua alakú leágazása elképzelhetetlen. Ianus alakja mindenesetre innen spiritualizálódott: az érkezés és távozás őréből a vég és a kezdet, azaz újrakezdés kétarcú (bifrons) istene lett.

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

Bővebben…

Aventinus

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) az Aeneis VII. énekében megénekli, hogy a latinok királyát – neve szinte ajkainkra tolul: Latinus – apja, Faunus távoli susogása arra inti,

Ó, gyerekem, ne kivánd lányod láncolni latinhoz.

Így jut lánya, Lavinia, az atyja birodalmában, Latiumban alapított Laurentium városának úrnője a számukra idegen Aeneas kezére. Az emiatt kirobbant háborúskodást Vergilius részletesen ismerteti. Boccaccio (1313 – 1375) 1361-es De mulieribus clarisa (Dicső asszonyokról) XLI. fejezete Laviniáról szól. Lavinia elővigyázatosan egy erdő rejtekébe húzódik vissza megszülni házasságuk posztumusz gyümölcsét, tartva Aeneas Creusától származó fia, Ascanius bosszújától. Emiatt a gyermeket Julius Silviusnak (†Kr.e. 1110?) nevezték.[1] Julius családi alapú név, magát Ascaniust Julusnak is hívták. Ennek döntő szerepe van az eposz létrejöttében. Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44), következésképpen vérrokona és fogadott fia[2], a mű megrendelője, Augustus császár (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) magát Aeneas leszármazottjának tekintette[3]. Julius Silviusnak, akinek alakja már-már kezd kibontakozni a mondavilágból, a mellékneve utalás születési helyére: a silva latinul „erdő”. Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) a Róma története I. könyve 3. fejezetében mintha nem akarná feszegetni a kényelmetlen részleteket. Azt mondja, a szerinte Ascaniustól származó Silvius a véletlen folytán az erdőben jött a világra. Utódai Alba Longa trónján mind viselték ezt a melléknevet. Egy kései leszármazottját, Romulus Silviust (†Kr.e. 854?) – 101 évvel a „nagy” Romulus híres városalapítása előtt –, Kis Ferencné (1916 – 1962) fordításában, villámcsapás érte, és így közvetlenül Aventinusra szállt a királyság. Emezt egy dombon temették el, mely ma része Róma városának, s az ő nevét viseli.[4]

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

A városalapító testvére, Remus az Aventinust választotta székhelyéül, és vannak magyarázatok, melyek szerint az akkori madárjóslatokról (aves: „madár”) kapta nevét a domb.[5] Bővebben…

Római Szent Piroskák

A legismertebb Római Szent Piroska (256? – 269?) vértanúságának rettenetes részleteit ma már nem kínálják okulásul a jámbor hallgatóságnak, és ez így van jól. A feltehetőleg írói álnév mögé bújt Purisu kegyes, a fiatalság számára is bemutatható összefoglalójában arról ír, az ifjú vértanú szülei óvatos, rejtőzködő keresztények voltak, de a kislány nem fékezte nyelvét. A családi rosszakarók besúgták II. Claudius Gothicus császárnak (213 – 270), aki maga elé rendelte. (Ezt legfeljebb családja patrícius származása alapján tudjuk elképzelni.) A kislány láttán a megindult császár kegyelmet gyakorolt: elegendő lesz Apollót kiengesztelnie néhány tömjénszemcsével, amelyet Apollo oltárának tüzébe vet. Piroska azonban pontosan tudta, hogy ezzel a csekély mozdulattal elárulná hitét, és megtagadta a parancsot. A felbőszült császár ennek hallatán kínzásoknak vetette alá, melyektől az sem tartotta vissza, hogy a kislányra váratlan aranysárga fénysugár hullt, melyben csillagszerűen felragyogott. A gyötrelmek betetőzéseként a gyermeket vadállatok elé lökték, ám azok megjuhászodtak, ugyanúgy, mint a rá uszított oroszlán, mely a lány mellé kuporodott és a lábait kezdte nyalogatni. Ekkor Piroska valamit súgott az oroszlán fülébe, amit senki sem halhatott, csak történetmesélőnk: – különb vagy ezeknél a kegyetlen embereknél, akik engem halálra szántak… Ekkor Piroskát a városfalakon kívülre hurcolták, mint valami bűnözőt, és az ostiai kapunál lefejezték. Ekkor hatalmas sas ereszkedett alá, és szárnyaival sátrat feszítve mindaddig fölötte lebegett, amíg az odaérkező keresztények megadhatták neki a végtisztességet.[1] Bővebben…

Fél Edwárd és a mutyi

Genti kézirat

A tewkesburyi csata 1471. május 4-én, melyben Lancasteri Edwárd herceg (1453 – 1471) életét vesztette (egyetlen angol trónörökös, aki harcmezőn halt meg)

GLOSTER

On me whose all not equals Edward’s moity

Shakespeare (1564 – 1616): Richard III (1591? 1592?), I/2[1]

GLOSTER

Hozzám, ki fél Edwárddal fel nem érek…

III. Richárd, I/2. Vas István (1910 – 1991) fordítása[2]

A III. Richárd kedvenc tárgyaink közt szerepel, korai kiadásainak specialitásairól is volt módunk beszélni. Ha eltekintünk Shakespeare szabad időkezelésétől, utalások alapján – Gloster (1452 – 1485) Lancasteri Edwárdot, mint közli velünk, negyedéve rosszkedvében kardja hegyére tűzte – megállapíthatjuk, hogy 1471 augusztusában járunk ekkor. A monológját vérfagylalóan bravúros párbeszéd előzi meg közte és az általa Edwárd herceg megölésével özveggyé tett Neville Anna (1456 – 1485) között, melynek során akkora sikerrel állítja Annát, leendő feleségét a maga oldalára, hogy ezen maga is meglepődik. Anna távoztával ugyanilyen bravúrral sorolja a maga ellen szóló érveket, melyek egyike az, amit idéztünk. Bővebben…

A fogoly szomorú világra jötte és szomorú nyelvfejlődése

fogoly

fogoly

A fácánfélék családjába tartozó, általunk már szóba hozott fogoly igen elterjedt Európa és Kis-Ázsia területein. Mintegy 17 millió km2-t lakik be, és bár egyedszámát (a távolabbi vidékekre indukáltakkal együtt) csak tág határokon belül tudják megbecsülni (3 millió 900 ezer és 7 millió 600 ezer között), azt csökkenőnek tartják.[1] Tudományos binómenét, a Perdix perdixet, kevéssé meglepően, Linnének (1707 – 1778) köszönheti.[2] A latin név a görög πέρδιξ-ből (perdix) származik, és ha helytállók a feltételezések, akkor göcögő hangja sodorta szegény állatot ebbe a szégyenbe. Az indoeurópai perd-, „szellenteni” gyök[3], mely az azonos jelentésű angol fart előzménye is[4], a hellén kultúrát az azonos jelentésű ógörög πέρδω, perdo (egyes szám első személyben πέρδομαι, perdomai) απαρέμφατο-val (aparemfatóval), azaz főnévi igenévvel ajándékozta meg[5], és ez vezethetett a fogoly görög nevéhez, a πέρδιξ-hez (perdix)[6]. Ófrancia közvetítéssel ebből származik a madár mai angol neve, a partridge is.[7] Mielőtt felcsillanna szemünk (orrunk?) a megfelelő magyar szó és a „fogoly” egymáshoz hasonló „csengésétől”, legbiztosabb megismerkednünk a nyelvtudomány álláspontjával.

császármadár

császármadár

Ez szerint mindkét magyar szó uráli eredetű, megállapíthatóan semmi közük egymáshoz, a fogoly börtönben sínylődő névrokonához sem, sőt, magához a Perdix perdixhez mint madárhoz sem nagyon, mert a „fogoly” szó eredetileg a szintén fácánféle császármadarat jelölhette, és arról csúszott át a szó a mai jelentésébe.[8] Bővebben…

Ne bőgj már, édes kisfiam, mint a viza!

A реветь белугой, „vizaként bőgni”, вздыхать как белуга, „szuszogni, mint egy viza” kifejezéseket, bizonyos alappal, orosz földön hibásan formáltnak minősítik különös tekintettel a máskülönben sokoldalú viza ilyen irányú képtelenségeire. Még inkább arra, hogy a narvál- vagy fehérdelfinfélék családjába tartozó belugát vagy fehér delfint (de nem Moby Dicket, a fehér bálnát, amely a saját nevével fémjelzett családba sorolt ámbráscet) oroszul nem белуга-nak mondják, ami a valódi tokfélék családjába tartozó viza vagy őrhal, hanem белуха-nak.[1] Felmerülhet bennünk, hogy megbocsátóbbnak kellene lennünk. A bőgős-szuszogós mondások születésekor még keveredhetett a két szó, annál is inkább, hogy az oroszban nem létező lágy h-t г-nek írják át. Mindkét lény él orosz felségvizeken: a beluga az Északi sarkkörön, a viza a pontuszi-kaszpi tengerrégióban[2], 2-3000 kilométerre, tehát óriási távolságban ahhoz, hogy a hasonló nevek a nép szóhasználatában összekeveredhessenek. Jó alapunk van feltenni, hogy a белуха és a белуга közös eredetű szavak.[3] A белуга a „ragyogni” jelentésű indoeurópai bhel- gyökre[4] visszavezethető orosz белый, „fehér” –уга nagyítóképzős alakja.[5] Bővebben…

Pestis és pisztráng

A pásztor megnevezése az indoeurópai peh-, „védeni” gyökből származik[1]; évezredek óta tartó jó hírébe belejátszhat munkája nehézsége és veszélye, melyet a lelkiismeret megnyugtatásául idealizáltan ábrázolni, tilinkózással egybekötött terelgetésként értelmezni szent művészi kötelesség volt. A sermo vulgaris, „köznyelv”, azaz a birodalmat és klasszikus nyelvét valamelyest túlélő népi latin nem volt ennyire kegyes a pásztorokkal. A „megpásztorolni”, impastoriare jelentése „nyűgöt rakni”, például lovakat „kipányvázni”. A középkori latinban a pastoria már félreérthetetlenül pányva. A középfrancia empestrer (és az s eldobásával ebből a mai empêtrer) már átvitt értelemben jelent „nyűgöt rakni”-t. Ebből származik az angol pester, „nyaggat” (ez utóbbinak azonban, mint sejtenénk, nincs köze állatok megbéklyózásához nyakat szorító kötéllel). Bővebben…

Romain Rolland meggyőzése és meggyőződése

VADIER, ricanant.

La République ne sera libre, la République ne sera pure, que quand la République ne sera plus.

Romain Rolland: Danton, Acte III (1901)[1]

VADIER (gunyosan)

A köztársaság nem lesz addig szabad, a köztársaság nem lesz addig tiszta, mig a köztársaság el nem pusztul.

III. felvonás.
Sebestyén Károly (1872 – 1945) fordítása (1920)[2]

A kitűnő neveltetésben részesült Romain Rolland fiatalon zenei tanulmányokat folytatott, így nem is meglepő, hogy nagyon hamar kialakult elkötelezettsége és vonzalma az egyetemes és egységesnek látni kívánt európai kultúra iránt, ezen belül, szintén érthetően, különösen a német zeneművészet iránt. A Sorbonne első zenetörténeti doktorátusát 1895-ben mindamellett más tárgyban írta Histoire de l’Opéra in Europe avant Lully et Scarlatti (Az európai opera története Lulli és Alessandro Scarlatti előtt)[3] címmel. 1892-ben vette feleségül Clotilde Bréalt (1870 – 1946), akitől tíz gyermektelenségben töltött házasév után, 1901-ben vált el. Az elvált asszony a következő évben ment feleségül Alfred Cortothoz (1877 – 1962), aki oldalán haláláig kitartott.[4]

Bővebben…

Quasimodo és az ulánusok

Il y avait seize ans à l’époque où se passe cette histoire que, par un beau matin de dimanche de la Quasimodo, une créature vivante avait été déposée après la messe dans l’église de Notre-Dame, sur le bois de lit scellé dans le parvis à main gauche, visà-vis ce grand image de saint Christophe que la figure sculptée en pierre de messire Antoine des Essarts, chevalier, regardait à genoux depuis 1413, lorsqu’on s’est avisé de jeter bas et le saint et le fidèle. C’est sur ce bois de lit qu’il était d’usage d’exposer les enfants trouvés à la charité publique. Les prenait là qui voulait. Devant le bois de lit était un bassin de cuivre pour les aumônes.

Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482 (1831).
IV/1. Les bonnes âmes[1]

Történetünk ideje előtt tizenhat esztendővel, Quasimodo vasárnapjának szép reggelén, a Notre-Dame templomában mondott mise után egy élőlényt tettek ki a bal oldali előcsarnok falába erősített falócára, Szent Kristófnak azzal a nagy képmásával szemközt, amelyet Antoine des Essarts lovag úr kőbe faragott mása már 1413 óta nézett térden állva, míg csak eszébe nem jutott valakinek, hogy a szentet is, a hívét is eltávolítsa onnét. Erre a falócára tették ki a közjótékonyság irgalmába ajánlott lelenceket. Aki akarta, onnét elvihette őket. A falóca előtt réztál volt, az alamizsnának.

A párizsi Notre-Dame 1482.
IV/1: A jótét lelkek. Antal László (1924 – 1996) fordítása (1986)[2]

Az oktáva, vagyis a húsvétvasárnap beköszöntétől számított nyolc nap betetőzése, gyakran ezt a napot magát hívják oktávának[3], a fehérvasárnap (dominica in albis depositis); latin nevéhez hűen, a nagyszombaton megkeresztelt ókeresztény neofiták („friss hajtások”) ekkor váltottak át ünnepi fehér öltözetről köznapira. Ez a napja a visszatérésnek a katolikusok legszentebb ünnepköréből, a húsvétból a szokásos egyházi évbe. Ez magyarázza a nap angol nevét (Low Sunday, „lenti vasárnap”).[4] A fehérvasárnap miséjének introitusa, kezdőéneke a következő igehelyre írt gregorián himnusz:

Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek
1Pét2:2[5]

A Vulgatában:

sicut modo geniti infantes, rationabile, sine dolo lac concupiscite: ut in eo crescatis in salutem
1Pet2:2[6]

És hogy kedvelt regényhősünket mégsem Sicutmodónak hívják? Ennek oka az, hogy a 383-as kiadásúnak tekintett Vulgatát megelőző ősi latin szentírás-gyűjteményben, a Vetus Latinában („Régi latin gyűjtemény”)[7] ugyanez az apostolilevél-részlet még így szerepel:

quasi modo geniti infantes rationabile sine dolo lac concupiscite ut in eo crescatis in salutem[8]

Bővebben…

Hulla- és dögvirágok

ragacsos nektárt nyalogatok
elűzöm az ártó szándékú rovarokat
fejem rothadó bőrdarabra hasonlít
hamarosan elpusztulok
bűzlök
akár egy csillag alakú dögvirág

L. Simon László: NEM LOKALIZÁLHATÓ (2003)
nehezen értelmezhető[1]

Már találkoztunk sir Thomas Stamford Bingley Raffles (1781 – 1826) nevével: tudósokból álló expedíciója pillantotta meg először fehér emberek közül a cibetmacskafélék családjába tartozó binturongot. Nem ez volt Raffles életének egyetlen kimagasló pontja. A lex soli elve alapján választhatta volna a jamaicai állampolgárságot is, hiszen Jamaica felségvizein látta meg a napvilágot egy olyan hajón, melyen apja, Benjamin Raffles (1739 – 1811) volt a kapitány. Mindamellett megmaradt a brit korona alattvalójának. A Kelet-Indiai Társaság tisztviselőjeként Malajzia Pineng szigetére küldték. (Nagy erővel kezdett hozzá a nyelvtanuláshoz. Nyilvánvalóan felismerte, hogy a maláj egy hatalmas keleti régió lingua francája is, azaz leegyszerűsített alakjában sok más nép egymás közti érintkezési nyelve.) Kikötőket érintő ügyekben olyan meggyőzően érvelt, hogy fiatal kora dacára felfigyelt rá India brit főkormányzója, Gilbert Elliot-Murray-Kynynmound, Minto earlje (1751 – 1814), röviden Lord Minto is. (A lord atyai nagyanyjától, Grizel Kynynmoundtól származó vezetékneve sokak érdeklődését felkeltette. Részletes elemzést kapunk a polihisztor Michael Rubytól: a név végső visszavezetésben egy skót marhafajtával hozható összefüggésbe.[2]) Lord Minto két hónapra Calcuttába, Brit India fővárosába hívta Rafflest, aki meggyőzte őt Jáva elfoglalásának fontosságáról és lehetőségéről. Ekkor Jáván a hatalmat a napóleoni Franciaországhoz (1794 óta) hű hollandok gyakorolták francia katonai „támogatással”. Titkos megbízatással (formálisan maláj főkormányzói ügynökként) Raffles készítette elő a sikeres 1811-es fegyveres inváziót. (A sziget 1816-ban békés úton került vissza Hollandiához.)[3] Így nem csoda, hogy amikor 1819-ben Szingapúr szigetén járva felismerte annak stratégiai fontosságát, a malajziai Dzsohor szultánság uralkodója, Hussein Mua’zzam Shah ibni Mahmud Shah Alam (1776 – 1835) biztosabbnak látta hozzájárulni a mai Szingapúr kisállam megalapításához.

Szingapúr: 1890-es évek – 1990-es évek

A klíma azonban kedvezőtlenül hatott Rafflesre és családjára. Öt gyereke közül négy kis korában meghalt, köztük Leopard (1819 – 1821) és „Flóra Csalogány”, Flora Nightingale (1823 – 1823)[4]. De Raffles egészségi állapota is olyan mértékben megromlott, hogy 1823-ban kénytelen volt benyújtani lemondását. Otthon rögtön jogosulatlan pénzek felvételével vádolta meg a Kelet-Indiai Társaság. Az évekig elhúzódó ügy lezárásaképpen az igazgatóság jókora summa visszatérítésére támasztott igényt. A határozat kézhez vétele után néhány hónappal Raffles szélütésben elhunyt.[5]
Bővebben…

Skandalum és skalár, Szkander és szkander

– Bolondok! Hát nem tudjátok, hogy tegnap éjjel még, a nagy skandalum után, kidobtam a kocsmámból a részeges krakélert!

Jókai (1825 – 1904): Szeretve mind a vérpadig
XII. A Krethi és Plethi[1], 1882

Végre Európa és Ázsia is az enyém lesz! Jaj a kereszténységnek, mert elveszítette kardját és pajzsát!

— Nagy Hódító Mehmed szultán (1432 – 1481)[2], 1468 (?)

Az indoeurópai skand-, „ugrani” gyök szolgál alapul az ógörögök σκάνδαλον, skandalon, „csapda” szavához (mely aztán „kísértés”, „megbotránkoztatás” értelmet vett fel). Az összefüggést akkor értjük meg, ha szem előtt tartjuk, hogy a σκάνδαλον, skandalon eredetileg nem maga a csapda szava volt, hanem annak egy részéé, a rugós csapdaravaszé.[3] Mi a rugó „életerejét” a rúgással állítjuk párhuzamba[4], az angol ajkúak a „szökelléssel”, mint ahogy a kikelet szökellését is: a tavaszt, az ugrást és a rugót egyaránt a spring szóval jelölik meg[5]. A latin scandere, „felhágni”, „felmászni” alakulat egy lehiggadófélben levő nép szolidabb adaptációja, mely mellett azonban ott élt a ógörög jelentést továbbvivő scandalum. Ebből aztán ugyanúgy elvonatkoztatott értelmek bomlottak ki, mint amilyen az „akadály”, „kísértés”. Bővebben…

Boa: kisebb meglepetések

Legutóbbi, Ghánával foglalkozó rövid összefoglalónkban érintettük, hogy a független köztársaság atyái, a nyelvtudós Nana Joseph Kwame Kyeretwie Boakye Danquah (1895 – 1965) és az első elnök, Kwame Nkrumah (1909? – 1972) az egyes becslések szerint a 830 és 1235 között virágzó egykori Ghánai Birodalomról[1] nevezték el a korábbi Aranypartot (melynek nincs közvetlen területi és kulturális kapcsolódása a mai Ghánához). Danquah megállapítja, hogy a birodalom neve az őslakos szoninke nép nyelvéből ered, a gajanŋa szóból[2] (melynek jelentése szövegösszehasonlító megfejtéssel talán „terület”[3]). Mai nyelvészek egyetértenek abban, hogy az ország nevében a -na végződés jelentése „király”, de a gha- előtag jelentését egyesek a föld, város, mások a harcos fogalmaival hozzák kapcsolatba.[4] A ma mintegy kétmillió-nyolszázezer lelket számláló szoninke nép nyolc országban szóródik szét Afrika Szahara alatti övezetében.[5]
A birodalom alapítási legendája annak megemlítésével indul, hogy az ősatya atyja, Dinga valahonnan a Közép-Keletről érkezett. Talán ezzel magyarázhatjuk a családban történteket azok után, hogy megöregedett és megvakult. Ahogy egy másik „keleti” történetből tudjuk,

Oda méne tehát Jákób Izsákhoz az ő atyjához, aki megtapogatván őt, monda: A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei.
1Móz27:22[6]

Ugyanis Dingának is volt két szép szál fia, Khiné, és ennek öccse, Diabe Cissé, és Diabe Cissé is csellel nyerte el az elsőszülötti jogokat. Atyjuk halála után azonban haragos bátyja erőre kapva elűzte otthonukból. Új hazát keresve Diabe Cissé egy kúthoz, más változatokban barlanghoz érkezett, melyben egy óriáskígyó, Bida tanyázott, nyilvánvalóan egy ott élő pitonféle.

királypiton

Ebből Diabe Cissé víz jelenlétére következtetett, de itt véget is ér a józan ész fennhatósága alá rendelhető szövegrész. A „kisebb fiú” alkut kötött Bidával: az óriáskígyó megengedi, hogy letelepedjen, mi több, bő esővel fogja öntözni a földet, arannyal is ellátja, sőt továbbra is meg fogja védeni, feltéve, hogy minden évben megkapja a vidék leggyönyörűbb szűzét. Itt alapította Diabe Cissé a leendő Ghánai Birodalom majdani fővárosát, Kumbi Saleh-t. A birodalmat Wagadunak is nevezték. Az arisztokráciát ugyanis wagónak mondták, az ő országuk a wagadugu, és a Wagadu név ebből a köznévből rövidült.[7] Bida a szoninke nép tiszteletében kígyószellemként él tovább, neve Uagadu-Bida[8], a „birodalmi piton” (a betűzési apróbb eltérésnek nincs jelentősége). Az ugyanúgy ejtendő Ouagadougou nevet ma a Vörös- és Fekete-Volta, azaz a Volta felső folyása körül kialakult, országgá szerveződött kiterjedt kultúra, Burkina Faso[9] fővárosa viseli. Az írásmód a francia gyarmati kort idézi. Ez a hely legfeljebb az egykori birodalom keleti csücskében terülhetett el, de nem közvetlenül erről kapta nevét. A Volta aló folyásánál, azaz a Fehér-Volta körül Burkina Faso mai déli szomszédja, Ghána területén kialakuló moszi kultúra észak felé terjeszkedve, betörve Felső-Voltába, királyságokat alakított ki (sokkal a Ghánai Birodalom felbomlása után, kb. 1500-tól kezdődően), melyek egyike szintén a Wagadugu névre hallgatott.[10]
Ha esetleges tapasztaltabb nyájas olvasóim arra a következtetésre jutnak, hogy mindebből a továbbiakban Uagadu-Bida kígyószellem foglalkoztat bennünket, neki is elsősorban az utóneve, megéreztek valamit egy másik szellem, a blog szelleme működéséből. Bővebben…