Történelem kategória bejegyzései

Japán történelem rákokkal

Kanmu

A Heian-kor azzal vette kezdetét, hogy Kanmu (737 – 806) császár 794-ben Heiankjót (a mai Kiotót) tette meg Japán fővárosának. Uralma alapvető változást hozott Japán társadalmában: lazítva, de nem megszakítva kapcsolatait a buddhizmussal a ritszurióra (ritsuryo), azaz a Kínától átvett, konfuciánus alapokon nyugvó kormányzási rendszerre[1] tért át.[2] 平安, Heian jelentése: béke. Ám a békésen indult kor a legdurvább polgárháborúba torkollt.

Bővebben…

Reklámok

Szkolopendrák túlereje

A Dardanelláktól délre húzódik Troad (ma Biga) ősi kultúrájú félszigete, azon Hisszarlik híres dombja, ahol a dúsgazdag kereskedő és műkedvelő régész, Heinrich Schliemann (1822 – 1890) kezdett ásatásaihoz 1871-től, boldogsággal töltve el a Kr.e. VIII. évszázadban élt Homeros újkori csodálóit, merész következtetéseivel felháborítva a régészet tudós művelőit. Ha ezek a következtetések inkább vágyszerűek is, mintsem tudományos igazságok, Schliemann vitatott művének örökre maradandó részei azok a rétegek, amelyeket feltárt. Ha a legmagasabban elhelyezkedőt, a IX-et azon az alapon nem is soroljuk oda, hogy a kései római idők maradványai (Kr.e. 85-tól), a maradék nyolc[1] is mind „nagy idők tanúja”. Schliemann az alulról másodikba, a Kr.e. 2500-2300 közöttibe helyezi Priamos korát.[2]

A görög Τροία, Troia városnév anatóliai eredetű, és ez a forrás a hettita nyelvben is kimutatható, ahol Truisának mondták.[3] Hisszarlik neve „kis erődöt” jelent. Ezt a nevet a VIII. réteg korszakába eső hellenisztikus kor katonai jelenlétéről kapta, bár a közeli Csiblak faluban Aszarliknak mondják, ami „romtelep” jelentésű.[4] (Talán megegyezhetünk egy „Várromban”.)

Hisszarlik dombja

Figyelmünk azonban most a félsziget ehhez közeli egykori városa, Rhoiteion felé fordul. Bővebben…

X. (Bölcs) Alfonz cselekedetei és mondása

Nem görcsös „átkapcsolási” igyekezet vezérel, amikor tegnapi zenei témánkat összehozom a mi figyelmünket eddig is többször felkeltő X. (Bölcs) Alfonz (1221 – 1284) udvarában 1250 és 80 között összeállított, négyszáznál is több galiciai éneket vagy hangszeres darabot tartalmazó Cantigas de Santa Maria (Mária-énekek) című, jórészt a galiciai „főváros”, Compostela zarándokainak Mária-élményeit feldolgozó gyűjteményével, ami a király kétségkívül legnagyobb művészeti hozzájárulása az egyetemes európai zenekultúrához saját gazdag életművén belül is.[1] Wagner (1813 – 1883) a gyűjteményt nem ismerte, a hangulati rokonság mégis szívhez szóló:

Akik a „Bölcs” epitheton helyett a „Tanultat” javasolják[2], nyilvánvalóan nem a nagy király bölcsességét vitatják el. A spanyol Sabio kétségkívül „bölcset” jelent – ma; másik jelentése azonban valóban „tanult”, és a nyelvfejlődés szívesebben mozdul a „tanult”-ból a „bölcs” felé, mint fordítva.  Bővebben…

X. Károly végnapjai, előzményekkel

XV. Lajos alatt füzértánc; a köztársaság alatt a nép; a császárságban ágyúk; a restauráció idején angolok, poroszok, kozákok; X. Károly alatt jezsuiták és szenteltvízhintő; 1830. júliusában utcakövek.

A Glaneuse (Tallózó) definíciója a politikáról a júliusi forradalom első évfordulóján[1]

Amikor Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord (1754 – 1838) – ha ő volt az egyáltalán – a Bourbon-restaurációt elnézve kifakadt: semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek![2], igazságtalan volt: a Napóleon (1769 – 1821) első, majd a száznapos visszatértét lezáró, végérvényes bukását is követő Bourbon-restauráció egyetlen figurájáról, X. Károlyról mondható el ez a szigorú verdikt. Bővebben…

Jegeltnyakú pompály és egyéb nyelvgyötrők

Tegnapi kisebb körültekintésünkben szerepet kapott a porvafélék családjába tartozó szalonnaporva. Mindenekelőtt ennek neve eredetét tisztázzuk, aztán nyelvújítóink vadcsapásaira merészkedünk.  Bővebben…

Hűvös, forrás és szégyen

A szlovákság kulturális szerepével, súlyával a Pilisben már foglalkoztunk. A szlovák többségű Pilisszentkereszt lakója, Szabóné Marlok Júlia 2012-ben írt, 2013-ban megvédett doktori értekezése[1] (A pilisi szlovák falvak nyelvi sajátosságai) elsődleges forrásunk egyes pilisi földrajzi nevek megértéséhez és eredetvizsgálatához.
Például a minapi pilisi utamat követően, melyben a Piliscsév melletti vadregényes Studenkát érintettem, N. barátom felvetette, hogy ez a „hideg” szóval állhat összefüggésben, akárcsak a Studená dolina, „Hideg-völgy” összetételben.

Magas-Tátra: Kis-Tarpataki-völgy (Malá Studená dolina), Nagy-Tarpataki-völgy (Veľká Studená dolina)

Bővebben…

Straß, strassz és Strasbourg

mimikri az ásványvilágban: álgyémánt

Forrásunk szerint a szó szerinti fordításban „rajnai kőnek” mondható francia caillou du Rhin, angolul Rhinestone onnan nyerte nevét, hogy a Rajna menti Strasbourgban fedezték fel az ólomüveget, majd csiszolták azzal a céllal, hogy a köznép számára elérhetetlen gyémántot valamilyen hasonló csillogású ékszerrel helyettesítsék, mégpedig a XVII. század végén.[1] Ezúttal azonban nem árt kis kétellyel fogadjuk a történteknek ezt az ismertetését.  Bővebben…

Nyugat-Pilis: Kis-Strázsa-hegy

Kis-Strázsa-hegy

Kis-Strázsa-hegy

Potlovácz után ismét ősi katonai terepre vitt utam, bár a kivonulás után felszabadult, és az elzártság hosszú évtizedei alatt megmenekült vadvirágokra azóta is figyelnek. Már 1595-ben, Esztergom (sikeres) felszabadítása érdekében tett felvonulásához, Mansfeld Károly gróf, tábornok (1543 – 1595) erős strázsát helyezett ide, a Pilis legnyugatibb pontján álló Strázsa-hegyekre.[1] Könnyű, virágzás idején lebilincselő kirándulókörutat tehetünk rajta.
3pont2


[1] Mansfeld Károly gróf strázsája

Pomona szerelme és kártevője: a harkály

A latin picus, „harkály” szót az azonos értelmet (is) viselő indoeurópai (s)peik- gyökig sikerül visszavezetni[1], de reményeink megcsalnak bennünket, ha abban bízunk, hogy az angol megfelelő, a woodpecker is ide vezetne[2]: a pecker a picker, „szedegető” egy módosulata, annak viszont, még csábítóbb megjelenése dacára, se a latin, se az indoeurópai őshöz nincs köze[3]. A másik értelme az indoeurópai gyöknek a „szarka”, amelyből azonban az ilyen értelmű latin pica szó származik.[4] Nem hiába hívja fel a két latin szó közti különbségre a figyelmet az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) Etimológiái XII. könyve VII. fejezetének 47. szakaszában.
Talán mondanunk sem kell, hogy a mondavilágba vesző kultúrtörténet hallani sem akar efféle szőrszálhasogatásokról, és erőteljes izomzattal ugrik a történelemmel elegyes mese területére. (Tényleg csak a képzavar kedvéért fejeztem így ki magam.) Maga Sevillai Szent Izidor, amellett, hogy pókerarccal beszámol a harkály csudatételéről: az általa lakott fába vert szög nem marad ott sokáig, mert természetfeletti erők kimozdítják helyéből (ma ezeket az erőket „fizika” néven foglaljuk egybe, érintőlegesen utalva a harkály ütései keltette rezonanciákra), és amely erővel a szarka nem bír, Kronos ~ Saturnus fiát, Picust teszi meg névadónak, aki a madárnak jóslásokhoz vette hasznát. [5] Mindenekelőtt nézzük meg közelebbről ezt a fiúgyermeket.  Bővebben…

Realgár: férfias gyógy- és pusztító erő

Károly a levélre mutatott. Homais elolvasta. Tehát arzenikumot vett be.

– Nos – folytatta a gyógyszerész – akkor hát meg kellene ejteni a vegyelemzést.

Mert tudta, hogy a mérgezések eseteiben vegyelemzést szoktak csinálni.

Flaubert (1821 – 1880): Bovaryné (1857), III / VIII
Ambrus Zoltán (1861 – 1932) fordítása (1907)[1]

A „mérgek királya”, a „királyok mérge”, hogy ebben a lakrimális témában az évszázadok frivol hangján szólaljunk meg, az arzén, népszerűségét nemcsak megbonthatatlanságának, színtelenségének, ízetlenségének és szagtalanságának köszönheti[2], hanem annak is, hogy hajlamos felszaporodni a szervezetben, és így, ételmérgezéshez külsőleg amúgy is hasonló végzetes hatását az előkóstolók azonnali, figyelemfelhívó halála nélkül, apró adagokban adagolva is kifejtheti. Kiváltképp oxidja, a fehér arzén, az arzén-trioxid, As2O3. Egytized gramm már halálhoz vezethet. Kultúrtörténete e minőségében impozáns. Ugyanakkor megfelelő körülmények között vannak, akik egyre emelkedő adagokkal magukat hozzászoktatják jelenlétéhez, mert hitük szerint az arzén megerősíti szervezetüket. Svájci hegylakók heti egy vajas kenyérrel szeretik fogyasztani ebből a célból. Végül már a gyengék halálos adagjának tripláját is elviselik.[3] Az arzén a sejtek anyagcseréjét kezdi ki. Nagy adagban a gyors halált hányás, vérnyomásesés, kóma előzi meg[4], lassú, például szennyezett ivóvízen át történt mérgezések sűrűn vezetnek rákhoz, szív- és keringési károsodásokhoz[5].
Mindamellett a svájci pásztorok szokása nem puszta hiedelmen alapul.

1800-ban lólepra ellenszeréül javasolják az arzénes tapaszt:

Végy realgárt, más néven arzént és disznó jól kiklopfolt szalonnáját; olajjal dolgozd egybe enyhe lángon; majd, miután a ló fejét egyenesen a tűzhely fölé vontad, kend be az érintett helyet tollal, két óra hosszáig áztatásnak kitéve azt; majd főzz ki bojtorjángyökeret vizeletben, és azzal mosd le a kenetet; majd bevégezvén adj a lónak húst a javából, hogy kitartásra buzdítsad és bátorítsad; és mindezt végezd el hat napig másnaponta.[6]

realgár

Ha ez nem is győz meg bennünket elsőre az arzén gyógyhatásáról, gondoljunk Paul Ehrlichre (1854 – 1915), aki azt vallotta, célzott arzénadagolással a legmakacsabb kórokozók ellen is felvehető a harc[7], és ebből kiindulva fejlesztette ki 1910-re a vérbaj ellen hatékonyan alkalmazott Salvarsanját. (Mint mondta, nincs ebben rendkívüli: hét év kudarcot egy pillanat szerencse követett.)[8] (Jól sejtjük: a gyógyszer neve a latin salvare, „megmenteni” és a német Arsenik, „arzén” összeolvasztásával: „megmentő arzén”.[9])
De azok után, hogy az arzén egy fontos ásványával, az auripigmenttel már megismerkedtünk, ma figyelmünket az arzénes tapasz receptjében imént olvasott másik fontos arzénásvány, a realgár felé fordítjuk.  Bővebben…

A zubbonytól az alvadászig (Beethovenen át)

Ülj mellém a kandallóhoz,
  Fel van szítva melege;
Csobáncz-várról, édes-kedves,
  Im! halljad, egy agg rege

Kisfaludy Sándor (1772 – 1844): Csobáncz (1802-3)[1]

Csobánc vára és Csobánka

Nem tisztázott, hogy oszmán-török vagy szerb-horvát közvetítéssel lett nálunk előbb „zubon”, majd a magyarosabb csengésű „zubbony” az eredetileg arab جُبّة, dzsubba, „pamut alsóruha” jelentésű szó. Ugyancsak bizonytalan, hogy a számos szóba jövő környező nyelv melyikétől kaptuk ugyanebből az arab szóból a „subát”.[2] Magát az arab szót a ج ب ب, dzs-b-b, „vágni” gyökre vezetik vissza, mely azonban nem a szövet szabászatára utal, hanem ciszterna metszésére, mely körbe fogja ölelni a vizet, mint zubbony a testet.[3] Bővebben…

Mesék egy császár haláláról

Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus Minor Numantinus (Kr.e. 185? – Kr.e. 129) bonyolult nevével már találkoztunk mint a Maximilián keresztnév egyik „ősforrásával”. Politikai sikerei csúcsán érte a váratlan halál álmában. A tegnap említett nagy történetíró, Ammianus Marcellinus (330?  – 400?) a Római antikvitások XXV. könyve 10. fejezetében párhuzamba állítja végzetét Iovianus (331 – 364) császáréval. Amint tegnap ígértük, ma ezzel a végzettel foglalkozunk. Bővebben…

A hitehagyás hitehagyása, kisebb zavarokkal

Arhetorius, Apollinaris, Themistius balgatag vélekedése az; hogy akárki mit valljon, nem árt az üdvösségnek.

ISTENI IGAZSÁGRA VEZÉRLŐ KALAÚZ
MELYET ÍRT PÁZMÁNY PÉTER
JEZSUITÁK RENDIN VALÓ TANÍTÓ
Nyomtatták Pozsonyban
MDCXIII
ELŐLJÁRÓ LEVÉL
A Kegyes Olvasónak Istentűl üdvösség, tőlem tisztesség[1]

Elöljáróban jegyezzük meg: Arhetorius nem vélekedhetett balgatagon semmiről, mivel nem létezett. A hálátlan utókor vonta össze a határozott névelőt Apollinaris jelzőjével. Az ifjabb (Laodikaiai) Apollinaris († 390) vihart kavart „logológiájával”, Logos-tanával már többször is foglalkoztunk. Ő és apja, id. Apollinaris Julianus Apostata (331 – 363) alatt retorikai alapokon dolgozta át a szentírást.[2]
Julianus Apostata antipodusa volt nagybátyjának, Nagy Konstantinnak (272 – 337): kora ifjúságától keresztény volt, de csakhamar elfordult a keresztény tanoktól; művelt volt és filozofikus hajlamú; és legalább a kezdetekben toleráns a másképp gondolkodókkal.[3] Hűséges tisztjének, Varronianusnak a fiáról, a szintén fontos tisztségeket betöltő Iovianusról  apologéták azt terjesztették, keresztényi hűsége miatt a császár elmozdította hivatalából, de ez megerősíthetetlen. Mindenesetre, vagy mert megbocsátást nyert, vagy mert soha nem is esett ki az uralkodói kegyből, együtt vonult fel a császárral II. Sápúr szaszanida király ellen.[4] Feltehetően apja érdemeire tekintettel őt kiáltották ki császárnak.

szembenálló felek: Iovianus (331 – 364) és II. Sápúr (310 – 379)

Bővebben…

Illír földön

Ez idő tájban érkeztek meg a carnusok, histriaiak és az iapides nép követei, s bejelentették, hogy Cassius consul tőlük először kalauzokat követelt, akik megmutatják az utat, amelyen seregét elvezetheti Macedoniába, majd békésen elvonult tőlük, mint aki máshol óhajt háborút folytatni. De útközben visszafordult, ellenség módjára járta be földjeiket, mindenütt gyilkosság, rablás és gyújtogatás jelezte útját, s ők a mai napig sem értik, miért tekintette őket a consul ellenségnek.
azt válaszolták, hogy a senatus egyrészt nem tudott előre a felpanaszolt eseményekről, másrészt nem helyesli, ami történt. Viszont jogtalan eljárás lenne távollétében tárgyalás nélkül elítélni egy volt consult, mikor az az állam szolgálatában van távol. Ha majd C. Cassius visszatér Macedoniából, s ők jelenlétében óhajtanak vádat emelni ellene, a senatus megvizsgálja az ügyet, s azon lesz, hogy elégtételt kapjanak
Azt is elhatározták, hogy a követeknek fejenként kétezer ast küldenek ajándékba, a két királyi fivér pedig a következő különleges adományokat kapta: egy-egy öt font aranyból készült nyakláncot, öt, huszonöt font súlyú ezüstedényt, két felszerszámozott lovat lovászokkal együtt, továbbá lovassági fegyvereket és hadiköpenyeket, s ruhákat a kíséretükben levő szabadoknak és rabszolgáknak.

Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17): A római nép története a város alapításától. XLIII. könyv, V. fejezet, 2-3. szakasz

Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[1]

Titus Liviust idézni könnyű, de röviden idézni képtelenség. A (még így is tömörített) szemelvényből azt látjuk, a késő köztársasági szenátus rendkívül nemesen bánik a kissé „megszaladt” hatalmú tisztviselőivel, és a béke kedvéért ha nem is a kárvallottakat, de azok korrupt vezetőit és követeit a maga szempontjából olcsón lekenyerezi. Nem is ragaszkodtak tovább az utólagos kivizsgáláshoz, és Caius Cassius Longinust valóban nem is vonták kérdőre csalárd tettéért. Legalábbis ez nem fért rá Titus Livius végtelen lapmezejére.


Caius Cassius Longinus (Kr.e. 87? – 42)

Itt álljunk meg egy pillanatra. Igen, ez az a Cassius, akit a Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) elleni merényletben játszott szerepéért Dante (1265? – 1321) azért vet a pokol legmélyére, egyenesen Lucifer szájába Iskarióti Júdással († 33?) és Brutusszal (Kr.e. 85 – Kr.e. 42) együtt, mert szent felfogása szerint a legsúlyosabb bűn annak elárulása, aki szeret bennünket, megbízik bennünk:

„   …Júdás az Iskarióti.
Feje benn van, lába kilóg a száján.
A másik kettő, kiknek feje lóg ki:
az Brutus – a fekete szájból ez csügg,
ládd, hogy nyújtózik, nem tud szót se szólni.
Meg Cassius – nézd azt a vastag testüt.
De már az éj közelget; már mi mostan
mindent láttunk, utunkat újra kezdjük.

Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

Cassius vérében volt az árulás, az a fajta is, amellyel egy felsőbb bugyorban eléldegélhetett volna az idők végezetéig, és a legrosszabb fajta is.


De fordítsuk figyelmünket az egyik panaszos nép, az iapides felé, tegnapi ígéretünk szerint.  Bővebben…

Farkasok és lepkék, hiúzok és pókok

…a molossus nép neki-küldött
túszaiból egynek tőrrel feltépte a torkát,
s fél-eleven testéből egy részt főzve ki vízben,
lángot rakva alá más részét megpiritotta.
Feltálalta; de én bosszuló mennyei lánggal
rontottam le lakát, mely méltó volt az urához.
Megriad és menekül, s a mezőben csöndre találva,
csak felüvölt, nem tud, noha próbál szólni: egész nagy
mérge a szájában gyűlik meg, az ősi ölésvágy
űzi a barmok iránt, s örvend mindmáig a vérnek.
Köntöse is szőr már, két karja is állati lábszár:
farkas lett…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások I.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Már csak Zeusz bosszújának egy további „folyományából”, az özönvízből is megsejthetjük, hogy az emberevés tabuját erősítő igen ősi mítosz a próbaképpen embert felkínáló, bűnhődésül farkassá váló Lykaoné[2].
Az I-II. században írt enciklopédikus összefoglaló, a három kötetes Ál-Apollodoros vagy Könyvtár (melyről már többször megemlékeztünk) a záró kötet VIII. fejezetének első szakaszában további részletekkel is szolgál a vakmerő tettről és gyászos végéről. A lakomán, melyen az ezúttal a mai értelemben vett áldozatot kolbász- vagy hurkaféleség alakjában feltálaló Lykaon árkádiai király ötven fia is részt vesz, valamennyien bősz, istentelen férfiak, akik közül csak egyet, a legfiatalabbat, Nyktimost hagyja életben az álruhás Zeusz, a többit villáma sújtja halálra. Az ötven fiú közül negyvenkilenc nevét jegyezte fel a Könyvtár. Ezek között találjuk Peuketiost[3], akiről William Smith (1813 – 1893) mai olvasókat is lenyűgöző alaposságú főművében, az először 1844-ben kiadott Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology (Görög-római életrajzi és mitológiai lexikon) egy 1873-as utánnnyomásában azt is megemlíti, hogy fivérével, Oinotrosszal együtt árkádiai kolóniát hoztak létre Itáliában Iapygia közelében.[4] (Maga Iapygia sokkal több figyelmünket megérdemli ennél a kurta említésnél. Nem álljuk meg, hogy erről bővebben is ne írjunk egy későbbi alkalommal.) Bővebben…