Történelem kategória bejegyzései

Királyi dinnyék

One cantaloupe is ripe and lush,
Another’s green, another’s mush.
I’d buy a lot more cantaloupe
If I possessed a fluoroscope.

Ogden (1902 – 1971): The Cantaloupe

Sárga az egyik sárgadinnye még,
A másik zöld, egyik se szín kék.
Veszek én több nem-sárga sárgadinnyét,
Ha változatosabb lesz már a színkép.

A sárgadinnye. Israel Efraim fordítása[1]

Peale (1774 – 1825): Dinnyék és szulákok (1813)

Különösen becses nyelvemlékünkben, az 1395 körül írt 1316 szócikkes Besztercei szójegyzékben a közreadó Finály Henrik (1825 – 1898) „szőröző” megjegyzésével a tökfélék családján belül nem közvetlenül rokon görög- és sárgadinnye is szerepel[2]:

Bővebben…

Reklámok

Jeruzsálem-tücskök és egyéb nem-tücskök

my dreams were filled
with talking frogs, giant crickets,
godly flies, with the yellow, brooding eylid of the moon
flickering at me sensuously.

Baca: Martín, XXII (1987)[1]

…álmaimat megtöltötték
beszélő békák, óriási tücskök,
kegyes legyek, sárga, méla szemhéja a Holdnak,
mit érzékien rezgetett felém.

A Jeruzsálem-tücsöknek nincs köze se Jeruzsálemhez, se a tücsökhöz; kivizsgáljuk ennek okait, megnézzük, akkor mihez van köze, és kicsit körülnézünk a rokonságában is, fel az egészen távoli egyiptomi ősökig. Bővebben…

Trükkök ezeregyei

Borges (1899 – 1986) 1952-ben kiadott Otras inquisiciones című tanulmánykötetében, mely nálunk Újabb nyomozások címmel jelent meg Scholz László fordításában 1999-ben, A John Wilkins-féle analitikus nyelv (El idioma analítico de John Wilkins[1]) című esszében a létező John Wilkins (1614 – 1672) létező mesterséges nyelvkonstrukciójáról ír, annak érdekességeiről és következetlenségeiről. Eközben, utóbbi kapcsán, kitér a létező német sinológus és vihart aratott fordító, Franz Kuhn (1884 – 1961)[2] munkásságának egy kevéssé ismert fejezetére.  

Ezek a kétértelműségek, redundanciák és hiányosságok azokra a jelenségekre emlékeztetnek, amelyet dr. Franz Kuhn egy bizonyos kínai enciklopédiában A jóravaló ismeretek égi gyűjteménye a címe mutat ki. Amaz ősi feljegyzések szerint ugyanis az állatok lehetnek a) a Császár állatai, b) balzsamozottak, c) idomítottak, d) malacok, e) szirének, f) mesebeliek; g) kóbor kutyák, h) olyanok, amelyek ebben az osztályozásban szerepelnek, i) őrülten rázkódók, j) megszámlálhatatlanok, k) olyanok, akiket a legfinomabb teveszőr ecsettel festettek, l) másfajták, m) olyanok, akik az imént törtek össze egy vázát, n) olyanok, akik távolról légynek tűnnek.  Bővebben…

Az ösztörű kivirágzik

Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,
Kit felakasztottak magas ösztörűre,
Sátorom elébe, törvény szava nélkül,
Ronda repesőknek útálatos étkül.

Arany János (1817 – 1882): Buda halála (1864).
Harmadik ének. A tanács visszája[1]

Az ösztörü vagy ösztörű ágas-bogas karó, melyen gabonát szárítottak (és hogy éppen fordítva, el ne ázzon az esőben, tetejére kalácsot, azaz jókora szalmacsomót húznak), de mint a Czuczor-Fogarasi összegyűjti, a legkülönfélébb mesterségeknek megvolt a maguk ösztörűje. A mészárosok például „a feltagolt húst akgatják” rá. Szófejtésük szerint az ösztörű az „áradozó vizet öszvetereli”. (A magyar nyelv szótárát 1862 és 74 között adták ki. Figyelemre méltó, hogy a mottónkban idézett Buda halálára már hivatkoznak.)[2] 1912-ben már pontosan tudták, hogy ez az etimológia délibábos, és hogy a szó szláv eredetű. 1912-ben a Nyelvtudományi Közleményekben Horger Antal Albert (1872 – 1946), rövidebben Horger Antal, kicsit részletezőbben Az egyetem fura ura a szláv jövevényszavak között említi, de hangtani következtetéseit élesen visszautasítja Asbóth Oszkár (1852 – 1920)[3] – aki azoknak az Asbóth (Asboth) Oszkároknak a számát gyarapítja, akik nem találták fel a helikoptert[4]. Feltűnő, hogy a szófejtésnek mind a kreatív, mind a konzervatív ágában kimagasló orosz nyelvtudomány sem adta látványos jelét annak, sikerült volna megfejteniük a megfelelő szláv szavak, például a cseh ostrev eredetét.[5] Czeglédi Katalin levezetése azonban, melyet az ágasfából indít, és a karókból épített gát fogalmán keresztül egyebek mellett a szigetig eljut – amelynek szláv szavai az azonos értelmű indoeurópai strow- gyökre támaszkodó előszláv ostrovъ-ból[6] fejlődtek[7] – azt hivatott illusztrálni, hogy az alaki hasonlóságok befolyásolhatták a szófejlődést.[8]
A neves természetjáró, főgimnáziumi tanár Róth Márton (1841 – 1917)[9] 1891-ben a magas-tátrai Oszterva- (Ostrva-) hegy nevéről azt írja, származhat meredek, „éles” (szlovákul: ostrý) lejtőjéből, de nem zárja ki, hogy az ösztörű (szlovákul: ostrva) az eredet, melyen a szlovákok lóherét szárítottak. Ez utóbbi kézenfekvőnek tűnik azok után, hogy megemlíti, a valóban „háromoldalú tákolmányra” emlékeztető küllemű Tompa- (Tupa-) hegyet is mondták korábban Osztervának.[10] És arról se feledkezzünk meg, hogy ezeket a gigászi csúcsokat a kedveskedő népnyelv előszeretettel keresztelte el a maga szókincséből kiindulva. Látjuk ezt a Szénaboglya (Senná kopa) példáján is.[11]

hegyek a Magas-Tátrában: Oszterva, Tompa, Szénaboglya

Bővebben…

Vetély, salak, kilövellt sugarak

– önző vágy, irígy akarat,
ez a Vénség része. A szívnek csúf salakja marad.

Babits Mihály (1883 – 1941): Nyugtalanság völgye (1920).
A jóság dala (Versek darócban), 2.[1]

„Vet” szavunk eredete a messzi homályba vész. Nem zárják ki, de nem is bizonyítják, hogy finnugor származású. Ebből gyakorító képzéssel fakad a „vetél” („dobál” értelemben). A tájnyelvben az „ellik”-kel megegyező értelemben is használták, később azonban ez leszűkült az életképtelen magzatok világra hozatalára, melyet a nőstény mintegy „eldob” magától. Forrásunk a „vetélkedésről” azt állítja, az egymásnak „vetett” érvekből kialakult szó, a vetélytárs így vitapartner. Ugyanakkor id. Szily Kálmán (1838 – 1924) A magyar nyelvújítás szótára című munkája 1902-es első kiadásának vetély címszavánál azt írja, a „lóverseny” szó egyik alakulata, a „lóvetéhez” hasonlóan. Ezt érdemesebb kicsit közelebbről is megvizsgálnunk.

figyelmezo

Bővebben…

Faramond és Faramondo

Faramond (365? – 430)

Le vireton empenné siffla et vint se ficher dans le bras gauche du bossu, Quasimodo ne s’en émut pas plus que d’une égratignure au roi Pharamond.

 Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482[1] (1831). X/4. Un maladroit ami

A tollas nyílvessző kirepült, és sziszegve fúródott a púpos bal karjába. Quasimodo annyit sem törődött a nyíllal, mintha az Faramond király szobrát karcolta volna meg.

A párizsi Notre-Dame. X/4: Az ügyetlen jó barát. Vázsonyi Endre (1906 – 1986) fordítása (1960)[2]

I. Nagy Szent Leó pápa (390? – 461) titkárának, Aquitániai Szent Prospernek (390? – 455?) az Epitoma chronicorumja, Summája, utólag kapott ismertebb nevén a Chronicon Prosperi, Prosper-krónika[3] így ír Faramondról:

Bővebben…

Már nem mohó püspökök

he watched Bishop Francis inspect the casket with eager curiosityLady Jane was breathing faster.

Kent: The Family Chronicles. Volume 1: The Bastard (1974).[1] Chapter 3

Lady Jane gyorsabban szedte a levegőt, ahogy Francis püspök mohó kíváncsisággal vizsgálgatja a ládikát.

A Kent család története: 1. A fattyú. 3. fejezet.
M. Nagy Miklós fordítása (1994)[2]

Ha egy faj a tudományos megfigyelések kora előtt pusztul ki, mint a XVII. században a három méteresre megnövő, Madagaszkáron barangoló elefántmadár[3] (mely pontosabban egy egész kihalt család neve), akkor a tudományos tényfeltárás munkája lényegesen nehezebb (és különféle spekulációkra szorul), mint olyan esetekben, amikor maga a tudományos megfigyelés vezető szerepet játszik a faj kihalásában.

az egykori elefántmadár Madagaszkáron, David Attenborough és az elefántmadár tojása

Nem kerülhette el sorsát a Hawaii szigetein élt mohófélék családjának öt faja sem a méretskála másik végéhez közel. (A család tudományos nevét, a Mohoidae-t csak 2008-ban állította fel egy kutatócsoport.[4]) Bővebben…

Birsmagvak és loknik

Poor thing! Her hair can have no bandoline ever since, I should fancy. What a brave girl too not to shriek or faint!  

Blackmore (1825 – 1900): Cripps, the Carrier: A Woodland Tale (1876). Chapter XVIII – A Flash of Light[1]

Szegény pára! Azóta se kellett bandoline a hajára, tűnődöm. És micsoda bátor lány! Nem sikított, nem ájult el…

Cripps, a fuvaros. Erdővidéki történet. XVIII. fejezet: Felvillanás

birsalma és magvai

A rózsafélék családjába tartozó birsnemzetség tudományos nevét, a Cydoniát Philip Miller (1691 – 1771) állította a gyümölcs vélt származási helye, a krétai Kydonia neve alapján. Az összefüggéseket már támadt alkalmunk részletezni. A birsalma magvát az orvostudomány külön cydonium névvel is illeti például Balogh Kálmán (1835 – 1888) 1883-ban kiadott Orvosi Műszótárában.[2] Bár, mint magyar kutatók egy csoportja beszámol róla, Daniela Alesiani és munkatársai 2010-ben kimutatták a magvak kivonatának veseráksejtek burjánzását gátló képességét[3], az orvostudomány régi keletű érdeklődése nem ennek a hatásnak szól. A cydoniumból nyákot lehet kivonni.[4] Ennek pedig a gyógyászaton és a konyhaművészeten[5] túl egy harmadik tudományág is nagy hasznát veszi.  Bővebben…

Taplók

Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.

S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!

Babits Mihály (1883 – 1941):
Olvasás közben (1903)[1]

A magyar katolikus egyház, sit venia verbo, égető szükségét érezte „saját” magyar nyelvű bibliafordításának, melyet Pázmány Péter (1570 – 1637) munkatársa, Káldi György (1573 – 1634) jezsuita szerzetes és hittudós teljesített. A fordítást 1626-ban (tehát a Károli-fordításhoz képest 36 év késéssel) nyomtatták Bécsben.[2] A XIX. században legfőbb ideje volt a frissítésnek. Tárkányi Béla (1821 – 1886) egri kanonok munkája 1865-ben jelent meg. Kováts Sándor (†1915?) teológus, későbbi apátfalvai plébános a tegnap már emlegetett Hittudományi Folyóiratban ennek revízióját sürgeti terjedelmes összeállításában (különféle kisebb és még kisebb hibákra hivatkozva).[3] Ugyanakkor, méltányosan, kitér Szent Jeromos (347? – 420?) Vulgatájának és a héber eredetinek egyes eltéréseire is. Így például József (Kr.e. 1562? – 1452?) egyik álmáról szólva (1Móz37:8) megállapítja:

A fomitem ministravit, „gyúanyagként szolgáló” (beszámoló) fordulatának valóban nincs párja az eredetiben, illetve a fordításokban általában. Nézzük közelebbről az indoeurópaira visszavezetett latin fomes szétágazásait! Bővebben…

A bekebelezett hittudor

Feri bácsi… egy sarokba huzódva egy itcés üveggel, a falnak fordulva egy huzamban kebelezte be annak jóféle karlovici tartalmát.

Vajda János (1827 – 1897): Szerbek és búnyók (1885)[1]

Aztán mikor Környey elé tették az üvegcsizmát, mohó élvezettel kebelezte be a gyöngyöző, hűs sört feneketlen gyomrába.

Kosztolányi (1885 – 1936): Pacsirta (1924). Tizenegyedik fejezet (melyben a kései ébredésről, az esőről van szó, és a párducok ismét megjelennek)[2]

Természetesen A magyar nyelv értelmező szótára nagy felkészültségű és kiterjedésű szerkesztőbizottságáé az érdem, hogy ezekre az irodalmi példákra rábukkant, de az eredeti megjelenéseket kurtítja a maga céljaira, és (mint a többi hasonló esetben) csak a szerzőket tünteti fel hivatkozásában.[3] Úgyhogy valamennyi nyomozati utómunka a laikus utókorra is hárul. És ez nem elhanyagolható, mert a nehezebb esetben, Vajda Jánosénál érzékeny az időpont is.
Bővebben…

Hermes és smaragdzöld csillogások

Nem mint te Hermaon, ’s mint Hebe aranyhajával,
Nem mint boldog lakód, lethei szent virány,
Borítva láttam ott az ifjút glóriával,
’S plátói lélekként fellengett a’ leány.

Kölcsey (1790 – 1838): Ideál (1813)

A Merkúr meteorológiai viszonyairól ad hírt forrásunk. Tekintve, hogy térfogata is, tömege is csak mintegy 5 és fél%-a a Földének[1], valamint hogy a Naphoz legközelebb keringő bolygó, légköre meglehetősen vékony. Hidrogénből, héliumból, oxigénből, nátriumból, kalciumból, káliumból és vízből áll, és annak megértéséhez, hogy ezek az összetevők miért nem esnek vadul egymásnak, azt kell tudnunk, hogy a légköri nyomás a földiének egykvadrilliomoda, azaz a molekulák találkozása ünnepszámba megy (de még a Merkúron is vannak ünnepek, amit a légköri vízpára bizonyít). A Nap sugárzása, azaz az átadott hő szerepet játszik ugyan a légkör ritkaságában, de feltételezik, hogy annak anyagai eleve a napszélből származnak. A hőmérséklet mintegy 430° C és -170° C között ugrál attól függően, éppen süti a Nap a mért felületet vagy sem. Bővebben…

Lebegő nőalakok a kettős császár körül

Születésem és halálom: ennyi a teljes élettörténetem.

II. Napóleon, halála közeledvén

Daffinger (1790 – 1849): II. Napóleon (1811 – 1832), Reichstadt hercege, osztrák egyenruhában

A Tuileriák kertjébe vonszolt száz ágyú üdvlövése köszöntötte Napóleon első és egyetlen törvényes gyermekének megszületését a palotában. A párizsiak lélegzetüket visszafojtva számlálták a lövéseket. Huszonkettő! Az üdvrivalgás felülmúlhatatlan volt. Ha az ágyúk a huszonegyedik lövésnél elhallgatnak, az lánygyermeket üdvözölt volna. (De a tömeg nem.) A kertben Sophie Blanchard (1778 – 1819) emelkedett a magasba hidrogéntöltésű ballonján, a charlière-en[1], Jacques Alexandre César Charles (1746 – 1823) találmányán, hogy onnan szórja szerte az örömhírt bejelentő cédulákat. Bővebben…

A disznóparéj és a császár

A tegnap emlegetett francia nyugat-indiai Martinique szülötte a viharos életű Marie Josèphe Rose Tascher de La Pagerie (1763 – 1814), későbbi nevén Joséphine (de Beauharnais) császárné. A forradalom alatti viszontagságait kipihenve az országot irányító nagyságok közeli ismerőse lett, így a francia direktórium befolyásos alkotmányőréé, Paul François Jean Nicolas-é, Barras vikomtjáé (1755 – 1829), akinek a révén megismerkedett Napóleonnal (1769 – 1821). Napóleon maga is népszerű, sokat megélt szerető volt, Joséphine mégis villámcsapásként hatott rá.[1] 1796-ban házasodtak össze.[2]

a kastély Malmaisonban

Közösen szerették meg a ma Párizshoz tartozó Malmaison kastélyát, melyet 1799-ben (Napóleon egyiptomi hadjárata idején[3]) Joséphine meg is vásárolt. Joséphine itt töltötte élete hátralevő tizenöt évét, császárnéként 1804-től, 1809-től pedig, címének fenntartásával, elvált császárnéként. (Napóleon, bármennyire is szerette Joséphine-t, minden áron törvényes utódot akart, akivel Joséphine nem tudta őt megajándékozni.)[4] Miután a hanyatló csillagú nagyúr a négy éves fia, a rövid uralmú II. Napóleon (1811 – 1832) javára 1815-ben lemondott, nem teljesen önként ebbe a kastélyba húzódott vissza. Nem indokolatlan halálfélelmében innen próbálta kieszközölni az ideiglenes kormány fejétől, egykori bizalmi emberétől, Joseph Fouchétól (1759 – 1820), hogy engedjék Amerikába hajózni, természetesen mindhiába.[5] Bővebben…

A kormányzó és tűzvirágai

agyamba nyilalt, hogyha majd 
egyszer letörve, elfakulva, 
az aggkor nyugalomra hajt, 
gondolok-e a titkos éjre 
s elém tűnik-e majd igézve 
e híd, e hab, e tűz-virág

Kosztolányi (1885 – 1936): A hídon (1906)[1].
Négy fal között. Lámpavilágnál

Szemben tegnapi véres madagaszkári történetünkkel, Fort-Dauphin kormányzója, Estienne de Flacourt (1607 – 1660) kínhalálba torkolló hányattatásaival, úgy tűnik, a vele körülbelül egy időben, de jó 14 ezer kilométerrel nyugatra kormányzó Louis de Louvilliers Poinci élete jóval nyugodtabb volt. Még a legalapvetőbb életrajzi adatait sem sikerült felkutatnom, és ez jó jel. A Francia Nyugat-Indiák kormányzójára nézve. Itt mindjárt tisztáznunk kell a közép-amerikai régió szűkebb egységeinek egymáshoz fűződő fogalmi viszonyát. A holland, francia, spanyol ajkú karib-tengeri szigetek alkotják a Nyugat-Indiákat, az angol ajkúakból formálódott a Karibi Szövetség. A keleti Kis-Antillák néhány szigete, mint például Guadelupe és Martinique tartozott a francia közösséghez. Mások még finomabb megkülönböztetéssel élnek.[2] Ismét mások szinonimaként használják a „karibi” és „nyugat-indiai” jelzőket, és elkülönítik az angol ajkú karibieket.[3] A helyzet tehát nem egyszerű. Mindamellett megvan a maga máig ható történeti jelentősége annak, hogy szoros politikai kapcsolatok fűzték egymáshoz a különálló szigetek csoportjait.

Martinique

Poinci nagy figyelmet fordított a régió flórájára, és így egy különösen lenyűgöző megjelenésű fát, a térségben honos, a pillangósvirágúak családjába tartozó pompás pillangófát Joseph Pitton de Tournefort (1656 – 1708) francia botanikus poincianának nevezte el. Ehhez tartotta magát később Linné (1707 – 1778), aki a növénynek a Poinciana pulcherrima, „a legszépségesebb poinciana” tudományos nevet adta.

pompás pillangófa

Bővebben…

A kormányzó és szilvája

I. Erzsébet (1533 – 1603) 1600. december 31-én ruházta fel jogokkal kiváltságlevelében az így megalakult Angol Kelet-indiai Társaságot, később nevén Brit Kelet-indiai Társaságot.[1] Rá két évre, Nassaui Móric orániai herceg, holland helytartó, más szóval kormányzó (1567 – 1625) alatt a holland országgyűlés, a Staten Generaal keresztülvitte 1598-as elképzelését, hogy a kormány hatalmi szóval egyetlen szervezetbe olvasszon (és, az angol mintára, ideiglenes monopóliumjoggal ruházzon fel) három indiai-óceáni társaságot, és ilyen módon létrehozza a Holland Kelet-indiai Társaságot.[2] Újabb két év elteltével, vagyis 1604-ben IV. (Jó) Henrik francia király (1553 – 1610) – fejének kalandos utóéletével már foglalkoztunk – a holland kereskedők lukratív fordulóiról értesülve hasonló francia társaság alapítása mellett dönt, de országában a kapitalizmus még gyermekcipőben járt a vetélytársaikkal összevetve. A szükséges szervezés sokáig húzódik, és a Napkirályt (1638 – 1715) 1664-ben merkantilista pénzügyminiszterének, Jean-Baptiste Colbert-nek (1619 – 1683) kell meggyőznie az akkor már működő Francia Kelet-indiai Társaság feltőkésítésének hasznáról.[3] Ezek a társaságok a kiváltságok fejében országaik érdekeit is védték állomáshelyeiken, ha kell, katonailag is, és senki sem akadt, aki hatásosan szavát emelhette volna olykor erőszakos intézkedéseikkel szemben. Bővebben…