Történelem kategória bejegyzései

A késő bronzkortól a himalájai fényfácánig

MY lords, you have now heard the principles on which Mr. Hastings governs the part of Asia subjected to the British Empire. Here he has declared his opinion that he is a despotic prince; that he is to use arbitrary power; and, of course, all his acts are covered with that shield.[1]

Uraim, most hallhatták azokat az elveket, amelyek szerint Hastings úr Ázsiának a Brit Birodalom alá vetett részét kormányozza. E helyen kinyilvánította álláspontját arról, hogy ő despotikus fejedelem; hogy tetszőleges eszközt felhasznál; és, természetesen, hogy minden tettének ez szolgál védőpajzsul.

Edmund Burke (1729 – 1797) beszéde
sir Warren Hastings (1732 – 1818) tárgyalásán (1788)

A Kr.e. 800 körül, tehát a vaskorba beolvadva véget érő bronzkor utolsó szakaszának egyik leglátványosabb emléke a lausitzi (luzsicai) kultúra, melynek centrumát ugyan az akkor nagynak számító mintegy 300 kilométeres távolság választja el a mai lengyel Biskupintól, ez utóbbi gazdag leletegyüttesét a lausitzi kultúra részeként tartják számon.[2] Helyreállították az ősi város fából, surjánokból épített védrendszerének egy részét, valamint felvázolták a valószínűsíthető összképet:

Ez a megoldás a világ más pontjain is megtalálható, így Dél-Anglia több területén, Surreyben, Essexben és Northamptonshire-ben. A VII. század előtti óangolban ezeknek a védőfalaknak a neve imphaga volt. Olyan falunevek őrzik a nevét, mint Emply Surreyben, Empty  Northamptonshire-ben és Imphy Hall Essexben. Ezek a falvak a XV-XVIII. századi bekerítési törvények következtében sorvadtak el és ürültek ki, amikor (azok korszerűbb kihasználását célozva) közlegelők elbitorlását, magántulajdonba vételét követően a közföldekből addig megélők távozásra kényszerültek. És hogy ez hogy kapcsolódik egy különös fácánféléhez (már ami a családját illeti), a himalájai fényfácánhoz? Csavarosan és erőltetetten.  Bővebben…

Reklámok

Dante és a császár

A II. Hohenstaufen Frigyes római császár (1194 – 1250) és a Szentszék feszült viszonyáról, majd a császári címben őt követő fiáról, IV. Konrádról (1228 – 1254) már írtunk. Ez után hosszú interregnum állt be egészen 1273-ig. Ennek a legkevésbé sem a pápák vonakodása volt az oka a császárkoronázástól. Nem lett volna sok módjuk vonakodni, ha a német fejedelemségek ki tudtak volna állítani egy legalább általuk egységesen elfogadott, erős német királyt. Erre azonban nem voltak képesek. Közel két évtized állandó belvillongással, a központi hatalom szétforgácsolódásával telt, majd amikor feltűnt egy ambiciózus, de csekély birtokokkal és befolyással rendelkező jelölt, Habsburg Rudolf (1218 – 1291), kompromisszumosan megválasztották, és annak sem lett akadálya, hogy annyi év után a római császári tisztet is betöltse. A Habsburg-ház erősödése is szerepet játszhatott abban, hogy a fejedelmek bizalma néhány császár után ismét egy gyengének ígérkező, kis és helyileg-nyelvileg elszigetelt birtokú luxemburgi gróf, az ilyenképpen német királlyá választott VII. Luxemburgi Henrik felé fordult.[1]

A hét választófejedelem megszavazza Henriket. Balduineum, 1341

Bővebben…

Poseidon fenyőünnepei

Így hullt földre Sinis, ki gonosz volt szörnyü erőben,
fákat görbített földig s föl a légbe vetette
szálfa fenyőkkel, szétfröccsentve az emberi testet.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Nem olyan egyszerű otthagyni egy ideje sűrűn látogatott mesés terepünket, Korinthost. (Az egyik változat szerint a város legendás alapítója, Helios napisten leszármazottja erre a névre hallgatott.[2]) Mielőtt röviden híres sportjátékaira térünk, kikerülhetetlen Theseus hősi alakja, aki, jelképesen is, mintegy a mítosz és valóság határán áll. Történetével zárul Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?) Mitológiája, és vele kezdődnek Plutarkhos (46? – 127?) Párhuzamos életrajzai. Aigeus athéni király szent magyarázatot kért a Pythiától, különféle asszonyaival miért nem tud utódot nemzeni. Athéni Apollodoros leírásában (III. könyv, XV. fejezet, 6. szakasz) válaszul ezt kapta:

Bortömlő csúcsán ki ne nyisd a dugaszt, te derék hős,
addig, amíg fellegvárát nem látod Athénnak.

Troizen

Ebből semmit sem értett. Hazafele tartva Troizenbe érkezett. Alapítója, Orus, Poseidon sarja[3], egyesek szerint egyiptomi volt. Poseidon a térségben nagy aktivitást fejtett ki. Például, némiképpen vérfertőző módon, teherbe ejtette Orus leányát, Leist. Troizenben Poseidonnak jelentős kultusza bontakozott ki. Aigeus idejében Troizen ura a bölcs és fortélyos Pittheus volt. Bátyja, a városállam névadója, Troizen után lett király.[4] Miután Aigeus elmondta neki a jóslatot, azonnal megértette azt. Borral itatta le vendégét, majd borvendégét összehozta leányával, Troizen „ragyogó egével”, a gyönyörű Aithrával. Az óvatos Athéni Apollodoros ugyanannak a fejezetnek a 7. szakaszában így fogalmaz: ugyanazon az éjszakán azonban Poszeidón is közeledett a leányhoz. Plutarkhos változata realistább:

Aithra sokáig titokban tartotta Thészeusz igazi származását, Pittheusz pedig elhíresztelte róla, hogy Poszeidón gyermeke. A troizéniek különösképpen tisztelték Poszeidónt; ő volt városuk védőistensége, neki áldozták gyümölcstermésük zsengéjét, és az ő háromágú szigonyát verték pénzükre is.

Párhuzamos életrajzok. Theseus, 6.
Máthé Elek (1895 – 1968) fordítása[5]

Hiába, ahol ragyog az ég, ott Poseidon is elemében érzi magát, és telehinti sarjaival a földet. És így aztán kultusza, tisztelete is öregbedik. Legalább látjuk a mechanizmust. Bővebben…

Repcelepke száll virágra: a csókváltás bonyodalmai

Szerencsénkre, hiszen jobb érzés szép nevű élőlényekbe botlani, mint közömbös nevűekbe, a görög mitológia nemcsak Vactor Tousey Chamberst (1830 – 1883) indította névadásokra (mint legutóbb láttuk), hanem, mondhatni, boldog-boldogtalant, ha ugyan elképzelhető boldogtalan biológus egyáltalán. Πιερίς, pieris a nimfák egyik csoportneve volt az ógörögben „eredeti”, Olympos alatti lakhelyükről, a Pieria-síkságról, ahonnan egyes vélemények szerint „felköltöztek” a beóciai Parnasszusra[1], de közelebb járhatunk az igazsághoz, ha efféle vándorutakat nem tételezünk fel, hanem elfogadjuk a feltételezést, hogy a múzsáknak több kultikus centruma is lehetett[2].

Raffaello (1483 – 1520): Parnasszus (1511)

Erről a szent helyről adta tudományos nevét[3] a hangafélék családjába tartozó babérhanga-nemzetségnek David Don (1799 – 1841) skót botanikus[4] és a fehérlepke-családba tartozó fehérlepke-nemzetségnek Franz von Paula Schrank (1747 –1835) jezsuita atya, kora kiemelkedő entomológusa[5]. Ezúttal ez utóbbiak sarjaival fogunk foglalkozni. Bővebben…

Vactor hősei

Holnapután, 2018. augusztus 6-án lesz a 188. évfordulója Kentucky egyik leghíresebb szülöttje, Vactor Tousey Chambers (1830 – 1883) ügyvéd és entomológus születésének, és egyúttal a 135. évfordulója annak, hogy bénulást okozó agyvérzést kapott kentuckyi otthonában. A következő nap hajnaláig élt. Ügyvédként, békés természetű lévén, rendszerint azt tanácsolta klienseinek, ejtsék a pert, mert gyűlölte a tárgyalótermi civódásokat. Megtehette, jómódú volt.[1] A kor kiemelkedő ruhamolykutatójának tekintették.[2]

Bár nem szobatudós volt, mint angol elődje, Francis Walker (1809 – 1874), és szakmai reputációja is nagyobb volt (ő nem tizenegyszerezett meg tudományos neveket), vannak bizonyos távoli párhuzamok a munkásságaikban. Cikkeinek címadásában nem volt körültekintő (felpanaszolták, hogy túlságosan hasonlók), és sokat kellett küzdenie a lektoraival is.[3] Bővebben…

Glauke rémtörténete és forrása

Ἄγγελος

…καί τις γεραιὰ προσπόλων, δόξασά που
ἢ Πανὸς ὀργὰς ἤ τινος θεῶν μολεῖν,
ἀνωλόλυξε, πρίν γ᾽ ὁρᾷ διὰ στόμα
χωροῦντα λευκὸν ἀφρόν, ὀμμάτων τ᾽ ἄπο
κόρας στρέφουσαν, αἷμά τ᾽ οὐκ ἐνὸν χροΐ:
εἶτ᾽ ἀντίμολπον ἧκεν ὀλολυγῆς μέγαν
κωκυτόν. εὐθὺς δ᾽ ἡ μὲν ἐς πατρὸς δόμους
ὥρμησεν, ἡ δὲ πρὸς τὸν ἀρτίως πόσιν,
φράσουσα νύμφης συμφοράν: ἅπασα δὲ
στέγη πυκνοῖσιν ἐκτύπει δραμήμασιν…

Εὐριπίδης (480 – 406 π.Χ.): Μήδεια (432 π.Χ.)[1]

Hangelos

…kai tis geraia prospolon, doxasa pu
he Panos orgas he tinos theon molein,
anololyxe, prin g’ora dai stoma
khorunta leukon afron, ommaton t’apo
koras strefusan, aima t’uk enon khroi:
eit’antimolpon eken ololyges megan
kokyton. Euthys d’e men es patros domus
ormesen, e de pros ton artios posin,
frasusa nymfes symforan: hapasa de
stege pyknoisin ektypei dramemasin…

Euripides: Medeia

Hírnök

…Az egyik vén cseléd
azt hitte, valamelyik isten
ejtette úrnőjét önkívületbe,
és örömsikolyt hallatott, ahogy
szent szertartásokon szokásos,
de mikor látta, hogy az úrnő
szája habzik, szeme kidülled,
s holtsápadt – többé nem sikongatott
az öregasszony, hanem felüvöltött
a rémülettől és a borzalomtól…

Rakovszky Zsuzsa fordítása[2]

Prinsep (1838 – 1904): Medeia, a varázslónő

Euripides hosszan, a részletek kínzó pontosságú felsorolásával fejti ki azt az alaptörténetet, drámájában egy hírnök elbeszélésében, melyet jóval később Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?) Mitológiája I. könyve IX. fejezetének 5. szakaszában a műfajnak megfelelő szikársággal így foglal össze:  Bővebben…

Jók-rosszak az egresről

Hosszabb bevezetőnkben a bengefélék családjába tartozó zsidótövisbogyó, más nevein kínai datolya vagy jujuba csak a mai tárgyunkkal némiképpen rejtélyes kapcsolata miatt kap helyet.

Őshazája Kína, ahol már jó négyezer éve fogyasztják. Némely országnak van nemzeti gyümölcse. Köztük van Kína is, melynek, gondolkodására jellemzően, mindjárt két ilyen gyümölcse is van, egy „fő-” és egy „al-”. (Mert ahol ősi kultúra van, ott rendszerint ősi hivatali szemlélet is van.) Az elsődleges kínai nemzeti gyümölcs, első hallásra talán meglepő módon, egy küllőfolyondárféle: a Dél-Kínában bőségben termesztett kivi. A másodlagos viszont a kínai datolya.[1] A különféle források egyetértenek[2] abban, hogy Európába a gyümölcsöt Sextus Papinus consul († 40) hozta be Syria provinciából[3], egy olyan korban, melyben az egzotikus csemegék iránti fogékonyság az egekbe szökött. Ebben semmi meglepőt nem találunk, de mégis óvatosan kell kezeljük az értesülést, méghozzá nyelvi okokból. Szemerényi Oszvald (1913 – 1996) a „jujuba” szót a „hárs” jelentésű perzsa زیزفون‎, zajzafun szóból vezeti le. Ezt ugyan elvitatják (és helyette az „ismeretlen eredetet” javasolják) – a mályvafélék családja, melybe a hárs is tartozik, messze esik a bengeféléktől –, de a francia jujube szót a görögöknél is jövevényszóként használt ζίζυφον, zizifon szóból származtatják, a latin teljes átugrásával, olyanképpen, hogy a középkori latin vette át a franciától a szót jujuba alakban.[4] Ha elfogadjuk ezt a levezetést, akkor felmerül, hogy miért is ismerték a görögök előbb a szót a rómaiaknál, ha egyszer római konzul hozta Európába a gyümölcsöt a császárkorban. Id. Plinius (23 – 79) így használja ezt a szót A természet históriája XVII. könyve 14. fejezetében:

et zizipha grano seruntur Aprili mense.[5]

A jujubafát április hónapban elültetett magjáról termesztik.

Azaz id. Plinius a görög szót használja. Vagy ismerték a görögök a gyümölcsöt egy ideje (a megismerkedés természetesen történhetett a Sextus Papinus és id. Plinius kora közti néhány évtizedben is), vagy éppen a görögök vették át a rómaiaktól a Sextus Papinus által ezek szerint Syriából „behurcolt” szót. Az mindenesetre tanulságos, hogy egy-egy egzotikus gyümölcs ismerete viszonylag rövid időn belül a birodalom távoli pontjaira is eljutott. A tudományos besorolást Linné (1707 – 1778) végezte el, de a Rhamnus jujuba és Rhamnus zizyphus neveket is használta (a rhamnus a benge latin neve). A növényt Gustav Karl Wilhelm Hermann Karsten (1817 – 1908) javaslatára áthelyezték a Philip Miller (1691 – 1771) által kreált Ziziphus nemzetségbe, így a különös helyesírású Ziziphus zizyphus tudományos névhez jutottak.[6] Mai formája a görög és latin elnevezéseket békében egyesítő Ziziphus jujuba.[7]
Az Adam Lonicer (1528 – 1586) matematikus munkájára támaszkodó  Horhi Melius Peter (1532 – 1572) református püspök a HERBARIVM. AZ FAKNAC FVVEKNEC NEVEKRŐL, TERMÉSZETEKről, és hasznairól címmel posztumusz (1578) megjelent életveszélyes, alapművében, „idegenségének” sűrű hangoztatásával már ír a jujubáról és hasznáról[8]:

varjútövis és borsópadlizsán

De vissza id. Plinius fejtegetéseihez, hiszen célunk az, hogy észrevegyük a jujuba és az egres közti laza kapcsolatot. Az általa itt emlegetett tuberről feltételezik, hogy a jujuba egy fajtája. Erről a gyümölcsről írja id. Plinius, hogy beojtással is termesztik, egyebek mellett egy calabrix nevű növénybe. Egyáltalán nem magától értetődő, mi is ez a növény. Egyes elképzelések szerint a szintén bengeféle varjútövis, mások szerint a burgonyafélék családjába tartozó vadpadlizsán vagy borsópadlizsán[9], végül Jacques D’Aléchamps (1513 – 1588) a ribiszkefélék családjába tartozó egresre gyanakszik (hogy végre révbe érjünk).  Bővebben…

Peirene és forrásai

Τοῖσι μὲν
ἐξεύχετ᾽ ἐν ἄστεϊ Πειράνας σφετέρου πατρὸς ἀρχὰν
καὶ βαθὺν κλᾶρον ἔμμεν καὶ μέγαρον[1]

Toisi men
exeukhet’ en hastei Peiranas sfeteru patros arkhan
kai bathyn klaron hemmen kai menaron

Pindaros (Kr.e. 522? – 438?): XIII. olympiai óda

(Glaukos) Szólt velük
Büszkén így bejelentvén, Peirán városa atyja uralmát,
Törvényét viselé, aki csarnoka volt törvényei háza…

Természetesen aki tudta, hogy Πειρήνη, Peirene Korinthos legfőbb forrása, mint például Charles Apthorp Wheelwright (1787 – 1858), ezt igyekezett a maga interpretációban érvényre juttatni, ahogy ő maga is az 1846-os fordításában:

Where flows Pirene’s sacred tide

Hol Peiréné szent árja foly’…

Ennek nem sok köze van az eredetihez, de menthető, ha Pindarosra mint a pars pro toto elvének alkalmazójára tekintünk. Hiszen Bakhylides (Kr.e. 518? – 452) egy töredéke is mintha Peirán „csavaros koronáját” említené, ha hihetünk ennek a pár szómorzsának, és hogy ki lehet az itt szereplő Kleon… Az általunk már emlegetett, de kétségkívül Korinthos térségében vitézkedő „ódemagóg” aligha, hiszen ő Bakhylides halála után 30 évvel szállt alá az alvilágba. Megeshet, szövegromlás tanúi vagyunk, és a költő Korinthos legendás királyára, Kreonra gondolt.[2]

1 Bakh

Különben is, mondhatjuk megengedően, Árpád (845 – 907) hős magzatjai sem csak ott virágozának fel, merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, azaz a vízparton, hanem a szárazulat belsőbb vidékein is. De tárgyhoz méltatlan szarkazmusunkat sutba dobva (egy tegnap hallott jó tanácsra hallgatva: „hagyj fel rossz szokásaiddal!”) kicsit közelebbről is megvizsgáljuk a forrás történetét.

Tiepolo (1696 – 1770): Bellerofon és Pegazus

Bővebben…

Szicíliai Diodoros és a sör

ἔστι δέ τις Νύση, ὕπατον ὄρος, ἀνθέον ὕλῃ,
τηλοῦ Φοινίκης, σχεδὸν Αἰγύπτοιο ῥοάων…

Hesti de tis Nyse, hypaton horos, hantheon hyle,
telu Foinikes, skhedon Aigyptoio roaon…[1]

Ott áll egy magas hegy, Nysa, erdei virulnak,
Távoli főn haza földjén, Nílusnak vize mellett.

Homerosi első himnusz Dionysosról

Ferri (1634 – 1689): Bacchus (Dionysos)

Ferekydes (Kr.e. 480? – ?) tanúsága szerint a νῦσα, nysa szó „fát” jelentett, és ez szép összhangban áll az idézett himnusszal. Forrásunk szűkszavúan annyit mond Dionysos nevének eredetéről, hogy a „népszerű névmagyarázat” a δίεμαι, diemai, „sietni” és Nῦσα, Nysa szavakat olvasztja eggyé, minthogy a hegy nimfái, a nysiádok a Hera haragja elől rejtegetett kisdedet itt táplálták.[2] De akik odafigyelve lapozzák tegnapi nyomozásunk hőse, Szicíliai Diodoros (Sikeliotes, Kr.e. 90? – 27?) Könyvtárát, ennél egy kicsit többet is mondhatnak.  Bővebben…

Acadina próbája

From Acadina rise the graven oaths —
Rejected lies her truthful bosom loathes.

Kent (1823 – 1902): Aletheia, CXCV. (1870)[1]

Acadinából szállnak bevésett eskük —
Az ő igaz keble rút csalást nem tűr.

A Palicus ikrek mítoszát sokan és ízesen ismertetik. Mindezek közül legízesebbnek Johann Karl Otto Ribbeck (Ribbeck Ottó, 1827 – 1898) leírását találtam A római költészet történetében. Csíksomlyói Csiky Gergely (1842 – 1891) 1891-ben megjelent fordításában:

Ami az akkori olvasók számára magától értetődő lehetett, a mai korban már rövid magyarázatot kíván. Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456) Kr.e. 473-ban a művészetpártoló I. Hieron († Kr.e. 466?) tyrannos meghívására Syrakusába érkezett, és ott a tyrannos által nemrég alapított Aitne városa tiszteletére írta az Aetnae-i nők című darabját. Ez töredékesen maradt fenn, de éppen az emlegetett sorokat megőrizte az V. században alkotó Macrobius Szaturnália-ünnepi beszélgetések hét könyvben című, idézetekben bővelkedő gyűjteménye. Az V. könyv XVIII. fejezetének 24. szakaszában ezt olvassuk az Aiskhylos-drámából:

Τί δῆτ’ ἐπ’ αὐτοῖς ὄνομα θήσονται βροτοί;
Σεμνοὺς Παλικοὺς ζεὺς ἐφίεται καλεῖν.
Ἦ καὶ Παλικῶν εὐλόγως μενεῖ φάτις;
Πάλιν γὰρ ἥκουσ’ ἐκ σκότους τόδ’ εἰς φάος.

Ti det’ ep’ autois honoma thesontai brotoi;
Semnus Palikus Zeus efietai kalein.
He kai Palikon eulogos menei fatis;
Palin gar hekus’ ek skotus tod’ eis faos.[2]

S hogy minek mondja ezt halandó:
Zeus Palikusnak rendelé,
S hogy e név helyes-e –
Az, mert visszatérnek a mélyből evilágra.

Azaz a szó eredetét Aiskhylos (és nyomában Ribbeck) a πάλιν, palin, „újra” szóra vezeti vissza. Aztán, ahogy várjuk, utalások formájában a Palicus-mítosz és a köré az Etna körül kibontakozó kultusz a latin nyelvű irodalomban is meg-megjelenik. Vergiliusnál (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19):

pinguis ubi et placabilis ara Palici[3]

Hol pompás, pazar oltár ég a palícusi párnak

 Aeneis, IX. Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[4]

Ovidiusnál (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?):

perque lacus altos et olentia sulphure fertur
stagna Palicorum rupta ferventia terra
et qua Bacchiadae, bimari gens orta Corintho
[5]

mély tavakon s ként gőzölgő Palicus-mocsaraknak
színe fölött vágtat, hol a földből forr föl a pára,
és hol a Bacchiadák, két-tengerpartu Corinthus.

Átváltozások, V. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[6]

Korinthos

Mindeddig nincs is nehézségünk az irodalomba átnövő mítosz kéngőzös, ezúttal mégis tiszta világában. De ez a kényelmes érzésünk nem tart sokáig.  Bővebben…

Bácsi, bács, Bács és Ho apó

Parasztlegény volt, bacsó volt, ötven birkával kezdte a gazdaságot; mostan pedig egy komisz birkás!

Jókai (1825 – 1904): Felfordult világ (1863). A rózsaligeti birkás[1]

Az Isten úgy intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa olyan ember, aki ösmeri a „mórest”.

Mikszáth (1847 – 1910): A tót atyafiak (1881). Az a fekete folt[2]

„Bácsi” szavunkról konzervatívan annyit mondhatunk, a „bátyból” ered, de a cs hangra nem találtak kielégítő magyarázatot. Talán a „bá’” rövidült alak becézéseként alakult ki a szó. Maga a „báty” lehet gyermeknyelvi szó vagy szláv átvétel, de a szláv eredetik is lehetnek gyermeknyelvi szavak.[3] Itt azonban nem érdektelen rámutatnunk, hogy a fehérorosz бацюшка, orosz батюшка nem „bátyot”, hanem „apát” jelent. Маkszimilian Romanovics Faszmer (Max Julius Friedrich Vasmer, 1886 – 1962) ezt a másik ismert „apa”-szóból, az отец-ből vezeti le (ehhez hasonló alakot találunk sok más szláv nyelvben is).[4] Ez viszont az azonos értelmű előszláv otьcь-en keresztül az indoeurópai „apáig”, az attáig vezet vissza.[5] (Ennek közvetlen leszármazottja a latin atta, „atya” mint idős emberek tisztelgő megszólítása.[6]  Bővebben…

Kelet-Pilis: Rekettyés

Berseg-hegy

Berseg-hegy

Könnyű séta vezet fel Leányfaluról a Rekettyés-forrásig, Pilis minden hagyományos szépségével: szurdokokkal, vizekkel, körpanorámával, virágos ösvényekkel. Az út nemcsak könnyű, de rövid is, unatkozni sem hagy időt. (A közeli Vörös-kő egy elkövetkező út célkitűzése.)

Rekettyés-forrás

Rekettyés-forrás

A forrást, mint hivatkozásunk, a helyszíni tábla tanúsítja, fiatalok 1968-ban foglalták szakértői segítséggel.[1] Eredeti neve Latinca-forrás volt.[2] Latinca Sándor (1886 – 1919) ütött-kopott emléktáblája ma is a forrás mellett hever.[3]


1969-ben Kávássy Sándor (1934 – 2006) saját bevezetővel ellátott propagandisztikus kötetet rendezett sajtó alá Latinca Sándor fennmaradt írásaiból válogatva (Latinca Sándor válogatott írásai címmel). A Rákosi (1892 – 1971)-kor Tanácsköztársaság-körüli „szélcsendje” után megkezdődött a hagiográfia kiépítése. (Kávássy azonos azzal a kisgazda képviselővel[4], aki 1994-től az Országgyűlés jegyzője, 1997 novemberétől 1998 júniusáig a Ház alelnöke, 1998 júliusától 2001 májusáig a Környezetvédelmi Minisztérium politikai államtitkára volt[5].) Az, hogy az értékes történelmi dokumentumokat felvonultató kiadvány esetleg ideológiai alapon megszűrte a rendelkezésre álló anyagot, nem zárható ki, mindamellett az világlik ki a kötetből, hogy Latinca Sándor nem ölt embert. Legalábbis közvetlenül. De a megítélés ennél összetettebb kell legyen. Természetesen a forradalmi körülmények közepette Latinca Sándor számtalanszor fenyegetődzik a legsúlyosabb következményekkel, mint ezt például a statáriális rendelete is bizonyítja (melyben feltűnő, hogy a vallásgyalázást is meg kívánja torolni):

Latinca kézírásos jegyzetei alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy a Tanácsköztársaság bukása után nyilvánosságra hozott Kun (1886 – 1938?)-levél nem hamisítvány. 1919. július 11-én Kun Béla úgy fogalmaz levelében, a Somogy Megyei Termelési-Szocializálási (más források szerint: Gazdasági) Ügyosztály vezetőjeként Latinca Sándor nem elég eréllyel szolgálja a munkásosztály ügyét. Szó szerint: úgy látom, hogy reszket a kéz, amelyik Somogyban a forradalom zászlaját tartja. Erre egy vagy két napon belül Latinca riadt levélben válaszol, melyben bizonygatja gazdag munkásmozgalmi múltját, melyet Kun is ismer. De ért a szóból, és július 30-án döntésre jut: különösen szükségesnek tartom, hogy legyen egy karhatalmi század, amely a kormányzótanácsi biztossal, mint politikai hatósággal, szoros nekszusban áll. Maga Kávássy, a válogatás készítője teszi hozzá ehhez, hogy a készültségi századot „terror-századként”, illetve „Latinca-századként” emlegették. Efféle elnevezéseket az augusztus 1-jéig fennálló Tanácsköztársaságban ki kellett érdemelni. Maga a Latinca-terror szükségképpen csak egy-két napig tarthatott. Peidl Gyula (1873 – 1943) miniszterelnöknek (aki augusztus 1-jétől 6-áig volt hivatalban) augusztus 3-án nyújtja be lemondását, de 6-áig hivatalban marad. Menekülés közben, Fonyódon tartóztatják le, de az államügyész nem találja indokoltnak fogságban tartását. Néhány nap elteltével, 12-én azonban újra elfogják. Szeptember 16-áról 17-ére virradó éjjel gyilkolja meg helyi fehér tisztek csapata a Kaposvár melletti Nádasdi-erdőben.[6] Tótprónai és blatnicai Prónay Pál Sándor István Gábor báró (1874 – 1946?) különítményesei egészítik ki a helyi csapatot. Minden emberiességet és jogot nélkülöző gyilkosságuk adott alapot arra, hogy egy későbbi, átmeneti kor Latinca Sándor életútjának erkölcsi vonatkozásai közül csak ezt a legutolsót vegye észre.

3pont2


[1] Rekettyés-forrás

[2] https://www.turabazis.hu/iglap/mozg93.pdf

[3] http://vagabundus.blog.hu/2012/08/26/a_voros-ko_es_ket_forras

[4] http://nevpont.hu/view/11053

[5] Kávássy Sándor halálára

[6] Latinca Sándor válogatott írásai

Sajtócivakodás a békeszerződés árnyékában

Hogy pontosan mikor alakult újjá Csehszlovákia a második világháborút követően, az államjogi-hivatali szempontok háttérbe szorultával legfeljebb szimbolikusan jelölhető meg. Egy ilyen lehetséges időpont április ötödike, a kassai kormányprogram kihirdetése, mely a német és magyar kisebbséget kollektív felelőssé tette és célul tűzte ki a homogén cseh-szlovák nemzetállam létrehozását. Edvard Beneš elnök (1884 – 1948) dekrétuma alapján a magyarságot, annak háború alatt is lojális 3%-át leszámítva, megfosztotta állampolgárságától.[1] A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SzEB[2]) nyomására 1946. február 27-én Nagy Ferenc (1903 – 1979) miniszterelnök aláírta azt a lakosságcsere-egyezményt, amelynek értelmében ahány Magyarországon élő szlovák önkéntesen Csehszlovákiába költözik, annyi magyart Csehszlovákia Magyarországra utasíthat. Csehszlovák bánatra azonban a vágyott kétszázezres önkéntes helyett csak hetvenháromezer jelentkezett. Ezt követően belföldi kísérleteik arra irányultak, hogy a többi ott lakó magyart „önkéntes” távozásra bírják, külföldi kísérleteik pedig arra, hogy kitelepítési követeléseiket eddig a létszámig nemzetközileg elismert módon kiterjeszthessék.[3] Beneš elképzelése az volt, hogy Csehszlovákia 1939-es felbomlásához a nagyszámú nemzetiség aktív közreműködésére is szükség volt, és ennek akarta elejét venni rendelkezéseivel.[4] Magyarországon érthető aggodalommal figyelték az elszakadt kisebbség helyzetét. A magyar külpolitika egyik fő célkitűzése (valamennyi politikai erő részéről) az újból elszakadt, leginkább a felvidéki magyarság sorsának emberségessé tétele volt. A miniszterelnökségi államtitkár ezekben az időkben az akkor kisgazda Balogh István (Balogh páter) volt. A későbbiekben a Rákosi (1892 – 1971) politikáját leghűségesebb kiszolgáló és közvetítő békepap lett[5], akire azonban az Államvédelmi Hatóság mégiscsak gyanakodva nézett, mert Mindszenty iránti rokonszenvet vélt felfedezni kijelentéseiben, ezért átmenetileg vidékre „száműzték”.[6]

Békészek. Dagi, azaz Balogh István (1894 – 1976) a magyar békepapi mozgalom alapítójának, Horváth Richárdnak (1906 – 1980) „békejobbján”. Horváth Richárd pátert harmadmagával a vatikáni Zsinati Kongregáció 1958-ban kiközösíti: „a több mint fél évvel korábban kiadott egyházi tilalom ellenére folytatták politikai működésüket. Nevezettek nem bírhatnak semmiféle egyházi hivatalt és javadalmat, szentségeket nem szolgáltathatnak ki, nem járulhatnak szentségekhez, sőt hirtelen halál esetén egyházi temetésben sem részesíthetők”. A kiközösítésekről a magyar sajtó nem adhatott hírt.

Ekkor azonban még, legalább is látszólag, élesen szemben állt a szocialistákkal. Balogh a magyar kisebbségek érdekeinek erőteljes szószólója volt.


Nem hagyható szó nélkül, hogy számottevő nemzetközi tiltakozás nem kísérte, amint 1946. januárjától 1948-ig tartó, legalább száznyolcvanötezer németet (akkori szóhasználattal: svábot) Magyarország telepített ki. A hangulatkeltés jóval korábban elindult. A Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettese, Kovács Imre (1913 – 1980) 1945. április 22-én így ír a Szabad Szóban:

Magyarországon azonban jelentős tiltakozást váltanak ki az intézkedések. Nemcsak Mindszenty József bíboros (1892 – 1975), Shvoy Lajos székesfehérvári püspök (1879 – 1968) és más egyházi méltóságok, de a kulturális élet színe-java is Fenyő Miksa (1877 – 1972) és Parragi György (1902 – 1963) kezdeményezésére. Zászlóbontó tiltakozásuk a Magyar Nemzet 1946. január 18-ai számában jelent meg, erősen felbőszítve Nagy Imre (1896 – 1958) belügyminisztert, aki a magyarság nemzeti és nemzetközi érdekeinek sérelmére hivatkozva büntetésül tizennégy napra betiltotta az újságot.[7]


Gyöngyösi János (1893 – 1951) külügyminiszter 1945-ben

Közelgett a párizsi (korabeli írásmóddal: párisi) békekonferencia, melynek első ülését 1946. július 29-ére tűzték ki. Gyöngyösi János kisgazda külügyminiszter rendkívül diplomatikus március 16-ai nyilatkozata az előkészületekről azt sejteti, hogy nem fűz reményt a határok Magyarországra nézve csak egy kicsit is kedvező meghúzásához, ellenben nagy teret szentel a magyar kisebbségek sorsának.[8] A konferencia hivatalos döntéshozatali mechanizmusa röviden a következő volt. Az 1919-20-as párizsi békekonferenciával ellentétben itt csak a győztes huszonegy hatalom vesz részt, de döntéseiket a Kümtnek, azaz a Külügyminiszterek Tanácsának jóvá kell hagynia. A Kümt a „leggyőztesebb” öt hatalom (az Egyesült Államok, Franciaország, Kína Nagy-Britannia és a Szovjetunió) külügyminisztereiből álló testület volt, mely már jóval a békekonferencia előtt megkezdte működését az öt vesztes országgal kapcsolatos vitatott ügyekben. Az öt vesztes ország Bulgária, Finnország Magyarország, Olaszország és Románia (Németország az idő szerint politikailag nem létezett). Ettől függetlenül a vesztesek delegálhattak küldötteket, akik elmondhatták véleményüket, sőt, a küldöttek csapatán túl nem tiltották meg egyéb személyek tanácskozási, „kijárási” lehetőségeit. Magyarországról a „lobbisták” soraiban látjuk a miniszterelnök Nagy Ferencet (más ország nem képviseltette magát ezen a szinten) és Gerő Ernő (1898 – 1980) akkori közlekedésügyi minisztert. Gerő feltehetőleg abban reménykedett, hogy szót érthet Komintern-beli egykori főnökével, Dimitrij Zaharovics Manuilszkijjal (1883 – 1959), aki a szovjet küldöttség tagja[9] volt. Boldizsár Iván (1912 – 1988), a magyar delegáció tagja visszaemlékezéseiben rámutat, hogy a konferencia működése egy további informális szabállyal is kiegészült. Azt a javaslatot, amelyet a konferencia hoz meg és átadja jóváhagyásra a Külügyminiszterek Tanácsának, előzetesen maga a Külügyminiszterek Tanácsa teszi meg. A Kümt 1946. május 7-ei ülésén valamennyien egyetértettek a bécsi döntések semmisségével. A tanács amerikai tagja James Francis Byrnes (1882 – 1972) külügyminiszter volt, aki nemcsak a külügyeket irányította, de Harry Spencer Truman (1884 – 1972) elnök legfőbb geopolitikai tanácsadója is volt (és így az ő tanácsa döntött a két atombomba ledobásában is).[10] A május 7-ei ülésen Byrnes azt vetette fel, hogy a bécsi döntések semmisnek nyilvánítása mellett fontoljanak meg egy olyan határt Magyarország és Románia között, amely kedvezőbb a magyar lakosság számára, mint a tervbe vett visszaállítás. Ekkor azonban a szovjet küldöttség tiltakozott, és alkut kötött Byrnesszel, aki elállt a javaslatától. A párizsi békekonferencia ezt már mint kész tényt kapta. A magyar delegációt a külügyminiszter, Gyöngyösi vezette, aki lehetőséget kapott a magyar álláspont ismertetésére. A hosszasan csiszolt beszéd iránti érdektelenség megalázó volt. A terem csak félig-harmadáig telt meg.[11] A brit delegációt az admiralitás első lordja minőségében vezető Albert Victor Alexander, Hillsborough későbbi vikomtja, majd earlje (1885 – 1965) tüntetően újságot olvasott. Bővebben…

A kalinca-ínfű és őstörténete

kalinca-ínfű

A kalinca-ínfű, ha leszámítjuk észak-amerikai bevezetését, egy egybefüggő nagy tömbben Európa mérsékelt klímáján, Észak-Afrikában és az arab világban él.[1] Utak, vetések szélén találjuk, világossárga virágjai a levelek hónaljában nyílnak (ettől az anatómiai kategóriától, úgy látszik, nem szabadulunk). Teája izzasztó és izgató, reumás panaszokra javasolják, illata rozmaringos. Se szeri, se száma a név tájnyelvi változatainak. Egyik forrásunk többek között efféléket sorol fel: „csermulya”, „fenyőfű”, „földi fenyő”, „földi tömjénfű”, „kalinka”, „köszvényfű”, „mezei” vagy „vadciprus”.[2] Bővebben…

Í

[Re-enter MACDUFF, with MACBETH’s head]

MACDUFF

Hail, king! for so thou art: behold, where stands
The usurper’s cursed head: the time is free…

Shakespeare (1564 – 1616): Macbeth (1606-7), V / 7[1]

Csatazaj. Macduff jő.

MACDUFF.

Királyom, üdv!
Mert az vagy! Im nézd a bitor fejét!
szabadok vagyunk!

Szász Károly (1829 – 1905)  fordítása[2]

Az indoeurópai hekweh, amint már láttuk, „vizet” jelent, ezernyi leágazással, mint amilyen a francia eau, „víz”, a német Aue, „öntözött mező”, de mindenekelőtt a latin aqua, víz. Ugyancsak innen „ered” az előgermán ahwo, „víz”, „folyó”, ahonnan az ugyanilyen értelmű óangol ēa-n keresztül formálódtak a „folyó” értelmű középangol ea, e, æ alakok. De ebből keletkezett többek között a saterlandi (keleti) fríz Äi, „folyó”, a holland aa, „víz”, „patak”, a svéd å, „patak” és az izlandi á, „patak”, „folyó”.[3] Amszterdam legnagyobb folyójának, az Ij-nek a neve (melyet hagyományosan Y-nek is írnak) szintén ebből az indoeurópai gyökből vezethető le. De az angol eddy, „örvény” is ezzel rokon: az indoeurópai idi-, „vissza” gyökre épülő, azonos értelmű óangol æd-[4], ed- és a már látott ea adja a szó ősét, az edēát.[5]
Ha most a hekwehhez, „vízhez” hozzátesszük a szintén indoeurópai landát (jelentése, kevéssé meglepően: „föld”), nyerjük a skót és angol island-et („sziget”), az előgermán ahwóból („víz”) az óskandináv ey, „sziget” szó közvetítésével a dán és norvég „szigetet”, az ø-t, illetve az øyt és számos más északi „sziget” szót.[6] A „sziget” óír alakja, az ailén az előzménye a skót gael „szigetnek”, az eileannak.[7] Ám a skót gaelben a szó a fentiekhez hasonló csodás rövidülésen is átmegy: a szigetre a fokozhatatlanul leegyszerűsödött ì szót is használják.[8]

Í (Iona)

Az óír nyelvhasználatban tulajdonnévként az Í, „A sziget” már egyetlenegy szigetet jelent. E szó latinizálási kísérlete (mely alapján a kiejtésről is fogalmat alkothatunk) Ioua, és talán ennek félreolvasásából származik ennek a szigetnek a mai angol Iona neve.[9] Egy másik elmélet szerint az Ioua elnevezés a yew, „tiszafa” szóból származik. Hiába a skót gael ì, sziget a szó eredete, a skót gaelben ennek a szigetnek a neve Idhe, együtt Eilean Idhe, „Idhe (Iona) szigete”. Idhe szülöttje az Idheach. A sziget ősi neve Ì nam ban bòidheach, „A gyönyörűek (értsd: gyönyörű nők) szigete”, majd Ì Chaluim Chille.[10] Erről pedig legkésőbb tegnap óta tudjuk, mit jelent: Szent Kolumba szigete. Ezt vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről. Bővebben…