Történelem kategória bejegyzései

A sajt eredete és erjedése

Tisztelt Z. barátom ösztönzésére, hogy fordulnék egy kicsit a sajtérlelés vonzó témaköre felé, szívesen élek egy kicsit tágabb kitekintéssel, hiszen a sajtkészítés ősi és modern módszereit, továbbá a sajtok osztályozását elhivatott „kazeológusok” kitűnően dokumentálják. Bővebben…

Reklámok

Az Andamán- és Nikobár-szigetek rejtelmei

Bár maguk az andamánok és nikobárok, érthetően, gazdag történelműnek mondják hazájukat, a Bengáli-öbölben húzódó Andamán- és Nikobár-szigeteket, a világ többi részén élőknek meglehetősen szórványos ismereteik vannak erről. Genetikai vizsgálatok a heterogén andamán népesség egy törzsét, a dzsaravákat olyan afrikai eredetű etnikumnak mutatják, mely mintegy 60 000 évvel ezelőtt hajózott oda őshazájából. (Jelentős különbség mutatkozik a két szigetcsoport népcsoportjai között.) Az első európai érintkezések idején a nikobáriak nyelve khmer volt. Tárgyi emlékek Kr.e. 800-ról mutatják kultúra jeleit. A XI. században tamil erők foglalták el a teljes szigetcsoportot, mely tengeri támaszpontul szolgált a számukra a Szumátra elleni felvonuláshoz. A XVIII-XIX. században a legváltozatosabb európai gyarmatosítások terepévé vált a térség. Dánia négyszer foglalta el és négyszer menekült ki onnan az ott szerzett malária miatt. Az egyik űrt kihasználva holland segítségre támaszkodva Mária Terézia (1717 – 1780) közös osztrák-magyar kontingenst indított útjára Nikobárba. Egy ideig Magyar György volt a helyőrségparancsnok.[1] Dánia azonban visszaszerezte fennhatóságát, melyet végső kivonulása után pénzért értékesített a Brit Koronának. A britek fegyenctelepként kívánták hasznosítani a birtokot (andamáni területen rövid időre 1790-ben ezt már megtették). 1858-ban Port Blair néven alapították meg a büntetőtelepet (ez ma a szigetcsoport fővárosa). A britek érzéketlen brutalitását jellemzi, hogy bennszülötteket ősi környezetükből kiragadva a calcuttai állatkertben mutogattak. A brit jelenlét sok helyi törzs körében elterjesztette a tüdőgyulladást, a himlőt és az influenzát, ami az amúgy is csekély, néhány ezres összlétszám nagy részének halálához vezetett. A II. világháború alatt sem várt rájuk különb sors a japán megszállás idején: kollaboráció vádjával százával irtották a bennszülöttek maradékát.[2] Bővebben…

Kis nyelvtörténeti kirándulás

A’ mostani praesidens Jackson és Clay Henrik vannak candidalva,
’s közvélemény szerint Jackson fog ismét választatni.

Nagy Károly (1797 – 1868) levele bátyjához,
Nagy Mihályhoz († 1847) 1832. október 16-án

Méltatlan lesz eljárásunk a XIX. század egyik legszínesebb magyar mágnásával, a tudomány népszerűsítésében is jeleskedő Nagy Károllyal, aki a Magyar Tudós Társaság tagja is volt. Egyetlen szót fogunk ugyanis gazdag életművéből kiemelni. Előtte azonban pillantsunk bele az életműbe. Bővebben…

Források forrásai és Mátyás király tárcsapajzsa

Az úr 889. évében a magyaroknak vad és minden baromnál kegyetlenebb népe, melyről századokon át nem hallottak, és melyet nem is említettek, kitört Scythiából és a mocsarakból, melyeket a Thanais kiöntései a végtelenig terjesztenek… Nem emberek, hanem vad állatok módjára élnek. Az a hir felőlük, hogy nyers hussal élnek, vért isznak, a foglyok szivét feldarabolva gyógyszer gyanánt falják, nem ismernek könyörületet, nem indítja meg őket az irgalom. Hajukat bőrig leborotválják. Ennek a gonosz nemzetnek kegyetlensége pusztította el nemcsak a mondott tartományokat, hanem legnagyobb részében az itáliai királyságot is.

Prümi Regino (842? – 915): Chronica (Krónika, 907-908)
Szilágyi Sándor (1827 – 1899) közlése (1894-1898)[1]

Az I. századi mester, Pompeius Trogus Világkrónikája, teljes címén Historiae Philippicae et Totius Mundi Origines et Terrae Situs, azaz A filipposi történelem és az egész világ története, valamint a Föld tájai negyvennégy könyve ugyan mindenestül elveszett, de fennmaradt a II., III. vagy IV. században élt történetíró, Marcus Iunianus Iustinus ebből készült kivonata, a Historiae Philippicae, A filipposi történelem. Budai Ézsaiás (1766 – 1841) fanyalgását már olvastuk erről. Iustinus munkáját veszi alapul időben közel, de tőlünk földrajzilag távol Prümi Regino apát mottónkban idézett Krónikájában akkor, amikor a magyarok származási területének népeiről ír. A feltehetőleg Kálti Márk (XIV. sz.) által 1360 körül írt Chronicon pictum, azaz a Képes Krónika a rovásunkra elfogult műből mégis sokat átvesz.[2] Thuróczi János (1435? – 1489?) nemcsak az általunk többször is idézett Cremonai Liudprandra (920? – 972?), hanem, sőt elsősorban, a Képes Krónikára támaszkodik az 1488-ra befejezett Chronica Hungarorumban (A magyarok krónikája), és szinte a kezéből veszi át a stafétabotot még ebben az évben a javarészt Thuróczi ismereteit felhasználó Bonfini Antal[3] a csak 1497-re befejezett Rerum Hungaricarum decadesben (A magyar történelem tizedei).[4]

Bonfini Antal (1427? – 1505?)

Nagyon hosszú sora van tehát a magyarországi reneszánsz krónika hagyományainak és forrásainak. Bonfini világosan felismerhető módon Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) módszerével él: a tények (vagy ténynek képzelt történetek) után sorol fel okulásul csodás jelenségeket, melyek a nép ajkán születtek a történtek magyarázatául vagy kiegészítéseképpen. Így jár el Mátyás király (1443 – 1490) bécsi végnapjainak és halálának ismertetésekor is a Negyedik tized VIII. könyvének 38. fejezetében. Alaposságában még „Mátyás madarának”, a hollónak megváltozott viselkedéséről is beszámol (eltűnt Budáról, de feltűnt Fehérváron), a temetés részleteiről azonban szemmel láthatóan nem rendelkezik közvetlen ismeretekkel.[5]  Bővebben…

Újabb Napok és Holdak: George Boole és a rozsólis

Mark Sittich von Hohenems Altemps bíboros (1533 – 1595) Boys (1530? – 1593?) Hohenemsi ünnepi asztal című képén (1578)

Mark Sittich von Hohenems Altemps bíboros 1573-ban kezdte építtetni Sextus Quintilius Maximus († 182) consul villája romjain[1] a ma a Rómához közeli Monte Porzio Catone területén álló palotát, melyből XIII. Gergely pápa 1582-ben már ki is hirdethette Inter gravissimas, Legsúlyosabb (kötelmeink) között kezdetű naptárreformját. A pápa nyári rezidenciájául szolgáló pompás palota neve az egyházfő sárkányos címerére tekintettel lett Mondragone.

a Mondragone palota Monte Porzio Catonében

XIII. Gergely pápa (1502 – 1585) címere a Szent Péter-bazilikában

Lehetséges, hogy ebben a palotában találta meg a nagy matematikus (akinek nevével az Excel felhasználói naponta találkoznak), George Boole posztumusz veje, a nagy lengyel forradalmár, Michał Habdank-Wojnicz a később felvett vezetéknevéről elnevezett, ma már ismeretlen szerző által 1404 és 1438 között Észak-Itáliában lejegyzett Voynich-kéziratot.

George Boole (1815 – 1864) poszthumusz vejével, Michał Habdank-Wojniczcsal (1865 – 1930)

„Lehetségest” mondunk, hiszen Wojnicz antikvárius (itt: könyvkereskedő) volt, így a kézirat forrásául különböző alkalmakkor különböző helyszíneket jelölt meg. Mindenesetre ezt az állítását tartják a legvalószínűbbnek, hozzátéve, hogy minden bizonnyal Peter Jan Beckx (1795 – 1887) jezsuita generális „menekítette” oda a kéziratot a Risorgimento elől[2], mivel az épület akkor jezsuita birtok volt.[3]

kereklevelű harmatfű a Voynich-kéziratban

A rejtjeles kézirat arról nevezetes, hogy más középkori, titkosírással feljegyzett iratokkal ellentétben, időről időre felreppenő hírek dacára, azt valószínűsíthetjük, egyetlen szavát sem sikerült még megfejteni.[4] Azt a hatalmas szellemi kincset elnézve, melyet a kézirat illusztrációi hordoznak, el kell vessük azt a gyanút, hogy maga a szöveg nem egyéb puszta halandzsánál. A gazdag növényábrázolásból ezúttal egyet veszünk közelebbről is szemügyre: a Denis Barthel által kereklevelű harmatfűként azonosított növényt.[5]

Bővebben…

Gátakról gát nélkül

Puszta alaki hasonlóság alapján szavak közös eredetére következtetni rendszerint túlzott merészség, amint ezt látni fogjuk a „gát” és az angol gate,  „kapu” esetében is. Ám ha a kiindulópontok különböznek is, bizonyos távoli fogalmi összekapcsolódás mégis kialakult. Bővebben…

Macskafélék homályban

ibériai hiúz

A világ legritkább faja a macskafélék családjában az ibériai hiúz. Nagy erők mozdultak meg a megmentésére[1], de az első lelkesedés után, 2008-ban, amikor számuk 200-ra apadt, megkongatták a vészharangot. A beltenyészet következtében a faj genetikailag meggyengült. A kutatók előrejelzése szerint nagy valószínűséggel a kihalás várt rá.[2] Ám 2016-ra a gondos tenyésztés hatására számuk megduplázódott.[3] Mára a státusa: „megmenekült a kihalástól”.[4] Bővebben…

Kígyók, vércsék, havasszépék: Nágaföld

Mikor Mountbatten Lajos Ferenc (1900 – 1979) herceg, gróf, vikomt és báró, továbbá India utolsó alkirálya 1947-ben nevével fémjelezte a megszűnő brit fennhatóság utáni indiai-pakisztáni határokról szóló tervet, az az alapelv, hogy („minimális lakosságcsere”, azaz, mint utóbb kiderült, óriási vérengzések árán) vallási alapon húzzák meg azokat[1], egyáltalán nem tűnt rossznak. A részletekben van minden vallás ellensége, az ördög: az alkirály a viszálykodás magvait hintette el. Bővebben…

Szökések, intrikák: opera az 1840-es években

Vedi! la bianca luna
Splende sui colli…

Nézzed a Hold fehér fényét
Szétáradni a hegyeken…

Solera (1815 – 1878): L’esule (Száműzetés)[1]

Solera jelentéktelen zeneszerző volt és múló sikerű költő. Ám helye örökre megmarad a legnagyobb librettisták között. Ügyvéd apja részt vett a későbbi forradalmak, például az 1830-as francia Júliusi forradalom szellemi megalapozásában kulcsszerepet játszó, függetlenségi Carbonari-mozgalomban[2], ezért az osztrák hatóságok letartóztatták és a dél-morva Špilberk várban tartották fogva.

Bővebben…

Kakaó és kókusz

Or stretch’d amid these orchards of the sun,
Give me to drain the cocoa’s milky bowl,
And from the palm to draw its freshening wine!

Thomson (1700 – 1748): The Seasons. Summer (1735)[1]

Vagy nyújtózva a Nap gyümölcsöseiben
Add a kókusz csészéjét, tejét szürcsölnöm,
És a pálmából frissítő bort vennem!

Az évszakok. Nyár

Samuel Johnson (1709 – 1784) 1755-ben megjelent A Dictionary of the English Language (Az angol nyelv szótára) című, évszázadokig meghatározó műve nem veszi fel a kókusz címszót. Erre jó oka van: ha megnézzük, mit ír a kakaóról, ugyancsak meglepődünk. Bővebben…

Többnejűség, fattyak, Shakespeare

THERSITES

What art thou?

MARGARELON

A bastard son of Priam’s.

THERSITES

I am a bastard too; I love bastards: I am a bastard begot, bastard instructed, bastard in mind, bastard in valour, in every thing illegitimate. One bear will not bite another, and wherefore should one bastard? Take heed, the quarrel’s most ominous to us: if the son of a whore fight for a whore, he tempts judgment: farewell, bastard.

MARGARELON The devil take thee, coward!

Shakespeare (1564 – 1616): Troilus and Cressida (1601-3), V / 7[1]

THERSITES

Ki vagy te?

MARGARELON

Priam fattyú fia.

THERSITES

Én is fattyú vagyok. Én szeretem a bitangokat; születésem bitang, növelésem bitang; bitang az elmém, bitang az erőm, szóval mindenben, törvénytelen vagyok. Holló holló szemét nem vájja ki: miért tennék azt a bitangok? Vigyázz magadra: a harcz mi köztünk igen baljóslatú: mert ha egy rima fia harczol egy rima miatt, az az igazságot kisérti. Élj boldogúl, drusza!

MARGARELON

Vigyen el az ördög, gyáva fajzat!

Troilus és Kressida, V / 7. Fejes István (1838 – 1913) fordítása[2]

Walter Scheidel történész kitűnő és közérthető poligámia-tanulmányából (Monogamy and polygyny, Egy- és többnejűség, 2009) megtudjuk, hogy a kora ókori nagy gabonatermelő kultúráiban közkeletű volt a társadalom előkelőinek háremtartásig menő többnejűsége. (A táplálkozás megszervezése ugyanis állandó veszélyét hordozta az éhínségnek, hiszen a bő esztendőkben megfutó népmozgalom a túlnépesedés rémét vetítette előre. A mesterséges „nőhiány” talán ezt szolgálta kivédeni. De ez csak az én konyhai fantáziálásom.) Mint Scheidel írja, Laura L. Betzig 1986-ban publikált tanulmánya, a Despotism and Differential Reproduction: A Darwinian View of History, azaz a Despotizmus és differenciált reprodukció: darwini történelemszemlélet bőséges példákat hoz fel olyan későbbi társadalmakra, ahol a többnejűség dívott. Bővebben…

A Grand Canyontól a molibdénig

Miután a Louisiana Purchase, azaz „Louisiana megvétele”[1] alkalmából az Egyesült Államok területe mintegy megkétszereződött, amint már írtunk róla, Thomas Jefferson (1743 – 1826) elnök helyesnek látta az Egyesült Államok mai középső területére expedíciót küldeni (Lewis – Clark Expedíció)[2], hogy legalább utólag bizonyítsa, az állam nem járt rosszul a vásárlással. Hiába tudott nagyszerű eredményeket felmutatni az expedíció, 1869-ben még mindig óriási fehér folt terpeszkedett Colorado táján a térképen annak jeleként, hogy még mindig nem sikerült feltárniuk a térséget. John Wesley Powell őrnagy, aki az északiak oldalán harcolva egy lövés áldozataként fél karját elveszítette, tizedmagával expedíciót szervezett a wyomingi Zöld folyóról indulva, hogy a helyenként életveszélyes sodrású Colorado folyón lehajózva feltárják a folyó által kivájt Grand Canyont.

a Grand Canyon és a Colorado folyó

Bővebben…

Fajákok és fajankók

Homeros (Kr.e. VIII. sz.) a kalandszövés meghaladhatatlan mestereként pontosan tudja, hogy minden kalandtörténet legszebb és legemlékezetesebb része a viszontagságok legyűrése utáni békés megnyugvás. Ezért Odysseiájában különböző ürügyekkel megszaporítja ezeket az időket, melyek közül az egyik legfelemelőbb a főhős hosszas, mesés pihenése a fajákok földjén. Bővebben…

Alberich, Oberon és a nagy rejtély

Nie hat ein deutscherer Musiker gelebt, als Du![1]

Wagner (1813 – 1883): An Weber’s letzter Ruhestätte auf dem Friedhof zu Dresden am 15. Dec. 1844

Soha nem élt nálad németebb muzsikus!

Wagner: Weber végső nyughelyénél a drezdai temetőben, 1844. december 15-én

Az abisszális mélység, a testet öltött fekete szín, a világuralomra törő akarat inkarnációja maga a törpe nibelung, Alberich Wagner 1874-re befejezett tetralógiájában (WWV86). Saját témája (motívuma) nincs, a bosszú és az átok dallamaiba burkolódzik, disszonanciaként üti fel fejét a természetben. Ez utóbbi vonása erősen emlékeztet Liszt (1811 – 1886) Mefisztójára az első változatában 1854-re befejezett Faust-szimfóniában (S108)[2].

Bővebben…

Byblis szerelme

Naiasok, mondják, forrást, mely már-már nem apad ki,
adtak a könnyének: s adhattak volna nagyobbat?
Mint a fenyő hasadott héjából csorran a gyanta,
s mint a kövér földből fröccsen felszínre a kátrány,
s mint ahogy olvadózik, ha tavasz szele érkezik enyhén
és süt a nap, hamar újra a víz, mit a tél befagyasztott:
így maga könnyeivé olvad szét phoebusi Byblis,
s fordul forrássá, mely még ma is abban a völgyben
hordja nevét habosan s mélyárnyú tölgyfa alatt fut.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Byblis szomorú és tanulságos történetének váratlanul gazdag antik recepciója lepi meg a mai érdeklődőt. A családfa egy mélyebb ágán kell kezdjük.
Bővebben…