Történelem kategória bejegyzései

Pásztortáska

pásztortáska

HOTSPUR
And telling me the soueraignest thing on earth
Was Parmacitie, for an inward bruise…

Shakespeare (1564 – 1616): King Henry IV,
Part I, I / 3 (1596-97?), Quarto 0, 1598[1]

HŐVÉR
Mondá nekem, hogy nincs fölségesebb
A csonttörésre, mint a spermacet.

IV. Henrik, I. rész, I / 3.
Lévay József (1825 – 1918) fordítása[2]

HŐVÉR
S hogy legfelségesebb dolog a földön
A parmaceti belső sérülésre…

Vas István (1910 – 1991) fordítása[3]

A spermaceti hasznáról már megemlékeztünk. A Shakespeare által emlegetettet nem véletlenül nem találjuk a hasznok listáján. Lévay József súlyosabb, a Shakespeare által használt szóhoz inkább ragaszkodó, óvatosabb Vas István enyhébb leiterjakabba fut. A parmacitie Shakespeare-nél ugyanis „pásztortáskát” jelent.[4] Hővér helyesen jellemzi az élettani hatását. (Ugyanebben a jelenetben beszél Hővér olyannyira vészt jóslóan a seregélyről, melyről szintén írtunk már.) Bővebben…

Hősiesülés: az ifjabb Cato

Az öngyilkosságot egyformán a legnagyobb gyávaságnak és a legnagyobb bátorságnak tartják, a legnagyobb erénynek és a legnagyobb bűnnek. Cato szóban és tettben magasztalta.

Kosztolányi (1885 – 1936): „Az öngyilkos”. Pesti Hírlap, 1933[1]

(A magáról rendszerint diszkréten hallgató Kosztolányi halálos betegségének első tünetei hónapokkal az öngyilkosságról frivolan szóló cikke előtt jelentkeztek. Talán a mélyben, a tudat alatt benne is megfordulhatott a gondolat, bár a kegyetlen küzdelmet végigvitte.[2])

Utica Tuniszban

A Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) ellen Libyán át felvonuló ifjabb Catóval (Kr.e. 95 – Kr.e. 46) mint az ott honos amfiszbéna életmódjának klasszikus megfigyelőjével már találkoztunk. A nagy római polgárháborúban Pompeius (Kr.e. 106 – 48) oldalán állt, és nem vitás, hogy az a szilárdság, amelyet Pompeius halála után tanúsított Caesar ambíciói ellen, római jellemre vall. Megerősítette pozícióit a karthágói Uticában (világosan felismerve, hogy Rómába nem teheti a lábát), és nem hódolt be a győztesnek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy életében nem annyira tartásáról, mint „nagy természetéről” volt nevezetes (erről bökversek maradtak fenn), és semmiféle olyan színezete nem volt szembenállásának Julius Caesarral fennálló konfliktusukban, hogy kettejük közül ő lett volna a nép szabadságának oltalmazója az egyeduralkodói hatalomra törő ellenfelével szemben. Julius Caesar nem értette ifjabb Cato viselkedését, amikor felvonult Utica ellen. A város ura ugyanis se nem oldott kereket, se a védekezés jeleiről nem adott jelet. Caesar kapott hírt azonban másról: Bővebben…

Fehér út

Cseres-tető és az Éles-kövek a Fehér útról

Cseres-tető és az Éles-kövek a Fehér útról

A pesti Kőbánya eredeti neve Kőérként szerepel IV. Béla (1206 – 1270) 1244-es oklevelében. Később az ott bányászott kő adta újabb nevét. Az oda vezető utat fehérre színezte a kőszállító kocsikról lehulló mészpor. Ez a mai Fehér út nevének eredete.[1]


Egy másik Fehér út, mely Perbált köti össze Nagykovácsival, még régebbi: a római korban építették ki. Színe az itteni kövektől fehér.[2]

Fehér út

Fehér út

3pont2


[1] http://fovarosi.blog.hu/2011/03/12/kobanyai_pincerendszer

[2] http://nagykovacsi.hu/nagykovacsirol/

Boarov: a szocializmus mellékszála

Than Mór (1828 – 1899): Tököly Popovics Száva (1761 – 1842)

Tököly Popovics Száva (1761 – 1842) sikerrel megvédett De causa et fine civitatis (Az állam létezésének oka és célja) című disszertációjával az első szerb jogi doktor lett. Kiemelkedően sokat tett a magyarországi szerbségért, különösen a délszláv tanulóifjúságért. 1838-ban a Veres Pálné utcában felépíttette és közösségi célokra fordította a Tökölyánumot.[1]

 

Tökölyánum

1948 július 10-ének éjszakáján az ott lakó délszláv kollégisták különös zajokra figyeltek fel. Bővebben…

Hegedűs egy minszki háztetőn

Az idő elszállt,
Nem irgalmaz,
Ami elmúlt.
Az ágak már
Utunkra hajoltak…

Fefer: Ifjúság[1]

Alekszej Mihajlovics Granovszkij (1890 – 1937)

Slojme Mihajlovics Mihoelsz nehéz korszak nagy színésze volt. Alekszej Mihajlovics Granovszkij színésztársulatából alakult 1920-ban a Московский Государственный Еврейский Театр[2], azaz Moszkvai Állami Zsidó Színház, ismert betűszóval a GOSZET, melynek Mihoelsz vezető színésze lett, majd amikor Granovszkij 1928-ban úgy döntött, Németországban folytatja tovább életét, őt nevezték ki az igazgatójának is.[3] Chagall (1887 – 1985) hosszú időn át a legszorosabban együttműködött a színházzal, pannókat festett. Maga a festő is csak később, 1973-ban tudta meg, hogy a színház 1950-es felszámolását követően a műveit megőrizték.[4]

Chagall: Hegedűs a háztetőn (a GOSZET számára, 1920)

A Hegedűs a háztetőnt Chagall három változatban festette meg: 1912-ben, 1920-ban és 1923-24-ben. A téma legkorábban 1908-ban jelenik meg a Halott című képen: a gyertyákkal körülölelt ravatal felett a háztetőn hegedűs játszik. De a szintén 1924-ben festett Halál című képén egy gyászmenetnek a hegedűs szintén a háztetőn hegedül, és ehhez Chagall hozzáfűzte, utalva a mondásra, „…mint hegedűs a háztetőn…”. Az 1920-as változatot Chagall a színház számára készítette. Vityebszkben, Chagall kora ifjúságának helyszínén a hegedűs ott játszott minden sorsfordulónál, és ahogy a mondás tartotta, az élet olyan, mint a hegedűs játéka a háztetőn: csiholj elő egy kedves dallamot anélkül, hogy kitörnéd a nyakad.[5] Sólem Áléhem (1859 – 1916) az 1894-ben írt Tóbiás, a tejesemberben ehhez címszereplőjén keresztül még hozzáfűzi: a hagyomány és haladás közt is úgy ingadozunk, mint hegedűs a háztetőn.[6] Bővebben…

Kedves éj

Egy-egy művészeti korszak körülhatárolásának valószínűleg a legrosszabb módja a kezdőpontja és végpontja kijelölése, majd az ebben az időszakban született művek ide sorolása; ez még rugalmas felfogásban is („mutat ugyan másféle jegyeket”, „előfutár”) tarthatatlan. Stílusjegyek alapján eldönteni a besorolást ennél jobb ugyan, de még mindig rosszabb annál, ha nem erőltetjük a kategorizálást. A legnagyobb veszély ugyanis abban rejlik, hogy egy-egy időszakhoz egy-egy stílust rendelve, majd azok „főbb jellemzőit” megállapítva magára az időszakra teszünk elfogadhatatlan általánosságú észrevételeket. Az előbbire példa az érettségizőknek ajánlott „összefoglaló” a barokkról, mely előbb leveri a cölöpöket (1600-1750), majd a „képzőművészet” fejezetben leszögezi: célja meghökkentés, túlzott hatások, mai szemmel nézve giccs.[1] Szegény Rembrandt (1606 – 1669)… A második típusba tartozik az 1715-től a XIX. század első negyedéig taksált rokokóról formált ítélet.[2] Forrásunk szerint a rokokó a földi élet örömeit tükrözi, az egyéni boldogság érzetét fejezi ki vagy az ezek utáni vágyakozást. Bölcseleti alapja az epikureizmus, a hedonizmus.[3] A jellemzés legnagyobb hibája a szűkkeblűség. Sokkal közelebb áll hozzám a nagy kontratenor, Max Emanuel Cenčić véleménye, amikor Rokoko című albumának előzetesében elmondja: hiába is Jeanne-Antoinette Poisson de Pompadour márkinő (1721 – 1764) boltozatos hajkoronája vagy a korszak társadalmilag szerencsés elitjének fényűzése jut eszünkbe a „rokokó” szóról, egy olyan zeneszerző, mint Hasse (1699 – 1783) világos módon se nem barokk, se nem klasszikus (klasszicista). Tehát annak dacára, hogy a rokokóhoz fűződő átfogólagos értékítéleteinknek kifinomult, átszellemült zenéje nem felel meg (bár annak pompáját tükrözi), mégsem tehetünk mást, mint hogy rokokó szerzőnek mondjuk.

Bővebben…

Nike és Wagner

A megváltás oratóriuma

Thomas Mann (1875 – 1955) a Parsifalról (WWV111, 1882),
a Richard Wagner szenvedése és nagysága című tanulmánykötetben (1933)[1]

A Magyarországon annyi év után is szokatlannak számító csütörtök délután négy órai kezdettel vezényelte el Fischer Ádám a Parsifalt, ami a „munka hátországában” még így is telt házat vonzott. Nem az előadásról emlékezünk meg ezúttal, hanem a műsorfüzetről.[2] Bővebben…

Pásztor Szent Wendely és a vandálok

a jászárokszállási Szent Vendel-szobor

SZENT VENDELIN BUZGÓN KÉRÜNK,
ISTEN ELŐTT LÉGY MELLETTÜNK,
MARHADÖG ELLEN VÉDELMÜNK.

Szoborfelirat Jászárokszálláson, 1832[1]

A „vandál” szó a XVII. századtól hordozza mai ismert jelentését, de nagyon valószínű, hogy nem Geiserich (389? – 477) „Dárdakirály” Rómát fosztogató hadmozdulatai miatt – 45 évvel korábban I. Alarich (376 – 410) vizigót király már megszállja és kifosztja Rómát, és a vizigótoknak nincs meg ez a hírneve –, hanem az ő, de leginkább fia, Hunerich (411 – 484) kegyetlen keresztény-, pontosabban katolikusüldözése miatt, melyről Prokopios (500? – 560?) így ír: senki sem nyomta el olyan kegyetlenül és igazságtalanul a keresztényeket, mint Hunerich. (Prokopios korán élt.) Zord rendeletei végrehajtását Hunerich előszeretettel bízta ariánusokra.[2] (Hispaniai fennhatósága után a Vandál Királyság súlypontja a Földközi tenger szigetvilágára és Észak-Afrikára terjedt ki.[3]) A vandálok latin vandalus neve a nép saját magára alkalmazott elnevezéséből ered, melynek valószínű ősforrása az előgermán wandilaz, „vándorolni”.[4] Ez ugyanarra az indoeurópai wendh-, „fordulni” gyökre támaszkodik, mint az angol wend, „kanyarodik”[5] és wander, „vándorol”[6] („csavarog”). Kevéssé meglepő, hogy a mi „vándorol” (majd ebből a „vándor”) szavunk, német közvetítéssel, szintén ugyaninnen ered.[7] Bővebben…

Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi: Bővebben…

Távoli fuvolaszó

Theba alapításáról már megemlékeztünk; ma a még az ókori viszonyok közt is tragikusnak mondható bukásának rövid összefoglalójával kezdjük. Bővebben…

Halak belső élete

Und als der Koch den Fisch zertheilet,
Kommt er bestürzt herbeigeeilet
Und ruft mit hocherstauntem Blick:
”Sieh, Herr, den Ring, den du getragen,
Ihn fand ich in des Fisches Magen,
O, ohne Grenzen ist dein Glück!”

Schiller (1759 – 1805): Der Ring des Polykrates (1798)

S a szakács, hogy felhasította
a halat, riadtan futott a
trónhoz, kiáltva boldogan:
„Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam,
benne volt a nagy hal hasában,
óh, szerencséd határtalan!”

Polükrates gyűrűje. Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

Samos

A Kr.e. VI. századi perzsa belvillongások a birodalom határvidékén is kaotikus viszonyokat teremtettek. Az érdekszférában feléledtek a hatalom szerelmeseinek ambíciói. Bővebben…

Vivaldi hullám- és nem-hullám-természete

A barokk hullámokról általánosságban és átfogóan írni reménytelen próbálkozás lenne. Dacára minden fuocónak és fiammának, terrának és pratónak, ventónak és zeffirettónak, a barokk legotthonosabban a vízben mozog, ez a legkedvesebb őseleme. (Mondhatjuk ezt azzal együtt, hogy rokonszenve a víz lakóira nemigen terjed ki. Az őselemek lakói: halak, vakondokok, főnixek mind elbújhatnak az ég madarainak átütő barokk sikerei mögött.) Vivaldi (1678 – 1741) 1725-ben kiadott op.8-as Il cimento dell’armonia e dell’inventione („A harmónia és találékonyság erőpróbája”) sorozatában a Négy évszak után azonnal tengeri vihar sújt le az RV253-as Esz dúr hegedűversenyben[1]:

Bővebben…

A francia Pimodan és A magyar Pimodán

Un soir de décembre, obéissant à une convocation mystérieuse, rédigée en termes énigmatiques compris des affiliés, inintelligibles pour d’autres, j’arrivai dans un quartier lointain, espèce d’oasis de solitude au milieu de Paris, que le fleuve, en l’entourant de ses deux bras, semble défendre contre les empiétements de la civilisation, car c’était dans une vieille maison de L’île Sait-Louis, l’hôtel Pimodan, bâti par Lauzun, que le club bizarre dont je faisais partie depuis peu tenait ses séances mensuelles, où j’allais assister pour la première fois.

Gautier (1811 – 1872): Le club des Hachichins[1] (1846)

Egy decemberi estén, egy beavatottaknak szánt, rejtélyes, mások számára érthetetlen kifejezésekkel fogalmazott összehívásnak eleget téve egy távoli negyedbe érkeztem, a magány egyfajta oázisába a párizsi miliőben, melyet a folyó, két karjával átölelve oltalmazott a civilizáció zajgásától, aminthogy ez nem volt más, mint egy régi épület Szent Lajos szigetén, a Pimodan-palota, melyet Lauzun emelt, mivel a különös társaság ekkor tartotta havi gyűlését, melyre első alkalommal voltam hivatalos.

Hasis-evők klubja 

Ezekkel a regébe illő szavakkal indul Gautier beszámolója, melyekhez Baudelaire-ről (1821 – 1867) szóló művében (1868) hozzáfűzi:

Vagy tíz próbálkozás után örökre lemondtam erről a kábító élvezetről, nem mintha fizikai rosszullétet okozott volna, hanem azért, mert az igazi írónak csak a maga természetes álmaira van szüksége, s nem szereti, ha képzeletét bármely mesterséges pótszer csiklandozza fel.

Tóth Árpád (1886 – 1928) fordítása[2]

Nem vitás, az, hogy Gautier kétszeresen is, alkotóként és kábítószer-élvezőként is érintett, kétszeres nyomatékot ad szavainak. Ám ha megállapítása nyomán el is fogadjuk, hogy az ún. igazi író számára a kábítószer nem lehet ihletforrás, nem tudhatjuk, és ezt nem tudhatják szervezetünk működésének értői sem, lehet-e a kábítószer az ihletforrás forrása, azaz ha pusztító és esetleg korlátozhatatlan módon is, kalandra és alkotásra serkentő közeg, és mi lett volna nélküle nagy alkotókból. (Hogy vele mi lett, jobban tudjuk.)

Röviden áttekintjük a Pimodan-palota történetét a XIX. századig. Bővebben…

Paprikák és csillagok

Gyakran neveznek el fákról tájegységeket: közéjük tartozik a Jegenye-völgy is.

Felső-Jegenye-völgy a Kovácsi-erdőföldekről

Felső-Jegenye-völgy a Kovácsi-erdőföldekről

Jól elkülönülő három szakaszából a „Felső” a Kovácsi erdőföldek oldalában futó, nehezen észrevehető horhos, a „Középső” a Kerek-hegy oldalában éri el a Les-hegy lábát Budapest és Solymár határában (a híres Shell-kútnál).

Középső-Jegenye-völgy

Középső-Jegenye-völgy

Az „Alsó” pedig Solymár határában futó lenyűgöző természeti szépség, „babakocsis” nehézségű kirándulóúttal, ha leszámítjuk a „sziklavárat”, gyerekek kedvelt kalandtúra-helyét.

Alsó-Jegenye-völgy

Alsó-Jegenye-völgy

Bővebben…

Samosatai Pál és a paultyánok

A III. században élt Samosatai Pál antiókiai püspökről már írtunk, amikor a homousion történetét tekintettük át: az (első) Antiókiai Zsinat 266-ban lezárult szakaszában elítélte azt a módot, ahogy Samosatai Pál a homousionról mint az Atya és Fiú kapcsolatáról írt. Alexandriai Szent Atanáz (298? – 373) és a három „kappadókiai atya” egyike, Kaisareai Nagy Szent Vazul (329? – 379), azaz az ortodoxia oszlopai nagy hangsúllyal magyarázzák később, hogy a zsinat nem magát a homousiont, az „egylényegűséget” ítélte el, hanem annak felfogását, azaz a homousiont mint elvet, melyből az Atya és a Fiú ered, illetve ami kettejük közt megoszlik.[1] Amint a zsinat lefolyásáról a korban közeli nagy eretnek-szakértő, Theodoretos (393? –458?) kyrrhosi püspök beszámol, Samosatai Pál hamis ígéreteivel többször is elkábítja az elnöklő Szent Firmilianos († 269?) kaisareai püspököt és a tanácskozás többi vezetőjét, ám végül elítélik a visszaesőt: leteszik püspöki katedrájáról.[2]

Aurelianus (215? – 275) 274-75-ben

A kései utókor azonban gyanakodni kezd: nem formális az egész eljárás? Samosatai Pál az ambiciózus Zenóbia királynő (240 – 275?) bizalmát élvezi, haja szála sem görbül és hivatalát zavartalanul tovább folytatja. Ám amikor Zenóbia nagy ellenfele, Aurelianus római császár 272-ben legyőzi a királynőt, érvényesítik a zsinati határozatot.[3] A gyanú, hogy az udvarnál biztos pozíciójú Samosatai Pál ellen a vizsgálat merő formalitás, erősbödik, amikor később, mikor Samosatai Pál már szabad prédája az eretnekvadászoknak, sokkal érdekesebb tanaira derül fény. Bővebben…