Id. Plinius címkéhez tartozó bejegyzések

A piócáról és a fecskéről – szabadon

A címben mára ígért két rokonszenves állatot kizárólag latin nevük (hirudo, hirundo) hasonlósága hozza össze, „egyszer ezt is ki kell vizsgálni”-alapon. Bővebben…

Reklámok

Hentesek bibliája

S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Kaffka Margit (1880 – 1918): Hullámok (1916)[1]

gibanica

százrétű rétes

„Százrétű” szavunkat ritkán használjuk, de sok területen megvetette lábát. Nemcsak költők használják, de mesterszakácsok is. A szerb „lengetni”, „hajtogatni” jelentésű гибати szóból ered egyik nemzeti eledelük, a gibanica megnevezése[2], mely a magyar konyhába a kissé pleonasztikus „százrétű rétesként” tört utat magának[3]. (Ne felejtsük, hogy már maga a „rétes” is „rétegest” jelent.[4])

százrétű kalács

százrétű kalács

Vagy eszünkbe juthat a sváb eredetű „százrétű kalács” is, szintén érdekes csemege.[5] (A gyomrunkba ritkán jut, elkészítése nagy odafigyelést, szakértelmet kíván.) Ferenczi János (1789 – 1868) református lelkész, néprajz- és nyelvtudós alapos szegedi néprajzi gyűjtése azonban arról árulkodik, hogy a „százrétű” szó a konyha egy másik szegletébe is eljutott. Szólásgyűjteményének becses darabja ugyanis így szól: Bővebben…

Kalandra fel!

A χαραδριὸς, kharadrios a mai görögben a lilefélék családjába tartozó bíbicet jelenti, de ehhez hosszú, érdekes utat kellett befutnia. Nekiugrunk.

bíbic

bíbic

Bővebben…

Madárkövek

Fájdító és kóros kövek sokaságán túl az állatvilág sokat köszönhet egyes hasznos köveknek. Ilyenek például az otolitok (otholitok) vagy hallókövek. Nyájas olvasóimat nem fogja meglepni a nyilvánvaló szófejtés: ὦς, os „fül”, λῐ́θος, lithos „kő” ógörögül. Nevüket onnan kapták, hogy a belső hallójárat tömlőcskéjében (utriculus) és zsákocskájában (sacculus) helyezkednek el membránba foglalva. A foltban (macula) elhelyezkedő szőröcskéket felülről ingerelve az agyat a fej helyzetéről és mozgásállapotáról tudósítják.[1] A rendszer megbomlása vagy átmeneti funkciózavara szédüléshez, hányáshoz vezet.[2] De tökéletes állapotú érzékelőrendszer sem működik, ha kiesik vagy megváltozik a rendszer „motorja”, a gravitációs tér. Ez váltja ki a szintén szédüléssel és hányással járó űradaptációs szindrómát.[3] A „hallókő” elnevezés azonban mégsem alaptalan. A berendezés fontos szerepet tölt be a vesztibuláris (egyensúlyszervi) hallásban: a hangingerület finom lecsengéseinek feldolgozásában vesz részt.[4] Bizonyos gerincesek életében a mészkőből felépülő hallókövek szerepe különösen jelentős, például halakéban. Míg a mi otolitikus szerveinkben a hallókövek apró kristályok, addig a halak olykor termetes hallókövei évgyűrűszerűen bővülnek. Nagyszabású gyűjteményük itt megtekinthető.[5] Bővebben…

A datolyakagylótól a körtemuzsikáig

Délután kimentem a vásárba, és elvásároltam a kincset. Vettem rajta egy szép körtemuzsikát. Olyant, amelyiknek az egyik oldala pirosra van festve, a másik meg sárgára. De olyan volt az, akár az igazi körte. Valami bolond darázs annak is nézte, s bizony még belekóstol, ha bele nem fújok a körtemuzsikába.

Móra Ferenc (1879 – 1934): A körtemuzsika[1]

datolyakagyló

datolyakagyló

A Tolnai Új Világlexikona szerint a datolyakagyló alakja és (héja) színe alapján kapta nevét.[2] Az Uj Idők Lexikona megerősíti a nem meglepő szófejtést.[3] A fúrókagylófélék családjába tartozó faj (magát savas nedveivel és mozgásával kövekbe fúrva) meglehetősen biztonságos életet él, melynek természetes tartama 11-20 év közé tehető.[4] Ma az Atlanti-óceán északkeleti régiójában és a Földközi-tengerben honos.[5] Id. Plinius (23 – 79) többször is szóba hozza A természet históriájában. A IX. könyv 87. fejezetében dactylusnak nevezi, a datolyakagyló az ő korában tehát mutatóujjra emlékeztette megfigyelőit. Mindenesetre Georges Léopold Chrétien Frédéric Dagobert Cuvier báró (1769 – 1832) a dactylust a datolyakagylóval kapcsolja össze.[6] Nemcsak ő, hanem első besorolója, Linné (1707 – 1778) is. A Pholas dactylus tudományos nevet adta a datolyakagylónak, és éppen Cuvier volt az 58 évvel később, aki egy másik fajnévvel, a „kérges” jelentésű callosával próbálkozott. A datolyakagylók nemneve, a Pholas eredete is természetes. Az ógörög φώλιος, folios „lyukat”, „barlangot” jelent, a φώλας, folas az oda rejtőzőt.[7] Id. Plinius a datolyakagyló „csodás” tulajdonságáról, a biolumineszcenciáról is megemlékezik, ezúttal leghűbben a valósághoz. A datolyakagyló a szentjánosbogár-félék családjának fénykibocsátási módszerét alkalmazza. Vízben lebegő táplálékát[8] ezzel világítja meg, közülük az élőket ezzel csalogatja a biztos halálba[9]. Bővebben…

Visszavarázsolt szép idők: giliszta- és lázűzők

gilisztavarádics

gilisztaűző varádics

Ha azzal kezdem, a gilisztaűző varádics, rövidebben gilisztavarádics az őszirózsafélék családjába tartozik, indokolt aggodalmat váltok ki bejelentésemmel, előrevetítve egy lehetséges témát, ki-ki hová sorolta ezt a varázslatos nevű virágot. De ezt csak a rend kedvéért teszem, hogy legalább annyit azonnal megtudjunk, nem egy állatról vagy egy állat lakóháza lépcsőfeljárójáról lesz szó a továbbiakban, hanem egy színes múltú vadnövényről és rokonairól. Bővebben…

Lelki nyugalmunk visszaállítására

Legutóbb az összes lehetséges mottót „ellőttük” mai írásunk éléről, így ma in medias res indítunk. Az „ülni” jelentésű ismerős indoeurópai sed- gyök, mint ahogy ez egy indoeurópai gyöktől el is várható, szerteágazik, de ezúttal ez a szerteágazás, mondhatni, párját ritkítja. Az indoiráni vonalon a szanszkritसीदति, sidati jellegzetes keleti gócpont. Hasonlóan, mint már láttuk, az azonos értelmű óegyházi szláv сѣдѣти, szjagyatyi[1] az orosz сидеть alapja[2], ahogy (túl a „legvadabb” iráni, örmény, balti, kelta fejlődéseken) az előgermán sitjaną-ból eljutottunk a mai angol sit, „ül” szóig[3] is. A nyelvfejlődés szép ívben Dél-Európába hajlítja az indoeurópai gyököt. Erre vezetik vissza az ógörög ἕδος, hedos szót („ülés”, „szék”), mely, szintén láttuk, olyan fontos magyar szavaink alapja, mint „katedra”, „katedrális”, „szanhedrin”, „poliéder” és „efedrin”. De erre itt és most éppen csak röviden visszautalunk. Ezúttal a latin vonulatra irányítjuk figyelmünket. Bővebben…

Boa: kisebb meglepetések

Legutóbbi, Ghánával foglalkozó rövid összefoglalónkban érintettük, hogy a független köztársaság atyái, a nyelvtudós Nana Joseph Kwame Kyeretwie Boakye Danquah (1895 – 1965) és az első elnök, Kwame Nkrumah (1909? – 1972) az egyes becslések szerint a 830 és 1235 között virágzó egykori Ghánai Birodalomról[1] nevezték el a korábbi Aranypartot (melynek nincs közvetlen területi és kulturális kapcsolódása a mai Ghánához). Danquah megállapítja, hogy a birodalom neve az őslakos szoninke nép nyelvéből ered, a gajanŋa szóból[2] (melynek jelentése szövegösszehasonlító megfejtéssel talán „terület”[3]). Mai nyelvészek egyetértenek abban, hogy az ország nevében a -na végződés jelentése „király”, de a gha- előtag jelentését egyesek a föld, város, mások a harcos fogalmaival hozzák kapcsolatba.[4] A ma mintegy kétmillió-nyolszázezer lelket számláló szoninke nép nyolc országban szóródik szét Afrika Szahara alatti övezetében.[5]
A birodalom alapítási legendája annak megemlítésével indul, hogy az ősatya atyja, Dinga valahonnan a Közép-Keletről érkezett. Talán ezzel magyarázhatjuk a családban történteket azok után, hogy megöregedett és megvakult. Ahogy egy másik „keleti” történetből tudjuk,

Oda méne tehát Jákób Izsákhoz az ő atyjához, aki megtapogatván őt, monda: A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei.
1Móz27:22[6]

Ugyanis Dingának is volt két szép szál fia, Khiné, és ennek öccse, Diabe Cissé, és Diabe Cissé is csellel nyerte el az elsőszülötti jogokat. Atyjuk halála után azonban haragos bátyja erőre kapva elűzte otthonukból. Új hazát keresve Diabe Cissé egy kúthoz, más változatokban barlanghoz érkezett, melyben egy óriáskígyó, Bida tanyázott, nyilvánvalóan egy ott élő pitonféle.

királypiton

Ebből Diabe Cissé víz jelenlétére következtetett, de itt véget is ér a józan ész fennhatósága alá rendelhető szövegrész. A „kisebb fiú” alkut kötött Bidával: az óriáskígyó megengedi, hogy letelepedjen, mi több, bő esővel fogja öntözni a földet, arannyal is ellátja, sőt továbbra is meg fogja védeni, feltéve, hogy minden évben megkapja a vidék leggyönyörűbb szűzét. Itt alapította Diabe Cissé a leendő Ghánai Birodalom majdani fővárosát, Kumbi Saleh-t. A birodalmat Wagadunak is nevezték. Az arisztokráciát ugyanis wagónak mondták, az ő országuk a wagadugu, és a Wagadu név ebből a köznévből rövidült.[7] Bida a szoninke nép tiszteletében kígyószellemként él tovább, neve Uagadu-Bida[8], a „birodalmi piton” (a betűzési apróbb eltérésnek nincs jelentősége). Az ugyanúgy ejtendő Ouagadougou nevet ma a Vörös- és Fekete-Volta, azaz a Volta felső folyása körül kialakult, országgá szerveződött kiterjedt kultúra, Burkina Faso[9] fővárosa viseli. Az írásmód a francia gyarmati kort idézi. Ez a hely legfeljebb az egykori birodalom keleti csücskében terülhetett el, de nem közvetlenül erről kapta nevét. A Volta aló folyásánál, azaz a Fehér-Volta körül Burkina Faso mai déli szomszédja, Ghána területén kialakuló moszi kultúra észak felé terjeszkedve, betörve Felső-Voltába, királyságokat alakított ki (sokkal a Ghánai Birodalom felbomlása után, kb. 1500-tól kezdődően), melyek egyike szintén a Wagadugu névre hallgatott.[10]
Ha esetleges tapasztaltabb nyájas olvasóim arra a következtetésre jutnak, hogy mindebből a továbbiakban Uagadu-Bida kígyószellem foglalkoztat bennünket, neki is elsősorban az utóneve, megéreztek valamit egy másik szellem, a blog szelleme működéséből. Bővebben…

Csillagalmák és az almatudomány sztárjai

Omne malum malum, prater appium malum.[1]

Minden rossz rossz, kivéve az Appiana almát.
(Értelmessé hamisítva: minden alma rossz, kivéve az Appianát.)

Villeneuve-de-Berg

Olivier de Serres (1539 – 1619)

 

 

 

 

 

 


Clapp kedveltje

Az utókor nem lehet elég hálás Seres Olivérnek, akinek nevét az érzéketlenül racionalista franciák és nyomukban a nagyvilág, arra hivatkozva, hogy Villeneuve-de-Bergben született délfrancia volt (és sosem járt Magyarországon), Olivier de Serresnek mondják. A nagy botanikus körtéje ma is közkedvelt csemege. Nem járt jobban egy másik neves pirológus, a massachusettsi Klapka Tádé sem, akinek nevét az amerikaiak Thaddeus Clappra (1811 – 1861) torzítják – olvassuk Ambrus Lajos 2015-ben megjelent Lugas – Pomona Hungaricája 2. fejezetében (ha nem is szó szerint).[2]

Seres Olivér

Bővebben…

Útifű és balhafű / útifű vagy balhafű

Könnyű égnek nekivág,
éren át és réten át,
száll a bürökgémorr, sőt,
hasítja a levegőt,
lentről nézi őt:
lándzsás útifű,
borzas turbolya,
folyondárszulák,
s a bús májmoha.
Repül, de hova?
Repül, de hova?

Csukás István: Virág-mondóka[1].
A felidézett toronyszoba (1977)

A nagy orosz botanikus, Pavel Fjodorovics Gorjanyinov (1796 – 1865) növénycsaládok rendszerezésére összpontosított[2], de 1834-es kreációja, a Psylliaceae, azaz balhafűfélék nem járt szerencsével: beolvasztották Antoine-Laurent de Jussieu (1748 – 1836) 1789-es Plantaginaceae-jébe, azaz útifűféléibe.[3] Az „átok” nem szállt le a családról. Ebbe sorolták, számos egyéb mellett, teljesen érthetően, Linné (1707 – 1778) több nemzetségét, így a Plantagót, azaz az útifüveket.[4] Ezt a nemzetséget öt alnemzetségre osztották, ezek egyike az ugyanilyen nevű alnemzetség, egy másik pedig a Psyllium, balhafű.[5] Ha ezek után arra számítanánk, hogy az útifüvek az útifüvek alnemzetségébe, a balhafüvek a balhafüvek alnemzetségébe tartoznak, súlyosan megkeserülnénk naivitásunkat.

homoki útifű

A Plantago arenaria, tükörfordított magyar nevén homoki útifű például a balhafüvek alnemzetségét gyarapítja.[6] Ennek társnevéről, az „ebfejű balha fűről” Natter-Nád Miksa (1893 – 1982) ír A herbárium növényeiben 1962-ben.[7] És akkor a hétköznapi szóhasználatról még nem is beszéltünk. „Útifű” néven közönségesen nem az egész linnéi nemzetséget emlegetjük, hanem speciálisan a lándzsás útifüvet, „balhafű” néven pedig a balhafüvek alnemzetségébe sorolt Plantago afrát, szó szerint véve „afrikai útifüvet”. Ez utóbbi tudományos név egy korábbi szinonimája (a kismillióból) betetőzi a zűrzavart: Plantago psyllium.[8] (Az ember komolyan elgondolkodik, itt is nem véletlenül egy anarchista keze munkál-e a színfalak mögött.)

„az” útifű és „a” balhafű

egyiptomi útifű (egyiptomi balhafű, indiai balhafű)

A lándzsás útifű többek között valóban Észak-Afrikában őshonos[9], míg az egyiptomi útifű Nyugat-Ázsiában és Indiában; hogy ne legyen nyugodt az álmunk, megemlítem, hogy ezt a fajt „egyiptomi balhafűnek” (és egy fokkal érthetőbben „indiai balhafűnek”) is nevezik.[10] A keveredés „nemzetközinek” mondható. De vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről az alnemzetségek néveredetét!
Bővebben…

Antropomorf sárkánytan: a mandragóra

Kapj el hullócsillagot,
Ejtsd meg az alraunát,
Találd meg: mi elmúlott,
Ki metszett ördögpatát…

John Donne (1572 – 1631): Dal

John Donne Dalának[1] első négy sora is elég ahhoz, hogy kitaláljuk, analógiáit arra hozza fel, milyen nehéz női hűséget találni. Ez a „horizontszűkülés” mégis kissé kiábrándító a hol bizarr, hol mélyen érző sorok után, melyeket a zeneirodalom nem hagyhat kihasználatlanul. A King’s Singers egykori énekese, Bob Chilcott nemes feldolgozásában:

A burgonyafélék családjába tartozó alrauna vagy mandragóra kultúrtörténetének legkiválóbb és legodaadóbb feltárásai után a jó ízlés mindennél szigorúbb tilalmába ütközik ezek megismétlésének gyerekes kísérlete. Ezért a terület vizsgálatát a lehető legrövidebbre korlátozzuk, kizárólag a legfontosabb tényekre összpontosítva, hogy tulajdonképpeni célunkhoz, a nyelvi vizsgálódásokhoz közelebb kerülhessünk általa. Bővebben…

Ha egyszer a lódög kinyitja a száját…

upon the brash
turnip-hearted skunk cabbage
slinging its bunches leaves up
through the chilling mud.

Mary Oliver: Skunk Cabbage

a hetyke
fehérrépa szívű büdös káposzta
felköti csomós leveleit
a hideg sáron át.

Büdös káposzta. Gyukics Gábor fordítása[1]

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy az élővilág fejlődésének jellegzetes típusa az, amikor egy-egy biokémiai reakció „mellékhatása” „fő hatássá” válik a túlélés érdekében. Valamelyest ebbe a típusba sorolható az ingerületátadó kálium-nátrium-pumpa átalakulása makroszkopikus elektromos szervekké, amint ezzel már foglalkoztunk. Nem fellengzős az élet egyik alapjának tekintenünk az energiagazdálkodás megszervezését, melyben a sejtek mitokondriumai játsszák az irányító szerepet. Az ott lejátszódó bonyolult biokémiai folyamatok egy része szinte szükségképpen hőtermelő, és bizonyos esetekben az élőlény éppen ezt fordítja a maga javára. Ennek két fő típusa közül az egyik a termogenin („hőtermelő”) nevű enzim működése a mitokondriumban. A hidrogén kationjai (azaz a protonok) áramlásának kifinomult kialakítása olykor megköveteli, hogy egy részük visszakerüljön a mitokondrium mátrixába, azaz alapanyagába. Az egyik ilyen áramlást a termogenin irányítja, és a kísérő reakciók hőtermeléssel járnak. Termogenin található például a téli álmot alvó emlősök barna zsírszövetében.[2] Ilyen kiegészítő megoldásokhoz nyúl a természet vegykonyhája, ha a szükség úgy hozza. Bár megállapították, hogy a burgonyában hasonló mechanizmus működik, a növények alapvetően egy másik reakciót aknáznak ki erre a célra, melyet egy alternatív oxidáz nevű enzim irányít az oxidációs folyamatok katalizálásával.[3] Ez a vegyület csak növényi mitokondriumokban fordul elő. De miért is szükséges egy növény számára a meleg? Természetesen hirtelen érkező hideg idő átvészeléséhez is szüksége lehet ilyen eszközökre, leginkább azonban a virágzás olykor nagyon bonyolult folyamatai kívánják meg az állandó hőmérséklet fenntartását legalább néhány napon át. Néhány száz ilyen fajt ismer a botanika jelenleg mintegy tíz családba sorolva. Roger Seymour, a növényi hőtermelés kutatója a kontyvirágfélék családjába (Araceae) tartozó elefántfül-filodendronon érezte először a hatást. A kertbe ültetve a virág tövénél 30-36°C fokos hőmérsékletet is mért. A virág őt nemcsak hőmérsékletével emlékeztette arra, amire ferde fantáziájú olvasóimat.

elefántfül-filodendron: más, mint aminek látszik

Bővebben…

Sestos hősei


»Ich erkenn’ euch, ernste Mächte!
Strenge treibt ihr eure Rechte,
Furchtbar, unerbittlich ein.
Früh schon ist mein Lauf beschlossen;
Doch das Glück hab’ ich genossen,
Und das schönste Loos war mein.
Lebend hab’ ich deinem Tempel
Mich geweiht als Priesterin;
Dir ein freudig Opfer sterb’ ich,
Venus, große Königin!«

Und mit fliegendem Gewande
Schwingt sie von des Thurmes Rande
In die Meerfluth sich hinab.
Hoch in seinen Fluthenreichen
Wälzt der Gott die heil’gen Leichen,
Und er selber ist ihr Grab.
Und mit seinem Raub zufrieden,
Zieht er freudig fort und gießt
Aus der unerschöpften Urne
Seinen Strom, der ewig fließt.

Schiller (1759 – 1805): Hero und Leander (1801)[1]


„Ismerlek, komor hatalmak!
Léptek – és a vér megalvad:
hull a könny – és nincs remény.
Gyorsan véget ért a pályám,
de a boldogság volt pálmám,
és a legszebb sors enyém.
Élve templomod papnője
voltam, tömjén-füstölő,
s mint víg áldozat halok meg,
Vénus, nagy királyi nő!”

S a torony szélén megállva,
lendül már, lobog ruhája,
mint a mélység csillaga.
S birodalmára hajolva,
a szent holtakat sodorja
Isten, s ő a sír maga.
Zsákmánya fölött derülten,
úszik a nagy vízen át,
s a mérhetetlen urnából
önti örök folyamát.

Héró és Leánder. Gulyás Pál (1899 – 1944) fordítása[2]

A venetói Rovigóból származó, de Urbinóban működő érett reneszánsz kori keramikus, Francesco Xanto Avelli (1486? – 1582) életéről keveset tudunk, noha bőséges életműve maradt ránk. Fennmaradt jegyzői jelentés szerint 1530-ban alkotótársaival munkaszövetségre léptek, hogy kedvezőbb fizetést érjenek el. Életének egy hosszú szakaszában az általa készített tálakat kézjegyével látta el, ami akkoriban szokatlan volt, és feltehetőleg munkaügyi szorgoskodása vezetett ide: 1530-től a nagyobb műhelyfenntartók feketelistára tették, és így közvetlenül kellett megkeresnie kenyerét. Ilyen esetekben nagyobb gondot kell fordítani a szerzői jogok védelmére. 1532-ben a Pucci család számára készített dísztála a sestosi lány történetét dolgozza fel. Emlékeikben elbizonytalanodók számára a tál hátoldalán feleleveníti az esetet, és forrását, id. Pliniust (23 – 79) is megjelöli. Kicsinyített képünket kattintással erősen ajánlott felnagyítani, mert a hullámzó teljesítményű művész remekművét ismerhetjük meg benne. A reneszánsz mester alakkidolgozása elnagyolt, de a kompozíció egysége, a színvilág és a láttató erő feledteti ezt a hátrányt. Ráadásul ügyesen gondot fordított a tányér mélyedésének beleszámítására a perspektívába, és a forma kedvéért (hiszen még egy gazdag családról sem feltételezhető, hogy efféle dísztálat rendeltetésszerűen használjon) a tányér peremén a „rezonőröket” helyezi el. Azaz ha történetesen az étel elfedné a fő témát, a nézőnek ne támadjon kellemetlen érzése, hogy félig kerül (merül) bele az eseményekbe.[3] Bővebben…

Illatok keletről

virginiai vagy nagylevelű csodamogyoró

Gentischer Gábor bemutatja a csoda- vagy varázsmogyoró-fák nemzetségének főbb fajait.[1] Mondhatni, az elnevezés nem indokolatlan: a virginiai vagy nagylevelű varázsmogyoró csersava a bőr összehúzása révén vérzést csillapít, a bőrre frissítően hat.[2] És bár az ősi vízérkutatáshoz elengedhetetlen, villás kiképzésű varázsvesszőt (dowsing-rod) előszeretettel alakítják ki varázsmogyoró-vesszőkből[3], és ennek igenis köze lehet a varázsmogyoró varázserejébe vetett hitnek, ki kell jelentsük, hogy a varázsmogyorónak nemcsak az élettana, de a szóeredete is nélkülöz mindenféle varázslatos elemet. A XVI. századtól használt witch hazel, „boszorkánymogyoró” előtagjának eredete minden bizonnyal az indoeurópai weik-, „hajlítani” gyökre támaszkodó azonos értelmű óangol wican, amelyből a wice származik. Ezzel az utóbbi szóval illettek mindenféle hajlékony ágú fát.[4] A nemzetközi elterjedés során a magyar nyelvbe értelemszerűen nem az óangolból jutott, hanem gyaníthatóan a német Zaubernuss, „varázsdió” lehetett a közvetlen előzmény. De a varázsmogyoró-fák sem nőnek az égig: például az orosz név mit sem őriz a szó csodájából. Ottani neve гамамелиса, ami persze a legkevésbé sem véletlen. Az ógörög ἁμαμηλίς, hamamelis a ᾰ̔́μᾰ, hama, „-val” és a μῆλον, melon, „alma” összetételeként az „almával egyidejűleg virágzó” növény[5], feltehetőleg a rózsafélék családjába tartozó naspolya[6]. Az, hogy a varázsmogyorók nemzetségének Linné (1707 – 1778) a Hamamelis nevet adta, már a kor etimológiai érettségi viszonyait tükrözi.[7] A csoda- vagy varázsmogyoró adja a nevét a maga családjának, a Hamamelidaceae-nek, melyet Robert Brown (1773 – 1858) kreált.[8] Bővebben…

Jók-rosszak az egresről

Hosszabb bevezetőnkben a bengefélék családjába tartozó zsidótövisbogyó, más nevein kínai datolya vagy jujuba csak a mai tárgyunkkal némiképpen rejtélyes kapcsolata miatt kap helyet.

Őshazája Kína, ahol már jó négyezer éve fogyasztják. Némely országnak van nemzeti gyümölcse. Köztük van Kína is, melynek, gondolkodására jellemzően, mindjárt két ilyen gyümölcse is van, egy „fő-” és egy „al-”. (Mert ahol ősi kultúra van, ott rendszerint ősi hivatali szemlélet is van.) Az elsődleges kínai nemzeti gyümölcs, első hallásra talán meglepő módon, egy küllőfolyondárféle: a Dél-Kínában bőségben termesztett kivi. A másodlagos viszont a kínai datolya.[1] A különféle források egyetértenek[2] abban, hogy Európába a gyümölcsöt Sextus Papinus consul († 40) hozta be Syria provinciából[3], egy olyan korban, melyben az egzotikus csemegék iránti fogékonyság az egekbe szökött. Ebben semmi meglepőt nem találunk, de mégis óvatosan kell kezeljük az értesülést, méghozzá nyelvi okokból. Szemerényi Oszvald (1913 – 1996) a „jujuba” szót a „hárs” jelentésű perzsa زیزفون‎, zajzafun szóból vezeti le. Ezt ugyan elvitatják (és helyette az „ismeretlen eredetet” javasolják) – a mályvafélék családja, melybe a hárs is tartozik, messze esik a bengeféléktől –, de a francia jujube szót a görögöknél is jövevényszóként használt ζίζυφον, zizifon szóból származtatják, a latin teljes átugrásával, olyanképpen, hogy a középkori latin vette át a franciától a szót jujuba alakban.[4] Ha elfogadjuk ezt a levezetést, akkor felmerül, hogy miért is ismerték a görögök előbb a szót a rómaiaknál, ha egyszer római konzul hozta Európába a gyümölcsöt a császárkorban. Id. Plinius (23 – 79) így használja ezt a szót A természet históriája XVII. könyve 14. fejezetében:

et zizipha grano seruntur Aprili mense.[5]

A jujubafát április hónapban elültetett magjáról termesztik.

Azaz id. Plinius a görög szót használja. Vagy ismerték a görögök a gyümölcsöt egy ideje (a megismerkedés természetesen történhetett a Sextus Papinus és id. Plinius kora közti néhány évtizedben is), vagy éppen a görögök vették át a rómaiaktól a Sextus Papinus által ezek szerint Syriából „behurcolt” szót. Az mindenesetre tanulságos, hogy egy-egy egzotikus gyümölcs ismerete viszonylag rövid időn belül a birodalom távoli pontjaira is eljutott. A tudományos besorolást Linné (1707 – 1778) végezte el, de a Rhamnus jujuba és Rhamnus zizyphus neveket is használta (a rhamnus a benge latin neve). A növényt Gustav Karl Wilhelm Hermann Karsten (1817 – 1908) javaslatára áthelyezték a Philip Miller (1691 – 1771) által kreált Ziziphus nemzetségbe, így a különös helyesírású Ziziphus zizyphus tudományos névhez jutottak.[6] Mai formája a görög és latin elnevezéseket békében egyesítő Ziziphus jujuba.[7]
Az Adam Lonicer (1528 – 1586) matematikus munkájára támaszkodó  Horhi Melius Peter (1532 – 1572) református püspök a HERBARIVM. AZ FAKNAC FVVEKNEC NEVEKRŐL, TERMÉSZETEKről, és hasznairól címmel posztumusz (1578) megjelent életveszélyes, alapművében, „idegenségének” sűrű hangoztatásával már ír a jujubáról és hasznáról[8]:

varjútövis és borsópadlizsán

De vissza id. Plinius fejtegetéseihez, hiszen célunk az, hogy észrevegyük a jujuba és az egres közti laza kapcsolatot. Az általa itt emlegetett tuberről feltételezik, hogy a jujuba egy fajtája. Erről a gyümölcsről írja id. Plinius, hogy beojtással is termesztik, egyebek mellett egy calabrix nevű növénybe. Egyáltalán nem magától értetődő, mi is ez a növény. Egyes elképzelések szerint a szintén bengeféle varjútövis, mások szerint a burgonyafélék családjába tartozó vadpadlizsán vagy borsópadlizsán[9], végül Jacques D’Aléchamps (1513 – 1588) a ribiszkefélék családjába tartozó egresre gyanakszik (hogy végre révbe érjünk).  Bővebben…