Id. Plinius címkéhez tartozó bejegyzések

Pusztaityúkok, Bruckner, sziklárok és futárok

A Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien Bonaparte (1803 – 1857) által 1831-ben felállított pusztaityúkfélék családja[1] Közép-Ázsiától az indiai szubkontinensen át majdnem a teljes arab világ érintésével Afrikáig és Ibériáig népesíti be a Földet; Afrikában, Szaúd-Arábiában a legforróbb területeket (érthetően, hiszen bár könnyű röptű, alapvetően mégis földi életmódhoz szokott madarak családja) kihagyja. Már többször láttuk, hogy a családéhoz hasonló életterű és életmódú fajok különösen szívósak, ami esetünkben annyit tesz, egyetlen fajuk sem veszélyeztetett, és jó négyszáz év óta nem jegyezték fel ide tartozó fajok kipusztulását.[2] Bővebben…

Kecskék szarva és szakálla: tragopánok és bakszakállok

A fácánfélék családja 200-nál is több fajt számlál.[1] (Tudjuk, hogy a fajok kedves szokása a taxonómiai bolyongás, ezért pontos szám nem adható meg.) Újabb kalandozásunk előtt ezt nem árt szerényen megemlítenünk. Ornitológus legyen a talpán, aki mindet számba vehetné. Időről időre azonban kénytelenek vagyunk visszatérni ehhez a különleges családhoz. Bővebben…

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

a hölgyestike két színváltozata

Bővebben…

A piócáról és a fecskéről – szabadon

A címben mára ígért két rokonszenves állatot kizárólag latin nevük (hirudo, hirundo) hasonlósága hozza össze, „egyszer ezt is ki kell vizsgálni”-alapon. Bővebben…

Hentesek bibliája

S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Kaffka Margit (1880 – 1918): Hullámok (1916)[1]

gibanica

százrétű rétes

„Százrétű” szavunkat ritkán használjuk, de sok területen megvetette lábát. Nemcsak költők használják, de mesterszakácsok is. A szerb „lengetni”, „hajtogatni” jelentésű гибати szóból ered egyik nemzeti eledelük, a gibanica megnevezése[2], mely a magyar konyhába a kissé pleonasztikus „százrétű rétesként” tört utat magának[3]. (Ne felejtsük, hogy már maga a „rétes” is „rétegest” jelent.[4])

százrétű kalács

százrétű kalács

Vagy eszünkbe juthat a sváb eredetű „százrétű kalács” is, szintén érdekes csemege.[5] (A gyomrunkba ritkán jut, elkészítése nagy odafigyelést, szakértelmet kíván.) Ferenczi János (1789 – 1868) református lelkész, néprajz- és nyelvtudós alapos szegedi néprajzi gyűjtése azonban arról árulkodik, hogy a „százrétű” szó a konyha egy másik szegletébe is eljutott. Szólásgyűjteményének becses darabja ugyanis így szól: Bővebben…

Kalandra fel!

A χαραδριὸς, kharadrios a mai görögben a lilefélék családjába tartozó bíbicet jelenti, de ehhez hosszú, érdekes utat kellett befutnia. Nekiugrunk.

bíbic

bíbic

Bővebben…

Madárkövek

Fájdító és kóros kövek sokaságán túl az állatvilág sokat köszönhet egyes hasznos köveknek. Ilyenek például az otolitok (otholitok) vagy hallókövek. Nyájas olvasóimat nem fogja meglepni a nyilvánvaló szófejtés: ὦς, os „fül”, λῐ́θος, lithos „kő” ógörögül. Nevüket onnan kapták, hogy a belső hallójárat tömlőcskéjében (utriculus) és zsákocskájában (sacculus) helyezkednek el membránba foglalva. A foltban (macula) elhelyezkedő szőröcskéket felülről ingerelve az agyat a fej helyzetéről és mozgásállapotáról tudósítják.[1] A rendszer megbomlása vagy átmeneti funkciózavara szédüléshez, hányáshoz vezet.[2] De tökéletes állapotú érzékelőrendszer sem működik, ha kiesik vagy megváltozik a rendszer „motorja”, a gravitációs tér. Ez váltja ki a szintén szédüléssel és hányással járó űradaptációs szindrómát.[3] A „hallókő” elnevezés azonban mégsem alaptalan. A berendezés fontos szerepet tölt be a vesztibuláris (egyensúlyszervi) hallásban: a hangingerület finom lecsengéseinek feldolgozásában vesz részt.[4] Bizonyos gerincesek életében a mészkőből felépülő hallókövek szerepe különösen jelentős, például halakéban. Míg a mi otolitikus szerveinkben a hallókövek apró kristályok, addig a halak olykor termetes hallókövei évgyűrűszerűen bővülnek. Nagyszabású gyűjteményük itt megtekinthető.[5] Bővebben…

A datolyakagylótól a körtemuzsikáig

Délután kimentem a vásárba, és elvásároltam a kincset. Vettem rajta egy szép körtemuzsikát. Olyant, amelyiknek az egyik oldala pirosra van festve, a másik meg sárgára. De olyan volt az, akár az igazi körte. Valami bolond darázs annak is nézte, s bizony még belekóstol, ha bele nem fújok a körtemuzsikába.

Móra Ferenc (1879 – 1934): A körtemuzsika[1]

datolyakagyló

datolyakagyló

A Tolnai Új Világlexikona szerint a datolyakagyló alakja és (héja) színe alapján kapta nevét.[2] Az Uj Idők Lexikona megerősíti a nem meglepő szófejtést.[3] A fúrókagylófélék családjába tartozó faj (magát savas nedveivel és mozgásával kövekbe fúrva) meglehetősen biztonságos életet él, melynek természetes tartama 11-20 év közé tehető.[4] Ma az Atlanti-óceán északkeleti régiójában és a Földközi-tengerben honos.[5] Id. Plinius (23 – 79) többször is szóba hozza A természet históriájában. A IX. könyv 87. fejezetében dactylusnak nevezi, a datolyakagyló az ő korában tehát mutatóujjra emlékeztette megfigyelőit. Mindenesetre Georges Léopold Chrétien Frédéric Dagobert Cuvier báró (1769 – 1832) a dactylust a datolyakagylóval kapcsolja össze.[6] Nemcsak ő, hanem első besorolója, Linné (1707 – 1778) is. A Pholas dactylus tudományos nevet adta a datolyakagylónak, és éppen Cuvier volt az 58 évvel később, aki egy másik fajnévvel, a „kérges” jelentésű callosával próbálkozott. A datolyakagylók nemneve, a Pholas eredete is természetes. Az ógörög φώλιος, folios „lyukat”, „barlangot” jelent, a φώλας, folas az oda rejtőzőt.[7] Id. Plinius a datolyakagyló „csodás” tulajdonságáról, a biolumineszcenciáról is megemlékezik, ezúttal leghűbben a valósághoz. A datolyakagyló a szentjánosbogár-félék családjának fénykibocsátási módszerét alkalmazza. Vízben lebegő táplálékát[8] ezzel világítja meg, közülük az élőket ezzel csalogatja a biztos halálba[9]. Bővebben…

Visszavarázsolt szép idők: giliszta- és lázűzők

gilisztavarádics

gilisztaűző varádics

Ha azzal kezdem, a gilisztaűző varádics, rövidebben gilisztavarádics az őszirózsafélék családjába tartozik, indokolt aggodalmat váltok ki bejelentésemmel, előrevetítve egy lehetséges témát, ki-ki hová sorolta ezt a varázslatos nevű virágot. De ezt csak a rend kedvéért teszem, hogy legalább annyit azonnal megtudjunk, nem egy állatról vagy egy állat lakóháza lépcsőfeljárójáról lesz szó a továbbiakban, hanem egy színes múltú vadnövényről és rokonairól. Bővebben…

Lelki nyugalmunk visszaállítására

Legutóbb az összes lehetséges mottót „ellőttük” mai írásunk éléről, így ma in medias res indítunk. Az „ülni” jelentésű ismerős indoeurópai sed- gyök, mint ahogy ez egy indoeurópai gyöktől el is várható, szerteágazik, de ezúttal ez a szerteágazás, mondhatni, párját ritkítja. Az indoiráni vonalon a szanszkritसीदति, sidati jellegzetes keleti gócpont. Hasonlóan, mint már láttuk, az azonos értelmű óegyházi szláv сѣдѣти, szjagyatyi[1] az orosz сидеть alapja[2], ahogy (túl a „legvadabb” iráni, örmény, balti, kelta fejlődéseken) az előgermán sitjaną-ból eljutottunk a mai angol sit, „ül” szóig[3] is. A nyelvfejlődés szép ívben Dél-Európába hajlítja az indoeurópai gyököt. Erre vezetik vissza az ógörög ἕδος, hedos szót („ülés”, „szék”), mely, szintén láttuk, olyan fontos magyar szavaink alapja, mint „katedra”, „katedrális”, „szanhedrin”, „poliéder” és „efedrin”. De erre itt és most éppen csak röviden visszautalunk. Ezúttal a latin vonulatra irányítjuk figyelmünket. Bővebben…

Boa: kisebb meglepetések

Legutóbbi, Ghánával foglalkozó rövid összefoglalónkban érintettük, hogy a független köztársaság atyái, a nyelvtudós Nana Joseph Kwame Kyeretwie Boakye Danquah (1895 – 1965) és az első elnök, Kwame Nkrumah (1909? – 1972) az egyes becslések szerint a 830 és 1235 között virágzó egykori Ghánai Birodalomról[1] nevezték el a korábbi Aranypartot (melynek nincs közvetlen területi és kulturális kapcsolódása a mai Ghánához). Danquah megállapítja, hogy a birodalom neve az őslakos szoninke nép nyelvéből ered, a gajanŋa szóból[2] (melynek jelentése szövegösszehasonlító megfejtéssel talán „terület”[3]). Mai nyelvészek egyetértenek abban, hogy az ország nevében a -na végződés jelentése „király”, de a gha- előtag jelentését egyesek a föld, város, mások a harcos fogalmaival hozzák kapcsolatba.[4] A ma mintegy kétmillió-nyolszázezer lelket számláló szoninke nép nyolc országban szóródik szét Afrika Szahara alatti övezetében.[5]
A birodalom alapítási legendája annak megemlítésével indul, hogy az ősatya atyja, Dinga valahonnan a Közép-Keletről érkezett. Talán ezzel magyarázhatjuk a családban történteket azok után, hogy megöregedett és megvakult. Ahogy egy másik „keleti” történetből tudjuk,

Oda méne tehát Jákób Izsákhoz az ő atyjához, aki megtapogatván őt, monda: A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei.
1Móz27:22[6]

Ugyanis Dingának is volt két szép szál fia, Khiné, és ennek öccse, Diabe Cissé, és Diabe Cissé is csellel nyerte el az elsőszülötti jogokat. Atyjuk halála után azonban haragos bátyja erőre kapva elűzte otthonukból. Új hazát keresve Diabe Cissé egy kúthoz, más változatokban barlanghoz érkezett, melyben egy óriáskígyó, Bida tanyázott, nyilvánvalóan egy ott élő pitonféle.

királypiton

Ebből Diabe Cissé víz jelenlétére következtetett, de itt véget is ér a józan ész fennhatósága alá rendelhető szövegrész. A „kisebb fiú” alkut kötött Bidával: az óriáskígyó megengedi, hogy letelepedjen, mi több, bő esővel fogja öntözni a földet, arannyal is ellátja, sőt továbbra is meg fogja védeni, feltéve, hogy minden évben megkapja a vidék leggyönyörűbb szűzét. Itt alapította Diabe Cissé a leendő Ghánai Birodalom majdani fővárosát, Kumbi Saleh-t. A birodalmat Wagadunak is nevezték. Az arisztokráciát ugyanis wagónak mondták, az ő országuk a wagadugu, és a Wagadu név ebből a köznévből rövidült.[7] Bida a szoninke nép tiszteletében kígyószellemként él tovább, neve Uagadu-Bida[8], a „birodalmi piton” (a betűzési apróbb eltérésnek nincs jelentősége). Az ugyanúgy ejtendő Ouagadougou nevet ma a Vörös- és Fekete-Volta, azaz a Volta felső folyása körül kialakult, országgá szerveződött kiterjedt kultúra, Burkina Faso[9] fővárosa viseli. Az írásmód a francia gyarmati kort idézi. Ez a hely legfeljebb az egykori birodalom keleti csücskében terülhetett el, de nem közvetlenül erről kapta nevét. A Volta aló folyásánál, azaz a Fehér-Volta körül Burkina Faso mai déli szomszédja, Ghána területén kialakuló moszi kultúra észak felé terjeszkedve, betörve Felső-Voltába, királyságokat alakított ki (sokkal a Ghánai Birodalom felbomlása után, kb. 1500-tól kezdődően), melyek egyike szintén a Wagadugu névre hallgatott.[10]
Ha esetleges tapasztaltabb nyájas olvasóim arra a következtetésre jutnak, hogy mindebből a továbbiakban Uagadu-Bida kígyószellem foglalkoztat bennünket, neki is elsősorban az utóneve, megéreztek valamit egy másik szellem, a blog szelleme működéséből. Bővebben…

Csillagalmák és az almatudomány sztárjai

Omne malum malum, prater appium malum.[1]

Minden rossz rossz, kivéve az Appiana almát.
(Értelmessé hamisítva: minden alma rossz, kivéve az Appianát.)

Villeneuve-de-Berg

Olivier de Serres (1539 – 1619)

 

 

 

 

 

 


Clapp kedveltje

Az utókor nem lehet elég hálás Seres Olivérnek, akinek nevét az érzéketlenül racionalista franciák és nyomukban a nagyvilág, arra hivatkozva, hogy Villeneuve-de-Bergben született délfrancia volt (és sosem járt Magyarországon), Olivier de Serresnek mondják. A nagy botanikus körtéje ma is közkedvelt csemege. Nem járt jobban egy másik neves pirológus, a massachusettsi Klapka Tádé sem, akinek nevét az amerikaiak Thaddeus Clappra (1811 – 1861) torzítják – olvassuk Ambrus Lajos 2015-ben megjelent Lugas – Pomona Hungaricája 2. fejezetében (ha nem is szó szerint).[2]

Seres Olivér

Bővebben…

Útifű és balhafű / útifű vagy balhafű

Könnyű égnek nekivág,
éren át és réten át,
száll a bürökgémorr, sőt,
hasítja a levegőt,
lentről nézi őt:
lándzsás útifű,
borzas turbolya,
folyondárszulák,
s a bús májmoha.
Repül, de hova?
Repül, de hova?

Csukás István: Virág-mondóka[1].
A felidézett toronyszoba (1977)

A nagy orosz botanikus, Pavel Fjodorovics Gorjanyinov (1796 – 1865) növénycsaládok rendszerezésére összpontosított[2], de 1834-es kreációja, a Psylliaceae, azaz balhafűfélék nem járt szerencsével: beolvasztották Antoine-Laurent de Jussieu (1748 – 1836) 1789-es Plantaginaceae-jébe, azaz útifűféléibe.[3] Az „átok” nem szállt le a családról. Ebbe sorolták, számos egyéb mellett, teljesen érthetően, Linné (1707 – 1778) több nemzetségét, így a Plantagót, azaz az útifüveket.[4] Ezt a nemzetséget öt alnemzetségre osztották, ezek egyike az ugyanilyen nevű alnemzetség, egy másik pedig a Psyllium, balhafű.[5] Ha ezek után arra számítanánk, hogy az útifüvek az útifüvek alnemzetségébe, a balhafüvek a balhafüvek alnemzetségébe tartoznak, súlyosan megkeserülnénk naivitásunkat.

homoki útifű

A Plantago arenaria, tükörfordított magyar nevén homoki útifű például a balhafüvek alnemzetségét gyarapítja.[6] Ennek társnevéről, az „ebfejű balha fűről” Natter-Nád Miksa (1893 – 1982) ír A herbárium növényeiben 1962-ben.[7] És akkor a hétköznapi szóhasználatról még nem is beszéltünk. „Útifű” néven közönségesen nem az egész linnéi nemzetséget emlegetjük, hanem speciálisan a lándzsás útifüvet, „balhafű” néven pedig a balhafüvek alnemzetségébe sorolt Plantago afrát, szó szerint véve „afrikai útifüvet”. Ez utóbbi tudományos név egy korábbi szinonimája (a kismillióból) betetőzi a zűrzavart: Plantago psyllium.[8] (Az ember komolyan elgondolkodik, itt is nem véletlenül egy anarchista keze munkál-e a színfalak mögött.)

„az” útifű és „a” balhafű

egyiptomi útifű (egyiptomi balhafű, indiai balhafű)

A lándzsás útifű többek között valóban Észak-Afrikában őshonos[9], míg az egyiptomi útifű Nyugat-Ázsiában és Indiában; hogy ne legyen nyugodt az álmunk, megemlítem, hogy ezt a fajt „egyiptomi balhafűnek” (és egy fokkal érthetőbben „indiai balhafűnek”) is nevezik.[10] A keveredés „nemzetközinek” mondható. De vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről az alnemzetségek néveredetét!
Bővebben…

Antropomorf sárkánytan: a mandragóra

Kapj el hullócsillagot,
Ejtsd meg az alraunát,
Találd meg: mi elmúlott,
Ki metszett ördögpatát…

John Donne (1572 – 1631): Dal

John Donne Dalának[1] első négy sora is elég ahhoz, hogy kitaláljuk, analógiáit arra hozza fel, milyen nehéz női hűséget találni. Ez a „horizontszűkülés” mégis kissé kiábrándító a hol bizarr, hol mélyen érző sorok után, melyeket a zeneirodalom nem hagyhat kihasználatlanul. A King’s Singers egykori énekese, Bob Chilcott nemes feldolgozásában:

A burgonyafélék családjába tartozó alrauna vagy mandragóra kultúrtörténetének legkiválóbb és legodaadóbb feltárásai után a jó ízlés mindennél szigorúbb tilalmába ütközik ezek megismétlésének gyerekes kísérlete. Ezért a terület vizsgálatát a lehető legrövidebbre korlátozzuk, kizárólag a legfontosabb tényekre összpontosítva, hogy tulajdonképpeni célunkhoz, a nyelvi vizsgálódásokhoz közelebb kerülhessünk általa. Bővebben…

Ha egyszer a lódög kinyitja a száját…

upon the brash
turnip-hearted skunk cabbage
slinging its bunches leaves up
through the chilling mud.

Mary Oliver: Skunk Cabbage

a hetyke
fehérrépa szívű büdös káposzta
felköti csomós leveleit
a hideg sáron át.

Büdös káposzta. Gyukics Gábor fordítása[1]

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy az élővilág fejlődésének jellegzetes típusa az, amikor egy-egy biokémiai reakció „mellékhatása” „fő hatássá” válik a túlélés érdekében. Valamelyest ebbe a típusba sorolható az ingerületátadó kálium-nátrium-pumpa átalakulása makroszkopikus elektromos szervekké, amint ezzel már foglalkoztunk. Nem fellengzős az élet egyik alapjának tekintenünk az energiagazdálkodás megszervezését, melyben a sejtek mitokondriumai játsszák az irányító szerepet. Az ott lejátszódó bonyolult biokémiai folyamatok egy része szinte szükségképpen hőtermelő, és bizonyos esetekben az élőlény éppen ezt fordítja a maga javára. Ennek két fő típusa közül az egyik a termogenin („hőtermelő”) nevű enzim működése a mitokondriumban. A hidrogén kationjai (azaz a protonok) áramlásának kifinomult kialakítása olykor megköveteli, hogy egy részük visszakerüljön a mitokondrium mátrixába, azaz alapanyagába. Az egyik ilyen áramlást a termogenin irányítja, és a kísérő reakciók hőtermeléssel járnak. Termogenin található például a téli álmot alvó emlősök barna zsírszövetében.[2] Ilyen kiegészítő megoldásokhoz nyúl a természet vegykonyhája, ha a szükség úgy hozza. Bár megállapították, hogy a burgonyában hasonló mechanizmus működik, a növények alapvetően egy másik reakciót aknáznak ki erre a célra, melyet egy alternatív oxidáz nevű enzim irányít az oxidációs folyamatok katalizálásával.[3] Ez a vegyület csak növényi mitokondriumokban fordul elő. De miért is szükséges egy növény számára a meleg? Természetesen hirtelen érkező hideg idő átvészeléséhez is szüksége lehet ilyen eszközökre, leginkább azonban a virágzás olykor nagyon bonyolult folyamatai kívánják meg az állandó hőmérséklet fenntartását legalább néhány napon át. Néhány száz ilyen fajt ismer a botanika jelenleg mintegy tíz családba sorolva. Roger Seymour, a növényi hőtermelés kutatója a kontyvirágfélék családjába (Araceae) tartozó elefántfül-filodendronon érezte először a hatást. A kertbe ültetve a virág tövénél 30-36°C fokos hőmérsékletet is mért. A virág őt nemcsak hőmérsékletével emlékeztette arra, amire ferde fantáziájú olvasóimat.

elefántfül-filodendron: más, mint aminek látszik

Bővebben…