Amaryllis. Neve egy Pórnénac, Virgiliusban

DAMOETAS
Triste lupus stabulis, maturis frugibus imbres,
arboribus venti, nobis Amaryllidos irae.

Vergilius (a. Chr. n. 70 – 19): Eclogae, III. (Palaemon)[1]

DAMOETÁS
Gyász az akolnak a farkas, az ért gabonának a zápor,
Szél a gyümölcsfáknak, minekünk – ha boszús Amaryllis.

Vergilius: III. ekloga
Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

Az amarilliszt (amariliszt) már azon a kiindulóponton is bizonyos homály övezi, hogy milyen növényt neveznek így. Merthogy Amerikában és Európában mást. Igaz, ezek a növénynemzetségek közeli rokonságban állnak a hóvirágfélék (manapság inkább: amarilliszfélék) családjában. Az amerikai amarilliszt mi inkább lovagcsillagnak hívjuk, a virágok csillagalakja folytán. Tudományos neve, nem meglepően, Hippeastrum, az ógörög ἱππεύς, hippeus, „lovas katona” és ἄστρον, hastron, „csillag” összevonásaként, amint azt (olykor csekély nemtörődömséggel) meg-megemlítik.[3] A fő különbségeket a „mi” európai amarilliszünktől egy ismeretlen, de igényes szerző táblázatosan foglalja össze. Annyit jegyzek meg belőle, hogy származási helyük merőben eltérő. A lovagcsillag Dél-Amerikában, az amarillisz Dél-Afrikában látta meg a napvilágot, mielőtt hódító útjukra indultak volna a világban. Ami könnyen ment. Mindketten hóvirágfélék lévén hagymás gyökérzetűek és könnyen termeszthetők. Egy forrás szerint few bulbs are easier to grow than amaryllis, „kevés hagymás növény termeszthető könnyebben a lovagcsillagnál”[4] – egy hivatkozásából kiderül, hogy az amerikai amarilliszről beszél[5] –, de az európai amarillisz gondozása sem bonyolult a szakértők szerint.[6] A Hippeastrum nemzetséget William Herbert (1778 – 1847) tiszteletes vezette be 1821-ben (kezdő guglista nyomozók nagy örömére nevének rövidítése a botanikában Herb.). Ha elnézzük a nemzetségnévre tett javaslatok szilaj összevisszaságát[7], nem lepődünk meg, hogy az Ó- és az Újvilágban a mai napig fennmaradt a kettősség. Az elnevezések körüli, még a botanikatörténetben is rendkívüli bonyodalmak sűrejéből egyetlen szálat mégiscsak érdemesnek tűnik kifejteni, annál is inkább, hogy a szokatlanul közlékeny tiszteletes rávilágít a névadása okára. Kavarodást észlelve az elnevezésekben, az európai amarilliszre az Amaryllis nemzetségnevet javasolta. Az ide nem tartozónak vélt hölgyliliomnak azonban az általa Coburghiának nevezett nemzetséget alkotta meg Lipót György Keresztély Frigyes (1790 – 1865) szász-coburg-saalfeldi (-gothai) herceg, a későbbi belga király, I. Lipót tiszteletére[8]. Később jutott a tudomására, hogy Linné (1707 – 1778) ennek a fajnak az Amaryllis belladonna nevet adta[9] (a fajnév a hölgyliliom akkor közszájon forgó neve volt).

^hölgyliliom

Három jó (?) király – 3.: II. Juba

ἂγχουροι μεγάλαι κόσμου χθόνες, ἃς διὰ Νεῖλος
πιμπλάμενος μελάνων τέμνει ἀπ᾿ Αἰθιόπων,
ἀμφότεραι βασιλῆας ἐκοινώσασθε γάμοισιν,
ἓν γένος Αἰγύπτου καὶ Λιβύης θέμεναι.
ἐκ πατέρων εἴη παισὶν πάλι τοῖσιν ἀνάκτων
ἔμπεδον ἠπείροις σκῆπτρον ἐπ᾿ ἀμφοτέραις.

Κριναγόρας ὁ Μυτιληναῖος (70 π.Χ. – 18 μ.Χ.):
επίγραμμα στον γάμο της Κλεοπάτρας και της Ἰούβας (25? 20-19? π.Χ.)[1]

hankuroi megalai kormu khtones, as dia Neilos
pimplamenos melanon temnei ap’ Aithiopon,
amfoterai basoleas ekoinosasthe gamoisin,
hen genos Aigyptu kai Libyes themenai.
ek pateron eie paisin pali toisin anakton
hempedon epeirois skeptron ep’ amfoterais.

Krinagoras o Mytilenaios:
epigramma ston gamo tes Kleopatras kai tes Iubas

Két nagy szomszédját a világnak, melyet a Nílus
Bő vize választ el sötét etióptól,
Fejedelmek házassága teszi eggyé,
Egyiptom és Líbia egybekeltek most,
Szüleik nyomán a fiak
Uralják a földeket erős jogarukkal!

Epigramma Kleopátra és Juba házasságkötésére

^{II. Juba (Kr.e. 52? – Kr.u. 23)}

Nem ez az első alkalom, hogy II. Jubával foglalkozom. Beszámoltam uralmáról Numídiában és a szomszédos Mauretaniában, és házasságkötését is megemlítettem a Marcus Antoniustól (Kr.e. 83 – 30) és VII. Kleopatra Filopatortól (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett, Kr.e. 70? – 30) született hercegnővel, II. Kleopatra Selenével („Hold”, Kr.e. 40 – Kr.u. 5?), akinek élete szintén dúskál eseményekben, és sorsa jelképesen kapcsolódik össze a ptolemaidák alkonyával. Érdekesen és egyben II. Juba általános megítélésével összhangban említi meg a házasságot Plutarkhos (46? – 127?) a Párhuzamos életrajzok Antoniusról szóló fejezetének 87., utolsó szakaszában:

Három jó (?) király – 2.: III. Attalos Filometor Euergetes

Τευθρανίδης, ὦ κλῆρον ἀεὶ πατρώιον ἴσχων,
κέκλυθι μηδ’ ἄμνηστον ἀπ’ οὔατος ὕμνον ἐρύξῃς,
Ἄτταλ’, ἐπεί σεο ῥίζαν ἐπέκλυον Ἡρακλῆος
ἐξέτι Λυσιδίκης τε περίφρονος, ἣν Πελοπηίς
Ἱπποδάμη ἐφύτευσεν ὅτ’ Ἀπίδος ἤρατο τιμήν.

Νίκανδρος ὁ Κολοφώνιος (αι II. π.Χ.): ύμνος στον ’Aτταλο[1]

Teuthranides, o kleron aei patroion hiskhon,
keklythi med’hamneston ap’huatos hymnon erixes,
Attal’, epei seo rhizan epeklyon Herakleos
exeti Lysidikes te perifronos, hen Pelopeis
Hippodame efyteusen hot’Apidos herato timen.

Nikandros o Kolofonios (ai II. p.X.): hymnos ston ’Attalo

Teuthranosi sarj, te ki mindörökké bírod atyáid örökét,
Halld himnuszom, és ne száműzd feledésbe füledtől,
Attalos, mert hallám, Herakles és
Bölcs Lysidike utóda vagy, és így Argost megnyerő,
Hippodameiát elnyerő Pelopstól eredsz.

Nikandros: Himnusz Attaloshoz

A Πέργαμον, Pergamon helynevet előgörög eredetűnek gondolják és a πύργος, pyrgos, „torony”, „őrtorony”, „erőd” szóra igyekeznek visszavezetni.[2] Maga a πύργος, pyrgos először Homerosnál (Kr.e. VIII.) bukkan fel. Például itt:

Αἴας δ᾽ ἐγγύθεν ἦλθε φέρων σάκος ἠΰτε πύργον
χάλκεον ἑπταβόειον…

Ἰλιάς, H[3]

Aias d’engythen elthe feron sakos eute pyrgon
khalkeon heptaboeion…

Ilias, E

S Aiász jött közelébe, torony-nagyságu paizzsal,
hétbikabőrü, rezes volt ez…

Ilias, VII.

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[4]

Ugyanebben az énekben egy további feltűnését magának Aiaxnak jelzőjeként már idéztem. Ugyanott említettem a πύργος, pyrgos ködbe vésző eredetét. (Vannak, akik az urartui burgana, „oszlop”, „oltár”, „alap” szót sejtik mögötte, míg mások a Burg, „vár” szó csodás elterjedéséhez kötik.)[5]

Három jó (?) király – 1.: Genthios

A jó királyság: központi problémája Shakespeare-nek (1564 – 1616), és láthatóan nemcsak aktuálpolitikai, hanem esztétikai szempontból is. Teljes általánosságban meghatározhatatlan, mit ért rajta, részint mert (értelemszerűen) sehol sem definiálja teljes körűen, részint mert alapvetően más esetben tekint jónak egy valóságos, mint egy mesebeli királyt. A valóságos jó király legyen legitim, erős és bölcs, ebben a sorrendben, a mesebeli jó király legyen bölcs, legitim és erős. A valóságos jó király nem egyeduralkodó: az alattvalói boldogulásának alárendeltje, mint kiváltképpen V. Henrik (1387 – 1422)[1] és VII. Henrik (1457 – 1509), nem packázik önkényesen a rá bízottakkal, mint a sorsát ezért megérdemlő II. Richárd (1367 – 1400), természetesen nem is dönt úgy (vagy rendeltetik arra), hogy gonosztevő legyen, mint III. Richárd (1452 – 1485). Ha nem stabil a legitimitása, mint  IV. (Bolingbroke) Henriké (1367 – 1413), az az uralkodás reszketegségéhez vezet. De a legitimitás jogi útvesztőibe Shakespeare sosem bonyolódik, sőt, a „jogászkodást” nevetségessé teszi.

HENRIK KIRÁLY.
…
Az a kérésünk van, tudós mylord,
Vizsgáld meg és fedezd föl jog szerint
S lelkismerettel, hogy kizárja-e
Igényünket, avagy nem zárja ki
A száli törvény, mely Frankhonban él.
De Isten óvjon, drága hű uram, hogy
Értelmezését elcsürd s módosítsd
S csalfán terheljed értő lelkedet,
Oly elfacsart czímet hozván elő, mely
Nem egyez önszinében a valóval.

V. Henrik király (1599), I / 2.
Lévay József (1825 – 1918) fordítása (1868)[2]

Ha uralmát apjától örökli, legitim, de más út is szóba jöhet, mondjuk a bosworthi síkon, ami azt mutatja, az uralmát megelőző egyetemes elfogadottság is megteszi. Erre törekedne a villain, III. Richárd is, de ebben megbukik, marad számára a csel és erőszak. A valóságos jó király bölcsessége abban mutatkozik meg, hogy keserves áldozatok árán is képes megszabadulni ifjúkora szertelenségeitől, hogy belátja alattvalói igényeit és érzékeny a fájdalmaikra. Ám ha a jó uralkodó mesebeli, és ilyenként elsődleges, már-már kizárólagos jó tulajdonsága éppen a bölcsesség, akkor annak tartalma kibővül: mesés ismeretanyagot feltételez, és dramaturgiailag biztosabb, ha az ilyen jó fejedelem számkivetettségben tengődik valahol, hogy az „államraison” be ne szennyezhesse; ismeretei felett azonban olyan csodás hatalommal bír, amely az eredeti hatalmának elvesztését jelentéktelen aprósággá zsugorítja.
A következő kissorozatban három valóságos királyról mesélek, akik Shakespeare jó mesekirályaihoz hasonlítanak. Legalábbis zavaros, olykor gyűlöletes életük vége felé vagy annak egy kicsiny részében. A sorrendet nem a fontosság, hanem az időrend szabja meg.

A két Telmessos – 1.: álmok, jóslatok

THERE should have been a poet in our company to describe that charming little bay of Glaucus, into which we entered on the 26th of September, in the first steamboat that ever disturbed its beautiful waters.

Thackeray (1811 – 1863): Notes Of a Journey From Cornhill To Grand Cairo (1846).
X. Telmessus — Beyrout[1]

KELLETT volna legyen a társaságunkban egy költő, hogy leírja Glaucus elbűvölő öblét, melybe szeptember 26-án érkeztünk az első gőzhajóval, amely valaha felzavarta gyönyörűséges vizeit.

Útinapló Cornhilltől Nagy-Kairóig.
X. Telmessos – Bejrút

A két Telmessosról manapság keveset beszélünk. Nem így az antikvitásban. Mindkettőnek megvolt a maga nem is kicsi jelentősége. Érdekes módon mindkettőt emlegették a jósaikról. De hol is feküdt ez az egykor jelentős két város?
A történelmileg fontosabb Telmessos – melyet Thackeray is meglátogatott – Lykhiában emelkedett a Földközi-tenger partján. Ma a dél-anatóliai Fethiye áll a helyén, Attaleiától (a turisztikailag szintén igen népszerű mai Antalyától) mintegy 140 km-re délnyugat-nyugatra a „török Riviérán”. Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?) a Földrajzi feljegyzések XIV. könyve III. fejezetében ezt a Telmessost hegyfokként jellemzi, mely kikötővel is bírt. Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája V. könyvében a 28., Lykhiáról szóló fejezetben mint határvárosról ír szűkszavúan Telmessosról.[2]

^Fethiye

További kalászokról röviden

XI. Hordeum.

Mulio quod non det tacituris, accipe, mulis.
       Haec ego coponi, non tibi, dona dedi.

Martialis (38? – 104?): Epigrammation L. XIII: Xenia (83-84?)[1]

11. Árpa (Hordeum).

Vedd, mit a hajcsártól nem kap meg a hallgatag öszvér:
Nem te, a korcsmáros kapja ajándokul ezt.

Epigrammák XIII. Ajándékok (Xénia).
Csengery János (1856 – 1945) fordítása (1942)

Amint egy ideje látszik rövid közleményeimből, amit az angol az awn szóval fejez ki, és a magyar (nem teljesen azonos jelentéstartalommal) „toklászként” ad vissza, sajátos élettani vonásai alapján központi szerephez jut bennük. Van a perjeféléknek egy egész nemzetsége, a Linné (1707 – 1778) által 1753-ban rendszerezett Aristida, melynek nincs magyar neve (és a magyar botanikusok ellenszenvéből a triviális nevek iránt arra következtetek, most már nem is lesz). Igaz, a nemzetség Európában csak Spanyolországban és Olaszországban honos, a világ többi kontinensén azonban jóformán mindenfelé, és nem kevesebb, mint 299 elfogadott fajt foglal magába.[2] Egy forrás részletes leírással szolgál a bugavirágzata[3] felépítéséről. Az összetett virágzat legkisebb építőelemének, az apró virágnak (floretnek) a lemmáin, azaz apró buroklevelein – a lemma szó megjelenéséről a botanikában már esett szó – három-három hegy, awn jelentkezik, ami jó magyarázat a nemzetség angol nevére: three-awn vagy threeawn, „háromtoklász”. A nemzetségnév a toklász ismeretlen eredetű latin megfelelőjét, az aristát veszi alapul. De a botanikában felülmúlhatatlan erejű forrás túlságosan messzire megy, amikor azt írja, vagy a latin arista, vagy az ugyanilyen, „sörte” vagy „toklász” jelentésű görög „aristos” lenne a nemzetségnév eredete.[4] A görög ἄριστος, haristos szónak nem lelhető fel efféle tartalma. Mondhatni éppen ellenkezőleg. Az indoeurópai heristos, „legalkalmasabb” szóból kifejlődve a „legjobb” jelentést vette fel, és nemcsak számos görög híresség nevében találjuk ott[5], hanem a borostássággal aligha vádolható arisztokraták elnevezésében is, akik neve végződése a szintén indoeurópai eredetű κράτος, kratos, „erő”, „hatalom”.[6]

^{az észak-amerikai Aristida purpurea, „bíbor háromtoklász”}

Omán és Maszkat: határok a mesék birodalmával

Vadi Ghul, Omán

Klaudios Ptolemaios (90? – 168?) a 150 körül befejezett Geográfiája VI. könyve 7. fejezetében az Arab-félszigetet tárgyalja. Nagyon kevés ennyire átfogó antik munkát ismerünk, azok azonban bőven ontják magukról a leírásokat és természetesen magukat a helyneveket. De hogy azok a helynevek valóban az eredeti szerzőtől származnak? A Geográfiát hosszas lappangást követően,  Maximos Planudes (1255? – 1305?) bizánci teológus és grammatikus 1295-ben találta meg a Konstantinápoly melletti Khora kolostorban, ahol tanított is[1], melyről másolatot készített és latinra is lefordította. Planudes örömében egy 47 soros hexameterben ünnepelte meg a sikeres találatot. A művet II. Andronikos Paleilogos (1259 – 1332) császárnak ajánlotta.[2] Nemcsak annyit mondhatunk, hogy ez a fordítás lett a későbbi Geográfia-kiadások alapja.[3] Planudes alkotói munkássága jelentősen hozzájárult a görög kultúra és nyelv tiszteletéhez Európában.[4] Maga a Geográfia azonban sokkal később vált Európa-szerte megbecsült forrásmunkává, akkor, amikor Jacopo d’Angelo (1360? – 1410) 1409-10-es latin fordítása megjelent Firenzében. (1475-ös vicenzai kiadása is ismert.[5]) Egy-egy földrajzi névnek Ptolemaios munkássága óta bőven volt alkalma torzulást szenvednie a hozzá nem férhető eredeti szöveghez képest. Ptolemaios munkájának legmaradandóbb része a hosszúsági és szélességi körök ma is (és ma is ugyanabban a mértékrendszerben) használt rendszere, bár a hosszúsági körök nyugati vonatkoztatási rendszerát természetesen nem Greenwichbe helyezte (hanem az antikvitásban közkedvelt legendás Boldogok szigetére[6] az Atlanti-óceánban). Művéhez térképeket is készített, melyekről, különösen ezek másolási nehézségeiről, úgy vélte, lényegesen kevésbé megbízhatók magánál a szövegnél. Egyetlenegy sem maradt fenn az eredeti térképei közül, de a későbbi kiadók súlyt helyeztek rá, hogy a leírások alapján térképek is kerüljenek a kiadásokba.[7] Így Jacopo d’Angelo térképeit a középkor egyik legkiválóbb kartográfusa, a bencés Nicolaus Germanus (1420? – 1490?) korrigálta a mű 1486-os ulmi kiadásában.[8]

Herodotos és kincses Kolozsvár: bevezetés a malária kórélettanába

^{kincses Kolozsvár
Peeters (1660? – 1721?): Kolozsvár}

^{Szent László pénzei}

Boldog Temesvári Pelbárt (1435? – 1504) szentbeszédeinek 1499-ben kiadott, három könyvbe gyűjtött kompilációjában, a Pomerium sermonumban (Szentbeszédek gyümölcsöskertje) precízen leírja a Nummulitidae („pénzfélék”) családba tarozó, akkorra már kihalt élőlény, a Szent László pénze törzsfejlődését. A már nem élő lényt 2016-ban választotta a Magyarhoni Földtani Társulat kezdeményezte nyilvános internetes szavazás az év ősmaradványának. Pelbárt a korában már bizonyára közszájon forgó népi elképzelést rögzítve írja meg, hogy mikor az I. (Szent) László (1046 – 1095) által űzőbe vett kunok az aranypénzek szórásának ősi fogásával éltek, a szent uralkodó fohászára az érmék kővé változtak, és így nem kezdték ki az üldöző seregek harci morálját. A végleges formában 1526 végére elkészült Érdy-kódex hosszasan ír Szent Lászlóról. Ott ez a változat szerepel:

Olvastatik továbbá, miképpen őtet Úristen mindenben megsegéltette. Jelesképpen, mikoron az gonosz tatárokat ízné, és el nem szaladhatnának előtte, nagy bőséggel hányják vala el pénzt és ezist morhát, drága ruhákat az utakon, hogy az magyar sereg reá esvén, tovább szaladhatnának előttök. Azt látván kegyes Szent László királ imádságot tén, és ottan kőbálvánnyá változának.[1]

Kék légykapók és színezékek, patinás szobrokkal

^{görög akropolisz a szicíliai Gelában}

Egyes apró madarak hangjának utánzásából formálódott az ógörög σπίζειν, spizein, „csipogni”[1], ahonnan az ezúttal mondhatni nyílegyenes nyelvfejlődés elvitt a pintyfélék családjába tartozó erdei pinty görög szavához, a σπίζα-hoz[2] (spiza).

^{erdei pinty}

Görög, magyar, német kőrisek és a Mézajkú Doktor

^Yggdrasil

„Melódia” szavunk, azaz a görög μέλος, melos, „dallam”, ami emellett még „tagot” is jelent („testrész” és „csoporttag” értelemben egyaránt, és erre az Újszövetség sok igehelye is épít[1]), minden valószínűség szerint az indoeurópai mel-, „testrész” gyökből ered.[2] Egy rövid indoeurópai gyök természetesen sokértelmű lehet. Ebben az esetben is erről van szó, a felsorolt nyolc jelentésből a „testrész” az ötödikként felsorolt. A dallam mint szólam jelentette a mű egészének „testrészét”.[3] „Mell” szavunk, bármennyire is testrész, nem innen, hanem az azonos értelmű előfinnugor mälkéből ered.[4]
A későlatin mellifluus, „mézzel folyó” szépen formált stílusra utalt.[5] „A Szűzanya trubadúrja”, „az utolsó egyházatya”, Clairvaux-i Szent Bernát (1090 – 1153) a Doctor Mellifluus („mézzel folyó”, „mézajkú”) melléknevet nyerte el, ezt örökíti meg XII. Piusz (1876 – 1958) vele foglalkozó 1953-as, Doctor Mellifluus kezdetű enciklikája[6].

Szent Péter hala. Az adószedés és az antik megfeleltetések nehézségei

A Molay Jakab (1240? – 1314) elátkozta francia királyok sora lezárultával VI. (Szerencsés) Fülöp (1293 – 1350) nézett jobb jövő elébe. Fiával azonban mintha újra megnyílt volna az átok kora.

^{II. (Jó) János (1319 – 1364) és második felesége, I. (Auvergne-i) Janka (1326 – 1360) megkoronázása 1332-ben (XV. sz.)}

II. (Jó) János francia király keserves viszályban állt vejével, II. (Rossz) Károly (1332 – 1387) navarrai királlyal, akit irgalmas krónikások a méltóbb Gonosz ragadványnéven is emlegették. A Jó és a Rossz harcának közvetlen forrása a százéves háború. Maga a háború, kínzó pénzhiány folytán, csak rövidebb szakaszokban követhette egymást. 1351-ben ugyan lejárt egy fegyvernyugvási szerződés, de a felek nem bírtak a tisztességes folytatáshoz szükséges anyagi fedezettel, ezért angol részről a Fekete Hercegnek (1330 – 1376) be kellett érnie kisebb fosztogatásokkal. Apja, III. Edwárd (1312 – 1377) az évi Calais-i betörése még szégyenteljesebb volt. Ő még zsákmányt ejteni sem tudott, annyira pénztelen volt, de a szintén elszegényedett II. (Jó) János kikergetni sem tudta, úgyhogy tíz nap után önként távozott. A francia király a rendi gyűléssel ekkor megszavaztatta a hadiadót, nem nagy örömmel, mert cserében le kellett mondania elődei szép és jövedelmező hagyományáról, a pénzrontásról. A pestisjárvány és a háborúskodás olyannyira meggyengítette a központi hatalmat, hogy II. (Rossz) Károly merészen trónkövetelőként lépett fel. A király hivatalokkal, nyolcéves lánya, Valois Janka (1343 – 1373) hozzáadásával csitította, ameddig tudta. A királyi ígéretek jó része azonban hamisnak bizonyult, és a hasznot őhelyette élvező kegyencet, Spanyol Károlyt (1327 – 1354) a felbőszült navarrai király meggyilkolta. A következményektől tartva szövetséget keresett a Fekete Herceggel, ami viszont a francia királyt töltötte el óvatossággal, ezért kiegyezett vejével, újabb ígéreteket téve. II. (Rossz) Károly azonban, aki az angoloktól végül is hiába várt támogatást, úgy volt ezzel, hogy biztosabb lesz családi intrikák révén tovább gyengítenie apósát, akiben ekkor megpattant valami. 1356-ban rajtaütött II. (Rossz) Károlyon és bebörtönözte. Ezt viszont már az angolok sem tűrhették. Normandiában és Aquitániában szálltak partra, de a hadi szerencse kezdetben a franciáknak kedvezett. A kicsiny, menekülésben levő angol sereg könnyű prédának ígérkezett, de az angol íjászok Poitiers-nél megfordították az erőviszonyokat. A kétezer hadifogoly között a király is ott volt. Távollétében a dauphin, V. (Bölcs) Károly (1338 – 1380) néven későbbi utóda a trónon igyekezett tartani a frontot az egyre erősödő hazai ellenállással szemben (melyet öregbített a Gonosz szökése várbörtönéből), míg ő nagyúri pompában élt Londonban. Országa területének felét, azaz a mesebeli „fele királyságát” felajánlotta III. Edwárdnak, de ezt a francia rendi gyűlés visszautasította. Az ennek nyomán indított hadjáratot az angolok nem tudták sikerre vinni, ezért úgy döntöttek, nagyúri foglyukat óriási váltságdíj fejében szabadon bocsátják. Az összeg nagyságára tekintettel éves fizetésben állapodtak meg (ez a frank születése), és az angolok zálogot is kaptak: két francia királyfit. Így hazatérhetett. Három év után azonban, felesége, Blois-i Mária (1345 – 1404) utáni vágyakozásában az egyik királyi túsz, Anjou Lajos (1339 – 1384) későbbi címzetes nápolyi király megszökött. Amint erről apja, a lovagi erényeket mindenek felett tisztelő II. (Jó) János értesült, azonnal és önként visszatért londoni fogságába, ahol rövidre rá meghalt.[1]

Hallucinogén halakról (vigyázz a fejre!)

Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.

Csokonai Vitéz Mihály (1773 – 1805): Az estve (1794)[1]

^{tiszafa és Caulerpa taxifolia}

A nem meglepő módon a tiszafafélék családjába tartozó tiszafa leveleiről nevezett el 1802-ben Martin Henrichsen Vahl (1749 – 1804) dán-norvég botanikus egy hínárt (azaz makroszkopikusan szerveződő algát), a Caulerpa taxifoliát. A faj ugyan természetesen nem valamely páfrány a harasztok törzséből, de hínárok leveleit, osztása alapján gyakran „páfránylevélnek” mondják (frond). Pontosabban Vahl csak a fajnevet „találta el”, mert a taxonómiában a barnamoszatok osztálya fucusfélék családjában helyezte el Fucus taxifolia megnevezéssel (a nemnév az ógörög φῦκος, fykos, „tengeri moszat”[2] latinosodása), de ezt 1817-ben Carl Adolph Agardh (1785 – 1859) svéd algológus, később karlstadi püspök korrigálta.[3] A ma 30 (más források szerint mintegy 75) fajt tartalmazó Caulerpa nemet Jean Vincent Félix Lamouroux (1779 – 1825) francia algológus hozta létre 1809-ben[4], és a névadáskor az ógörög καυλός, kaulos, „szár”, valamint a ἕρπειν, herpein, „kúszni” szavakat öntötte egybe[5]. Ez utóbbi megjelenéséről a „herpetológia” és a „herpesz” esetében már esett szó.
Dacára annak, hogy északi kutatók figyelmének középpontjába került, a Caulerpa nem leginkább az óceánok meleg égövi vizeiben él, az Atlanti-óceánban zömmel partközeli térségekben, másutt azonban a nyílt vizeken is.[6] De leginkább a trópusi-szubtrópusi sekély vizek lakói. Ami a világóceánbeli elterjedést illeti, ugyanez vonatkozik, értelemszerűen valamivel szűkebb élettéren, a taxifolia fajra is.[7] Nehéz azonban megmondani, mi lehetett a sikeres elözönlés kiindulópontja, ugyanis a trópusi vizeken túlterjedve a faj rendkívül invazívvá válik, ami Kaliforniában akkora problémákat okoz, hogy 2001 óta tilos beszállítani, vele kereskedni, sőt birtokolni is, amit azért kell kihangsúlyozni, mert a dekoratikus hínárt gyakran helyezték el otthoni akváriumokban.[8]

^kaulerpin

Nem véletlenül mondják a Caulerpa taxifoliát angol nyelvterületen killer alga-nak, „gyilkos algának”, bár mérgező hatása teljességgel eltér a nevét adó tiszafáétól. Kellemesen borsos ízű összetevői, mint amelyek benne is, a nem más fajaiban is megtalálhatók, azaz a kaulerpicin, a kaulerpenin és a gyökérnövekedést serkentő kaulerpin hallucinogének, ahogy ez Paul Kekai Manansala természetes enteogén anyagokat összefoglaló alapos írásából kiderül.

^szalangána

Az újmadarak öregrendjébe tartozó sarlósfecske-család neme, a szalangána felöklendezett tengeri moszatokból alakítja ki fészkét, melyet ínyencek jelentős összegek (mai áron mintegy 1 millió Ft/kg) befizetése ellenében leves formájában elfogyasztanak[9]. Étvágyukat talán serkenti, hogy a szalangánák nemritkán a Caulerpa taxifoliát választják a célra.

Ölyv: főmesék és mellékvesék

KATHARINA
Well ta’en, and like a buzzard.

PETRUCHIO
O slow-wing’d turtle! shall a buzzard take thee?

KATHARINA
Ay, for a turtle, as he takes a buzzard.

PETRUCHIO
Come, come, you wasp; i’ faith, you are too angry.

Shakespeare (1564 – 1616): The Taming of the Shrew, II[1] / 1
(between 1590 and 1592)

KATÓ
Mért? Tán vércse vagy?

PETRUCCHIO
Az. Épp galambot fogni készülök.

KATÓ
Csak fogd saját galambodat, ne engem.

PETRUCCHIO
Galamb nem is vagy. Mérges kis darázs vagy.

Makrancos hölgy, II[2] / 1.
Harsányi Zsolt (1887 – 1943) fordítása (1939)

A vágómadárfélék családjába tartozó ölyvek neme (az Antarktiszt leszámítva) világszerte elterjedt (Ázsiában kevésbé), különösen erdős vidékeken. Táplálékuk rendszerint talajon élő emlős (vagy ott kimúlt emlős, mert a dögöt sem vetik meg), hüllők, giliszták, rovarok, de torkukon lecsúsznak mókusok, sőt olykor madarak (kacsák, libák, fácánok) is.[3] Az ennek megfelelő nevű gatyás ölyvet a toll egészen a lábujjaiig befedi.[4]

^{gatyás ölyv}

Dinamikusan változik, hány neme van a családnak és hány faja a nemnek, mert a végső szót kimondó génvizsgálat újabb és újabb fajokat „buktat le”, bár az odúölyv éppen befelé tart, mert közelebb áll az ölyvekhez, mint a héjákhoz, ahová eddig sorolták.[5]

^odúölyv

Heverők borításai (oktalan nyomozás)

^{Couture (1815 – 1879): A rómaiak hanyatlása (1847)}

Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) monumentális művében (A római nép története a város alapításától) a XXXIX. könyv 6. fejezetében ilyenképpen jelöli meg az általa már az előszóban is felpanaszolt elpuhulás[1] mélyen a köztársaság-korba, a Kr.e. második századig nyúló kezdeteit:

…a Városban az idegen fényűzés hódítása az asiai hadsereg megérkezésével kezdődött. Ők hoztak először érclábú heverőket, drága takarókat, függönyöket, szöveteket s akkor a legdrágább berendezési tárgynak számító egylábú asztalokat és díszasztalkákat. Ekkor jelentek meg a lakomákon az énekesek, citerások, és az asztal melletti szórakozás egyéb fajtái. Magát a lakomát is egyre nagyobb gonddal és fényűzéssel rendezték meg. S a szakács, akit régebben értéke és szolgálata alapján a rabszolgák leghitványabbjának tartottak, egyre értékesebb lett, szolgálatát már-már művészet számba vették. S mégis mindez, ami akkor feltűnést keltett, csak csírája volt a későbbi pazarlásnak.

Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[2]

Jól felismerhető, hogy a fényűzés kialakulását nem a „semmiből” felbukkanó újdonságokban, hanem annak folyamatában láttatja (erre jó szó tehát az „elpuhulás”): a funkcionalitás átfordulásában léha cifraságokba. Itt van rögtön az érclábú heverő. Erre az aeratus lectus kifejezést használja[3], mely rézzel vagy bronzzal borított heverőt jelent. (Az aeratus mint „rézzel vagy bronzzal borított” a gazdag emberre alkalmazott gúnyszó is.[4]) A lectus „ágy”, „heverő” jelentésű, amely éppúgy az indoeurópai legh-, „feküdni” gyökből származik[5], mint az ógörög λέχος, lekhos, aminek jelentése szintén „ágy”, „heverő”[6]. A részben „túltömörített”, részben „túláltalánosított” magyar fordítás így kissé megtévesztő.
A mértéktartó „jók” természetesen nem cifrálkodtak heverőik ércborításával, amint az látható Cicero (Kr.e. 106 – 43) Védőbeszédében a választási megvesztegetésért perbe fogott Lucius Licinius Murena konzul védelmében, annak 36. fejezetében:

Nemek, fecskék és nemfecskék. A kléhó rejtélye

Amikor azt mondjuk, a sarlósfecske-alakúak rendje az újmadárszabásúak (más néven tarajos szegycsontúak) alosztályágába tartozik, nem mondtunk nagyot, lévén hogy ez az alosztályág a maga mintegy 8500 fajával a ma élő madarak túlnyomó többségét teszi ki[1]. A többi madár futómadár-szabású, mint amilyen a struccalakúak rendje. A ma élő madarak két kládjának tudományos neve Neognathae és Palaeognathae. A tudományos nevek előtagjai, jól felismerhetően, az „új” és „régi” jelzők, a közös utótag az indoeurópai eredetű[2] ógörög γνάθος, gnathos, „állkapocs”[3]. (Ádámtól-Évától indítok, de egyszer ezen is túl kell esnünk, ha már annyi madár nyüzsög ebben a blogban.)

^partifecske

A sarlósfecske-alakúak rendjének tudományos neve Apodiformes.[4] A név alapja[5] a fecskefélék családjába tartozó partifecske görög neve, az ἄπους, apus, szó szerint „lábatlan”.[6] Az ógörög név magyarázatául álljon itt a Brehm-könyv szigorú értékítélete a fecskék (és a sarlósfecskék) járásáról:

a földön ügyetlenül lépegetnek, de járásuk még így is többet ér, mint a látszólag közeli rokon sarlósfecskék leírhatatlanul esetlen tipegése.[7]