Id. Plinius címkéhez tartozó bejegyzések

A limonion és a faalma

A limoniont részletesen tárgyalja id. Plinius (23 – 79) A természet históriája XX. könyve XXVIII. fejezetében. Egyebek közt megtudhatjuk, hogy levelei gyógyítják az égési sebeket, egy acetabulumnyi mag (ezzel a szóval már találkoztunk) hasznos vérhas ellen, és répa gyökerével készített főzete foltokat szed ki a ruhákból. Vad hajsza indult az utókorban, esetünkben is, kiderítendő, melyik növényről lehet szó. Három keveredik gyanúba: az ólomgyökérfélék családjába tartozó egynyári sóvirág, a hangafélék családjába tartozó kereklevelű körtike (ez azonban erdei növény, és így a réti virágok sorában tárgyalt limonionnal nehezen hozható kapcsolatba), továbbá az őszirózsafélék családjába tartozó kövér üszögőr.

egynyári sóvirág, kereklevelű körtike, kövér üszögőr

Bővebben…

Reklámok

Ebkolbász máltaigombával és fojtogatással

Tegnapi rövid szongáriai összeállításunkban közelebbről az onnan elterjedt cselőpókot vizsgáltuk meg, de ez távolról sem jelenti azt, hogy más, szintén szívpezsdítően egzotikus élőlények ne származnának erről a varázslatos helyről. Szibéria, Irán, Kína egyes tartományaiban (például Szongáriában) és a „sztánok” háromszögletű nagy területén őshonos az ebkolbász. Tudományos neve körül zsibongást hallunk. Ezt megpróbáljuk mihamarabb tisztázni. Kalandnak nézünk elébe. Bővebben…

Orchideák

Látva a kosborgyökeret, nem hasonló az a férfi nemi szerveihez? Ennek megfelelően… helyreállíthatja egy ember férfiasságát és szenvedélyét.

Paracelsus (1493?–1541)[1]

Orkhis egy szatír és egy nimfa gyermeke volt, aki egy Bakkhos-ünnepségen nem bírt magával, és erőszakot próbált tenni az egyik papnőn. Vadállatok martalékául esett bűnhődésképpen, darabokra esett testéből fejlődött ki az orchidea. (Látni fogjuk, pontosan melyik testrészéből.) Kiábrándító gyanú ébred bennünk, hogy az orchidea valóban csodálatos darwini fejlődése másképp zajlódott a valóságban, ugyanis a történetnek nincs antik forrása, és a legrészletesebb átváltozás-nyilvántartások sem tudnak róla.[2] Az ifjú neve a görög „here”, azaz ὄρχις, horkhis szó. A nyelvtudomány sem támasztja alá az átváltozási történetet: a görög szó eredetéül az azonos jelentésű indoeurópai herghi- gyököt jelöli meg.[3] Bővebben…

Égi utak→ Ezra Pound ←a suszter és kaptafája

William Hazlitt (1778 – 1830) nyílt levele William Giffordhoz (1756 – 1826) 1819-ből. Címlap

„Ön méltán nyerte el az ultrakrepidariánus kritikus nevet” – szól Hazlitt nyers bírálata

Hazlitt önarcképe és Hoppner (1758 – 1810) portréja Giffordról

Konfuciusz (Kr.e. 551 – 479) nem hagyott hátra műveket, ám tanítványai 論語, Lun jü, azaz Beszélgetések és beszédek címmel összefoglalták gondolatait. Egy harmadik századból fennmaradt kéziratig nyúlnak vissza a mai fordítások, melyben Konfuciusz Ce-kung (Kung mester) néven szerepel. A kínai hivatalnokvilágtól a lehetőség szerint magát távol tartó, filozófiájában és gesztusaiban röviddel Sokratest (Kr.e. 469 – 399) megelőlegező, ám költőiségével sokkal inkább a preszókratikusokat idéző bölcs és jó humorú tanító alakja körvonalazódik ebből a kis gyűjteményből. Hamvas Béla (1897 – 1968) 1943-ban megjelent fordításában (Kung mester beszélgetései) Konfuciusz Kung mester néven szerepel, de nem következetesen. Miért-miért nem, más változatban is felmerül a neve. Egy híres, szép mondását (V / 12) Hamvas így értelmezi:
Bővebben…

Újabb szó Kalypsóról

Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,
hát ha a boldog olümposziaknak már ez a kedves,
hogy házába a bölcs Odüszeusz hazatérjen, elérjen,
küldjük el akkor az Argoszölő Hermészt, a vezérlőt
Ógügié szigetére, hogy ott kijelentse azonnal
annak a szépfonatú nimfának: biztos a döntés,
tűrőlelkü Odüsszeusz már haza kell hogy eredjen…”

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, I.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Meseírók, színpadi szerzők, filmrendezők a lehetetlennel próbálkoznak, ha az Odysseiát (vagy az Iliast) akarják elénk tárni: Homeros elbeszélő művészetének lényege – Wagneréhez (1813 – 1883) hasonlóan – az elbeszélés maga. Prospekciók, retrospekciók mesteri szövedékét olvassuk, a kalandok nagyobb részéről beszámolókból értesülünk. A tényleges történés egyszerű és áttekinthető. „A főhős odaérkezik, elmondja, majd útnak indul.” Az Iliasban szűk kilenc évet ugrunk át, az Odysseiában Kalypso tengeri nimfa szigetén, Hogygién Odysseus hét évet tölt el, melyről csak szűkszavú utalásokból tudunk.

Böcklin (1827 – 1901): Odysseus és Kalypso (1883)

Mottónk az eposz legelején hangzik el, Pallas Athene kéri Kronos fiát, azaz Zeust, vessen véget Kalypso zsarnokságának, ha azt akarja, Odysseus hazaérjen. (Így is lesz.) A nimfa örök társul próbálja megnyerni magának az ellenálló hőst, fogságában tartja, és vágya csak nőttön-nő iránta. Amikor Hermestől megtudja, az olymposiak nem tűrik tovább viselkedését, busás úti ellátmánnyal bocsátja el Odysseust. Odysseus kitartását Homeros nem kérdőjelezi meg, a mai olvasóban mégis ébrednek bizonyos kételyek. Tekintve, hogy Helios bosszúja elől menekült, Odysseus akár menedéknek is felfoghatta a kényszerpihenőt. Ez pedig mérsékeli a dac erejét. Bővebben…

Kakaó és kókusz

Or stretch’d amid these orchards of the sun,
Give me to drain the cocoa’s milky bowl,
And from the palm to draw its freshening wine!

Thomson (1700 – 1748): The Seasons. Summer (1735)[1]

Vagy nyújtózva a Nap gyümölcsöseiben
Add a kókusz csészéjét, tejét szürcsölnöm,
És a pálmából frissítő bort vennem!

Az évszakok. Nyár

Samuel Johnson (1709 – 1784) 1755-ben megjelent A Dictionary of the English Language (Az angol nyelv szótára) című, évszázadokig meghatározó műve nem veszi fel a kókusz címszót. Erre jó oka van: ha megnézzük, mit ír a kakaóról, ugyancsak meglepődünk. Bővebben…

Ádáz hatások

Fajszi Ányos Pál (1756 – 1784): Barcsaynak (1782)[1]

Pázmándi Horvát Endre (1778 – 1839): Árpád, XI. könyv (1831)[2]

Nyermeghi Barna Ignác (1822 – 1894):
Szilágyi, III. (1846)[3]

Irodalmunkban mély nyomot hagytak az „ádázkodók”. Elsőre talán meglepően az „átkoz” mint az „áldkoz” alakulata az „álddal” áll szoros eredeti összefüggésben. Az isteneknek szánt, onnantól érinthetetlenné váló tárgy vagy ember alakja és sorsa az összekötő kapocs (lásd Jefte leányát a feltehetőleg a Kr.e. VIII. században írt Bírák könyve XI. fejezetében, akit szűzen kell megőrizni a feláldozásáig[4]).

Láthatjuk ugyanezt a fogalmi összekapcsolódást a latin sacer, „szent” és „átkozott” példáján is. Az átkozódás egy neme az ádázkodás, legalább is nyelvi eredet dolgában. Sőt, a külső szemlélő olykor ma sem tudja megkülönböztetni az átkozódót az ádázkodótól.

Bővebben…

Az obszidián útjai

Az obszidián kultúrtörténete beláthatatlan: a kőkorszakból már egymillió-hétszázezer évvel ezelőttről maradtak fenn leletek.[1] Kiválóan megmunkálható anyag, pattintással marokkövek, fegyverek célnak megfelelő precizitású példányai állíthatók elő belőle. A mai Irak, Irán, Törökország területéről számos leletről tudunk.[2] Egy észak-amerikai válfaját apacskönnynek nevezik (harcban a legyőzetés elől öngyilkosságba menekült férfiakért hullatott könnyek megszilárdult maradványa, mint mondják).[3]

apacskönnyek

Teotihuacanban (a XIV. századi azték hódítók nyelvén: „Az istenek születési helye”[4]) nagy tételben dolgozták fel az obszidiánt; ennek rituális okai is lehettek, mert mint Borhegyi István Ferenc (1921 – 1969) elmélete megállapítja, Teotihuacanba tömegesen zarándokoltak vallási okokból.[5] Bővebben…

A szfinx évszázadai

Οἰδίπους

ἐπεί, φέρ᾽ εἰπέ, ποῦ σὺ μάντις εἶ σαφής;
πῶς οὐκ, ὅθ᾽ ἡ ῥαψῳδὸς ἐνθάδ᾽ ἦν κύων,
ηὔδας τι τοῖσδ᾽ ἀστοῖσιν ἐκλυτήριον;
καίτοι τό γ᾽ αἴνιγμ᾽ οὐχὶ τοὐπιόντος ἦν
ἀνδρὸς διειπεῖν, ἀλλὰ μαντείας ἔδει:
ἣν οὔτ᾽ ἀπ᾽ οἰωνῶν σὺ προυφάνης ἔχων
οὔτ᾽ ἐκ θεῶν του γνωτόν: ἀλλ᾽ ἐγὼ μολών,
ὁ μηδὲν εἰδὼς Οἰδίπους, ἔπαυσά νιν,
γνώμῃ κυρήσας οὐδ᾽ ἀπ᾽, οἰωνῶν μαθών…

Σοφοκλής (497? π.Χ. – 405?): Oιδίπους τύραννος[1], στις αρχές του 420 χρόνια π.Χ.

Oidipus

epei, fer’ eipe, pu sy pantis ei safes;
pos uk, hoth’ e rapsodos enthad’ en kyon,
mydas ti toisd’ astoisin eklyterion;
kaitoi to g’ainige’ ukhi tupiontos en
andros dieipein,alla manteias hedei:
en út’ ap’ oionon sy prufanes hekhon
út’ ek theon tu gnoton: all’ ego molon,
o meden eidos Oidipus, hepausa nin,
gnome kyresas ud’ ap’, oionon mathon…

Sofokles: Oidipus tyrannos, stis arhes tu 420 hronia p.Kh.

Oedipus

Szólj hát ugyan, hol a híres jóserőd?
Mért nem tudtál, mikor itt volt a dalnok eb,
a városnak valami mentőt mondani?
Nem jövevénynek illett bizony a talányt
megoldani: ez jóslás dolga volt, amit
te sem madárból nem látszott, hogy értenél,
sem isten-ihletésből; akkor jöttem én,
én, a tudatlan Oedipus, s megoldtam azt
pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint.

Oedipus király (a Kr.e. 420-as évek elején).
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása (1931)[2]

Sofokles mesteri megformálásában nemcsak Oidipus kettős természetű, aki meg is akarja tudni nem is atyja, Laios halálának körülményeit, hanem így vagy úgy szinte mindegyik fontosabb szereplő, így a vak jós, Teiresias is, aki retteg is – nem is az igazság feltárásától. Párbeszédük drámai csúcspontján a rettenetes kétely mardosásában Oidipus teljesen „mai emberként” viselkedik: hőzöngve, a tárgytól elcsapongva emlegeti fel tulajdon sikerét a szfinx titkának feltárásában.  Bővebben…

Ragyogó virágok

Lángnak réti virágja, színed aligha
Adja alább dél fényözönének.

Nikandros (Kr.e. 197? – ?): Georgikon[1]

Nikandros Georgikonjának, azaz gazdáknak adott, költői hangú tanácsainak java elveszett, ám korában nagy hatást váltott ki, így hosszabb részei megőrződtek Athenaios Naukratios (Kr.u. II.sz.?) Δειπνοσοφισταί (Deipnosofistai, Asztali filozófusok) című művében[2], ahonnan mottónkat is idéztük.
A legelején le kell szögezzük a habszegfűk és kakukkszegfűk neme közti döntő különbséget: míg a habszegfűk termésén a fogak száma hat, a kakukkszegfűkén öt. Ezt azért kell tudnunk, hogy beleborzonghassunk abba az összevisszaságba, amelyet a hagyomány- és tiszteletvezérelt (alternatív) tudományos elnevezések okoznak a szegfűfélék családjában.

szabályos termések, szabályos nevek: francia habszegfű és réti kakukkszegfű

Bővebben…

A varjúháj és az arzén

A természetes gyógymódok híveinek egy része a varjúháj tántoríthatatlan híve. Kezdjük egy közeli rokonával, az illatos rózsásvarjúhájjal, melynek a gyökere rózsaillatot áraszt. Ráadásul a keringési bajok legyőzőjét, a rák megelőzőjét, az immunrendszer és az agy serkentőjét, a szervezet méregtelenítőjét tisztelik benne.[1]

illatos rózsásvarjúháj

Bővebben…

Szembenézés a múlttal (a catoblepas)

LE CATOBLEPAS,

buffle noir, avec une tête de porc tombant jusqu’à terre, et rattachée à ses épaules par un cou mince, long et flasque comme un boyau vidé.
Il est vautré tout à plat ; et ses pieds disparaissent sous l’énorme crinière à poils durs qui lui couvre le visage.

Gras, mélancolique, farouche, je reste continuellement à sentir sous mon ventre la chaleur de la boue. Mon crâne est tellement lourd qu’il m’est impossible de le porter. Je le roule autour de moi, lentement ; et la mâchoire entrouverte, j’arrache avec ma langue les herbes vénéneuses arrosées de mon haleine. Une fois, je me suis dévoré les pattes sans m’en apercevoir.
Personne, Antoine, n’a jamais vu mes yeux, ou ceux qui les ont vus sont morts. Si je relevais mes paupières, — mes paupières roses et gonflées, — tout de suite, tu mourrais.

Flaubert (1821 – 1880): La Tentation de saint Antoine[1]

A CATOBLEPAS

fekete bivaly, disznófeje egészen a földig lóg, s vállával csak egy vékony, hosszú nyak köti össze, mely petyhüdt is, mint a tömlő.
Elnyúlik a földön, s lába eltűnik a sörtés szőrzet alatt, mely arcát borítja.

Kövér vagyok, szomorú és barátságtalan, s örökké azzal vagyok elfoglalva, hogy hasamon érezzem az iszap melegét. Koponyám oly súlyos, hogy lehetetlen felemelnem. Csak lassacskán hengergetem magam körül. Szám kitátom, s nyelvemmel a leheletemtől harmatos mérges füveket tépkedem. Egyszer saját patámat ettem meg, anélkül hogy észrevettem volna. Antal, még senki sem látta a szememet, vagy aki látta, meghalt. Ha felnyitnám szemhéjamat – rózsaszín és duzzadt szemhéjamat – , nyomban meghalnál.

Tellér Gyula fordítása[2]

Schongauer (1450? – 1491): Szent Antal (250? – 356) megkísértése

Flaubert apokaliptikus művét először 1849-ben fejezte be, aztán negyed századra rá, de a posztumusz 1903-as változat nevezi magát végérvényesnek. (Érdemes a forrásvidéken összehasonlításokat tennünk.) Az utókor megítélése a regényről ingadozó. Egyetlenegy véleményt idézve:

FIGYELEM: Elrettentés céljából íródik a post!!! Én csípem Flaubert, mert iszonyat jó arc volt, és tényleg értett az irodalomhoz, nem is értem, hogy írhatott olyan művet, mint ez. Ez a könyv borzasztó!!![3]

Borges (1899 – 1986) minden véleménynél többet mondó bőségben merít a regényből a már általunk is idézett, 1957-ben kiadott Livro dos Seres Imagináriosban (Képzelt lények könyve, Scholz László fordítása, 1988). A nagy igényű, mégis könnyed hangvételű összeállításból a catoblepas sem maradhat ki. Bővebben…

Pásztortáska

pásztortáska

HOTSPUR
And telling me the soueraignest thing on earth
Was Parmacitie, for an inward bruise…

Shakespeare (1564 – 1616): King Henry IV,
Part I, I / 3 (1596-97?), Quarto 0, 1598[1]

HŐVÉR
Mondá nekem, hogy nincs fölségesebb
A csonttörésre, mint a spermacet.

IV. Henrik, I. rész, I / 3.
Lévay József (1825 – 1918) fordítása[2]

HŐVÉR
S hogy legfelségesebb dolog a földön
A parmaceti belső sérülésre…

Vas István (1910 – 1991) fordítása[3]

A spermaceti hasznáról már megemlékeztünk. A Shakespeare által emlegetettet nem véletlenül nem találjuk a hasznok listáján. Lévay József súlyosabb, a Shakespeare által használt szóhoz inkább ragaszkodó, óvatosabb Vas István enyhébb leiterjakabba fut. A parmacitie Shakespeare-nél ugyanis „pásztortáskát” jelent.[4] Hővér helyesen jellemzi az élettani hatását. (Ugyanebben a jelenetben beszél Hővér olyannyira vészt jóslóan a seregélyről, melyről szintén írtunk már.) Bővebben…

A lenyűgöző lonc és a lenyűgöző kis meténg

OBERON
…I know a bank where the wild thyme blows,
Where oxlips and the nodding violet grows,
Quite overcanopied with luscious woodbine,
With sweet musk roses and with eglantine.

Shakespeare (1564 – 1616): Midsummers Night’s Dream (1595), II / 1[1]

OBERON
…Van egy kies part, hol kakukfü nő,
Hol dús virányt rukerc s ibolya sző,
Fölötte sűrü loncból mennyezet,
Vadrózsa, gyönge jázmin fog kezet…

Szentivánéji álom. Arany János (1817 – 1882) fordítása (1863)[2]

Elhantoltatta az üres koporsót, felállította a fejfát, amelyet tavasszal lonc futott be. Jó szagú tavaszi délutánokon elüldögélt a gyepes sírhanton…

Krúdy Gyula (1878 – 1933): A nagyasszony ballépése (1917)[3]

EL SUR

Desde uno de tus patios haber mirado
las antiguas estrellas,
desde el banco de
la sombra haber mirado
esas luces dispersas
que mi ignorancia no ha aprendido a nombrar
ni a ordenar en constelaciones,
haber sentido el círculo del agua
en el secreto aljibe,
el olor del jazmín y la madreselva,
el silencio del pájaro dormido,
el arco del zaguán, la humedad
-esas cosas, acaso, son el poema.

Borges (1899 – 1986): Fervor de Buenos Aires (1923)[4]

A DÉL

Valamelyik udvarodból bámulni
a régesrégi csillagokat,
az árnyék
padján ülve bámulni
ezeket a szórt fényeket,
miket tudatlanságom nem tud megnevezni,
se elhelyezni a csillagképek között,
átérezni a rejtett
ciszterna vízkörét,
a jázmin- és loncillatot,
az alvó madár némaságát,
a tornác boltívét, a nedvességet
– ezekből áll talán a költemény.

A Buenos Aires-i láz-kötetben.
Somlyó György (1920 – 2006) fordítása (1984)[5]

1 bubos

búbos és ükörkelonc

Újból és újból elkövetjük a bőség illetlenségét, ami most is elkerülhetetlen, ha önkényesen válogatott példákon keresztül akarjuk érzékeltetni azt a lenyűgöző pályát, amit a lonc az irodalomban „befutott”. Borgesnél valósággal a Dél jelképe, más műveinek sokaságában is, bár éppen a déli féltekén a loncfélék családja nem őshonos. Észak-Amerikából, Európából, Észak-Afrikából, Ázsiából (különösen Kínából) származik mintegy kétszáz faja.[6] A lonc természetesen nemcsak „másodvirágként” játszik nagy szerepet az irodalom „virányain”, hanem a kertekben is. Illata nélkülözhetetlen, ha olykor, Borges szerint, nehéz is.
A továbbiakban neve hátborzongató rejtélyével foglalkozunk. Bővebben…

Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi: Bővebben…