Linné címkéhez tartozó bejegyzések

A sajmeggy útja és titkai

Bizonyára tudjátok, szépséges hölgyeim, hogy nem nagy ideje még élt Salerno városában valamely híres-neves seborvos, kinek neve volt Mazzeo della Montagna mester, ki is agg ember létére valamely városabéli szépséges és nemes ifjú hölgyet vett feleségül, kit a város minden más hölgyénél bőségesebben elhalmozott előkelő és gazdag öltözetekkel s más drágaságokkal s minden egyébbel, mi csak egy hölgynek kedvére lehet; viszont igaz, hogy a hölgy legtöbbnyire didergett, mivelhogy a mester nemigen törődött vele, hogy betakargassa.

Boccaccio (1313 – 1375): Dekameron (befejezve 1353-ra),
Negyedik nap, 10. novella
Révay József (1881 – 1970) fordítása[1]

Tegnapi tűzkő-hegyi sétámon felfigyeltem egy növény téliesen szikár vázára, és arra gondoltam, egy merész elmélettel ideje feltárni egy ősi titkot. Megadjuk a módját, sok egyébről is szó lesz.
Bővebben…

Barátokból gyerekek az ember- és madárvilágban. Mesék és valóságok

fátyolos pipra

fátyolos pipra

Johannes Christoph Moderegger 2000-ben megjelent Modefotografie in Deutschland 1929-1955, Divatfotográfia Németországban 1929-től 1955-ig című könyvében több elméletet is felhoz a „maneken” (vagy „manöken”) szó eredetére. Az egyik szerint Fra Bartolomeo szerzetes 1503 körül egy kelmékbe öltözött fabábut készített egy Mária-ábrázolásához.

Fra Bartolomeo (1472 – 1517): Mária megjelenik Szent Bernát előtt Szent Benedek és Szent János evangélista társaságában (1504)

Fra Bartolomeo (1472 – 1517): Mária megjelenik Szent Bernát előtt Szent Benedek és Szent János evangélista társaságában (1504)

Erre felfigyelt másod-unokatestvére, Tonio udvari szabómester, aki ruhák bemutatásához manichino néven alkalmazta a találmányt. Ennek a szónak az eredete mindenesetre sajátságos. A latin manus, „kéz” kicsinyítéseként keletkezett a manica,, ami ugyanebben az alakban az olaszban „ruhaujj”, és ennek további kicsinyítése a manichino, a ruhaujj végződése a csuklótól. Emlékezzünk csak „mandzsetta” szavunkra, mely azonban francia-német közvetítéssel érkezett hozzánk.[1] Az olasz szót aztán „bilincs” értelemben is használták.[2] A latin manus, „kéz” szót nem tekintik a bizonytalan eredetű „mancs” ősének[3], de a „mancsova” alak a börtönszlengben, összefüggésben a „,manccsal”, szintén „bilincs”, és áthallás után ugyanilyen értelmű a „mandzsetta” is.[4] Ha így áll a dolog, akkor Tonio szabómester bizonyára ruhaujjak bemutatására használta a manichinót, de az később a „próbababa” és „bábu” jelentést is felvette (a „fabáb” olaszul manichino di legno)[5]. Egy másik elmélet szerint Mária Antónia (1755 – 1793) kalaposnője, Marie-Jeanne Rose Bertin (1747 – 1813) találta fel a próbababát, és a holland „kisfiú”, maneken szó alapján nevezi a francia az ügyes alkalmatosságot mannequinnek. Ismét mások azt mondják, ilyen célú fabábokat már a XVII. századtól alkalmaztak Európa-szerte. Aztán a próbababa életre kapott, és divatbemutatókon állt elő képességeivel.[6]

Dalí (1904 – 1989): Maneken – Man Ray (1890 – 1976) felvétele Ernst (1891 – 1976) Szürreális manekenjéről

Dalí (1904 – 1989): Manöken – Man Ray (1890 – 1976) felvétele Ernst (1891 – 1976) Szürreális manökenjéről (1938)

Bővebben…

Hill doktor elborul

A híres Dr. Hillt megvetik és elhagyják mindazok, akik régebben ismerték, mégpedig botrányos nyelvére és a hazudozásban felmutatott jártasságára tekintettel.
Emanuel Mendez da Costa (1717 – 1791) Peter Ascaniusnak (1723 – 1803)[1]

Nem hinném, hogy valaha is volt élő ember, aki nála nagyobb arcátlansággal vagy tudatlansággal írt volna. Egyedüli mentsége, hogy az írás a létfeltétele volt.
Peter Ascanius John Hillről (1714 – 1775) [2]

az alapos, az őszinte, a szerény Dr. H-ll…
Smollett (1721 – 1771) John Hillről[3]

Nemrég kilátásba helyeztük, hogy kísérletet teszünk sir John Hill szövevényekben gazdag, különleges életének rövid felvillantására.
Roy Sydney Porter (1946 – 2002) egy 1983-ban publikált kettős recenziójában George Sebastian Rousseau könyveire reflektál. Az egyik Hill leveleinek és kisebb írásainak sajtó alá rendezése, a másik egy esszégyűjtemény Smollettről, Hill ősellenségéről[4]. Smollett nemrég mint lehetséges Plinius Tertius bukkant fel rövid megemlékezéseink sorában. Különös módon (kicsi a világ?) Hill neve Plinius Quartuséval, azaz Emanuel Mendez da Costáéval is összefonódik. Maga sir John Hill bízvást válhatott volna Plinius Quintusszá, ha áldozatul nem esik – önmagának. Ezt fogjuk most közelebbről szemügyre venni.
Mert Hill élete mégiscsak gazdagabb annál, hogy ma egyedül arra emlékezzünk, ő a történelemben az első ember, aki rákbetegségét összekapcsolják a dohányzással[5].
Bővebben…

Harmadik és negyedik Pliniusok

Amint már írtuk, George Berkeley (1684 – 1753) gazdag filozófiai-tudományos oeuvre-jéből a maga idejében a leghatásosabb és legnépszerűbb az 1744-es, lázzal járó ragály megfékezéséül írt  Siris: A Chain of Philosophical Reflexions and Inquiries concerning the Virtues of Tar Water, Lánc: természettudományos észrevételek és vizsgálatok láncolata a kátrányvíz előnyeiről. A mű természetesen nagyban támaszkodik id. Plinius (23 – 79) nagyhatású művére, A természet históriájára.[1] A leveleiről és Traianus (53 – 117)-panegyricusáról (100) híres, tudományban azonban járatlan ifj. Pliniusról (61? – 113?), azaz Plinius Secundusról, a nagy Plinius unokaöccséről nem esik szó a terjedelmes életműben.[2] A kortársak nem véletlenül kapcsolták össze Berkeley és id. Plinius nevét. Bővebben…

Dionysos és a denevérek

Pyramus és Thisbe Shakespeare-nél (1564 – 1616)[1], a feleségét és annak szeretőjét leleplező Vulcanus, más nevén Lemnius, akiről Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításában írva vagyon,

Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben,

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars, 1550

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars (1550)

vagy a Berninit legalább egy matrac erejéig megihlető antik alkotás, az itt emlegetett Hermaphroditus, mind egyetlen nagy ívű dramaturgiai fogásba sűrűsödik Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) Átváltozásainak IV. könyvében. A „mese a mesében” ősi módszere alapján. Ezúttal nem a mesékre, hanem a mesélőkre figyelünk.

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus szobra alá, 1620

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus-szobor alá (1620)

Bővebben…

Újabb illatok (három részben)

Ó, arany szabadság; mezítelenségem! örök vágy
vagy te a tisztálkodásra, mikor így látod magad,
s érzed, mily cirógató ez a fürdőgőz, ez a nehéz szaga
önön testednek, mely már csupa bujaság.

Most látod igazán, mily méltó faragás vagy, s mily öröm
élvezned ezt az állapotot; hogy lubickolsz, s
fürdeted magad kecses mozdulatokra hajlón, míg
egyre terjeng és ömlik körüled a szerelmet-vaditó meleg
férfiszag, mely oly illatos, mint az almafavirág.

Berda József (1912 – 1966): Fürdőben
(az 1933-ban írt Férfihangon-ciklusból)[1]

Bár akiknek volt bátorsága néhányszor alámerülni velünk a bűz birodalmába, efféle „szerelmet-vaditó” szagélmények meg sem kottyanhatnak, mégsem fognak borzongás nélkül maradni. Ha hihetünk verseknek, a jóformán még kamasz Berda Józsefnek nemcsak arra volt alkalma, hogy maga gyönyörködjön „önön” almafavirág-illatában. Az, hogy ez a bizonyos illat esetleg, legalábbis bizonyos körülhatárolt körülmények között nem feltétlenül taszító, természetesen ősrégi felismerése az emberi nemnek. Aristofanes (Kr.e. 446? – Kr.e. 386) feltehetőleg Kr.e. 410-ben bemutatott komédiájában, A nők ünnepében (Θεσμοφοριάζουσαι, Thesmoforiazusai) egy sárga köntösről az egyik szereplő így nyilatkozik:

MNHΣÍΛΟΧΟΣ
νὴ τὴν Ἀφροδίτην ἡδύ γ᾽ὄζει ποσθίου.[2]

MNESILOKHOS
ne ten Afroditen edy g’ozei postiu.

Arany János (1817 – 1882) 1880-ban megjelent fordításában:

MNESILOCHOS.
Szent Aphrodite, mily kedves bakbűze van![3]

Bővebben…

Mimózák, ártatlanok és elkeseredett küzdelem

A Károli-biblia így fordítja a Deuteronomium egy versét:

Csinálék azért ládát sittim-fából, és faragék két kőtáblát is, az előbbiekhez hasonlókat; és felmenék a hegyre, és a két kőtábla kezemben vala.[1]

Ugyanez az ökumenikus bibliafordításban:

Csináltam hát egy ládát akácfából, aztán kifaragtam két kőtáblát, olyanokat, mint az előzők voltak, majd a két táblával a kezemben fölmentem a hegyre.

5Móz10:3[2]

Ugyanezt a különbséget látjuk a fa bibliai megjelenésének minden pontján a két fordításban.[3]
Az Ószövetség egy későbbi igehelyén ezt olvassuk:

És majd azon a napon a hegyek musttal csepegnek és a halmok tejjel folynak, és a Júda minden medre bő vízzel ömledez, és forrás fakad az Úrnak házából, és megöntözi a Sittimnek völgyét.

Joe3:18[4]

Ugyan nem lenne helyes, ha a fordítás a szóeredet alapján adná meg a magyar nevet, forrásunk rámutat, hogy a sittim-fa valóban kedveli a vádikat, azaz a patakok által kivájt völgyeket, így biztosra vehetjük, hogy az Ószövetségben oly nagy szerepet kapó völgy és a fa neve valamiképpen összefügg.
Bár a régi bibliafordításokat időről időre revideálják, Károli Gáspár (1529? – 1591) eredetileg is a „sittim-fa” („Sittim fa”) alakot használja.[5] Aligha tehetne másként. A pillangósvirágúak családjába tarozó akácfát nemcsak Mózes, de ő sem ismerhette. Bővebben…

Magdolnák és ormányosbogarak

Ormányosbogarak. Reitter (1845 – 1920) illuisztrációi a Fauna Germanica: Die Käfer des deutschen Reiches V. kötetéből (Németország állatvilága: a német birodalom bogarai, 1916)

Ormányosbogarak. Reitter (1845 – 1920) illuisztrációi a Fauna Germanica: Die Käfer des deutschen Reiches (Németország állatvilága: a német birodalom bogarai) V. kötetéből (1916)

Az indoeurópai (h)webh-, „szőni” gyök, nem meglepően, többek között az angol web, „háló” szó alapja[1], de ami meglepőbb, a weevilé is, mégpedig, feltételezik, a lárva gubójának „szövött” kinézete alapján. Országh László (1907 – 1984) 1988-as kiadású angol-magyar szótárában[2], önmagában igen helyesen, ez utóbbi szó mindkét jelentését közli: „zsizsik” és „ormányosbogár”. Mégsem adózhatunk maradéktalan tisztelettel megoldásának, ugyanis nem a szótárszerkesztési elvek szerint, két külön jelentés alatt sorolja fel a két magyar változatot, hanem egymástól vesszővel elválasztva, mintha csak magyarázná egymást a két szó. Ez azonban bonyolultabb. Bővebben…

Fürjek és téglák

A fácánfélék családjába tartozó fürjet a latinban, amint már láttuk, coturnixnak mondják. A szó a régebbi, a madár hangját utánzó quocturnix lágyulása.[1] Eredetileg Linné (1707 – 1778) a madarat a siketfajdok nemébe sorolta Tetrao coturnix néven[2], de a fürjekre 1791-ben Pierre Joseph Bonnaterre
(1752 – 1804) új nemet vezetett a taxonómiába[3], így azóta a fürj tudományos neve Coturnix coturnix. Az eurázsiai alfaj, a Coturnix coturnix coturnix névadójának tiszteletből Linnét tették meg[4], noha csak a középső név származik tőle.

eurázsiai fürj

eurázsiai fürj

Eredetileg a Coturnix nembe sorolta 1833-ban William Henry Sykes
(1790 – 1872) ezredes a pirostorkú sziklafürjet. Vizsgáljuk ezúttal ez utóbbit közelebbről!

pirostorkú sziklafürj

pirostorkú sziklafürj

Bővebben…

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)

Bővebben…

Maori és tupi tuik

– Na, pap-madár! Ugyancsak csendben vagy. Nem tanított meg beszélni a pópa?
A madár hallgatott, nézte az ezredest, aztán elfordította a fejét. Az meg csak beszélt hozzá:
– Vagy te is úgy tartod, hogy a diktatúrát meg kell dönteni, az ezredeseket meg felakasztani?
A papagáj kinyitotta a csőrét és komolyan válaszolt:
– Legyen meg az úr akarata.

Larni (1909 – 1993): Nikó bácsi papagája. Baranyai Ilona fordítása (1969)[1]

A beszédképesség áldása nemcsak a papagájfélék, és mint korábban említettük, a seregélyfélék családjára szállt, ha most a madarak osztályánál maradunk. Az Új-Zélandon endemikus tui, meglehet, nem bír olyan szókinccsel és érvrendszerrel, mint egy papagáj, mondatformálásába, szóképzésébe nem zavarnak bele kedves, de tömegesen már idegesítő gurgulázások. Még a hangfekvést is mesterien utánozza:

Ugyanakkor saját előadói életművére is joggal lenne büszke, ha magasabban ülne a törzsfejlődés fáján:

az óvilági poszátafélék családjába tartozó barátka- vagy barátposzáta

az óvilági poszátafélék családjába tartozó barátka- vagy barátposzáta

A maori (jellegzetesen hangutánzó) megnevezést a világ a magáévá tette, de az angol a „pap-madár”, parson bird nevet is használja. (Ugyanakkor a tui többes számánál, az eredeti maori használathoz igazodva, megengedi az egyes számú alakot is.)  Gondolhatnánk, a „sapkájára” célozva, hasonlóan a különféle madár-„barátok” magyar nevéhez. Tévednénk. Az első európai telepeseket az evangélikus lelkészek mózesi kőtáblákra utaló kis, fehér gallérpárjára[2] emlékeztető nyakdíszítő tollcsomói győzték meg. Korai, első kutatója Johann Friedrich Gmelin (1748 – 1804) volt 1788-ban.[3]

a tupik papagájféléje: tuipapagáj

a tupik papagájféléje: tuipapagáj

Ő működött közre Linné (1707 – 1778) A természet rendszere című főművének XIII. kiadásában, melyben említi a Brazíliában élő tuipapagájt is Psittacus Tui néven.[4] (A Psittacus a papagájok egy neme.) Ennek a madárnak azonban, beszédképességét leszámítva, semmi köze a tuihoz. A neve tupi eredetű, amelyben a tui „kis papagájt” jelent[5], azaz a szóképzés módja a két távoli kontinensen azonos volt.

Bővebben…

Rejtélyes nimfák, szentek, lepkék

Jacques Nicolas Augustin Thierry (1795 – 1856): Elbeszélések a Merovingek korából Galeswinthe. Történeti kép, 1840. Szilágyi Sándor (1827 – 1899) fordítása (Vasárnapi Ujság, 1855)

Jacques Nicolas Augustin Thierry elbeszélésében („epochalis munkájában”) a maga fanyar kommentárjaival Szent Venantius Fortunatus epithalamiumát, nászi köszöntőjét idézi Austrasia királya, I. Sigebert (535 – 575) és Austrasiai Brünhilde (543? – 613) házasságkötése alkalmából. A királyi párról, markáns alakjuk beszüremkedéséről a jóval későbbi Nibelung-énekekbe már írtunk. A költőt természetesen nem az efféle léha dicsőítő énekei miatt emelték a szentek sorába. 565 körül Poitiers-ben VI. Szent Radegundis hatására pap, majd püspök lett. A királynő visszavonulása után a királynő által alapított kolostor lelki vezetője.

sir Lawrence Alma-Tadema (1836 – 1912): Szent Venantius Fortunatus (530? – 609?) verseit olvassa VI. Szent Radegundisnak (518 – 587), 1862

sir Lawrence Alma-Tadema (1836 – 1912): Szent Venantius Fortunatus (530? – 609?) verseit olvassa VI. Szent Radegundisnak (518 – 587), 1862

Ahogy Patrick Gerard Walsh (1923 – 2013) nevezi, „az első középkori költő”[1] hozzájárulása a keresztény himnuszok irodalmához jelentékeny[2].

Hogy I. Sigebert király nem hallott a napaeákról az epithalamium előtt, megbocsátható. Ezúttal azonban nem mondhatjuk, hogy ismeretük Venantius Fortunatus részéről viszont magától értetődő. A rejtőzködő és rejtelmes napaeák csak nagy ritkán fordulnak elő a klasszikus irodalomban. Bővebben…

Pusztaityúkok, Bruckner, sziklárok és futárok

A Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien Bonaparte (1803 – 1857) által 1831-ben felállított pusztaityúkfélék családja[1] Közép-Ázsiától az indiai szubkontinensen át majdnem a teljes arab világ érintésével Afrikáig és Ibériáig népesíti be a Földet; Afrikában, Szaúd-Arábiában a legforróbb területeket (érthetően, hiszen bár könnyű röptű, alapvetően mégis földi életmódhoz szokott madarak családja) kihagyja. Már többször láttuk, hogy a családéhoz hasonló életterű és életmódú fajok különösen szívósak, ami esetünkben annyit tesz, egyetlen fajuk sem veszélyeztetett, és jó négyszáz év óta nem jegyezték fel ide tartozó fajok kipusztulását.[2] Bővebben…

Kecskék szarva és szakálla: tragopánok és bakszakállok

A fácánfélék családja 200-nál is több fajt számlál.[1] (Tudjuk, hogy a fajok kedves szokása a taxonómiai bolyongás, ezért pontos szám nem adható meg.) Újabb kalandozásunk előtt ezt nem árt szerényen megemlítenünk. Ornitológus legyen a talpán, aki mindet számba vehetné. Időről időre azonban kénytelenek vagyunk visszatérni ehhez a különleges családhoz. Bővebben…

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

a hölgyestike két színváltozata

Bővebben…