Linné címkéhez tartozó bejegyzések

Gombászó farontók

Csodálatos, hogy egy ilyen nyomorult féreg hogyan tud sok ezer tallérra rúgó kárt okozni! 

Linné (1707 – 1778) a göteborgi hajógyárban tett látogatásának tapasztalatairól[1]

hajófúróbogár

A nagy rendszerező itt az általa tüzetesen vizsgált hajófúróbogárról emlékezik meg. A farontóbogár-félék családjának ez a nagy sikerű egyede nem az elkészült hajót támadja meg, hanem a gyártásához használt már hántolt vagy még álló tölgyet. A trópusokon a fákat gyakran óriási, 4 centimétert is elérő bogarak rontják, mint amilyen például ugyanebben a családban a szintén Linné által leírt Atractocerus brevicornis. A beszédes nemzetségnév előtagja, az άτρακτος, atraktos „orsót”, „nyilat” jelent, a -cerus végződés a taxonómiában „-szarvú” (a görög κέρας, keras, „szarv” szóból)[2]. De a fajnév végződése ugyanígy „-szarvú” (csak mint főnév), úgyhogy egybeolvasva: „orsószarvú rövidszarvú”.

Az ember életét a farontóbogarak ősi időktől keserítik. Amikor id. Plinius (23 – 79) a fák általa ismert számos betegségét írja le A természet históriája XVII. könyve 37. fejezetében, közülük a „férgesedést” Antoine Laurent Apollinaire Fée (1789 – 1874) az ormányosbogár-félék családjába tartozó betűzőszú kártételének tudja be[3] (a bogár régi szép magyar neve „fenyőhernyó[4], bár itt talán a lárvára gondoltak).

betűzőszú és műve

Fontos azonban megkülönböztessük az élő és a halódó vagy holtfákba belekötő linnéi „nyomorultakat”, ha mint világosan látjuk is a hajófúróbogár példáján, egyes esetekben nehéz lenne határt vonni. Az utóbbiak az élet természetes körforgásában döntően „hasznos” szerepet játszanak[5], ha nem igazságtalan az emberközpontú szemlélet ilyen összetett élettani folyamatok említésekor. Polifiletikus, azaz genetikailag inhomogén csoportjukat „szaproxilofágnak” nevezik (a görög σαπρός, sapros, „rothadt” előtaggal – noha elemi iskolás tananyag a rothadás és korhadás világos elkülönítése –  , majd a már jól ismert folytatással egybeolvasva: „rothadt fák[6] evője”). Magyarországot ha el nem is kerülik, nálunk észrevehetően ritkábban bukkannak fel, mint környékünkön.[7]
De ha a rovar képtelen a cellulóz megemésztésére, akkor miért alakít ki galériákat az utódnemzedék számára a fák szijácsaiban és gesztjeiben? Oda táplálni a lárvákat nyilván nem térhet vissza.

a fatörzs régiói

Előbb ismerkedjünk meg a szépirodalom állásfoglalásával, mely meglehetősen pontos képet ad a történésekről a sötétben:  Bővebben…

Reklámok

Repcsény és repkény

A’ mi illeti a Hedera Poeticát, készen vagyon annak neve a’ Székelyeknél, kik igaz Magyar nyelvel szoktunk születtetni. Repkény-fa nálunk az ő neve, úgy tetszik, az egyéb fákra való fel-folyásától avagy repülésétől. Nem tudtam ezt a’ Nevet (sem) akkor, mikor Téli Bokréta nevű Botanica Prédikációmat (mellyből egynek útat igyekezem keresni az Úrhoz való juttatására) kinyomtatták: sem mikor Főtiszt. Mólnár János Apátur ösztönös kérésére dolgoztam a Botanica Nomenclaturát. melyet az az Ur a’ Magyar Könyv-Házban ki-adott.

középajtai és árkosi Benkő József (1740 – 1814) levele Kazinczyhoz (1759 – 1831) 1784-ben[1]

repce

A káposztafélék családjába tartozó repce és a zellerfélék családjába tartozó répa megnevezéseinek közös eredetét már vizsgáltuk. Szikszai-Fabricius Balázs (1530? – 1576) a Nomenclaturában 1590-ben már „repczin” névvel emlegeti a káposztafélék családjába tartozó repcsényt, melyen ma egy egész nemet értünk. Vörös Éva érdekes okfejtése a szó eredetéről az analogikus fejlődés elvén nyugszik. Ezek szerint a szintén káposztaféle repce szava volt az eredete, és belejátszhatott a német Rübe, „répa” és az ebből fejlődő Rübsen, „repce” (bár láthatóan itt a „repce” volt a későbbi szó). Ezek a szavak szépségükben azonban nem vetekedhetnek a repcsény tájszólási „repcsont” alakjával.[2] Ezt a rövid bevezetést leginkább azért tartottam szükségesnek, hogy mintegy „tiltakozzak” a szóhasználatban elő-előforduló „repcsény”-„repkény” keveredés ellen.

magyar repcsény

Bővebben…

Farkasok és lepkék, hiúzok és pókok

…a molossus nép neki-küldött
túszaiból egynek tőrrel feltépte a torkát,
s fél-eleven testéből egy részt főzve ki vízben,
lángot rakva alá más részét megpiritotta.
Feltálalta; de én bosszuló mennyei lánggal
rontottam le lakát, mely méltó volt az urához.
Megriad és menekül, s a mezőben csöndre találva,
csak felüvölt, nem tud, noha próbál szólni: egész nagy
mérge a szájában gyűlik meg, az ősi ölésvágy
űzi a barmok iránt, s örvend mindmáig a vérnek.
Köntöse is szőr már, két karja is állati lábszár:
farkas lett…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások I.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Már csak Zeusz bosszújának egy további „folyományából”, az özönvízből is megsejthetjük, hogy az emberevés tabuját erősítő igen ősi mítosz a próbaképpen embert felkínáló, bűnhődésül farkassá váló Lykaoné[2].
Az I-II. században írt enciklopédikus összefoglaló, a három kötetes Ál-Apollodoros vagy Könyvtár (melyről már többször megemlékeztünk) a záró kötet VIII. fejezetének első szakaszában további részletekkel is szolgál a vakmerő tettről és gyászos végéről. A lakomán, melyen az ezúttal a mai értelemben vett áldozatot kolbász- vagy hurkaféleség alakjában feltálaló Lykaon árkádiai király ötven fia is részt vesz, valamennyien bősz, istentelen férfiak, akik közül csak egyet, a legfiatalabbat, Nyktimost hagyja életben az álruhás Zeusz, a többit villáma sújtja halálra. Az ötven fiú közül negyvenkilenc nevét jegyezte fel a Könyvtár. Ezek között találjuk Peuketiost[3], akiről William Smith (1813 – 1893) mai olvasókat is lenyűgöző alaposságú főművében, az először 1844-ben kiadott Dictionary of Greek and Roman Biography and Mythology (Görög-római életrajzi és mitológiai lexikon) egy 1873-as utánnnyomásában azt is megemlíti, hogy fivérével, Oinotrosszal együtt árkádiai kolóniát hoztak létre Itáliában Iapygia közelében.[4] (Maga Iapygia sokkal több figyelmünket megérdemli ennél a kurta említésnél. Nem álljuk meg, hogy erről bővebben is ne írjunk egy későbbi alkalommal.) Bővebben…

A nádszál prófétája

KEDVES JOCÓ! (1916-18?)

1.ső strófa
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.

2.strófa
Mig a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.[1]

József Attila (1905 – 1937)

imádkozó sáska

sáska

Mindenekelőtt tisztáznunk kell: az imádkozó sáskák családjába tartozó ájtatos manó, amit megtévesztően szintén neveznek imádkozó sáskának, a tojókampósok alrendje egy öregcsaládjának, a sáskáknak csak nagyon távoli rokonai: legközelebb a magasban, az orosz ősrovartan atyja, Andrej Vasziljevics Martinov (1879 – 1938) által 1937-ben alakított sokújszárnyúak öregrendjében (Polyneoptera)[2] találkoznak, például a termeszek alrendágjának társaságában. (Martinov a jelek szerint természetes halállal halt meg.[3])
Az ájtatos manó a tágabb értelemben vett óvilágban őshonos (azaz az Antarktiszt, az Amerikákat és Ausztráliát leszámítva világszerte). Melegkedvelő és táplálékában nem válogatós. Rejtőzködő[4], és bár a nagyobb madaraktól joggal tart, igen nagy hatalmat mondhat a magáénak a rovarvilágban is különleges vadászösztönével és reflexeivel. Megrémítve is inkább ijeszt, mint ijed: potrohát felfújva és kieresztve félelmetes, sziszegő hangot bocsát ki. A kannibalizmustól sem riad vissza utódai gondozása érdekében:

Bővebben…

Argánolaj

Argan Oil

 The smell of summertime,

Skin glistening as the waves

Wash over my sun baked melanin shell.

China Tony[1]

Nyáridő illata,
Bőrt fényező, mint ahogy a hullámok
Végigmossák napsütötte melaninhéjamat.

Argánolaj

2 Argan-OilAz argánolaj hosszú évszázadok óta „fényezi” marokkóiak bőrét, amint mottónk költőnője sejtelmesen utal rá, és ismeri minden férfi, akinek szakálla szúrni kezd – magát[2] vagy másokat – , hiszen sok tanácsadó első helyen emlegeti gyógyír gyanánt az argánolajat[3]Bővebben…

A tűz tövisei, bogyói és atkái

He said Divine Xyster used spiderwebs to stanch the flow of blood, which came from a chest full of small reddish spiders brought along for the purpose. The priest had only to reach in a stick and twirl it to bring out a handful of the stuff.

Sarah Micklem: Firethorn[1]

Azt mondta, az isteni Xyster pókhálót használ a vérzés elállítására, melyek egy pirosas pókokkal teli ládából származnak, amit e célból hoz magával. A pap csak belenyúl egy pálcával, hogy megpödörve egy maréknyit kihúzzon belőle.

Tűztövis

A rózsafélék családjába tartozó tűztövisről már Pedanios Dioskorides (40 – 90) is ír a Gyógyászati anyagok I. kötetének 122. fejezetében. A növényt ὀξυαχάνθης, hoxyakhantes néven említi. A név megértéséhez ne tévesszük szem elől, hogy az ógörög ὀξύς, hoxys jelentése „éles”, a második tagszó pedig a szintén ógörög ἄκανθα, hakantha szóból származik. Ez ott és akkor általános értelemben „tövises virágot” jelentett a ἀκή, hakhe, „tövis” és a ἄνθος, hanthos, „virág” összetételeként.[2] Leírása alapján forrásunk látszólag különféle újkori beazonosításokat említ meg, valójában ezek mind ugyanarra az egyetlen növényre utalnak, csak az idők során rárakódott különféle tudományos nevekkel. Ezek sorát, kevéssé meglepően, Linné (1707 – 1778) indítja[3], a tűztövisek nemének mai elnevezése (Pyracantha) Max Joseph Roemer (1791 – 1849) nevéhez fűződik.[4] (Az elnevezés előtagjának, a pyr-nek az eredetét már volt alkalmunk vizsgálni.)
A tűztövis Délnyugat-Európában és Délnyugat-Ázsiában őshonos. Sűrű sövényt alkot. Nagy tömegű, élénkvörös „almácskái” (egyszerűbben: bogyói) miatt, különösen hogy ezzel madarakat vonz a kertbe, dísznövényként, sőt, szoliterként, azaz a kertben kiemelt szerepű, helyű ékesítésként ültetik.[5]

a jó kertész jutalma: a légykapófélék családjába tartozó tonkini vízirozsdafarkú örvendezteti meg látogatásával

A bogyók nemcsak madarak figyelmét keltik fel. 1957-58-ban Arizonában számos bejelentés érkezett arról, hogy háziállatok olykor igen nagy tömegű bogyóját jóízűen elfogyasztották, megállapították, hogy mérgezési tünetek nem léptek fel, ugyancsak azok a kisgyerekek is ép bőrrel megúszták a természetbúvárok életét felpezsdítő kalandot, akik ennél lényegesen kisebb mennyiséget vettek magukhoz a gyümölcsből. Ugyanakkor, előlegezi meg második témánkat a jelentés, aggodalomra adhat okot, ha a kisgyerekek a bogyóval együtt az ott lakó piros pókokat is bekapják.[6]
De mik is ezek a piros pókok? És mit keresnek növényeken? Itt egy kicsit alaposabban kell körülnézzünk. Bővebben…

Kuszkuszok évezredei

1 vetiverMai újabb „legelészős” észrevételünkben – hiszen megint a perje-, más szóval pázsitfűfélék családjának némely illusztrisabb fajával fogunk foglalkozni – mindamellett egy-két fajsúlyosabb táplálék is szerephez fog jutni. Lássuk a részleteket!  Bővebben…

Asztrildok

Bár az ember súlyt helyezett rá, hogy különféle keresztezésekkel beláthatatlan egyedszámú és valamelyest bizonytalan genetikai jövőjű madárpopulációt „teremtsen” pintyekből[1], a díszpintyfélék családja rendkívül sikeres vadon élő család. Az arab világban szórványosan, Fekete-és Dél-Afrikában, Dél-Ázsiában, Óceániában és Ausztráliában nagy tömegben élnek. 34 nembe 141 díszpintyféle faj tartozik, ezek közül 6 veszélyeztetett, és egyetlen fajuk sem pusztult ki 1600 óta.[2] Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien Bonaparte (1803 – 1857) állította fel 1850-ben a rendszertani kategóriát (Estrildidae).[3] Ezúttal, merőben tudománytalanul, hiszen külön rendszertani kategóriájuk nem létezik, az asztrildokkal foglalkozunk, velük is elsősorban etimológiai okokból.  Bővebben…

A parányi ökörszem, az ember és valamelyest a kvézál előtör barlangjából

Süt még nap a nyáron!

Gazdag Erzsi (1912 – 1987): Hull a hó[1]

A királykafélék családjába tartozó sárgafejű királykával már találkoztunk. Nemzetségbeli társával, a tüzesfejű királykával holtversenyben a legkisebb magyarországi madarak, testhosszuk 5 centiméter körül mozog.[2]

sárga- és tüzesfejű királyka

De a majdnem kétekkora (9 centiméteresre növő) ökörszem (a róla elnevezett családból) is igen előkelő helyet foglal el a kicsiségi sorrendben.

ökörszem

(A sárgafejű királykával is, az ökörszemmel is találkoztunk már.)

Az ökörszem étrendje vegyes, Európa egészét, Ázsia nagy részét, Északnyugat-Afrikát és Észak-Amerikát lakja. De közvetlen otthona, a fészke az, ami miatt ma szóba hozzuk.  Bővebben…

A nárd, a kapotnyak és a meztelen csiga

martilapu

Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája XII. könyvének 27. fejezetében az asarumról ír. Antoine Laurent Apollinaire Fée (1789 – 1874) id. Plinius és görög szerzők tanulmányozása után arra a következtetésre jut, hogy a görögök az őszirózsafélék családjába tartozó martilaput a βάκχαρις, bakharis szóval jelölték, amelyet a rómaiak átvittek ugyanennek a családnak egy másik fajára, az erdei peremizsre, a martilapunak viszont az asarum nevet adták.

erdei peremizs

A szó maga is görög eredetű: a ἄσαρ̀ον, hasaronágnélkülit” jelent, melyet inkább „csökevényes szárúként” kellene felfognunk. A görögök ugyanezt az elnevezést egy igen távoli fajra, a farkasalmafélék családjába sorolt kereklevelű kapotnyakra alkalmazták.[1]
Id. Plinius tévesen jegyzi meg, hogy a martilapu kétszer is virágzik évente.[2] Abból az alkalomból hozza fel, hogy tulajdonságait hasonlónak tartja a loncfélék családjába tartozó, az előző fejezetben tárgyalt nárdhoz.

nárd

Ott ennek a himalájai növénynek egyetlen tulajdonságát emeli ki, azt, amely miatt az ókorban csillagászati összegekért cserélt gazdát: a rizómájából lepárolt[3] olaja illatát[4]. A nárdolajnak különösen jó híre volt az ókori írók körében. Amikor például Polybios (Kr.e  200? – 118?) Egyetemes története XXXI. kötetének 4. fejezetében kortársa, a pompakedvelő IV. Antiokhos Epifanes („isteni érkezésű”) királlyal (Kr.e. 215 – 164) szokásairól ír, felsorolja, hogy a tornajátékain fellépő ifjak miféle kenetekkel síkosították testüket. Bővebben…

Pan meghalt, de a mese él

De ím, a titkos hang az éjhomályba’
Harmadszor is Thamus nevét kiáltja.
»A földi hang embertől jő; ez égi.
Ki vagy? Mi kell?« – Thamus szepegve kérdi.
Harsány szózat zúg erre át a légen;
Meghallják lent is, a hajófenéken.
S ez íge hallik: Thamus, vén hajós,
Légy tudtodon kivűl ma jós.
Elérve Palodesz magaslatot,
Add hírűl: »A nagy Pán halott!«

És ím kelet felől, a hol pirosra
Leget, párát a hajnal fénye fest:
Az ég alján, a földdel összefolyva
Feltűnik a kereszt.

Reviczky Gyula: Változatok. Pán halála (1889)[1]

Pán halála című költeményében (1889), mely sokáig a magyar költészet egyik legnépszerűbb alkotása volt, azt a Plutarchostól eredő mondát dolgozza fel, hogy egy görög hajóst éjjel a tengeren egy láthatatlan lény felszólított, adja hírül a világnak: „A nagy Pán halott!”

Komlós Aladár (1892 – 1980): A magyar irodalom története. 57. REVICZKY GYULA (1855 – 1889). A lírikus[2]

Plutarkhos (46? – 127?) Περὶ τῶν Ἐκλελοιπότων Χρηστηρίων, Peri ton hekleloipoton Xrestetion című értekezésében, melynek címét Rakonczai János Az isteni bosszú késlekedése-ként fordítja[3], elsőként írja le Pan halálának történetét Filippos történész ismertetése alapján.  Bővebben…

Tom, Jeroboám és a nyaktekercs

Jeroboám erős férfiú vala; és látván Salamon, hogy az ő szolgája az ő dolgában szorgalmatos, reá bízá a József háza gondviselésének egész terhét.
1Kir11:28[1]

A harkályfélék családjába tartozó nyaktekercset angolul röviden wrynecknek, bővebben Eurasian wrynecknek hívják, azaz szinte ugyanígy, csak az angol olykor (ellentétben a magyarral, amelyik soha) elé teszi az „eurázsiai” jelzőt is. (Ezzel az angol legalább indokolni tudja, miért tartozik a nyaktekercs a nyaktekercsek nemébe.) Ettől függetlenül Ázsia jellemzően nem nyújt otthont ennek a madárnak, mely Európában és Északnyugat-Afrikában elterjedt. Fő tápláléka a hangya (elfogásához kis horgok fejlődtek a nyaktekercs nyelvcsúcsán). Másik csodás képességét a neve tükrözi: a fejének akrobatikus elforgatását. De fotográfiai versenyfeladat lehetne a megörökítése is: tollazata még közvetlen közelről is  fakéregre emlékeztető.[2] Nem lehetett népszerűtlen az ógörögök körében: besorolták Afrodite szerelemistennő kísérő madarai közé (a veréb, a galamb a hattyú és a fecske különös társaságában – közülük csak a hattyú családja szorul tisztázásra: réceféle).[3] A nemnek is, a fajnak is (Jynx torquilla) Linnétől (1707 – 1778) származik a tudományos neve.[4] A fajnév eredete – nem meglepően – a latin torquere, „tekerni”.[5] A nemnév, a Jynx a madár ógörög ἴυγξ, hiynx nevéből latinosodott iynxszé (illetve jynxszé). A görög madárnév eredete az ἰύζειν, iyzein, „kiáltani”, „vijjogni”.[6] Ez bizonyára hangutánzó szó, Ludwig Preller (1809 – 1861) a németbe juchenként teszi át[7], melynek jelentése „ujjongani” (a juche az azonos értelmű a magyar „juhé” kiáltás eredete). Magának a madárnak a német neve, a Wendehals is „nyaktekercs”, lévén a wenden, „körbeforgatni” és a Hals, „nyak” összetétele. De már fel is sejlik kiegészítő jelentése: a véleményüket váltogató, köpönyegforgató emberekre is használják.[8] Az angolokat balsejtelemmel tölthette el a nyaktekercs rikoltása. A görögből a latin közvetítésével öröklött jynx eredeti alakból keletkező jinx ugyanis „vészmadarat” jelöl”, átvitt értelemben „bűbájt”, „ráolvasást”[9]Bővebben…

Szennák és Szaanák

Szanaát látni kell, bármilyen hosszú is az út, mely odavezet, bármilyen mélyre is süllyed a tikkadt teve térde a kimerültségtől.

régi jemeni mondás[1]

Amikor Pedanios Dioskorides (40 – 90) a Gyógyászati anyagok című műve I. könyvének 12. fejezetében – Περί Κασσίας, Peri kasias – A kassziáról és különféle alakjáról ír, nagy teret engedve az illatuk jellemzésének (mely a rózsától a kecskéig „ível”), általános magyarázat szerint a babérfélék családjába tartozó kassziák nemzetségére gondol. Vagy legalábbis a nemzetség egyes fajaira, mint például a magyarban kasszia (babérkasszia, fahéjkasszia) néven is emlegetett kínai fahéjra.[2] A 13. fejezet a Περί Κινναμώμου, Peri kinnamomu, és afelől ember fiának soha nem volt kétsége még, hogy ide a fahéjként ismert fűszernövények tartoznak (melyek, eltérően a kassziáktól, édes ízt is hordoznak). Dioskorides bőségesen sorolja a kassziák illatozásnál is fontosabb gyógyhatásait, beleértve a vérzéscsillapítást, a vizelethajtást és a méhnyaktágítást is, és teljességgel mellőzve a hashajtást, amit szerény adagolásban természetesen hiába is várnánk el a kasszisztól.[3] Mégis voltak, akik úgy tartották, a leírás mögött a pillangósvirágúak családjába tartozó szenna nemzetség keresendő, melynek első és legfontosabb hatása éppen a hashajtás.[4] Ez a hit olyan erővel munkált, hogy a szennák egyes fajait Linné (1707 – 1778) a kassziák nemzetsége alá sorolta. Végül Philip Miller (1691 – 1771) tisztázó javaslata győzedelmeskedett, és ezeket a „kiszökött” fajokat javaslatára az őket megillető helyre, a szennák nemzetségébe sorolták.[5] Ugyanakkor voltak, akik hősiesen ellenálltak a kísértésnek, és a Dioskorides-féle kassziákat annak tekintették, amik. Mint arról már megemlékeztünk, II. Fülöp (1527 – 1598) 1555-ben, még trónörökösként kapott egy borjúbőrre írt példányt a Gyógyászati anyagokból, Andrés Laguna de Segovia (1499 – 1559) fordításában, amelyben a szóban fogó fejezet spanyol címe De la Cassia, azaz A kassziáról.[6] Bővebben…

Articsóka és bimbózó szerelmek

DELIA
I prithee, Artichoke, go not so fast:
The weather is hot, and I am something weary.

ARTICHOKE
Nay, I warrant you, mistress Delia, I’ll not tire you with leading; we’ll go a’ extreme moderate pace.

The London Prodigall (1605), IV / 2[1]

DELIA
Esdeklek, Articsóka, ne siess annyira:
Hőség van, valamelyest eltikkadtam.

ARTICSÓKA
Sőt, biztosíthatom, Delia kisasszony, nem fárasztom a kíséretemmel; szélsőségesen közepes sebességgel fogunk haladni.

A londoni tékozló, IV / 2.
Az eredeti címlap alapján egy időben Shakespeare-nek (1564 – 1616) tulajdonították

A London Prodigall címlapja

Kinaros

Zeus bátyját, Poseidont volt meglátogatandó (a pontos időpont nem ismert), amikor – feltehetőleg visszaútján – a hűs habokból kiemelkedve megpillantott egy csodaszép halandó leányt Kinaros szigetén. A megpillantott ifjú hölgy nem riadt meg az isten közelségétől, és így, felbátorodva, Zeus is arra a lépésre szánta magát, ami a mai kor szigorúbb megítélésében megvetendő. Jutalmul a leány, Kynara az istennővé válás lehetőségét kapta, amennyiben hajlandó csábítóját követni az Olympos csúcsa közelébe. Nemcsak halandó, hajlandó is volt (már elnézést). Hera akadályoztatásai idején rövid, de meggyőző erejű légyottokra került sor, ám mindhiába: a leány haza-hazavágyott édesanyjához. Egyszer oda is surrant, de mi maradhat rejtve Zeus szemei elől? Haragjában, sit venia verbo, formálisan hazavágta a leányt, és mellékbüntetésül articsókává változtatta.
Alappal kételkedünk a történet hitelességében.  Bővebben…

A rózsa vizei, olajai és illata

Itt már illatozó gyantát vess lángra, javaslom,
S nádcsöveken csöppents be nekik mézet, hogy a bágyadt
Méheket így noszogasd-szólítsd a szokott eledelre,
Ízzé tört gubacs is jó még aszu rózsaszirommal

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19): Georgica IV.
Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[1]

Az óiráni wrda- gyököt sejtik a rózsa nemzetközi elnevezései mögött. A klasszikus szír ܘܪܕܐ, warda a pártus ward közvetítéssel jött létre, de mind „egy tőről fakadnak” az arab  وَرْدَة, warda(t), az örmény վարդ, vard,  a grúz ვარდი, vardi és a héber וֶרֶד‏, wered.[2] Az óiráni gyökből származhat az eol βρόδον, brodon és az ógörög ῥόδον, rhodon; valószínűsítik, hogy ez utóbbit vette át a latin rosa.
A keletről érkező rózsakultusz története, hatása a nyugati kultúrára óriási. Nem véletlen, hogy egy rövid megemlékezés nem terjedhet ki rá, szerényen beérjük az illatanyagával. A rózsaszirmok áztatásával nyert rózsavíz régóta szolgálja a tehetősebb embert, mint például VII. Kleopatra Filopatort (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett, Kr.e. 70? – 30).[3] Érdekes, hogy a szintén a szirmokból kinyert rózsaolaj csak az újabb korok produktuma: a ma elsősorban Bulgáriában, Franciaországban és Marokkóban előállított illatszert még Bulgáriában is csak mintegy háromszáz évre tudják visszavezetni.[4] Franciaországban a helyzet hasonló. A vizes kivonásnál lényegesen összetettebb eljárásról, sőt, alapvetően három különböző eljárásról van szó. Az egyik, amikor gőzzel csalogatják elő az olajt a szirmokból. Ennek eredménye az attar. Enek eredete az arab عِطْر‏, atir, „illatszer”, melyből az ugyanígy ejtendő perzsa عطر, „illat” szó származik. Az attar egy névváltozata, az otto[5] terjedt el a rózsaolaj megnevezésére az angolban (rose otto). Egy másik eljárás az, amikor többszörös vegyi kivonást alkalmaznak. Hexánban vagy toluénben centrifugálva viaszszerű anyagot nyernek ki, a rózsakoncentrátumot, melyből alkohollal nyerik ki a rózsaabszolútot. Az eredmény az eredeti rózsaillathoz közelebb álló kompozíció, mely még olcsóbban is előáll, mint az attar. A legrafináltabb kivonás szuperfolyékony szén-dioxiddal történik. Az állapotábrából is jól láthatóan a szuperfolyékony állapot, mely sem folyékonynak, sem gáznak nem tekinthető, egy bizonyos kritikus nyomás és hőmérséklet hatására alakul ki, és ez a kritikus hőmérséklet alig magasabb a szobahőmérsékletnél. (A nyomás… Nos, azt nem viselnénk el egykönnyen. De itt a nálunk tűrőképesebb rózsaszirmokat helyezik be a készülékekbe.)[6] Ez a megoldás ugyan költséges, de „szélsőségesen” környezetbarát: a szuperfolyékony szén-dioxid csodálatos erejű extraktor, és használat után egyszerűen elpárolog, káros hatásokat nem okozva. Az eredményül kapott, mind közül a legvalósághűbb kivonatot a tömörségre hajló angolszászok hívják röviden CO2-nek is (amit garantáltan nem tartalmaz).[7]
Mind a rózsavíz, mind a rózsaolaj mesés egészségfokozó hatásában sokan hisznek. A hívők szerint mindkét kivonat csökkenti a gyulladásokat és baktériumölő[8], míg a koncentráltabb rózsaolaj természetesen többre képes: egyebek mellett görcsöt old, ideget nyugtat, vart képez, epét hajt, vérzést csillapít, de leginkább a férfias teljesítőképesség őre és fokozója[9]. (Ki mennyit hisz el, aszerint fizet.)  Bővebben…