Theofrastos címkéhez tartozó bejegyzések

Még egy szó a legyezőfüvekről

A rózsafélék családjába tartozó legyezőfű vagy gyöngyvessző nemzetség[1] Eurázsia nagy részén, Északnyugat-Afrikában és valamelyes mértékben Észak-Amerikában él tartósabb ideje.[2] Egyes fajait, például a koloncos legyezőfüvet Új-Zélandra is eljuttatták.[3]
A rezedafélék családjának „reszedáló”, a lélek nyugalmát visszaállító hatását már taglalta egy bejegyzés, tehát nem mondható rejtelmes egybeesésnek, hogy a mai görög szó a rezedára ρεζεδά, rezeda.
A rezeda nem fajait az angol a mignonette szóval jelöli, mely a középfrancia „kedves”, mignon szóból eredő francia mignonette-ből került át – francia földön az őszirózsafélék családjába tartozó százszorszépet tartották kedvesnek.[4]

Bővebben…

Bagolyföcskék, bagolyfecskék, kuvikfecskék, Apollon

S ekkor Apollónhoz szólt fellegtorlaszoló Zeusz:

Vedd csak a sokbojtú aigiszt tüstént a kezedbe,
rázd meg rettentőn, rémítsd meg az összes akháj hőst.
…maga Phoibosz Apollón,
válla köré felhőt köritett, forgatta az aigiszt,
rettenetest, bojtost, gyönyörűt, mit adott a kovácsa
Héphaisztosz Zeusznak, hogy hordja s ijessze az embert:
ezt tartotta kezén, vele vitte csatába a népet.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Iliász, XV. ének.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Mint sokan, Devecseri is pajzsként értelmezi Zeus égiszét, de mint arra mások rámutatnak, így Simon Zsolt is 2012-es A kuršától az aranygyapjúig. Egy hettita mágikus tárgy hihetetlen kalandjai az Égeikumban című tanulmányában, az égisz inkább egy pajzsként védelmező, az ábrázolásokban kétségkívül kerek (és ijesztő Medusa-fejjel ékesített) felsőruhadarab.[2]

Apollon Zeus égiszében. Mozaik Tusculumból, III. sz.

Apollon Zeus égiszében. Mozaik Tusculumból, III. sz.

Bővebben…

Semmi gonoszság: mégis barát növények

άγνος ανθεί, χ’ ώ βότρυς πεπαίνεται
He agnos anthei, kh’ o botrys pepainetai

Πλούταρχος (46? – 127?): Συμποσιακά II / 7 / 2[1]
Plutarkhos: Symposiaka II / 7 / 2

Virágzik a szűzfa, érik a szőlő
Plutarkhos: Asztali beszélgetések, II / 7 / 2

Ősziessé fajult időben nem árt felidézni Plutarkhos Asztali beszélgetéseinek meghitt és gyomorsavkeltő hangulatát, ezúttal a II. könyv 7. fejezetének elejét. A trallészi Khairemonianos egy bőséges halvacsora alkalmával egy kicsiny, hosszúkás, hegyes fejű halra mutatva derültséget kiváltóan felidézi a halacska különös erejét. Szicília vizein hajózva értesült róla, hogy a teljes széllel hasító hajót is azonnali megállásra készteti, ha az oldalához tapad. Hiszékenységét hallva élénk beszélgetés indul meg hasonló oksági hiedelmekről, melyek elmesélése, bizakodom, nem lesz teljesen céltalan.
Egy kos látványa lecsillapítja az elefánt dühét – a vipera hullamerevvé válik, ha bükkfalevéllel érintik – a megvadult bika megszelídül, ha fügegallyakkal kötözik meg – a borostyánkő magához vonz könnyebb tárgyakat, kivéve a bazsalikomot és az olajba mártott testeket – a mágnes nem vonzza a fokhagymával bedörzsölt vasat. Az utolsó példa kétségkívül meseszerűnek hat. A többi azonban nem. Jól ismert, hogy olyan állatok, melyeknek nincs félnivalója, egyszeriben óvatosakká válnak számukra ismeretlen látványok vagy hangok hatására. A kígyók legkülönfélébb ataraxiája is valóságos jelenség. Bármilyen állat megszelídül, ha bármivel sikerül megkötözni, legalábbis a kényszerpihenő idején ártalmatlan. A borostyánkő kétségtelenül csak bizonyos feltételekkel vonz tárgyakat, és ehhez a tárgyak „beleegyező” elektromos töltésére is szükség van: a megdörzsölt borostyánkő például nem fog egy másik bedörzsölt borostyánkövet vonzani. Maga a szerző a téves oksági kapcsolatokhoz a mottóban idézett közmondással járul hozzá.[2] Bővebben…

Hill doktor elborul

A híres Dr. Hillt megvetik és elhagyják mindazok, akik régebben ismerték, mégpedig botrányos nyelvére és a hazudozásban felmutatott jártasságára tekintettel.
Emanuel Mendez da Costa (1717 – 1791) Peter Ascaniusnak (1723 – 1803)[1]

Nem hinném, hogy valaha is volt élő ember, aki nála nagyobb arcátlansággal vagy tudatlansággal írt volna. Egyedüli mentsége, hogy az írás a létfeltétele volt.
Peter Ascanius John Hillről (1714 – 1775) [2]

az alapos, az őszinte, a szerény Dr. H-ll…
Smollett (1721 – 1771) John Hillről[3]

Nemrég kilátásba helyeztük, hogy kísérletet teszünk sir John Hill szövevényekben gazdag, különleges életének rövid felvillantására.
Roy Sydney Porter (1946 – 2002) egy 1983-ban publikált kettős recenziójában George Sebastian Rousseau könyveire reflektál. Az egyik Hill leveleinek és kisebb írásainak sajtó alá rendezése, a másik egy esszégyűjtemény Smollettről, Hill ősellenségéről[4]. Smollett nemrég mint lehetséges Plinius Tertius bukkant fel rövid megemlékezéseink sorában. Különös módon (kicsi a világ?) Hill neve Plinius Quartuséval, azaz Emanuel Mendez da Costáéval is összefonódik. Maga sir John Hill bízvást válhatott volna Plinius Quintusszá, ha áldozatul nem esik – önmagának. Ezt fogjuk most közelebbről szemügyre venni.
Mert Hill élete mégiscsak gazdagabb annál, hogy ma egyedül arra emlékezzünk, ő a történelemben az első ember, aki rákbetegségét összekapcsolják a dohányzással[5].
Bővebben…

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

a hölgyestike két színváltozata

Bővebben…

A mirliton tánca

Az est egy későbbi szakaszában az egész társaság kisebb-nagyobb „mirlitonokkal” (nádsípokkal) fegyverkezett fel, és ezeken a kicsiny, színtelen hangú eszközökön, melyek némelyike cukorból készült, az orosz kürtzene hangzásvilágában előadta a Demofoon-nyitányt. A dobokat két palacsintasütő képviselte.

A Pierre Luc Charles Cicéri muralistánál 1818. március 20-án tartott összejövetelt, folytatja beszámolóját Moscheles (1794 – 1870), Beethoven (1770 – 1827) tanítványa, egy héttel később megismételték, amikor is a korábbi esten is jelen levő Cherubini (1760 – 1842) komolyabb szerepet is vállalt 1788-as operanyitányának parodisztikus előadásában.[1]

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Hans Mattauch 2001-ben lenyűgöző nyomozati szakaszt követően tárja fel a mirliton szó eredetét és kezdeti beáramlását a francia irodalomba. De la Motte grófnő (1756 – 1791) Inês de Castro (1320? – 1355) meggyilkolt „posztumusz” portugál királynéről írt szomorújátékával foglalkoznak Marie Anne de Vichy-Chamrond du Deffand márkinő (1697 – 1780) irodalmi levelei, melyek (szerencsénkre) jócskán elkalandoznak aktuális apróságok felemlegetése felé. Bővebben…

Mattrészegek és a zsíros csepegés

Nézzük csak ezeket a mattrészegeket (vagy matarészegeket)! Már puszta megnevezésük is csak az „analógiás nyelvfejlődés” – lásd: „síkhülye” mint viszonyítási pont[1] – elvei alapján adható meg helyesen. („Igénk”, a Word mindkettőt külön kívánná írni.) Az pedig, hogy mitől mattak, netán mi mattolta be őket, külön kis kaland, melyet bő lére ereszteni lenne az igazi hiba. Bővebben…

Szkolopendrák túlereje

A Dardanelláktól délre húzódik Troad (ma Biga) ősi kultúrájú félszigete, azon Hisszarlik híres dombja, ahol a dúsgazdag kereskedő és műkedvelő régész, Heinrich Schliemann (1822 – 1890) kezdett ásatásaihoz 1871-től, boldogsággal töltve el a Kr.e. VIII. évszázadban élt Homeros újkori csodálóit, merész következtetéseivel felháborítva a régészet tudós művelőit. Ha ezek a következtetések inkább vágyszerűek is, mintsem tudományos igazságok, Schliemann vitatott művének örökre maradandó részei azok a rétegek, amelyeket feltárt. Ha a legmagasabban elhelyezkedőt, a IX-et azon az alapon nem is soroljuk oda, hogy a kései római idők maradványai (Kr.e. 85-tól), a maradék nyolc[1] is mind „nagy idők tanúja”. Schliemann az alulról másodikba, a Kr.e. 2500-2300 közöttibe helyezi Priamos korát.[2]

A görög Τροία, Troia városnév anatóliai eredetű, és ez a forrás a hettita nyelvben is kimutatható, ahol Truisának mondták.[3] Hisszarlik neve „kis erődöt” jelent. Ezt a nevet a VIII. réteg korszakába eső hellenisztikus kor katonai jelenlétéről kapta, bár a közeli Csiblak faluban Aszarliknak mondják, ami „romtelep” jelentésű.[4] (Talán megegyezhetünk egy „Várromban”.)

Hisszarlik dombja

Figyelmünk azonban most a félsziget ehhez közeli egykori városa, Rhoiteion felé fordul. Bővebben…

Articsóka és bimbózó szerelmek

DELIA
I prithee, Artichoke, go not so fast:
The weather is hot, and I am something weary.

ARTICHOKE
Nay, I warrant you, mistress Delia, I’ll not tire you with leading; we’ll go a’ extreme moderate pace.

The London Prodigall (1605), IV / 2[1]

DELIA
Esdeklek, Articsóka, ne siess annyira:
Hőség van, valamelyest eltikkadtam.

ARTICSÓKA
Sőt, biztosíthatom, Delia kisasszony, nem fárasztom a kíséretemmel; szélsőségesen közepes sebességgel fogunk haladni.

A londoni tékozló, IV / 2.
Az eredeti címlap alapján egy időben Shakespeare-nek (1564 – 1616) tulajdonították

A London Prodigall címlapja

Kinaros

Zeus bátyját, Poseidont volt meglátogatandó (a pontos időpont nem ismert), amikor – feltehetőleg visszaútján – a hűs habokból kiemelkedve megpillantott egy csodaszép halandó leányt Kinaros szigetén. A megpillantott ifjú hölgy nem riadt meg az isten közelségétől, és így, felbátorodva, Zeus is arra a lépésre szánta magát, ami a mai kor szigorúbb megítélésében megvetendő. Jutalmul a leány, Kynara az istennővé válás lehetőségét kapta, amennyiben hajlandó csábítóját követni az Olympos csúcsa közelébe. Nemcsak halandó, hajlandó is volt (már elnézést). Hera akadályoztatásai idején rövid, de meggyőző erejű légyottokra került sor, ám mindhiába: a leány haza-hazavágyott édesanyjához. Egyszer oda is surrant, de mi maradhat rejtve Zeus szemei elől? Haragjában, sit venia verbo, formálisan hazavágta a leányt, és mellékbüntetésül articsókává változtatta.
Alappal kételkedünk a történet hitelességében.  Bővebben…

Orchideák

Látva a kosborgyökeret, nem hasonló az a férfi nemi szerveihez? Ennek megfelelően… helyreállíthatja egy ember férfiasságát és szenvedélyét.

Paracelsus (1493? – 1541)[1]

Orkhis egy szatír és egy nimfa gyermeke volt, aki egy Bakkhos-ünnepségen nem bírt magával, és erőszakot próbált tenni az egyik papnőn. Vadállatok martalékául esett bűnhődésképpen, darabokra esett testéből fejlődött ki az orchidea. (Látni fogjuk, pontosan melyik testrészéből.) Kiábrándító gyanú ébred bennünk, hogy az orchidea valóban csodálatos darwini fejlődése másképp zajlódott a valóságban, ugyanis a történetnek nincs antik forrása, és a legrészletesebb átváltozás-nyilvántartások sem tudnak róla.[2] Az ifjú neve a görög „here”, azaz ὄρχις, horkhis szó. A nyelvtudomány sem támasztja alá az átváltozási történetet: a görög szó eredetéül az azonos jelentésű indoeurópai herghi- gyököt jelöli meg.[3] Bővebben…

Cinóber, sárkányvér, jakabfű-lepke

τῶν μὲν Ὀδυσσεὺς ἦρχε Διὶ μῆτιν ἀτάλαντος:
τῷ δ᾽ ἅμα νῆες ἕποντο δυώδεκα μιλτοπάρῃοι.

Ὅμηρος (αι VIII. π.Χ.): Ἰλιάς, II.[1]

ton men Odysseus erkhe Dii metin atalantos:
to d’hama nees eponto dyodeka miltopareoi.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász, II.

Zeuszra ütő elméjü Odüsszeusz volt vezetőjük:
véle tizenkét jó vörösarcu hajója vonult fel.

Devecseri Gábor (1907 – 1970) fordítása[2]

Egyszer már foglalkoztunk vörös színezékekkel, melyben felróttuk Theofrastosnak (Kr.e. 371? – 287?), hogy összekeverte a míniumot a cinóberrel. Ezúttal egy még furcsább és kínosabb összekeveréssel foglalkozunk, szintén egy vörös színezékkel kapcsolatban. Bővebben…

A pirosvállú csiröge és Fönícia

Így azután, édes fiam, én tőled nem akarnék
hátramaradni, de még úgy sem, ha az isten igérné,
hogy viruló fiatallá tesz, ráncom kisimítja:
mint voltam, mikor elhagytam szépasszonyu Hellászt,
hogy ne civódjam apámmal, Amüntór Ormenidésszal:
mert ő feldühödött énrám egy széphaju lányért,
kit szeretett, s közben feleségét semmibe vette,
édesanyámat; anyám folyton kért, térdem ölelve,
háljam el azt a leányt, hogy majd megutálja az aggot:
megtettem, hallgatva reá. Sejtette apám ezt
rögtön, s szörnyü Erínüszeket kért sűrü imával,
hogy tőlem született fiusarj sose üljön a térdén.
Átkos imáit meg célhoz segitette az isten,
Zeusza a földmélynek s riadalmas Perszephoneia.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász, IX.
Devecseri Gábor (1907 – 1970) fordítása[1]


1-pirosvallu_csirogeA pirosvállú csirögével, másik nevén vörösszárnyú gulyamadárral már találkoztunk, amikor a harisról írtunk. Területvédő hajlama olyannyira túlfejlett, hogy nála nagyobb állatok kiűzését is megkísérli, mint például az emberét vagy a lóét. Tizenöt éves példányát is megfigyelték, bár ez a madárvilágban nem mondható rendkívülinek. 2-agelaius_phoeniceus_svgEgy-egy hím egy-egy párzási időszakban olykor tizenöt nőstényt is felügyel átmeneti ideig, bár, mivel háremtartásról nem számolnak be forrásaink, ez egyúttal a nőstények promiszkuitásáról is árulkodó adat (hogy a politikai korrektség rovására ezúttal a logikai korrektséget preferáljuk). A csirögefélék családjának fajai rendszerint kitűnnek színpompás tollazatukkal.

A magyar nyelv különösen gazdag olyan madarak neveiben, amelyek nemhogy Magyarországon, de Európában sem honosak, és a történelmi ismeret sem hozta közel hozzánk, mint például a struccot vagy az albatroszt. Ezeknek a neveknek egy része a madár életmódjára utal kisebb-nagyobb leleménnyel: „tüskebujkáló”, „szuharbújó”, „víztaposó”, „hernyófaló”, más részük a tudományos vagy az angol, ritkábban más nyelvű elnevezés magyar hangrendbe illesztése: „csukár”, „frankolin”, „noddi”, „mejnó”, „asztrild”, „tangara”, „timália”, „trupiál”. Ám elvitathatatlanul azok a legszebbek, melyek az adott faj, nem vagy család esetében önálló szóként (például a hangutánzás szándékával) tűntek fel, mint a „kuhi”, „fú”, „csiröge”. Ha ez utóbbiak eredetét firtatjuk, meglepő fordulatot tartogat számunkra a Herman Ottó (1835 – 1914) által alapított Aquila („Sas”) madártani folyóirat 105-106. évfolyamában a Környezetvédelmi minisztérium Természetvédelmi Hivatalának hivatalos tájékoztatója (A Nyugat-Palearktiszban előfordult madárfajok magyar nyelvű névjegyzéke). A magyar szavak születése mögött értelemszerűen nem a nép szóalkotási kedve húzódik meg, de nem is a nyelvújítás idejéből származó egységes koncepció hozta létre a szócsoportot. Különféle írásos, de nem hivatalos hagyományok alapján (mint például a Brehm-könyv múlt század eleji fordítása!) előbb Keve András (1909 – 1984) állította össze a jegyzéküket, majd miután azt ifj. Tildy Zoltán (1917 – 1994) önkényesen átírta, Schmidt Egon tett rendet a listában. Végül 2000-ben előttünk áll a hivatalos megnevezések jegyzéke.[2] A „pirosvállú csiröge” mindenesetre kedvesebb szóalkotás az amerikai red-winged blackbirdnél („vörösszárnyú fekete madár”).


3-blackbird

pirosvállú csirögék vonulása

A madár besorolása Linnétől (1707 – 1778) származik. A tudományos név Agelaius phoeniceus.[3] A latin nemnév a görög ἀγελαῖος, agelaios, „társas”, „csoportos” alakulata.[4] (Gyanítom, a madár magyar társneve, az alig használt „vörösszárnyú gulyamadár” a „gulyajáró” mintájára abból a hamis feltételezésből fakadt, hogy a gulyajáróhoz hasonlóan a pirosvállú csiröge is gulyák nyomában járva szedné össze betevő falatját, és ezt mutatná ilyen alapon a nemnév.) Valójában a pirosvállú csiröge, bármennyire autonóm lélek is, ha területének védelme forog kockán, költözködéskor hatalmas rajokba verődik, sőt, csatlakozik más fajok rajaihoz.[5] Nagyobb rejtélyek vannak azonban a fajnévben.


Bővebben…

A pintyő

A Szarvas Gábor (1832 – 1895) által alapított Magyar Nyelvőr XXXVIII. évfolyamában, 1909-ben Korányi Emil joghallgató kisebb horderejű tudakozódását olvashatjuk. Kezébe került Az Ujság egy 1908-as száma, mely beszámol róla, hogy a keleti és nyugoti pályaudvar előcsarnokában és valószinüleg sok más vasúti állomáson is mérlegeket állítottak fel egy művészeti szempontból sikerültnek alig mondható oroszlánszáj alatt a következő felírással: 1-oroszlanszaj Bővebben…

Goji, az élet meghoszabbítója

Holddal esti csillag, vélem
Égő szerelem van.[1]

Petőfi (1823 – 1849): Szerelem vándorai (1844)

A burgonyafélék családjának számos nemzetsége (például a nadragulyák, maszlagok, beléndekek, dohányok) híres a barátságtalan terméséről, és ebben élen jár a csucsorok neme, benne kedves és jól eső fajunkkal, a krumplival.

1-parazskrumpliEbbe a családba tartozik a Linné (1707 – 1778) által megalkotott nem, az ördögcérnáké is. Bővebben…

A szurokfű és néhány családtag

Oread

Whirl up, sea –
whirl your pointed pines,
splash your great pines
on our rocks,
hurl your green over us,
cover us with your pools of fir.

Hilda Doolittle (1886 – 1961)

Oreád

Kavarogj fel, tenger,
hegyes fenyőiddel,
csapkodd nagy fenyveid
a szirtjeinkhez,
borítsd be zöldeddel,
tűlevél-tócsáiddal fedj be.

Tótfalusi István fordítása[1]

1 szurokfu

szurokfű és majoránna

Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája XX. könyve rövid 67. fejezetében beszámol a szurokfű hasznáról.

2 oregano

szurokfű

Mint írja, aromája a nagyezerjófűével vetekszik, és az orvoslásban sok fajtáját használják.

3 Dictamnus_albus

nagyezerjófű

4 izsop

izsóp

Az onitis, másképpen prasion, így id. Plinius, megjelenésében az izsópra emlékeztet, különösen macerálva és rágcsálva alkalmas elősegíteni a jó emésztést és szüntetni a gyomorfájást. Pók- és skorpiócsípésre fehér borban ajánlja, ficamokat, rándulásokat, horzsolásokat pedig ecetes-olajos kivonatába áztatott gyapjúkötéssel érdemes kezelnünk. Ez a fejezet ezzel véget is ér. Az utókor el-elvitatkozik felette. Bővebben…