La Fontaine címkéhez tartozó bejegyzések

Teherhordó szamarakról

Ne mutasd magad, ki nem vagy, embereknek,
Kazdagnak, nemesnek avagy egyebeknek,
Mert eszekbe veszik és osztán meg nevetnek.

Esopus fabulái, mellyeket mastan újonnan
magyar nyelvre fordított Pesti Gábriel
(†1550?)

Akik szamarak gondozásával foglalkoznak, meleg szavakkal írják le kedvenceik intellektusát, így például Kristin Kelly Gerlach[1], de ha úgy gondolnánk, véleményük érzelmi alapon elfogult, tévednénk. Kristin Hayday tudományos vizsgálata is megállapítja, hogy a szamarak és öszvérek ügyesebb problémamegoldók a lovaknál.[2] Hosszú időn át gyűjtött tapasztalatai alapján Nora Matthews is kiemelkedően intelligens lóféléknek ismerte meg a szamarakat.[3] Ha pedig valaki még a tiszta tudománynak sem hisz, győződjék meg a tulajdon szemével arról, hogy egy teherhordó szamár bölcsen utat enged egy autónak:

Bővebben…

Szalonkák sárral és anélkül

Votre salaire? dit le Loup,
Vous riez, ma bonne commère.
Quoi ! Ce n’est pas encor beaucoup
D’avoir de mon gosier retiré votre cou!

La Fontaine (1621 – 1695): Le Loup et le Cigogne.
Dans Les Fables choisies, mises en vers, I. (1668)
après Esope (av. J.-C. 620? – 564) & Phèdre (av. J.-C. 15? – ap. J.-C. 55?)[1]

„Tessék!
Még kérni valód is akad!
Hát, gólya néne, nem fizetség,
Hogy visszahúztad torkomból nyakad!
Menj, háládatlan, rút alak:
Aztán többé ne lássalak.”

A farkas és a gólya.
Válogatott mesék verses formában, I.,
Aisopos és Phaedrus nyomán.
Kosztolányi Dezső (1885 – 1936) fordítása (1916)[2]

Percy Bolingbroke St John (1821 – 1889) Young Naturalist’s Book of Birds: ANECDOTES OF THE FEATHERED CREATION (Ifjú természetbarátok madaras könyve: adomák a tollas világból) című könyvének első kiadása 1838-ban látott napvilágot Londonban (húzzuk alá: a szerző tizenhét éves korában). Legalábbis az „új kiadás” adomái között szerepel a halszálka-eltávolító gólya néne félreértése arról, hogy életmentő munkájáért fizetség jár. Mutatis mutandis: ott a történetben a nagyúr a kutyafélékről átvált a macskafélékre, maga az állatok királya, halszálka helyett jókora csont áll az életfunkciók útjában, a gólyát pedig a guvat cseréli le (mindketten saját családjuk névadói). Az ifjú szerző azonban megengedi, hogy talán egy másik „családalapító” madár, a szalonka részesíti elsősegélyben a megszorult megrendelőt.[3] Valamennyi felmerülő madár alkalmas lenne a feladat ellátására csőre adottságai folytán. A történet utolsóként említett szereplője ad lehetőséget tegnapi kisebb ismertetőnk természetes folytatására Alexander Wilson (1766 – 1813) madarairól, melyek közül egyet, annak kiterjedt kapcsolatrendszerére tekintettel, ez úton, külön kell említsünk a maga idejében.  Bővebben…

Szerelem, epilepszia, bukás és felemelkedés

For this was sent on Seynt Valentyne’s day
Whan every foul cometh ther to choose his mate.

Chaucer (1342? – 1400): The Parlement of Foules (Parliamentum avium in die Sancti Valentini tentum, 1380-90)

Mert ekkor volt Szent Valentin napja,
Amikor minden madár várható.

Madárparlament (A madarak Szent Valentin napján tartott parlamentje)
Németh Gergely Dániel fordítása[1]

A szöveg szerint kicsit szabad, de jelentésében jól megragadott fordítás kihagyja azt a gondolatot, ami miatt a mai napon az angolszász világ széltében-hosszában idézi Chaucer sorait, szó szerint, döcögősen: „mert a mai napra küldték ki a tanácskozást, amikor minden szárnyas párt választ magának”. A kiválasztott rész kedves és beszédes, de hiszen a teljes nagyszabású költemény ekörül forog. A „meteolór” (a szót gyatra tükörfordítással képzem a weather lore-ból) úgy tartja, február 14-e a madarak társválasztásának napja. Márpedig, mint jóval később La Fontaine (1621 – 1695) A pacsirta és fiókáiban tanítja[2], ezzel nem jó késlekedni.  Bővebben…

A bűz alvilága

Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak

Babits (1883 – 1941): Újabb versek (1934-1937).
Ősz és tavasz közt[1]

Már tettünk látogatást a bűz birodalmában, úgyhogy lelkileg valamelyest felvérteződhettünk a bűz alvilágába bocsátkozáshoz. Nem saját testünk alvilágára célzunk ezúttal. Sokszor említettük már a széklet markáns illatát okozó indolt és szkatolt. Nyilvánvaló szelekciós előnyt jelentett – elsősorban a mindenevő és a húsevő emlősök körében – a bélflórák számára, hogy erőteljes szaggal tartsák távol a termelőt és a végterméket, ugyanígy az undor kialakulása a bélflórának otthont adó állatot segítette a fertőzésveszélyes anyag felismerésében és elkerülésében. A párhuzamos fejlődés vezetett a szkatol és indol mai szomorú népszerűtlenségéhez (bár az illatszeripar óriási hígításban ibolyapótlékként és fűillatként veszi hasznukat). Ám ma a szemetesládák alvilágába hatolunk.

Bővebben…

A tücsök és a hörcsög

1 tucsok„Mit tettél a meleg időbe?”
„Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam.” –
„Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán.”

La Fontaine (1621 – 1695): A tücsök és a hangya

Kosztolányi (1885 – 1936) fordítása[1]

valaszto
A minap, Petőfi (1823 – 1849) pusztaleírásában, találkoztunk a prücsökkel, szárazabban tücsökkel. Különösen a „prücsök” tájnyelvi alak árulkodik róla, hogy a szó hangutánzó.[2]

Bővebben…

Mesefolyam évezredeken át

Aki ébreszt, mindig sebez is.

Nietzsche (1844 – 1900): A Wagner-per, Nietzsche kontra Wagner és válogatott aforizmák (1878)

1 Rumi_Bear_and_Sufi

illusztráció Rumi (1207? – 1273) Masnavijához

Valószínűtlen, hogy Nietzsche erre a tömör megállapításra La Fontaine (1621 – 1695) A medve és a kertészkedő (VIII/10)[1] című meséjének szomorú tanulságából jutott – amikor is a medve, aki barátja a kertésznek, az elszunnyadt kertész arca körül döngő legyeket merő jóindulatból úgy csapja le egy kővel, hogy a barát álma ezáltal örökössé válik. Nietzsche könyvei fennmaradtak, de az impozáns könyvtár nem tartalmaz La Fontaine-könyvet.[2]  Mindamellett Rüdiger Bittner azt gyanítja, A morál genealógiája (1887) egy megjegyzése a La Fontaine-től – eredetileg azonban Aisopostól (Kr.e. 620? – 564) – származó, a rókáról és a szőlőről szóló példázat továbbgondolása.[3] Ez nem kizárható, bár a róka szereplőként csak egyszer tűnik fel A morál genealógiájában, más szövegösszefüggésben.[4]
Efféle képzettársítást feltennünk tehát alaptalan, de mi, vézna utókor, miért is ne asszociálnánk Nietzsche aforizmájáról La Fontaine meséjére, sőt tovább. Bővebben…