Herodotos címkéhez tartozó bejegyzések

Illatok keletről

virginiai vagy nagylevelű csodamogyoró

Gentischer Gábor bemutatja a csoda- vagy varázsmogyoró-fák nemzetségének főbb fajait.[1] Mondhatni, az elnevezés nem indokolatlan: a virginiai vagy nagylevelű varázsmogyoró csersava a bőr összehúzása révén vérzést csillapít, a bőrre frissítően hat.[2] És bár az ősi vízérkutatáshoz elengedhetetlen, villás kiképzésű varázsvesszőt (dowsing-rod) előszeretettel alakítják ki varázsmogyoró-vesszőkből[3], és ennek igenis köze lehet a varázsmogyoró varázserejébe vetett hitnek, ki kell jelentsük, hogy a varázsmogyorónak nemcsak az élettana, de a szóeredete is nélkülöz mindenféle varázslatos elemet. A XVI. századtól használt witch hazel, „boszorkánymogyoró” előtagjának eredete minden bizonnyal az indoeurópai weik-, „hajlítani” gyökre támaszkodó azonos értelmű óangol wican, amelyből a wice származik. Ezzel az utóbbi szóval illettek mindenféle hajlékony ágú fát.[4] A nemzetközi elterjedés során a magyar nyelvbe értelemszerűen nem az óangolból jutott, hanem gyaníthatóan a német Zaubernuss, „varázsdió” lehetett a közvetlen előzmény. De a varázsmogyoró-fák sem nőnek az égig: például az orosz név mit sem őriz a szó csodájából. Ottani neve гамамелиса, ami persze a legkevésbé sem véletlen. Az ógörög ἁμαμηλίς, hamamelis a ᾰ̔́μᾰ, hama, „-val” és a μῆλον, melon, „alma” összetételeként az „almával egyidejűleg virágzó” növény[5], feltehetőleg a rózsafélék családjába tartozó naspolya[6]. Az, hogy a varázsmogyorók nemzetségének Linné (1707 – 1778) a Hamamelis nevet adta, már a kor etimológiai érettségi viszonyait tükrözi.[7] A csoda- vagy varázsmogyoró adja a nevét a maga családjának, a Hamamelidaceae-nek, melyet Robert Brown (1773 – 1858) kreált.[8] Bővebben…

Reklámok

Kastalia forrása és ősforrása

Ó, úr Appollón, Zeusz atya gyermeke!
Mikor születtél, ékesített apád
arany szalaggal, drága lanttal,
s hattyú szép fogatot kezedre

bízván, kiküldött Delphoi iránt, s a szép
Képhisszosz-adta Kasztaliánk ezüst
vizéhez: ott mondj jósigéket
s ossz igazat minekünk…

a fecske szólt, pacsirta zengett
és a tücsök cirpelte nékünk

szent jósigédet, s Kasztaliánk ezüst
forrása buzgott…

Alkaios (Kr. e. 630? – Kr.e. 570?): Apollónhoz. Előszó

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Kastalia forrása ma

Alkaios nem hiába kiáltott fel: ὦ Κασταλία κρήνη, o Kastalia krene[2], ó, Kastalia forrása, töredékben maradt himnusza, megkockáztathatjuk, az ősforrása a mesés Kastalia megjelenésének az ókor irodalmában. Legutóbbi írásunkban ígéretet tettünk rá, hogy kissé közelebbről is megvizsgáljuk ezt a forrást.  Bővebben…

Abaris nyila

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

Ady Endre (1877 – 1919): Új s új lovat (1914-15)[1]

A nagy Nyíl, mely ki-kilövi alólunk a lovakat, mégis irányt szab nekünk, az élet maga, melyet, Søren Aabye Kierkegaard (1813 – 1855) szavával, előrefele élünk, de csak visszafele érthetjük meg[2].
Kierkegaard kutatói sokat megtudnak a filozófus nem kiadásra szánt munkafüzeteiből, melyekben a nagy művek vázlatai, előmunkálatai is helyet kaptak. Kierkegaard jegyzetfüzetekbe dolgozott, melyek címlapjára kettőzött nyomtatott betűket írt. Dánul ezeket Journalenekenek mondják, ami annyit tesz, „feljegyzések” vagy „jegyzetfüzet”, és az angolszász irodalomra hull a leiterjakab szégyene, amikor ezt angolra Journalsként (kvázi „folyóirat”) fordítják. Ezek egyikében találjuk a következőt:

Naar man har een Tanke, men en uendelig, da kan man bæres af den hele Livet igjennem, let og flyvende, ligesom Hyperboræeren Abaris, der baaret af en Piil, bereiste hele Verden
Herodot IV, 36

JJ32[3]

Egy embert, akinek egyetlen gondolata van, de az végtelen, az végigviheti őt egész életén át, könnyen és gyorsan, akár csak a hüperboreaszi Abaris, aki egy nyílon hatolt végig a Földön.
Herodotos IV / 36

Három lehetőség bontakozik ki. Kierkegaard vagy nem nézte meg a hivatkozott helyet, vagy megnézte és félreértette, vagy Herodotos (Kr.e. 484? – 425) szavai keverednek benne egyéb olvasmányélményeivel. A Történelem idézett helyén ugyanis ez áll:

Mindezt a sokat mondtam el a hüperboreasziakról, és legyen ennyi elég; ennek megfelelően aztán nem is mesélem el Abaris mítoszát, aki állítólag hüperboreaszi volt, és nyilát végigvitte a világon, miközben nem vett ételt magához.[4]

Herodotos szerint tehát Abaris vitte a nyilat és nem megfordítva. Nem jelentős a különbség, de ki kell elégítsük feltámadt érdeklődésünket Abaris és mítosza iránt.

Bővebben…

Csodalények: nincs más előre, mint hátra

Brian Cummings történész csacsi öreg medvéjének (endearingly batty – engedtessék meg ennyi fordítói szabadság) nevezi id. Pliniust (23 – 79)[1], de csak részben adhatunk neki igazat. A hangvételben semmiképp, a tartalomban is csak mérsékelten. Id. Plinius hatalmas műve, A természet históriája keveri, sőt, sajnos, mesterien elegyíti a tudományt, a mítoszt és a babonát, és „babonás” fejezeteiben is megesik, hogy nem szögezi le teljes egyértelműséggel: lehet, hogy forrása hisz effélékben, de őt nem lehet megtéveszteni. Cummings bírálatát igazolja a mű VII. könyvének 2. fejezete.
Ebben a terjedelmileg roppant szakaszban különféle csodás embertípusokat számlál össze a nagy historikus, miután leszögezi, ne gondoljuk, hogy kizárólag a szittyák hódolnak az emberevés szokásának. A kyklopsok említésével máris az arimaszpoknál vagyunk, akik ugyan embert nem esznek, de ugyanúgy egyetlen szemet viselnek homlokuk közepén, mint a kyklopsok. Róluk már a Kr.e. VII. században élt Haristeas is beszámol, ahogy ezt id. Plinius maga is említi, sőt Herodotos (Kr.e. 484? – 425) is. A Történelem IV. könyvében szkeptikus hangon szól Ázsia vad szörnyeiről és különös népeiről. A szittyák területén élő arimaszpok az aranyat őrző griffek közelségében élnek, nevük, Herodotos szerint, a szittyák ἄριμα, harima, „egy” és σπου, spu, „szem” szavából tevődik össze.[2] Valami hiba csúszhatott a szómagyarázatba, mert ezt a népet az újkori történészek beazonosították és egyszeműségét nem látták bizonyítottnak. A név Vilém Tomášek (1841 – 1901) szerint az irániban „vad lovas népet” jelent, mellyel élesen szemben áll Karl Viktor Müllenhoff (1818 – 1884) elmélete, aki iráni eredetből a „szelídített lovas nép” változat mellett száll síkra. Carl Johann Heinrich Neumann (1823 – 1880) viszont úgy tudja, a szó a mongolban „hegylakót” jelent.[3] Az arimaszpok és a griffek viszonya, olvassuk a két görög auktorra hivatkozó id. Pliniusnál, ellenséges: a griffek aranyat bányásznak, amire az arimaszpok foga fáj. Nemhiába írja Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456) a Leláncolt Prometheusban:

PROMÉTHEUSZ

A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz
dühös kutyáit és az egyszemű lovas
arimaszposzok hadát; az alvilági rév
mellett, aranypatak körül tanyáznak ők.
Közel ne menj!…

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[4]

A fejezet számos további csodalénye közül semmiképpen ne hagyjuk említetlenül néhány zamatosat. A vagy a Kr. e. III., vagy I., vagy Kr.u. az I. században élt, talán nikaiai születésű Isigonos életműve mára nem maradt fenn[5], de id. Plinius őt idézi, amikor a Borysthenesen, azaz Dnyeperen túli terület lakóinak sajátos szokásáról beszél: előszeretettel használnak ivóserlegként koponyákat. Értelemszerűen a Dnyeper alsó folyásánál élhetnek ezek a népek, hiszen úgy tűnik, a felsőt az ókoriak id. Plinius fő forrása, Herodotos idején még nem ismerték.[6]

a Dnyeper

Ki tudja, talán az antikvitásokban felmutatott jártassága vezette arra az ötletre később Alboin (526 – 572) longobárd királyt, hogy apósa, Cunimund (†567) gepida király koponyáját használja erre a célra.[7] Vagy mit szóljunk a gyerekkoruk óta fehér hajú, tengerzöld szemű albánokhoz, akik sötétben jobban látnak, mint világosban? Itt természetesen Kaukázusi Albánia lakosairól van szó.[8] De egy-egy szó vagy félmondat nem elég jó néhány csodalény jellemzéséhez. Rájuk később térünk vissza. Tulajdonképpeni tárgyunkhoz értünk: azokhoz az emberekhez, akik lábfeje fordítva áll a megszokotthoz képest. Ez geometriailag több lehetőséget is megenged, ezért pontosítsunk: (szigorúan) gondolatban forgassuk el a lábfejet a lábszárcsont körül 180°-kal.  Bővebben…

A szfinx évszázadai

Οἰδίπους

ἐπεί, φέρ᾽ εἰπέ, ποῦ σὺ μάντις εἶ σαφής;
πῶς οὐκ, ὅθ᾽ ἡ ῥαψῳδὸς ἐνθάδ᾽ ἦν κύων,
ηὔδας τι τοῖσδ᾽ ἀστοῖσιν ἐκλυτήριον;
καίτοι τό γ᾽ αἴνιγμ᾽ οὐχὶ τοὐπιόντος ἦν
ἀνδρὸς διειπεῖν, ἀλλὰ μαντείας ἔδει:
ἣν οὔτ᾽ ἀπ᾽ οἰωνῶν σὺ προυφάνης ἔχων
οὔτ᾽ ἐκ θεῶν του γνωτόν: ἀλλ᾽ ἐγὼ μολών,
ὁ μηδὲν εἰδὼς Οἰδίπους, ἔπαυσά νιν,
γνώμῃ κυρήσας οὐδ᾽ ἀπ᾽, οἰωνῶν μαθών…

Σοφοκλής (497? π.Χ. – 405?): Oιδίπους τύραννος[1], στις αρχές του 420 χρόνια π.Χ.

Oidipus

epei, fer’ eipe, pu sy pantis ei safes;
pos uk, hoth’ e rapsodos enthad’ en kyon,
mydas ti toisd’ astoisin eklyterion;
kaitoi to g’ainige’ ukhi tupiontos en
andros dieipein,alla manteias hedei:
en út’ ap’ oionon sy prufanes hekhon
út’ ek theon tu gnoton: all’ ego molon,
o meden eidos Oidipus, hepausa nin,
gnome kyresas ud’ ap’, oionon mathon…

Sofokles: Oidipus tyrannos, stis arhes tu 420 hronia p.Kh.

Oedipus

Szólj hát ugyan, hol a híres jóserőd?
Mért nem tudtál, mikor itt volt a dalnok eb,
a városnak valami mentőt mondani?
Nem jövevénynek illett bizony a talányt
megoldani: ez jóslás dolga volt, amit
te sem madárból nem látszott, hogy értenél,
sem isten-ihletésből; akkor jöttem én,
én, a tudatlan Oedipus, s megoldtam azt
pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint.

Oedipus király (a Kr.e. 420-as évek elején).
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása (1931)[2]

Sofokles mesteri megformálásában nemcsak Oidipus kettős természetű, aki meg is akarja tudni nem is atyja, Laios halálának körülményeit, hanem így vagy úgy szinte mindegyik fontosabb szereplő, így a vak jós, Teiresias is, aki retteg is – nem is az igazság feltárásától. Párbeszédük drámai csúcspontján a rettenetes kétely mardosásában Oidipus teljesen „mai emberként” viselkedik: hőzöngve, a tárgytól elcsapongva emlegeti fel tulajdon sikerét a szfinx titkának feltárásában.  Bővebben…

Szembenézés a múlttal (a catoblepas)

LE CATOBLEPAS,

buffle noir, avec une tête de porc tombant jusqu’à terre, et rattachée à ses épaules par un cou mince, long et flasque comme un boyau vidé.
Il est vautré tout à plat ; et ses pieds disparaissent sous l’énorme crinière à poils durs qui lui couvre le visage.

Gras, mélancolique, farouche, je reste continuellement à sentir sous mon ventre la chaleur de la boue. Mon crâne est tellement lourd qu’il m’est impossible de le porter. Je le roule autour de moi, lentement ; et la mâchoire entrouverte, j’arrache avec ma langue les herbes vénéneuses arrosées de mon haleine. Une fois, je me suis dévoré les pattes sans m’en apercevoir.
Personne, Antoine, n’a jamais vu mes yeux, ou ceux qui les ont vus sont morts. Si je relevais mes paupières, — mes paupières roses et gonflées, — tout de suite, tu mourrais.

Flaubert (1821 – 1880): La Tentation de saint Antoine[1]

A CATOBLEPAS

fekete bivaly, disznófeje egészen a földig lóg, s vállával csak egy vékony, hosszú nyak köti össze, mely petyhüdt is, mint a tömlő.
Elnyúlik a földön, s lába eltűnik a sörtés szőrzet alatt, mely arcát borítja.

Kövér vagyok, szomorú és barátságtalan, s örökké azzal vagyok elfoglalva, hogy hasamon érezzem az iszap melegét. Koponyám oly súlyos, hogy lehetetlen felemelnem. Csak lassacskán hengergetem magam körül. Szám kitátom, s nyelvemmel a leheletemtől harmatos mérges füveket tépkedem. Egyszer saját patámat ettem meg, anélkül hogy észrevettem volna. Antal, még senki sem látta a szememet, vagy aki látta, meghalt. Ha felnyitnám szemhéjamat – rózsaszín és duzzadt szemhéjamat – , nyomban meghalnál.

Tellér Gyula fordítása[2]

Schongauer (1450? – 1491): Szent Antal (250? – 356) megkísértése

Flaubert apokaliptikus művét először 1849-ben fejezte be, aztán negyed századra rá, de a posztumusz 1903-as változat nevezi magát végérvényesnek. (Érdemes a forrásvidéken összehasonlításokat tennünk.) Az utókor megítélése a regényről ingadozó. Egyetlenegy véleményt idézve:

FIGYELEM: Elrettentés céljából íródik a post!!! Én csípem Flaubert, mert iszonyat jó arc volt, és tényleg értett az irodalomhoz, nem is értem, hogy írhatott olyan művet, mint ez. Ez a könyv borzasztó!!![3]

Borges (1899 – 1986) minden véleménynél többet mondó bőségben merít a regényből a már általunk is idézett, 1957-ben kiadott Livro dos Seres Imagináriosban (Képzelt lények könyve, Scholz László fordítása, 1988). A nagy igényű, mégis könnyed hangvételű összeállításból a catoblepas sem maradhat ki. Bővebben…

Halak belső élete

Und als der Koch den Fisch zertheilet,
Kommt er bestürzt herbeigeeilet
Und ruft mit hocherstauntem Blick:
”Sieh, Herr, den Ring, den du getragen,
Ihn fand ich in des Fisches Magen,
O, ohne Grenzen ist dein Glück!”

Schiller (1759 – 1805): Der Ring des Polykrates (1798)

S a szakács, hogy felhasította
a halat, riadtan futott a
trónhoz, kiáltva boldogan:
„Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam,
benne volt a nagy hal hasában,
óh, szerencséd határtalan!”

Polükrates gyűrűje. Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

Samos

A Kr.e. VI. századi perzsa belvillongások a birodalom határvidékén is kaotikus viszonyokat teremtettek. Az érdekszférában feléledtek a hatalom szerelmeseinek ambíciói. Bővebben…

A nafta

Abseron

A kőolaj és származékai felhasználásának kultúrtörténete óriási, még felvázolni is nagy munka. A történetnek csak a legelejét vizsgáljuk meg közelebbről.
Mir-Juszif Mir-Babajev azeri professzor II. (Nagy) Kurussal (Kyros, Kr.e. 600? – 530) indítja a történelmi áttekintőt. A nagy perzsa uralkodó az Abseron-félsziget olaját várak, városok felgyújtására használta harcaiban.[1] Bő száz évre rá Herodotos (Kr.e. 484? – 425) a Történelem I. könyvének 179. fejezetében arról számol be, hogy Babilon falainak építéséhez a közelben (akkori és ottani viszonyok közepette: nyolc napi járásra), Is (ma: Hit) mellett talált természetes bitument is felhasználták.[2]

Is (Hit)

Bővebben…

Szlávok és rabszolgák

λέγονται γὰρ ὑπὸ Σκυθέων καὶ Ἑλλήνων τῶν ἐν τῇ Σκυθικῇ κατοικημένων ὡς ἔτεος ἑκάστου ἅπαξ τῶν Νευρῶν ἕκαστος λύκος γίνεται ἡμέρας ὀλίγας καὶ αὖτις ὀπίσω ἐς τὠυτὸ κατίσταται. ἐμὲ μέν νυν ταῦτα λέγοντες οὐ πείθουσι, λέγουσι δὲ οὐδὲν ἧσσον, καὶ ὀμνῦσι δὲ λέγοντες.

Ἡρόδοτος (484? – 425 π.Χ.): Ὶστορίαι (440 π.Χ.) Δ (Μελπομένη), 105[1]

legontai gar hypo Skytheon kai Hellenon ton en te Skythike katoikemenon os eteos ekastu apax ton Neuron ekastos lykos ginetai emeras oligas kai autis opiso es touto katistatai. eme men nyn tauta legontes u peithusi legusi de uden esson, kai omnysi de legontes.

Olybá tűnhet, ezek az emberek varázserővel bírnak, miután a szkíta földön letelepedett szittyák és görögök azt állítják róluk, hogy évente minden neuri farkassá válik néhány napra, majd visszatér eredeti alakjához. Ami engem illet, nem hiszek ezekben a beszámolókban, de ők ezt állítják, sőt esküsznek rá.

Herodotos: Történelem, IV. könyv (Melpomene), 105. szakasz

Herodotos két lapátot tart a tűzben, amikor a neurik vérfarkasságáról számol be. Biztosítja magát, hogy nem hiszi el, de állítását mások esküjére hivatkozva mégiscsak megerősíti. A belőle kései vérfarkasként táplálkozó Pomponius Melának (15? – 45?) nincsenek ilyen fenntartásai. A világ leírása II. kötetében (A tengerünk körül – Asia végétől Herkules oszlopaiig) a Szkítiáról szóló fejezetben (melynek lakóit az egész emberiség őseinek tekinti) azt írja, az év egy meghatározott szakában minden egyes neuri, ha úgy látja jónak, farkassá változtathatja magát, majd vissza, eredeti alakjába.[2]
Az újkor tudományos képzeletét érthetően megmozgatta, kik is ezek a neurik. Érdemben elsőként Linné (1707 – 1778) barátja, Olof von Dalin foglalkozott velük. Összehasonlító vizsgálatainak eredményeképpen a Svea rikes historiában (A svéd királyság története)[3] oda jut, hogy makedón nyomásra egy szittyákból, görögökből, zsidókból álló nép, kiegészülve a Herodotos által budenoinak nevezett pásztorkodó szittya törzzsel, Kr.e. 400 körül elárasztották a később svéd fennhatóságú szigeteket, és őseivé váltak a finneknek, lappoknak és észteknek.[4] Dalin következtetéseinek önkényét ma már nem fogadják el. Munkássága mégis pezsdítően hatott utódjaira.

Olof von Dalin (1708 – 1763) és Pavel Jozef Šafárik (1795 – 1861)

A ma legelfogadottabb feltételezés a leszármazottaikról Pavel Jozef Šafáriktól ered. Feltűnt neki, hogy a kibővített értelemben Nyugat-Szkítiának tekinthető mai fehérorosz, kisorosz, rutén, kelet-lengyel területeken feltűnően sok földrajzi egység nevében szerepel a nur tag[5] – rögtön tegyük hozzá, hogy a helyi régi nyelveken a ńur mezőt, mocsarat jelent[6], és a szittyák földje mindig is híres volt mocsarairól –, és egy merész gondolatsorral arra következtet, hogy ezen a kiterjedt területen élő, szittya eredetű neuri nép a szláv népek őse.[7] Ha eredetükre nem is világít rá az elmélet, a leszármazottaikra igen.

Nuzsec, a Nyugati-Bug mellékfolyója

Bővebben…

A pirosvállú csiröge és Fönícia

Így azután, édes fiam, én tőled nem akarnék
hátramaradni, de még úgy sem, ha az isten igérné,
hogy viruló fiatallá tesz, ráncom kisimítja:
mint voltam, mikor elhagytam szépasszonyu Hellászt,
hogy ne civódjam apámmal, Amüntór Ormenidésszal:
mert ő feldühödött énrám egy széphaju lányért,
kit szeretett, s közben feleségét semmibe vette,
édesanyámat; anyám folyton kért, térdem ölelve,
háljam el azt a leányt, hogy majd megutálja az aggot:
megtettem, hallgatva reá. Sejtette apám ezt
rögtön, s szörnyü Erínüszeket kért sűrü imával,
hogy tőlem született fiusarj sose üljön a térdén.
Átkos imáit meg célhoz segitette az isten,
Zeusza a földmélynek s riadalmas Perszephoneia.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász, IX.
Devecseri Gábor (1907 – 1970) fordítása[1]


1-pirosvallu_csirogeA pirosvállú csirögével, másik nevén vörösszárnyú gulyamadárral már találkoztunk, amikor a harisról írtunk. Területvédő hajlama olyannyira túlfejlett, hogy nála nagyobb állatok kiűzését is megkísérli, mint például az emberét vagy a lóét. Tizenöt éves példányát is megfigyelték, bár ez a madárvilágban nem mondható rendkívülinek. 2-agelaius_phoeniceus_svgEgy-egy hím egy-egy párzási időszakban olykor tizenöt nőstényt is felügyel átmeneti ideig, bár, mivel háremtartásról nem számolnak be forrásaink, ez egyúttal a nőstények promiszkuitásáról is árulkodó adat (hogy a politikai korrektség rovására ezúttal a logikai korrektséget preferáljuk). A csirögefélék családjának fajai rendszerint kitűnnek színpompás tollazatukkal.

A magyar nyelv különösen gazdag olyan madarak neveiben, amelyek nemhogy Magyarországon, de Európában sem honosak, és a történelmi ismeret sem hozta közel hozzánk, mint például a struccot vagy az albatroszt. Ezeknek a neveknek egy része a madár életmódjára utal kisebb-nagyobb leleménnyel: „tüskebujkáló”, „szuharbújó”, „víztaposó”, „hernyófaló”, más részük a tudományos vagy az angol, ritkábban más nyelvű elnevezés magyar hangrendbe illesztése: „csukár”, „frankolin”, „noddi”, „mejnó”, „asztrild”, „tangara”, „timália”, „trupiál”. Ám elvitathatatlanul azok a legszebbek, melyek az adott faj, nem vagy család esetében önálló szóként (például a hangutánzás szándékával) tűntek fel, mint a „kuhi”, „fú”, „csiröge”. Ha ez utóbbiak eredetét firtatjuk, meglepő fordulatot tartogat számunkra a Herman Ottó (1835 – 1914) által alapított Aquila („Sas”) madártani folyóirat 105-106. évfolyamában a Környezetvédelmi minisztérium Természetvédelmi Hivatalának hivatalos tájékoztatója (A Nyugat-Palearktiszban előfordult madárfajok magyar nyelvű névjegyzéke). A magyar szavak születése mögött értelemszerűen nem a nép szóalkotási kedve húzódik meg, de nem is a nyelvújítás idejéből származó egységes koncepció hozta létre a szócsoportot. Különféle írásos, de nem hivatalos hagyományok alapján (mint például a Brehm-könyv múlt század eleji fordítása!) előbb Keve András (1909 – 1984) állította össze a jegyzéküket, majd miután azt ifj. Tildy Zoltán (1917 – 1994) önkényesen átírta, Schmidt Egon tett rendet a listában. Végül 2000-ben előttünk áll a hivatalos megnevezések jegyzéke.[2] A „pirosvállú csiröge” mindenesetre kedvesebb szóalkotás az amerikai red-winged blackbirdnél („vörösszárnyú fekete madár”).


3-blackbird

pirosvállú csirögék vonulása

A madár besorolása Linnétől (1707 – 1778) származik. A tudományos név Agelaius phoeniceus.[3] A latin nemnév a görög ἀγελαῖος, agelaios, „társas”, „csoportos” alakulata.[4] (Gyanítom, a madár magyar társneve, az alig használt „vörösszárnyú gulyamadár” a „gulyajáró” mintájára abból a hamis feltételezésből fakadt, hogy a gulyajáróhoz hasonlóan a pirosvállú csiröge is gulyák nyomában járva szedné össze betevő falatját, és ezt mutatná ilyen alapon a nemnév.) Valójában a pirosvállú csiröge, bármennyire autonóm lélek is, ha területének védelme forog kockán, költözködéskor hatalmas rajokba verődik, sőt, csatlakozik más fajok rajaihoz.[5] Nagyobb rejtélyek vannak azonban a fajnévben.


Bővebben…

Maraton és édeskömény

…He flung down his shield,
Ran like fire once more: and the space ’twixt the Fennel-field
And Athens was stubble again, a field which a fire runs through,
Till in he broke: ”Rejoice, we conquer!”

Browning (1812 – 1889): Pheidippides[1] (1879)

…Pajzsát a földre levetette ő,
Még egyszer, mint tűz, iramodik: a tér a köménymező
És Athén közt tarlóvá lett, mit felemészt a láng,
Míg kiszakadt belőle: győztünk! vigadjunk hát!

Νενικήκαμεν! (Nenikekamen!) Győztünk! Feidippides († Kr.e. 490) szobra a maratoni országúton

Erős közvetett bizonyítékunk van rá, hogy a költemény címadója, Feidippides († Kr.e. 490) a görögök maratoni csatanyerése után nem rohant az onnan mintegy 40 kilométerre fekvő Athén piacára ezzel a diadalkiáltással ajkán mint utolsó szóval: a mesélés, színezés iránt rendkívül fogékony Herodotos (Kr.e. 484? – 425) nem tud az esetről.[2] Ahogy a legendás történet eredetét visszafejtik, kiagyalójának Plutarkhos (46? – 127?) tűnik.[3] Browning verse mindamellett óriási hatást gyakorolt Michel Jules Alfred Bréal (1832 – 1915) akadémikusra és Pierre de Frédyre, Coubertin bárójára (1863 – 1937), a jelenkori olimpiai játékok atyjaira, hogy a maratonfutást felvették a műsorszámok közé.[4]  Bővebben…

A nagyúr újabb eltévelyedése

Händel (1685 – 1759) opera- és oratóriumszereplői, tudjuk, olykor egészen más környezetben is feltűnnek, mint ahol megszoktuk őket. I. Khsajarsa, azaz Xerxes például nemcsak egyik utolsó operájának, az 1738-ban bemutatott Xerxesnek (HWV40) címszereplője, de Ahasvérus néven fontos szerepet játszik Händel első biblikus tárgyú oratóriumában, az 1718-ban írt (és az oratóriumi formához jobban igazodó módon 1732-ben átírt) Eszterben (HWV50a-b) is. A biblikus hagyomány ugyanis Xerxest Ahasvérussal azonosítja.

2 Esther-before-Ahasuerus

Artemisia Gentileschi (1593 – 1656?): Eszter Ahasvérus (Kr.e. 518 – 465) előtt

Az oratórium a bibliai történetbe ott kapcsolódik be, ahol Ahasvérus már kiválasztotta magának új feleségét, Esztert, aki ebből a pozíciójából, bár asszonyi önrendelkezése feláldozása árán, hatékonyan megvédheti népét, a zsidóságot az ellene törő Hámán népirtó tervei ellen. Az Úr útjai különösek: a lehetőség Eszter és népe előtt amiatt nyílik meg, mert Xerxes elbocsátja korábbi feleségét, Vástit.[1] Az elbocsátás körülményei különösek. Nemrég ritka eltévelyedés gyanúja alól igyekeztünk kimenteni Xerxest: a dendrofília „vádja” alól. Ezúttal nem lesz ennyire könnyű dolgunk: Vásti elbocsátásához a jelek szerint Xerxes egy másik nemi eltévelyedése vezetett. Bővebben…

Xerxes leszek, fát nevelek

1 DendrRecitativo
Frondi tenere e belle,
del mio platano amato,
per voi risplenda il Fato.
Tuoni, lampi e procelle
non v’oltraggino mai la cara pace
nè giunga a profanarvi mostro rapace.
Arioso
Ombra mai fù di vegetabile
cara ed amabile soave più.[1]

Recitativo
Gyönge és gyönyörű leveleidre,
én szeretett platánom,
áradjon a szerencse.
Mennydörgés, villám és viharok
meg ne zavarják édes békéd,
szentségedet dúló szelek ne háborgassák.
Arioso
Nem élt még növény,
melynek árnyán kedvesebb, nyájasabb,
édesebb lett volna nekem.

Händel (1685 – 1759): Xerxes HWV40, I/1

Händel párezer áriájából ezt az egyet mindenki ismeri, akit 12-14. életéve az iskolapadban ért, ha az „igazi” áriák közé a legalább annyira igazi ariosókat is besoroljuk. A dallamot Largóként aposztrofálják az oktatási rendszer bizonyos szintjein, valójában (és helyesen előadva) Larghetto, azaz nélkülözi a múlt századi barokk-felfogás patetikus nyújtását.
Nicolò Minato (1627? – 1698) Xerse című szövegkönyvére Cavalli (1602 – 1676) írt először nagy sikerű operát Velencében 1654-ben.

A szövegkönyvet negyven évvel később Silvio Stampiglia (1664 – 1725) átdolgozott Rómában Bononcini (1670 – 1747) első operája számára. Szövegkönyvek felújítása nem volt ritka a barokk korban, de több emberöltőt kiszolgáló szövegre alig van példa. Még a kisebb időszakokat átívelő átdolgozások is gondot fordítottak az eredeti változatok tréfás részleteinek alapos megnyirbálására, két okból is. Egyrészt megváltozott az ízlés, és a „komoly operákban”, opera seriákban a közönség rossz néven vette a komolytalanságot. Másrészt az operaszínpadi humor szélsebesen elavul. A kora barokk humoros betéteket ma már inkább megértő türelemmel fogadjuk, mint lelkes kacajjal. A Xerxes szövegkönyve azonban többé-kevésbé átvészelte ezeket a máskor szokásos és természetes vágásokat. Ennek megfelelően Händel Xerxesének gyakori besorolása „vígopera”, bár műfajilag ez éppúgy túlzás. Mint Harold Powers (1928 – 2007) finoman rámutat, egy kicsit többről is szó van, mint a szövegkönyv átvételéről. (Händel operájának szövegkönyvírója, azaz az átdolgozó ismeretlen.) Bononcini operájának számos részlete jelenik meg Händel művében, maga a nyitó arioso is:

Ám ha valahol érvényes Händel cinikusnak tűnő magyarázata a „kölcsönzéseire” („jobb kezekben lesz az nálam”), itt okvetlenül. A finom tollú, de a jelentős barokk operaszerzők mellett kicsit erőtlen komponistává érő Bononcini első operája ugyan magán hordozza a későbbi nagy művek derűjét, mégis tipikus szárnypróbálgatás, amelyre ráfér egy kis vérátömlesztés.[2] Ám a továbbiakban nem a Kr.e. 480-ban játszódó egész művel (és keserves fogadtatásával) foglalkozunk, hanem, kis kitérőkkel, a címszereplő általunk is hallható rejtelmes betegségével. Már ha igazak a találgatások. Bővebben…

Krokodilok évezredei

OTHELLO

O devil, devil!
If that the earth could teem with woman’s tears,
Each drop she falls would prove a crocodile.
Out of my sight!

Shakespeare (1564 – 1616): Othello IV/1[1]

OTHELLO.

             Ördög! Ördög! Oh!
Ha női köny teherbe ejtené
A földet: ennek minden cseppiből
Egy krokodil születnék! El szememből!

Szász Károly (1829 – 1905) fordítása[2]

1 nilusi krokodil

nílusi krokodil

A krokodil életmódját az ember évezredek óta tanulmányozza. Töredékes összeállítást olvashatunk forrásunkban régi szerzők megfigyeléseiről, vagy, jobb szóval, elképzeléseiről[3]. A merészebbek egyetlen kattintás révén azt is megláthatják, a középkorban hogy képzelték az emberevő krokodilt táplálkozás közben.[4] Mindamellett a neves szerzők összes szavára ne vegyünk mérget. Herodotos (Kr.e. 484? – 425) szerint a krokodil az alsó állkapcsát képtelen mozgatni, a XIII. századi normandiai trubadúr, Guillaume de Clerc azt mondja, a felsőt. Beláthatatlan következményekkel járna, ha mindkettejüknek igaza lenne. Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) Állattanában (Kr.e. 350) Herodotos álláspontján van, és azt is hozzáteszi, a krokodil az egyetlen állat, amelyik képes a felső állkapcsát mozgatni. Ez nem igaz, a krokodil erre képtelen (a gekkó és némely hal azonban képes rá). A fiatal költők által tudatlansággal megvádolt idős Petrarca (1304 – 1374) (az Önmagam és sokak tudatlanságáról című latin nyelvű értekezésében[5]) Cicerót (Kr.e. 106 – 43) idézve, aki szerint vannak olyan ismeretek, amelyeket jobb nem tudni, mint tudni (beszélek itt saját posztjaim ellen), igyekszik bő felsorolással nevetségessé tenni Aristoteles Állattanát; az igazságtartalma vizsgálata nélkül a felesleges ismeretek körébe utalja a krokodil állkapcsának ügyes-bajos dolgait.[6] Bővebben…

Gorillák, bundájuk, csontjaik

1 TUNISIA_DOUGGA_TEMPLE_JUNON

A Mennyei Juno carthagói templomában már „jártunk”: Aeneas és társa, Achates ennek reliefjén szembesült megrendülve saját megélt és megharcolt sorsuk történelemmé válásával. A templomban két nőstény gorilla bundáját függesztették ki id. Plinius (23 – 79) szerint (A természet históriája, VI. 36. 200), és ezek ott is függtek Kr.e. 146-ig, amikor is a rómaiak lerombolták Carthagót.[1] Ám hogy ezek valóban gorillák prémjei voltak, alaposabb kivizsgálásra szorul. Bővebben…