A két Telmessos – 1.: álmok, jóslatok

THERE should have been a poet in our company to describe that charming little bay of Glaucus, into which we entered on the 26th of September, in the first steamboat that ever disturbed its beautiful waters.

Thackeray (1811 – 1863): Notes Of a Journey From Cornhill To Grand Cairo (1846).
X. Telmessus — Beyrout[1]

KELLETT volna legyen a társaságunkban egy költő, hogy leírja Glaucus elbűvölő öblét, melybe szeptember 26-án érkeztünk az első gőzhajóval, amely valaha felzavarta gyönyörűséges vizeit.

Útinapló Cornhilltől Nagy-Kairóig.
X. Telmessos – Bejrút

A két Telmessosról manapság keveset beszélünk. Nem így az antikvitásban. Mindkettőnek megvolt a maga nem is kicsi jelentősége. Érdekes módon mindkettőt emlegették a jósaikról. De hol is feküdt ez az egykor jelentős két város?
A történelmileg fontosabb Telmessos – melyet Thackeray is meglátogatott – Lykhiában emelkedett a Földközi-tenger partján. Ma a dél-anatóliai Fethiye áll a helyén, Attaleiától (a turisztikailag szintén igen népszerű mai Antalyától) mintegy 140 km-re délnyugat-nyugatra a „török Riviérán”. Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?) a Földrajzi feljegyzések XIV. könyve III. fejezetében ezt a Telmessost hegyfokként jellemzi, mely kikötővel is bírt. Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája V. könyvében a 28., Lykhiáról szóló fejezetben mint határvárosról ír szűkszavúan Telmessosról.[2]

^Fethiye

A kétféle Boszporusz – 1.: a kétféle kimmerek

Ió fellép, tehén-alakban, homlokán szarvval, riadt tekintettel

IÓ
Mily föld ez? A népe milyen? Kit kell
látnom e szirthez kötve, amint rá
szél ostora csap?
Mi a bűn, amiért szenvednie kell?
Bújdosva hová
tévedtem el én, nyomorult lány?
Jaj, jaj,
fulánkot engedett belém a bőgöly,
s Argoszt látom megint, a Föld szülöttét,
ezerszemű pásztoromat, segíts meg, ó, Zeusz!
…

PROMÉTHEUSZ
…
Amerre szűk kaput nyitott a tengerár,
a kimmer földszoroshoz érsz, bátran haladj
el ott s a Maiótiszt keresztülgázolod.
…

Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456): Leláncolt Prométheusz (Kr. 479 v. után)
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása (1965)[1]

A Fekete- és Márvány-tengert összekötő Boszporusz jelentése „tehéngázló”, melyet a Zeusz által elcsábított, majd Hera elől menekülő, tehénné változtatott Io zaklatott sorsa magyaráz. Erről a zaklatott sorsról Ál-Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?)  Mitológiájának II. könyve 1. fejezete is beszámol:

Héra bögölyt küldött a tehénre, aki először a róla elnevezett Ión-öbölhöz ért, majd Illűrián át a Haimosz-hegységet maga mögött hagyva keresztülment a thrákiai szoroson, amelyet azóta Boszporosznak hívnak. Innen Szkűthiába, majd a kimmerek földjére ért.

Horváth Judit fordítása[2]

Van azonban egy másik ilyen nevű hely a glóbuson, mi több, hosszú időn át virágzó királyság:

Az antigonidák végnapjai – bevezetés

Ókori színház romjai Perinthosban. A legnagyobb feltárt thrák színház

Szicíliai Diodoros (Sikeliotes, Kr.e. 90? – 27?) a Könyvtár VII. könyve XVII. fejezetének 1. szakaszában azt írja, Makedónia első királya Karanos, Herakles egyenes ági leszármazottja volt. Sok történész van ezen a véleményen, így Theopompos (Kr.e 378? – 320?), akinek fő műve, a II. Fülöp uralmát leírni célzó, de a teljes görög történelmet számba vevő 58 kötetes Filippika[1] ugyan elveszett (akárcsak a többi műve), de sokan idézik, így ezt a genealógiát is[2]. Ugyanígy Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) is készpénznek veszi monumentális művének (A római nép története a város alapításától) XLV. könyve IX. fejezetében.[3] De említhetjük e ponton Alexandriai Szent Kelement (150? – 215) is, ő is ezt a változatot teszi magáévá.[4] A mitikus figura puszta létezése sem garantált. Kevésbé bizonytalan szereplő a makedón történelemben a Kr.e. VII. században élt I. Makedón Perdikkas, jóllehet őt is Herakles leszármazottjaként tisztelték, hiszen a közfelfogás szerint nem más, mint Karanos dédunokája. Amint Herodotos (Kr.e. 484? – 425) a Történelem VIII. könyve 137. fejezetében írja, az illír földön át érkező ifjú Perdikkas és két fivére a lebaiai királynál szolgált állatgondozóként. A jelek szerint a királyság nem lehetett különösebben hatalmas, mert maga a királynő sütötte a szolgák ételét. Perdikkas cipója rendszeresen a szokásos kétszeresére dagadt. Ezt a királynő jelentette a férjének, aki ebben előjelet látott. Azonnal kiutasította országából a három fiatalt, akik a fizetségüket kérték. A füstelvezetőn át éppen besütött a Nap. Erre a király, mintha csak isteni sugallat érte volna, kijelentette: ez a béretek, éppen ennyit érdemeltek! Perdikkas azt felelte: elfogadjuk, ó, király, a napfényt a bérünkként. Lehajolt, késével körberajzolta a padlóra vetett fényt, majd háromszor a keblébe merítette a sugarakat. Őt nevezi meg Herodotos a makedón birodalom megalapítójának.

^{II. Fülöp (Kr.e. 382 – 336) arany larnaxja (halotti urnája) a verginai ásatásokból, fedelén a verginai nappal}

Makedónia királyi jelképe így a Nap lett, melyet egy régészeti lelet alapján verginai napnak hívnak. A jelkép megmagyarázása mindamellett ennél bonyolultabb. Az ábrázolások ágainak előforduló számaiból (8, 12, 16) különféle következtetéseket spekulálnak ki azok jelentésére.[5]
A homályos kezdetből azonban legközelebb röviden átugrom a Napnál is világosabb végre. Előtte még meg kell pendítsem, hogy noha vannak, akik egy házba számítják a húsz egymást követő uralkodót, például Livius, ez nem állja meg a helyét. Nagy Sándor (Kr.e. 356 – 323) halála után a Makedónia feletti uralom II. Fülöp félkegyelmű fattyára, azaz Nagy Sándor féltestvérére, születéskori nevén Arrhidaiosra, atyja után felvett nevén III. Fülöpre (Kr.e. 359? – 317) szállt[6], akit a hadsereg emelt tisztségbe, és csupán báburalkodó volt. Báb-, illetve babauralkodóként látott munkához halála után Nagy Sándor vélhetőleg posztumusz fia, IV. Sándor (Kr.e. 323? – 309). De ahogy félnagybátyját, úgy őt is meggyilkolták.[7]

Herodotos és kincses Kolozsvár: bevezetés a malária kórélettanába

^{kincses Kolozsvár
Peeters (1660? – 1721?): Kolozsvár}

^{Szent László pénzei}

Boldog Temesvári Pelbárt (1435? – 1504) szentbeszédeinek 1499-ben kiadott, három könyvbe gyűjtött kompilációjában, a Pomerium sermonumban (Szentbeszédek gyümölcsöskertje) precízen leírja a Nummulitidae („pénzfélék”) családba tarozó, akkorra már kihalt élőlény, a Szent László pénze törzsfejlődését. A már nem élő lényt 2016-ban választotta a Magyarhoni Földtani Társulat kezdeményezte nyilvános internetes szavazás az év ősmaradványának. Pelbárt a korában már bizonyára közszájon forgó népi elképzelést rögzítve írja meg, hogy mikor az I. (Szent) László (1046 – 1095) által űzőbe vett kunok az aranypénzek szórásának ősi fogásával éltek, a szent uralkodó fohászára az érmék kővé változtak, és így nem kezdték ki az üldöző seregek harci morálját. A végleges formában 1526 végére elkészült Érdy-kódex hosszasan ír Szent Lászlóról. Ott ez a változat szerepel:

Olvastatik továbbá, miképpen őtet Úristen mindenben megsegéltette. Jelesképpen, mikoron az gonosz tatárokat ízné, és el nem szaladhatnának előtte, nagy bőséggel hányják vala el pénzt és ezist morhát, drága ruhákat az utakon, hogy az magyar sereg reá esvén, tovább szaladhatnának előttök. Azt látván kegyes Szent László királ imádságot tén, és ottan kőbálvánnyá változának.[1]

Idióták, idiotismusok, Tudományi Dolgok

Az eddig ismert legmélyebb ponton az indoeurópai swe, „önmaga” szóból az előhellén hwedioson át, melynek jelentése „saját”, „sajátos”, sőt „evilági”[1], formálódott az ógörög ῐ̓́δῐος, idios, „saját”, „személyes”, „különböző”, „egyéni”.[2] Az Odysseiában kétszer kerül elő. Először a III. énekben:

πρῆξις δ᾽ ἥδ᾽ ἰδίη, οὐ δήμιος, ἣν ἀγορεύω[3]
prexis d’ed’idie, u demios, en agoreuo

s nem közös ügy, melyről szólok, hanem egymagamé csak.[4]

Utána pedig a IV-ben:

δήμιον ἦ ἴδιον; τόδε μοι νημερτὲς ἐνίσπες[5]
demion e idion; tode moi nemertes enispes

Népügye, vagy magadé? Szólj erről híven igaz szót.[6]

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításai

Vagy a háromszáz évvel később élt Herodotosnál  (Kr.e. 484? – 425) a Történelemben:

ἑωυτῷ μὲν δὴ τῷ θύοντι ἰδίῃ μούνῳ οὔ οἱ ἐγγίνεται ἀρᾶσθαι ἀγαθά, ὁ δὲ τοῖσι πᾶσι Πέρσῃσι κατεύχεται εὖ γίνεσθαι καὶ τῷ βασιλέι· ἐν γὰρ δὴ τοῖσι ἅπασι Πέρσῃσι καὶ αὐτὸς γίνεται[7]
eouto men de to Thyonti idie muno u oi enginetai arasthai agatha, o de toisi pasi Persesi kateukhetai eu ginesthai kai to basilei en gar de toisi hapasi Persesi kai autos ginetai,

az áldozónak nem illik csak a maga számára kérnie áldást, hanem könyörögnie kell valamennyi perzsa s a király jólétéért is, hiszen ő is a perzsák közösségéhez tartozik.

A görög-perzsa háború I / 132.
Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[8]

^{Maron (1733 – 1808): Orestes hazatérése (1786)}

Ugyanakkor viszont, amikor Kr.e. 408-ban Euripides (Kr.e. 480 – 406) az Oresteiában az ἰδίοισιν ὑμεναίοισι κοὐχὶ σώφροσιν, idioisin hymenaioisi kukhi sofrosin szavakat adja Orestes szájába, azt 2010-ben Ian Courtenay Johnston private and an unwise marriage-ként fordítja angolra[9], már nem tekinthetünk el attól, hogy maga az angol private is magában hordja a saját-sajátos kettősségét. De forrásom a „sajátos és oktalan házasságot” már egyértelműen az ῐ̓́δῐος, idios második jelentésénél, a „furcsánál” tünteti fel, és az eddigiekhez hasonló példák nagy tömegét vonultatja fel.[10] Ugyancsak bőségben kapunk példát az ῐ̓δῐώτης, idiotes főnév fogalmi átalakulására a magánember-közember-közönséges ember-plebejus-laikus-képzetlen-tudatlan útvonalon.[11] A sztoikus Epiktetos (50? – 135?) a Beszélgetések I. könyve 29. fejezetében ἰδιώταις-ról (idiotais) írva eljutott a „tudatlan” jelentésig. A tudatlanok az elvonulásuk, az érdeklődéshiányuk miatt lesznek képzetlenek, különösen filozófiában.[12] Kazinczy (1759 – 1831) az 1809 és 1811 között írt verseskötetét 1811-ben jelentette meg Tövisek és virágok címmel Kevés számú Nyomtatványokban. Ennek egyik epigrammája így hangzik:

Tamarind, tamariska, I. Nagy Szent Tamara és sokan mások

Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert,
vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,
a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé
s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!

Babits Mihály (1883 – 1941): Nyugtalanság völgye
– A régi kert, II. (1920)[1]

^Tambre

Leírásom első felében, mely a Kr.e. XIX-XVIII. században játszódik, a szent hagyományokra támaszkodom, nem a szikárabb, rendszerint a nemtudás bástyái mögé menekülő tényfeltárás eredményeire. Utóbbi kutatások szerint például a dél-arábiai sémita nabateus törzs nem származtatható Nebájóttól[2], Ismáel elsőszülött fiától. A hagyomány ezt a leszármazást tartja valóságosnak.[3] Hasonlóan Ismáel az észak-arábiai izmaeliták ősatyja[4]. (Ezek az izmaeliták nem keverendők a magyar kereskedelmet élénkítő böszörményekkel.[5])

Mérgezett esernyők. Ricinus, kullancs, hód

– Mit gondolsz, mi lesz a vége? – kérdezte a pap. – Azelőtt úgy véltem, jól végződik – mondta K. –, most már néha magam is kételkedem benne. Nem tudom, mi lesz a vége. Te tudod? – Nem – mondta a pap – , de félek, rossz vége lesz. Bűnösnek tartanak. Az alsó fokú bíróságnál feljebb talán nem is jut a pered. Legalábbis egyelőre: bizonyítottnak tekintik a bűnödet. – De én nem vagyok bűnös – mondta K. – , ez tévedés. Hogyan lehet egyáltalán bűnös az ember? Hisz mindnyájan emberek vagyunk, egyikünk is, másikunk is. – Ez igaz – mondta a pap – , de hát így szoktak beszélni a bűnösök.

Kafka (1883 – 1924): A per (1925). Kilencedik fejezet: A dómban
Szabó Ede (1925 – 1985) fordítása (1968)[1]

^{Francesco Gullino (1945 – 2021)}

Néhány napja, egészen pontosan Mária mennybevételének napján, augusztus 15-én hagyott itt bennünket Francesco Gullino, Georgi Ivanov Markov disszidens bolgár író feltételezett gyilkosa. Mark Radice 2006-ban kitűnő, a lehetőségei határain túlra nem merészkedő tényfeltáró filmet forgatott az ügyről (The Umbrella Assassin, Az esernyős gyilkos):

A filmet magyarra is szinkronizálták Az esernyős gyilkos – Georgi Markov rejtélyes halála címmel:

^{Georgi Ivanov Markov (1929 – 1978)}

A szinkron nem lett tökéletes. Az áldozat keresztnevét Georgi helyett következetesen Georgijnak mondják (bár az orosz szál nem itt, hanem a végrehajtás oldalán szövődik a történetbe). A feltételezett gyilkos nevét (kétségkívül „angolosan”) Francesco Gulinónak ejtették – emiatt remélhetőleg nem érte zaklatás sem Francesco Gulino olasz, sem Frank Gulino amerikai zeneszerzőt.

Petymegekről

A szíriai Ál-Oppianos nevét azért nyerte a közfelfogás szerint a II. században élt didaktikus görög költőről, Oppianosról, mert Κυνηγετικά, Kynegetika, Vadászat című négykönyves, 2144 hexameterből álló tankölteményét az utóbbinak tulajdonították, ugyanis egymást követik egy kéziratban, amely Oppianos ötkönyves Ἁλιευτικά, Halieutika, Halászat című ugyanilyen verselésű tankölteményét tartalmazza. A két költő a hazájára tett utalások, de stílusuk alapján is egyértelműen elkülöníthető. Ráadásul a Vadászatot költője Caracalla (188 – 217) császárnak ajánlotta, ami alapján feltehető, hogy nem 212 előtt íródott, és ez kilóg Oppianos feltételezett korából.  Az utókor biztos tudása a szír költőről ennyiben ki is merül.[1]

Szavannacerkófók. Egy báró, egy gróf, egy márki, néhány herceg, egy király, egy császár, istenek, sőt: Beethoven

Franciaország még nem jutott el odáig a divatban, hogy, mint az angol nemesség, ócska papucsokkal és régi facipőkkel dobálja meg az uj házasok postakocsiját, Churchill emlékezetére, Marlborough vagy Malbrouck emlékezetére, akit esküvője napján meg akart verni dühös nagynénje, ami szerencsét hozott neki. A mi nászszertartásainkon még nem szerepel a facipő és a papucs, de türelem, ha a jó izlés terjed, erre is rákerül a sor.

Victor Hugo (1802 – 1885): A nyomorultak (1862). VII-VIII. kötet.
Ötödik rész: Jean Valjean. Hatodik könyv: Fehér éjszaka. I. 1833 február 16.
Éber László (1871 – 1935) és Csillay Kálmán (1863 – ?) fordítása (1930)[1]

A cerkóffélék családjába tartozó szavannacerkóf (más néven afrikai zöld majom) nemzetséget, tudományos nevén a Chlorocebust John Edward Gray (1800 – 1875) állította fel 1870-ben. A név megfejtése nem igényel furfangos észjárást. Az előtagot adó χλωρός, khloros ógörög szó jelentése „halványzöld”[2], a –cebus utótag ógörög eredetije a hosszúfarkú majmokat jelölő κῆβος, kebos[3] szó.[4] Az Afrika szavannáin elterjedt hat faj kicsiny átfedésű élettereit mutatja egy hatszerzős, 2013-as tudományos cikk[5] ábrája.[6] A cerkóffélék erősen szociális hajlamúak, de más fajok, így a szintén „családtag” páviánok közelségét is kerülik, sőt – ami a például a szavannacerkófokat illeti – legszorosabb nemzetségbeli rokonaikét is. Szavannai életmódjuk csak annyit jelent, hogy nem az erdőket lakják, szívükhöz természetesen közel állnak a vízforrások, azaz a folyópartok, mocsarak, és táplálékforrásként az erdőszéleket sem vetik meg.[7]
A szavannacerkófok hat faja közül az egyik mindjárt a „szavannacerkóf” névre hallgat, de a többi is az, bizonyos jelzőkkel: Malbrouck-, Bale-hegységi, déli, sárgahasú és tantalus-.

• 

  szavannacerkóf

• 

  Malbrouck-szavannacerkóf

• 

  Bale-hegységi szavannacerkóf

• 

  déli szavannacerkóf

• 

  sárgahasú szavannacerkóf

• 

  tantalus-szavannacerkóf

a szavannacerkóf fajok

A vér vízzé és lombbá válik

II. (Nagy) Kurusról (Kyros, Kr.e. 600? – 530) szólva Herodotos (Kr.e. 484? – 425) a Történelemben feljegyez egy figyelemre méltó epizódot a Halys folyó eltereléséről:

Thalész épp a táborban időzött, s Kroiszosz kedvéért elérte, hogy a sereg bal oldalán folyó víz jobb felől is folyjék. S ez a következőképpen sikerült neki: a tábor felső végén hold alakú mély csatornát ásatott, hogy a folyó a táborozó sereg háta mögé kerüljön, a csatornába folyva erre forduljon, és újból megkerülve a tábort, medrébe vissza is térjen. Így aztán kétfelé hasadt a folyó, s mindkét részen át lehetett kelni.

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

És bár a mesebeli főhős itt az a bizonyos, nagy miletosi Thales (Kr.e. 624? – 545?) –természetesen merőben anakronisztikusan – , a leírás hírneve (talán éppen meseszerűsége miatt) meg sem közelíti egy másik nagy folyóelterelését, amelyet Herodotos szintén megír.

Enguri

Khorsos, Khobos, avagy Enguri

A Kr.e. IV. században írt Ál-Skylax-periplusz (körutazás) szerzőségét egy kétszáz évvel korábbi Skylaxnak tulajdonították, akit a két kor közt élt Herodotos  (Kr.e. 484? – 425)  is említ, ám a téves hivatkozók lebuktak, mert a mintegy 9000 szavas mű számos ponton a Kr.e. IV. századi görög állapotokat mutatja be. Így szerzőjét, a hamisítók iránti tiszteletből, Ál-Skylaxnak mondja a történészközösség.[1] Ennek a blognak esetleges ny. olvasói jól emlékeznek rá, ezek a peripluszok milyen fontos szerepet játszottak a nagy görög kor navigációjában és a görögség kiterjedésében a szélrózsa minden irányába. Ál-Skylax Gibraltárból indulva végtelenjelet ír le, ha nem is a megszokott kalligráfiával: a Földközi-tenger északi partján hajózik, a Barátságtalan- (mai, unalmasabb nevén: Fekete-) tengeren az óramutató járásának megfelelően jár körbe, majd Kis-Ázsia és Észak-Afrika tengervizén zárja a kettős hurkot.

Vértekről és pajzsokról két lazán kapcsolódó fejezetben

1. fejezet

Kőházakkal, vértes haddal,
Mit törődünk Napnyugattal?
Zabolátlan akarattal
Virradunk mi virradattal.
Huj, huj, huj!

Babits Mihály (1883 – 1941):
Levelek Iris koszorújából (1909) – Turáni induló[1]

Szent István (967? – 1038) – nevével többek között a körintegrálokkal és a mikronéz himnusszal foglalkozó bejegyzéseknél találkozhatott az esetleges ny. olvasó – unokaöccse (egy forrásmunka átmeneti tévedése szerint leányági unokája[2]) és majdani utóda, a magyar királyi udvarba menekült és itt királyi kegyekkel elhalmozott Orseolo Péter környező uralkodóknak nyújtott túlzott katonai támogatásai a magyar urakból ellenállást váltottak ki.

A rókabőrbe bújt Dionysos

A szerző hosszan foglalkozik a kérdéssel, s a végén megállapítja, hogy egyetlen védekezést tud a szemveréssel történő megvakítás ellen, de ez is csak akkor hat, ha az áldozat észreveszi a pillanatot, amikor a szemverés történik, s a szemveréstől számított három másodpercen belül ideje van kimondani ezt a három szót: „Alopex, lopex, opex” háromszor egymás után. Utána macskaszőrrel kell megdörgölni a szemet.

Karinthy Frigyes (1887 – 1938): Két hajó (1915).
Titokzatosság. „Azoknak, akik hisznek a misztikumban”[1]

Bøgh (1827 – 1893): Róka lesben (1870)

Tisztelt T. barátomnak a kertjébe szelídült rókáról szóló képes beszámolója és az ahhoz fűzött megjegyzése keltette fel érdeklődésemet a téma iránt, amit ezúton köszönök neki, álságosan, hiszen nem fog tudomást szerezni róla. Más okból Herodotos (Kr.e. 484? – 425) sem fogja tudni fogadni köszönetemet. A napjainkig méltán nagy becsben álló Történelme IV. könyvének 192. fejezetében olvasni: κατὰ τοὺς νομάδας … ἀλλ᾽ ἄλλα τοιάδε, πύγαργοι … καὶ βασσάρια[2] (kata tus nomadas … all’ halla toiade, pygargoi … kai bassaria), azaz

edmi gazella

A nomádok országában … azonban vannak, egyébiránt, edmi gazellák (?) … és rókák. (A felsorolásból temérdek emlőst kihagytam.) A rókára az ógörögök két szót használtak, az egyik a bizonytalan eredetű ἀλώπηξ, alopex, a másik az itt olvasott βᾰσσᾰ́ρᾱ, bassara.[3] Gyanítom, „atyánk” itt nem véletlenül használta a kevésbé gyakran feltűnő szót.

Szuharkultúrák

balzsamos szuhar

A családjának is nevet adó szuhar nem a mediterrán éghajlatot kedveli.[1] Diószegi Sámuel (1761 – 1813) református lelkész és sógora, Fazekas Mihály (1766 – 1828) 1807-es nagy közös vállalkozásában, a Magyar Fűvész Könyvben már szerepel.[2] A Czuczor-Fogarasi a nem Linnétől (1717 – 1778) származó tudományos nevét, a Cistust[3] a görög eredetire, a κίστος-ra (kistos) vezeti vissza. A κίστος-ról, más írásmóddal κίσθος-ról (kistos) feltételezik, hogy egy távoli rokonra, a zellerfélék családjába tartozó borostyánra alkalmazott előhellén eredetű görög szó, a κισσός, kissos[4] módosulása[5]. Bár a Czuczor-Fogarasi szelleme, többször láttuk, vállalkozó, ezúttal nem mennek bele a magyar név elemzésébe.[6] Szerencsénkre azonban a szuhart összehúzó, erősítő és sebgyógyító hatásai miatt Diószegi felvette az 1813-as  Orvosi füvész könyv, mint a Magyar füvész könyv praktikai része című munkájába is. A hatásoknak tulajdonítja a növény korábban használatos nevét, a „tetemtóldót”. (Megjegyzem, ez a szóképzés sem mindennapi. A tetemet megelőző gyógyászati státuszt „tóldották”.) A „szuhar” szó magyarázatát így adja meg:

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)