Egymásra találások és melkhisédekiánus eltévelyedések

Rubens (1577 – 1640): Ábrahám és Melkhisédek találkozása (1616-17?)

Amikor körülbelül négyezer évvel ezelőtt Ábrám, a későbbi Ábrahám visszatért csatájából, melyben Elászár királyát, Khédorlaomert és szövetségeseit győzte le, kijött elébe Szodoma királya a Sáve (azaz a király) völgyébe, és

Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala.

1Móz14:18[1]

Az anakorétáktól az angórákig

Axentowicz (1859 – 1938): Anakoréta (1881)

Remete Szent Cirjék (448? – 557?)

Az anakoréták különösen szigorú életmódot folytató remeték voltak, teljes (vagy szinte teljes) elvonultságban a világtól. Az egyik leghíresebb anakoréta, a közel-keleti Remete Szent Cirjék az utóbbiak csoportjába tartozott, mert noha feljegyezték róla, hogy tíz évig teljes szótlanságban élt, kézrátétellel  betegeket gyógyított, ami valamiféle kontaktust mégiscsak feltételez emberek közösségével. A spárgafélék családjába tartozó, de a „mi” spárgánknál keserűbb csillagvirágon élt (melyet azonban az Úr megédesített a számára), és ez elegendő energiát adott neki, hogy hevesen szembeszálljon Origenes Adamantios exegéta (182? – 254) tanaival (az ő „hajthatatlan” szentháromságtanával már éppúgy többször foglalkoztunk, mint azzal, hogy hosszú időn át üldözték misztikus tanait azok, akik feltehetőleg nem értették meg). Az életrajzi adatok hézagossága természetesen azt a feltételezést is lehetővé teszi, hogy a szent életpályájának különböző pontjain vitázott egyes teológiai tanokkal és élt csillagvirágon. Épp ideje volt beszélnünk róla, hiszen közeleg a keleti ortodox egyház által ünnepelt emléknapja (szeptember 29.).[1]

a csillagvirágok nemének egy közel-keleti faja (Scilla libanotica)

Szent és profán fényhozók

Quomodo cecidisti de caelo, Lucifer, qui mane oriebaris? corruisti in terram, qui vulnerabas gentes?
Is14:12[1]

Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, aki népeken tapostál!
Ézs14:12[2]

Ézsaiás (Kr.e. VIII-VII.sz.) könyvének eredeti héber szövege Luciferként הֵילֵל בֶּן־שָׁחַר-t (Helel ben sakhar) említi, a „reggel fénylő fiát”, ami egy csillagot, minden valószínűség szerint a Hajnalcsillagot, azaz a Vénuszt jelenti.[3] Bár bibliamagyarázói álláspont szerint istentelenül viselkedő királyok és az ördög fogalmai profetikus értelemben és stílusban átjárhatók, mint ahogy azt a Biblia számos egyéb helyén is látjuk, például Ezékielnél (Kr.e. 623? – 571)   – Embernek fia! kezdj gyászéneket Tírus királyáról… Ez28:12[4] –[5], Ézsaiás itt túlságosan közvetlenül utal Babilon királyára – E gúnydalt mondod Babilon királya felett… Ézs14:4[6] – ahhoz, hogy itt magára a sátánra gondolhatnánk a szelíd fényű Hajnalcsillag alakjában. A korai keresztények sem jutottak erre a következtetésre, és bár a sátán letaszításáról fokáról több helyen is szó esik, a Biblia többé nem használja a „Lucifer” szó semmilyen alakját.

Miró (1893 – 1983): Együttállás: Hajnalcsillag (1939-40); Szent Mihály arkangyal kiűzi Lucifert és a lázadó angyalokat a mennyországból. Rubens (1577 – 1640) műhelye, 1622 körül

A boldogtalan, a szent és a boldog

Ha most, amikor elvesztettem a képességet vágyam kielégítésére, egyúttal elvesztettem volna a szerelmet is Maga iránt, talán leltem volna némi vigaszt. Akkor ellenségeim olyan nyugalmat adtak volna nekem, amelyet Origenész bűnnel szerzett meg. Milyen szerencsétlen vagyok!

Pierre Abélard (1079 – 1142) feltételezett levele Héloïse-hez (1095 – 1164) 1128 körül
Hanny Norbert fordítása[1]

d’Agesci (1756? – 1829?): Nő Héloïse és Abélard leveleit olvassa (1780 körül)

Kétkedően fogadtuk azt a véleményt, amely szerint Origenes Adamantios exegéta (írásmagyarázó) (182? – 254) önnön keze által szabadult volna meg a spirituális elmélyülésében őt csak akadályozó szerveitől. Érdekesebb, izgalmasabb volt azonban igaznak hinni a tettet, amelynek híre aztán futótűzként szaladt át a századokon. Abélard hittudósi munkásságát a maga (valóságos) érzékeny vesztesége természetesen nem zavarta. Ez vezetett összecsapáshoz a két egyházi doktor, vagyis ő maga, a Doctor Scholasticus és Clairvaux-i Szent Bernát (1090 – 1153), a Doctor Mellifluus („mézzel folyó”, „mézajkú”) között.

Hány lelkünk van?

Mića: A lélek mélye

Mielőtt szóeredeti vizsgálatokra térnénk (a közeli napokban), fontos elvi kérdést kell tisztáznunk, azt, hogy hány lelkünk van. Nem az okozza itt a problémát, hogy méltatlan porhüvelyünk esetleg (fordított metempszichózissal) átjáró háza lenne egymást követő lelkeknek. Kétféle lélekről beszélnek már évszázadokkal a kereszténység előtti görög filozófusok is, és ennek felismerhetők a nyomai az Újszövetségben is.

325 – 381

„A világ felnyögött, látván, hogy ariánussá vált.”
Szent Jeromos (347? – 420?)

(Az alábbiakban Henry Chadwick A korai egyház című könyvének IX. fejezetét[1] követem, de csak főbb vonalakban: a lényeget, vagyis a teológiai vitát erősen megkurtítom, a lényegtelent, a történeti esetlegességeket viszont kidomborítom.)

Római mozaik, IV. sz.

 A katolikus egyház történetéből elég sokat szemezgettünk már annak megállapításához: a legélénkebb, legszínesebb viták forrása leginkább egy-egy, lehetőség szerint minél több tekintély által elfogadott, minél véglegesebbnek tűnő megállapodás.
Áttekintettük a 325-ös Nikaiai Egyetemes Zsinat összehívásának körülményeit, céljait, főbb végzéseit.  Az ott elfogadott egyetemes (katolikus) hitvallás hosszan tartó, heves vitákat „lobbantott fel” (olykor szó szerint is).

Az egylényegűség bukása és tündöklése

…az én Atyám nagyobb nálamnál.
Ján14:28

Behatóan tanulmányozták, milyen régre nyúlik vissza a homousion mint egylényegű szó használata.[1] Ennek során világossá vált, hogy teológiai vonatkozásban – amelyre most figyelmünket fordítjuk – a szót elsőként a gnosztikusok alkalmazták. A kereszténység eszméit a gnosztikusok a lényeget tekintve a II. századtól kezdve építették be rendszerükbe, és nézeteikkel ugyan sok vitát keltettek, keresztény gondolkodóktól sem volt idegen, hogy mérlegeljék, olykor képviseljék tanításaikat. Ezek közül az egyik legfontosabbat, egyben legősibbet, hogy Isten nem fogható fel „mesteremberként”, aki megformálja az anyagi világot, Antiókiai Szent Teofil pátriárka († 181) is vallotta. A gnosztikusok több, egymással is vitában álló csoportok szervezetileg teljesen oldott összességeként voltak felfoghatók. A peraták (átvitel-hívők) csoportja az Isten és a teremtett világ közötti kapcsolat lehetőségeit kutatta, ennek jelképének a Fiút mint kígyót tekintette, aki a mozdulatlan Atya és a mozgásban levő anyag között közvetít.[2]  Náluk a homousion az ember és az Atya eggyé válását fejezi ki az igaz hittel felvett kapcsolat (mondhatnánk, ima) spirituális folyamatában.[3] 

Újabb zavarok Bizáncban

Bizáncban a Krisztus természete körüli szövevényes viták egymást követő véres fordulatairól, melyeknek egyaránt volt színtisztán spirituális oldala (a spiritualitás Bizánc társadalmát ma már alig felfogható mértékben járta át) és színtisztán politikai, már beszámoltunk a különféle kezdeti békítési kísérletek (Kalkhedoni Zsinat 451-ben, a Henotikon 482-ben, 519-es kiegyezés) ismertetésekor.
519-et követően egyre világosabbá vált, hogy a császár és a pápa megállapodása sem képes felszámolni a keleti és nyugati érdekellentéteket, vagy, másfelől, lecsendesíteni a két keleti, egyre jobban ekülönülő érdekcsoport, az alexandriai – kopt, és a konstantinápolyi – orthodox vitáját.[1]

Zavar a lényegben

FAUST
Mi a neved?

MEFISZTÓ
Kérdésnek kicsinyes
attól, ki megvetéssel néz a szóra,
ki látszatokba sose vesz,
csupán a lényeg mélye vonzza.

FAUST
De nálatok, úgy vettem észre,
a név a lényeg tükrözése,
s abból ki-ki olvasni tud…

Goethe (1749 – 1832): Faust[1]
Jékely Zoltán (1913 – 1982) fordítása

Az usia, ουσία (magyar szövegkörnyezetben helytelen „nyugatimádattal”: ousia) a görögben „létezés”, „levés”. Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) kifejezetten nem „metafizikai”, hanem gyakorlati használatvizsgálat keretében nézi meg, milyen értelemben szokás alkalmazni a szót. Kétségtelenül a Metafizika[2]  című könyvében, de akkor a cím, „metafizika” nem ugyanazt jelentette, mint ma, hanem annyit: „A természetről című Aristoteles-mű utáni”. (Aristoteles vizsgálata természetesen minuciózusan alapos.) Az öt lehetséges értelemből ötödikként említi a to ypokeimenont (το υποκειμένων), „alapul szolgálót”.[3]
A hypostasis, υπόστασης szó szerint alatta állót jelentett, például üledéket, de később, átvitt értelemben a „mélyben” rejtőző igazságot, lényeget. Az „orvosi latinként” ismert furcsa keveréknyelv visszanyúl az eredethez: a postmortem hypostasis a halál beállta utáni vérátcsoportosulást jelenti a test alul elhelyezkedő pontjain.

Stay here

Az efféle emberek az erkölcsös és tisztességes nők körében annyival nagyobb megbecsülésre és bizalomra tettek szert, amennyivel távolabb álltak a gyanútól. Hogy azt teljesen elhárítsa magától, Órigenész, a legnagyobb keresztény filozófus, amikor az asszonyok tanítására felügyelt, kezet emelt önmagára, amint ez az Egyháztörténet hatodik könyvéből kiderül.
Az isteni kegyelem, úgy ítélem, jobb indulattal viseltetett irántam, mint Órigenész iránt, hiszen amit ő, mint hisszük, meggondolatlanságból tett meg – s ezáltal súlyosan vétkezett -, azt én más bűne által szenvedtem el, s így váltam alkalmassá az övéhez hasonló tevékenységre. Sőt kínjaim is kisebbek voltak, mert váratlanul és gyorsan történt a tett végrehajtása, hiszen alvás közben leptek meg, s szinte alig éreztem valamit; de mert akkor hamar kihevertem a sebesülést, most annál tovább büntetnek rágalmakkal, és jobban szenvedek hírnevem csorbulásától, mint testem fogyatkozásától.

Abélard (1079 – 1142): A gyalázatos vádaskodásról[1]

Turgonyi Zoltán fordítása

Nagy Konstantin császár (272 – 337) barátja és életrajzírója, Eusebios, Kaisarea püspöke[2] (260? – 342?)  írta az első teljességre törekedő egyháztörténetet, mely 324-ig mutatja be legendás és történeti elemek elegyítésével a kereszténység belső életét.[3] Művét olyannyira mintaértékűnek tartották, hogy az egyházi történetírás a halála után még sokáig az ő művének folytatását jelentette. A korai egyház jelentős tanítóját, az alexandriai Origenes Adamantios exegétát (írásmagyarázót) (182? – 254) különösen színesen mutatja be.[4] 

Égi hierarchiákról

Mert Ő benne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremttettek

Kol1:16

Botticini (1446 – 1497): A Szent Szűz mennybevétele