Bizonyos keresztnevek könnyen érthető okokból járnak együtt, néha eggyé is olvadnak, mint a Josemaria, a Giambattista vagy a szintén Keresztelő Szent Jánosra (Kr.e. 7? – 29) és az egyúttal az elsőként hívott Szent András (†70?) apostolra is emlékező Gianandrea[1], de gyakorta külön maradnak: Ján Nepomuk, Francisco Javier. A legnépszerűbb keresztnév ebben a típusban minden kétséget kizáróan a Giovanni Paolo vagy Jean-Paul. Franciaországban ez a népszerűség megdöbbentő ívet ír le, mára visszazuhant az 1900-as szintre. A két szent, aki neve eggyé olvad a keresztnévben, Szent János (†363?) és Szent Pál (†363?), akiket a szent hagyomány testvérpárnak és Nagy Konstantin (272 – 337) lánya, Konstantina (307? – 354) eunuchjainak tekint.[2] Keresztény hitükért Nagy Konstantin unokaöccse, Julianus Apostata (331 – 363) titokban lefejeztette őket, de ennek közvetlen oka ismeretlen.[3] A hitvalló Szent Pammachius (350? – 410?) konzul[4] a keresztényüldözések befejeztével a Celio-hegyen templomot emelt a földi maradványaik fölé.[5]
Szent Kozma (†303?) és Szent Damján (†303?) arab földön született ikerpár volt. Orvostudományukkal, melynek gyakorlásáért nem fogadtak el pénzt, a kilikiai Ege városának lakóit segítették, és mivel keresztények voltak, egyúttal a kereszténység elterjedésén is buzgólkodtak. Így estek áldozatául a Diocletianus (244 – 311)-féle keresztényüldözésnek.[6]Cosmas Damian Asam (1686 – 1739) benediktbeuerni születésű barokk képzőművész keresztnevei tanúskodnak arról, hogy a társvértanúknak együttesen is fennmaradt a neve.
Az alteglofsheimi kastély mennyezetfreskója: Apollon diadala (1730)
Legutóbb a Visegrádi-hegység egy szép kilátópontjáról írtam, a Hirsch-oromról. De nézzük is egy kicsit közelebbről a névadót, mi több, lássunk néhány Hirsch Istvánt Magyarország közelmúltjából. Természetesen efféle összekapcsolás, nevek szerinti egyezés mint rendező elv semmiféle tudományos megközelítésben nem kaphatna helyet. Ugyanakkor a válogatott Hirsch Istvánok történetei meghökkentők. A legegyszerűbb, ha dióhéjban ismertetem ezeket minden további mentegetődzés helyett. Tisztességből az orom névadójával kezdem, mind közül a legnyugodtabb életűvel, utána azonban időrendre térek át.
Obeliszk hirdeti az ormon, hogy azt Magyarország ezer éves fennállása alkalmából a pilis-maróthi m. kir. közalap erdészeti személyzet emeltette Nagys. Hirsch István m. kir. közalapfőerdő tanácsos Úr tiszteletére. A hivatalnoki rendszernek abban a boldog korszakában a rátermettek előrejuttatása a munkahelyi politika szerves része volt, sőt, címeket adományozni abból nyugállományba vonult, kiérdemesült munkatársaknak szintén szolgálta a példaadás nemes ügyét. (Későbbi korokban ezek a serkentő eszközök elmaradoztak, a megélhetés fenyegetettsége jóval hatékonyabbnak bizonyult valamennyinél.) Neusee-i Hirsch István (1842 – 1915) is számtalan lépcsőfokot bejárt. Joviális, közkedvelt híréről olvasunk, igaz, laudációkban, például az 1905. január elsejei visszavonulására írt megemlékezésben, melyből megtudjuk, 1893-ban emelte őt főerdőtanácsossá a legfelső elhatározás, de nyugalomba vonulásakor még feljebb, miniszteri tanácsossá elevált.[1] A gyászjelentés kihangsúlyozza, társadalmi téren Hirsch István sok jót tett és a művészeteknek is lelkes és hathatós pártfogója volt. A folyó év elején ágyba dőlt. Egy régebbi baja hatalmasodott el rajta, amelynek gyengült szervezete ellentállani már nem birt. Nemes lelke megtért Teremtőjéhez. Hirsch István több volt joviális hivatalnoknál. Elképzelhetnénk ugyan, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Hírlapkönyvtárának őre, id. Szinnyei József (1830 – 1913) merő pedantériából vette fel őt címszavai közé a Magyar írók élete és munkái című, 1893-ban napvilágot látott jelentős alapművébe a főerdőtanácsos egyetlen szakcikke alapján[2], csakhogy A kalocsai érsekség erdeinek leirása. 1873-ban nem akármilyen szakcikk. Stílusa ugyan kattogós, nem mondható szépírói teljesítménynek, de a rövid írás tényanyaga jelentős[3], és ma is sokfelé hivatkoznak rá[4], helyenként hosszan idézve[5].
Az Antónia-árok Nagykovácsit és Pilisszentivánt köti össze. Az egy kilométert alig meghaladó vízmosás sem komolyabb túra, sem könnyű séta céljait nem szolgálja. Rendszerint hosszabb utak kisebb szakaszaként emlegetik, a sétát pedig a fővárosiak számára megnehezíti a körülményes odautazás. Mégis érdemes időről időre felkeresni a minden évszakban romantikus hangulatú szurdokot, talán leginkább akkor, amikor a környező sziklafalak még kilátszanak a növényzet mögül.
A térkép arra emlékezteti esetleges ny. olvasóimat, hogy mind keleti, mind nyugati irányban különös szépségekben lehet része a közvetlen közelben. Maga az Antónia-árok régi kirándulóhely, de eredetileg közforgalmi útnak gondolták, amelyen lovas kocsik is elfértek. Az Elektromos Híradó még 1979-ben is közöl egy képet a helyszínre autóval behatoló karbantartó brigádról, amely az árkon hosszanti irányban vezetett villanyvezetéket hősiesen megtisztítja a rádőlt fáktól. (A vezeték nyomai ma is megtalálhatók.)
A lykhiai (vagy lykiai) Telmessos csavaros történelme szolgál annyi tanulsággal, hogy a szerfelett rövid kissorozat lezárásaképpen szinte kizárólag ezzel foglalkozzak. (Akik abban hisznek, hogy Lykhia neve az ógörög λῠ́κος, lykos, „farkas” szóból származik[1], azok természetesen Lykiának írják, hiszen a χ és a κ két külön hang. A feltételezésnek nincs alapja, ugyanis az elnevezés hettita eredetű.) A hettitákkal rokonságban álló, indoeurópai luvik a Kr.e. III. évezred második felében érkeztek a mai Anatóliába, és a teljes bronzkorszakban, azaz további kétezer éven át ők uralták a régiót. Ami akkor igazán óriási szó, ha a térképre nézünk. A mai Törökország déli felét foglalták el, a rokon hettiták ehhez képest lényegesen szűkebb területen éltek tőlük észak-keletre, az akkori görögök geopolitikai és kulturális hatása pedig elhanyagolható a későbbi eredményeik mellett.
Kızılırmak
A leghosszabb török folyó, a Kızılırmak felső folyásánál kialakult hettita kultúra az övékénél erőteljesebb és maradandóbb. Sok adatot éppen a hettita rovásírással készült kőtáblafeljegyzésekből ismerünk meg róluk. Országuk neve például Luvia. De saját hieroglifáik is voltak, melyeket legalább Kr.e. 2000-től használtak 1400 éven át, és ilyenképpen ez az első fennmaradt indoeurópai írásos nyelv.[2] Az egységesnek tekinthető etnikum késő bronzkori felbomlásával jött létre többek között a nyelvüket megöröklő Lykhia a mai Teke-félszigeten, mely Attaleia (a turisztikailag szintén igen népszerű mai Antalya) nyugati felét is magába foglalja.
ROSALIND (coming forward) … No faith proud Mistresse, hope not after it ‘Tis not your inkie browes, your blacke silke haire, Your bugle eye-balls, nor your cheeke of creame That can entame my spirits to your worship…
Shakespeare (1564 – 1616): As you like it (1599?) III / 5[1]
ROZALINDA. (előlép). … Már ezt, kevély kisasszony, ne reméld: Sem éj-selyem hajad, téntás szemölded, Sem üveges szemed, sem tejfel-arczod Nem kényszeríti lelkem’, hogy imádjon.
A hogy tetszik III / 5. Rákosi Jenő (1842 – 1929) fordítása (1869)[2]
Miután a blog esetleges ny. olvasója beleütközött a selyemlepkefélék családjába tartozó selyemlepke tudományos nevének különös eredetébe és leágazásaiba, illő, hogy a lepke hernyója által szőtt selyem és szóeredete legalább ennyire különleges történetébe is belepillantsak. Kezdjük az utóbbival!
selyemlepke (jól kivehetően moly, melyek korábban alrendet alkottak)
A késő IV. századi Örményországot a keresztényégre ellenségesen tekintő perzsa, illetve római birodalom kettős szorításában súlyos területi és politikai veszteségek érik. Szent Meszrop Mastoc (364? – 440)[1] udvari tisztviselő a görög nyelvű Szentírás olvastán világosodott meg, azonnal feladta hivatalát és szigorú aszkétaként a hegyekbe vonult. Ott csakhamar tanítványok vették körül, ami arra buzdította fel, hogy az államvallással szemben még akkor is makacskodó hegyi törzseket keresztény hitre térítse. Buzgólkodása nem kerülte el az udvar figyelmét, és mivel a perzsa tiltakozás miatt kevesen vállalkoztak efféle munkára, jobbnak látták a perzsák szeme elől biztonságosan „rejtett” aszkétát lovassággal megtámogatni törekvésében. Ez hatott. A hegylakók áttértek, de csak színleg, és az első adandó alkalommal visszatértek korábbi hitükhöz. Meszrop Mastoc ebből ismerte fel, hogy a térítésben a legcsekélyebb erőszak is visszaüthet.
Szent Agaton (577? – 681) pápa nevével találkozhatott már a blog esetleges ny. olvasója, amikor arról írtam, a bizánci császárság erőfeszítései a birodalmi politikai akarat érvényre juttatására teológiai főhatalom megragadásán keresztül végül megtorpant, és a krisztológiai vitákat a pápa igyekezett elcsendesíteni. Szent Agaton akár 577-ben született, akár az alternatív hipotézisnek megfelelően 578-ban, mindenképpen legalább száz éves volt, mikor trónra emelték (kicsit kegyesnek tűnik a szám), és életkorát (bár nem korát) meghazudtoló frissességgel látott feladatához.
Mindenekelőtt tisztázzuk: mi az ördög az a protonotárius?! 2009-ben ifj. Roy Alton Blount Alphabet Juice: The Energies, Gists, and Spirits of Letters, Words, and Combinations Thereof; Their Roots, Bones, Innards, Piths, Pips, and Secret Parts, Tinctures, Tonics, And Essences, with Examples of their Usage Foul and Savory, Ábécészörp: betűknek, szavaknak, azok összetételeinek energiái, veleje, szelleme; gyökerük, csontjuk, belsőségeik, beleik, aprómagvaik és intim tájékaik, tinktúrák, frissítők, eszenciák, ízetlen és ízes felhasználásaik példáival című könyvében így ír[1]:
Felbukkant maga Truman elnök. Pittsburgh legjobb rezesbandája rázendített az Üdv a vezérnek-re. Közeledett az elnök. Roberts előlépett, kezet rázott az elnökkel, és azt mondta: – üdvözlöm Pittsburghban, elnök úr. David B. Roberts vagyok, a protonotárius. – Mi a tököm az a protonotárius? – felelt kérdéssel az elnök.
Más források mindamellett tapintatosabban fogalmaznak. David M. Brown 2005-ben a TRIB-ben azt írja, Harry Spencer Truman (1884 – 1972) kérdése így hangzott: what the hell is a prothonotary?[2], azaz, „mi az ördög az a protonotárius?!”. („Pokol” helyett ebben a szövegösszefüggésben „ördögöt” mond a magyar.) Vannak, akik emellett azt is tudják, hogy az eset 1948-ban történt az elnöki kampány pittsburghi állomásán.[3] 2021-ben kiadott Birdpedia: A Brief Compendium of Avian Lore, Madárlexikon. A madártan tömör összefoglalója című könyvében Christopher W. Leahy ehhez még hozzáteszi, az elnök később szépített: úgy nyilatkozott, hogy a protonotárius a legmegkapóbban csengő nevű amerikai tisztség. (És hogy Leahy miért egy ornitológiai könyvben ír erről? Kis türelmet kérek.) Akár hihetjük, hogy ezt kérdezte Truman, akár nem, az Egyesült Államok politikai osztályában nem állna egyedül a tájékozatlanságával.
Itt van például az ír származású Daniel Milton Rooney (1932 – 2017), aki nemcsak jeles sportember volt (a pittsburgi „Vasas” elnök-tulajdonosa), de az Egyesült Államok Írországba delegált nagykövete is.[4] Ő 2007-ben a My 75 Years with the Pittsburgh Steelers and the NFL, 75 év a Pittsburgh Steelersszel és az NFL-lel című könyvében a híres protonotárius nevét így írja:
Talán egy telefonbeszélgetésben hallhatta a B-t Lee-nek. Mellesleg David B. Roberts (1898? – 1973) valamikor 1945 és 1956 között hajszálpontosan úgy néz ki, amilyennek én világéletemben egy protonotáriust képzeltem.[5]
Thököly Miklós (†1679?) báró nevelője, Miskolczi Csulyak István (1575 – 1645) későbbi református esperes a teológiai tanulmányait Sárospatakon folytatta, de hogy nevelői feladatait még nagyobb felkészültséggel láthassa el, Görlitzben és Heidelbergben is hallgató lett. A kor nagy purista mozgalma a református egyházban az Angliában felerősödött puritanizmus hatására alakult ki, mely az ókeresztény erkölcsök és egyházszervezés követését tűzte ki célul. 1638-ban magyar puritánok elhatározásából megalakult a Londoni Liga.[1] A református egyház kebelében a puritanizmus radikalizálódott azzal a gondolattal, hogy a genfi, azaz kálvinista gyakorlat szerint a presbiterek kezébe helyezte volna az egyház vezetését a püspökök helyett. Ez volt a puritánuspresbiteriánus mozgalom[2], mellyel a református egyházban előrehaladó, az ortodox nézeteket képviselő Miskolczi Csulyak István szembehelyezkedett.[3] A magyar barokk irodalom érdekes és értékes figurája volt alkalmi verseivel. Ezek egyike az 1608 exeunte, azaz végén írt Dulcis dolor symphonistæ, Az énekes édes fájdalma, melynek azonban csak a címe latin. A vers tíz belső rímes kettős versszakból áll, melyek közül az első:
Banattal teljes éltem mert ninch kire vetnem iffiusagom virágát szememnec vilagát szívem sohait kesereg mint veretet sereg éjel es nappal ohait keservesen kiált jait.[4]
Ha az ortodox beállítódású esperesből nem is nézzük ki a sóhajtozó, szerelmes énekest „Judit hiteséhez” (bár sokkal inkább, mint komor ellenfeleiből), költeménye tiszta, minden barokkos dagálytól mentes stílusa méltó nyitány az édes kín magyar diadalmenetéhez – már ha hihetek saját nyomozásomnak.
A dalok és ódák sorozatába rendezte 1903-ban a Franklin-Társulat Kazinczy Ferenc (1759 – 1831) következő versét, melyet feltehetőleg fiatalon írt:
Édes kín
«Ne, ne! megöl az álom; hagyj alunni!» Mond, félig alva már, az édes lyányka, S reám borúl, s elszunnyadt karjaimban.
Én engedek, s a kedves terhet, össze- Fűzött karokkal tartom áltszorítva, S számlálom szíve minden döbbenését.
De végre virrad. Hahh, egy mély fohász, és Utána csók, egy néma, kínjaimnak Felhozza végét, és a várt jutalmat.
Nem ezt szoktuk meg az édes kíntól, bár a szokásos és az itt feltűnő megjelenése rokon: mindkettő végső forrása a türelmetlenség. Kazinczytól másutt nem idegen a szentimentalizmus:
Mindamellett Kazinczy, ahogy az esetleges ny. olvasó emlékszik rá, irodalmi vitákban már korántsem fogta a felszínes szentimentálisak pártját. Ennek fényében érzem úgy, hogy amikor Dóczy Jenő (1881 – 1937) 1925-ben nádudvari Tormay Cécile (1875 – 1937) Napkeletjében megjelenteti stílusbravúrját A dédácsi idyll. (Töredék Kazinczy Ferenc apokrif naplójából.) címen, és abban egy 1816-os „naplójegyzetben” ezt adja Kazinczy szájába (tollába):
Ah, micsoda édes kín az, titkon szeretni! Micsoda, óh micsoda állapot ez! Illy édesen szenvedni, illy gyötrődéssel élvezni a’ kínlódást, ezt a’ bódult szédelgést! Milly könnyű volna szívem, ha azt kiönthetném előtte!!
– akkor túlzásba esik Kazinczy szentimentalizmusának ábrázolásában.[6]
Csokonai Vitéz Mihály (1773 – 1805) 1803-ban írt, végső címe szerint A bátortalan szerelmes című költeményében az édesség is, a kín is sok, és ezek már az első versszakban össze is kapcsolódnak.[7]Vargha Balázs (1921 – 1996) 1975-ben az Új Írásban a versszakot összeveti annak eredetijével és az eredetit találja jobbnak:
Csodálatosképpen Ágh István 2008-ban a Hitelben pontosan ugyanerre a következtetésre jut[8], ami azt valószínűsíti, hogy nem ismerte Vargha Balázs véleményét. Durva atrocitás, hogy ellenvéleményt kockáztatok meg, de gyanúm szerint Csokonai a változtatással nem az erő és gyengeség kategóriáit latolgatta, egyszerűen a cél nélkül forgó agyat találta eltúlzottan és abszurd mértékben képszerűnek, az Eurydicét pedig nagyzolásnak.
Rohbock (1820 – 1883): Badacsony a Balaton mellett (1856 – 63)
Érző szívű, „hajlítható fülű” magyar zeneesztéták Szabolcsi Bence (1899 – 1973) nyomdokain, aki erre már 1943-ban rámutatni vélt, köztük Barsi Ernő (1920 – 2013) bácsi 1994-ben, úgy tudják, a Kisfaludy Sándor (1772 – 1844) egy verséből Szüretölö ének címmel írt népies műdal kilométerkő a Beethoven (1770 – 1827) 1824-re befejezett Örömódájához (az op. 125-ös Kilencedik szimfóniafinaléjához) vezető úton.[9]
a 652-ben épített buddhista Nagy Vadliba Pagoda Hszianban
Mi még csak a homályosan felderített, bizonyára a mai Ukrajna keleti vidékein elterülő Levédiában kezdtük építhetni kapcsolatainkat a Kazár Kaganátussal (Kanátussal), és csak fokról fokra haladt egy csoportunk nyugat felé[1], amikor Ji-csing (義淨, 635 – 713) Tang-kori (618 – 907)[2] buddhista szerzetes és neves fordító India felé vette útját. Hétévesen hagyta ott családját, hogy életét a hitének szentelje. Tizennegyedik évében lett egy buddhista kolostor szerzetese.[3] Egyik tanítómestere ösztönzésére anyaggyűjtésre a császárvárosba, Csang’anba, mai nevén Hszianba utazott. Ott széltében-hosszában taglalták Hszüan-cang (玄奘, Hsüen-zang, 602 – 664) szerzetes tizenhét évig tartó indiai útját és fordításait. Ji-csing csodálattal nézte az utazó szerzetesek munkáját. Egyikük, Fa-hien (法顯, Fa-hszien, 337 – 422?) már évszázadokkal őt is megelőzően tette meg nyugati útját Nepálba, Indiába és Srí Lankába buddhista iratokért.
Vestigesis highly readable, but not always easy to understand.
A Nyomok szerfelett olvasmányos, csak nem mindig könnyű megérteni.
James Andrew Secord, Robert Chambers Vestiges of the Natural History of Creation, A teremtés természettörténelmének nyomai című műve 150. évfordulós, 1994-es utánnyomásának előszavában[1]
Rheinhold (1853 – 1900): Majom koponyával (1893)
A „vissza a gyökerekhez” tiszta és nemes elképzelése sokszor került a figyelem középpontjába a keresztény egyházban. Már a II. században felmerült ennek igénye: a szigorú Montanus ezzel a követeléssel lépett fel[2]. Az egyházi szervezet átértelmezésével, túlzott eszkatológiájával, személyes túlfűtöttségével és idegen elemek bevonásával végül maga ellen fordította a katolicizmust. Maga Tertullianus (160? – 220?) is a montanizmus hatása alá került (amelyet végül nem talált elég szigorúnak).
A Molay Jakab (1240? – 1314) elátkozta francia királyok sora lezárultával VI. (Szerencsés) Fülöp (1293 – 1350) nézett jobb jövő elébe. Fiával azonban mintha újra megnyílt volna az átok kora.
II. (Jó) János (1319 – 1364) és második felesége, I. (Auvergne-i) Janka (1326 – 1360) megkoronázása 1332-ben (XV. sz.)
II. (Jó) János francia király keserves viszályban állt vejével, II. (Rossz) Károly (1332 – 1387) navarrai királlyal, akit irgalmas krónikások a méltóbb Gonosz ragadványnéven is emlegették. A Jó és a Rossz harcának közvetlen forrása a százéves háború. Maga a háború, kínzó pénzhiány folytán, csak rövidebb szakaszokban követhette egymást. 1351-ben ugyan lejárt egy fegyvernyugvási szerződés, de a felek nem bírtak a tisztességes folytatáshoz szükséges anyagi fedezettel, ezért angol részről a Fekete Hercegnek (1330 – 1376) be kellett érnie kisebb fosztogatásokkal. Apja, III. Edwárd (1312 – 1377) az évi Calais-i betörése még szégyenteljesebb volt. Ő még zsákmányt ejteni sem tudott, annyira pénztelen volt, de a szintén elszegényedett II. (Jó) János kikergetni sem tudta, úgyhogy tíz nap után önként távozott. A francia király a rendi gyűléssel ekkor megszavaztatta a hadiadót, nem nagy örömmel, mert cserében le kellett mondania elődei szép és jövedelmező hagyományáról, a pénzrontásról. A pestisjárvány és a háborúskodás olyannyira meggyengítette a központi hatalmat, hogy II. (Rossz) Károly merészen trónkövetelőként lépett fel. A király hivatalokkal, nyolcéves lánya, Valois Janka (1343 – 1373) hozzáadásával csitította, ameddig tudta. A királyi ígéretek jó része azonban hamisnak bizonyult, és a hasznot őhelyette élvező kegyencet, Spanyol Károlyt (1327 – 1354) a felbőszült navarrai király meggyilkolta. A következményektől tartva szövetséget keresett a Fekete Herceggel, ami viszont a francia királyt töltötte el óvatossággal, ezért kiegyezett vejével, újabb ígéreteket téve. II. (Rossz) Károly azonban, aki az angoloktól végül is hiába várt támogatást, úgy volt ezzel, hogy biztosabb lesz családi intrikák révén tovább gyengítenie apósát, akiben ekkor megpattant valami. 1356-ban rajtaütött II. (Rossz) Károlyon és bebörtönözte. Ezt viszont már az angolok sem tűrhették. Normandiában és Aquitániában szálltak partra, de a hadi szerencse kezdetben a franciáknak kedvezett. A kicsiny, menekülésben levő angol sereg könnyű prédának ígérkezett, de az angol íjászok Poitiers-nél megfordították az erőviszonyokat. A kétezer hadifogoly között a király is ott volt. Távollétében a dauphin, V. (Bölcs) Károly (1338 – 1380) néven későbbi utóda a trónon igyekezett tartani a frontot az egyre erősödő hazai ellenállással szemben (melyet öregbített a Gonosz szökése várbörtönéből), míg ő nagyúri pompában élt Londonban. Országa területének felét, azaz a mesebeli „fele királyságát” felajánlotta III. Edwárdnak, de ezt a francia rendi gyűlés visszautasította. Az ennek nyomán indított hadjáratot az angolok nem tudták sikerre vinni, ezért úgy döntöttek, nagyúri foglyukat óriási váltságdíj fejében szabadon bocsátják. Az összeg nagyságára tekintettel éves fizetésben állapodtak meg (ez a frank születése), és az angolok zálogot is kaptak: két francia királyfit. Így hazatérhetett. Három év után azonban, felesége, Blois-i Mária (1345 – 1404) utáni vágyakozásában az egyik királyi túsz, Anjou Lajos (1339 – 1384) későbbi címzetes nápolyi király megszökött. Amint erről apja, a lovagi erényeket mindenek felett tisztelő II. (Jó) János értesült, azonnal és önként visszatért londoni fogságába, ahol rövidre rá meghalt.[1]
Dalí (1904 – 1989) 1950-ben azt mondta, ő egy hit nélküli katolikus. Azt is mondta, a matematika és a tudomány azt tanítja neki, hogy Istennek léteznie kell, ennek ellenére ő mégsem hisz benne; de hogy álláspontja még ennél is világosabb legyen, ezt azzal vezette be, hogy hisz Istenben, csak nincs hite. Már 1949-ben motoszkálhatott benne valami, ami kizökkentette korábban harcos felekezetellenességéből. A hit és a keresztényi erények elutasításába, mely akkor még a felekezet elutasításával is együtt járt, mint az Egy lángész naplójában írja, Nietzsche (1844 – 1900) – 1883 és 85 között összeállított – Im-ígyen szóla Zarathustrája vezette[1], mert egy pápai audiencián XII. Piusztól (1876 – 1958) áldást kért (és kapott) a Port Lligat-i szűzanya című festménye az évben készített első változatára.[2] De ezt csak illusztrációnak és párhuzamnak szánom. Illusztrálni, hogy egy nagy művész válaszkeresése végső kérdésekre, bármennyire is elegyedjen piaci külsődlegességekkel, még egyetlen mondatban vagy két szomszédos mondatban is vezethet nehezen kibogozható önellentmondásokra. Ami persze, pszichológiailag nézve, az őszinteség tanújele. Párhuzamnak is szánom Wagner (1813 – 1883) hasonlóan gyötrelmes útkeresésével.
Блажен, кто славный брег Дуная Своею смертью освятит: К нему навстречу дева рая С улыбкой страстной полетит.
Пушкин (1799 – 1837): Бахчисарайский фонтан – Татарская песня (1823)
2
Boldog, akit a Duna mentén Ér a dicsőséges halál: Elébe, szent gyönyörre lelvén, A fényes Menny leánya száll.
Puskin: A bahcsiszeráji szökőkút – Tatár dal. Galgóczy Árpád fordítása (2002)
Az indoeurópai eredetű ógörög ἱερός, hieros, „természetfeletti”, „szent” szó[1] kihatott Jeruzsálem ógörög nevére, a Ἱεροσόλυμα-ra (Hierosolyma), latinizáltan Hierosolymára, de az igazi eredet, a nyugati sémi messzeségekbe visszanyúló[2] héber ירושלים, Jarusalaim a „szentre” nem utal[3]. Nincs biztos magyarázat, bár a שלום, salom, „béke” szó[4] jó eséllyel az alkotók között van.
Wray (XVIII. sz.) Luyken (1649 – 1712) után: Titus felderíti Jeruzsálem városát, amikor a zsidók Szent Ilona sírjánál kirohanást intéznek ellene (1777)
A zsidó háború IV. könyve 398. szakaszában Iosephus Flavius (Joszef ben Mattitjahu, 37? – 100?) hierán szent helyeket ért, melyek nem maguk a települések, hanem az azokon kívül emelt imaházak.[5]
SUNYIVERZUM 
