Ó! keresztények… kategória bejegyzései

Római Szent Piroskák

A legismertebb Római Szent Piroska (256? – 269?) vértanúságának rettenetes részleteit ma már nem kínálják okulásul a jámbor hallgatóságnak, és ez így van jól. A feltehetőleg írói álnév mögé bújt Purisu kegyes, a fiatalság számára is bemutatható összefoglalójában arról ír, az ifjú vértanú szülei óvatos, rejtőzködő keresztények voltak, de a kislány nem fékezte nyelvét. A családi rosszakarók besúgták II. Claudius Gothicus császárnak (213 – 270), aki maga elé rendelte. (Ezt legfeljebb családja patrícius származása alapján tudjuk elképzelni.) A kislány láttán a megindult császár kegyelmet gyakorolt: elegendő lesz Apollót kiengesztelnie néhány tömjénszemcsével, amelyet Apollo oltárának tüzébe vet. Piroska azonban pontosan tudta, hogy ezzel a csekély mozdulattal elárulná hitét, és megtagadta a parancsot. A felbőszült császár ennek hallatán kínzásoknak vetette alá, melyektől az sem tartotta vissza, hogy a kislányra váratlan aranysárga fénysugár hullt, melyben csillagszerűen felragyogott. A gyötrelmek betetőzéseként a gyermeket vadállatok elé lökték, ám azok megjuhászodtak, ugyanúgy, mint a rá uszított oroszlán, mely a lány mellé kuporodott és a lábait kezdte nyalogatni. Ekkor Piroska valamit súgott az oroszlán fülébe, amit senki sem halhatott, csak történetmesélőnk: – különb vagy ezeknél a kegyetlen embereknél, akik engem halálra szántak… Ekkor Piroskát a városfalakon kívülre hurcolták, mint valami bűnözőt, és az ostiai kapunál lefejezték. Ekkor hatalmas sas ereszkedett alá, és szárnyaival sátrat feszítve mindaddig fölötte lebegett, amíg az odaérkező keresztények megadhatták neki a végtisztességet.[1] Bővebben…

Reklámok

Quasimodo és az ulánusok

Il y avait seize ans à l’époque où se passe cette histoire que, par un beau matin de dimanche de la Quasimodo, une créature vivante avait été déposée après la messe dans l’église de Notre-Dame, sur le bois de lit scellé dans le parvis à main gauche, visà-vis ce grand image de saint Christophe que la figure sculptée en pierre de messire Antoine des Essarts, chevalier, regardait à genoux depuis 1413, lorsqu’on s’est avisé de jeter bas et le saint et le fidèle. C’est sur ce bois de lit qu’il était d’usage d’exposer les enfants trouvés à la charité publique. Les prenait là qui voulait. Devant le bois de lit était un bassin de cuivre pour les aumônes.

Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482 (1831).
IV/1. Les bonnes âmes[1]

Történetünk ideje előtt tizenhat esztendővel, Quasimodo vasárnapjának szép reggelén, a Notre-Dame templomában mondott mise után egy élőlényt tettek ki a bal oldali előcsarnok falába erősített falócára, Szent Kristófnak azzal a nagy képmásával szemközt, amelyet Antoine des Essarts lovag úr kőbe faragott mása már 1413 óta nézett térden állva, míg csak eszébe nem jutott valakinek, hogy a szentet is, a hívét is eltávolítsa onnét. Erre a falócára tették ki a közjótékonyság irgalmába ajánlott lelenceket. Aki akarta, onnét elvihette őket. A falóca előtt réztál volt, az alamizsnának.

A párizsi Notre-Dame 1482.
IV/1: A jótét lelkek. Antal László (1924 – 1996) fordítása (1986)[2]

Az oktáva, vagyis a húsvétvasárnap beköszöntétől számított nyolc nap betetőzése, gyakran ezt a napot magát hívják oktávának[3], a fehérvasárnap (dominica in albis depositis); latin nevéhez hűen, a nagyszombaton megkeresztelt ókeresztény neofiták („friss hajtások”) ekkor váltottak át ünnepi fehér öltözetről köznapira. Ez a napja a visszatérésnek a katolikusok legszentebb ünnepköréből, a húsvétból a szokásos egyházi évbe. Ez magyarázza a nap angol nevét (Low Sunday, „lenti vasárnap”).[4] A fehérvasárnap miséjének introitusa, kezdőéneke a következő igehelyre írt gregorián himnusz:

Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek
1Pét2:2[5]

A Vulgatában:

sicut modo geniti infantes, rationabile, sine dolo lac concupiscite: ut in eo crescatis in salutem
1Pet2:2[6]

És hogy kedvelt regényhősünket mégsem Sicutmodónak hívják? Ennek oka az, hogy a 383-as kiadásúnak tekintett Vulgatát megelőző ősi latin szentírás-gyűjteményben, a Vetus Latinában („Régi latin gyűjtemény”)[7] ugyanez az apostolilevél-részlet még így szerepel:

quasi modo geniti infantes rationabile sine dolo lac concupiscite ut in eo crescatis in salutem[8]

Bővebben…

Obiter dictum

Későn, korán, – keserű bárhogyan:
Meghalni, elmenni magányosan!

Juhász Gyula (1883 – 1937):
Meghalni… (1903)[1]

Szabó Miklós a precedensjog lényegi elemének tekinti a ratio decidendi és az obiter dictum, azaz az ítélet két logikai egységének határozott megkülönböztetését. A precedensjogban minden ítélet törvényi erejűvé válik, de ha a szigorúan vett ítélkezési részt, a ratio decidendit, vagyis „a döntés okát” nem különítenék el a „mellékes kijelentéstől”, azaz az indoklás részleteitől és példák, analógiák felmutatásától, akkor az elv alkalmazhatatlanná válna. A precedensnek így kizárólag a ratio decidendi képezi az alapját.[2] Igyekezve hűnek maradni magunkhoz, a továbbiakban a lényegtelennel foglalkozunk. Bővebben…

VIII. Kelemen és a proxy szerver erőltetett kapcsolata

Лишь только белый плащ с багряной подбивкой возник в высоте на каменном утесе над краем человеческого моря, незрячему Пилату в уши ударила звуковая волна: «Га-а-а…» Она началась негромко, зародившись где-то вдали у гипподрома, потом стала громоподобной и, продержавшись несколько секунд, начала спадать. «Увидели меня», – подумал прокуратор.

Булгаков (1891 — 1940): Мастер и Маргарита (1928 – 1940). Часть первая, глава 2. Понтий Пилат[1]

Mihelyt a bíborbélésű fehér palást feltűnt az embertengerből felnyúló kőszirt magasán, a behunyt szemű helytartó fülét hangok morajlása ütötte meg: „Haaa…” Halkan kezdődött, valahol a tér legtávolibb részében, a hippodrom felől, majd egyre erősödve mennydörgő robajlássá fokozódott, s néhány másodperc múlva ismét elhalkult. „Megláttak” – állapította meg magában a prokurátor.

Bulgakov: A Mester és Margarita. Első könyv, 2. fejezet: Ponczius Pilátus
Szőllősy Klára
(1913 – 1970) fordítása (1967)[2]

Róma más szempontból is pörkölő 1600-as évére teszik, hogy VIII. Kelemen pápa (1536 – 1605), szembeszállva tulajdon tanácsadóival, nemhogy betiltotta volna a kávé, „a sátán itala” fogyasztását, de egy korty után kijelentette, túl értékes az ital ahhoz, hogy átengedjük a hitetleneknek, sőt, teszik hozzá lelkes legendagyárosok, ott helyben meg is keresztelte a kávébabokat. Ez utóbbi nyilvánvalóan elképzelhetetlen. VIII. Kelemen az ortodoxia lánglelkű őre volt. A korty alapján meghozott ítéletről szóló beszámoló is kegyesnek tűnik. Ki lelte valaha is élvezetét az első korty kávéban? A szentatya azonban jó kormányos volt, bőven volt alkalma hírét hallani a kávénak. Tisztában lehetett kereskedelmi fontosságával és a fehér ember munkaerejére kifejtett várható hatásával. Hiszen 1585-ben Velence Isztambulba delegált leköszönő bailója, azaz követe (fő feladata a kereskedelmi kapcsolatok erősítése és kiépítése volt), Giovan Francesco Morosini bíboros (1537 – 1596)[3] – nem összetévesztendő az azonos nevű, későbbi pátriárkával – a Serenissima szenátusa előtt beszámolt a törökök kahavè nevű, forró fekete italáról, melynek fogyasztása megnehezítette elalvásukat. Mindezek után csak csodálni tudjuk, hogy még néhány évtizednek el kellett telnie európai kávéházak megnyitásáig.[4] Szép lassan kávézók töltötték meg a velencei Szent Márk tér Procuratiéje, azaz Prokurátor-palotái árkádjai alját.

Canaletto (1697 – 1768): Szent Márk tér a környező Procuratiével (1735 körül)

Bővebben…

Újabb forráskutatás: Dirke rémtörténete

Ókori leírásokból tudjuk, hogy a büntetését a Kaukázusban letöltő, általunk is sokat emlegetett Prometheus krónikus májpanaszait leszámítva szolid polgári életvitelt folytatott, így látogatókat fogadott, velük el-eldiskurált.

1 horvat

Horvat: Jupiter tehénné változtatja kedvesét

A Zeus beárnyékolta, biztonsági okokból tehénkülsőbe rejtett ra a féltékeny Hera a bögölyfélék családjának egy különösen makacs fajának képviselőjét, a marhaböglyöt küldte, aki előbb a róla elnevezett Jón-tenger partjáig menekült, majd éles irányt váltva átkelt a szintén az ő nevét megörökítő ökörátkelőn, a Boszporuszon, ahonnan már csak egy ugrás a Kaukázusnak éppen a büntetés-végrehajtó intézetként fungáló sziklája. Prometheustól kapta a jó tanácsot, hogy fordítsa útját Egyiptomba. Itt aztán a Nílus partján adott életet fiának, Epafosnak, így eggyel megnövelve Hera üldözésre kijelölt hőseinek számát. Anyja végül Szíriában bukkant a fiúra, hazavitte Egyiptomba, ahol király lett. (A kegyes felfogás szerint Ízisz kultuszát Io vezette be Egyiptomban.)[1] Epafos itt feleségül vette Nílus folyamisten leányát, Memfist, és azonos nevű várost alapított a tiszteletére. A kor anyakönyv-vezetési hanyagsága rovására írom, hogy mások, megfeledkezve Memfis városának puszta létéről is, úgy tartják, az etióp királynőt, Kassiopeiát[2] vette nőül. Epafos egyik lánya, Libya egy másik ország nevét adta.[3] Bővebben…

Nagy Konstantin és Bill Gates

A római hadijelvények (signa militaria) a köztársaság korától annak császári „beteljesedéséig” jelentősen megszaporodtak.[1] Tiszteletük a kesernyés hangú Tertullianust (160? – 220?) bálványimádásra emlékeztették. Az Apologeticus (Védőbeszéd) XVI. fejezetének 8. szakaszában így ír:

Religio Romanorum tota castrensis signa veneratur, signa iurat, signa omnibus deis praeponit. Omnes illi imaginum suggestus in signis monilia crucum sunt; siphara illa vexillorum et cantabrorum stolae crucum sunt.[2]

A rómaiak egész katonai vallása jeleket imád, jelekre esküszik s e hadi jelvényeket az összes istenek fölé emeli. E hadi jelvények valamennyi odabiggyesztett képe keresztek füzéreivé válik.

Városi István (1905 – 1978) fordítása[3]

hadijelvények

Bővebben…

A látomás és december 25-e, a legyőzhetetlen nap

Raffaello (1483 – 1520) műhelye: A kereszt látomása (1524)

Diocletianus (244 – 311) principatust felváltó birodalomirányító rendszerének, a négyesuralomnak vagy tetrarchiának nemcsak a hatalom-kiegyensúlyozás volt a lényege, hanem a hatalom átörökítésének, a hatalomgyakorlás megismerésének jól kigondolt rendszere. Rögtön halála után kiviláglott az új rendszer instabilitása, éppen a legfontosabb ponton. Az uralkodók és a lehetséges uralkodók szövetségi rendszereket alkottak egymás ellen, mindeközben maga a birodalom hízott, hiszen katonai utánpótlásra területhódítások révén igyekeztek szert tenni.

római erőd Eboracumban

A „sápadt” (chlorus, „halványzöld”) I. Constantius Chlorus (250? – 306) és Maximianus (250? – 310?) társcsászársága két „helyettesükkel”, azaz fiaikkal, Nagy Konstantinnal és Maxentiusszal (278? – 312) a diocletianusi elveknek megfelelően működött, ám Maximianus halála után Nagy Konstantint Eboracumban (a mai Yorkban) egyoldalúan császárrá kiáltották ki. Maxentius sem maradt rest, ő is császárrá kiáltotta ki magát. Seregekkel vonultak egymás ellen. 312. október 27-én már egymással szemben álltak a másnapi ütközet előtt a főváros északi szélén emelt Milvius hídnál.[1] Maxentius csapata háromszoros túlerőben volt[2], de hadművészeti szempontból lényegesen kedvezőtlenebb helyzetben.

Milvius híd

Bővebben…

Faramond és Faramondo

Faramond (365? – 430)

Le vireton empenné siffla et vint se ficher dans le bras gauche du bossu, Quasimodo ne s’en émut pas plus que d’une égratignure au roi Pharamond.

Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482[1] (1831). X/4. Un maladroit ami

A tollas nyílvessző kirepült, és sziszegve fúródott a púpos bal karjába. Quasimodo annyit sem törődött a nyíllal, mintha az Faramond király szobrát karcolta volna meg.

A párizsi Notre-Dame. X/4: Az ügyetlen jó barát. Vázsonyi Endre (1906 – 1986) fordítása (1960)[2]

I. Nagy Szent Leó pápa (390? – 461) titkárának, Aquitániai Szent Prospernek (390? – 455?) az Epitoma chronicorumja, Summája, utólag kapott ismertebb nevén a Chronicon Prosperi, Prosper-krónika[3] így ír Faramondról:

Bővebben…

Az erő és az erdő dalai

Да, Мы Ленина, Сталина премя…

Igen, mi, Lenin, Sztálin törzsökéből…

Jevgenyij Aronovics Dolmatovszkij (1915 – 1994): Dal az erdőkről, 1949

Да, Мы Ленинской партии премя…

Igen, mi, a lenini párt törzsökéből…

Ismeretlen cenzor a XX. századból: Dal az erdőkről, 1956

A hivatalos december 21-ei (vagy a valóságosnak tűnő december 18-ai[1]) Nagy Születésnapot Füst Milán (1888 – 1967) hangulatos, de legalábbis hangulatot teremtő lírai költeménye előlegezi meg a Népszava 1949. december 15-ei számában, elhelyezkedése szerint mintegy bevezetve a cikket, mellyel ma bővebben foglalkozunk:

Bővebben…

Az anakorétáktól az angórákig

Axentowicz (1859 – 1938): Anakoréta (1881)

Remete Szent Cirjék (448? – 557?)

Az anakoréták különösen szigorú életmódot folytató remeték voltak, teljes (vagy szinte teljes) elvonultságban a világtól. Az egyik leghíresebb anakoréta, a közel-keleti Remete Szent Cirjék az utóbbiak csoportjába tartozott, mert noha feljegyezték róla, hogy tíz évig teljes szótlanságban élt, kézrátétellel  betegeket gyógyított, ami valamiféle kontaktust mégiscsak feltételez emberek közösségével. A spárgafélék családjába tartozó, de a „mi” spárgánknál keserűbb csillagvirágon élt (melyet azonban az Úr megédesített a számára), és ez elegendő energiát adott neki, hogy hevesen szembeszálljon Origenes Adamantios exegéta (182? – 254) tanaival (az ő „hajthatatlan” szentháromságtanával már éppúgy többször foglalkoztunk, mint azzal, hogy hosszú időn át üldözték misztikus tanait azok, akik feltehetőleg nem értették meg). Az életrajzi adatok hézagossága természetesen azt a feltételezést is lehetővé teszi, hogy a szent életpályájának különböző pontjain vitázott egyes teológiai tanokkal és élt csillagvirágon. Épp ideje volt beszélnünk róla, hiszen közeleg a keleti ortodox egyház által ünnepelt emléknapja (szeptember 29.).[1]

a csillagvirágok nemének egy közel-keleti faja (Scilla libanotica)

Bővebben…

Í

[Re-enter MACDUFF, with MACBETH’s head]

MACDUFF

Hail, king! for so thou art: behold, where stands
The usurper’s cursed head: the time is free…

Shakespeare (1564 – 1616): Macbeth (1606-7), V / 7[1]

Csatazaj. Macduff jő.

MACDUFF.

Királyom, üdv!
Mert az vagy! Im nézd a bitor fejét!
szabadok vagyunk!

Szász Károly (1829 – 1905)  fordítása[2]

Az indoeurópai hekweh, amint már láttuk, „vizet” jelent, ezernyi leágazással, mint amilyen a francia eau, „víz”, a német Aue, „öntözött mező”, de mindenekelőtt a latin aqua, víz. Ugyancsak innen „ered” az előgermán ahwo, „víz”, „folyó”, ahonnan az ugyanilyen értelmű óangol ēa-n keresztül formálódtak a „folyó” értelmű középangol ea, e, æ alakok. De ebből keletkezett többek között a saterlandi (keleti) fríz Äi, „folyó”, a holland aa, „víz”, „patak”, a svéd å, „patak” és az izlandi á, „patak”, „folyó”.[3] Amszterdam legnagyobb folyójának, az Ij-nek a neve (melyet hagyományosan Y-nek is írnak) szintén ebből az indoeurópai gyökből vezethető le. De az angol eddy, „örvény” is ezzel rokon: az indoeurópai idi-, „vissza” gyökre épülő, azonos értelmű óangol æd-[4], ed- és a már látott ea adja a szó ősét, az edēát.[5]
Ha most a hekwehhez, „vízhez” hozzátesszük a szintén indoeurópai landát (jelentése, kevéssé meglepően: „föld”), nyerjük a skót és angol island-et („sziget”), az előgermán ahwóból („víz”) az óskandináv ey, „sziget” szó közvetítésével a dán és norvég „szigetet”, az ø-t, illetve az øyt és számos más északi „sziget” szót.[6] A „sziget” óír alakja, az ailén az előzménye a skót gael „szigetnek”, az eileannak.[7] Ám a skót gaelben a szó a fentiekhez hasonló csodás rövidülésen is átmegy: a szigetre a fokozhatatlanul leegyszerűsödött ì szót is használják.[8]

Í (Iona)

Az óír nyelvhasználatban tulajdonnévként az Í, „A sziget” már egyetlenegy szigetet jelent. E szó latinizálási kísérlete (mely alapján a kiejtésről is fogalmat alkothatunk) Ioua, és talán ennek félreolvasásából származik ennek a szigetnek a mai angol Iona neve.[9] Egy másik elmélet szerint az Ioua elnevezés a yew, „tiszafa” szóból származik. Hiába a skót gael ì, sziget a szó eredete, a skót gaelben ennek a szigetnek a neve Idhe, együtt Eilean Idhe, „Idhe (Iona) szigete”. Idhe szülöttje az Idheach. A sziget ősi neve Ì nam ban bòidheach, „A gyönyörűek (értsd: gyönyörű nők) szigete”, majd Ì Chaluim Chille.[10] Erről pedig legkésőbb tegnap óta tudjuk, mit jelent: Szent Kolumba szigete. Ezt vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről. Bővebben…

X. (Bölcs) Alfonz cselekedetei és mondása

Nem görcsös „átkapcsolási” igyekezet vezérel, amikor tegnapi zenei témánkat összehozom a mi figyelmünket eddig is többször felkeltő X. (Bölcs) Alfonz (1221 – 1284) udvarában 1250 és 80 között összeállított, négyszáznál is több galiciai éneket vagy hangszeres darabot tartalmazó Cantigas de Santa Maria (Mária-énekek) című, jórészt a galiciai „főváros”, Compostela zarándokainak Mária-élményeit feldolgozó gyűjteményével, ami a király kétségkívül legnagyobb művészeti hozzájárulása az egyetemes európai zenekultúrához saját gazdag életművén belül is.[1] Wagner (1813 – 1883) a gyűjteményt nem ismerte, a hangulati rokonság mégis szívhez szóló:

Akik a „Bölcs” epitheton helyett a „Tanultat” javasolják[2], nyilvánvalóan nem a nagy király bölcsességét vitatják el. A spanyol Sabio kétségkívül „bölcset” jelent – ma; másik jelentése azonban valóban „tanult”, és a nyelvfejlődés szívesebben mozdul a „tanult”-ból a „bölcs” felé, mint fordítva.  Bővebben…

Pomona szerelme és kártevője: a harkály

A latin picus, „harkály” szót az azonos értelmet (is) viselő indoeurópai (s)peik- gyökig sikerül visszavezetni[1], de reményeink megcsalnak bennünket, ha abban bízunk, hogy az angol megfelelő, a woodpecker is ide vezetne[2]: a pecker a picker, „szedegető” egy módosulata, annak viszont, még csábítóbb megjelenése dacára, se a latin, se az indoeurópai őshöz nincs köze[3]. A másik értelme az indoeurópai gyöknek a „szarka”, amelyből azonban az ilyen értelmű latin pica szó származik.[4] Nem hiába hívja fel a két latin szó közti különbségre a figyelmet az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) Etimológiái XII. könyve VII. fejezetének 47. szakaszában.
Talán mondanunk sem kell, hogy a mondavilágba vesző kultúrtörténet hallani sem akar efféle szőrszálhasogatásokról, és erőteljes izomzattal ugrik a történelemmel elegyes mese területére. (Tényleg csak a képzavar kedvéért fejeztem így ki magam.) Maga Sevillai Szent Izidor, amellett, hogy pókerarccal beszámol a harkály csudatételéről: az általa lakott fába vert szög nem marad ott sokáig, mert természetfeletti erők kimozdítják helyéből (ma ezeket az erőket „fizika” néven foglaljuk egybe, érintőlegesen utalva a harkály ütései keltette rezonanciákra), és amely erővel a szarka nem bír, Kronos ~ Saturnus fiát, Picust teszi meg névadónak, aki a madárnak jóslásokhoz vette hasznát. [5] Mindenekelőtt nézzük meg közelebbről ezt a fiúgyermeket.  Bővebben…

Mesék egy császár haláláról

Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus Minor Numantinus (Kr.e. 185? – Kr.e. 129) bonyolult nevével már találkoztunk mint a Maximilián keresztnév egyik „ősforrásával”. Politikai sikerei csúcsán érte a váratlan halál álmában. A tegnap említett nagy történetíró, Ammianus Marcellinus (330?  – 400?) a Római antikvitások XXV. könyve 10. fejezetében párhuzamba állítja végzetét Iovianus (331 – 364) császáréval. Amint tegnap ígértük, ma ezzel a végzettel foglalkozunk. Bővebben…

A hitehagyás hitehagyása, kisebb zavarokkal

Arhetorius, Apollinaris, Themistius balgatag vélekedése az; hogy akárki mit valljon, nem árt az üdvösségnek.

ISTENI IGAZSÁGRA VEZÉRLŐ KALAÚZ
MELYET ÍRT PÁZMÁNY PÉTER
JEZSUITÁK RENDIN VALÓ TANÍTÓ
Nyomtatták Pozsonyban
MDCXIII
ELŐLJÁRÓ LEVÉL
A Kegyes Olvasónak Istentűl üdvösség, tőlem tisztesség[1]

Elöljáróban jegyezzük meg: Arhetorius nem vélekedhetett balgatagon semmiről, mivel nem létezett. A hálátlan utókor vonta össze a határozott névelőt Apollinaris jelzőjével. Az ifjabb (Laodikaiai) Apollinaris († 390) vihart kavart „logológiájával”, Logos-tanával már többször is foglalkoztunk. Ő és apja, id. Apollinaris Julianus Apostata (331 – 363) alatt retorikai alapokon dolgozta át a szentírást.[2]
Julianus Apostata antipodusa volt nagybátyjának, Nagy Konstantinnak (272 – 337): kora ifjúságától keresztény volt, de csakhamar elfordult a keresztény tanoktól; művelt volt és filozofikus hajlamú; és legalább a kezdetekben toleráns a másképp gondolkodókkal.[3] Hűséges tisztjének, Varronianusnak a fiáról, a szintén fontos tisztségeket betöltő Iovianusról  apologéták azt terjesztették, keresztényi hűsége miatt a császár elmozdította hivatalából, de ez megerősíthetetlen. Mindenesetre, vagy mert megbocsátást nyert, vagy mert soha nem is esett ki az uralkodói kegyből, együtt vonult fel a császárral II. Nagy Sapur szaszanida király ellen.[4] Feltehetően apja érdemeire tekintettel őt kiáltották ki császárnak.

szembenálló felek: Iovianus (331 – 364) és II. Nagy Sapur (310? – 379)

Bővebben…