Ó! keresztények… kategória bejegyzései

Régi történetek az ózonról

Martin van Marum (1750 – 1837), miután vásárolt egy Benjamin Franklin (1706 – 1790)-féle dörzselektromos motort, 1785-ben feljegyezte, hogy az elektromos szikrák pattogásával együtt sajátos szag is fejlődik. Ez az ózonról szóló első tudományos feljegyzés. Ám itt rögtön fékezzünk is le egy rövid időre. Bővebben…

Kellemetes időben

Táncos, elmés, emberséges,
Törvénytudó, mesterséges,
   Jámbor, józan, mértékletes,
   Takarékos, kellemetes;
     De nem tetszik, tudom mért!

Faludi Ferenc (1704 – 1779):
Felelő ének (ODA RESPONDENS)[1]

Faludi verse, mely nem jelent meg életében nyomtatásban[2], a „kellemetes” szót világosan „kellemes” értelemben használja. Petőfi (1823 – 1849) 1844-ben nem él ezzel az alakkal, de érthető okból: nem akar modorossá válni.

A másikkal azonban
Andalgva mereng
A szemérmetes Erzsók
Kellemes arcán.

 A helység kalapácsa, Második ének[3]

(Más kérdés, hogy egy gyors nyomozás szerint Petőfi máskor sem használta a „kellemetes” szót.) De mit szóljunk, ha Szent Pál apostol (5? – 67) egy levelében ezt olvassuk?

Mert azt mondgya az Isten: kellemetes időben hallgattalac meg tégedet, és az idvösségnec napján töttem iól te veled, Imé most vagyon az kellemetes idő, imé most vagyon az idvösségnec napia.

2Kor6:2

A korszerűsített nyelvezetű Károli-biblia is ugyanezt a szót használja.[4] Gyanúnkat, hogy a „kellemetes” itt nem „kellemes” jelentésű, a Vulgata megerősíti. Ott az igehely a következőképpen hangzik:

ait enim tempore accepto exaudivi te et in die salutis adiuvavi te ecce nunc tempus acceptabile ecce nunc dies salutis[5],

azaz a latinban gyakran használt tempus acceptabile, „kellő”, „alkalmas” idő áll a fordítás forrásában. A Szent István Társulat bibliája ugyanitt a „kellő” szót alkalmazza fordításában.[6] Vajon ez a „kellemetes” szó eredeti magyar jelentése, vagy ez csak alkalmi változat? Nézzük ezt meg kicsit közelebbről! Bővebben…

Méreggyilok

Már említettük, hogy a boglárkafélék családjába tartozó sisakvirág-nemzetség mérgének, az akonitinnek ellenszereként képzelték el egykor a méregölő vagy sárga sisakvirágot, mely azonban maga is mérgez. Feltételezett ellenmérgek mérgező hatása nehezen kimutatható tekintélytisztelő korokban, hiszen ha valakit a halálba küld, aki nem volt mérgezett, akkor csak egy tétellel bővül a különlegességeiről felfektetett lista: viszont a nem mérgezetteket megöli. Bár egyes keleti gyógymódokban fájdalmat, izzadást, gyulladást remélnek csökkenteni akonitintartalmú növényektől[1], és megeshet, nanoszkopikus mennyiségben éri is ilyen hatás az áldozatot, mégis biztosabb ezúttal Tagyosi Csapó Jósef (1734 – 1799) 1775-ben Pozsonyban megjelent Új füves és virágos magyar kert, mellyben mindenik fünek es virágnak neve, neme, ábrázatja, természete és ezekhez képest különféle Hasznai értelmesen megjegyeztetnek című munkájának hinnünk. Ebben a nagy botanikus leszögezi:

HASZNAIRÓL nem irhatok, hanem ártalmairól, mert ez felette mérges fü, mellynek meg-étele után, mind Ember, mind bárom hamar meg-hal.[2]

Mérgező ellenmérgekről mindenesetre nem kizárt, hogy kiderül, elenyészően kicsiny mennyiségben, ellenőrzött körülmények között mégiscsak hajtanak hasznot. Ma egy ilyen esetet vizsgálunk meg közelebbről.

méreggyilok

méreggyilok

Bővebben…

A béke és jóakarat elágazásai

Frank J. Hanna III vállalkozó a Martin Bodmer (1899 – 1971) által alapított genfi könyvtártól megvásárolt egy papiruszt[1], melyet – családi alapítványán keresztül – 2007-ben a Vatikánnak adományozott. XVI. Benedek pápa ezért a Nagy Szent Gergely (540? – 604)-rend nagykeresztjének lovagjává nevezte ki.[2] Az ilyenképpen Hanna-papirusz néven is emlegetett irat keletkezésének idejéről viták zajlanak, de bizonyos szűkebb konszenzus 225 körülire teszi. A görög nyelvű dokumentum a János-evangélium részleteivel együtt a Lukács-evangélium töredékét tartalmazza. Ez a Lukács-evangélium legrégebbi ismert forrása. Bővebben…

Hangyautánzó pókok, ezúttal is a görögök érintésével

Alexandriai Szent Kelemen (150? – 215) 195 körül írta a Προτρεπτικὸς πρὸς Ἕλληνας, Protreptikos pros Hellenas, azaz Buzdítás a görögökhöz című forrásmunkáját – nevezhetjük annak, hiszen számos görög szokást innen ismerünk. Jakab Attila joggal kifogásolja, hogy a magyar fordítás szövegtestében a προτρεπτικὸς, protreptikos olykor „intelemként” jelenik meg[1], de ezt a jelentésárnyalatot az ógörög szó is magában hordozza, hagyományos angol szava, az exhortation meg különösen, mely „buzdításon” túlmenően „korholást” is jelent. A II. könyvben Alexandriai Szent Kelemen szemgyönyörködtető bőségben ismertet regionális görög kultuszokat (nem buzdítólag, még csak nem is intőleg vagy korholólag, hanem lebeszélőleg). Thessaliában, írja, hangyákat tisztelnek, mert tudomásuk szerint ősatyjukat, Myrmidont Zeusz hangya képében nemzette Eurymedusával.[2] A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodosnak tulajdonított, erősen hiányos formában fennmaradt[3] Asszonykatalógus (53. töredéke) másképp tudja. Zeus és Aigina nimfa természetes fia, Aiakos unatkozott egymagában az anyjáról elnevezett bájos, de elhagyatott szigeten. Mikor az istenek és emberek atyja látta bánatát, a sziget összes hangyáját férfiakká és széles csípőjű nőkké változtatta. (A hangyák eltűnését követő ökológiai katasztrófáról nem esik említés.) Így lettek a myrmidonok, a hajózás mesterei, a vitorla feltalálói.[4] Erre a változatra építi Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) a sajátját. Az eredetit azzal bővíti ki, hogy a szigetet pestis néptelenítette el. Az Átváltozások VII. könyvben Aiakos így beszél erről:

Ritka remek terebélyes tölgy magasult a közelben,
mit Jupiternek szenteltek, dodonai magból;
itt eledelt gyűjtő hangyákat hosszu csapatban
láttam, amint roppant terhük cipelik pici szájjal,
és a fakéreg ráncai közt ösvényüket őrzik.
Számukon ámulok, és »Legjobb atya, adj ugyanennyi
polgárt
, « így szóltam, »s kiürült falaim teletöltsed.«

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[5]

Ovidius tehát életben tartja a hangyákat. (A legjobb atya kegyesen teljesíti fia kívánságát. Lehetetlen nem észrevennünk az elnéptelenedés rémétől rettegő görög nép vissza-visszatérő álmát az elnéptelenedést csodás eszközökkel visszájára fordító égi hatalmakról.) A myrmidon nép aztán ide-oda költözött Aiginából Thessaliába. Hűségesen követik Aiakos unokáját, Akhilleust Trójába.[6] Mikor viszály robban ki Akhilleus és az akháj fővezér, Agamemnon közt Bryseis rabnő miatt, és emiatt Akhilleus hazatéréssel fenyegetődzik, Agamemnon az I. énekben gúnyosan így felel:

Hát csak eredj haza bárkáiddal s embereiddel,
mürmidonoknak légy ura, én veled úgyse törődöm,
és haragodtól nem félek…

Devecseri Gábor fordítása [7]

A μύρμηξ, myrmex, „hangya” ógörög szót egyesek indoeurópai eredetűnek tartják. Erre nem hajlandó Ernest David Klein (1899 – 1983), aki alternatív megoldásként eredetül az ógörög μόρμος-t (mormos, „rettegés”) vezeti le. A gátlástalan, kérdéseket nem feltevő követő alakja a XVII. századi Angliában már annyira ismert volt, hogy külön szóval emlegették: myrmidon.[8]
Másfelől… A gőgös Arakhnével és bűnhődésével, azaz pókká válásával már foglalkoztunk. A két nevet Alexander McLeay (1767 – 1848) olvasztotta Myrmarachnévé 1839-ben. Jó oka volt rá.
Bővebben…

Egymásra találások és melkhisédekiánus eltévelyedések

Rubens (1577 – 1640): Ábrahám és Melkhisédek találkozása (1616-17?)

Rubens (1577 – 1640): Ábrahám és Melkhisédek találkozása (1616-17?)

Amikor körülbelül négyezer évvel ezelőtt Ábrám, a későbbi Ábrahám visszatért csatájából, melyben Elászár királyát, Khédorlaomert és szövetségeseit győzte le, kijött elébe Szodoma királya a Sáve (azaz a király) völgyébe, és

Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala.

1Móz14:18[1]

Bővebben…

A longobárd királyság emelkedése és bukása

A vinnileket a hagyományos magyarázat alapján hosszú szakállukról nevezték el longobárdoknak vagy langobárdoknak, amit nem zárhatunk ki, de a törzs, germán lévén, Odint vallotta főistenének, akinek a longbärtr, „hosszú szakállú” az egyik mellékneve volt. Wilhelm Bruckner (1870 – 1952) az 1895-ben írt Die Sprache der Langobarden (A longobárdok nyelve) című műve bevezetőjének 6.§-ában azon a véleményen van, hogy a szvévek leágazásai[1], de Karl Müllenhof (1818 – 1884) úgy tartja, az ingaevon törzscsoportba tartoznak, és előtörténetük szorosan összefonódik Jütland népeiével.[2] A Rothari (616? – 652) longobárd király által 643-ban kibocsátott törvénykönyv, az Edictum Rothari (Rothari rendelete) előszavaként szolgáló történelmi összefoglaló a longobárdokat mindenesetre „skandináv”, azaz északi eredetű népeknek mondja. Velleius Paterculus (Kr.e.19 – 31) a Róma története II. könyve 106. fejezetében a longobárdokat minden más germánnál vadabbaknak mondja.[3] Ahogy Tacitus (56 – 117) a Germania 40. fejezetében jellemzi őket:

Ezzel szemben a langobardokat csekély számuk teszi híressé: igen sok és igen erős törzs övezi őket, ezért nem engedékenységgel, hanem a harc és a veszély vállalásával gondoskodnak biztonságukról.

Borzsák István (1914 – 2007) fordítása[4]

Bővebben…

Triklaviánus eretnekek, trigintaklaviánus ortodoxok, Wald Péter és a golgotavirág


Négy sebbel illették egyéb ütések mellett,
Aztán, befejezésül egy ötödikkel…

La nobla leyczon (A nemes szentlecke)[1]

Wald (Vald) Péter (1140? – 1218?) gazdag lyoni textilkereskedő és bankár volt, aki ilyenként zavaroktól mentesen leélhette volna életét anélkül, hogy későbbi koroknak akár a legszemfülesebb filológusai is zaklatták volna haló poraiban. Amikor egyszer barátjával beszélgetett, az holtan esett össze. A mélyen megrendült bankár a halál spirituális okaival, a halál utáni élet titkaival kezdett foglalkozni, és mindaddig nem talált megnyugvást, amíg egy teológus rá nem irányította figyelmét a következő igehelyre:

Monda néki Jézus: Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem.

Mát19:21[2]

Wald Péter ekkor mindenét eladta és jótékonyságra fordította, az adósságokat elengedte. Bővebben…

Az arianizmus vége?

A kappadókiai atyák munkálkodása, végül I. Theodosius császár (347 – 395) erőteljes ráhatása nyomán, mint írtuk, a 381-ben tartott Konstantinápolyi Zsinat felszámolta a keleti arianizmust, a szentháromságtan legszívósabb ellentanát, ám a lybiai Areios presbiter (260? – 336) tanítása Nyugaton tovább élt. Nézzük kicsit közelebbről, miért és meddig! Rövid bevezetővel. Bővebben…

Magdolnák és ormányosbogarak

Ormányosbogarak. Reitter (1845 – 1920) illuisztrációi a Fauna Germanica: Die Käfer des deutschen Reiches V. kötetéből (Németország állatvilága: a német birodalom bogarai, 1916)

Ormányosbogarak. Reitter (1845 – 1920) illuisztrációi a Fauna Germanica: Die Käfer des deutschen Reiches (Németország állatvilága: a német birodalom bogarai) V. kötetéből (1916)

Az indoeurópai (h)webh-, „szőni” gyök, nem meglepően, többek között az angol web, „háló” szó alapja[1], de ami meglepőbb, a weevilé is, mégpedig, feltételezik, a lárva gubójának „szövött” kinézete alapján. Országh László (1907 – 1984) 1988-as kiadású angol-magyar szótárában[2], önmagában igen helyesen, ez utóbbi szó mindkét jelentését közli: „zsizsik” és „ormányosbogár”. Mégsem adózhatunk maradéktalan tisztelettel megoldásának, ugyanis nem a szótárszerkesztési elvek szerint, két külön jelentés alatt sorolja fel a két magyar változatot, hanem egymástól vesszővel elválasztva, mintha csak magyarázná egymást a két szó. Ez azonban bonyolultabb. Bővebben…

Fürjek és téglák

A fácánfélék családjába tartozó fürjet a latinban, amint már láttuk, coturnixnak mondják. A szó a régebbi, a madár hangját utánzó quocturnix lágyulása.[1] Eredetileg Linné (1707 – 1778) a madarat a siketfajdok nemébe sorolta Tetrao coturnix néven[2], de a fürjekre 1791-ben Pierre Joseph Bonnaterre
(1752 – 1804) új nemet vezetett a taxonómiába[3], így azóta a fürj tudományos neve Coturnix coturnix. Az eurázsiai alfaj, a Coturnix coturnix coturnix névadójának tiszteletből Linnét tették meg[4], noha csak a középső név származik tőle.

eurázsiai fürj

eurázsiai fürj

Eredetileg a Coturnix nembe sorolta 1833-ban William Henry Sykes
(1790 – 1872) ezredes a pirostorkú sziklafürjet. Vizsgáljuk ezúttal ez utóbbit közelebbről!

pirostorkú sziklafürj

pirostorkú sziklafürj

Bővebben…

Az italáldozattól a felelősségig

Az indoeurópai spend- gyök jelentése „szertartást végezni”, „áldozatot bemutatni”, amiből egyebek közt az ógörög σπονδή, sponde, „italáldozat” származik; ezt pontosabban „öntési áldozatnak” mondhatnánk, mert lényege a felsőbb hatalmaknak szánt porció földre loccsantása, és ilyenként alapanyagul magvak is szolgálhatnak[1]. Minthogy az áldozatban a teremtmény mindig a szövetséget is megújítja az égiekkel, ebből a szóból „szerződés”, sőt „fegyverszünet” is lett.[2] (A latin megfelelő, a libatio eredetét már megtárgyaltuk.) Minthogy áldozatbemutatások ünnepélyes keretek között zajlottak (és a hangulatot esetleg a ki nem löttyintett italmennyiség is emelte), az italáldozatot rendszerint ének is kísérte, melynek spondaikus lejtéséből vonatkoztatták el a σπονδεῖος, spondeios, azaz „szpondeusz” (– –) verslábat.[3] Az indoeurópai gyök előitáliai közvetítéssel a latinban a spondere, „fogadalmat” vagy „házassági esküt” tenni, „garantálni”, vagy hétköznapilag: „ígérni”.[4] Így a latin sponsus „vőlegény”, a sponsa „menyasszony”. Az olasz sposa, „menyasszony” ez utóbbiból ered[5], míg a szintén a latinból jövő angol spouse már a nem megjelölése nélkül „hitvest” jelent[6]. A sponsor eredeti jelentése szerint „a szerződés zálogául szolgáló személy”, röviden „kezes”, és ebből alakult ki a „keresztszülő” kánonjogi latin neveként is a sponsor.[7] A maihoz hasonló, ennél valamelyest „őszintébb” értelme a szónak csak 1931-ben alakult ki: azt hívták „szponzornak”, aki rádióműsort fizet[8], cégét hirdetendő.

A Boswell nővérek 1931-ben: Helvetia "Vet" (1911 – 1988), Connee (1907 – 1976), Martha (1905 – 1958)

A Boswell nővérek 1931-ben: Helvetia “Vet” (1911 – 1988), Connee (1907 – 1976), Martha (1905 – 1958)

A Boswell Sisters (Boswell nővérek) 1931-ben indult rádiósorozatának szponzora a Baker’s Chocolate volt.[9] Bővebben…

Parsifal: ki az a Grál?

PARSIFAL
Wer ist der Gral?

GURNEMANZ
Das sagt mich nicht;
doch, bist du selbst zu ihm erkoren,
bleibt dir die Kunde unverloren.

Wagner (1813 – 1883): Parsifal (WWV111), I. (1882)[1]

PARSIFAL
Ki az a Grál?

GURNEMANZ
Nincs arra szó,
de téged ha magának választ,
megkapod bizton majd a választ.

Kereszty István László (1860 – 1944) és Lányi Viktor Géza (1889 – 1962) fordítása[2]

Egy kerevet szélén enyhe Janikovszky-gúzsba kötött fehér ruhás alakot látunk. Gawan lenne, aki ohn’ Urlaub, engedély nélkül kiszökött a lovagok „hőstelepéről”, hogy másodszorra hatásosabb gyógygyökeret találjon Amfortas sebére, ezzel kitéve magát Klingsor hálójának? Csak gyaníthatjuk. Nagy utat nem kellett bejárnia: mindhárom felvonás ugyanabban a keresztény bazilikában játszódik, kis dekorációváltásokkal. Feltehető, hogy a 2016-os bemutató előtt néhány hónappal felrobbantott moszuli dömés órás templomban.[3] Mark Ronan is moszuli kolostorra gyanakszik.[4]

Az impozáns antik feszületgyűjteménnyel bíró Klingsor időnként görcsösen keleteli magát, és imaszünetben ütemtelenül veri szőnyegével a harcképtelenné tett lovagot. Ez, vagy a fekete öltözéküktől megszabaduló[5] hurik bájtánca okozza-e a Zöld Dombon az ugrásszerűen megerősített rendőri jelenlétet (és belépéskor a szigorú személyazonosság-ellenőrzést), nem megállapítható.

Parsifal, ősbemutató. Pavel Vasziljevics Zsukovszkij (1845 – 1912) színpadképe az opera második felvonásának varázskerti jelenetéhez (a ravellói kert alapján)

Parsifal, ősbemutató. Pavel Vasziljevics Zsukovszkij (1845 – 1912) színpadképe az opera második felvonásának varázskerti jelenetéhez (a ravellói kert alapján)

Bővebben…

Római Szent Piroskák

A legismertebb Római Szent Piroska (256? – 269?) vértanúságának rettenetes részleteit ma már nem kínálják okulásul a jámbor hallgatóságnak, és ez így van jól. A feltehetőleg írói álnév mögé bújt Purisu kegyes, a fiatalság számára is bemutatható összefoglalójában arról ír, az ifjú vértanú szülei óvatos, rejtőzködő keresztények voltak, de a kislány nem fékezte nyelvét. A családi rosszakarók besúgták II. Claudius Gothicus császárnak (213 – 270), aki maga elé rendelte. (Ezt legfeljebb családja patrícius származása alapján tudjuk elképzelni.) A kislány láttán a megindult császár kegyelmet gyakorolt: elegendő lesz Apollót kiengesztelnie néhány tömjénszemcsével, amelyet Apollo oltárának tüzébe vet. Piroska azonban pontosan tudta, hogy ezzel a csekély mozdulattal elárulná hitét, és megtagadta a parancsot. A felbőszült császár ennek hallatán kínzásoknak vetette alá, melyektől az sem tartotta vissza, hogy a kislányra váratlan aranysárga fénysugár hullt, melyben csillagszerűen felragyogott. A gyötrelmek betetőzéseként a gyermeket vadállatok elé lökték, ám azok megjuhászodtak, ugyanúgy, mint a rá uszított oroszlán, mely a lány mellé kuporodott és a lábait kezdte nyalogatni. Ekkor Piroska valamit súgott az oroszlán fülébe, amit senki sem halhatott, csak történetmesélőnk: – különb vagy ezeknél a kegyetlen embereknél, akik engem halálra szántak… Ekkor Piroskát a városfalakon kívülre hurcolták, mint valami bűnözőt, és az ostiai kapunál lefejezték. Ekkor hatalmas sas ereszkedett alá, és szárnyaival sátrat feszítve mindaddig fölötte lebegett, amíg az odaérkező keresztények megadhatták neki a végtisztességet.[1] Bővebben…

Quasimodo és az ulánusok

Il y avait seize ans à l’époque où se passe cette histoire que, par un beau matin de dimanche de la Quasimodo, une créature vivante avait été déposée après la messe dans l’église de Notre-Dame, sur le bois de lit scellé dans le parvis à main gauche, visà-vis ce grand image de saint Christophe que la figure sculptée en pierre de messire Antoine des Essarts, chevalier, regardait à genoux depuis 1413, lorsqu’on s’est avisé de jeter bas et le saint et le fidèle. C’est sur ce bois de lit qu’il était d’usage d’exposer les enfants trouvés à la charité publique. Les prenait là qui voulait. Devant le bois de lit était un bassin de cuivre pour les aumônes.

Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482 (1831).
IV/1. Les bonnes âmes[1]

Történetünk ideje előtt tizenhat esztendővel, Quasimodo vasárnapjának szép reggelén, a Notre-Dame templomában mondott mise után egy élőlényt tettek ki a bal oldali előcsarnok falába erősített falócára, Szent Kristófnak azzal a nagy képmásával szemközt, amelyet Antoine des Essarts lovag úr kőbe faragott mása már 1413 óta nézett térden állva, míg csak eszébe nem jutott valakinek, hogy a szentet is, a hívét is eltávolítsa onnét. Erre a falócára tették ki a közjótékonyság irgalmába ajánlott lelenceket. Aki akarta, onnét elvihette őket. A falóca előtt réztál volt, az alamizsnának.

A párizsi Notre-Dame 1482.
IV/1: A jótét lelkek. Antal László (1924 – 1996) fordítása (1986)[2]

Az oktáva, vagyis a húsvétvasárnap beköszöntétől számított nyolc nap betetőzése, gyakran ezt a napot magát hívják oktávának[3], a fehérvasárnap (dominica in albis depositis); latin nevéhez hűen, a nagyszombaton megkeresztelt ókeresztény neofiták („friss hajtások”) ekkor váltottak át ünnepi fehér öltözetről köznapira. Ez a napja a visszatérésnek a katolikusok legszentebb ünnepköréből, a húsvétból a szokásos egyházi évbe. Ez magyarázza a nap angol nevét (Low Sunday, „lenti vasárnap”).[4] A fehérvasárnap miséjének introitusa, kezdőéneke a következő igehelyre írt gregorián himnusz:

Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek
1Pét2:2[5]

A Vulgatában:

sicut modo geniti infantes, rationabile, sine dolo lac concupiscite: ut in eo crescatis in salutem
1Pet2:2[6]

És hogy kedvelt regényhősünket mégsem Sicutmodónak hívják? Ennek oka az, hogy a 383-as kiadásúnak tekintett Vulgatát megelőző ősi latin szentírás-gyűjteményben, a Vetus Latinában („Régi latin gyűjtemény”)[7] ugyanez az apostolilevél-részlet még így szerepel:

quasi modo geniti infantes rationabile sine dolo lac concupiscite ut in eo crescatis in salutem[8]

Bővebben…