Brahms címkéhez tartozó bejegyzések

Vörös Sünök, Beethoven és Brahms

0 studio 1964

Sardelli: Beethoven dolgozószobája a Schwarzspanierhausban

Tegnapi megemlékezésünkben többek között a kései Beethoven-vonósnégyeseket vizsgáltuk egy sajátos nézőpontból. A betegségből átmenetileg felgyógyult, de elcsigázott Beethoven 1825 októbere közepén költözött a bécsi Schwarzspanierhausba. Néhány napra rá, 27-én jelenik meg a hirdetés a Wiener Sammlerben (Bécsi Hírgyűjtő) az op.132-es a-moll vonósnégyes november 6-án esedékes bemutatójáról egy jótékonysági koncert keretében a híres Schuppanzigh Vonósnégyes csellistája, Joseph Linke (1783 – 1837) javára (napra pontosan tíz évvel később halt meg Beethovennél). Beethoven még a komponálás előtt megígérte Linkének, hogy „koncertáló”, azaz szólisztikus szerepű szólamot kap – ami azzal is összefügghet, hogy a megrendelő Nyikolaj Boriszovics Golicin nagyherceg (1794 – 1866) is csellójátékos volt.

A bemutató mellett előadták még a zeneirodalom azóta sem meghaladt zongorástrióját, az 1811-ben írt op.97-es B-dúr („Főhercegi”) triót, melyet Beethoven (a kitűnően zongorázó) nemes barátjának, Habsburg-Lotaringiai Rudolf János József René főhercegnek (vulgo: Rudolf, 1788 – 1831)[1] írt. A triót Linke mellett az első hegedűs, Ignaz Schuppanzigh (1776 – 1830) és a zenét is szerző zenetanár, Karl Maria von Bocklet (1801 – 1881) játszotta.

A három elsőrangú muzsikusból álló trió 1828. január 28-án Schubert (1797 – 1828) op.99 D898-as B-dúr trióját mutatta be szűk körben.[2] Ezúttal azonban a Beethoven-bemutató egy jelentéktelen mellékkörülményével foglalkozunk. Bővebben…

Evilág és túlvilág: a kései Beethoven

Még a IX. szimfónia (op.125) 1824. május 7-ei ősbemutatója előtt, Beethoven „hiperaktív” szakaszában, 1823. november 29-én kérte fel óvatosan a műkedvelő csellista, Nyikolaj Boriszovics Golicin nagyherceg (1794 – 1866) Beethovent három vonósnégyes megírására azzal, hogy az árat a szerző jelölje meg. Az elfoglaltsága miatt szabódó Beethoven ezt meg is tette, elvállalta a munkát, darabonként 50 dukátért, aranytartalma – kb. 50 × 3,5 g – alapján mai pénzben közel 2 millió Ft-ért.[1] Szép pénz kimondva, de sosem kapta meg a nagyherceg csődje miatt. Az örökösre, Karlra (1806 – 1858), Beethoven unokaöccsére szállt az összeg. A három kvartett az op. 127-es Esz-dúr, az op.132-es a-moll és az op.130-as B-dúr.[2]  Bővebben…

Az élet rövidségének hosszú útja

Horatius (Kr.e. 65 – Kr.e. 8): Thaliarchushoz

Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire
ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és
ne vesd meg, ne kerüld, barátom,
a szerelem gyönyörét s a táncot,

míg rá nem őszül ifju fejedre a
mogorva vénség! Hívnak a versenyek,
s ilyenkor édes sugdolózni
titkon az alkonyi félhomályban…

Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

A De brevitate vitae (Az élet rövidségéről) című himnuszt kezdő soráról Gaudeamus igiturként (Örvendjünk hát) jobban ismerjük. És bár Seneca (Kr.e. 4 – 65) azonos című sztoikus, filozofikus művét forrásnak hihetnénk, erről szó sincs: az emelkedett gondolatokban bővelkedő Seneca-mű pontosan az ellenkező tanácsokkal szolgál.[2]1 graduates A himnusz sokkal inkább illik hangulatilag a mottóként idézett, Thaliarchushoz („az ifjúság vezéréhez”) írt horatiusi ódához. A fiatalság és öregség ilyen szembeállításából vonja le ugyanezt a következtetést. És, persze, „gondold meg, és igyál”: hol vannak, akik előttünk járták ezt a sártekét? Leszálltak a mélybe, vagy fel a magasba, ne velük foglalkozzunk. Éljen továbbá az akadémia, a tanárok, a diákok, a leendő diákok, valamint, mindükkel együttes terjedelemben a készséges, szép leányok, és még páran, például a köztársaság![3]  Bővebben…

Brahms kései sorozatai

300px-JohannesBrahms

Brahms, Kalbeck, II. György, Mühlbeck

Tanárának, Eduard Marxsennek (1806 – 1887), több barátjának és harcostársának – akkor is harc volt a művészet – elvesztése után 1890-re Brahms (1833 – 1897) elhatározta, megírja életműve záródarabját, az op.111-es G-dúr (második) vonósötöst. A műben azonban nem tükröződik a tragédiák utáni letargikus kedélyállapota. Éppen ellenkezőleg, a vonósötös olyannyira friss és alapvetően oldott hangvételű, hogy Brahms barátja, Max Kalbeck (1850 – 1921) zenekritikus a „Brahms a Praterben” melléknevet javasolta, amit a Praterben szívesen időző Brahms örömmel el is fogadott. Ebből mára már csak a „Prater” maradt, ha egyáltalán hozzáteszik.[1]

Bővebben…