Brahms címkéhez tartozó bejegyzések

B–M-teszt

Gyerekkorunk igézetei között volt némely oktatónknak, rokonunknak az a beállítása, hogy Bruckner (1824 – 1896) és Mahler (1860 – 1911) művészete a legszorosabb rokonságban állnak egymással. Aztán ahogy felcserepedtünk, világossá vált előttünk ennek a feltételezésnek a megalapozatlansága. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy a két szerző ég és föld (csak abban a formában, hogy mindketten ég és föld), de világlátásuk és eszköztáruk teljesen eltér egymástól. És még egy kis időnek kell eltelnie annak belátásáig, hogy Mahler „tudott” Brucknerről, és kisebb-nagyobb szerkezeti megoldásokban éppúgy hasznát vette, mint Mozartét (1756 – 1791), Beethovenét (1770 – 1827), Chopinét (1810 – 1848), Wagnerét (1813 – 1883) és Brahmsét (1833 – 1897). Sem a „kilenc szimfóniás szerzők misztériumának” (átkának) tárgyalásába[1], sem maguknak a hatalmas műveknek az elemzésébe nem fogunk, és soron következő rejtvényünkből kihagyjuk a legismertebb „slágereket”:

Mindamellett a mélyben húzódó rokonság mellett a nagyság bemutatására is törekszünk.

megfejtések


[1] a kilencedik szimfónia átka

Boa: kisebb meglepetések

Legutóbbi, Ghánával foglalkozó rövid összefoglalónkban érintettük, hogy a független köztársaság atyái, a nyelvtudós Nana Joseph Kwame Kyeretwie Boakye Danquah (1895 – 1965) és az első elnök, Kwame Nkrumah (1909? – 1972) az egyes becslések szerint a 830 és 1235 között virágzó egykori Ghánai Birodalomról[1] nevezték el a korábbi Aranypartot (melynek nincs közvetlen területi és kulturális kapcsolódása a mai Ghánához). Danquah megállapítja, hogy a birodalom neve az őslakos szoninke nép nyelvéből ered, a gajanŋa szóból[2] (melynek jelentése szövegösszehasonlító megfejtéssel talán „terület”[3]). Mai nyelvészek egyetértenek abban, hogy az ország nevében a -na végződés jelentése „király”, de a gha- előtag jelentését egyesek a föld, város, mások a harcos fogalmaival hozzák kapcsolatba.[4] A ma mintegy kétmillió-nyolszázezer lelket számláló szoninke nép nyolc országban szóródik szét Afrika Szahara alatti övezetében.[5]
A birodalom alapítási legendája annak megemlítésével indul, hogy az ősatya atyja, Dinga valahonnan a Közép-Keletről érkezett. Talán ezzel magyarázhatjuk a családban történteket azok után, hogy megöregedett és megvakult. Ahogy egy másik „keleti” történetből tudjuk,

Oda méne tehát Jákób Izsákhoz az ő atyjához, aki megtapogatván őt, monda: A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei.
1Móz27:22[6]

Ugyanis Dingának is volt két szép szál fia, Khiné, és ennek öccse, Diabe Cissé, és Diabe Cissé is csellel nyerte el az elsőszülötti jogokat. Atyjuk halála után azonban haragos bátyja erőre kapva elűzte otthonukból. Új hazát keresve Diabe Cissé egy kúthoz, más változatokban barlanghoz érkezett, melyben egy óriáskígyó, Bida tanyázott, nyilvánvalóan egy ott élő pitonféle.

királypiton

Ebből Diabe Cissé víz jelenlétére következtetett, de itt véget is ér a józan ész fennhatósága alá rendelhető szövegrész. A „kisebb fiú” alkut kötött Bidával: az óriáskígyó megengedi, hogy letelepedjen, mi több, bő esővel fogja öntözni a földet, arannyal is ellátja, sőt továbbra is meg fogja védeni, feltéve, hogy minden évben megkapja a vidék leggyönyörűbb szűzét. Itt alapította Diabe Cissé a leendő Ghánai Birodalom majdani fővárosát, Kumbi Saleh-t. A birodalmat Wagadunak is nevezték. Az arisztokráciát ugyanis wagónak mondták, az ő országuk a wagadugu, és a Wagadu név ebből a köznévből rövidült.[7] Bida a szoninke nép tiszteletében kígyószellemként él tovább, neve Uagadu-Bida[8], a „birodalmi piton” (a betűzési apróbb eltérésnek nincs jelentősége). Az ugyanúgy ejtendő Ouagadougou nevet ma a Vörös- és Fekete-Volta, azaz a Volta felső folyása körül kialakult, országgá szerveződött kiterjedt kultúra, Burkina Faso[9] fővárosa viseli. Az írásmód a francia gyarmati kort idézi. Ez a hely legfeljebb az egykori birodalom keleti csücskében terülhetett el, de nem közvetlenül erről kapta nevét. A Volta aló folyásánál, azaz a Fehér-Volta körül Burkina Faso mai déli szomszédja, Ghána területén kialakuló moszi kultúra észak felé terjeszkedve, betörve Felső-Voltába, királyságokat alakított ki (sokkal a Ghánai Birodalom felbomlása után, kb. 1500-tól kezdődően), melyek egyike szintén a Wagadugu névre hallgatott.[10]
Ha esetleges tapasztaltabb nyájas olvasóim arra a következtetésre jutnak, hogy mindebből a továbbiakban Uagadu-Bida kígyószellem foglalkoztat bennünket, neki is elsősorban az utóneve, megéreztek valamit egy másik szellem, a blog szelleme működéséből. Bővebben…

Brahms, Mahler és az utolsó örvény Bad Ischlben

Bad Ischl 1855-ben

Első, 1262-es említése alapján a régióban ha ősinek nem is, de réginek, megjelenésében patinásnak mondható Salzkammergut üdülővidékének elvitathatatlan központja a Traun és az Ischler összefolyásánál Bad Ischl. Nemcsak szelíd természeti szépsége miatt, hanem elsősorban sós, jódos és kénes hőforrásai alapján vált népszerű gyógyüdülőhellyé a XIX. századtól. Néhány nevezetes, a jólét felső fokát mutató villája:

a látens tartományúrnői hatalommal bíró Erzsébet – Seilern és Aspang birodalmi grófnőjeként Széchenyi István gróffal (1791 – 1860) sógorkomaságban áll – és Ferenc József (1830 – 1916) villái

ifj. Johann Strauss villája egykor és ma

Lehár Ferenc (1870 – 1948) villája

Kálmán Imre (1882 – 1953) villája

Természetesen sok más jól menő művész is tartott fenn itt palotaszámba menő nyaralót vagy állandó lakhelyet, így többek között Nestroy (1801 – 1862), de mégis úgy tűnik, hogy elsősorban a könnyűzene korabeli nagymesterei áldozták vagyonuk egy részét az ittlakásra. A fenti sort kiegészíti Oscar Nathan Straus (1870 – 1954) háza.

Bővebben…

Brahms életéről és élete első vonóshatosáról

Schumann (1810 – 1856) 1853-ban kitűnő érzékkel fedezte fel az ifjú Brahmsban (1833 – 1897) a zsenit. Brahms apjának, a zenei képességekkel szintén megáldott Johann Jakob Brahmsnak (1806 – 1872) az ifjút „a múzsák kegyeltjeként” jellemezte.[1] Azonban a kiváló zeneesztéta, Jan Swafford találgatása, hogy Schumann érdeklődése fiatal tehetségek, így a szerinte „lányos külsejű” Brahms iránt is, egyéb töltetekkel is bírt, nem több rosszul sikerült polgárpukkasztásnál.[2] Ebben az évben ismerkedett meg Brahms a Düsseldorfban élő Schumann családdal. Abban a rajongó odaadásban, amellyel Schumann lánya, Eugenie Schumann (1851 – 1938) a hozzájuk sokszor és sokáig ellátogató komponista lélegzetelállító tornamutatványait leírja, ha életrajzi okokból szerelmet nem is következtethetünk, rajongó szeretetet igen.[3] Anyja, a zeneszerző-zongoraművésznő Clara Schumann azonban szerelemre lobbant. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, meddig ment el a mindkettejükben fellángoló érzés. Schumann halála után a család Brahms társaságában Svájcba látogatott. Brahms nyilvánvalóvá tette, hogy nem venné feleségül Clarát, bármennyire is szereti.

Ebben a jelentős életkori különbség nem biztos, hogy szerepet játszott. Brahms számára a minta ismerős volt, anyja, Johanna Henrike Christiane Nissen (1789 – 1865) tizenhét évvel volt idősebb Brahms apjánál.

Ezt követően kapcsolatuk lazult, de soha nem szűnt meg, sőt, újból és újból felizzott. Eugenie életében utoljára anyja sírjánál látta Brahmsot.[4]


A másik nő, aki meghatározó szerepet játszott Brahms életében, Agathe von Siebold szopránénekesnő volt. 1858 nyarán ismertették össze őket közös barátaik. Szeptemberben Clara keserűen vette észre, hogy kart karba öltve sétálnak. Meg volt győződve róla, hogy a szép hangja csábította el Brahmsot.[5]
Azokban az években Brahms kudarcot kudarcra halmozott, melyek közül legkeservesebb az 1858-ban komponált I. (d-moll) zongoraverseny (op.15) jéghideg fogadtatása volt. Tragikus kezdő taktusaiban, mint barátai megerősítik, Schumann halálát gyászolja[6]:

Érzéseiről később tőle szokatlan kitárulkozással számol be barátjának, az Angliában befutott zeneszerző-karmester-baritonistának, Henschelnek (1850 – 1934). Őt nem zavarja egy-egy kudarc után az üres lakásába hazatérni, sőt. Hiszen tisztában van bukott darabjai értékével és jövőjével; de annak puszta gondolatától is, hogy egy őt szerető hitves elkezdje vigasztalni és bátorítani, máris a pokolban érzi magát.

Clara Schumann (1819 – 1896) és Agathe von Siebold (1835 – 1909)

A tőle emiatt idővel eltávolodó Agathével még nyíltabban közli, hogy nem óhajtja béklyóba verni magát. De szerelmük a II. (G-dúr) vonóshatos (op.36) 1864-65-ös komponálási időszakában még töretlen, olyannyira, hogy Brahms a keresztnév „megkomponálható” betűiből (A-G-A-H-E) a nyitótétel fontos témáját állítja elő:

És így már majdnem a második témánknál vagyunk.  Bővebben…

Brahms Mikronéziában

Лемносский бог тебя сковал
Для рук бессмертной Немезиды
Свободы тайный страж, карающий кинжал,
Последний судия позора и обиды.

Пушкин (1799  – 1837): Кинжал (1821?)[1]

Kit Vulkán edzett jó előre
S a Nemezis kezébe tett:
A bosszú kése vagy szabadság titkos őre,
Bírák bírája bűn és jogtiprás felett!

Puskin: A tőr
Franyó Zoltán (1887 – 1978) fordítása (1949)[2]

Puskin a versben Kotzebue (1761 – 1819) gyilkosának, a vers írásakor már kivégzett Karl Ludwig Sandnak (1795 – 1820) állít emléket. A költő és drámaíró Kotzebue-t Beethoven (1770 – 1827) lángelmének tartotta.[3] Mint erről már írtunk, a Pesti Német Színház 1812. február 9-ei megnyitására komponált két fontos kísérőzenéjének, a Magyarország első jótevőjének – Szent Istvánról (967? – 1038) – (op.117) és az Athén romjainak (op.113) a szövegét Kotzebue írta.

A diplomata Kotzebue különös életének és halálának rövid felvázolásával kezdjük mai kis összeállításunkat. Bővebben…

Homo brucknericus

Ez a szimfónia egy óriás műve, a mester minden korábbi szimfóniáján túltesz, mind szellemi dimenziója, mind gazdagsága és nagysága tekintetében.

Wolf (1860 – 1903) Bruckner VIII. szimfóniájáról[1]

Az, hogy nőalakok nem bővelkedtek Bruckner életrajzában, egyeseket töprengésre késztetett. De mint oly sok más esetben, ezek a töprengések terméketleneknek bizonyultak. Nagyon is. A valóságtól fel fogunk ébredni.  Bővebben…

Könnyű klasszikus műfajokról

Az ifjú Haydn (1732 – 1809) szimfónia előtti korszakában számtalan divertimentót komponált. A szó az olasz divertire, „szórakoztatni” szóból származik, az pedig a latin diverteréből, melynek jelentése „elterelni”.[1] Ez a szórakozás és szórakozottság, azaz „elterelt figyelem” mély lelki kapcsolatára utal. Az első ismert divertimentót Grossi (1634? – 1688) írta 1681-ben, és meg is magyarázza, hogy olyan szórakoztató zenéről van itt szó, melyet szobákban adnak elő (ez a „kamarazene” szó magyarázata is), illetve asztali felszolgálások alkalmával – ebből pedig a Tafelmusik, asztali zene műfaja ered, melynek leghíresebb képviselője Telemann (1681 – 1767).

Az idézett mű Händel (1685 – 1750) fantáziáját is megmozgatta:

De erről itt és most csak zárójelben. Bővebben…

Vörös Sünök, Beethoven és Brahms

0 studio 1964

Sardelli: Beethoven dolgozószobája a Schwarzspanierhausban

Tegnapi megemlékezésünkben többek között a kései Beethoven-vonósnégyeseket vizsgáltuk egy sajátos nézőpontból. A betegségből átmenetileg felgyógyult, de elcsigázott Beethoven 1825 októbere közepén költözött a bécsi Schwarzspanierhausba. Néhány napra rá, 27-én jelenik meg a hirdetés a Wiener Sammlerben (Bécsi Hírgyűjtő) az op.132-es a-moll vonósnégyes november 6-án esedékes bemutatójáról egy jótékonysági koncert keretében a híres Schuppanzigh Vonósnégyes csellistája, Joseph Linke (1783 – 1837) javára (napra pontosan tíz évvel később halt meg Beethovennél). Beethoven még a komponálás előtt megígérte Linkének, hogy „koncertáló”, azaz szólisztikus szerepű szólamot kap – ami azzal is összefügghet, hogy a megrendelő Nyikolaj Boriszovics Golicin nagyherceg (1794 – 1866) is csellójátékos volt.

A bemutató mellett előadták még a zeneirodalom azóta sem meghaladt zongorástrióját, az 1811-ben írt op.97-es B-dúr („Főhercegi”) triót, melyet Beethoven (a kitűnően zongorázó) nemes barátjának, Habsburg-Lotaringiai Rudolf János József René főhercegnek (vulgo: Rudolf, 1788 – 1831)[1] írt. A triót Linke mellett az első hegedűs, Ignaz Schuppanzigh (1776 – 1830) és a zenét is szerző zenetanár, Karl Maria von Bocklet (1801 – 1881) játszotta.

A három elsőrangú muzsikusból álló trió 1828. január 28-án Schubert (1797 – 1828) op.99 D898-as B-dúr trióját mutatta be szűk körben.[2] Ezúttal azonban a Beethoven-bemutató egy jelentéktelen mellékkörülményével foglalkozunk. Bővebben…

Evilág és túlvilág: a kései Beethoven

Még a IX. szimfónia (op.125) 1824. május 7-ei ősbemutatója előtt, Beethoven „hiperaktív” szakaszában, 1823. november 29-én kérte fel óvatosan a műkedvelő csellista, Nyikolaj Boriszovics Golicin nagyherceg (1794 – 1866) Beethovent három vonósnégyes megírására azzal, hogy az árat a szerző jelölje meg. Az elfoglaltsága miatt szabódó Beethoven ezt meg is tette, elvállalta a munkát, darabonként 50 dukátért, aranytartalma – kb. 3,5 g × 50 – alapján mai pénzben közel 2 millió Ft-ért.[1] Szép pénz kimondva, de sosem kapta meg a nagyherceg csődje miatt. Az örökösre, Karlra (1806 – 1858), Beethoven unokaöccsére szállt az összeg. A három kvartett az op. 127-es Esz-dúr, az op.132-es a-moll és az op.130-as B-dúr.[2]  Bővebben…

Az élet rövidségének hosszú útja

Horatius (Kr.e. 65 – Kr.e. 8): Thaliarchushoz

Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire
ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és
ne vesd meg, ne kerüld, barátom,
a szerelem gyönyörét s a táncot,

míg rá nem őszül ifju fejedre a
mogorva vénség! Hívnak a versenyek,
s ilyenkor édes sugdolózni
titkon az alkonyi félhomályban…

Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása[1]

A De brevitate vitae (Az élet rövidségéről) című himnuszt kezdő soráról Gaudeamus igiturként (Örvendjünk hát) jobban ismerjük. És bár Seneca (Kr.e. 4 – 65) azonos című sztoikus, filozofikus művét forrásnak hihetnénk, erről szó sincs: az emelkedett gondolatokban bővelkedő Seneca-mű pontosan az ellenkező tanácsokkal szolgál.[2]1 graduates A himnusz sokkal inkább illik hangulatilag a mottóként idézett, Thaliarchushoz („az ifjúság vezéréhez”) írt horatiusi ódához. A fiatalság és öregség ilyen szembeállításából vonja le ugyanezt a következtetést. És, persze, „gondold meg, és igyál”: hol vannak, akik előttünk járták ezt a sártekét? Leszálltak a mélybe, vagy fel a magasba, ne velük foglalkozzunk. Éljen továbbá az akadémia, a tanárok, a diákok, a leendő diákok, valamint, mindükkel együttes terjedelemben a készséges, szép leányok, és még páran, például a köztársaság![3]  Bővebben…

Brahms kései sorozatai

300px-JohannesBrahms

Brahms, Kalbeck, II. György, Mühlbeck

Tanárának, Eduard Marxsennek (1806 – 1887), több barátjának és harcostársának – akkor is harc volt a művészet – elvesztése után 1890-re Brahms (1833 – 1897) elhatározta, megírja életműve záródarabját, az op.111-es G-dúr (második) vonósötöst. A műben azonban nem tükröződik a tragédiák utáni letargikus kedélyállapota. Éppen ellenkezőleg, a vonósötös olyannyira friss és alapvetően oldott hangvételű, hogy Brahms barátja, Max Kalbeck (1850 – 1921) zenekritikus a „Brahms a Praterben” melléknevet javasolta, amit a Praterben szívesen időző Brahms örömmel el is fogadott. Ebből mára már csak a „Prater” maradt, ha egyáltalán hozzáteszik.[1]

Bővebben…