II. Ferenc címkéhez tartozó bejegyzések

A hírnök halála

Áldozatot kívánt bemutatni, ezért Likhasz nevű hírnökét hazaküldte Trakhiszba, hogy hozzon neki díszes öltözetet. Déianeira a hírnöktől értesült az Iole-történetről, és mivel attól tartott, hogy Iolét jobban fogja kedvelni Héraklész, bekente az inget Nesszosz kifolyt vérével – az állítólagos szerelmi varázsszerrel. Héraklész felöltötte az inget, és hozzálátott az áldozat bemutatásához. Az ing azonban átmelegedett, és a hüdra mérge marni kezdte Héraklész bőrét. Héraklész ekkor a lábánál fogva a magasba emelte Likhaszt és letaszította a szirtfokról…

Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?): Mitológia, II/VII/7.
Horváth Judit fordítása[1]

Euenos. A híd még nem állt Nessos idején

Néhány szóval nem árt megemlékezni a végzet Likhas halálához vezető útjának fontosabb állomásairól. A fiatal házasok, Herakles és Deianeira az etoliai Euenos folyóhoz érve, olvassuk a Mitológia megelőző szakaszában, Nessos kentaurt találják ott, aki az istenek rendeléséből az odaérkezőket segíti át a túlpartra. Amikor azonban Nessos erőszakoskodni próbált Deianeirával,

„…Nem menekülsz, bármint bizakodj is mén-inaidban:
sebbel tartóztatlak fel, nem lábbal.” E szókat
tett bizonyítja: a messzeszökő hátába nyilat lő:
átszaladott mellén is a nyíl, vashorga kiállott.
Az kiszakítja, s a két lukon át szökkent ki a vére,
lernai hydra veszett mérgével gennyesedetten.
Fölmeri ezt Nessus: „Boszulatlan – mondja magában –
nem halok”, és ingét, mit a forró vér telefröcskölt,
adja a rablott nőnek mint szerelemre-hevítőt.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások IX.

A bosszú tehát „ógörögebb”, mint elsőre gondolnánk: nem mérgezne Nessos vére, ha Herakles meg nem öli a mérgező váladékú lernai hydrát, és annak mérgével be nem keni nyilait. Ovidius változata tömörít. Itt Deianeira nem külön edényben fogja fel a méreggel gennyesedett vért, hanem közvetlenül Nessos ingét teszi el (meg kell jegyezzük, mindkét esetben különös, hogy kerülhette ez el férje figyelmét). Sőt, ha Athéni Apollodoros változatánál maradunk, annak szerzője különös gondot fordít arra, hogy Nessos a nedvet szerelmi varázsszerként hitelesen hitesse el. A haldoklás sok képességet erősít meg, tudjuk, olykor meglepő formákban. Elég az hozzá, és itt alkalmasabb lesz nem interpretálnom, hanem szó szerint idéznem a forrást, ha (Deianeirának) szerelmi varázsszerre van szüksége Héraklésszel szemben, az ő földre lövellt ondóját vegyítse össze a sebéből kiömlő vérrel. (Meg kell jegyezzem, ennek a pittoreszk halálos lövellésének a képzőművészeti ábrázolásával nem találkoztam.) És szintén a Mitológiából értesülhetünk arról is: nem kellett sokáig várni rá, hogy Heraklest magát is elérje végzete. Oikhaliát bevéve Herakles a fejedelem, Eurytos leányát, Iolét elrabolja, és amikor erről Deianeira a hírnök Likhastól értesül, akkor féltékenységében veti be a varázsszert. Amint az Átváltozások IX. könyvében olvassuk Likhas sorsa beteljesedéséről,

S íme Lichast, aki nagyremegőn egy sziklaüregben
rejtőzött, meglátja, egész dühe ellene támad:
„Gyilkos ajándékot hoztál, te Lichas, te leszel hát
az, ki halálom okozza?” Amaz sápadva, vacogva
mentegetőzik a bajnok előtt remegő dadogással.
Ekkor az esdekelőt s térdét megölelni törekvőt
Alcides felkapja, körül megpörgeti többször,
és hadigépeknél hevesebben a habba hajítja.
Az meg röptében merevenné válik a légben;
mint hűs szél az esőt, mondják, faggyal teszi hóvá,
majd puha hópelyhek perdülnek s összetömődnek,
egybeszilárdulnak s így válnak jégzivatarrá:
ő, amikor testét az erős karok elhajitották,
vértelenül féltében, s nedvtől fosztva egészen,
sziklává merevült – ezt mondja felőle a régmúlt.
Euboiánál még ma is egy kis szirt hegye nyúl ki
szintre az örvényből, s ott őrizi emberalakját;
erre hajós, minthogyha csak érezhetne, sosem lép,
s hívja Lichas néven.

Ovidius: Átváltozások IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításai[2]

Euboiai-tenger (öböl)

A haldokló Herakles úgy rendeli, Iolét fia, Hyllos vegye nőül. Ezúttal a mellékszereplő, Likhas sorsát akarjuk kiemelni. Három példán keresztül: egy-egy reneszánsz, barokk és klasszicista mű vizsgálatával.

Bővebben…

Reklámok

X. Károly végnapjai, előzményekkel

XV. Lajos alatt füzértánc; a köztársaság alatt a nép; a császárságban ágyúk; a restauráció idején angolok, poroszok, kozákok; X. Károly alatt jezsuiták és szenteltvízhintő; 1830. júliusában utcakövek.

A Glaneuse (Tallózó) definíciója a politikáról a júliusi forradalom első évfordulóján[1]

Amikor Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord (1754 – 1838) – ha ő volt az egyáltalán – a Bourbon-restaurációt elnézve kifakadt: semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek![2], igazságtalan volt: a Napóleon (1769 – 1821) első, majd a száznapos visszatértét lezáró, végérvényes bukását is követő Bourbon-restauráció egyetlen figurájáról, X. Károlyról mondható el ez a szigorú verdikt. Bővebben…

Haydn utolsó ideje

A papa (ismét bot nélkül) felkelt, ivott egyet a Soult által sarkantyúpengetve kínált pohárból és ravasz mosollyal odaült a zongorához. A Gotterhaltét játszotta.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988):
Doktor Haydn, III., Bécs. „Guten Abend, Herr Haydn!”[1]

Haydn (1832 – 1809) „utolsó jelentős művének” mondják az 1803 júniusában befejezetlenül, két tételesen maradt d-moll vonósnégyest (op.103 HobIII:83)[2], melynek különösen első, dalformájú tétele remekmű a maga nosztalgiába hajló, Haydnra nem valló hangvételével:

Valójában minden jel arra mutat, hogy élete hátralevő közel hat évében Haydn már egyáltalán nem komponált, jelentéktelen művet sem. Ma Haydn utolsó éveit tekintjük át röviden.  Bővebben…

Az első lengyel tragédia és nyelvi vizsgálódások

Lengyelország, amint erről már megemlékeztünk, a XVIII. század elejére belpolitikai anarchiába süllyedt. Ez felerősítette az előző századból eredő porosz akvizíciós reményeket. Ausztria és Poroszország a török birodalom sorsfordulói kiváltotta változó külpolitikai környezetben különféle részeket ígért egymásnak a jogilag független Rzeczpospolitából, azaz a lengyel-litván államszövetségből. II. Nagy Katalin cárnő (1729 – 1796) eleinte hevesen ellenezte a tervet, majd kiegyezett II. Frigyes Vilmos porosz királlyal (1744 – 1797), aki előszeretettel jellemezte Lengyelországot articsókaként, melynek leveleit egymás után kell elfogyasztani. A nagyhatalmi döntés Lengyelországnak súlyos területi veszteséget okozott. Mária Terézia (1740 – 1780) tépelődve „Ausztria katolikus nővére” elleni jogtalanságként jellemezte a döntést, melyet természetesen aláírt – a később ezért általa szemrehányásokkal illetett – Franz Moritz Lacy gróf, tábornok (1725 – 1801) biztatására. Valójában Poroszország megerősödésétől tartott. II. Frigyes Vilmos átlátott a szitán. Az osztrák területi igények láttán keserű gúnnyal így fakadt ki: „De jó étvágyuk van!… Katalin és én egyszerűen kalózok vagyunk; de arra kíváncsi lennék, hogyan tudta elrendezni a királynő az ügyet gyóntatójával… Sírt, amikor happolt; és minél inkább sírt, annál többet happolt.” 1773-ban az ezért busásan megjutalmazott Adam Poniński marsallt (1732 – 1798) bízták meg a formális elfogadtatással a szejmben. Nem volt könnyű dolga. Tomasz Sołtyk (1732 – 1808) szenátor kijelentette, inkább a kezét vágják le, de nem írja alá. Tadeusz Rejtan ruháit megtépve a földre vetette magát, és úgy könyörgött képviselőtársainak a ratifikálás elutasításáért. (Nem sokra rá megőrült és pár év múltán öngyilkos lett.)

Matejko (1838 – 1893): Rejtan (1742 – 1780) a szejmben, 1773

De mindezek nem használtak. Ez volt a Lengyelország első feldarabolása néven emlegetett tragikus történelmi esemény. A whig párti ír származású politikus és politikai gondolkodó, Edmund Burke (1729 – 1797) – a koncból kimaradó britek örök szabadságpártiságával, tehetjük hozzá malíciózusan – 1774-ben azt írta Adrian Heinrich von Borcke (1715 – 1788) porosz tábornoknak, Poland was but a breakfast, and there are not many Polands to be found. Where will they dine?[1] (Lengyelország csak a reggeli volt, de nem sok Lengyelország van. Hol fognak ebédelni?)
De ekkor még maradt Lengyelországból. A feldarabolás második szakaszára azok után került sor, hogy II. Poniatowski Szaniszló Ágost (1732 – 1798) lengyel király meggyőzése után a szejm reformszellemű alkotmányt léptetett életbe. Egy szuverén országban. A jobbágyokat érintő kedvezmények miatt a cárnő jogosnak tartotta közbeavatkozni. Formailag a sértett érdekű lengyel főnemesek 1792-ben orosz támogatással, majd közvetlen részvétellel létrehozták az „atamánpártot” és a targowicei konföderációt. Orosz katonai segítséggel támadtak a Rzeczpospolitára.

id. Jan Chrzciciel Lampi (1751 – 1830): Vaszilij Sztyepanovics Popov tábornok, cári lengyelügyi tanácsos (1743 – 1822); Norblin (1745 – 1830), az 1794-es lengyel nemzeti felkelés szemtanúja: Az árulók in effigie felakasztása Varsó Régi piacterén

A támadást Józef Antoni Poniatowski (1763 – 1813) herceg és Kościuszko Tádé tábornok (1746 – 1817) nem tudta feltartóztatni. Az újabb területi elcsatolások ellen ők ketten nemzeti felkelést robbantottak ki. „Az utolsó szikrát”, de „az utolsó fellobbanás lehetőségét” is elfojtani iparkodó II. Nagy Katalinnal II. Ferenc római császár (1768 – 1835) is egyetértett, emiatt az ideológiai problémákkal nem küszködő II. Frigyes Vilmos igyekezett döntő részt vállalni a felkelés leverésében, hogy ki ne maradjon a körvonalazódó harmadik, végérvényes osztozkodásból, melyre 1795-ben került sor.[2] Lengyelország ezzel 1918-ig eltűnt Európa politikai térképéről. Bővebben…