Képzőművészet kategória bejegyzései

Kuczka Péter megjavul


Viola a bibliásom,
tábor indul, mennyi lábnyom,
göndör főkön ül Jehova,
ring mint ruganyos díványon.

Nagy László (1925 – 1978): Viola rajzai (1972)

Az idén november 11-én századik életévébe lépő Lukács Ágnes az Országos Magyar Képzőművészeti Főiskola (ma: Magyar Képzőművészeti Egyetem) tanulmányi osztályának vezetője az 1953. január 30-ai tanácsülésen keserűen kifakad több hallgató ellen, akik szakmai munkája nem felelt meg a szocialista realizmus követelményeinek. Közülük többen már „elmentek” a főiskoláról, nem úgy a renitens Kondor Béla. Bencze László alaprajzi főtanszékvezető feltárja a szintén felsorolt Barna Éva szakmai hiányosságainak csattanós magyarázatát: Barna Éva „szerelmi együttesben” van Kondorral, és inkább az ő képeit figyeli a valóság helyett.

Lukács Ágnes: A játszó gyermekek (1927), Kondor Béla (1931 – 1972): Emberkék (1966)

Lukács Ágnes: A játszó gyermekek (1927), Kondor Béla (1931 – 1972): Emberkék (1966)

Bővebben…

Ahasvérusom, ó, aludj már

ESTHER

J’ose vous implorer, et pour ma propre vie,
Et pour les tristes jours d’un peuple infortuné
Qu’à périr avec moi vous avez condamné.

Racine (1639 – 1699): Esther (1689), III / 4[1]

ESZTER

Könyörgök, nagy király, ó engedd meg, hogy éljek!
Esdek boldogtalan, megkínzott népemért,
Melyet ítéleted halálos súlya ért!

Eszter, III / 4. Bencze László fordítása (1941)[2]

Eszter történetét már érintettük. A Purim („Sorsvetés”) nemcsak a perzsák halálos fenyegetésétől megszabadult zsidó nép örömünnepe ádár 14-én[3], hanem a kereszténységé is, mely óriási nyomot hagyott mindkét valláskör kultúrájában. Mint írtuk, a biblikus hagyomány a népirtásra készülő perzsa uralkodót, Ahasvérust Xerxesszel, azaz I. Khsajarsával (Kr.e. 519 – 465) azonosítja, bár halála megelőzi a más becslések szerint Kr.e. 450 körül történt eseményeket. És mivel az öröm és a csúfondárosság nem állnak olyan távol egymástól, mint szeretnénk, német földön, mint Komoróczy Géza kisebb dátumbeli pontatlanságokkal terhelt szócikkéből (Eszter könyve) megtudhatjuk, egy sajátos műfaj is kibontakozott Eszter eredetileg ugyancsak zord történetéből. Ennek legjelentősebb darabja Goethe (1710 – 1782) 1773-ban írt, majd 1778-ban átdolgozott Schönbartspielje, azaz trufája, a Jahrmarktsfest zu Plundersweilern (egy átdolgozását A mundérvásárhelyi búcsú címmel fordította le Bodolay Géza[4], noha a falu neve szó szerint „Szemétfalva” lenne).

A „trufa” az olasz truffa, „becsapás” szóból származik, ami a „tréfa” szavunk alapja is.[5] Nincs köze a gímgombafélék családjába tartozó szarvasgombához. Feltehetőleg a latin triumphus, „diadal” szóból ered[6], ellentétben a szarvasgomba francia szavával, a truffe-fel, mely a latin tuber, „cső” szóra megy vissza[7].

Bővebben…

A mirliton tánca

Az est egy későbbi szakaszában az egész társaság kisebb-nagyobb „mirlitonokkal” (nádsípokkal) fegyverkezett fel, és ezeken a kicsiny, színtelen hangú eszközökön, melyek némelyike cukorból készült, az orosz kürtzene hangzásvilágában előadta a Demofoon-nyitányt. A dobokat két palacsintasütő képviselte.

A Pierre Luc Charles Cicéri muralistánál 1818. március 20-án tartott összejövetelt, folytatja beszámolóját Moscheles (1794 – 1870), Beethoven (1770 – 1827) tanítványa, egy héttel később megismételték, amikor is a korábbi esten is jelen levő Cherubini (1760 – 1842) komolyabb szerepet is vállalt 1788-as operanyitányának parodisztikus előadásában.[1]

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Hans Mattauch 2001-ben lenyűgöző nyomozati szakaszt követően tárja fel a mirliton szó eredetét és kezdeti beáramlását a francia irodalomba. De la Motte grófnő (1756 – 1791) Inês de Castro (1320? – 1355) meggyilkolt „posztumusz” portugál királynéről írt szomorújátékával foglalkoznak Marie Anne de Vichy-Chamrond du Deffand márkinő (1697 – 1780) irodalmi levelei, melyek (szerencsénkre) jócskán elkalandoznak aktuális apróságok felemlegetése felé. Bővebben…

A füsskaták és a mitológia

A katicabogárfélék (Coccinellidae) családja olyan sikeres, hogy csak egyetlen fajuk, a hétpettyes katicabogár is teljesen belepi a Földet, az Északi sarkkört és az Antarktiszt leszámítva.[1] Az alapszót, a katicabogarak nemének nevét, a Coccinellát[2], „skarlátpiroskát” Linné (1707 – 1778) vezette be, amint erről már beszámoltunk. A katicabogárfélék „sokszínűségét” mutatja, hogy a családot az entomológusok kénytelenek voltak alcsaládokra bontani. Egy forrásunk szerint ezek a következők: szerecsenkata-formák, félbödeformák, katicaformák, bödeformák, szerecsenböde-formák, ortáliaformák, kerekbödice-formák, soroslótiszformák. Elriasztásul pirossal szedtem az illegitim alcsaládneveket, amelyeket magam fordítottam a megfelelő névadó fajok hivatalos neve[3] alapján, már amennyiben találtam ilyent. Bővebben…

A datolyakagylótól a körtemuzsikáig

Délután kimentem a vásárba, és elvásároltam a kincset. Vettem rajta egy szép körtemuzsikát. Olyant, amelyiknek az egyik oldala pirosra van festve, a másik meg sárgára. De olyan volt az, akár az igazi körte. Valami bolond darázs annak is nézte, s bizony még belekóstol, ha bele nem fújok a körtemuzsikába.

Móra Ferenc (1879 – 1934): A körtemuzsika[1]

datolyakagyló

datolyakagyló

A Tolnai Új Világlexikona szerint a datolyakagyló alakja és (héja) színe alapján kapta nevét.[2] Az Uj Idők Lexikona megerősíti a nem meglepő szófejtést.[3] A fúrókagylófélék családjába tartozó faj (magát savas nedveivel és mozgásával kövekbe fúrva) meglehetősen biztonságos életet él, melynek természetes tartama 11-20 év közé tehető.[4] Ma az Atlanti-óceán északkeleti régiójában és a Földközi-tengerben honos.[5] Id. Plinius (23 – 79) többször is szóba hozza A természet históriájában. A IX. könyv 87. fejezetében dactylusnak nevezi, a datolyakagyló az ő korában tehát mutatóujjra emlékeztette megfigyelőit. Mindenesetre Georges Léopold Chrétien Frédéric Dagobert Cuvier báró (1769 – 1832) a dactylust a datolyakagylóval kapcsolja össze.[6] Nemcsak ő, hanem első besorolója, Linné (1707 – 1778) is. A Pholas dactylus tudományos nevet adta a datolyakagylónak, és éppen Cuvier volt az 58 évvel később, aki egy másik fajnévvel, a „kérges” jelentésű callosával próbálkozott. A datolyakagylók nemneve, a Pholas eredete is természetes. Az ógörög φώλιος, folios „lyukat”, „barlangot” jelent, a φώλας, folas az oda rejtőzőt.[7] Id. Plinius a datolyakagyló „csodás” tulajdonságáról, a biolumineszcenciáról is megemlékezik, ezúttal leghűbben a valósághoz. A datolyakagyló a szentjánosbogár-félék családjának fénykibocsátási módszerét alkalmazza. Vízben lebegő táplálékát[8] ezzel világítja meg, közülük az élőket ezzel csalogatja a biztos halálba[9]. Bővebben…

A fogoly szomorú világra jötte és szomorú nyelvfejlődése

fogoly

fogoly

A fácánfélék családjába tartozó, általunk már szóba hozott fogoly igen elterjedt Európa és Kis-Ázsia területein. Mintegy 17 millió km2-t lakik be, és bár egyedszámát (a távolabbi vidékekre indukáltakkal együtt) csak tág határokon belül tudják megbecsülni (3 millió 900 ezer és 7 millió 600 ezer között), azt csökkenőnek tartják.[1] Tudományos binómenét, a Perdix perdixet, kevéssé meglepően, Linnének (1707 – 1778) köszönheti.[2] A latin név a görög πέρδιξ-ből (perdix) származik, és ha helytállók a feltételezések, akkor göcögő hangja sodorta szegény állatot ebbe a szégyenbe. Az indoeurópai perd-, „szellenteni” gyök[3], mely az azonos jelentésű angol fart előzménye is[4], a hellén kultúrát az azonos jelentésű ógörög πέρδω, perdo (egyes szám első személyben πέρδομαι, perdomai) απαρέμφατο-val (aparemfatóval), azaz főnévi igenévvel ajándékozta meg[5], és ez vezethetett a fogoly görög nevéhez, a πέρδιξ-hez (perdix)[6]. Ófrancia közvetítéssel ebből származik a madár mai angol neve, a partridge is.[7] Mielőtt felcsillanna szemünk (orrunk?) a megfelelő magyar szó és a „fogoly” egymáshoz hasonló „csengésétől”, legbiztosabb megismerkednünk a nyelvtudomány álláspontjával.

császármadár

császármadár

Ez szerint mindkét magyar szó uráli eredetű, megállapíthatóan semmi közük egymáshoz, a fogoly börtönben sínylődő névrokonához sem, sőt, magához a Perdix perdixhez mint madárhoz sem nagyon, mert a „fogoly” szó eredetileg a szintén fácánféle császármadarat jelölhette, és arról csúszott át a szó a mai jelentésébe.[8] Bővebben…

A tóbiáshal és Schrödinger Schopenhauere

Istennek köszönjük, hogy miénk volt
és az maradt, mert aki szeretettel szívünkben él,
nem hal meg, csak távol van.[1]

Nehezen meghatározható, hogy a katolikus és ortodox Ószövetség részét képező, de a zsidó és protestáns szent hagyományban nem szereplő Tóbiás könyve mikor íródott. Annyit tekintenek biztosnak, hogy valamikor Kr.e. 200 és Kr.e. 50 között. A 397-es Karthágói Zsinat a kánonba helyezte[2], és a doctor gratiae (a kegyelem doktora), Szent Ágoston (354 – 430) műve, A keresztény tanításról II. kötete 8. fejezetének 13. szakasza is a Szentírás részének tekinti.[3] A kegyes, „utaztató” történet főszereplője, a jámbor Tóbiás mindent elkövet látását elvesztett idős atyja, Tobit sorsának jobbra fordításáért. Hosszú útján maga Rafael arkangyal segíti. Különösen „zamatos” epizódot olvashatunk Tóbiás és Rafael nem rövid kalandjáról a Tigris partjainál, melynek azonban egyetlen betűjét sem lenne célszerű kihagynunk. Bővebben…

Két Anakharsis, egy sors

Láttam, láttam az ősi kelyhet,
Népem áldozó poharát

Zömlén (Medgyes Lajos, 1817 – 1894):
A székelyek áldozó pohara (1858)[1]

Anakharsis sokat látott, sokfele bolygó filozófus volt, akit csípős szabadszájúságáról ismertek. Megtagadta istenét, ezért halállal lakolt. Szomorú vég, és még szomorúbb, hogy különlegesnek sem mondható. Érdekessé mégis az teszi, hogy a tömör élettörténet két ilyen nevű emberre is ráillik, mintegy 2400 éves különbséggel. Lássuk röviden a lehangoló részleteket, kisebb előjátékokkal. Bővebben…

Újabb forráskutatás: Dirke rémtörténete

Ókori leírásokból tudjuk, hogy a büntetését a Kaukázusban letöltő, általunk is sokat emlegetett Prometheus krónikus májpanaszait leszámítva szolid polgári életvitelt folytatott, így látogatókat fogadott, velük el-eldiskurált.

1 horvat

Horvat: Jupiter tehénné változtatja kedvesét

A Zeus beárnyékolta, biztonsági okokból tehénkülsőbe rejtett ra a féltékeny Hera a bögölyfélék családjának egy különösen makacs fajának képviselőjét, a marhaböglyöt küldte, aki előbb a róla elnevezett Jón-tenger partjáig menekült, majd éles irányt váltva átkelt a szintén az ő nevét megörökítő ökörátkelőn, a Boszporuszon, ahonnan már csak egy ugrás a Kaukázusnak éppen a büntetés-végrehajtó intézetként fungáló sziklája. Prometheustól kapta a jó tanácsot, hogy fordítsa útját Egyiptomba. Itt aztán a Nílus partján adott életet fiának, Epafosnak, így eggyel megnövelve Hera üldözésre kijelölt hőseinek számát. Anyja végül Szíriában bukkant a fiúra, hazavitte Egyiptomba, ahol király lett. (A kegyes felfogás szerint Ízisz kultuszát Io vezette be Egyiptomban.)[1] Epafos itt feleségül vette Nílus folyamisten leányát, Memfist, és azonos nevű várost alapított a tiszteletére. A kor anyakönyv-vezetési hanyagsága rovására írom, hogy mások, megfeledkezve Memfis városának puszta létéről is, úgy tartják, az etióp királynőt, Kassiopeiát[2] vette nőül. Epafos egyik lánya, Libya egy másik ország nevét adta.[3] Bővebben…

Híradások a halálról

Trois grands lys Trois grand lys sur ma tombe sans croix
Trois blancs lys poudrés d’or que le vent effarouche
Arrosés seulement quand un ciel noir les douche
Majestueux et beaux comme sceptres des rois…

Apollinaire (1880 – 1918): Le suicidé (1900 – 17)[1]

Három szép liliom jeltelen síromon
Három aranyporos liliom mit a szél ver
S nem öntöz csak az ég zord zápora vizével
Három büszke jogar tündöklik csillogón…

Az öngyilkos. Rónay György (1913 – 1978) fordítása[2]

Muszorgszkij (1839 – 1881) A halál dalai és táncai című ciklusát 1875 és 1877 között komponálta Golenyiscsev-Kutuzov (1848 – 1913) verseire. (A költő 1873-tól volt jó barátja.[3]) A megrázó mű mindig is az orosz fatalizmus dédelgetett kedvence volt. Muszorgszkijnak nem volt kenyere a hangszerelés, így többen úgy gondolták, leghelyesebb lenne zenekari kísérettel ellátni a dalciklust. Sosztakovics (1906 – 1975) nem volt megelégedve az eredménnyel, ezért 1962-ben a maga kezébe vette az ügyet. Nemcsak meghangszerelte a művet, de ki is bővítette azt. Az eredményül kapott sötét tónusú kompozíció, ha lehet, az eredetinél is drámaibb hatású.

Bővebben…

Sebészek és őrmesterek

Otthon, a Jókayékkal átellenben lakó Tóth Jakab kirurgus, kit »csontösszetevő ember«-nek is neveztek a komáromiak, kezelésbe vette a fájó kulcscsontot, de az éles fájdalmak napokig tartottak.

Mikszáth (1847 – 1910): Jókai Mór élete és kora.
I. rész, 7.fejezet (A Pilvax-asztal)[1]

Az angol surgeon, „sebész” szó az ófrancia surgienen át érkezett az azonos jelentésű latin chirurgus szóból, mely az ógörög χείρ, kheir, „kéz” és ἔργον, hergon, „munka” összetétele, utalva a sebész „munkás kezeinek” „kézimunkájára”.[2] Ha valakinek még mindig kétségei lennének a surgeon és a mi „kirurgus” szavunk közös eredetéről, tanulmányozza az angol szó egy elavult alternatív alakját, a chirurgeont.[3]


Egészen más a francia surgeon, „vízér” szó eredete. Az első keresztes hadjárat 1097-es dorylaioni csatájáról a kegyes emlékezet szerint maga a wessexi Zarándok Szent Richárd írta a hatalmas terjedelmű Chanson d’Antioche-ot (Antiókhiai ének), melyet azonban a jeles trubadúr, Gandor de Douai átírt. Az ő változatában „forrás” értelemben már szerepel a sorjon szó, mely gazdag változatokon keresztül végül Kálvin (1509 – 1564) 1541-es Institution de la religion chrestienne (A keresztény vallás rendszere, mely az 1539-es Christianae religionis institutio maga készítette francia fordítása) című alapművében éri el mai alakját[4]: l’ame d’Adam estoit un surgeon de l’essence de Dieu (Ádám lelke Isten lényegéből fakadó forrás).[5]


Singer Sargent (1856 – 1925) : Fiatal lány

Tévednénk, ha ezek után azt gondolnánk, a patinás angol Sargent családnév, melyet számos híresség visel, így például John Singer Sargent és sir Harold Malcolm Watts Sargent (1895 – 1967), ebből a foglalkozásból ered. A királyi kúria feljegyzései között 1221-ben már szerepel egy Robert le Serjaunt, és ebből arra gyanakodhatnánk, ha foglalkozás is az eredete a családnévnek, akkor az legalábbis valamely előkelő hivatás lehetett. Bár a nyelvi fejlődés útjai kanyargósak, a foglalkozás ezúttal póriasabb: szolga, mai szóval servant, mely az azonos értelmű ófrancia-középangol sergentből eredt, a latin servire, „szolgálni” szóra alapozva.[6] Maga a latin „szolga” szó, a servus indoeurópai eredetű, a ser-wo-, „őr” szóból, melynek előtagja talán a ser-, „összekötni” gyökkel áll összefüggésben.[7]

Bővebben…

Antropomorf sárkánytan: a mandragóra

Kapj el hullócsillagot,
Ejtsd meg az alraunát,
Találd meg: mi elmúlott,
Ki metszett ördögpatát…

John Donne (1572 – 1631): Dal

John Donne Dalának[1] első négy sora is elég ahhoz, hogy kitaláljuk, analógiáit arra hozza fel, milyen nehéz női hűséget találni. Ez a „horizontszűkülés” mégis kissé kiábrándító a hol bizarr, hol mélyen érző sorok után, melyeket a zeneirodalom nem hagyhat kihasználatlanul. A King’s Singers egykori énekese, Bob Chilcott nemes feldolgozásában:

A burgonyafélék családjába tartozó alrauna vagy mandragóra kultúrtörténetének legkiválóbb és legodaadóbb feltárásai után a jó ízlés mindennél szigorúbb tilalmába ütközik ezek megismétlésének gyerekes kísérlete. Ezért a terület vizsgálatát a lehető legrövidebbre korlátozzuk, kizárólag a legfontosabb tényekre összpontosítva, hogy tulajdonképpeni célunkhoz, a nyelvi vizsgálódásokhoz közelebb kerülhessünk általa. Bővebben…

A hírnök halála

Áldozatot kívánt bemutatni, ezért Likhasz nevű hírnökét hazaküldte Trakhiszba, hogy hozzon neki díszes öltözetet. Déianeira a hírnöktől értesült az Iole-történetről, és mivel attól tartott, hogy Iolét jobban fogja kedvelni Héraklész, bekente az inget Nesszosz kifolyt vérével – az állítólagos szerelmi varázsszerrel. Héraklész felöltötte az inget, és hozzálátott az áldozat bemutatásához. Az ing azonban átmelegedett, és a hüdra mérge marni kezdte Héraklész bőrét. Héraklész ekkor a lábánál fogva a magasba emelte Likhaszt és letaszította a szirtfokról…

Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?): Mitológia, II/VII/7.
Horváth Judit fordítása[1]

Euenos (ma: Evinos). A híd még nem állt Nessos idején

Néhány szóval nem árt megemlékezni a végzet Likhas halálához vezető útjának fontosabb állomásairól. A fiatal házasok, Herakles és Deianeira az etoliai Euenos folyóhoz érve, olvassuk a Mitológia megelőző szakaszában, Nessos kentaurt találják ott, aki az istenek rendeléséből az odaérkezőket segíti át a túlpartra. Amikor azonban Nessos erőszakoskodni próbált Deianeirával,

„…Nem menekülsz, bármint bizakodj is mén-inaidban:
sebbel tartóztatlak fel, nem lábbal.” E szókat
tett bizonyítja: a messzeszökő hátába nyilat lő:
átszaladott mellén is a nyíl, vashorga kiállott.
Az kiszakítja, s a két lukon át szökkent ki a vére,
lernai hydra veszett mérgével gennyesedetten.
Fölmeri ezt Nessus: „Boszulatlan – mondja magában –
nem halok”, és ingét, mit a forró vér telefröcskölt,
adja a rablott nőnek mint szerelemre-hevítőt.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások IX.

A bosszú tehát „ógörögebb”, mint elsőre gondolnánk: nem mérgezne Nessos vére, ha Herakles meg nem öli a mérgező váladékú lernai hydrát, és annak mérgével be nem keni nyilait. Ovidius változata tömörít. Itt Deianeira nem külön edényben fogja fel a méreggel gennyesedett vért, hanem közvetlenül Nessos ingét teszi el (meg kell jegyezzük, mindkét esetben különös, hogy kerülhette ez el férje figyelmét). Sőt, ha Athéni Apollodoros változatánál maradunk, annak szerzője különös gondot fordít arra, hogy Nessos a nedvet szerelmi varázsszerként hitelesen hitesse el. A haldoklás sok képességet erősít meg, tudjuk, olykor meglepő formákban. Elég az hozzá, és itt alkalmasabb lesz nem interpretálnom, hanem szó szerint idéznem a forrást, ha (Deianeirának) szerelmi varázsszerre van szüksége Héraklésszel szemben, az ő földre lövellt ondóját vegyítse össze a sebéből kiömlő vérrel. (Meg kell jegyezzem, ennek a pittoreszk halálos lövellésének a képzőművészeti ábrázolásával nem találkoztam.) És szintén a Mitológiából értesülhetünk arról is: nem kellett sokáig várni rá, hogy Heraklest magát is elérje végzete. Oikhaliát bevéve Herakles a fejedelem, Eurytos leányát, Iolét elrabolja, és amikor erről Deianeira a hírnök Likhastól értesül, akkor féltékenységében veti be a varázsszert. Amint az Átváltozások IX. könyvében olvassuk Likhas sorsa beteljesedéséről,

S íme Lichast, aki nagyremegőn egy sziklaüregben
rejtőzött, meglátja, egész dühe ellene támad:
„Gyilkos ajándékot hoztál, te Lichas, te leszel hát
az, ki halálom okozza?” Amaz sápadva, vacogva
mentegetőzik a bajnok előtt remegő dadogással.
Ekkor az esdekelőt s térdét megölelni törekvőt
Alcides felkapja, körül megpörgeti többször,
és hadigépeknél hevesebben a habba hajítja.
Az meg röptében merevenné válik a légben;
mint hűs szél az esőt, mondják, faggyal teszi hóvá,
majd puha hópelyhek perdülnek s összetömődnek,
egybeszilárdulnak s így válnak jégzivatarrá:
ő, amikor testét az erős karok elhajitották,
vértelenül féltében, s nedvtől fosztva egészen,
sziklává merevült – ezt mondja felőle a régmúlt.
Euboiánál még ma is egy kis szirt hegye nyúl ki
szintre az örvényből, s ott őrizi emberalakját;
erre hajós, minthogyha csak érezhetne, sosem lép,
s hívja Lichas néven.

Ovidius: Átváltozások IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításai[2]

Euboiai-tenger (öböl)

A haldokló Herakles úgy rendeli, Iolét fia, Hyllos vegye nőül. Ezúttal a mellékszereplő, Likhas sorsát akarjuk kiemelni. Három példán keresztül: egy-egy reneszánsz, barokk és klasszicista mű vizsgálatával.

Bővebben…

Sestos hősei


»Ich erkenn’ euch, ernste Mächte!
Strenge treibt ihr eure Rechte,
Furchtbar, unerbittlich ein.
Früh schon ist mein Lauf beschlossen;
Doch das Glück hab’ ich genossen,
Und das schönste Loos war mein.
Lebend hab’ ich deinem Tempel
Mich geweiht als Priesterin;
Dir ein freudig Opfer sterb’ ich,
Venus, große Königin!«

Und mit fliegendem Gewande
Schwingt sie von des Thurmes Rande
In die Meerfluth sich hinab.
Hoch in seinen Fluthenreichen
Wälzt der Gott die heil’gen Leichen,
Und er selber ist ihr Grab.
Und mit seinem Raub zufrieden,
Zieht er freudig fort und gießt
Aus der unerschöpften Urne
Seinen Strom, der ewig fließt.

Schiller (1759 – 1805): Hero und Leander (1801)[1]


„Ismerlek, komor hatalmak!
Léptek – és a vér megalvad:
hull a könny – és nincs remény.
Gyorsan véget ért a pályám,
de a boldogság volt pálmám,
és a legszebb sors enyém.
Élve templomod papnője
voltam, tömjén-füstölő,
s mint víg áldozat halok meg,
Vénus, nagy királyi nő!”

S a torony szélén megállva,
lendül már, lobog ruhája,
mint a mélység csillaga.
S birodalmára hajolva,
a szent holtakat sodorja
Isten, s ő a sír maga.
Zsákmánya fölött derülten,
úszik a nagy vízen át,
s a mérhetetlen urnából
önti örök folyamát.

Héró és Leánder. Gulyás Pál (1899 – 1944) fordítása[2]

A venetói Rovigóból származó, de Urbinóban működő érett reneszánsz kori keramikus, Francesco Xanto Avelli (1486? – 1582) életéről keveset tudunk, noha bőséges életműve maradt ránk. Fennmaradt jegyzői jelentés szerint 1530-ban alkotótársaival munkaszövetségre léptek, hogy kedvezőbb fizetést érjenek el. Életének egy hosszú szakaszában az általa készített tálakat kézjegyével látta el, ami akkoriban szokatlan volt, és feltehetőleg munkaügyi szorgoskodása vezetett ide: 1530-től a nagyobb műhelyfenntartók feketelistára tették, és így közvetlenül kellett megkeresnie kenyerét. Ilyen esetekben nagyobb gondot kell fordítani a szerzői jogok védelmére. 1532-ben a Pucci család számára készített dísztála a sestosi lány történetét dolgozza fel. Emlékeikben elbizonytalanodók számára a tál hátoldalán feleleveníti az esetet, és forrását, id. Pliniust (23 – 79) is megjelöli. Kicsinyített képünket kattintással erősen ajánlott felnagyítani, mert a hullámzó teljesítményű művész remekművét ismerhetjük meg benne. A reneszánsz mester alakkidolgozása elnagyolt, de a kompozíció egysége, a színvilág és a láttató erő feledteti ezt a hátrányt. Ráadásul ügyesen gondot fordított a tányér mélyedésének beleszámítására a perspektívába, és a forma kedvéért (hiszen még egy gazdag családról sem feltételezhető, hogy efféle dísztálat rendeltetésszerűen használjon) a tányér peremén a „rezonőröket” helyezi el. Azaz ha történetesen az étel elfedné a fő témát, a nézőnek ne támadjon kellemetlen érzése, hogy félig kerül (merül) bele az eseményekbe.[3] Bővebben…

Kővölgyek és Stendhal szíve

– Prenez garde, mon enfant, à ce qui se passe dans votre coeur,
dit le curé fronçant le sourcil

Stendhal (1783 – 1842): Le Rouge et le noir (1830).
VIII. Petits événements[1]

– Vigyázz, gyermekem, hogy mi történik szívedben,
– mondá a plébános, szemöldökét összeránczolva.

Vörös és fekete. VIII. Kis események.
Salgó Ernő (1873 – 1946) fordítása (1905)[2]

A természet nem ruházta fel azzal a nagy ívű, termékeny tehetséggel, amely olyan elbeszélésfajtákhoz szükséges, melyben az író alkotta szereplők természetes könnyedséggel jelennek meg és mozognak az akció megkövetelte irányokban.

Charles-Augustin Sainte-Beuve (1804 – 1869) a Vörös és feketéről. Stendhal úr összes művei. Megjelent két részben a Le Moniteur 1854. január 2-ai és 9-ei számában.

Csak belső történésekre van szeme, gondolatmenetekre, érzésekre. Stendhal pszichológus: könyvei az emberi szív történetét mutatják be.

Hippolyte Adolphe Taine (1828 – 1893): Stendhal (Henri Beyle). Nouvelle Revue de Paris, 1864. március[3]

Stendhal a szív fürkészője volt. Amint fordítója írja a Vörös és feketéhez írt előszavában,

egyízben valaki megkérdezte tőle, mi a foglalkozása? „Az emberi szív megfigyelése”, felelt Stendhal. A kérdezősködő sietett odábbállani, azt vélve, hogy e minősítés alatt rendőrkémet kell értenie, holott Stendhal valóban azt említette, a mi írói természetét a legközelebbről jelöli meg és a mi legnagyobb jogczíme az elismerésre.[4]

Igen, a szív… Bár Stendhalt nem a szíve vitte el, hanem egy szélütés, mely Párizs utcáin barangolva vette le a lábáról, és melyet csak néhány órával élt túl[5], a szív nagy kutatója fiatal korában halálközeli élményen ment át a firenzei Santa Croce (Szent Kereszt)-bazilikában.  Bővebben…