Képzőművészet kategória bejegyzései

Róbert Oszkár hatásvadászó dolgai – 4.: Munkásmozgalmas zárszó a százegyedik évfordulón

Szovjet-orosz részről Lev Davidovics Trockij (1879 – 1940) vezetésével 1917 végétől Breszt-Litovszkban béketárgyalások kezdődtek meg, melyek fontos tárgya volt a fogolycsere-egyezmény is.[1] A tárgyalásoknak azonnali hatása lett a Magyarországon raboskodó orosz hadifoglyok életére is.[2] A Tanácsköztársaság leverését követően 1920. július 5-én kezdődött Budapesten a népbiztosok pere. Georgij Vasziljevics Csicserin (1872 – 1936) külügyi népbiztos jó alkalmat látott a breszt-litovszki megállapodások felfüggesztésére, és a hadifogolycserék kiterjesztését a politikai elítéltek cseréjére[3], amelybe a magyar kormány kényszerűen belement, de a foglyok személyes adatait a lehetőségekhez képest megpróbálta visszatartani. Így azért, hogy egyáltalán valaki besorolható legyen a cserefolyamatba, az ügy magyarországi magánsegítői folytattak nyomozásokat (akkor még sem a Nemzetközi, sem a Magyar Vörös Segély nem létezett). Nem túlzás azt mondani, hogy Szovjet-Oroszország a túszszedés módszeréhez folyamodott. Erről maga a külügyi népbiztos tájékoztatta 1920. december 30-án a magyar külügyminisztert, Teleki Pál grófot (1882 – 1941), melynek minden szavát látnunk érdemes: Bővebben…

A sajmeggy útja és titkai

Bizonyára tudjátok, szépséges hölgyeim, hogy nem nagy ideje még élt Salerno városában valamely híres-neves seborvos, kinek neve volt Mazzeo della Montagna mester, ki is agg ember létére valamely városabéli szépséges és nemes ifjú hölgyet vett feleségül, kit a város minden más hölgyénél bőségesebben elhalmozott előkelő és gazdag öltözetekkel s más drágaságokkal s minden egyébbel, mi csak egy hölgynek kedvére lehet; viszont igaz, hogy a hölgy legtöbbnyire didergett, mivelhogy a mester nemigen törődött vele, hogy betakargassa.

Boccaccio (1313 – 1375): Dekameron (befejezve 1353-ra),
Negyedik nap, 10. novella
Révay József (1881 – 1970) fordítása[1]

Tegnapi tűzkő-hegyi sétámon felfigyeltem egy növény téliesen szikár vázára, és arra gondoltam, egy merész elmélettel ideje feltárni egy ősi titkot. Megadjuk a módját, sok egyébről is szó lesz.
Bővebben…

Barátokból gyerekek az ember- és madárvilágban. Mesék és valóságok

fátyolos pipra

fátyolos pipra

Johannes Christoph Moderegger 2000-ben megjelent Modefotografie in Deutschland 1929-1955, Divatfotográfia Németországban 1929-től 1955-ig című könyvében több elméletet is felhoz a „maneken” (vagy „manöken”) szó eredetére. Az egyik szerint Fra Bartolomeo szerzetes 1503 körül egy kelmékbe öltözött fabábut készített egy Mária-ábrázolásához.

Fra Bartolomeo (1472 – 1517): Mária megjelenik Szent Bernát előtt Szent Benedek és Szent János evangélista társaságában (1504)

Fra Bartolomeo (1472 – 1517): Mária megjelenik Szent Bernát előtt Szent Benedek és Szent János evangélista társaságában (1504)

Erre felfigyelt másod-unokatestvére, Tonio udvari szabómester, aki ruhák bemutatásához manichino néven alkalmazta a találmányt. Ennek a szónak az eredete mindenesetre sajátságos. A latin manus, „kéz” kicsinyítéseként keletkezett a manica,, ami ugyanebben az alakban az olaszban „ruhaujj”, és ennek további kicsinyítése a manichino, a ruhaujj végződése a csuklótól. Emlékezzünk csak „mandzsetta” szavunkra, mely azonban francia-német közvetítéssel érkezett hozzánk.[1] Az olasz szót aztán „bilincs” értelemben is használták.[2] A latin manus, „kéz” szót nem tekintik a bizonytalan eredetű „mancs” ősének[3], de a „mancsova” alak a börtönszlengben, összefüggésben a „,manccsal”, szintén „bilincs”, és áthallás után ugyanilyen értelmű a „mandzsetta” is.[4] Ha így áll a dolog, akkor Tonio szabómester bizonyára ruhaujjak bemutatására használta a manichinót, de az később a „próbababa” és „bábu” jelentést is felvette (a „fabáb” olaszul manichino di legno)[5]. Egy másik elmélet szerint Mária Antónia (1755 – 1793) kalaposnője, Marie-Jeanne Rose Bertin (1747 – 1813) találta fel a próbababát, és a holland „kisfiú”, maneken szó alapján nevezi a francia az ügyes alkalmatosságot mannequinnek. Ismét mások azt mondják, ilyen célú fabábokat már a XVII. századtól alkalmaztak Európa-szerte. Aztán a próbababa életre kapott, és divatbemutatókon állt elő képességeivel.[6]

Dalí (1904 – 1989): Maneken – Man Ray (1890 – 1976) felvétele Ernst (1891 – 1976) Szürreális manekenjéről

Dalí (1904 – 1989): Manöken – Man Ray (1890 – 1976) felvétele Ernst (1891 – 1976) Szürreális manökenjéről (1938)

Bővebben…

Harmadik és negyedik Pliniusok

Amint már írtuk, George Berkeley (1684 – 1753) gazdag filozófiai-tudományos oeuvre-jéből a maga idejében a leghatásosabb és legnépszerűbb az 1744-es, lázzal járó ragály megfékezéséül írt  Siris: A Chain of Philosophical Reflexions and Inquiries concerning the Virtues of Tar Water, Lánc: természettudományos észrevételek és vizsgálatok láncolata a kátrányvíz előnyeiről. A mű természetesen nagyban támaszkodik id. Plinius (23 – 79) nagyhatású művére, A természet históriájára.[1] A leveleiről és Traianus (53 – 117)-panegyricusáról (100) híres, tudományban azonban járatlan ifj. Pliniusról (61? – 113?), azaz Plinius Secundusról, a nagy Plinius unokaöccséről nem esik szó a terjedelmes életműben.[2] A kortársak nem véletlenül kapcsolták össze Berkeley és id. Plinius nevét. Bővebben…

Dionysos és a denevérek

Pyramus és Thisbe Shakespeare-nél (1564 – 1616)[1], a feleségét és annak szeretőjét leleplező Vulcanus, más nevén Lemnius, akiről Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításában írva vagyon,

Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben,

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars, 1550

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars (1550)

vagy a Berninit legalább egy matrac erejéig megihlető antik alkotás, az itt emlegetett Hermaphroditus, mind egyetlen nagy ívű dramaturgiai fogásba sűrűsödik Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) Átváltozásainak IV. könyvében. A „mese a mesében” ősi módszere alapján. Ezúttal nem a mesékre, hanem a mesélőkre figyelünk.

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus szobra alá, 1620

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus-szobor alá (1620)

Bővebben…

Hasonlítsunk 5%-ig az ürülékre, avagy festmények és lepkeszárnyak

Edmund Brisco ”Henry” Ford (1901 – 1988) genetikussal vitatkozva az ugrásszerű evolúció híve, Richard Benedict Goldschmidt (1878 – 1958) 1945-ben így[1] ír:

Ford… olyan mutációról beszél, amely véletlenül távoli hasonlóságot mutat valamely védettebb fajra, s ebből, ha csekély is, némi előny származhat. Fel kell tegyük a kérdést: milyen távoli legyen ez a hasonlóság ahhoz, hogy szelekciós értéke legyen? Feltételezhetjük-e, hogy a madarak, a majmok, sőt a sáskák is olyan nagyszerű megfigyelők (vagy legalábbis akadnak közöttük ilyenek), hogy a távoli hasonlóságot is észreveszik, és az ilyen állatot messzire elkerülik? Szerintem ez a feltételezés túlságosan messzire megy.

Stephen Jay Gould (1941 – 2002), Goldschmidt híve, még radikálisabban teszi fel kérdését:

Vajon mi előny származik abból, ha az állat öt százalékig hasonlít az ürülékre?

Gould esküdt ellenfele, Richard Dawkins több helyütt, legékesszólóbban talán az 1986-ban írt The Blind Watchmaker (A vak órásmester, 1994) című egyik alapművében világos érveket sorakoztat fel amellett, hogy egy efféle mimikri igenis kialakulhat apró lépéseken keresztül, ugyanis a táplálékszerző konfliktusok az esetek jellemző tömegében nem szemtől szemben alakulnak ki. A ragadozó madár sietősen repül (kevés madár képes lassítani röptét, tehetjük hozzá), olykor csak szeme sarkából, szürkületi homályban pillantja meg prédáját, és ilyen, azaz valóságos körülmények között már egy távoli hasonlóság is előnyt jelenthet.[2]
Bővebben…

Kuczka Péter megjavul


Viola a bibliásom,
tábor indul, mennyi lábnyom,
göndör főkön ül Jehova,
ring mint ruganyos díványon.

Nagy László (1925 – 1978): Viola rajzai (1972)

Az idén november 11-én századik életévébe lépő Lukács Ágnes az Országos Magyar Képzőművészeti Főiskola (ma: Magyar Képzőművészeti Egyetem) tanulmányi osztályának vezetője az 1953. január 30-ai tanácsülésen keserűen kifakad több hallgató ellen, akik szakmai munkája nem felelt meg a szocialista realizmus követelményeinek. Közülük többen már „elmentek” a főiskoláról, nem úgy a renitens Kondor Béla. Bencze László alaprajzi főtanszékvezető feltárja a szintén felsorolt Barna Éva szakmai hiányosságainak csattanós magyarázatát: Barna Éva „szerelmi együttesben” van Kondorral, és inkább az ő képeit figyeli a valóság helyett.

Lukács Ágnes: A játszó gyermekek (1927), Kondor Béla (1931 – 1972): Emberkék (1966)

Lukács Ágnes: A játszó gyermekek (1927), Kondor Béla (1931 – 1972): Emberkék (1966)

Bővebben…

Ahasvérusom, ó, aludj már

ESTHER

J’ose vous implorer, et pour ma propre vie,
Et pour les tristes jours d’un peuple infortuné
Qu’à périr avec moi vous avez condamné.

Racine (1639 – 1699): Esther (1689), III / 4[1]

ESZTER

Könyörgök, nagy király, ó engedd meg, hogy éljek!
Esdek boldogtalan, megkínzott népemért,
Melyet ítéleted halálos súlya ért!

Eszter, III / 4. Bencze László fordítása (1941)[2]

Eszter történetét már érintettük. A Purim („Sorsvetés”) nemcsak a perzsák halálos fenyegetésétől megszabadult zsidó nép örömünnepe ádár 14-én[3], hanem a kereszténységé is, mely óriási nyomot hagyott mindkét valláskör kultúrájában. Mint írtuk, a biblikus hagyomány a népirtásra készülő perzsa uralkodót, Ahasvérust Xerxesszel, azaz I. Khsajarsával (Kr.e. 519 – 465) azonosítja, bár halála megelőzi a más becslések szerint Kr.e. 450 körül történt eseményeket. És mivel az öröm és a csúfondárosság nem állnak olyan távol egymástól, mint szeretnénk, német földön, mint Komoróczy Géza kisebb dátumbeli pontatlanságokkal terhelt szócikkéből (Eszter könyve) megtudhatjuk, egy sajátos műfaj is kibontakozott Eszter eredetileg ugyancsak zord történetéből. Ennek legjelentősebb darabja Goethe (1710 – 1782) 1773-ban írt, majd 1778-ban átdolgozott Schönbartspielje, azaz trufája, a Jahrmarktsfest zu Plundersweilern (egy átdolgozását A mundérvásárhelyi búcsú címmel fordította le Bodolay Géza[4], noha a falu neve szó szerint „Szemétfalva” lenne).

A „trufa” az olasz truffa, „becsapás” szóból származik, ami a „tréfa” szavunk alapja is.[5] Nincs köze a gímgombafélék családjába tartozó szarvasgombához. Feltehetőleg a latin triumphus, „diadal” szóból ered[6], ellentétben a szarvasgomba francia szavával, a truffe-fel, mely a latin tuber, „cső” szóra megy vissza[7].

Bővebben…

A mirliton tánca

Az est egy későbbi szakaszában az egész társaság kisebb-nagyobb „mirlitonokkal” (nádsípokkal) fegyverkezett fel, és ezeken a kicsiny, színtelen hangú eszközökön, melyek némelyike cukorból készült, az orosz kürtzene hangzásvilágában előadta a Demofoon-nyitányt. A dobokat két palacsintasütő képviselte.

A Pierre Luc Charles Cicéri muralistánál 1818. március 20-án tartott összejövetelt, folytatja beszámolóját Moscheles (1794 – 1870), Beethoven (1770 – 1827) tanítványa, egy héttel később megismételték, amikor is a korábbi esten is jelen levő Cherubini (1760 – 1842) komolyabb szerepet is vállalt 1788-as operanyitányának parodisztikus előadásában.[1]

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Hans Mattauch 2001-ben lenyűgöző nyomozati szakaszt követően tárja fel a mirliton szó eredetét és kezdeti beáramlását a francia irodalomba. De la Motte grófnő (1756 – 1791) Inês de Castro (1320? – 1355) meggyilkolt „posztumusz” portugál királynéről írt szomorújátékával foglalkoznak Marie Anne de Vichy-Chamrond du Deffand márkinő (1697 – 1780) irodalmi levelei, melyek (szerencsénkre) jócskán elkalandoznak aktuális apróságok felemlegetése felé. Bővebben…

A füsskaták és a mitológia

A katicabogárfélék (Coccinellidae) családja olyan sikeres, hogy csak egyetlen fajuk, a hétpettyes katicabogár is teljesen belepi a Földet, az Északi sarkkört és az Antarktiszt leszámítva.[1] Az alapszót, a katicabogarak nemének nevét, a Coccinellát[2], „skarlátpiroskát” Linné (1707 – 1778) vezette be, amint erről már beszámoltunk. A katicabogárfélék „sokszínűségét” mutatja, hogy a családot az entomológusok kénytelenek voltak alcsaládokra bontani. Egy forrásunk szerint ezek a következők: szerecsenkata-formák, félbödeformák, katicaformák, bödeformák, szerecsenböde-formák, ortáliaformák, kerekbödice-formák, soroslótiszformák. Elriasztásul pirossal szedtem az illegitim alcsaládneveket, amelyeket magam fordítottam a megfelelő névadó fajok hivatalos neve[3] alapján, már amennyiben találtam ilyent. Bővebben…

A datolyakagylótól a körtemuzsikáig

Délután kimentem a vásárba, és elvásároltam a kincset. Vettem rajta egy szép körtemuzsikát. Olyant, amelyiknek az egyik oldala pirosra van festve, a másik meg sárgára. De olyan volt az, akár az igazi körte. Valami bolond darázs annak is nézte, s bizony még belekóstol, ha bele nem fújok a körtemuzsikába.

Móra Ferenc (1879 – 1934): A körtemuzsika[1]

datolyakagyló

datolyakagyló

A Tolnai Új Világlexikona szerint a datolyakagyló alakja és (héja) színe alapján kapta nevét.[2] Az Uj Idők Lexikona megerősíti a nem meglepő szófejtést.[3] A fúrókagylófélék családjába tartozó faj (magát savas nedveivel és mozgásával kövekbe fúrva) meglehetősen biztonságos életet él, melynek természetes tartama 11-20 év közé tehető.[4] Ma az Atlanti-óceán északkeleti régiójában és a Földközi-tengerben honos.[5] Id. Plinius (23 – 79) többször is szóba hozza A természet históriájában. A IX. könyv 87. fejezetében dactylusnak nevezi, a datolyakagyló az ő korában tehát mutatóujjra emlékeztette megfigyelőit. Mindenesetre Georges Léopold Chrétien Frédéric Dagobert Cuvier báró (1769 – 1832) a dactylust a datolyakagylóval kapcsolja össze.[6] Nemcsak ő, hanem első besorolója, Linné (1707 – 1778) is. A Pholas dactylus tudományos nevet adta a datolyakagylónak, és éppen Cuvier volt az 58 évvel később, aki egy másik fajnévvel, a „kérges” jelentésű callosával próbálkozott. A datolyakagylók nemneve, a Pholas eredete is természetes. Az ógörög φώλιος, folios „lyukat”, „barlangot” jelent, a φώλας, folas az oda rejtőzőt.[7] Id. Plinius a datolyakagyló „csodás” tulajdonságáról, a biolumineszcenciáról is megemlékezik, ezúttal leghűbben a valósághoz. A datolyakagyló a szentjánosbogár-félék családjának fénykibocsátási módszerét alkalmazza. Vízben lebegő táplálékát[8] ezzel világítja meg, közülük az élőket ezzel csalogatja a biztos halálba[9]. Bővebben…

A fogoly szomorú világra jötte és szomorú nyelvfejlődése

fogoly

fogoly

A fácánfélék családjába tartozó, általunk már szóba hozott fogoly igen elterjedt Európa és Kis-Ázsia területein. Mintegy 17 millió km2-t lakik be, és bár egyedszámát (a távolabbi vidékekre indukáltakkal együtt) csak tág határokon belül tudják megbecsülni (3 millió 900 ezer és 7 millió 600 ezer között), azt csökkenőnek tartják.[1] Tudományos binómenét, a Perdix perdixet, kevéssé meglepően, Linnének (1707 – 1778) köszönheti.[2] A latin név a görög πέρδιξ-ből (perdix) származik, és ha helytállók a feltételezések, akkor göcögő hangja sodorta szegény állatot ebbe a szégyenbe. Az indoeurópai perd-, „szellenteni” gyök[3], mely az azonos jelentésű angol fart előzménye is[4], a hellén kultúrát az azonos jelentésű ógörög πέρδω, perdo (egyes szám első személyben πέρδομαι, perdomai) απαρέμφατο-val (aparemfatóval), azaz főnévi igenévvel ajándékozta meg[5], és ez vezethetett a fogoly görög nevéhez, a πέρδιξ-hez (perdix)[6]. Ófrancia közvetítéssel ebből származik a madár mai angol neve, a partridge is.[7] Mielőtt felcsillanna szemünk (orrunk?) a megfelelő magyar szó és a „fogoly” egymáshoz hasonló „csengésétől”, legbiztosabb megismerkednünk a nyelvtudomány álláspontjával.

császármadár

császármadár

Ez szerint mindkét magyar szó uráli eredetű, megállapíthatóan semmi közük egymáshoz, a fogoly börtönben sínylődő névrokonához sem, sőt, magához a Perdix perdixhez mint madárhoz sem nagyon, mert a „fogoly” szó eredetileg a szintén fácánféle császármadarat jelölhette, és arról csúszott át a szó a mai jelentésébe.[8] Bővebben…

A tóbiáshal és Schrödinger Schopenhauere

Istennek köszönjük, hogy miénk volt
és az maradt, mert aki szeretettel szívünkben él,
nem hal meg, csak távol van.[1]

Nehezen meghatározható, hogy a katolikus és ortodox Ószövetség részét képező, de a zsidó és protestáns szent hagyományban nem szereplő Tóbiás könyve mikor íródott. Annyit tekintenek biztosnak, hogy valamikor Kr.e. 200 és Kr.e. 50 között. A 397-es Karthágói Zsinat a kánonba helyezte[2], és a doctor gratiae (a kegyelem doktora), Szent Ágoston (354 – 430) műve, A keresztény tanításról II. kötete 8. fejezetének 13. szakasza is a Szentírás részének tekinti.[3] A kegyes, „utaztató” történet főszereplője, a jámbor Tóbiás mindent elkövet látását elvesztett idős atyja, Tobit sorsának jobbra fordításáért. Hosszú útján maga Rafael arkangyal segíti. Különösen „zamatos” epizódot olvashatunk Tóbiás és Rafael nem rövid kalandjáról a Tigris partjainál, melynek azonban egyetlen betűjét sem lenne célszerű kihagynunk. Bővebben…

Két Anakharsis, egy sors

Láttam, láttam az ősi kelyhet,
Népem áldozó poharát

Zömlén (Medgyes Lajos, 1817 – 1894):
A székelyek áldozó pohara (1858)[1]

Anakharsis sokat látott, sokfele bolygó filozófus volt, akit csípős szabadszájúságáról ismertek. Megtagadta istenét, ezért halállal lakolt. Szomorú vég, és még szomorúbb, hogy különlegesnek sem mondható. Érdekessé mégis az teszi, hogy a tömör élettörténet két ilyen nevű emberre is ráillik, mintegy 2400 éves különbséggel. Lássuk röviden a lehangoló részleteket, kisebb előjátékokkal. Bővebben…

Újabb forráskutatás: Dirke rémtörténete

Ókori leírásokból tudjuk, hogy a büntetését a Kaukázusban letöltő, általunk is sokat emlegetett Prometheus krónikus májpanaszait leszámítva szolid polgári életvitelt folytatott, így látogatókat fogadott, velük el-eldiskurált.

1 horvat

Horvat: Jupiter tehénné változtatja kedvesét

A Zeus beárnyékolta, biztonsági okokból tehénkülsőbe rejtett ra a féltékeny Hera a bögölyfélék családjának egy különösen makacs fajának képviselőjét, a marhaböglyöt küldte, aki előbb a róla elnevezett Jón-tenger partjáig menekült, majd éles irányt váltva átkelt a szintén az ő nevét megörökítő ökörátkelőn, a Boszporuszon, ahonnan már csak egy ugrás a Kaukázusnak éppen a büntetés-végrehajtó intézetként fungáló sziklája. Prometheustól kapta a jó tanácsot, hogy fordítsa útját Egyiptomba. Itt aztán a Nílus partján adott életet fiának, Epafosnak, így eggyel megnövelve Hera üldözésre kijelölt hőseinek számát. Anyja végül Szíriában bukkant a fiúra, hazavitte Egyiptomba, ahol király lett. (A kegyes felfogás szerint Ízisz kultuszát Io vezette be Egyiptomban.)[1] Epafos itt feleségül vette Nílus folyamisten leányát, Memfist, és azonos nevű várost alapított a tiszteletére. A kor anyakönyv-vezetési hanyagsága rovására írom, hogy mások, megfeledkezve Memfis városának puszta létéről is, úgy tartják, az etióp királynőt, Kassiopeiát[2] vette nőül. Epafos egyik lánya, Libya egy másik ország nevét adta.[3] Bővebben…