Természet kategória bejegyzései

A pilisi kis tavak vidéke

Pilisszentiván, Slötyi

Pilisszentiván, Slötyi

A XIX. század második felében, meddőhányók, szénosztályozók, javítóműhelyek, iparvágányok romantikus miliőjében alakult ki a pilisi bányatórendszer[1], melynek legnagyobb tava, a Slötyi ma Pilisszentivánhoz, a többi Pilisvörösvárhoz tartozik. Mára a miliő megváltozott, a természet visszavette jussát, és már csak a horgászokkal áll harcban.
A „Slötyi” szó a német Schlämmungból ered, melynek jelentése „iszapolás”.


[1] a pilisi bányatórendszer

3pont2

Ne gyakorolj nyomást a harlekinkaticára!

Imputet ipse deus nectar mihi; fiet acetum,
Et Vaticani perfida vappa cadi.

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum, Liber XII / XLVIII[1]

Isten töltene bár nektárt nekem, úgy is ecet
Válna az, amelynél a vatikáni se jobb.

Epigrammák, XII. könyv, 48.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása[2]

A harlekinkatica mindaddig élte nyugodt, katicaszerű életét Japánban és Kelet-Kína egyes pontjain[3], amíg a levéltetvek ellenségei (akik nem biológiai ellenségei voltak, bár indíttatásuk biológiai volt) az 1980-as, 90-es években úgy nem döntöttek, hogy Észak-Amerika keleti partvidékén is meghonosítják[4]. Nyugat-Európában hasonló elhatározásra jutottak, onnan 2008-ban Magyarországra is átterjedt. Az invázió kártétele nagy: a katicák megsínylik jelenlétét, sőt, a bortermelők is. Martialis mintha csak az ő panaszukat énekelte volna meg a mottónkban. (Népszerűségének az sem használ, hogy allergiás megbetegedések forrása, különösen ha elárasztja a lakást.) De amíg eljutunk odáig, nézzük meg a harlekinkatica nyelvi összefüggéseit. Bővebben…

Balassi mókája

Friss szép fejér póka, édes szűrő móka,
Porcogós Annóka, szerelemnek oka,
Mit haragszol? Hogy nem játszol vélem, kivel egy fráj szól?
Látd-é, víg, ki-ki táncol!

Balassi Bálint (1554 – 1594):
Az cortigianáról, Hannuska Budowskionkáról szerzett latrikánus vers[1] (1590 körül)

a dębnói várkastély

Esztergom, Balassi-emlékmű a Kis-Duna sétányon. Balassi egy szakállas ágyú lövését szenvedte el mindkét combján, de mondván, hogy vitéz nem lehet láb nélkül, amputálás helyett a halált választotta

1590 körül Balassi Bálint hosszabb időt töltött hadadi Wesselényi Ferenc (1540 – 1594) kincstárnok Krakkóhoz közeli dębnói várkastélyában. 1591-ben elmenekült a fenyegető pestis elől.[2] Az italt ha meg nem is vető, de nemigen bíró Petőfi (1823 – 1849) bordalai intő példáink arra, miféle duhajkodásokat mennyire vehetünk komolyan, ha költeményekből próbálunk az életrajzra következtetni. De ha csak a fele is igaz annak, amit Balassi lengyel földön a szerelemről írt, megértjük ihletettségét. Ám ahhoz, hogy egyáltalán szerelmi versként ismerjük fel mottónkat, egy kis nyelvtörténeti emlékezetfrissítésre támadhat szükségünk.
A „cortigiana”, nem is kérdés, újabb keletű szóval „kurtizán”.[3] A latrikánus vers vagy ének a kor fontos műfaja. Leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, kurtizánkalandokat (olykor büszkélkedő jelleggel) felemlegető, áttételes kifejezésekkel nem terhelt virágének.[4] Magyarosabb neve „latorének”. A középlatin latricus szó magyarul „lator”. Itt azonban nem a nők társadalmi alávetettségét mohón kihasználó férfiúi gonoszság a névadó: a latricus nőnemű párja, a latruncula „szajhát” jelent.[5]

 

Bővebben…

A szfinx évszázadai

Οἰδίπους

ἐπεί, φέρ᾽ εἰπέ, ποῦ σὺ μάντις εἶ σαφής;
πῶς οὐκ, ὅθ᾽ ἡ ῥαψῳδὸς ἐνθάδ᾽ ἦν κύων,
ηὔδας τι τοῖσδ᾽ ἀστοῖσιν ἐκλυτήριον;
καίτοι τό γ᾽ αἴνιγμ᾽ οὐχὶ τοὐπιόντος ἦν
ἀνδρὸς διειπεῖν, ἀλλὰ μαντείας ἔδει:
ἣν οὔτ᾽ ἀπ᾽ οἰωνῶν σὺ προυφάνης ἔχων
οὔτ᾽ ἐκ θεῶν του γνωτόν: ἀλλ᾽ ἐγὼ μολών,
ὁ μηδὲν εἰδὼς Οἰδίπους, ἔπαυσά νιν,
γνώμῃ κυρήσας οὐδ᾽ ἀπ᾽, οἰωνῶν μαθών…

Σοφοκλής (497? π.Χ. – 405?): Oιδίπους τύραννος[1], στις αρχές του 420 χρόνια π.Χ.

Oidipus

epei, fer’ eipe, pu sy pantis ei safes;
pos uk, hoth’ e rapsodos enthad’ en kyon,
mydas ti toisd’ astoisin eklyterion;
kaitoi to g’ainige’ ukhi tupiontos en
andros dieipein,alla manteias hedei:
en út’ ap’ oionon sy prufanes hekhon
út’ ek theon tu gnoton: all’ ego molon,
o meden eidos Oidipus, hepausa nin,
gnome kyresas ud’ ap’, oionon mathon…

Sofokles: Oidipus tyrannos, stis arhes tu 420 hronia p.Kh.

Oedipus

Szólj hát ugyan, hol a híres jóserőd?
Mért nem tudtál, mikor itt volt a dalnok eb,
a városnak valami mentőt mondani?
Nem jövevénynek illett bizony a talányt
megoldani: ez jóslás dolga volt, amit
te sem madárból nem látszott, hogy értenél,
sem isten-ihletésből; akkor jöttem én,
én, a tudatlan Oedipus, s megoldtam azt
pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint.

Oedipus király (a Kr.e. 420-as évek elején).
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása (1931)[2]

Sofokles mesteri megformálásában nemcsak Oidipus kettős természetű, aki meg is akarja tudni nem is atyja, Laios halálának körülményeit, hanem így vagy úgy szinte mindegyik fontosabb szereplő, így a vak jós, Teiresias is, aki retteg is – nem is az igazság feltárásától. Párbeszédük drámai csúcspontján a rettenetes kétely mardosásában Oidipus teljesen „mai emberként” viselkedik: hőzöngve, a tárgytól elcsapongva emlegeti fel tulajdon sikerét a szfinx titkának feltárásában.  Bővebben…

A frangipáni és a frangipane

fehér frangipáni vagy lillavadi

1493-ban a jeles itáliai botanikus, Mutio Frangipani a Nyugat-Indiákra látogatott. Menetrendszerű járatok híján akkortájt erre csak Kolumbusz Kristóf (1451? – 1506) hajóján keríthetett sort. Antigua partjaihoz közelítve a matrózok bűvös illatot éreztek. Frangipani felvilágosította őket, hogy az illat forrása a „Plumeria Alba”. Így a virágot, majd az illatanyagát róla nevezték el. Így tájékoztat bennünket a történtekről 1894-ben Ebenezer Cobham Brewer (1810 – 1897) a Dictionary of Phrase and Fable-ben (Szólások és fabulák szótára). Bővebben…

Melléknapok

EDWARD
Dazzle mine eyes, or do I see three suns?

RICHARD
Three glorious suns, each one a perfect sun;
Not separated with the racking clouds,
But sever’d in a pale clear-shining sky.
See, see! they join, embrace, and seem to kiss,
As if they vow’d some league inviolable:
Now are they but one lamp, one light, one sun.
In this the heaven figures some event.

EDWARD
’Tis wondrous strange, the like yet never heard of.
I think it cites us, brother, to the field,
That we, the sons of brave Plantagenet,
Each one already blazing by our meeds,
Should notwithstanding join our lights together
And over-shine the earth as this the world.
Whate’er it bodes, henceforward will I bear
Upon my target three fair-shining suns.

Shakespeare (1564 – 1616): Henry VI, III / II / 1 (1591)[1]

EDVÁRD
Szemem káprázik? Három nap van ott!

RIKHÁRD
Három sugárzó teljes nap, igen!
El nem borítják felhők járati,
Elválva tisztán halvány derüs égtől.
Nézd, nézd! csókolva egymást ölelik,
Mikéntha szent frigy esküjét fogadnák.
Most mind a három egy láng, egy nap, egy fény!
Nagy eseményt jósolnak az egek.

EDVÁRD
Még soh’se hallott ritka csoda ez.
Ugy gondolom, a harczba hí, öcsém!
Hogy mi, a hős Plantagenet fiai,
Külön ragyogással fénylve mindegyik,
Most súgarunkat mégis egyesítsük
S a földre szórjuk, mint az a világra.
Bármit jelent, ezentúl pajzsomon
Három napistent hordok czímerűl.

VI. Henrik, III / II / 1. Lőrinczy Lehr Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Hogy nem jelképként vagy a győzelemben reménykedő „yorkista” főszereplők elragadtatásaként helyes értelmeznünk a hallottakat, azt a quarto színpadi előírása is bizonyítja. Bonyolult mechanizmussal, melyet csak ebben a drámában alkalmaztak, három napot vontak a magasba.[3] Ennél fontosabb maga az égi jelenség, amely a szemükbe tűnt.

melléknapok New Ulmban (a zenitkörüli ív kis látható szakaszával)

Bővebben…

A pirog és családja

А какими пирогами накормит моя старуха! Что за пироги, если б вы только знали: сахар, совершенный сахар!

Гоголь (1809 – 1852): Вечера на хуторе близ Диканьки (1832),
K. I, Ч. 1, Предисловие[1]

És amilyen piroggal etetett az én asszonykám! Micsoda pirog, ha tudnátok: cukor, valóságos cukor!

Gogol: Esték a majorban Dikanyka mellett,
I. könyv, 1. rész, Előszó

Berkosz (1861 – 1919): Dikanyka

A mű későbbi fejezeteiből az is kiderül, hogy a sütéshez az asszonyka az író kéziratait (egy készülő regény felét) használta fel papíralátétként. Ilyenképpen az író úgy járt, mint az ismert, de alátámasztatlan anekdota szerint pár évvel korábban Beethoven (1770 – 1827) a Missa Solemnis (op.123) 1823-ra befejezett partitúrájával, melynek kottalapjait a kalucsnijából húzta elő, vagy, szintén megerősítetlenül, Händel (1685 – 1759), akinek parókájába a fodrász az 1741-ben komponált Messiás (HWV56) kottáját csavarta. (Az első történet nem elképzelhetetlen, a második, tekintettel a kották értékére, annál inkább, még ha beleszámítjuk a grandiózus oratórium hűvös londoni fogadtatását[2] is.) Mottónk kiválasztása természetesen teljesen önkényes. Az orosz irodalomban a pirog éppoly központi szerepet játszik, mint a magyarban a húsleves vagy az angolban a pudding. Bővebben…

Ragyogó virágok

Lángnak réti virágja, színed aligha
Adja alább dél fényözönének.

Nikandros (Kr.e. 197? – ?): Georgikon[1]

Nikandros Georgikonjának, azaz gazdáknak adott, költői hangú tanácsainak java elveszett, ám korában nagy hatást váltott ki, így hosszabb részei megőrződtek Athenaios Naukratios (Kr.u. II.sz.?) Δειπνοσοφισταί (Deipnosofistai, Asztali filozófusok) című művében[2], ahonnan mottónkat is idéztük.
A legelején le kell szögezzük a habszegfűk és kakukkszegfűk neme közti döntő különbséget: míg a habszegfűk termésén a fogak száma hat, a kakukkszegfűkén öt. Ezt azért kell tudnunk, hogy beleborzonghassunk abba az összevisszaságba, amelyet a hagyomány- és tiszteletvezérelt (alternatív) tudományos elnevezések okoznak a szegfűfélék családjában.

szabályos termések, szabályos nevek: francia habszegfű és réti kakukkszegfű

Bővebben…

A varjúháj és az arzén

A természetes gyógymódok híveinek egy része a varjúháj tántoríthatatlan híve. Kezdjük egy közeli rokonával, az illatos rózsásvarjúhájjal, melynek a gyökere rózsaillatot áraszt. Ráadásul a keringési bajok legyőzőjét, a rák megelőzőjét, az immunrendszer és az agy serkentőjét, a szervezet méregtelenítőjét tisztelik benne.[1]

illatos rózsásvarjúháj

Bővebben…

A tobzoska és a szőlőilonca

Óh én mi más vagyok! Én kultiválom
Az ifjú sarjat; óh én nem vagyok
Szorulva arra, hogy levélt egyem,
Én bölcsen az egész gallyat lecsípem…

Jókai (1825 – 1904): Kukaczok versenye, vagy ki a legjobb barátja a fának? (1895) – Iloncza[1]

A tudomány mai álláspontja szerint a tobzoskák, Max Carl Wilhelm Weber van Bosse (1852 – 1937) részletekbe menő alaktana és javaslata nyomán, rendet alkotnak, melyek tudományos neve Pholidota.[2] Az újlatin képzés a görög φολιδωτός, folidotos, „pikkelyes” szón alapul. Az erősen veszélyeztetett rend (melynek világnapja is van, február harmadik szombatja) Dél-Ázsiában és Afrikában él.[3] A főbb fajok elterjedése:

Bővebben…

Lápvégi kocsma a széleslevelű nőszőfűhöz

GHOST
Yea he, that incestuous wretch, wonne to his will (with gifts,
O wicked will, and gifts! that haue the power
So to seduce my most seeming vertuous Queene…

Shakespeare (1564 – 1616): Hamlet I / 5 (1599-1601), Quarto 1, 1603[1]

SZELLEM
Az, a parázna, vérnősző barom;
Ki bűvös ésszel, csáb ajándokokkal
(Ó, átkos ész, ajándék, melyek így
Szédítni bírtok!) megnyeré gyalázatos
Kéjére színleg feddhetlen királyném
Kedvét.

Arany János (1817 – 1882) fordítása (1866)[2]

széleslevelű nőszőfű

Halász Alexandra egy megjegyzése, mely más források alapján is ellenőrizhető, nyomozásra és körbetekintésre sarkallja azt, aki olvassa, különös tekintettel annak hátborzongató részleteire. Az alapállítás röviden összefoglalható. A kosbor-, azaz orchideafélék családjába és a nőszőfüvek nemébe tartozó széleslevelű nőszőfű különös fogással segíti elő szaporodását. Olyan illatanyagot bocsát ki magából, amilyet a hernyórágta, pusztuló levelek. Ezt a hernyóevő darázs messziről kiszimatolja, odarepül, és szorgosan keresni kezdi a hernyót. (A technikának ez a része nem egyedülálló a növényvilágban. A burgonyafélék családjába tartozó dohány olyan vegyi anyagot termel, mely hernyó nyálával keveredve azonnali jelzést ad a hernyó ellenségeinek, ezzel odacsalogatva azokat.[3]) A darázs értelemszerűen mindhiába keresi a hernyót; ott-tartózkodását tovább nyújtja, hogy a nektár, melyet felszippant, bódító anyagokat, köztük etilalkoholt (!) tartalmaz, így a darázs járása elbizonytalanodik, lelassul. Ez a beporzás műveletét nagyban segíti.[4] Bővebben…

Sas-hegy

a Duna a Sas-hegyről

a Duna a Sas-hegyről

A mai Sasad és az egykori, melynek nevét 1236-ban említik először, szinte bizonyosan nem fedik egymást, de helyük a térképen nem lehet messze egymástól, hiszen az egykori szomszédai Örs és Kis-Pest, azaz a mai Budaörs és a Tabán voltak. Ez mindenesetre nagy kiterjedésre utal. IX. Bonifác (1356? – 1404) 1391-ben kiállított pápai oklevele szerint már csak kevesen lakták. 1452-től neve eltűnik a hivatalos dokumentumokból.[1] Egy 1698-as dokumentum az Irhás-árok környékét említi ezen a néven, nyilvánvaló tévedésből.[2] A mai Sasad neve 1847-ből származik Döbrentei Gábor (1785 – 1851) sikeres visszamagyarosítási kísérletéből a Dűlőkeresztelőben.[3] Az eredeti Sasad semmiképpen nem kaphatta nevét a ma vele határos Sas-hegyről, mivel a XIII. században a Sas-hegyet Király-hegynek hívták, lévén királyi pihenő. Ám a név lehet oka annak, hogy Döbrentei Gábor éppen a mai területet „nevezte vissza” Sasaddá. Ha hihetünk a kegyes hagyománynak, a Sas-hegy etimológiája igencsak figyelemre méltó, amint arról a természetvédelmi terület Sasfája alatti feliratról értesülünk:

Sasfa

Sasfa

a Sasfa felirata

a Sasfa felirata

A Sas-hegy tájvédelmi körzete Buda egyik legimpozánsabb területe még azok után is, hogy a Sas-hegyet szinte teljesen beépítették. A helyszínen tartott szakavatott előadást végighallgatni külön öröm. Ebből megtudjuk, hogy a rengeteg itt élő pókfaj közül mintegy két tucatnyi csak itt él; hogy a kétlaki csikófark porzós egyedei laknak itt, míg a termők a túloldalon, a Kis-Gellérthegyen; hogy a hazai budainyúlfarkfű-állománynak itt él a 90%-a, a maradék 10%-a a Bakonyban. Az élővilág igyekszik birtokba venni a körzet ember által épített létesítményeit: a lépcsők alá alagutat vájnak maguknak, egy kerti szerszámokat őrző fészerbe télire beköltözik Józsi, a 2 méter 10 centiméter hosszú haragos sikló. Látjuk a máshol szomorúan megritkult pannon gyík tekeregve szaladó példányait, fejünk felett vörös vércse köröz. De nem ijedünk meg. Végül is ez Buda egyik legnyugodtabb területe.

3pont2


[1] http://www.budapestcity.org/10-var/Buda-helyrajza/Sasad-hu.htm

[2] Sasad és a Sas-hegy története

[3] http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_03/073.htm

A paka, a pakarána, a kapibara és az üregi nyúl

inseritur huic loco fabula: immolante rege Ueientium uocem haruspicis, dicentis qui eius hostiae exta prosecuisset, ei uictoriam dari, exauditam in cuniculo mouisse Romanos milites ut adaperto cuniculo exta raperent et ad dictatorem ferrent. sed in rebus tam antiquis si quae similia ueri sint pro ueris accipiantur, satis habeam: haec ad ostentationem scenae gaudentis miraculis aptiora quam ad fidem neque adfirmare neque refellere est operae pretium.

Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17): Ab Urbe condita 5:21, 8-9[1]

Helyénvaló, hogy itt elmondjunk egy történetet. Mikor Veii királya áldozatot mutatott be, a jós kijelentette: azé lesz a győzelem, aki kivágja az áldozati állat belső részeit. Ennek a hallatára az alagútban várakozó római katonák kitörtek a folyosóból, elragadták és a dictatorhoz vitték a belső részeket. Persze, ilyen régi történetnél megelégszem azzal, ha azt elfogadják belőle igaznak, ami valószínű. Olyan események ezek, amelyek inkább illenek a csodadolgoknak örülő színházi közönséghez, mint a valóságos történelembe, s nem éri meg a fáradságot, hogy megerősítsük vagy megcáfoljuk őket.

A római nép története a város alapításától. V. könyv, XXI. fejezet, 8-9. szakasz
Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[2]

A cuniculus szót Livius „vájat”, „alagút” értelemben használja, de korában „csatorna” jelentésben is felmerült. Ibér-keltibér eredetet gyanítanak a hasonló értelmű közvetlen előd, az ógörög κύνικλος, kyniklos[3] mögött. Minekutána ebbe a nyelvi családba tartozik a baszk untxi, „nyúl” is (sőt a mozarab conchair, „agár”, talán átemelt értelemben a nyúlról, melyet hasonló sebességgel üldöz), nem világos, legalábbis nyelvi értelemben, mi volt előbb: az „üreg” vagy a „nyúl”, tehát hogy melyik kapta a nevét a másikról.[4] Bővebben…

Szembenézés a múlttal (a catoblepas)

LE CATOBLEPAS,

buffle noir, avec une tête de porc tombant jusqu’à terre, et rattachée à ses épaules par un cou mince, long et flasque comme un boyau vidé.
Il est vautré tout à plat ; et ses pieds disparaissent sous l’énorme crinière à poils durs qui lui couvre le visage.

Gras, mélancolique, farouche, je reste continuellement à sentir sous mon ventre la chaleur de la boue. Mon crâne est tellement lourd qu’il m’est impossible de le porter. Je le roule autour de moi, lentement ; et la mâchoire entrouverte, j’arrache avec ma langue les herbes vénéneuses arrosées de mon haleine. Une fois, je me suis dévoré les pattes sans m’en apercevoir.
Personne, Antoine, n’a jamais vu mes yeux, ou ceux qui les ont vus sont morts. Si je relevais mes paupières, — mes paupières roses et gonflées, — tout de suite, tu mourrais.

Flaubert (1821 – 1880): La Tentation de saint Antoine[1]

A CATOBLEPAS

fekete bivaly, disznófeje egészen a földig lóg, s vállával csak egy vékony, hosszú nyak köti össze, mely petyhüdt is, mint a tömlő.
Elnyúlik a földön, s lába eltűnik a sörtés szőrzet alatt, mely arcát borítja.

Kövér vagyok, szomorú és barátságtalan, s örökké azzal vagyok elfoglalva, hogy hasamon érezzem az iszap melegét. Koponyám oly súlyos, hogy lehetetlen felemelnem. Csak lassacskán hengergetem magam körül. Szám kitátom, s nyelvemmel a leheletemtől harmatos mérges füveket tépkedem. Egyszer saját patámat ettem meg, anélkül hogy észrevettem volna. Antal, még senki sem látta a szememet, vagy aki látta, meghalt. Ha felnyitnám szemhéjamat – rózsaszín és duzzadt szemhéjamat – , nyomban meghalnál.

Tellér Gyula fordítása[2]

Schongauer (1450? – 1491): Szent Antal (250? – 356) megkísértése

Flaubert apokaliptikus művét először 1849-ben fejezte be, aztán negyed századra rá, de a posztumusz 1903-as változat nevezi magát végérvényesnek. (Érdemes a forrásvidéken összehasonlításokat tennünk.) Az utókor megítélése a regényről ingadozó. Egyetlenegy véleményt idézve:

FIGYELEM: Elrettentés céljából íródik a post!!! Én csípem Flaubert, mert iszonyat jó arc volt, és tényleg értett az irodalomhoz, nem is értem, hogy írhatott olyan művet, mint ez. Ez a könyv borzasztó!!![3]

Borges (1899 – 1986) minden véleménynél többet mondó bőségben merít a regényből a már általunk is idézett, 1957-ben kiadott Livro dos Seres Imagináriosban (Képzelt lények könyve, Scholz László fordítása, 1988). A nagy igényű, mégis könnyed hangvételű összeállításból a catoblepas sem maradhat ki. Bővebben…

A vadmacska hasznáról

SHYLOCK

Snaile-slow in profit, but he sleepes by day
More then the wilde-cat

Shakespeare (1564 – 1616): The Merchant of Venice, II / 5 (1605), Folio 1, 1623[1]

SHYLOCK

Dologra csigarest, – s vadmacskaként
Alszik naponta is.

A velenczei kalmár, II / 5. Ács Zsigmond (1824 – 1898) fordítása (1886)[2]

Térdepelek holdfény-hímezte párnán:
oltáromon vadmacska, páva, bárány.

Takács Zsuzsa: Weöres-szonettkoszorú XI. (1998)[3]

A vadmacska az óvilág sikeres ragadozója. Rengeteg alfajából az öt legelterjedtebb is szépen beteríti a térképet. A macskafélék családjáról Feketetigris (Carsi) nagy fáradsággal átfogó, igényes listát készített, mely olvasmánynak is gyönyörködtető, de a honlapon feltüntetett számos figyelmeztetés miatt nem merek hivatkozni rá. Bővebben…