Növények kategória bejegyzései

Nektár és makadámia

Nektárt ígérek, de keserves lesz.
Él egy szömörceféle a Los Angeles környéki hegyvidéken, melynek nincs magyar neve. Forrásunk szerint termését ehetőnek tartják – ez a megfogalmazás tehetős országrészre utal; efféle ismereteket szegényebb területek lakói teljes biztonsággal magukra szednek az évszázadok folyamán – , de a növény szerepe az ember kultúrtörténetében csekélynek mondható. Az angol megnevezés sugar sumac, „cukorszumák” (mindkét szóba beleütköztünk már), másképpen sugar bush, „cukorbokor”.[1] Bővebben…

A Júlia-borbolya, Einstein érintésével

Közutak, autópályák mellé vagy szembe vezető sávjaikat elválasztandó gyakran ültetik a borbolyafélék családjába tartozó Júlia-borbolyát.[1] Az örökzöld faj Közép-Kínából származik, impozáns háromosztatú töviseivel és sűrű növésével hatékonyan védi magát. Kicsit unalmasnak is mondhatnánk a látványát, ha nem gondolnánk az unalom ravasz fiziológiájára – azaz érdemes elgondolkodnunk azon, pontosan miért is ununk valamit vagy valakit. Esetünkben azt kell felidézzük, ki az, aki jól láthatja ezt a közúti kultúrnövényt. Az autó utasa, illetve egy menet közben lerobbant autó teljes legénysége. Gyanítom, ezek az alkalmak tartják távol szeretetünktől ezt az önmagában pompás, szívós növényt. A faj kényszerlakhelye csavaros „úton” nevével is spirituális kapcsolatban áll. Ízetlen megjegyzésem arra int, mielőbb kanyarodjunk rá a részletekre. Bővebben…

Így nem búj szuhart a szuharbújó

szuharbújó

szuharbújó

A szuharbújókkal már találkoztunk, amikor különleges hangzású magyar madárnevek forrásait kutattuk. Tegnapi rövid szuhar-észrevételünkben ígéretet tettünk rá, hogy a szuhar  „bújóival” is foglalkozni fogunk.
A szuharbújók nemének 62 faja (és számtalan alfaja) közül egyikük neve kiemelkedik csodálatos tömörségével: szuharbújó. Mint a képen félreérthetetlenül látható, rovarokkal táplálkozik[1] (nemtársaival együtt). Ibériában, Olaszországban, Észak-Afrikában és a szubszaharai területeken, Dél-Ázsiában és Észak-Ausztráliában elterjedt, veszély szerencsére nem fenyegeti a jövőjét.[2] Az egész nem természetesen jóval nagyobb területet belakik, például Ausztráliában, de az Amerikákra még így is csak szórványosan jutnak.[3]
A név története kalandos. Bővebben…

Szuharkultúrák

balzsamos szuhar

balzsamos szuhar

A családjának is nevet adó szuhar nem a mediterrán éghajlatot kedveli.[1] Diószegi Sámuel (1761 – 1813) református lelkész és sógora, Fazekas Mihály (1766 – 1828) 1807-es nagy közös vállalkozásában, a Magyar Fűvész Könyvben már szerepel.[2] A Czuczor-Fogarasi a nem Linnétől (1717 – 1778) származó tudományos nevét, a Cistust[3] a görög eredetire, a κίστος-ra (kistos) vezeti vissza. A κίστος-ról, más írásmóddal κίσθος-ról (kistos) feltételezik, hogy egy távoli rokonra, a zellerfélék családjába tartozó borostyánra alkalmazott előhellén eredetű görög szó, a κισσός, kissos[4] módosulása[5]. Bár a Czuczor-Fogarasi szelleme, többször láttuk, vállalkozó, ezúttal nem mennek bele a magyar név elemzésébe.[6] Szerencsénkre azonban a szuhart összehúzó, erősítő és sebgyógyító hatásai miatt Diószegi felvette az 1813-as  Orvosi füvész könyv, mint a Magyar füvész könyv praktikai része című munkájába is. A hatásoknak tulajdonítja a növény korábban használatos nevét, a „tetemtóldót”. (Megjegyzem, ez a szóképzés sem mindennapi. A tetemet megelőző gyógyászati státuszt „tóldották”.) A „szuhar” szó magyarázatát így adja meg:
Bővebben…

A sajmeggy útja és titkai

Bizonyára tudjátok, szépséges hölgyeim, hogy nem nagy ideje még élt Salerno városában valamely híres-neves seborvos, kinek neve volt Mazzeo della Montagna mester, ki is agg ember létére valamely városabéli szépséges és nemes ifjú hölgyet vett feleségül, kit a város minden más hölgyénél bőségesebben elhalmozott előkelő és gazdag öltözetekkel s más drágaságokkal s minden egyébbel, mi csak egy hölgynek kedvére lehet; viszont igaz, hogy a hölgy legtöbbnyire didergett, mivelhogy a mester nemigen törődött vele, hogy betakargassa.

Boccaccio (1313 – 1375): Dekameron (befejezve 1353-ra),
Negyedik nap, 10. novella
Révay József (1881 – 1970) fordítása[1]

Tegnapi tűzkő-hegyi sétámon felfigyeltem egy növény téliesen szikár vázára, és arra gondoltam, egy merész elmélettel ideje feltárni egy ősi titkot. Megadjuk a módját, sok egyébről is szó lesz.
Bővebben…

Vágyódás a repülőkutya szigeteire

Kettő az Ogaszavara-szigetek közül: Csicsidzsima (Anya-sziget), Hahadzsima (Apa-sziget)

Kettő az Ogaszavara-szigetek közül: Csicsidzsima (Anya-sziget), Hahadzsima (Apa-sziget)

A japán Ogaszavara-szigetek a földi paradicsommal érnek fel természeti szépségükkel. A területet a nagy spanyol navigátor, Ruy López de Villalobos (1500? – 1544) fedezte fel 1543-ban. A szigetcsoport japán nevének eredete csak nagyon távoli asszociációval „a bambuszsapka síkja”. Ez ugyanis az Ogaszavara férfi utónév eredete, mely Japán észak-keleti területein elterjedt.[1] Japán álláspont szerint a szigeteket Ogaszavara Szadajori hadúr fedezte fel 1593-ban. Hogy valóban így van-e, kérdéses[2], de mára el is veszítette jelentőségét. Ugyan a XIX. század első felében az Egyesült Államok és Nagy-Britannia is igényt támasztott rá, 1876-ban Japán magához csatolta.[3] A legdélebbi japán fősziget, Kjúsú partjaitól mintegy ezer km-re délre fekvő kiterjedt archipelágó tagjaként ma hovatartozása egyöntetűen elismert. Angolszász nyelvterületen erősen tartja magát a szigetcsoport Bonin elnevezése, mely azonban, meglepő módon, szintén japán eredetű. Engelbert Kämpfer (1651 – 1716) ismert nipponológus beszámolója szerint 1675-ben egy arra járó japán hajó kötött ki az egyik sziget partjainál, és mivel lakatlannak találták, Lakatlan szigetnek nevezték el (nem különösebben erős ötlettel). A magyarázat szerint a hagyományos kínaiban ez 無人島, vuren dao, mely a japán kiejtés szerint mudzsinto vagy buninto.[4]
Földi paradicsomnak láthatta ezt a vidéket George Tradescant Lay (1799? – 1845) misszionárius is. Bővebben…

A pók és az elnök, zuzmóval

A biológiai nómenklatúrában az apto- előtag „kapcsolódó”, „csatolt” értelmű. A szó eredete az akkád sabatu, „megragadni”, ebből származik az ógörög ἅπτειν, haptein, „toldani”[1] (átvitt értelemben „következtetni”).
Amint már írtuk, az indoeurópai steigh-, „sétálni” gyökből ered az ógörög στίχοςstikhos, „sor” mint katonai alakzat. Akkor, akárcsak most, elvitt volna tárgyunktól hozzáfűzni (de mára lazábbakká váltunk), hogy egy kis fogalmi áttéttel ez „verssor” jelentést is felvett.[2] Ebből származik az óegyházi szláv azonos értelmű стихъ szavának közvetítésével a mai orosz стих, világi és biblikus értelemben vett „vers”, más szóval стихотворение, szó szerint „versalkotás”. Inkább a katonai soros alakulat, mint a katonai szigor alapján (bár e kettő nyilván összefügg).
Ha biztosan nem is állíthatjuk, gyaníthatjuk, hogy e két szó összeillesztésével alkotta meg 1891-ben (vagy 1890-ben) Eugène Louis Simon (1848 – 1924), az egyik legnagyobb arachnológus – nevével az ugrópókoknál már találkoztunk – „Mexikóban és Észak-Amerikában”[3] élő pókok egy nemére az Aptostichus nevet[4], talán „szabályos csatarend” értelemben. Bővebben…

Hill doktor elborul

A híres Dr. Hillt megvetik és elhagyják mindazok, akik régebben ismerték, mégpedig botrányos nyelvére és a hazudozásban felmutatott jártasságára tekintettel.
Emanuel Mendez da Costa (1717 – 1791) Peter Ascaniusnak (1723 – 1803)[1]

Nem hinném, hogy valaha is volt élő ember, aki nála nagyobb arcátlansággal vagy tudatlansággal írt volna. Egyedüli mentsége, hogy az írás a létfeltétele volt.
Peter Ascanius John Hillről (1714 – 1775) [2]

az alapos, az őszinte, a szerény Dr. H-ll…
Smollett (1721 – 1771) John Hillről[3]

Nemrég kilátásba helyeztük, hogy kísérletet teszünk sir John Hill szövevényekben gazdag, különleges életének rövid felvillantására.
Roy Sydney Porter (1946 – 2002) egy 1983-ban publikált kettős recenziójában George Sebastian Rousseau könyveire reflektál. Az egyik Hill leveleinek és kisebb írásainak sajtó alá rendezése, a másik egy esszégyűjtemény Smollettről, Hill ősellenségéről[4]. Smollett nemrég mint lehetséges Plinius Tertius bukkant fel rövid megemlékezéseink sorában. Különös módon (kicsi a világ?) Hill neve Plinius Quartuséval, azaz Emanuel Mendez da Costáéval is összefonódik. Maga sir John Hill bízvást válhatott volna Plinius Quintusszá, ha áldozatul nem esik – önmagának. Ezt fogjuk most közelebbről szemügyre venni.
Mert Hill élete mégiscsak gazdagabb annál, hogy ma egyedül arra emlékezzünk, ő a történelemben az első ember, aki rákbetegségét összekapcsolják a dohányzással[5].
Bővebben…

Harmadik és negyedik Pliniusok

Amint már írtuk, George Berkeley (1684 – 1753) gazdag filozófiai-tudományos oeuvre-jéből a maga idejében a leghatásosabb és legnépszerűbb az 1744-es, lázzal járó ragály megfékezéséül írt  Siris: A Chain of Philosophical Reflexions and Inquiries concerning the Virtues of Tar Water, Lánc: természettudományos észrevételek és vizsgálatok láncolata a kátrányvíz előnyeiről. A mű természetesen nagyban támaszkodik id. Plinius (23 – 79) nagyhatású művére, A természet históriájára.[1] A leveleiről és Traianus (53 – 117)-panegyricusáról (100) híres, tudományban azonban járatlan ifj. Pliniusról (61? – 113?), azaz Plinius Secundusról, a nagy Plinius unokaöccséről nem esik szó a terjedelmes életműben.[2] A kortársak nem véletlenül kapcsolták össze Berkeley és id. Plinius nevét. Bővebben…

Szent fűcsomók és botok a görög-római világban

Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) legrégibb ismert nemzetek közti szerződésnek mondja azt, amelyet Tullus Hostilius (Kr.e. 710? – 642) római király kötött Mettius Fufetius (†Kr.e. 673) Alba Longa-i diktátorral egy figyelemre méltó ügyben. Döntő háború előtt álltak, és előre tisztázták a békefeltételeket, vagyis hogy a harcban győztes fél lesz az uralkodó a teljes régióban. Titus Livius a szerződés előkészületeinek kezdetét így írja le:

Valamennyi szerződés más-más feltételekkel, egyébként mindegyik egyformán jön létre. Akkor, amint halljuk, így történt, és ennél régebbi szerződést nem ismer senki. A fetialis kérdést intéz Tullus királyhoz: „Megparancsolod-e nekem, király, hogy az albai nép pater patratusával szerződést kössek?” És mikor a király parancsot ad: „Szent füveket kérek tőled, király”, mondja a fetialis. Mire a király: „Vedd a tiszta füvet.” A fetialis a fellegvárból tiszta gyepfüvet hoz.

A római nép története a város alapításától, I. könyv, XXIV. fejezet. Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1] Bővebben…

Dionysos és a denevérek

Pyramus és Thisbe Shakespeare-nél (1564 – 1616)[1], a feleségét és annak szeretőjét leleplező Vulcanus, más nevén Lemnius, akiről Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításában írva vagyon,

Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben,

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars, 1550

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars (1550)

vagy a Berninit legalább egy matrac erejéig megihlető antik alkotás, az itt emlegetett Hermaphroditus, mind egyetlen nagy ívű dramaturgiai fogásba sűrűsödik Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) Átváltozásainak IV. könyvében. A „mese a mesében” ősi módszere alapján. Ezúttal nem a mesékre, hanem a mesélőkre figyelünk.

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus szobra alá, 1620

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus-szobor alá (1620)

Bővebben…

Barokk illatok

Legutóbbi bűzbirodalmi túránk, a bakszagok vizsgálata után a sors nem engedi a vásári élcelődést. Bach-szagokat nem vizsgálhatunk. Bach (1685 – 1750) ezt az ingert nem szerepelteti műveiben, az illatok forrásairól, tömjénről és mirháról természetesen szó esik a háromkirályokra tett utalások alkalmával, így az 1724-ben komponált BWV65-ös kantátában

és a Karácsonyi oratórium (BWV248) 1735 vízkeresztjére komponált hatodik kantátájában[1]. Ha édes illatokkal keresünk megnyugvást, Händellel (1685 – 1759) ezúttal jobban járunk.
Brockes (1680 – 1747) szövegei a barokk zeneszerzés számára bőséges ihletforrások. Minden kétséget kizáróan a Keiser (1684 – 1739) számára írt passiója, a Der für die Sünde der Welt gemarterte und sterbende Jesus (A világ bűneiért szenvedő és életét adó Jézus) mind közül a legnagyobb hatású, számunkra is megkerülhetetlenül. Keiser még az évben meg is írta oratóriumát.

A nagy terjedelmű szöveget, mint forrásunk írja, legalább tíz német zeneszerző megzenésítette.[2] Köztük van Händel is, aki 1715-16 táján írta meg rá oratóriumát (HWV48), melyet feltehetőleg 1719-ben mutattak be először Hamburgban.

Az idézett szövegrész Bach 1724-ben komponált János-passiójában (BWV245) is megjelenik. Felépítése, dallamvilága erősen emlékeztet Händelére:

Bach jól ismerte Händel oratóriumát, többször elő is adta Lipcsében, sőt, egy pasticcióba is belegyúrta hét számát. De ezekre az előadásokra 1746-tól kezdődően került sor[3], és nem biztos, hogy Bach Händel művét már 1724 nagyhetében is ismerte. Ennek a Brockes-műnek azonban nincs köze mai tárgyunkhoz, és csak azért említettük futólag, mert kihagyhatatlan, ha Händel Brockes-recepciójáról beszélünk. Bővebben…

Mimózák, ártatlanok és elkeseredett küzdelem

A Károli-biblia így fordítja a Deuteronomium egy versét:

Csinálék azért ládát sittim-fából, és faragék két kőtáblát is, az előbbiekhez hasonlókat; és felmenék a hegyre, és a két kőtábla kezemben vala.[1]

Ugyanez az ökumenikus bibliafordításban:

Csináltam hát egy ládát akácfából, aztán kifaragtam két kőtáblát, olyanokat, mint az előzők voltak, majd a két táblával a kezemben fölmentem a hegyre.

5Móz10:3[2]

Ugyanezt a különbséget látjuk a fa bibliai megjelenésének minden pontján a két fordításban.[3]
Az Ószövetség egy későbbi igehelyén ezt olvassuk:

És majd azon a napon a hegyek musttal csepegnek és a halmok tejjel folynak, és a Júda minden medre bő vízzel ömledez, és forrás fakad az Úrnak házából, és megöntözi a Sittimnek völgyét.

Joe3:18[4]

Ugyan nem lenne helyes, ha a fordítás a szóeredet alapján adná meg a magyar nevet, forrásunk rámutat, hogy a sittim-fa valóban kedveli a vádikat, azaz a patakok által kivájt völgyeket, így biztosra vehetjük, hogy az Ószövetségben oly nagy szerepet kapó völgy és a fa neve valamiképpen összefügg.
Bár a régi bibliafordításokat időről időre revideálják, Károli Gáspár (1529? – 1591) eredetileg is a „sittim-fa” („Sittim fa”) alakot használja.[5] Aligha tehetne másként. A pillangósvirágúak családjába tarozó akácfát nemcsak Mózes, de ő sem ismerhette. Bővebben…

Hasonlítsunk 5%-ig az ürülékre, avagy festmények és lepkeszárnyak

Edmund Brisco ”Henry” Ford (1901 – 1988) genetikussal vitatkozva az ugrásszerű evolúció híve, Richard Benedict Goldschmidt (1878 – 1958) 1945-ben így[1] ír:

Ford… olyan mutációról beszél, amely véletlenül távoli hasonlóságot mutat valamely védettebb fajra, s ebből, ha csekély is, némi előny származhat. Fel kell tegyük a kérdést: milyen távoli legyen ez a hasonlóság ahhoz, hogy szelekciós értéke legyen? Feltételezhetjük-e, hogy a madarak, a majmok, sőt a sáskák is olyan nagyszerű megfigyelők (vagy legalábbis akadnak közöttük ilyenek), hogy a távoli hasonlóságot is észreveszik, és az ilyen állatot messzire elkerülik? Szerintem ez a feltételezés túlságosan messzire megy.

Stephen Jay Gould (1941 – 2002), Goldschmidt híve, még radikálisabban teszi fel kérdését:

Vajon mi előny származik abból, ha az állat öt százalékig hasonlít az ürülékre?

Gould esküdt ellenfele, Richard Dawkins több helyütt, legékesszólóbban talán az 1986-ban írt The Blind Watchmaker (A vak órásmester, 1994) című egyik alapművében világos érveket sorakoztat fel amellett, hogy egy efféle mimikri igenis kialakulhat apró lépéseken keresztül, ugyanis a táplálékszerző konfliktusok az esetek jellemző tömegében nem szemtől szemben alakulnak ki. A ragadozó madár sietősen repül (kevés madár képes lassítani röptét, tehetjük hozzá), olykor csak szeme sarkából, szürkületi homályban pillantja meg prédáját, és ilyen, azaz valóságos körülmények között már egy távoli hasonlóság is előnyt jelenthet.[2]
Bővebben…

Triklaviánus eretnekek, trigintaklaviánus ortodoxok, Wald Péter és a golgotavirág


Négy sebbel illették egyéb ütések mellett,
Aztán, befejezésül egy ötödikkel…

La nobla leyczon (A nemes szentlecke)[1]

Wald (Vald) Péter (1140? – 1218?) gazdag lyoni textilkereskedő és bankár volt, aki ilyenként zavaroktól mentesen leélhette volna életét anélkül, hogy későbbi koroknak akár a legszemfülesebb filológusai is zaklatták volna haló poraiban. Amikor egyszer barátjával beszélgetett, az holtan esett össze. A mélyen megrendült bankár a halál spirituális okaival, a halál utáni élet titkaival kezdett foglalkozni, és mindaddig nem talált megnyugvást, amíg egy teológus rá nem irányította figyelmét a következő igehelyre:

Monda néki Jézus: Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem.

Mát19:21[2]

Wald Péter ekkor mindenét eladta és jótékonyságra fordította, az adósságokat elengedte. Bővebben…