Pontianak és a pontianakok

^Kapuasz

^{By Netaholic13 – Own work, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=2084639}

Nyugat-Borneó (indonéz nevén Kalimantan Barat) XVIII. századi történelme esteges ny. olvasóim egy része előtt talán homályba burkolódzik, ezért bevezetésképpen nem árt felfrissítenünk legalább a fő körvonalait. Főképpen Mary Somers Heidhues 1998-ban publikált, The First Two Sultans of Pontianak, Pontianak első két szultánja című cikkére támaszkodom a rövid ismertetésem során.

A Búbánatvölgy és vidéke tavasszal

Ha minden erdei ösvényt a természet csodájának minősítek, esetleges ny. olvasóm nemcsak elunhatja magát az állandó „felső hangtól”, de vissza is rettenhet attól a körvonalazódó vásári következtetéstől, hogy nem az egyes ösvények lenyűgözők, hanem a tavasz, netán maga az élet. Ezt kerülni szeretném, méltánytalan lenne a szenvedőkhöz, köztük azokhoz, akik eleve viszolyognak a természettől. De szeretnék valamelyes egyensúlyt tartani és felmutatni, hogy nemcsak Hős utcákból és aluljárókból áll az ország.

Nyílik a szezon: a medvehagyma

Eat leeks in Lide and ramsins in May
And all the year after physicians may play.

Pórét egyél márciusban, (vad) fokhagymát meg májusban,
És az orvosok játszhatnak egész évben onnan.

angol (walesi?[1]) közmondás (1558-ban már feljegyezték[2])

Azok után, hogy 2013 karácsonyának első napján Danuta Sobolewska, Irma Podolak és Justyna Makowska-Wąs Allium ursinum: botanical, phytochemical and pharmacological overview, Allium ursinum, növénytani, fitokémiai és gyógyszertani áttekintés címmel közzétették dolgozatukat, egy blogíró mindörökre letehetne a medvehagymáról mint figyelme tárgyáról. Mert hogy ehhez mit tudna tenni az eltelt idők tudománya, rejtély, de hogy azt mi, mezeiek már nem értenénk, joggal feltehető.
Akad azonban még egy-két pont így is, amelyet a tudósok tanulmánya nem érint minden szegletében, mégsem teljesen érdektelen. Ehhez elkerülhetetlen röviden bemutatnom, melyek azok a területek, amelyeket viszont nagy tudományos hasznot ígérően felölelnek.

Bevezetés és így nem találta fel az uborkaegyenesítőt a vasút atyja. Egy rendkívül eredeti rendszer

Általánosan elterjedt nézet szerint a Számok könyve 11. fejezete 5. versében a választott nép így panaszkodik:

Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Égyiptomban ingyen, az ugorkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra.[1]

Ha ismereteinket frissítendő felütjük a Tóra megfelelő igehelyét, a fordítási kísérleteink mind kudarcot vallanak. Az angol szöveg természetesen a magyarral esik egybe, hiszen mindkettő a Vulgatára támaszkodik:

recordamur piscium quos comedebamus in Ægypto gratis: in mentem nobis veniunt cucumeres, et pepones, porrique, et cæpe, et allia.[2]

A sokatmondóan hangzó mai héber מלפפון, melafefon, „uborka” nem szerepel a szövegben.[3] (Sokat mond, mivel latinul a sárgadinnye melopepo, ami az ógörög μηλοπέπων,  melopepon átvétele.) Yissocher Frand rabbi 2022-es elemzése alapján ez nem véletlen. Idézi Yaakov Kamenetsky rabbi tudományosan megalapozott álláspontját, mely szerint itt valóban a zsidó nép panaszáról (is) esik szó az élelmek miatt, ám nem azok hiánya aggasztja őket (egy olyan élethelyzetben, amikor mannát kapnak), hanem a friss rendszabályok az étkezésről. (Így értelmet kap az is, hogy a halat Egyiptomban „grátisz” kapták: nem „ingyen”, hanem korlátozás nélkül.) A régi bölcsek (a Hazal) nézetét is idézi, amely szerint itt valóban nem egyes élelmek miatt panaszkodnak, hanem egyes családi nehézségeik miatt.[4] Semmi meglepő nincs abban, hogy az évezredek múlása rányomja bélyegét a szent szövegek fordításaira, mindenesetre a Számok könyvére mint forrásra az uborka korai élvezetére nem hagyatkozhatunk.

Páfrányok, verebek, tevék, struccok: bevezetés

A páfrányok fraktálszerű felépítéséről már kerítettem alkalmat mesélni. A nyitvatermők csak rendszertanon kívül eső „csoportot” alkotnak (korábban törzsként definiálták), melyeket a zárvatermőktől az különböztet meg, hogy utóbbiakban a termőlevelek termővé, terméssé záródnak össze. A páfrányok szóruszokba, speciális tokokba záruló spórái a termőlevelek fonákjain találhatók. Az egyes szárnyacskák például a gyöngypáfrány esetén látványos, fraktálszerű gyöngyökké tekerednek össze:

Ilyenképpen a név kézenfekvő. A gyöngypáfrány nemet, mely mára erre az egyetlen fajra zsugorodott (a gyöngypáfrányfélék családjában), 1753-ban Linné (1707 – 1778) állította Onoclea néven. Európa és Kelet-Ázsia mérsékelt égövű területein, valamint az Egyesült Államokban elterjedt.[1] A gyöngypáfrány kedvelt dísznövény. Mint faj fajneve sensibilis, jellemzéséül az érzékenységének a fagyokra. Áttelelni képtelen. (Angol neve sensitive fern, „érzékeny páfrány”, és csak egyik társneve bead fern, „gyöngypáfrány”.)[2] A nemnév nem ennyire világos. Az ógörög ώνος[3], onos a ἄγγος, hangos dór változata, mely ugyanakkor az ἀγγῶν, angon egy alakja. Értelmük: „edény”, „véredény”.[4] A görög κλείσει, kleisei jelentése: „becsukni”. Összeolvasva: „becsukódó edény”.[5]

Árvalányhaj-képzettársítások

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj…

Petőfi Sándor (1823 – 1849): Az Alföld (1844)[1]

A perjefélék családjába tartozó árvalányhaj nemzetség a világ nagy részén elterjedt.

A térkép nyilván hozzávetőleges, hiszen aligha várható el az árvalányhajtól, hogy tiszteletben tartsa az országhatárokat. Blanka Úlehlová (1827 – 2018) 1964-ben a kiváló cseh botanikus fivérekről, Jan Svatopluk Preslről (1791 – 1849) és Karel Bořivoj Preslről (1794 – 1852) elnevezett Preslia botanikai szaklapban[2] megjelent, A Contribution to the Ecology of Genus Stipa, Hozzájárulás az árvalányhaj nemzetség környezettanához című cikksorozata I. részében az akkori Csehszlovákia területén élő hosszúlevelű, pusztai (ezt mondják homokinak, hegyinek és tollasnak is), csinos, kunkorgó és bozontos árvalányhaj fajokról kimutatja, hogy a nemzetség (fajtól is függően) a legváltozatosabb talajviszonyokhoz is képes alkalmazkodni.[3]

^{néhány árvalányhajfaj: hosszúlevelű – pusztai – csinos | kunkorgó – bozontos}

Ez bizonyosan hozzájárult világsikeréhez. Szívós trükkje a szaporodásban úgyszintén. Szemtermésén[4], amit forgónak is neveznek, tollas repítő készülék segíti a magvak elterjedését.[5]

A Kevélyekről

Némellyek igy ſzollnak : Magyari király ; de illetlenül, mint ha ki Németi, vagy Toᵉroᵉki Tsáſzárt mondana. Magyar király az, a’ mint hogy Lengyel király ; Tseh király ; ha az orſzágot oda adod, Magyar-orſzági király léſzen. Mind-azáltal jól mondatnak ez illyetének : Magyari vitézſég ; Németi álhatatoſſág ; Olaſzi ravaſzſág ; Hiſpanuſi kegyetlẽſég; Franczuzi hirtelenſég ; Lengyeli kevélyſég ; Toᵉroᵉki tsalárdſág. etc.

MAGYAR GRAMATIKATSKA
A’vagy
az igaz magyar irasban,
és ſzollásban kévántato néhány ſzuᵉkſéges
Observatiok.
Mellyeket irogatáſi, és elmélkedéſi koᵉzoᵉtt, egy-
ſzer másſzor eſzében ſzedegetett, meg-jegyzege-
tett, és Magyar munkájiban, foᵉbb-képpen a
T i t k o k-T i t k a b a n, koᵉvetett is és egy-ként
a’ maga iráſának, és ſzollásának mentſégére,
s’ más-ként pedig a’ Magyarſágon
kapdoſo elmés iffjuſágnak ok-
tattatáſára, kibotsátott,
GELEJI KATONA ISTVÁN
Erdélyi Orthodoxus Puᵉfpoᵉk, és egygyik
Fejir-vári Lelki-Paſztor.

Geleji Katona István (1589–1649) református püspök 1645-ben bocsátotta közre[1] nyelvtanát, melynek XL. fejezetéből tehát világosan kiolvashatóan a mai értelemben használták a „kevély” szót. De Gáborján Alice (1922 – 2018) 1985-ben az Ethnografiában megjelent Középkori magyar szürkeruhák című tanulmányában abból a Titkok-titka, az az az oᵉroᵉktoᵉl fogva magatol oᵉ-ſzinte valo jehovai terméſzetben lévoᵉ Elohim ſzemélyeknek háromi többſégek feloᵉl valo menynyei titkoſ tudomány, melly az Ov és Uj Teſtamentumoki ſzent-iráſokbol az uᵉdvoᵉſſégre elégſégeſen ki nyilatkoztatik és a minapéban támadott uj tévelygoᵉknek, s nevezet ſzerént Enyedi Györgynek ſzíneſ magyarázatitol meg-oltalmaztatik, eſ imé minden olvaſni akarokval iſteneſ kegyeſſégboᵉl koᵉzoᵉltetik című teológiai értekezésből mutatja ki Geleji egy Ézsaiás-kommentárjában, amelyre a szerzője maga is utal a Magyar grammatikatska címében:

Amaryllis. Neve egy Pórnénac, Virgiliusban

DAMOETAS
Triste lupus stabulis, maturis frugibus imbres,
arboribus venti, nobis Amaryllidos irae.

Vergilius (a. Chr. n. 70 – 19): Eclogae, III. (Palaemon)[1]

DAMOETÁS
Gyász az akolnak a farkas, az ért gabonának a zápor,
Szél a gyümölcsfáknak, minekünk – ha boszús Amaryllis.

Vergilius: III. ekloga
Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

Az amarilliszt (amariliszt) már azon a kiindulóponton is bizonyos homály övezi, hogy milyen növényt neveznek így. Merthogy Amerikában és Európában mást. Igaz, ezek a növénynemzetségek közeli rokonságban állnak a hóvirágfélék (manapság inkább: amarilliszfélék) családjában. Az amerikai amarilliszt mi inkább lovagcsillagnak hívjuk, a virágok csillagalakja folytán. Tudományos neve, nem meglepően, Hippeastrum, az ógörög ἱππεύς, hippeus, „lovas katona” és ἄστρον, hastron, „csillag” összevonásaként, amint azt (olykor csekély nemtörődömséggel) meg-megemlítik.[3] A fő különbségeket a „mi” európai amarilliszünktől egy ismeretlen, de igényes szerző táblázatosan foglalja össze. Annyit jegyzek meg belőle, hogy származási helyük merőben eltérő. A lovagcsillag Dél-Amerikában, az amarillisz Dél-Afrikában látta meg a napvilágot, mielőtt hódító útjukra indultak volna a világban. Ami könnyen ment. Mindketten hóvirágfélék lévén hagymás gyökérzetűek és könnyen termeszthetők. Egy forrás szerint few bulbs are easier to grow than amaryllis, „kevés hagymás növény termeszthető könnyebben a lovagcsillagnál”[4] – egy hivatkozásából kiderül, hogy az amerikai amarilliszről beszél[5] –, de az európai amarillisz gondozása sem bonyolult a szakértők szerint.[6] A Hippeastrum nemzetséget William Herbert (1778 – 1847) tiszteletes vezette be 1821-ben (kezdő guglista nyomozók nagy örömére nevének rövidítése a botanikában Herb.). Ha elnézzük a nemzetségnévre tett javaslatok szilaj összevisszaságát[7], nem lepődünk meg, hogy az Ó- és az Újvilágban a mai napig fennmaradt a kettősség. Az elnevezések körüli, még a botanikatörténetben is rendkívüli bonyodalmak sűrejéből egyetlen szálat mégiscsak érdemesnek tűnik kifejteni, annál is inkább, hogy a szokatlanul közlékeny tiszteletes rávilágít a névadása okára. Kavarodást észlelve az elnevezésekben, az európai amarilliszre az Amaryllis nemzetségnevet javasolta. Az ide nem tartozónak vélt hölgyliliomnak azonban az általa Coburghiának nevezett nemzetséget alkotta meg Lipót György Keresztély Frigyes (1790 – 1865) szász-coburg-saalfeldi (-gothai) herceg, a későbbi belga király, I. Lipót tiszteletére[8]. Később jutott a tudomására, hogy Linné (1707 – 1778) ennek a fajnak az Amaryllis belladonna nevet adta[9] (a fajnév a hölgyliliom akkor közszájon forgó neve volt).

^hölgyliliom

Rheithron Ithakában és az élők világában

νηῦς δέ μοι ἥδ᾽ ἕστηκεν ἐπ᾽ ἀγροῦ νόσφι πόληος,
ἐν λιμένι Ῥείθρῳ ὑπὸ Νηίῳ ὑλήεντι.

Ὅμηρος (αι VIII. π.Χ.): Ὀδύσσεια, A[1]

neus de moi hed’ hesteken ep’ agru nosfi poleos,
en limeni Rheithro hypo Neio hylmenti.

Bárkám meg kint áll, várostól távol, a parton,
Rheithron-öbölben, az erdős-lombos Néion alján.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, I.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása

Devecseri Gábor is magáévá teszi azt a felfogást, hogy Odysseus leírásában Neion egy ithakai hegy a várost kiszolgáló kikötő felett, ami így Hyponeion, „Neion alatti”. Egy-egy várost vagy térséget kiszolgáló kikötőt ma is ἐπίνειον-nak (epineion) mondanak a görögben, de kalandos lenne a két szó rokonságára következtetni. A kikötő szava ugyanis szó szerint „hajó felettit” jelent a ναῦς, naus, „hajó” szó alapján.[2] Hettie Putman Cramer és Makis Metaxas 2013-ban közzétett, The unique ‘harbour of Rheithron’ in Homeric Ithaca, A homerosi Ithaka egyedi Rheithron-kikötője című tanulmánya számos szebbnél-szebb filológiai vizsgálatot vonultat fel, például megkérdőjelezi, hogy Neion valóban hegy lenne.[3] A Rheithronnak köznévi változatát is használja Homeros az Odysseia VI. énekében: ὦκα λίπον ποταμοῖο ῥέεθρα, oka lipon potamoio rheethra, vagyis Devecseri fordításában elhagyták a folyót nekifutva[4]. A fordítás nem adja vissza a költői szóhalmozást. A ποταμός, potamos folyót jelent, a ῥεῖθρον, rheithron, ῥέεθρον, rheethron általában vett „folyó vizet”[5] – mintha egy magyar versben azt olvasnánk, „folyó folyó”. A Nagy Sándorra (Kr.e. 356 – 323) mint kontinensek összekapcsolójára is utalást tevő, extatikus, egyben roppant terjedelmű Alexandra a trójai háború utóéletét beszéli el. Általános felfogás szerint Lykofron (Kr.e. 320? – ?) tragikus költő munkája, de Elizabeth Kosmetatou 2000-ben Lykofronnak a Kr.e. II. század első felében élt hasonnevű unokájára gyanakszik[6]. A mű 738. szakaszában Odysseus Rheithron óvó kikötőjében talál menedéket, Neion (Neriton) szirtjei alatt.[7] Ez legalábbis egy példa arra, amint Homeros utalását Neionra már az ókorban is hegyként értelmezték.

Lepratelep, köldök-kondorkeselyű, szeletelt napkelte, macskamadár

A posztmodern Costa Rica-i költő, Yuré verseit tudomásom szerint még nem fordították magyarra, pedig munkái második ránézésre érdekes nyelvgyötrésnek tűnnek (elsőre tohuvabohunak). 2015-ben jelent meg Leprosario, Lepratelep című kötete, ami minden célzást belemagyarázva is értelmes szó önmagában. Bele lehetne magyarázni a rosariót, „rózsafüzért”, az erről elnevezett argentin érseki székhelyet, Rosariót[1], Santa Fé („Szent Hit”) tartomány legnagyobb városát. Ez nem annyira képtelen ötlet a belemagyarázó részéről, mint elsőre tűnik. A szó cikluscím a 2009-ben napvilágot látott Fe de ratas, Patkányok hite kötetben, amelynek címe játék a köztársasági „gondolattal”. De ott a szót így írja: lePROSArio, merthogy itt a bűnbeesés történetének bizarr, prózai-drámai feldolgozását látjuk.[2] Vagy mit szóljunk a 2002-ben megjelent Alba en rodajashoz, azaz Szeletelt napkeltéhez, ami nyílt kifacsarása Piemont Alba városa körzete híres szeletelt fehér szarvasgombájának[3], spanyol nevén az Alba trufa blanca cortada en rodajasnak? (Itt az en rodajas felesleges szószaporulata a meghagyott olasz cortadának.)

El cóndor umbilical, azaz A köldök-kondorkeselyű című verssorozatának kiadási évét a szakértők sem képesek feltárni.[4] (Mutatnak rá homályos jelek, hogy 2009-ben már ismert volt legalább egy része.) A cím itt is játék, utalás a córdon umbilicalra, a köldökzsinórra. In dumeta (Conrepere), A bozótban kúszni című rövid prózaversének, melyben egy bizonyos Tartarugo (ha jól sejtem, ez egy név) a sok teobromintól, megbocsáthatóan arra fele kúszik, amelyre a költő a mellékhelyiséget sejti[5], rejtett értelmei egyelőre feltárulatlanul hevernek előttem, de hosszú még az este. A képzavar mindenesetre kényelmetlenül hat rám. „Az istenek eledelének”, a csokoládénak boldogságkomponense, a teobromin nem meghajtja a fogyasztóját, hanem székét rekeszti.
Valami oka mégis kell legyen annak, hogy felfigyeltem a kriptikus prózaversre.

Epöl, Bajna, Ördöglovas, Wagner

A pikánt megjegyzések közül, melyek e műre tétettek, egyet idézünk. Egy szép fiatal hölgy panaszkodék, hogy e zenét nem ismeri. »Ah, asszonyom – viszonzá egy zeneműértő –, Wagner műveit nem lehet az első hallásnál fölfogni. Majd ha [az] ön hajszálai őszülni kezdenek, meg fogja érteni.«

Wagner Tannhäusere
Hölgyfutár, 1861. március 28.

^{Bajnai Öreg-lyuk}

A mai Komárom-Esztergom vármegyében már a honfoglalást megelőzően ott állt Epöl. Neve eredete vitatott. Első írásos feljegyzés a településről 1225-ből származik: egy káptalani hitelesítésű okiratban az epelyi Wendegy eladja földjét, rétjét és erdőrészét Benedeknek és fiának, Muthudnak.[1] A hozzáférhető források alapján az ott jelölt neveket használom, bár az eladó Vendégiként lett híres. Egyes feltételezések szerint a helység neve származik az eladóéból és nem megfordítva.[2] A magam részéről kizárom ezt a feltevést. Az eredeti szöveg ugyanis világosan mutatja az adás-vétellel szerződő felek hovatartozását:

Attalus, a bibircsesbogár. Attalus, a busalepke

今日こそよその隠岐つ嶋守

後鳥羽天皇 (千百八十 – 千二百三十九): 遠島御百首, 九十九

kio koszo joszo no oki cu simamori

Go-Toba (szen hiaku hacsi ju – szen ni hiaku szan ju kiu):
Ento On-hiakusu, cukumo[1]

Mert mától a messzi Oki szigetének őre lettem.

II. Toba (1180 – 1239):
Száz vers (vaka) egy távoli szigetről, 99.

^Oki-szigetek

^{II. Toba}

A japán császárok időről időre megkísérelték visszakaparintani a főhatalmat a sógunátustól. II. Daigo (1288 – 1339) császárnak ez rövid időre sikerült is, amint erről már írtam. Egyik elődje, II. Toba csúfos kudarcot vall ezzel a kísérletével. Ott és akkor a császári hatalom megalázó vereséget szenved.[2]
2018-ban Makoto Asano egy Okin élő[3] bibircsesbogárnak a sziklaibogár-félék családjában erre a versre hivatkozva az Attalus shimamori, „szigetőrző Attalos” nevet adta. És ahogy az újabb névadásoknál ez az illendő, névválasztását meg is indokolja. Azt azonban, hogy a nemnév miért éppen Attalus, már nem tudjuk meg.[4] A névadásból világosan látjuk, hogy az attalida uralkodóház és II. Toba császár között semmiféle történeti vagy másmilyen összekapcsolódás nem képzelhető el. De összeköthető-e a pergamoni uralkodóház a rovarnemmel?

Három jó (?) király – 1.: Genthios

A jó királyság: központi problémája Shakespeare-nek (1564 – 1616), és láthatóan nemcsak aktuálpolitikai, hanem esztétikai szempontból is. Teljes általánosságban meghatározhatatlan, mit ért rajta, részint mert (értelemszerűen) sehol sem definiálja teljes körűen, részint mert alapvetően más esetben tekint jónak egy valóságos, mint egy mesebeli királyt. A valóságos jó király legyen legitim, erős és bölcs, ebben a sorrendben, a mesebeli jó király legyen bölcs, legitim és erős. A valóságos jó király nem egyeduralkodó: az alattvalói boldogulásának alárendeltje, mint kiváltképpen V. Henrik (1387 – 1422)[1] és VII. Henrik (1457 – 1509), nem packázik önkényesen a rá bízottakkal, mint a sorsát ezért megérdemlő II. Richárd (1367 – 1400), természetesen nem is dönt úgy (vagy rendeltetik arra), hogy gonosztevő legyen, mint III. Richárd (1452 – 1485). Ha nem stabil a legitimitása, mint  IV. (Bolingbroke) Henriké (1367 – 1413), az az uralkodás reszketegségéhez vezet. De a legitimitás jogi útvesztőibe Shakespeare sosem bonyolódik, sőt, a „jogászkodást” nevetségessé teszi.

HENRIK KIRÁLY.
…
Az a kérésünk van, tudós mylord,
Vizsgáld meg és fedezd föl jog szerint
S lelkismerettel, hogy kizárja-e
Igényünket, avagy nem zárja ki
A száli törvény, mely Frankhonban él.
De Isten óvjon, drága hű uram, hogy
Értelmezését elcsürd s módosítsd
S csalfán terheljed értő lelkedet,
Oly elfacsart czímet hozván elő, mely
Nem egyez önszinében a valóval.

V. Henrik király (1599), I / 2.
Lévay József (1825 – 1918) fordítása (1868)[2]

Ha uralmát apjától örökli, legitim, de más út is szóba jöhet, mondjuk a bosworthi síkon, ami azt mutatja, az uralmát megelőző egyetemes elfogadottság is megteszi. Erre törekedne a villain, III. Richárd is, de ebben megbukik, marad számára a csel és erőszak. A valóságos jó király bölcsessége abban mutatkozik meg, hogy keserves áldozatok árán is képes megszabadulni ifjúkora szertelenségeitől, hogy belátja alattvalói igényeit és érzékeny a fájdalmaikra. Ám ha a jó uralkodó mesebeli, és ilyenként elsődleges, már-már kizárólagos jó tulajdonsága éppen a bölcsesség, akkor annak tartalma kibővül: mesés ismeretanyagot feltételez, és dramaturgiailag biztosabb, ha az ilyen jó fejedelem számkivetettségben tengődik valahol, hogy az „államraison” be ne szennyezhesse; ismeretei felett azonban olyan csodás hatalommal bír, amely az eredeti hatalmának elvesztését jelentéktelen aprósággá zsugorítja.
A következő kissorozatban három valóságos királyról mesélek, akik Shakespeare jó mesekirályaihoz hasonlítanak. Legalábbis zavaros, olykor gyűlöletes életük vége felé vagy annak egy kicsiny részében. A sorrendet nem a fontosság, hanem az időrend szabja meg.

Ismene és Etelka

ISZMÉNÉ
Megtettem én is azt, mit ő: mindenben egy
Szándék vezet, s a büntetést is vállalom.

ANTIGONÉ
Csakhogy vállalni nincs jogod, mivel te nem
Jöttél velem, s én nem közösködtem veled!

ISZMÉNÉ
De most, hogy bajba jutsz, nem restellek veled
Hajózni egy hajón a szenvedés felé.

Sofokles (Kr.e. 497? – 405?): Antigone (Kr.e. 441)

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása

Antigone[1] húga, a keserves származású Ismene a jó ügyért harcolni óvatosságból nem akaró, de a harcosoktól lelki-erkölcsi közösséget megtagadni képtelen, vívódó hős egy korai típusa, felmutatva a görög művészet különleges érzékenységét és megfigyelő erejét, és akinek sok későbbi utóda akadt az irodalomban, mint amilyen Drda (1915 – 1970) 1946-ban kiadott novellájában a nemesen, de kissé didaktikusan megformált Vyšší princip, Magasabb szempontból tanár úr[2]. Mai írásomnak Ismene csak az egyik, a generikus, nembeli szála. 1821-ben Ismene nevet adott egy Peruban őshonos amarilliszfélének, a pókliliomok, más néven perui nárciszok nemének Richard Anthony Salisbury (1761 – 1829). Perui pókliliomról is tudunk ugyanebből a nemből:

Morella, шаргарепа és It girl. Erős helyek

^{fűszeres kucsmagomba}

… Morella mélységesen művelt volt. Életemet merem rátenni: tehetsége magasabb rendű volt a közönségesnél – elméjének ereje óriás. Éreztem ezt, és sok dologban tanítványa lettem. De hamarosan úgy találtam, hogy pozsonyi nevelése folytán azokat a misztikus írásokat rakja elém, egész csomót, amiket általában a korai német irodalom puszta salakjának szoktunk tekinteni. Ez volt, el sem tudtam képzelni, mi okból, kedvence s állandó tanulmánya…

Poe (1809 – 1849): Morella (1835).
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása (1928)[1]

A rózsafélék családjába tartozó morellóval, egy kinemesített meggyfélével, nyelvi eredetével és leágazásaival (például a mórok felé) már találkozhatott a blog esetleges ny. olvasója. Varázslatos csengése eladhatóbbá tette az édesipari ragacsokat, mint ha megmaradtak volna az őszintébb „mesterséges meggyaroma felhasználásával készült termék” megnevezésnél. (Érdekes, hogy a rengeteg alkoholféle mellett csak egy gyümölcsészter játszik igen szerény szerepet a természetes meggyszörp illatában: a kapril-acetát.[2] Más források ezt az egyet sem említik az összetevők között.[3]) 1958-ban a Népszabadság lelkesen számol be az édesipar legújabb vívmányáról: