Növények kategória bejegyzései

Harmadik és negyedik Pliniusok

Amint már írtuk, George Berkeley (1684 – 1753) gazdag filozófiai-tudományos oeuvre-jéből a maga idejében a leghatásosabb és legnépszerűbb az 1744-es, lázzal járó ragály megfékezéséül írt  Siris: A Chain of Philosophical Reflexions and Inquiries concerning the Virtues of Tar Water, Lánc: természettudományos észrevételek és vizsgálatok láncolata a kátrányvíz előnyeiről. A mű természetesen nagyban támaszkodik id. Plinius (23 – 79) nagyhatású művére, A természet históriájára.[1] A leveleiről és Traianus (53 – 117)-panegyricusáról (100) híres, tudományban azonban járatlan ifj. Pliniusról (61? – 113?), azaz Plinius Secundusról, a nagy Plinius unokaöccséről nem esik szó a terjedelmes életműben.[2] A kortársak nem véletlenül kapcsolták össze Berkeley és id. Plinius nevét. Bővebben…

Szent fűcsomók és botok a görög-római világban

Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) legrégibb ismert nemzetek közti szerződésnek mondja azt, amelyet Tullus Hostilius (Kr.e. 710? – 642) római király kötött Mettius Fufetius (†Kr.e. 673) Alba Longa-i diktátorral egy figyelemre méltó ügyben. Döntő háború előtt álltak, és előre tisztázták a békefeltételeket, vagyis hogy a harcban győztes fél lesz az uralkodó a teljes régióban. Titus Livius a szerződés előkészületeinek kezdetét így írja le:

Valamennyi szerződés más-más feltételekkel, egyébként mindegyik egyformán jön létre. Akkor, amint halljuk, így történt, és ennél régebbi szerződést nem ismer senki. A fetialis kérdést intéz Tullus királyhoz: „Megparancsolod-e nekem, király, hogy az albai nép pater patratusával szerződést kössek?” És mikor a király parancsot ad: „Szent füveket kérek tőled, király”, mondja a fetialis. Mire a király: „Vedd a tiszta füvet.” A fetialis a fellegvárból tiszta gyepfüvet hoz.

A római nép története a város alapításától, I. könyv, XXIV. fejezet. Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1] Bővebben…

Dionysos és a denevérek

Pyramus és Thisbe Shakespeare-nél (1564 – 1616)[1], a feleségét és annak szeretőjét leleplező Vulcanus, más nevén Lemnius, akiről Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításában írva vagyon,

Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben,

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars, 1550

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars (1550)

vagy a Berninit legalább egy matrac erejéig megihlető antik alkotás, az itt emlegetett Hermaphroditus, mind egyetlen nagy ívű dramaturgiai fogásba sűrűsödik Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) Átváltozásainak IV. könyvében. A „mese a mesében” ősi módszere alapján. Ezúttal nem a mesékre, hanem a mesélőkre figyelünk.

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus szobra alá, 1620

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus-szobor alá (1620)

Bővebben…

Barokk illatok

Legutóbbi bűzbirodalmi túránk, a bakszagok vizsgálata után a sors nem engedi a vásári élcelődést. Bach-szagokat nem vizsgálhatunk. Bach (1685 – 1750) ezt az ingert nem szerepelteti műveiben, az illatok forrásairól, tömjénről és mirháról természetesen szó esik a háromkirályokra tett utalások alkalmával, így az 1724-ben komponált BWV65-ös kantátában

és a Karácsonyi oratórium (BWV248) 1735 vízkeresztjére komponált hatodik kantátájában[1]. Ha édes illatokkal keresünk megnyugvást, Händellel (1685 – 1759) ezúttal jobban járunk.
Brockes (1680 – 1747) szövegei a barokk zeneszerzés számára bőséges ihletforrások. Minden kétséget kizáróan a Keiser (1684 – 1739) számára írt passiója, a Der für die Sünde der Welt gemarterte und sterbende Jesus (A világ bűneiért szenvedő és életét adó Jézus) mind közül a legnagyobb hatású, számunkra is megkerülhetetlenül. Keiser még az évben meg is írta oratóriumát.

A nagy terjedelmű szöveget, mint forrásunk írja, legalább tíz német zeneszerző megzenésítette.[2] Köztük van Händel is, aki 1715-16 táján írta meg rá oratóriumát (HWV48), melyet feltehetőleg 1719-ben mutattak be először Hamburgban.

Az idézett szövegrész Bach 1724-ben komponált János-passiójában (BWV245) is megjelenik. Felépítése, dallamvilága erősen emlékeztet Händelére:

Bach jól ismerte Händel oratóriumát, többször elő is adta Lipcsében, sőt, egy pasticcióba is belegyúrta hét számát. De ezekre az előadásokra 1746-tól kezdődően került sor[3], és nem biztos, hogy Bach Händel művét már 1724 nagyhetében is ismerte. Ennek a Brockes-műnek azonban nincs köze mai tárgyunkhoz, és csak azért említettük futólag, mert kihagyhatatlan, ha Händel Brockes-recepciójáról beszélünk. Bővebben…

Mimózák, ártatlanok és elkeseredett küzdelem

A Károli-biblia így fordítja a Deuteronomium egy versét:

Csinálék azért ládát sittim-fából, és faragék két kőtáblát is, az előbbiekhez hasonlókat; és felmenék a hegyre, és a két kőtábla kezemben vala.[1]

Ugyanez az ökumenikus bibliafordításban:

Csináltam hát egy ládát akácfából, aztán kifaragtam két kőtáblát, olyanokat, mint az előzők voltak, majd a két táblával a kezemben fölmentem a hegyre.

5Móz10:3[2]

Ugyanezt a különbséget látjuk a fa bibliai megjelenésének minden pontján a két fordításban.[3]
Az Ószövetség egy későbbi igehelyén ezt olvassuk:

És majd azon a napon a hegyek musttal csepegnek és a halmok tejjel folynak, és a Júda minden medre bő vízzel ömledez, és forrás fakad az Úrnak házából, és megöntözi a Sittimnek völgyét.

Joe3:18[4]

Ugyan nem lenne helyes, ha a fordítás a szóeredet alapján adná meg a magyar nevet, forrásunk rámutat, hogy a sittim-fa valóban kedveli a vádikat, azaz a patakok által kivájt völgyeket, így biztosra vehetjük, hogy az Ószövetségben oly nagy szerepet kapó völgy és a fa neve valamiképpen összefügg.
Bár a régi bibliafordításokat időről időre revideálják, Károli Gáspár (1529? – 1591) eredetileg is a „sittim-fa” („Sittim fa”) alakot használja.[5] Aligha tehetne másként. A pillangósvirágúak családjába tarozó akácfát nemcsak Mózes, de ő sem ismerhette. Bővebben…

Hasonlítsunk 5%-ig az ürülékre, avagy festmények és lepkeszárnyak

Edmund Brisco ”Henry” Ford (1901 – 1988) genetikussal vitatkozva az ugrásszerű evolúció híve, Richard Benedict Goldschmidt (1878 – 1958) 1945-ben így[1] ír:

Ford… olyan mutációról beszél, amely véletlenül távoli hasonlóságot mutat valamely védettebb fajra, s ebből, ha csekély is, némi előny származhat. Fel kell tegyük a kérdést: milyen távoli legyen ez a hasonlóság ahhoz, hogy szelekciós értéke legyen? Feltételezhetjük-e, hogy a madarak, a majmok, sőt a sáskák is olyan nagyszerű megfigyelők (vagy legalábbis akadnak közöttük ilyenek), hogy a távoli hasonlóságot is észreveszik, és az ilyen állatot messzire elkerülik? Szerintem ez a feltételezés túlságosan messzire megy.

Stephen Jay Gould (1941 – 2002), Goldschmidt híve, még radikálisabban teszi fel kérdését:

Vajon mi előny származik abból, ha az állat öt százalékig hasonlít az ürülékre?

Gould esküdt ellenfele, Richard Dawkins több helyütt, legékesszólóbban talán az 1986-ban írt The Blind Watchmaker (A vak órásmester, 1994) című egyik alapművében világos érveket sorakoztat fel amellett, hogy egy efféle mimikri igenis kialakulhat apró lépéseken keresztül, ugyanis a táplálékszerző konfliktusok az esetek jellemző tömegében nem szemtől szemben alakulnak ki. A ragadozó madár sietősen repül (kevés madár képes lassítani röptét, tehetjük hozzá), olykor csak szeme sarkából, szürkületi homályban pillantja meg prédáját, és ilyen, azaz valóságos körülmények között már egy távoli hasonlóság is előnyt jelenthet.[2]
Bővebben…

Triklaviánus eretnekek, trigintaklaviánus ortodoxok, Wald Péter és a golgotavirág


Négy sebbel illették egyéb ütések mellett,
Aztán, befejezésül egy ötödikkel…

La nobla leyczon (A nemes szentlecke)[1]

Wald (Vald) Péter (1140? – 1218?) gazdag lyoni textilkereskedő és bankár volt, aki ilyenként zavaroktól mentesen leélhette volna életét anélkül, hogy későbbi koroknak akár a legszemfülesebb filológusai is zaklatták volna haló poraiban. Amikor egyszer barátjával beszélgetett, az holtan esett össze. A mélyen megrendült bankár a halál spirituális okaival, a halál utáni élet titkaival kezdett foglalkozni, és mindaddig nem talált megnyugvást, amíg egy teológus rá nem irányította figyelmét a következő igehelyre:

Monda néki Jézus: Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem.

Mát19:21[2]

Wald Péter ekkor mindenét eladta és jótékonyságra fordította, az adósságokat elengedte. Bővebben…

Magdolnák és ormányosbogarak

Ormányosbogarak. Reitter (1845 – 1920) illuisztrációi a Fauna Germanica: Die Käfer des deutschen Reiches V. kötetéből (Németország állatvilága: a német birodalom bogarai, 1916)

Ormányosbogarak. Reitter (1845 – 1920) illuisztrációi a Fauna Germanica: Die Käfer des deutschen Reiches (Németország állatvilága: a német birodalom bogarai) V. kötetéből (1916)

Az indoeurópai (h)webh-, „szőni” gyök, nem meglepően, többek között az angol web, „háló” szó alapja[1], de ami meglepőbb, a weevilé is, mégpedig, feltételezik, a lárva gubójának „szövött” kinézete alapján. Országh László (1907 – 1984) 1988-as kiadású angol-magyar szótárában[2], önmagában igen helyesen, ez utóbbi szó mindkét jelentését közli: „zsizsik” és „ormányosbogár”. Mégsem adózhatunk maradéktalan tisztelettel megoldásának, ugyanis nem a szótárszerkesztési elvek szerint, két külön jelentés alatt sorolja fel a két magyar változatot, hanem egymástól vesszővel elválasztva, mintha csak magyarázná egymást a két szó. Ez azonban bonyolultabb. Bővebben…

Sörök között olvasva: a timsó és a tímár

Az indoeurópai hehlu-, „ehető gyökér” gyökből származik az ugyanilyen jelentésű szanszkrit (és hindi) आलुālū, ami a hindiben a burgonyára is átment. (Ezt korábban már érintettük.) Ebből származik az angol aloo vagy alu, ami a kontyvirágfélék családjába tartozó elefántláb-jamszgyökér ehető gumója. (Nemzetségével, az óriáskontyvirágokkal, tudományos megközelítésben az Amorphophallusokkal már volt szerencsénk találkozni néhányszor.)

elefántláb-jamszgyökér

elefántláb-jamszgyökér

A borágófélék családjába tartozó fekete nadálytő (vagy, a csontok regenerációjára kedvező hatása alapján, „forrasztófűnek” is nevezett növény) latin nevének, az alumnak a visszavezetését erre az indoeurópai gyökre bizonytalannak tartják[1], méltán, hiszen a fekete nadálytő belsőleg alkalmazva mérgező[2]. (A forrasztófű angol neve, a comfrey a latin confirmare, „megerősíteni” szóból származik.[3]) A helu-, „keserű” és helut- (vagy helud-), „sör” egymással bizonyára összefüggő indoeurópai gyökök is felmerülnek a latin alum szó eredeteként, feltéve, hogy a nadálytő kóstolójának maradt ideje tollba mondani ízélményét.

fekete nadálytő (forrasztófű)

fekete nadálytő (forrasztófű)

A helut-, „sör” jelentésű gyök az előgermánon keresztül vezetett az angol ale-hez, azaz a komló hozzáadása nélkül főzött sör szavához, de kelet felé is hatolt[4], így az orosz egyházi nyelvben az ол a boron kívül minden szeszes ital gyűjtőneve[5], bár másik forrásunk kifejezetten a sörökre, azokon belül is éppen a komlós sörökre szűkíti az értelmét[6].

Bővebben…

Maori és tupi tuik

– Na, pap-madár! Ugyancsak csendben vagy. Nem tanított meg beszélni a pópa?
A madár hallgatott, nézte az ezredest, aztán elfordította a fejét. Az meg csak beszélt hozzá:
– Vagy te is úgy tartod, hogy a diktatúrát meg kell dönteni, az ezredeseket meg felakasztani?
A papagáj kinyitotta a csőrét és komolyan válaszolt:
– Legyen meg az úr akarata.

Larni (1909 – 1993): Nikó bácsi papagája. Baranyai Ilona fordítása (1969)[1]

A beszédképesség áldása nemcsak a papagájfélék, és mint korábban említettük, a seregélyfélék családjára szállt, ha most a madarak osztályánál maradunk. Az Új-Zélandon endemikus tui, meglehet, nem bír olyan szókinccsel és érvrendszerrel, mint egy papagáj, mondatformálásába, szóképzésébe nem zavarnak bele kedves, de tömegesen már idegesítő gurgulázások. Még a hangfekvést is mesterien utánozza:

Ugyanakkor saját előadói életművére is joggal lenne büszke, ha magasabban ülne a törzsfejlődés fáján:

az óvilági poszátafélék családjába tartozó barátka- vagy barátposzáta

az óvilági poszátafélék családjába tartozó barátka- vagy barátposzáta

A maori (jellegzetesen hangutánzó) megnevezést a világ a magáévá tette, de az angol a „pap-madár”, parson bird nevet is használja. (Ugyanakkor a tui többes számánál, az eredeti maori használathoz igazodva, megengedi az egyes számú alakot is.)  Gondolhatnánk, a „sapkájára” célozva, hasonlóan a különféle madár-„barátok” magyar nevéhez. Tévednénk. Az első európai telepeseket az evangélikus lelkészek mózesi kőtáblákra utaló kis, fehér gallérpárjára[2] emlékeztető nyakdíszítő tollcsomói győzték meg. Korai, első kutatója Johann Friedrich Gmelin (1748 – 1804) volt 1788-ban.[3]

a tupik papagájféléje: tuipapagáj

a tupik papagájféléje: tuipapagáj

Ő működött közre Linné (1707 – 1778) A természet rendszere című főművének XIII. kiadásában, melyben említi a Brazíliában élő tuipapagájt is Psittacus Tui néven.[4] (A Psittacus a papagájok egy neme.) Ennek a madárnak azonban, beszédképességét leszámítva, semmi köze a tuihoz. A neve tupi eredetű, amelyben a tui „kis papagájt” jelent[5], azaz a szóképzés módja a két távoli kontinensen azonos volt.

Bővebben…

Mahler és Bécs

Háromszorosan is hazátlan vagyok. Cseh születésűként Ausztriában, osztrákként németek közt, és zsidóként az egész világon.

Alma Maria Mahler (1879 – 1964) Gustav Mahlert idézve.
Gustav Mahler. Emlékek és levelek (1946)

Egy korábbi írásunkban homályos ígéretet tettünk Mahler és az őt ért bécsi antiszemita támadások ügyének valamelyes felderítésére.
Ha egy pillanatra a zsidó-keresztény kultúrát zsidó és keresztény kultúraként, azaz kettejük közös részeként (a Tórán, a haftárákon és Jézusnak erre alapozott tanításain keresztül) értelmezzük, meg kell állapítsuk, Mahlert ez a hit- és kultúrréteg nem érintette meg. Már feltéve, hogy Mahleren az utóromantika kiemelkedő szerzőjét és nem magánembert értjük.

Mahler apai ágú dédapja, Abraham Jakub Mahler (1720 – 1800) sahter, azaz rituális metsző volt a csehországi Chmelnában[1], de Mahler már világias szellemben nevelkedett, őt magát egyesek „útkereső agnosztikusként” jellemzik.[2] Ez azonban valamennyivel bonyolultabb. Bővebben…

Rejtélyes nimfák, szentek, lepkék

Jacques Nicolas Augustin Thierry (1795 – 1856): Elbeszélések a Merovingek korából Galeswinthe. Történeti kép, 1840. Szilágyi Sándor (1827 – 1899) fordítása (Vasárnapi Ujság, 1855)

Jacques Nicolas Augustin Thierry elbeszélésében („epochalis munkájában”) a maga fanyar kommentárjaival Szent Venantius Fortunatus epithalamiumát, nászi köszöntőjét idézi Austrasia királya, I. Sigebert (535 – 575) és Austrasiai Brünhilde (543? – 613) házasságkötése alkalmából. A királyi párról, markáns alakjuk beszüremkedéséről a jóval későbbi Nibelung-énekekbe már írtunk. A költőt természetesen nem az efféle léha dicsőítő énekei miatt emelték a szentek sorába. 565 körül Poitiers-ben VI. Szent Radegundis hatására pap, majd püspök lett. A királynő visszavonulása után a királynő által alapított kolostor lelki vezetője.

sir Lawrence Alma-Tadema (1836 – 1912): Szent Venantius Fortunatus (530? – 609?) verseit olvassa VI. Szent Radegundisnak (518 – 587), 1862

sir Lawrence Alma-Tadema (1836 – 1912): Szent Venantius Fortunatus (530? – 609?) verseit olvassa VI. Szent Radegundisnak (518 – 587), 1862

Ahogy Patrick Gerard Walsh (1923 – 2013) nevezi, „az első középkori költő”[1] hozzájárulása a keresztény himnuszok irodalmához jelentékeny[2].

Hogy I. Sigebert király nem hallott a napaeákról az epithalamium előtt, megbocsátható. Ezúttal azonban nem mondhatjuk, hogy ismeretük Venantius Fortunatus részéről viszont magától értetődő. A rejtőzködő és rejtelmes napaeák csak nagy ritkán fordulnak elő a klasszikus irodalomban. Bővebben…

Pusztaityúkok, Bruckner, sziklárok és futárok

A Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien Bonaparte (1803 – 1857) által 1831-ben felállított pusztaityúkfélék családja[1] Közép-Ázsiától az indiai szubkontinensen át majdnem a teljes arab világ érintésével Afrikáig és Ibériáig népesíti be a Földet; Afrikában, Szaúd-Arábiában a legforróbb területeket (érthetően, hiszen bár könnyű röptű, alapvetően mégis földi életmódhoz szokott madarak családja) kihagyja. Már többször láttuk, hogy a családéhoz hasonló életterű és életmódú fajok különösen szívósak, ami esetünkben annyit tesz, egyetlen fajuk sem veszélyeztetett, és jó négyszáz év óta nem jegyezték fel ide tartozó fajok kipusztulását.[2] Bővebben…

Kecskék szarva és szakálla: tragopánok és bakszakállok

A fácánfélék családja 200-nál is több fajt számlál.[1] (Tudjuk, hogy a fajok kedves szokása a taxonómiai bolyongás, ezért pontos szám nem adható meg.) Újabb kalandozásunk előtt ezt nem árt szerényen megemlítenünk. Ornitológus legyen a talpán, aki mindet számba vehetné. Időről időre azonban kénytelenek vagyunk visszatérni ehhez a különleges családhoz. Bővebben…

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

a hölgyestike két színváltozata

Bővebben…