Zűrzavar az agami körül

^{Készítette: Chris Jimenez – Agami Heron (Agamia agami) hunting, CC BY-SA 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=36399162}

Az igéző verdigris tollazatú, csipkés nyakfodrú, ivarérett korára különleges tollkoronával megáldott gémfélét, az agamit (nemének egyetlen faját, tudományos nevén Agama agamit) régi korok ornitológusai a szépségéért is magasztalták. This is a most beautiful species, „ez egy leggyönyörűbb faj”, állapítja meg John Latham (1740 – 1837), az ausztrál madártan ősatyja az először 1782-ben megjelent, mesésen illusztrált General Synopsis of Birds, Általános összefoglaló madarakról című, 1795-ös kiadású monográfiája III. kötetének első részében a gémeket taglaló fejezetben. A szépséget a korszerű madártan nem veszi tárgysorozatba. Ha korszerű tudós lennék, másképp néznék a szépségre, különösen az élővilágban megmutatkozóra, mely szerintem lényegesen objektívebb (és így tudományos vizsgálatra alkalmasabb) kategória, mint tartják. Mi sem idegenebb az élőktől „a csupasz turkálónak nyilván a saját felesége a legszebb” pozitivista gondolatánál, amennyiben a szépséget vizuális élményre korlátozzuk. Az agami tolla, kétségkívül, a rejtőzködés céljait is szolgálhatja. A Közép-Amerikában és Dél-Amerika északi részén élő rejtőzködő faj ugyanis, melyet színe alapján Brazíliában soco beija-flornak, „kolibrigémnek”[1] is mondanak, erdei patakok, mangrovék közelségét kedveli[2]. Leginkább bölcsőszájúhal-félékkel és pontylazacfélékkel táplálkozik (például az utóbbiakhoz tartozó Astyanax nemzetséggel). Költési időszaka a táplálékban gazdagabb esős évszakra esik. Bár élettere hatalmas, a szójatermesztés, szarvasmarha-tenyésztés és útépítés céljaira irtott erdők nagy arányban zsugorodnak, ez pedig státusát sebezhetővé teszi.[3]

Apostoli és másfajta protonotáriusok

^{bayou Louisianában}

Mindenekelőtt tisztázzuk: mi az ördög az a protonotárius?!
2009-ben ifj. Roy Alton Blount Alphabet Juice: The Energies, Gists, and Spirits of Letters, Words, and Combinations Thereof; Their Roots, Bones, Innards, Piths, Pips, and Secret Parts, Tinctures, Tonics, And Essences, with Examples of their Usage Foul and Savory, Ábécészörp: betűknek, szavaknak, azok összetételeinek energiái, veleje, szelleme; gyökerük, csontjuk, belsőségeik, beleik, aprómagvaik és intim tájékaik, tinktúrák, frissítők, eszenciák, ízetlen és ízes felhasználásaik példáival című könyvében így ír[1]:

Felbukkant maga Truman elnök. Pittsburgh legjobb rezesbandája rázendített az Üdv a vezérnek-re. Közeledett az elnök. Roberts előlépett, kezet rázott az elnökkel, és azt mondta: – üdvözlöm Pittsburghban, elnök úr. David B. Roberts vagyok, a protonotárius.
– Mi a tököm az a protonotárius? – felelt kérdéssel az elnök.

Más források mindamellett tapintatosabban fogalmaznak. David M. Brown 2005-ben a TRIB-ben azt írja, Harry Spencer Truman (1884 – 1972) kérdése így hangzott:  what the hell is a prothonotary?[2], azaz, „mi az ördög az a protonotárius?!”. („Pokol” helyett ebben a szövegösszefüggésben „ördögöt” mond a magyar.) Vannak, akik emellett azt is tudják, hogy az eset 1948-ban történt az elnöki kampány pittsburghi állomásán.[3] 2021-ben kiadott Birdpedia: A Brief Compendium of Avian Lore, Madárlexikon. A madártan tömör összefoglalója című könyvében Christopher W. Leahy ehhez még hozzáteszi, az elnök később szépített: úgy nyilatkozott, hogy a protonotárius a legmegkapóbban csengő nevű amerikai tisztség. (És hogy Leahy miért egy ornitológiai könyvben ír erről? Kis türelmet kérek.) Akár hihetjük, hogy ezt kérdezte Truman, akár nem, az Egyesült Államok politikai osztályában nem állna egyedül a tájékozatlanságával.

Itt van például az ír származású Daniel Milton Rooney (1932 – 2017), aki nemcsak jeles sportember volt (a pittsburgi „Vasas” elnök-tulajdonosa), de az Egyesült Államok Írországba delegált nagykövete is.[4] Ő 2007-ben a My 75 Years with the Pittsburgh Steelers and the NFL, 75 év a Pittsburgh Steelersszel és az NFL-lel című könyvében a híres protonotárius nevét így írja:

Talán egy telefonbeszélgetésben hallhatta a B-t Lee-nek. Mellesleg David B. Roberts (1898? – 1973) valamikor 1945 és 1956 között hajszálpontosan úgy néz ki, amilyennek én világéletemben egy protonotáriust képzeltem.[5]

Egzotikus kakukkok, pizáng, farokcsont. Természetes eszközökkel a kullancs ellen!

^pizáng

A pizáng egy tápláló banánféle, mely kereszteződés révén alakult ki valahol Délkelet-Ázsiában. Neve is származási helyére utal: malájul a pisang „banánt” jelent. Azóta keresztül-kasul elterjedt a trópusi égövön, így Afrikába, sőt Dél-Amerikába is eljutott. A banánfélékre jellemzően a tudományos besorolása meg-megújuló viták forrása. Paradicsomfügének is mondják, de a Vörös Éva által említett további társnév, az „édeni pizáng” eligazít bennünket, hogy nem a zöldségfélével hozták kapcsolatba[1]. Jelentős keményítőtartalma miatt fogyasztása előtt meg kell főzni[2], de a turákófélék vagy banánevők családjába tartozó turákóknak nyersen is megfelel, így családjukat pizángevőféléknek is mondják. (A harcias nevű Ruspoli-turákóval és a „turákó” etimológiájával már találkozhatott a blog esetleges ny. olvasója.)

Levélmadarak. Béke és menekülés

A poszátalevél-madarakat vagy iorákat, amint múltkor írtam, közelebbi kapcsolatba hozták a bülbülökkel, de voltak idők, amikor – minden észrevehető megjelenésbeli hasonlóság nélkül – a levélmadarakkal együtt a tündérkékmadár-félék családjába sorolták[1]. Mára a tisztogatások után ez a család ugyancsak megritkult. Egyetlen neme van, abban két faj:

^{tündérkék madarak: tündérkék madár vagy tündérkék irena és kobaltkék madár}

Mandala és esőfürj

^Tamilnádu

தமிழ் நாடு, Tamilnádu, az elődravida eredetű „ország”[1] végződés alapján „A tamilok országa” ezen a néven ma indiai állam az ország legdélibb részén, fővárosa Maduráj (Madras). Északi szomszédjából, Ándhra Pradesből, „India rizsestáljából” terjeszkedett dél felé a Csola-dinasztia. A II. század körül már uralkodó királyság – egyes, kissé ábrándos vélemények szerint a Csola-dinasztia történetének kezdetei még ötszáz évvel korábbra visszavezethetők[2] – a tamilok földjét a IX. században hódította meg. Uralmukat csak a XIII. század elején törte meg a felemelkedő Pándja birodalom.[3] (Egy hányaveti felosztás szerint régi és kevésbé régi népek a „tehén-” vagy a „bika-” kultúrát képviselik. A Pándja királyság e tekintetben az utóbbi elkötelezettje, lévén a tamil பாண்டி, pandi korai jelentése „bika”, illetve az általa vontatott szekér – mások szerint „ősi”. Ma Észak-Indiában a tamil kisebbség gúnyneve.[4] Magának a தமிழ்,  „tamil” szónak az eredete, a szívmelengető ötletek dacára – „illeszkedni”, „lótusz”, „beszéd” – tisztázatlan.[5])

Madársors a Bermudákon

Amint egy magát Ben Johnsonnak valló szerző írja, sir George Somers (1554 – 1610), a Virginia Társaság admirálisa a Sea Venture, Tengeri Vállalkozás flottavezető hajón szenvedett Bermudánál hajótörést, de a többi, Virginiába érkező hajó híradásával ellentétben egyetlen ember sem vesztette életét a katasztrófában. Somers lett Bermuda, az első angol koronagyarmat kormányzója, így a sziget egy ideig az ő nevét viselte. Akkortájt Bermudát Virgineolának nevezték. Mind magát Virginiát[1], mind Virgineolát a szüzességét deklaráló I. Erzsébetről (1533 – 1603)[2] keresztelték el[3]. Ám a nevet kiszorította felfedezőjéé, Juan de Bermúdez († 1570) kapitányé. Ha elfogadjuk a feltételezést, hogy a kapitány 1503-ban fedezte fel a szigetet, akkor a sós tengeri levegő különösen jó hatást gyakorolt az egészségére, hiszen a dicsőséget 67 évvel túlélte.[4] Bermúdez kapitány a saját állítása szerint először 1515-ben számolt be II. (Katolikus) Ferdinándnak (1452 – 1516) az „indiai” útjáról. A maga részéről a szigetet Garza néven emlegeti, nyilvánvaló összefüggésben hajója nevével: La Garça, A gém.[5] Egy későbbi leírásában a kapitány hivatkozik az 1515-ös beszámolóra, majd a sziget és környéke faunájának részletezésében szemmel látható élvezetet talál a repülőhalak és a kormoránok leírásában, valamint a szigeten nagy tömegben élő vaddisznókéban. J. Maxwell Greene 1901-ben publikált BERMUDA (alias SOMERS ISLANDS). HISTORICAL SKETCH., Bermuda (másképpen Somers-szigetek). Történeti vázlat című összefoglalójában hozzáteszi, hogy a Bermudák körüli nagyszámú hajótörést ezek a vaddisznók okozták, ugyanis óriási volt az érdeklődés, amelyet az ember irántuk tanúsított. (Az érdeklődés nem zoológiai természetű volt.) Az összefoglaló nagyban támaszkodik sir John Henry Lefroy (1817 – 1890) vezérőrnagy 1877-79 között két kötetben kiadott visszaemlékezéseire.[6]
Az esetleges ny. olvasó talán még emlékszik rá, hogy a legutolsó, tegnapelőtti bejegyzés a megkérdőjelezhetően kalandos életű John Smith (Smyth, 1579? – 1631) kapitánnyal és a virginiai pályafutását bemutató The Generall Historie of Virginia, New-England, and the Summer Isles, Virginia, Új-Anglia és Bermuda egyetemes története című, 1624-ben kiadott visszaemlékezésével foglalkozott. Ott tett ígéretemhez híven most ennek a műnek egy madártani fejezetével foglalkozom, mely a 

THE FIFTH BOOKE.

THE GENERALL HISTORIE OF THE BERMVDAS, now called the Summer Iles, from their beginning in the yeere of our Lord 1593. to this present 1624. with their proceedings, accidents and present estate.

ÖTÖDIK KÖNYV

A BERMUDÁK, mostani nevükön Somers-szigetek EGYETEMES TÖRTÉNETE, a mi Urunk 1593-as évének kezdetétől a jelen 1624-ig, előzményeivel, eseményeivel és jelen állapotával

című könyvben található. Ebben az olvasó pillanatok alatt eljut a Cahowes. The Tropicke Bird and the Pemblicos presagements, A bermudai viharmadarak. A fehérfarkú trópusimadár és a kis vészmadár előrejelzései című fejezetig.

bermudai viharmadár

Víg özvegyek és vasorrú kupályok

A Vida családnév eredetét behatóan tanulmányozza Vida Balázs. A probléma távolról sem megoldott. A körültekintő kutató számos érdekes konkurens elméletet ismertet, melyek közül számomra a legkedvesebb az orangután („erdei ember”)-analógia.[1] Ember esetében sincs könnyű dolgunk, hát még ha egy madár család- vagy fajneve vida. Ezt vizsgáljuk ma közelebbről.

Így nem búj szuhart a szuharbújó

szuharbújó

A szuharbújókkal már találkoztunk, amikor különleges hangzású magyar madárnevek forrásait kutattuk. Tegnapi rövid szuhar-észrevételünkben ígéretet tettünk rá, hogy a szuhar  „bújóival” is foglalkozni fogunk.
A szuharbújók nemének 62 faja (és számtalan alfaja) közül egyikük neve kiemelkedik csodálatos tömörségével: szuharbújó. Mint a képen félreérthetetlenül látható, rovarokkal táplálkozik[1] (nemtársaival együtt). Ibériában, Olaszországban, Észak-Afrikában és a szubszaharai területeken, Dél-Ázsiában és Észak-Ausztráliában elterjedt, veszély szerencsére nem fenyegeti a jövőjét.[2] Az egész nem természetesen jóval nagyobb területet belakik, például Ausztráliában, de az Amerikákra még így is csak szórványosan jutnak.[3]
A név története kalandos.

Maori és tupi tuik

– Na, pap-madár! Ugyancsak csendben vagy. Nem tanított meg beszélni a pópa?
A madár hallgatott, nézte az ezredest, aztán elfordította a fejét. Az meg csak beszélt hozzá:
– Vagy te is úgy tartod, hogy a diktatúrát meg kell dönteni, az ezredeseket meg felakasztani?
A papagáj kinyitotta a csőrét és komolyan válaszolt:
– Legyen meg az úr akarata.

Larni (1909 – 1993): Nikó bácsi papagája. Baranyai Ilona fordítása (1969)[1]

A beszédképesség áldása nemcsak a papagájfélék, és mint korábban említettük, a seregélyfélék családjára szállt, ha most a madarak osztályánál maradunk. Az Új-Zélandon endemikus tui, meglehet, nem bír olyan szókinccsel és érvrendszerrel, mint egy papagáj, mondatformálásába, szóképzésébe nem zavarnak bele kedves, de tömegesen már idegesítő gurgulázások. Még a hangfekvést is mesterien utánozza:

Ugyanakkor saját előadói életművére is joggal lenne büszke, ha magasabban ülne a törzsfejlődés fáján:

az óvilági poszátafélék családjába tartozó barátka- vagy barátposzáta

A maori (jellegzetesen hangutánzó) megnevezést a világ a magáévá tette, de az angol a „pap-madár”, parson bird nevet is használja. (Ugyanakkor a tui többes számánál, az eredeti maori használathoz igazodva, megengedi az egyes számú alakot is.)  Gondolhatnánk, a „sapkájára” célozva, hasonlóan a különféle madár-„barátok” magyar nevéhez. Tévednénk. Az első európai telepeseket az evangélikus lelkészek mózesi kőtáblákra utaló kis, fehér gallérpárjára[2] emlékeztető nyakdíszítő tollcsomói győzték meg. Korai, első kutatója Johann Friedrich Gmelin (1748 – 1804) volt 1788-ban.[3]

a tupik papagájféléje: tuipapagáj

Ő működött közre Linné (1707 – 1778) A természet rendszere című főművének XIII. kiadásában, melyben említi a Brazíliában élő tuipapagájt is Psittacus Tui néven.[4] (A Psittacus a papagájok egy neme.) Ennek a madárnak azonban, beszédképességét leszámítva, semmi köze a tuihoz. A neve tupi eredetű, amelyben a tui „kis papagájt” jelent[5], azaz a szóképzés módja a két távoli kontinensen azonos volt.

Kecskék szarva és szakálla: tragopánok és bakszakállok

A fácánfélék családja 200-nál is több fajt számlál.[1] (Tudjuk, hogy a fajok kedves szokása a taxonómiai bolyongás, ezért pontos szám nem adható meg.) Újabb kalandozásunk előtt ezt nem árt szerényen megemlítenünk. Ornitológus legyen a talpán, aki mindet számba vehetné. Időről időre azonban kénytelenek vagyunk visszatérni ehhez a különleges családhoz.

Szalonkák sárral és anélkül

Votre salaire? dit le Loup,
Vous riez, ma bonne commère.
Quoi ! Ce n’est pas encor beaucoup
D’avoir de mon gosier retiré votre cou!

La Fontaine (1621 – 1695): Le Loup et le Cigogne.
Dans Les Fables choisies, mises en vers, I. (1668)
après Esope (av. J.-C. 620? – 564) & Phèdre (av. J.-C. 15? – ap. J.-C. 55?)[1]

„Tessék!
Még kérni valód is akad!
Hát, gólya néne, nem fizetség,
Hogy visszahúztad torkomból nyakad!
Menj, háládatlan, rút alak:
Aztán többé ne lássalak.”

A farkas és a gólya.
Válogatott mesék verses formában, I.,
Aisopos és Phaedrus nyomán.
Kosztolányi Dezső (1885 – 1936) fordítása (1916)[2]

Percy Bolingbroke St John (1821 – 1889) Young Naturalist’s Book of Birds: ANECDOTES OF THE FEATHERED CREATION (Ifjú természetbarátok madaras könyve: adomák a tollas világból) című könyvének első kiadása 1838-ban látott napvilágot Londonban (húzzuk alá: a szerző tizenhét éves korában). Legalábbis az „új kiadás” adomái között szerepel a halszálka-eltávolító gólya néne félreértése arról, hogy életmentő munkájáért fizetség jár. Mutatis mutandis: ott a történetben a nagyúr a kutyafélékről átvált a macskafélékre, maga az állatok királya, halszálka helyett jókora csont áll az életfunkciók útjában, a gólyát pedig a guvat cseréli le (mindketten saját családjuk névadói). Az ifjú szerző azonban megengedi, hogy talán egy másik „családalapító” madár, a szalonka részesíti elsősegélyben a megszorult megrendelőt.[3] Valamennyi felmerülő madár alkalmas lenne a feladat ellátására csőre adottságai folytán. A történet utolsóként említett szereplője ad lehetőséget tegnapi kisebb ismertetőnk természetes folytatására Alexander Wilson (1766 – 1813) madarairól, melyek közül egyet, annak kiterjedt kapcsolatrendszerére tekintettel, ez úton, külön kell említsünk a maga idejében.