Irodalom kategória bejegyzései

Beethoven hárfái

Erdogant a német kormány, közvetítőn keresztül, azzal bízta meg, hogy tulajdonítsa el Beethoven (1770 – 1827) 1809-ben komponált Esz-dúr („Hárfa”) vonósnégyesének (op.74) nagy értékű kéziratát a krakkói Jagelló Egyetemről, és juttassa azt vissza eredeti német birtokába. Egyetlen árulkodó betű azonban felkeltheti esetleges ny. olvasóim gyanakvását: a megbízott vezetékneve nem Erdoğan, sőt, keresztneve is van, nem is akármilyen: Gunther, és az általunk legutóbb (a Beethoven-évfordulón) emlegetett London Vonósnégyes másodhegedűse – volt. Csak volt, mert egy radikális ötletátvitel után (anyagi megszorultságában inkább a maga számára lopta el a kottát) Gunther Erdogan egy terrortámadásban életét vesztette. Gondolhatnánk. De ez a történet Janet White Beethoven’s String Quartet Opus 74 ‘The Harp’, Beethoven Esz-dúr („Hárfa”) vonósnégyese (op.74) című regényének alapgondolata, mellyel a szerzőnő tavaly elnyerte a BookLife 5000 $ jutalmazású[1] díját.[2]
Bővebben…

Beethoven és kései szeretői

Virginia Woolf (1882 – 1941)

Virginia Woolf (1882 – 1941)

Az „intermediátor”, Beethoven (1770 – 1827) hatása 2020-as halálozási évfordulójáig sem vesztett erejéből, és nem különösebben kockázatos megjósolnunk: nem is fog. Ami nem jelenti azt, hogy ez a hatás minőségében is változatlan volt az évszázadok folyamán. Az érzékenyebb (értőbb?) fülekre, többször hoztunk fel rá példát, in statu nascendi jegeces borzadályként hatott, mert az ember első találkozása ezzel az élménnyel nélkülözte az összehasonlítási alapot. A felkavart hullámokat, melyeket az életünkbe hozott, fokról fokra alakítottuk át magunkban éltető forrássá. Halála és életünk között mintegy félúton a lelkileg sérülékeny Virginia Woolfra még azt a forgószélszerű hatást gyakorolta, mint Tosztoj (1828 – 1910) kicsit korábbi, 1889-es Kreutzer-szonátájának[1] hőseire. Bővebben…

„Emberi”?

Vannak kifejezések, melyek éppen csak egy kicsit hosszabbak az okvetlenül szükségesnél, talán mert ebben a formájukban először tréfásnak hatottak, aztán később már nem volt menekvés, a felesleges szót nem lehet lerobbantani róluk. Vagy legalábbis nehéz. Például ilyen szókapcsolat a „felfogni agyilag”, mely a „felfogni”-val azonos jelentésű, tekintve, hogy a felfogás fészke, bölcseje, tűzhelye (focusa) éppen az agy, nem pedig valamely további testrészünk. A sajtóban szerencsénkre nem terjedt el, de a szépirodalomba már betette a lábát:

még nem tudják felfogni agyilag… – mutatott a halántékára.

Brátán: A víz őrzője (2014)[1]

Ezúttal az „emberi” tapadványt vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, elsősorban ezt is a mellékkörülményei miatt.
Bővebben…

A sajmeggy útja és titkai

Bizonyára tudjátok, szépséges hölgyeim, hogy nem nagy ideje még élt Salerno városában valamely híres-neves seborvos, kinek neve volt Mazzeo della Montagna mester, ki is agg ember létére valamely városabéli szépséges és nemes ifjú hölgyet vett feleségül, kit a város minden más hölgyénél bőségesebben elhalmozott előkelő és gazdag öltözetekkel s más drágaságokkal s minden egyébbel, mi csak egy hölgynek kedvére lehet; viszont igaz, hogy a hölgy legtöbbnyire didergett, mivelhogy a mester nemigen törődött vele, hogy betakargassa.

Boccaccio (1313 – 1375): Dekameron (befejezve 1353-ra),
Negyedik nap, 10. novella
Révay József (1881 – 1970) fordítása[1]

Tegnapi tűzkő-hegyi sétámon felfigyeltem egy növény téliesen szikár vázára, és arra gondoltam, egy merész elmélettel ideje feltárni egy ősi titkot. Megadjuk a módját, sok egyébről is szó lesz.
Bővebben…

In nomine

And if I did, what then?
Are you aggriev’d therefore?
The sea hath fish for every man,
And what would you have more?’

„Ha megtettem, mi van?
Most izgulsz miatta?
A tengerben mindnek van hal,
Akkor még mit akarsz?”

Gascoigne (1535? – 1577)[1]

Gascoigne csípős nyelvű, és ahogy az akkoriban dívott, kalandos életű költő volt. Tanult ember létére már fiatalon gazdálkodni kezdett, amihez nem értett. Két év börtönt kapott adósságaiért. Később I. (Hallgatag) Orániai Vilmos (1533 – 1584) alatt is szolgált zsoldosként. Első jelentős műve 1566-ban Ariosto (1474 – 1533) 1508-ban írt I suppositi, Az elcseréltek című vígjátékának angol fordítása Supposes címen, ami alapul szolgált Shakespeare (1564 – 1616) 1594-es Makrancos hölgyéhez. Egy másik híres fordítása vagy átültetése 1573-ból ókori és reneszánsz nagyságok műveiből A Hundreth sundrie Flowres bounde vp in one small Poesie, Száz apró virágszál egy kis kötetbe fűzve[2], amelyet egyesek durvának tartottak. Ő nem, később is kiadatta.[3] Bennünket ez alkalommal mégis csak egyetlen kifejezésalkotása érdekel 1576-os nagyszabású leírásából The Princely Pleasures, at the Court at Kenilworth, Fejedelmi élvezetek a kenilworthi udvarban címmel. Bővebben…

A kétféle fekete

…qui nigrum in candida vertunt…
Juvenalis (50? – 130?): Satira III (102-129)[1]

…A’ feketét tudják elváltoztatni fejérre…
III. szatíra. Kis János (1770−1846) fordítása (1825) [2]

Amint – átfogólag – barnából is kétféle van kultúrtörténetünkben, meleg és hideg, meglepő módon ugyanez a feketére is áll. A latin niger a „fénylő”, már-már „meleg” fekete, az éjfekete, krampusz-, szén- és szurokfekete. Átvitt értelemben gonosz és baljóslatú. Feltételezések szerint az indoeurópai nokwts, „éjszaka” az őseredet[3], mint a görög νύχτα, nykhta, latin nox, német Nacht, angol night, orosz ночь „éjszaka”-szavak esetén, hogy csak néhányat soroljunk.[4] Térjünk rá a hűvösebb, a matt és tompa feketére, a latin aterre. Mely a tűzből származik. (Az „éter” szónak a görög αἰθήρaiter, azaz „felső levegő” alapján szintén van köze a tűzhöz, amint arról korábban, N. barátom ösztönzésére, már beszéltünk.)
Bővebben…

Lásd a tetted, a magad és a kötél végét!

Mikor az igazságszolgáltatás státusában elérte a tizedik rang-osztályt és apjától egyenruhákra pénzt kapott, Iljics Iván Sarmernál varratott magának ruhát, óralánczára felakasztott egy kis érmet, azzal a felirással, hogy ”respice finem”, elbucsúzott eddigi főnökétől, megebédelt barátjaival Dononnál s új, divatos utazó-táskával, fehérneművel, ruhákkal, borotváló és egyéb toilette-eszközökkel és egy plaiddel, a melyet a legelőkelőbb boltban vásárolt, elutazott a vidékre, új állomására, a melyet apja közbenjárására kapott a kormányzótól, mint külön megbizással és meghatalmazással ellátott hivatalnok.

Tolsztoj (1828 – 1910): Iljics Iván halála (1886), II. fejezet
Szabó Endre (1849 – 1924) fordítása (1893)[1]

A respice finem, „lásd a végét”, bővebb alakjában quidquid agis, prudenter agas et respice finem, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége[2] évszázadok intelméül szolgált. A XIX. században „a régi görögök” és Cicero (Kr.e. 106 – 43) azt a szerepet játszották a hivatkozásokban, mint ma a „brit tudósok”. Az ellenőrzés lehetősége csekély volt, így az utókor (egy fele) arra a „meggyőződésre” jutott, hogy ezúttal is Cicero a bölcs intés forrása.[3]

Ez azonban mai eszközökkel cáfolható.[4]
Bővebben…

Zenei „háttérhatalmak”

A nagyszerű Bach (1685 – 1750)-kutatóról, Julius August Philipp Spittáról (1841 – 1894) – akinek szép szavaival már találkoztunk – az a hír járja, Telemann (1681 – 1767) iránt táplált ellenszenve nevetséges hibába hajszolja. Míg Telemann egyházi kantátáit leszólja, Bachnak egy olyan, ebbe a műfajba eső művét dicsőíti, melyről utóbb kiderült, Telemann alkotása.[1] Magának a Bach-monográfiának a tanulmányozása azonban árnyalja a képet.
Bővebben…

Hill doktor elborul

A híres Dr. Hillt megvetik és elhagyják mindazok, akik régebben ismerték, mégpedig botrányos nyelvére és a hazudozásban felmutatott jártasságára tekintettel.
Emanuel Mendez da Costa (1717 – 1791) Peter Ascaniusnak (1723 – 1803)[1]

Nem hinném, hogy valaha is volt élő ember, aki nála nagyobb arcátlansággal vagy tudatlansággal írt volna. Egyedüli mentsége, hogy az írás a létfeltétele volt.
Peter Ascanius John Hillről (1714 – 1775) [2]

az alapos, az őszinte, a szerény Dr. H-ll…
Smollett (1721 – 1771) John Hillről[3]

Nemrég kilátásba helyeztük, hogy kísérletet teszünk sir John Hill szövevényekben gazdag, különleges életének rövid felvillantására.
Roy Sydney Porter (1946 – 2002) egy 1983-ban publikált kettős recenziójában George Sebastian Rousseau könyveire reflektál. Az egyik Hill leveleinek és kisebb írásainak sajtó alá rendezése, a másik egy esszégyűjtemény Smollettről, Hill ősellenségéről[4]. Smollett nemrég mint lehetséges Plinius Tertius bukkant fel rövid megemlékezéseink sorában. Különös módon (kicsi a világ?) Hill neve Plinius Quartuséval, azaz Emanuel Mendez da Costáéval is összefonódik. Maga sir John Hill bízvást válhatott volna Plinius Quintusszá, ha áldozatul nem esik – önmagának. Ezt fogjuk most közelebbről szemügyre venni.
Mert Hill élete mégiscsak gazdagabb annál, hogy ma egyedül arra emlékezzünk, ő a történelemben az első ember, aki rákbetegségét összekapcsolják a dohányzással[5].
Bővebben…

Bőgés, brummogás és sóvárgás. A bramar

Oratio Toscanella (1510 – 1580) többnyelvű (köznyelvi olasz, latin, spanyol, flamand e altre lingue), 1568-ban kiadott szótára több szócikkben is tárgyal szóösszetételeket a bramarral, azaz „vággyal”, „sóvárgással”. Sajátos módon nem említi a honvágyat, de felsorolja az „utazási vágyat”. Ott találjuk az étvágyat, a „házasodási vágyat” (ez finomításnak tűnik), a társak utáni vágyat, és, tisztesség ne essék szólván, a „pisingert”.[1] A bramar a barokk operák egyik kulcsszava. Händel (1685 – 1759), láttuk, nem szenvedett ettől. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy olasz nyelvű énekes műveinek sokaságában nagy átéléssel ábrázolja a bramart.

Bővebben…

Harmadik és negyedik Pliniusok

Amint már írtuk, George Berkeley (1684 – 1753) gazdag filozófiai-tudományos oeuvre-jéből a maga idejében a leghatásosabb és legnépszerűbb az 1744-es, lázzal járó ragály megfékezéséül írt  Siris: A Chain of Philosophical Reflexions and Inquiries concerning the Virtues of Tar Water, Lánc: természettudományos észrevételek és vizsgálatok láncolata a kátrányvíz előnyeiről. A mű természetesen nagyban támaszkodik id. Plinius (23 – 79) nagyhatású művére, A természet históriájára.[1] A leveleiről és Traianus (53 – 117)-panegyricusáról (100) híres, tudományban azonban járatlan ifj. Pliniusról (61? – 113?), azaz Plinius Secundusról, a nagy Plinius unokaöccséről nem esik szó a terjedelmes életműben.[2] A kortársak nem véletlenül kapcsolták össze Berkeley és id. Plinius nevét. Bővebben…

Dionysos és a denevérek

Pyramus és Thisbe Shakespeare-nél (1564 – 1616)[1], a feleségét és annak szeretőjét leleplező Vulcanus, más nevén Lemnius, akiről Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításában írva vagyon,

Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben,

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars, 1550

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars (1550)

vagy a Berninit legalább egy matrac erejéig megihlető antik alkotás, az itt emlegetett Hermaphroditus, mind egyetlen nagy ívű dramaturgiai fogásba sűrűsödik Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) Átváltozásainak IV. könyvében. A „mese a mesében” ősi módszere alapján. Ezúttal nem a mesékre, hanem a mesélőkre figyelünk.

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus szobra alá, 1620

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus-szobor alá (1620)

Bővebben…

Hangyautánzó pókok, ezúttal is a görögök érintésével

Alexandriai Szent Kelemen (150? – 215) 195 körül írta a Προτρεπτικὸς πρὸς Ἕλληνας, Protreptikos pros Hellenas, azaz Buzdítás a görögökhöz című forrásmunkáját – nevezhetjük annak, hiszen számos görög szokást innen ismerünk. Jakab Attila joggal kifogásolja, hogy a magyar fordítás szövegtestében a προτρεπτικὸς, protreptikos olykor „intelemként” jelenik meg[1], de ezt a jelentésárnyalatot az ógörög szó is magában hordozza, hagyományos angol szava, az exhortation meg különösen, mely „buzdításon” túlmenően „korholást” is jelent. A II. könyvben Alexandriai Szent Kelemen szemgyönyörködtető bőségben ismertet regionális görög kultuszokat (nem buzdítólag, még csak nem is intőleg vagy korholólag, hanem lebeszélőleg). Thessaliában, írja, hangyákat tisztelnek, mert tudomásuk szerint ősatyjukat, Myrmidont Zeusz hangya képében nemzette Eurymedusával.[2] A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodosnak tulajdonított, erősen hiányos formában fennmaradt[3] Asszonykatalógus (53. töredéke) másképp tudja. Zeus és Aigina nimfa természetes fia, Aiakos unatkozott egymagában az anyjáról elnevezett bájos, de elhagyatott szigeten. Mikor az istenek és emberek atyja látta bánatát, a sziget összes hangyáját férfiakká és széles csípőjű nőkké változtatta. (A hangyák eltűnését követő ökológiai katasztrófáról nem esik említés.) Így lettek a myrmidonok, a hajózás mesterei, a vitorla feltalálói.[4] Erre a változatra építi Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) a sajátját. Az eredetit azzal bővíti ki, hogy a szigetet pestis néptelenítette el. Az Átváltozások VII. könyvben Aiakos így beszél erről:

Ritka remek terebélyes tölgy magasult a közelben,
mit Jupiternek szenteltek, dodonai magból;
itt eledelt gyűjtő hangyákat hosszu csapatban
láttam, amint roppant terhük cipelik pici szájjal,
és a fakéreg ráncai közt ösvényüket őrzik.
Számukon ámulok, és »Legjobb atya, adj ugyanennyi
polgárt
, « így szóltam, »s kiürült falaim teletöltsed.«

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[5]

Ovidius tehát életben tartja a hangyákat. (A legjobb atya kegyesen teljesíti fia kívánságát. Lehetetlen nem észrevennünk az elnéptelenedés rémétől rettegő görög nép vissza-visszatérő álmát az elnéptelenedést csodás eszközökkel visszájára fordító égi hatalmakról.) A myrmidon nép aztán ide-oda költözött Aiginából Thessaliába. Hűségesen követik Aiakos unokáját, Akhilleust Trójába.[6] Mikor viszály robban ki Akhilleus és az akháj fővezér, Agamemnon közt Bryseis rabnő miatt, és emiatt Akhilleus hazatéréssel fenyegetődzik, Agamemnon az I. énekben gúnyosan így felel:

Hát csak eredj haza bárkáiddal s embereiddel,
mürmidonoknak légy ura, én veled úgyse törődöm,
és haragodtól nem félek…

Devecseri Gábor fordítása [7]

A μύρμηξ, myrmex, „hangya” ógörög szót egyesek indoeurópai eredetűnek tartják. Erre nem hajlandó Ernest David Klein (1899 – 1983), aki alternatív megoldásként eredetül az ógörög μόρμος-t (mormos, „rettegés”) vezeti le. A gátlástalan, kérdéseket nem feltevő követő alakja a XVII. századi Angliában már annyira ismert volt, hogy külön szóval emlegették: myrmidon.[8]
Másfelől… A gőgös Arakhnével és bűnhődésével, azaz pókká válásával már foglalkoztunk. A két nevet Alexander McLeay (1767 – 1848) olvasztotta Myrmarachnévé 1839-ben. Jó oka volt rá.
Bővebben…

Barokk illatok

Legutóbbi bűzbirodalmi túránk, a bakszagok vizsgálata után a sors nem engedi a vásári élcelődést. Bach-szagokat nem vizsgálhatunk. Bach (1685 – 1750) ezt az ingert nem szerepelteti műveiben, az illatok forrásairól, tömjénről és mirháról természetesen szó esik a háromkirályokra tett utalások alkalmával, így az 1724-ben komponált BWV65-ös kantátában

és a Karácsonyi oratórium (BWV248) 1735 vízkeresztjére komponált hatodik kantátájában[1]. Ha édes illatokkal keresünk megnyugvást, Händellel (1685 – 1759) ezúttal jobban járunk.
Brockes (1680 – 1747) szövegei a barokk zeneszerzés számára bőséges ihletforrások. Minden kétséget kizáróan a Keiser (1684 – 1739) számára írt passiója, a Der für die Sünde der Welt gemarterte und sterbende Jesus (A világ bűneiért szenvedő és életét adó Jézus) mind közül a legnagyobb hatású, számunkra is megkerülhetetlenül. Keiser még az évben meg is írta oratóriumát.

A nagy terjedelmű szöveget, mint forrásunk írja, legalább tíz német zeneszerző megzenésítette.[2] Köztük van Händel is, aki 1715-16 táján írta meg rá oratóriumát (HWV48), melyet feltehetőleg 1719-ben mutattak be először Hamburgban.

Az idézett szövegrész Bach 1724-ben komponált János-passiójában (BWV245) is megjelenik. Felépítése, dallamvilága erősen emlékeztet Händelére:

Bach jól ismerte Händel oratóriumát, többször elő is adta Lipcsében, sőt, egy pasticcióba is belegyúrta hét számát. De ezekre az előadásokra 1746-tól kezdődően került sor[3], és nem biztos, hogy Bach Händel művét már 1724 nagyhetében is ismerte. Ennek a Brockes-műnek azonban nincs köze mai tárgyunkhoz, és csak azért említettük futólag, mert kihagyhatatlan, ha Händel Brockes-recepciójáról beszélünk. Bővebben…

Újabb illatok (három részben)

Ó, arany szabadság; mezítelenségem! örök vágy
vagy te a tisztálkodásra, mikor így látod magad,
s érzed, mily cirógató ez a fürdőgőz, ez a nehéz szaga
önön testednek, mely már csupa bujaság.

Most látod igazán, mily méltó faragás vagy, s mily öröm
élvezned ezt az állapotot; hogy lubickolsz, s
fürdeted magad kecses mozdulatokra hajlón, míg
egyre terjeng és ömlik körüled a szerelmet-vaditó meleg
férfiszag, mely oly illatos, mint az almafavirág.

Berda József (1912 – 1966): Fürdőben
(az 1933-ban írt Férfihangon-ciklusból)[1]

Bár akiknek volt bátorsága néhányszor alámerülni velünk a bűz birodalmába, efféle „szerelmet-vaditó” szagélmények meg sem kottyanhatnak, mégsem fognak borzongás nélkül maradni. Ha hihetünk verseknek, a jóformán még kamasz Berda Józsefnek nemcsak arra volt alkalma, hogy maga gyönyörködjön „önön” almafavirág-illatában. Az, hogy ez a bizonyos illat esetleg, legalábbis bizonyos körülhatárolt körülmények között nem feltétlenül taszító, természetesen ősrégi felismerése az emberi nemnek. Aristofanes (Kr.e. 446? – Kr.e. 386) feltehetőleg Kr.e. 410-ben bemutatott komédiájában, A nők ünnepében (Θεσμοφοριάζουσαι, Thesmoforiazusai) egy sárga köntösről az egyik szereplő így nyilatkozik:

MNHΣÍΛΟΧΟΣ
νὴ τὴν Ἀφροδίτην ἡδύ γ᾽ὄζει ποσθίου.[2]

MNESILOKHOS
ne ten Afroditen edy g’ozei postiu.

Arany János (1817 – 1882) 1880-ban megjelent fordításában:

MNESILOCHOS.
Szent Aphrodite, mily kedves bakbűze van![3]

Bővebben…