Irodalom kategória bejegyzései

Pixisből pixisbe: a szocializmus szakaszváltásai

A Szabad Nép első száma (az illegalitásban) Rózsa Ferenc (1906 – 1942) főszerkesztésével 1942. február 1-jén jelent meg Schönherz Zoltán (1905 – 1942) vezércikkével[1] (Szabad nép – szabad országban címmel az élen.) A pártlap elkötelezetten sztálinista volt, amint ez ebből a vezércikkből is kétséget kizáróan kiderül:

Pártlapunk neve jelképezi azt a történelmi feladatot, amely elé a politikai fejlődés a magyar népet és annak hivatott vezetőjét – a KMP-t – állította. Ezt a történelmi feladatot Sztálin elvtárs ismerte fel és foglalta szavakba elsőnek, amikor a német-szovjet háború kitörésekor bejelentette, hogy most Európa elnyomott nemzeteinek szabadságharca következik a közös elnyomó, a fasiszta reakció ellen. A reakció sötét erőinek elsöprése szabaddá teszi az utat Európa demokratikus fejlődése előtt, amely ezen a kontinensen végképp kiküszöböli a népek erőszakos elnyomását és a háborút. A KMP Sztálin elvtárs útmutatása alapján…

Az első szám egy további írása profetikusan vetíti előre az 1940-től Moszkvában élő Rákosi Mátyás (1892 – 1971) leendő történelmi szerepét. A cikk címe: Pártunk hős vezetőjének, Rákosi Mátyás elvtársnak lelkes üdvözletünket küldjük. Fogadjuk, hogy bátorságunkkal és odaadó munkánkkal akarunk vezetőnkhöz méltónak mutatkozni! Az év májusában jelent meg a negyedik szám, amikor a rendőrség felgöngyölítette a szerkesztő-terjesztő hálózatot. (Talán mert négy szám anyaga már meggyőző bizonyítékegyüttes volt a haditörvényszék számára.) A kivégzett Schönherz és a feltehetőleg agyonkínzott Rózsa[2] halála után a csak 1944 szeptemberétől újrainduló pártlapot (letartóztatásáig) Horváth Márton  (1906 – 1987) szerkesztette, aki aztán 1948 és 1951 között a legdogmatikusabban szolgálta ki a rákosizmust a szerkesztőbizottság élén. 1953-tól 1956-ig, a forradalom alatti megszűnésig harmadszor is ő irányította a lapot.[3] Bővebben…

Reklámok

Ahasvérusom, ó, aludj már

ESTHER

J’ose vous implorer, et pour ma propre vie,
Et pour les tristes jours d’un peuple infortuné
Qu’à périr avec moi vous avez condamné.

Racine (1639 – 1699): Esther (1689), III / 4[1]

ESZTER

Könyörgök, nagy király, ó engedd meg, hogy éljek!
Esdek boldogtalan, megkínzott népemért,
Melyet ítéleted halálos súlya ért!

Eszter, III / 4. Bencze László fordítása (1941)[2]

Eszter történetét már érintettük. A Purim („Sorsvetés”) nemcsak a perzsák halálos fenyegetésétől megszabadult zsidó nép örömünnepe ádár 14-én[3], hanem a kereszténységé is, mely óriási nyomot hagyott mindkét valláskör kultúrájában. Mint írtuk, a biblikus hagyomány a népirtásra készülő perzsa uralkodót, Ahasvérust Xerxesszel, azaz I. Khsajarsával (Kr.e. 519 – 465) azonosítja, bár halála megelőzi a más becslések szerint Kr.e. 450 körül történt eseményeket. És mivel az öröm és a csúfondárosság nem állnak olyan távol egymástól, mint szeretnénk, német földön, mint Komoróczy Géza kisebb dátumbeli pontatlanságokkal terhelt szócikkéből (Eszter könyve) megtudhatjuk, egy sajátos műfaj is kibontakozott Eszter eredetileg ugyancsak zord történetéből. Ennek legjelentősebb darabja Goethe (1710 – 1782) 1773-ban írt, majd 1778-ban átdolgozott Schönbartspielje, azaz trufája, a Jahrmarktsfest zu Plundersweilern (egy átdolgozását A mundérvásárhelyi búcsú címmel fordította le Bodolay Géza[4], noha a falu neve szó szerint „Szemétfalva” lenne).

A „trufa” az olasz truffa, „becsapás” szóból származik, ami a „tréfa” szavunk alapja is.[5] Nincs köze a gímgombafélék családjába tartozó szarvasgombához. Feltehetőleg a latin triumphus, „diadal” szóból ered[6], ellentétben a szarvasgomba francia szavával, a truffe-fel, mely a latin tuber, „cső” szóra megy vissza[7].

Bővebben…

Létünk reggelén őrt áll: Kapuvári Béla

Kapuvári Béla (1913? – 1977)

Kapuvári Béla (1913? – 1977)

Kordokumentumok tanulmányozásával arra a következtetésre jutunk, Kapuvári Béla egyhúrú költő volt. De ahogy egy húron pendülni, úgy egy húron pendíteni is többféle módon lehet. Technika kérdése.
Kezdjük a rövid körbetekintést Kapuvári fordítói életművével. Az orosz nyelvet, amennyire ebből megítélhetjük, anyanyelvi szinten beszélte. Egy rejtőzködő nevű blogíró (nem kedveljük az ilyesmit) – beceneve talán TroA –, aki mindamellett vitathatatlanul kitűnő russzisztikus, Kormos Istváné (1923 – 1977) mellett Kapuvári fordítását is nagyra értékeli Puskin (1799 – 1837) 1831-ben írt Mese Szaltán cárról című verséről.[1] Az erdélyi Művelődési Útmutató (később: Művelődés) és rajta keresztül a művelődésre és útmutatóra vágyó dolgozó nép sokat köszönhet Kapuvári fordításainak. Lássunk előbb kettőt az újságban közöltekből! Mindkettőt teljes terjedelemben közlöm, mert bár színvonaluk egyenetlen és egyes részleteik zamatosabbak a helyenként álmosító alapanyagnál, mégsem volt szívem kicenzúrázni a korra kevésbé jellemző töltelékanyagot. Scsipacsov (1898 – 1980) Hajnalodik című párrímes költeményét Kapuvári így ülteti át a magyar nyelvbe:

Bővebben…

Bengál, benga, banga és a benga Bengáli

„Bengál” szavunk eredetét egy forrásunk Bengália Banga nevű alapítójára vezeti vissza.[1] Amikor 2016-ban India Nyugat-Bengál állama nevét Bengálra változtatta (annak alapján, hogy Kelet-Bengál Banglades néven önálló állam), a név körül kialakult vitában nem merült fel ez az eredetmagyarázat.[2] Ez a következtetés természetesen fakadhat nyomozási felületességből, de a térség szakértőjében, Nitish Kumar Senguptában (1933? − 2013) okvetlenül megbízhatunk, aki szintén nem foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Mint 2011-ben írja, a szó ősváltozata, Vangalam először a XI. században Sivának szentelt Brihadisvara-templom egy feliratán tűnik fel.

1 templom

A természetesen sokkal régebbi Mahábháratában emlegetett Vanga egy ennél sokkal szűkebb bengáli területre utal. Hozzáfűzhetjük, ez még nem zárná ki, hogy ezt tekintsük őseredetnek. Hiszen a terület megjelölésére alkalmazott szó hosszú időn át lappangott, és másodvirágzása éppen ilyen módon köszöntött be: korai portugál kereskedők a bengáli terület egyik legjelentősebb városa, Csittagong kikötőjének nevét terjesztették ki előbb a városra, majd a teljes kétszázharminchat-ezer km2-es területre. Marco Polo (1254 – 1324) 1298-ban Bangalaként emleget egy 1290-ig feltáratlannak mondott déli térséget. (Nem tűnik valószínűnek, hogy a teljes Bengálra gondolt.) Sengupta későbbi arab utazók névváltozatait is vizsgálja.[3]
Annyit mindenesetre kijelenthetünk, hogy így vagy úgy, de a „Bengál” szó bengáli eredetű, mint feltehetőleg a „kuli” szavunk is (egy teherhordásra vállalkozó bengáli népcsoport neve)[4], és a cigány szavak ind ágú eredetének egyik fontos forrása a bengáli nyelv[5]. Bővebben…

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

a hölgyestike két színváltozata

Bővebben…

A mirliton tánca

Az est egy későbbi szakaszában az egész társaság kisebb-nagyobb „mirlitonokkal” (nádsípokkal) fegyverkezett fel, és ezeken a kicsiny, színtelen hangú eszközökön, melyek némelyike cukorból készült, az orosz kürtzene hangzásvilágában előadta a Demofoon-nyitányt. A dobokat két palacsintasütő képviselte.

A Pierre Luc Charles Cicéri muralistánál 1818. március 20-án tartott összejövetelt, folytatja beszámolóját Moscheles (1794 – 1870), Beethoven (1770 – 1827) tanítványa, egy héttel később megismételték, amikor is a korábbi esten is jelen levő Cherubini (1760 – 1842) komolyabb szerepet is vállalt 1788-as operanyitányának parodisztikus előadásában.[1]

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Hans Mattauch 2001-ben lenyűgöző nyomozati szakaszt követően tárja fel a mirliton szó eredetét és kezdeti beáramlását a francia irodalomba. De la Motte grófnő (1756 – 1791) Inês de Castro (1320? – 1355) meggyilkolt „posztumusz” portugál királynéről írt szomorújátékával foglalkoznak Marie Anne de Vichy-Chamrond du Deffand márkinő (1697 – 1780) irodalmi levelei, melyek (szerencsénkre) jócskán elkalandoznak aktuális apróságok felemlegetése felé. Bővebben…

Don Carlos és Izolda

Mindig is ott lebegett egy kis párhuzam Trisztán és Izolda, valamint Don Carlos (1545 – 1568) és Valois Erzsébet (1545 – 1568) egyaránt (de másképp) fiktív szerelmi történetei között. Gottfried von Strassburg († 1215?) 1210 körül írt Tristan und Isoltja, Trisztán és Izoldája, amint Adrian Stevens 1990-ben rámutat, a krónikai elbeszélés igényével íródott, de a történelmi párhuzamok legfeljebb sejtelmesek.[1] A Don Carlos-történet szereplői létező történelmi személyek ugyan, csak éppen kevés számú történetileg is igaz mondat akad benne. Wagner (1813 – 1883) cselekménye (WWV90) 1859-re készült el. Verdi (1813 – 1901) Don Carlosát a kilenc hónapig tartó próbálás és a látványos színpadra állítás dacára is vértelennek tartották. 1867. március 11-ei párizsi ősbemutatóját a párizsi Császári Operában[2] 662 nappal követi a Barna könyv, Cosima Wagner (1837 – 1930) naplójának megnyitása. (Szentestére, harmincegyedik születésnapjára tervezte, de ez újév napjára tolódott, mert Luzernben nem kapott megfelelő üres példányt.) A naplóból megtudjuk, Wagner mennyire csodálta a Don Carlost. Idős korában eljátszással egybekötött felolvasásokat is tartott belőle, mindvégig gondosan kerülve Verdi nevének kiejtését (ezzel a névvel máskor is különösen ökonomikusan bánt). Hódolata megállt Schiller (1759 – 1805) sokáig csiszolt, 1787-re befejezett remekművénél.[3] Bővebben…

A piócáról és a fecskéről – szabadon

A címben mára ígért két rokonszenves állatot kizárólag latin nevük (hirudo, hirundo) hasonlósága hozza össze, „egyszer ezt is ki kell vizsgálni”-alapon. Bővebben…

Hentesek bibliája

S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Kaffka Margit (1880 – 1918): Hullámok (1916)[1]

gibanica

százrétű rétes

„Százrétű” szavunkat ritkán használjuk, de sok területen megvetette lábát. Nemcsak költők használják, de mesterszakácsok is. A szerb „lengetni”, „hajtogatni” jelentésű гибати szóból ered egyik nemzeti eledelük, a gibanica megnevezése[2], mely a magyar konyhába a kissé pleonasztikus „százrétű rétesként” tört utat magának[3]. (Ne felejtsük, hogy már maga a „rétes” is „rétegest” jelent.[4])

százrétű kalács

százrétű kalács

Vagy eszünkbe juthat a sváb eredetű „százrétű kalács” is, szintén érdekes csemege.[5] (A gyomrunkba ritkán jut, elkészítése nagy odafigyelést, szakértelmet kíván.) Ferenczi János (1789 – 1868) református lelkész, néprajz- és nyelvtudós alapos szegedi néprajzi gyűjtése azonban arról árulkodik, hogy a „százrétű” szó a konyha egy másik szegletébe is eljutott. Szólásgyűjteményének becses darabja ugyanis így szól: Bővebben…

Kalandra fel!

A χαραδριὸς, kharadrios a mai görögben a lilefélék családjába tartozó bíbicet jelenti, de ehhez hosszú, érdekes utat kellett befutnia. Nekiugrunk.

bíbic

bíbic

Bővebben…

Cymbeline és Euryanthe

Suetonius (69? – 130?) a Császáréletrajzai Caliguláról (12 – 41) szóló IV. fejezetének 44. szakaszában számol be a következő epizódról, a császárral szemben táplált érzéseit szemmel láthatólag véka alá nem rejtve:

Adminius, Cynobellinus brit király fia, akit apja elkergetett hazulról, szerény kis csapattal átszökött hozzá, és oltalmába ajánlotta magát; erre Caligula olyan kérkedő levelet küldött Rómába, mintha az egész szigetország megadta volna magát; lelkére kötötte továbbá a futároknak, hogy kocsijukkal a Forumon keresztül egész a senatus ülésterméig elhajtassanak, és üzenetét csakis Mars templomában, a senatus jelenlétében nyújtsák át a consuloknak. 

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1]

Cynobellinus (vagy Cunobelinus, † Kr.e. 42?) valójában belga „király” volt, hogy a misztikumot tovább fokozzuk. (Neve egyes vélemények szerint a kelta breton „kutya erős”-ből származik.[2]) A mai Belgium területén letelepedett belgák régióját a Kr.e. I. századi sikeres római hódítások után Gallia Belgica néven provinciává tették. A belga törzsek addigra már nyugatra is terjeszkedtek, a catuvellauni törzs[3] a mai Londontól északra vetette meg a lábát. Híres vezérük volt Tasciovanus († Kr.e. 9?). Fővárosuk Verlamio volt, a későbbi római Verulamium.  Bővebben…

A földi baj és lerázása

HAMLET

For in that sleepe of death, what dreames may come,
When we haue shufflel’d off this mortall coile,
Must giue vs pawse.

Shakespeare (1564 – 1616): Hamlet (1599-1601), III/1. Folio I, 1623[1]

HAMLET

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent.

Arany János (1817 – 1882) fordítása (1868)[2]

Arthur Schopenhauer (1788 – 1860) azt hiszi, a tudomása szerint sokat vitatott shuffle, „leráz” elírás következménye, és Shakespeare eredetileg shuttle-t, szerinte „lecsévél”-t gondolt. Az 1851-ben kiadott Parerga und Paralipomena (Parerga és paralipomena, „Adalékok és kiegészítések”) című munkájának A szép metafizikája és esztétika fejezetébe eső 236.§-ában mindamellett máskülönben rá nem jellemző szerénységgel és óvatossággal pendíti meg ennek lehetőségét, melynek esetleges forrása tehát elírás. Ez utóbbi nem zárható ki, de amikor azzal érvel, hogy ugyan az ő korában a shuttle mint ige már nem létezik, de a szövés tudományában egy alkotóelemre főnévként ismert a shuttle szó, és így Hamlet valószínűleg az élet fonalának legombolyodásáról beszél[3], intőn kell felemeljük mutatóujjunkat. Kétségtelen, hogy a kép jobban illeszkedne Schopenhauer költői világába. És kétségtelen: a shuttle ige Schopenhauer idején tetszhalott volt. Az 1550-es években jelentése „sebesen ide-oda mozog” volt, és 1930-ban éledt újjá „ingajárattal szállítani” értelemben. A nyelvfejlődés ugyanis arra támaszkodott, hogy a szövés alkotóelemeként a shuttle „vetélő”. Ez jól magyarázza a XVI. és XX. századi használatot (utóbbiba a space shuttle-t, „űrrepülőgépet” is beleértve), de kihúzza a szőnyeget Schopenhauer ingatag felépítménye alól. Hevesebb mozdulattal, mint elsőre gondolnánk, ugyanis a Shakespeare alkotói idejét megelőző 1570-es években a shuffle, Hamlet szava „lassan, csoszogva járni”. Az ezt megelőző évtizedben mozgatásra, arrébb lökésre utalt, így vette fel már akkor a kártyák keverésének értelmét; ez is, a „csoszogni” jelentés is túlélte az évszázadokat. Shakespeare és Arany János, mondhatnánk, nem is találhattak volna jobb szavakat. Mindezt feltehetőleg Friedrich Kormann is feltárta szublunáris lények számára immár elérhetetlen, 1954-ben Shuffled oder shuttled? (Shuffled vagy shuttled?) címmel megjelent rövid tanulmányában a Schopenhauer Társaság XXXV. évkönyvében.[4] (A shuttle indoeurópai eredettel büszkélkedhet[5], a shuffle származása homályba borul[6].)

Bővebben…

Szeretet, szabadság, béke

Az indoeurópai pri- (vagy preyh-), „szeretni” gyök, ahogy várjuk, sok nyelvbe mélyen beivódott. Nagyszámú leszármazottját találjuk keleten: a kurdon és szanszkriton túl olyan iráni nyelvekben, mint a szogd és hotan.[1] Bennünket azonban most jobban lekötnek a nyugati fejlemények. Bővebben…

Ianus diadalútja

Ianus görög előzmény és párhuzam nélküli római isten, és legalább a gyakran emlegetettek körében ilyenként egyedülálló. Vannak azonban, akik párhuzamokat találnak közte és egy etruszk isten, Culcans között. Joseph Campbell (1904 – 1987) elmélete szerint a rómaiak vallásos kultuszainak a legtávolabbi múltba vesző alapja a ház körüli és háztartásban segítő istenek tisztelete, mely, bővülő körökben, össznépi szertartásokká és teljes hitvilággá emelkedett. Egyes felfogások szerint Ianus tisztelete ezekben az ősi időkben gyökeredzik, az „árkád”, „ajtó” jelentésű ianua szóról[1] kapta nevét mint a ház bejáratának őre. Az ianua feltehetőleg a messze ágazó indoeurópai hey-, „menni” gyök leszármazottja.[2] James George Frazer (1854 – 1941) azonban úgy tartja, maga az ianua szó származik Ianus nevéből. Érvelése szerint a nyugati „bejárat”, „kapu” szavak olyan formai egységet mutatnak a megfelelő angol door szóval, hogy ennek ianua alakú leágazása elképzelhetetlen. Ianus alakja mindenesetre innen spiritualizálódott: az érkezés és távozás őréből a vég és a kezdet, azaz újrakezdés kétarcú (bifrons) istene lett.

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

Bővebben…

Madárkövek

Fájdító és kóros kövek sokaságán túl az állatvilág sokat köszönhet egyes hasznos köveknek. Ilyenek például az otolitok (otholitok) vagy hallókövek. Nyájas olvasóimat nem fogja meglepni a nyilvánvaló szófejtés: ὦς, os „fül”, λῐ́θος, lithos „kő” ógörögül. Nevüket onnan kapták, hogy a belső hallójárat tömlőcskéjében (utriculus) és zsákocskájában (sacculus) helyezkednek el membránba foglalva. A foltban (macula) elhelyezkedő szőröcskéket felülről ingerelve az agyat a fej helyzetéről és mozgásállapotáról tudósítják.[1] A rendszer megbomlása vagy átmeneti funkciózavara szédüléshez, hányáshoz vezet.[2] De tökéletes állapotú érzékelőrendszer sem működik, ha kiesik vagy megváltozik a rendszer „motorja”, a gravitációs tér. Ez váltja ki a szintén szédüléssel és hányással járó űradaptációs szindrómát.[3] A „hallókő” elnevezés azonban mégsem alaptalan. A berendezés fontos szerepet tölt be a vesztibuláris (egyensúlyszervi) hallásban: a hangingerület finom lecsengéseinek feldolgozásában vesz részt.[4] Bizonyos gerincesek életében a mészkőből felépülő hallókövek szerepe különösen jelentős, például halakéban. Míg a mi otolitikus szerveinkben a hallókövek apró kristályok, addig a halak olykor termetes hallókövei évgyűrűszerűen bővülnek. Nagyszabású gyűjteményük itt megtekinthető.[5] Bővebben…