Irodalom kategória bejegyzései

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)

Bővebben…

József és testvérei: hálás és hálátlan utókorok

John Perceval (1683 – 1748), Egmont earlje

John Perceval (1683 – 1748), Egmont earlje

A inimitable composition
Utánozhatatlan kompozíció…

John Perceval Händel (1685 – 1759) József és testvérei (1743, HWV59) című oratóriumáról (1744)[1]


Jákób fia, József története hatalmas részét teszi ki A teremtés könyvének: a harminchetedik könyvtől végig (az ötvenedikig) erről olvasunk, természetesen a feszültséget fenntartó vagy fokozó leágazásokkal, mint amilyen Ónán esete a harmincnyolcadik könyvben. Hogy lehet-e ezt dióhéjban elmesélni? Bizonyosan nem, de a továbbiakhoz elengedhetetlen egy kis emlékezetfrissítés. Jákób öregen nemzi Józsefet (Benjámint még öregebben, ezért nem „józsefnek”, hanem „benjáminnak” mondják egy családban az elkényeztetett legkisebb gyerekeket[2]), szívéhez így különösen közel áll. Bővebben…

Ugrópókok és hősök a görög mondavilágban, avagy a farkincások közbeszólnak

Ezt meg-nézvén el sétállyák Silvanus lugossait,
viszsza térnek, mert Epeust várják, ’s Mopsus társait,
kik el-hagyván Diannának nyilakkal tölt halmait,
még azon nap meg-is szállják Pallas háza falait.

Verseghy Ferenc (1757 – 1822):
Orfeus Dafnisnek. Tavaszi mulatságokról.[1]

Már meséltünk róla, hogyan vezetett a Herakles után második hős, Meleagros halálához a viszály, mely közte és anyja, Halthaia között robbant ki a kalydoni vadkan megölése utáni prédaharc nyomán (Halthaia nem vesz részt az osztozkodásban, de egy vagy több fivére, balszerencséjükre, igen). Meleagros lelkét a családi perpatvar olyannyira felbolygatja, hogy az addig diadalmas etoliai sereg éléről is visszavonul, és így az ellenség, a kúrész had, erőre kap:

Míg részt vett a csatákban Arész-kedvelt Meleagrosz,
addig a kúrészok szenvedtek, s kívül a bástyán,
bármi sokan voltak, lábuk megvetni se tudták.
Ám miután Meleagroszt már megszállta a méreg,
mely bölcseknek is olykor megduzzasztja a szívét,
anyja, a jó Althaia iránt gyúlt benne a méreg –
hitvese, szép Kleopatré mellé dőlt le, ki lánya
Euénosz lányának volt, ama karcsubokájú
Marpésszának, s Ídésznek, ki a földi halandók
közt legerősebb volt akkor s széplábu szerelmét
Phoibosz Apollón ellen is oltalmazta nyilával.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász, IX. ének
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A hős felesége, Kleopatre tehát Euenos unokája volt, és ezzel végére is értünk rövid bevezetőnknek. (Nincs az a rövid bevezető, mely véget ne érne egyszer.) Bővebben…

Emberek égen és földön: H. G. Wells és a XX. századi fizika

I must confess that hitherto I have not acknowledged my share in the disappearance of Master Tommy Simmons, which was that little boy’s name.

Wells (1866 – 1946): The First Men In The Moon (1901), Chapter 21: Mr. Bedford at Littlestone[1]

Meg kell vallanom, hogy mindmáig nem ismertem be, hogy részem van Tommy Simmons úrfi eltűnésében. (Ez volt a kis kölyök neve.)

Emberek a Holdban, 21. fejezet: Mr. Bedford Littlestone-ban. Mikes Lajos (1872 – 1930) fordítása (1920, idézet az 1957-es kiadásból)[2]

Herbert George Wells, „magyarul” H. G. Wells Emberek a Holdban című regénye mindmáig zamatos olvasmány, ha posztmodern világunkban egyre nehezebb is eldöntenünk dramaturgiai és tudományos pontatlanságairól, véletlenek vagy szándékoltak. A tudós főszereplőről, Cavorról elnevezett antigravitációs csodaszer, a cavorit az utazógömb és a cselekmény motorja. Az, hogy a másik főszereplő, Julius Bedford egyedüli hazaérkezése és gömbje véletlenszerű tengerbe csapódása légvonalban mintegy 20 kilométerre déli irányban helyezkedik el kiindulópontjától, mai szemmel inkább tűnik tréfának, különösen annak fényében, hogy ismert fürdőhelyen ér vizet, szerencsés közelségben a partoktól, de Bedford nem tudja, hol van.

Úgy hat ez, mintha egy budapesti nem ismerné fel a magyar Velencét, pedig itt 40 kilométer a távolság. Efféle pongyolaságokban bővelkedik a regény. Egy párbeszédben futólag feltűnik Jules Gabriel Verne (1828 – 1905), nekünk Verne Gyula előzményregénye, az 1864-ben írt Utazás a Holdba, ez azonban nem lágyította meg Verne szívét, és a művet keserű szemrehányásokkal illette. Kifogása annak tudománytalansága volt, miközben hite, igaz, téves hite szerint a magáé tudományosan megalapozott volt. (Wellsnek semmiből sem állt volna az ágyús kilövés motívumát is átemelni Vernétől, hiszen az 1897-ben írt és a rá következő évben kiadott Világok harcának ideözönlő marslakói is ágyúkkal lövetik a Földre magukat. A műben szereplő tudományos utalásokat ebben a formában valóban nem kellene középiskolások elé tárni.) H. G. Wells stílusa azonban szuggesztív és lebilincselő, és nem a tudomány, hanem a társadalom „rerum novarum”-ja (res novija) mozgatja meg szívét és képzeletét, amint ez a „félreeső” megjegyzésekből kitetszik. Fantasztikus ábrázolásait (a holdi napkeltét) Thomas Stearns Eliot (1888 – 1965), számunkra inkább T. S. Eliot is nagyra értékelte, és Borgest (1899 – 1986) is elbűvölte a meseszövés.[3] Egyet biztosan kijelenthetünk: a regény megtermékenyítőleg hatott az illusztrátorokra.

Az egész láthatárt befogta a Hold, fehér virradatból szőtt csodálatos görbe kard

Az egész láthatárt befogta a Hold, fehér virradatból szőtt csodálatos görbe kard

Bővebben…

Az italáldozattól a felelősségig

Az indoeurópai spend- gyök jelentése „szertartást végezni”, „áldozatot bemutatni”, amiből egyebek közt az ógörög σπονδή, sponde, „italáldozat” származik; ezt pontosabban „öntési áldozatnak” mondhatnánk, mert lényege a felsőbb hatalmaknak szánt porció földre loccsantása, és ilyenként alapanyagul magvak is szolgálhatnak[1]. Minthogy az áldozatban a teremtmény mindig a szövetséget is megújítja az égiekkel, ebből a szóból „szerződés”, sőt „fegyverszünet” is lett.[2] (A latin megfelelő, a libatio eredetét már megtárgyaltuk.) Minthogy áldozatbemutatások ünnepélyes keretek között zajlottak (és a hangulatot esetleg a ki nem löttyintett italmennyiség is emelte), az italáldozatot rendszerint ének is kísérte, melynek spondaikus lejtéséből vonatkoztatták el a σπονδεῖος, spondeios, azaz „szpondeusz” (– –) verslábat.[3] Az indoeurópai gyök előitáliai közvetítéssel a latinban a spondere, „fogadalmat” vagy „házassági esküt” tenni, „garantálni”, vagy hétköznapilag: „ígérni”.[4] Így a latin sponsus „vőlegény”, a sponsa „menyasszony”. Az olasz sposa, „menyasszony” ez utóbbiból ered[5], míg a szintén a latinból jövő angol spouse már a nem megjelölése nélkül „hitvest” jelent[6]. A sponsor eredeti jelentése szerint „a szerződés zálogául szolgáló személy”, röviden „kezes”, és ebből alakult ki a „keresztszülő” kánonjogi latin neveként is a sponsor.[7] A maihoz hasonló, ennél valamelyest „őszintébb” értelme a szónak csak 1931-ben alakult ki: azt hívták „szponzornak”, aki rádióműsort fizet[8], cégét hirdetendő.

A Boswell nővérek 1931-ben: Helvetia "Vet" (1911 – 1988), Connee (1907 – 1976), Martha (1905 – 1958)

A Boswell nővérek 1931-ben: Helvetia “Vet” (1911 – 1988), Connee (1907 – 1976), Martha (1905 – 1958)

A Boswell Sisters (Boswell nővérek) 1931-ben indult rádiósorozatának szponzora a Baker’s Chocolate volt.[9] Bővebben…

Rejtélyes nimfák, szentek, lepkék

Jacques Nicolas Augustin Thierry (1795 – 1856): Elbeszélések a Merovingek korából Galeswinthe. Történeti kép, 1840. Szilágyi Sándor (1827 – 1899) fordítása (Vasárnapi Ujság, 1855)

Jacques Nicolas Augustin Thierry elbeszélésében („epochalis munkájában”) a maga fanyar kommentárjaival Szent Venantius Fortunatus epithalamiumát, nászi köszöntőjét idézi Austrasia királya, I. Sigebert (535 – 575) és Austrasiai Brünhilde (543? – 613) házasságkötése alkalmából. A királyi párról, markáns alakjuk beszüremkedéséről a jóval későbbi Nibelung-énekekbe már írtunk. A költőt természetesen nem az efféle léha dicsőítő énekei miatt emelték a szentek sorába. 565 körül Poitiers-ben VI. Szent Radegundis hatására pap, majd püspök lett. A királynő visszavonulása után a királynő által alapított kolostor lelki vezetője.

sir Lawrence Alma-Tadema (1836 – 1912): Szent Venantius Fortunatus (530? – 609?) verseit olvassa VI. Szent Radegundisnak (518 – 587), 1862

sir Lawrence Alma-Tadema (1836 – 1912): Szent Venantius Fortunatus (530? – 609?) verseit olvassa VI. Szent Radegundisnak (518 – 587), 1862

Ahogy Patrick Gerard Walsh (1923 – 2013) nevezi, „az első középkori költő”[1] hozzájárulása a keresztény himnuszok irodalmához jelentékeny[2].

Hogy I. Sigebert király nem hallott a napaeákról az epithalamium előtt, megbocsátható. Ezúttal azonban nem mondhatjuk, hogy ismeretük Venantius Fortunatus részéről viszont magától értetődő. A rejtőzködő és rejtelmes napaeák csak nagy ritkán fordulnak elő a klasszikus irodalomban. Bővebben…

Sorscsapások és örök megbékélések

 

Csao ren guiju dzsin,
Jan nyao ci csu din.[1]

A favágó majd’ mind visszatért,
Madarak ülnek valahol a ködben.

Meng Hao-zsan: Tingre várva

Mindenekelőtt – bűn! – elmesélem, miről szól Mahler (1860 – 1911) 1908-9-ben komponált Dal a Földről című, alkalmatlan kifejezéssel „szimfonikus dalciklusának” utolsó, hatodik dala, a Búcsú.
A hegyvonulat mögé száll a nap, hűvös árnyékaival közelít az este. (Itt a hold ezüst bárkája következik, ami prózában elviselhetetlen lenne.) A patak zenélve csobog, halványulnak a szirmok, minden vágy álmodni akar. A berki madárka is elhallgat, szinte „percre pontosan” egy évezreddel Goethéé (1710 – 1782) előtt. Fenyőim alatt barátomra várok, qinemmel (körülbelül: lantommal) kezemben, fel-alá járva, hogy közösen élvezzük az estét. Leszáll lováról, és búcsúitallal kínál. De merre mész tovább és miért? Tompa hangon feleli: engem a földi szerencse elkerült. Nyugalomra vágyom, otthonomba, a hegyek közé térek. Utolsó órámra várok. De jönni fog a tavasz, és a megújulás örök. Bővebben…

Pixisből pixisbe: a szocializmus szakaszváltásai

A Szabad Nép első száma (az illegalitásban) Rózsa Ferenc (1906 – 1942) főszerkesztésével 1942. február 1-jén jelent meg Schönherz Zoltán (1905 – 1942) vezércikkével[1] (Szabad nép – szabad országban címmel az élen.) A pártlap elkötelezetten sztálinista volt, amint ez ebből a vezércikkből is kétséget kizáróan kiderül:

Pártlapunk neve jelképezi azt a történelmi feladatot, amely elé a politikai fejlődés a magyar népet és annak hivatott vezetőjét – a KMP-t – állította. Ezt a történelmi feladatot Sztálin elvtárs ismerte fel és foglalta szavakba elsőnek, amikor a német-szovjet háború kitörésekor bejelentette, hogy most Európa elnyomott nemzeteinek szabadságharca következik a közös elnyomó, a fasiszta reakció ellen. A reakció sötét erőinek elsöprése szabaddá teszi az utat Európa demokratikus fejlődése előtt, amely ezen a kontinensen végképp kiküszöböli a népek erőszakos elnyomását és a háborút. A KMP Sztálin elvtárs útmutatása alapján…

Az első szám egy további írása profetikusan vetíti előre az 1940-től Moszkvában élő Rákosi Mátyás (1892 – 1971) leendő történelmi szerepét. A cikk címe: Pártunk hős vezetőjének, Rákosi Mátyás elvtársnak lelkes üdvözletünket küldjük. Fogadjuk, hogy bátorságunkkal és odaadó munkánkkal akarunk vezetőnkhöz méltónak mutatkozni! Az év májusában jelent meg a negyedik szám, amikor a rendőrség felgöngyölítette a szerkesztő-terjesztő hálózatot. (Talán mert négy szám anyaga már meggyőző bizonyítékegyüttes volt a haditörvényszék számára.) A kivégzett Schönherz és a feltehetőleg agyonkínzott Rózsa[2] halála után a csak 1944 szeptemberétől újrainduló pártlapot (letartóztatásáig) Horváth Márton  (1906 – 1987) szerkesztette, aki aztán 1948 és 1951 között a legdogmatikusabban szolgálta ki a rákosizmust a szerkesztőbizottság élén. 1953-tól 1956-ig, a forradalom alatti megszűnésig harmadszor is ő irányította a lapot.[3] Bővebben…

Ahasvérusom, ó, aludj már

ESTHER

J’ose vous implorer, et pour ma propre vie,
Et pour les tristes jours d’un peuple infortuné
Qu’à périr avec moi vous avez condamné.

Racine (1639 – 1699): Esther (1689), III / 4[1]

ESZTER

Könyörgök, nagy király, ó engedd meg, hogy éljek!
Esdek boldogtalan, megkínzott népemért,
Melyet ítéleted halálos súlya ért!

Eszter, III / 4. Bencze László fordítása (1941)[2]

Eszter történetét már érintettük. A Purim („Sorsvetés”) nemcsak a perzsák halálos fenyegetésétől megszabadult zsidó nép örömünnepe ádár 14-én[3], hanem a kereszténységé is, mely óriási nyomot hagyott mindkét valláskör kultúrájában. Mint írtuk, a biblikus hagyomány a népirtásra készülő perzsa uralkodót, Ahasvérust Xerxesszel, azaz I. Khsajarsával (Kr.e. 519 – 465) azonosítja, bár halála megelőzi a más becslések szerint Kr.e. 450 körül történt eseményeket. És mivel az öröm és a csúfondárosság nem állnak olyan távol egymástól, mint szeretnénk, német földön, mint Komoróczy Géza kisebb dátumbeli pontatlanságokkal terhelt szócikkéből (Eszter könyve) megtudhatjuk, egy sajátos műfaj is kibontakozott Eszter eredetileg ugyancsak zord történetéből. Ennek legjelentősebb darabja Goethe (1710 – 1782) 1773-ban írt, majd 1778-ban átdolgozott Schönbartspielje, azaz trufája, a Jahrmarktsfest zu Plundersweilern (egy átdolgozását A mundérvásárhelyi búcsú címmel fordította le Bodolay Géza[4], noha a falu neve szó szerint „Szemétfalva” lenne).

A „trufa” az olasz truffa, „becsapás” szóból származik, ami a „tréfa” szavunk alapja is.[5] Nincs köze a gímgombafélék családjába tartozó szarvasgombához. Feltehetőleg a latin triumphus, „diadal” szóból ered[6], ellentétben a szarvasgomba francia szavával, a truffe-fel, mely a latin tuber, „cső” szóra megy vissza[7].

Bővebben…

Létünk reggelén őrt áll: Kapuvári Béla

Kapuvári Béla (1913? – 1977)

Kapuvári Béla (1913? – 1977)

Kordokumentumok tanulmányozásával arra a következtetésre jutunk, Kapuvári Béla egyhúrú költő volt. De ahogy egy húron pendülni, úgy egy húron pendíteni is többféle módon lehet. Technika kérdése.
Kezdjük a rövid körbetekintést Kapuvári fordítói életművével. Az orosz nyelvet, amennyire ebből megítélhetjük, anyanyelvi szinten beszélte. Egy rejtőzködő nevű blogíró (nem kedveljük az ilyesmit) – beceneve talán TroA –, aki mindamellett vitathatatlanul kitűnő russzisztikus, Kormos Istváné (1923 – 1977) mellett Kapuvári fordítását is nagyra értékeli Puskin (1799 – 1837) 1831-ben írt Mese Szaltán cárról című verséről.[1] Az erdélyi Művelődési Útmutató (később: Művelődés) és rajta keresztül a művelődésre és útmutatóra vágyó dolgozó nép sokat köszönhet Kapuvári fordításainak. Lássunk előbb kettőt az újságban közöltekből! Mindkettőt teljes terjedelemben közlöm, mert bár színvonaluk egyenetlen és egyes részleteik zamatosabbak a helyenként álmosító alapanyagnál, mégsem volt szívem kicenzúrázni a korra kevésbé jellemző töltelékanyagot. Scsipacsov (1898 – 1980) Hajnalodik című párrímes költeményét Kapuvári így ülteti át a magyar nyelvbe:

Bővebben…

Bengál, benga, banga és a benga Bengáli

„Bengál” szavunk eredetét egy forrásunk Bengália Banga nevű alapítójára vezeti vissza.[1] Amikor 2016-ban India Nyugat-Bengál állama nevét Bengálra változtatta (annak alapján, hogy Kelet-Bengál Banglades néven önálló állam), a név körül kialakult vitában nem merült fel ez az eredetmagyarázat.[2] Ez a következtetés természetesen fakadhat nyomozási felületességből, de a térség szakértőjében, Nitish Kumar Senguptában (1933? − 2013) okvetlenül megbízhatunk, aki szintén nem foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Mint 2011-ben írja, a szó ősváltozata, Vangalam először a XI. században Sivának szentelt Brihadisvara-templom egy feliratán tűnik fel.

1 templom

A természetesen sokkal régebbi Mahábháratában emlegetett Vanga egy ennél sokkal szűkebb bengáli területre utal. Hozzáfűzhetjük, ez még nem zárná ki, hogy ezt tekintsük őseredetnek. Hiszen a terület megjelölésére alkalmazott szó hosszú időn át lappangott, és másodvirágzása éppen ilyen módon köszöntött be: korai portugál kereskedők a bengáli terület egyik legjelentősebb városa, Csittagong kikötőjének nevét terjesztették ki előbb a városra, majd a teljes kétszázharminchat-ezer km2-es területre. Marco Polo (1254 – 1324) 1298-ban Bangalaként emleget egy 1290-ig feltáratlannak mondott déli térséget. (Nem tűnik valószínűnek, hogy a teljes Bengálra gondolt.) Sengupta későbbi arab utazók névváltozatait is vizsgálja.[3]
Annyit mindenesetre kijelenthetünk, hogy így vagy úgy, de a „Bengál” szó bengáli eredetű, mint feltehetőleg a „kuli” szavunk is (egy teherhordásra vállalkozó bengáli népcsoport neve)[4], és a cigány szavak ind ágú eredetének egyik fontos forrása a bengáli nyelv[5]. Bővebben…

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

a hölgyestike két színváltozata

Bővebben…

A mirliton tánca

Az est egy későbbi szakaszában az egész társaság kisebb-nagyobb „mirlitonokkal” (nádsípokkal) fegyverkezett fel, és ezeken a kicsiny, színtelen hangú eszközökön, melyek némelyike cukorból készült, az orosz kürtzene hangzásvilágában előadta a Demofoon-nyitányt. A dobokat két palacsintasütő képviselte.

A Pierre Luc Charles Cicéri muralistánál 1818. március 20-án tartott összejövetelt, folytatja beszámolóját Moscheles (1794 – 1870), Beethoven (1770 – 1827) tanítványa, egy héttel később megismételték, amikor is a korábbi esten is jelen levő Cherubini (1760 – 1842) komolyabb szerepet is vállalt 1788-as operanyitányának parodisztikus előadásában.[1]

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Hans Mattauch 2001-ben lenyűgöző nyomozati szakaszt követően tárja fel a mirliton szó eredetét és kezdeti beáramlását a francia irodalomba. De la Motte grófnő (1756 – 1791) Inês de Castro (1320? – 1355) meggyilkolt „posztumusz” portugál királynéről írt szomorújátékával foglalkoznak Marie Anne de Vichy-Chamrond du Deffand márkinő (1697 – 1780) irodalmi levelei, melyek (szerencsénkre) jócskán elkalandoznak aktuális apróságok felemlegetése felé. Bővebben…

Don Carlos és Izolda

Mindig is ott lebegett egy kis párhuzam Trisztán és Izolda, valamint Don Carlos (1545 – 1568) és Valois Erzsébet (1545 – 1568) egyaránt (de másképp) fiktív szerelmi történetei között. Gottfried von Strassburg († 1215?) 1210 körül írt Tristan und Isoltja, Trisztán és Izoldája, amint Adrian Stevens 1990-ben rámutat, a krónikai elbeszélés igényével íródott, de a történelmi párhuzamok legfeljebb sejtelmesek.[1] A Don Carlos-történet szereplői létező történelmi személyek ugyan, csak éppen kevés számú történetileg is igaz mondat akad benne. Wagner (1813 – 1883) cselekménye (WWV90) 1859-re készült el. Verdi (1813 – 1901) Don Carlosát a kilenc hónapig tartó próbálás és a látványos színpadra állítás dacára is vértelennek tartották. 1867. március 11-ei párizsi ősbemutatóját a párizsi Császári Operában[2] 662 nappal követi a Barna könyv, Cosima Wagner (1837 – 1930) naplójának megnyitása. (Szentestére, harmincegyedik születésnapjára tervezte, de ez újév napjára tolódott, mert Luzernben nem kapott megfelelő üres példányt.) A naplóból megtudjuk, Wagner mennyire csodálta a Don Carlost. Idős korában eljátszással egybekötött felolvasásokat is tartott belőle, mindvégig gondosan kerülve Verdi nevének kiejtését (ezzel a névvel máskor is különösen ökonomikusan bánt). Hódolata megállt Schiller (1759 – 1805) sokáig csiszolt, 1787-re befejezett remekművénél.[3] Bővebben…

A piócáról és a fecskéről – szabadon

A címben mára ígért két rokonszenves állatot kizárólag latin nevük (hirudo, hirundo) hasonlósága hozza össze, „egyszer ezt is ki kell vizsgálni”-alapon. Bővebben…