Irodalom kategória bejegyzései

Miért csúnya?

„Pászmába gyűrte létem porát bősz idő.” Miért iszonyú ez a képzeletbeli verssor? Kezdjük a bírálatot színtisztán értelmi alapon! A „létünk” mint olyan, tanultuk, lehet „ontologikus”, azaz együtt mozgó, a világra reflektáló, és lehet „ontikus” – itt valamiért szegény követ hozzák fel magyarázatul mint csekély szorgalmú reagenst. (Nem állítom, hogy ez a megkülönböztetés kiállná a pontosságra törekvés próbáját.) „Ontikus létünk” pora egy urnában várja a parúziát, túlságosan kézzelfogható, és így képzavarként homályosítja el „a költő szándékát”. Első javításunk tehát ez: „pászmába gyűrte életem porát bősz idő”. Nézzük most a gondolatritmust! A három párba csoportosított „eszme” ön-egybecsendülése legalább annyira zavaró, mint ha az Old Man and the Seat (szöveghűen) Az öregember és a tengerre fordította volna Ottlik Géza. Dobjuk el a Shakespeare-fordításokból idecsent „bőszt”, és állítsuk vissza jogaiba a piperkőcen elvetett névelőt! Tehát: „pászmába gyűrte életem porát az idő”. De nem elég az, hogy porrá válunk? Óhatatlan, hogy szomorú alulmaradásunkat a „gyűrés”, „legyűretés” keservével is kiemeljük? Nem óhatatlan. Tovább tömörítjük: „életem már pászmapor”. Kiiktattuk az idő borzongatónak szánt olcsó, fizikusi blöffjét is (lásd még: energia, entrópia), a szerényebb „már”-ral helyettesítettük (és véletlenül sem „immár”-ral). Valamelyest talán javult, de jó nem lett a verssor: az öregedés banalitására nem talált jó csattanót. Kár volt a tintáért.

1 paszma

Sem kezdő, sem haladó költő vagy kritikus nem vagyok, mindössze ennek a négy modern embertípusnak az elszenvedője. Ha versek alkotásáról általánosságban írok, az nem több a puszta életem védelménél. A továbbiakban néhány kötekedésemet fűzöm „pontcsokorba” (hogy már a szándékbejelentéssel is hangsúlyozzam a kötekedés fontosságát). Bővebben…

Reklámok

Empúszák, Empusák

Xanthiast alakító színész az eltörpülő Herakles mellett egy Kr.e. 350-340 közötti görög vázán

Ξανθίας
ἀλλ᾽ οὐκέτ᾽ αὖ γυνή ’στιν, ἀλλ᾽ ἤδη κύων.
Διόνυσος
Ἔμπουσα τοίνυν ἐστί.
Ξανθίας
πυρὶ γοῦν λάμπεται
ἅπαν τὸ πρόσωπον.
Διόνυσος
καὶ σκέλος χαλκοῦν ἔχει;
Ξανθίας
νὴ τὸν Ποσειδῶ, καὶ βολίτινον θάτερον,
σάφ᾽ ἴσθι.
Διόνυσος
ποῖ δῆτ᾽ ἂν τραποίμην…
Ἀριστοφάνης (446? π.Χ. – 386): Βάτραχοι (405 π.Χ.)[1]
Xanthias
all’ uket’ au gyne ’stin, all’ hede kyon.
Dionysos
Empusa toinyn esti.
Xanthias
pyri gun lampetai
hapan to prosopon.
Dionysos
kai skelos khalkun hekhei;
Xanthias
ne ton Poseido, kai bolitinon thateron,
saf᾽ histhi.
Dionysos
poi det’ han trapoimen…
Aristofanes: Batrakhoi

 

Xanthias
De nem leány most már, hanem kutya.

Dionysos
Úgy hát lidércz.

Xanthias
Az arcza legalább

Tűz-láng merőben.

Dionysos
Hát a lába réz?

Xanthias
Poseidon uccse! s a másik ganaj. Tudod hát?

Dionysos
Most hová bújjak?

Aristofanes: Békák
Arany János (1817 – 1882) fordítása
(megjelent 1885-ben)[2]

Aristofanes nemcsak a Békákban, hanem a Kr.e. 390-ben írt Nőuralomban is, bár ott köznévi formában említi Empusát, illetve egy empúszát, ott egy sebhelyekkel, kelésekkel borított nőalakként[3]. (Arany János értelmezését elfogadva természetesen a Békákban is köznévként szerepel az empúsza.) Filostratos (170? – 250?) Τὰ ἐς τὸν Τυανέα Ἀπολλώνιον, Ta es ton Tyanea Apollonion, azaz A tyanai Apollonios élete címmel könyvet írt a nagy utazóról és filozófusról. Ennek II. fejezete 4. szakaszában szerepel, hogy Apollonios (15? – 100?) a Kaukázusban járva szembetalálkozik egy alakváltó empúszával, de úgy szabadul meg tőle, ahogy tanácsolták neki: csúfolni kezdi, erre az sikoltva menekül.[4] A IV. fejezet 25. szakaszában nagy terjedelemben beszámol egy korinthosi lamiáról, az empúszákhoz hasonló lidércről, aki áldozatát szabályosan felhizlalta, mielőtt nekilátott volna vérük szívásához, majd teljes bekebelezésükhöz.[5] (Filostratos, többször tapasztaltuk, kedveli a csodalényeket, de a görög racionalizmus híveként ezekről igyekszik a lehetőségekhez képest tárgyszerű leírással szolgálni.) Peter J Allen és Chas Saunders kipróbált elriasztásnak mondja a ”Clompy Bumpy Clumpy!”-t („trappoló, döcögős, csámpás!”) – vagyis az empúszák angol nyelvterületen is adventívek – arra az esetre, ha hálószobánk ablakán keresztül próbálna behatolni. Felvették ugyanis azt az életmódot, hogy (vélhetőleg különösen kiéhezett) férfiakat szerelmi szándékkal megkörnyékezik, majd vérükből táplálkoznak.[6] (Vagyis a leegyszerűsítő szemléletű utókor alakjukat egybemossa a lamiáékkal.) Borges (1899 – 1986) az Empusát, illetve az empúszákat nem veszi fel az 1957-ben kiadott Livro dos Seres Imagináriosba (Képzelt lények könyve), igaz, a velük rokon természetű lamiákat annál szívesebben.[7] Bővebben…

Két Anakharsis, egy sors

Láttam, láttam az ősi kelyhet,
Népem áldozó poharát

Zömlén (Medgyes Lajos, 1817 – 1894):
A székelyek áldozó pohara (1858)[1]

Anakharsis sokat látott, sokfele bolygó filozófus volt, akit csípős szabadszájúságáról ismertek. Megtagadta istenét, ezért halállal lakolt. Szomorú vég, és még szomorúbb, hogy különlegesnek sem mondható. Érdekessé mégis az teszi, hogy a tömör élettörténet két ilyen nevű emberre is ráillik, mintegy 2400 éves különbséggel. Lássuk röviden a lehangoló részleteket, kisebb előjátékokkal. Bővebben…

Vissza és újra: a nyomozás lezárul

Minxisti currente semel, Pauline, carina.
Meiere uis iterum? Iam Palinurus eris.

Martialis (38? – 104?): Epigrammatum,
Liber III / LXXVIII[1]

Ahogy ment a hajónk, Paulin’, vizet egyszer eresztél:
Most ha megújrázod, hát te leszel Palinúr’.

Epigrammák, III. könyv, 78.
Csengery János (1856 – 1945) fordítása (1942)[2]

A republikánusok 2008-as alelnökjelöltje, szűk három éven át Alaszka kormányzója Sarah Palin.[3] Lányának, Bristol műsorvezetőnek éppúgy nyilvános a vérségi összetétele, mint Amerikában a hírességeké nemritkán. Felmenői között találunk angolokat, németeket, íreket, hollandokat, jupik eszkimókat (a különösen magas 1/16 arányban) és nagyon távolról skótokat is.[4] Ebből arra következtetünk, hogy apja, Todd Mitchell Palin színművész[5] ereiben egyetlenegy csepp kimutatható walesi vér sem kering. Ezek szerint nagyon távoli az a múlt, amikor a Palin vezetéknév anglicizálódott a walesi ap Heilyn („Heilyin fia”) nemzetségnévből. Nem lehetett gyakori, jelenthetjük ki frivolan, hiszen se ez, se a Palin név nem fordul elő Beethoven (1770 – 1827) 1810 és 15 között feldolgozott huszonhat walesi népdalának (WoO155) szövegében. (A többiben sem. De ismételten kiemeljük az észrevétel frivolságát.)[6]

Bővebben…

Odák és visszák, ódák és palinódiák

A Tisza partján uj kalászok érnek
de e kalász mind könnyű, magtalan,
veti fejét, engedve, bármi szélnek
s szegényes, bár ragyog, mint vertarany.
Az ily kalászok vaj kenyérig érnek?
s nem száll toklászuk léggé nyomtalan?
S ha áll is szűrüt sok meddő kalászom,
be bús lesz első őszi takarásom!

Babits Mihály (1883 – 1941): Palinódia (1908)
Nyugat, 1913 / 6

Tekintsünk most el a „vaj kenyér” verstani döccenőjétől, mely nem a „vajas kenyér”, hanem a „vajh kenyér”, „vajon kenyér” megtévesztő rövidülése, amint azt a Czuczor-Fogarasiból megtudjuk.[1] A kesernyés hangú versben Babits a költészet forradalmárai miatt aggódik. Természetesen nem tudjuk meg a versből, személy szerint kinek a forradalmi lendülete aggasztja a Tisza partján. Nem valószínű, hogy Juhász Gyuláé (1883 – 1937), aki ugyan a magyar líra megújítója, de a ma száz éve meghalt Ady Endre (1877 – 1919) elkötelezett híveként sem forradalmár. Valószínűbb maga Ady mint célpont – a Tisza jó százhatvan kilométerrel elkerüli Nagyváradot, de Adyt ezer szál fűzi Szegedhez. Egy másik „palinódiában”, Ady Endrének címmel, 1911-ben Babits leírja ambivalens viszonyát Adyhoz. Ez a vers közvetlenül „a” Palinódia után következik az 1945-ben az özvegy, Török Sophie (1895 – 1955) által sajtó alá rendezett első Babits-összkiadásban. A Palinódiát Kardos Pál (1900 – 1971) irodalomtörténész is így értékeli, és Ady-utalása alapján Babits Adyhoz akkoriban fűződő érzéseit „tétovának” mondja.[2] De tegyük hozzá, Babits szimbólumrendszere azt a feltételezést is megengedi, hogy általában beszélt a „nagy magyar (vidéki) valóságról”. Igazságtalanok lennénk, ha a Fogarason megírt vers[3] hangvételét konzervatívnak mondanánk, inkább az (elnyűtt szóval) „értékmegőrzési” vágyat halljuk ki belőle. A Nyugatban a vers nyolc évvel keletkezése után jelenik meg ezzel a bevezetővel: Bővebben…

Felségek és feleségek. A Bastille első ostroma

Madame Legros (†1789?)

Heinrich Mann (1871 – 1950) – igazodva a hálátlan utókor szokásához azzal kezdjük, igen, Thomas Mann (1875 – 1955) bátyja – színműveket is írt, melyek közül legismertebb az 1913-ban befejezett három felvonásos dráma, a Madame Legros.[1] A népszerű darabból Michael Kehlmann (1927 – 2005) rendezett tévéjátékot 1968-ban.[2] Madame Legros történetében éppen ő maga az a szereplő, akinek nemes tisztaságához a legcsekélyebb kétség sem férkőzhet; életéről alig tudunk valamit, melynek egy hároméves szakaszában, epizodistaként, csak úgy nyüzsögtek azok a hírességek, akiknek ezzel szemben életük nyitott könyv. Bővebben…

Bárók és bírók. A korona hányattatásai

Così fatta, mi disse: «Il mondo m’ebbe
giù poco tempo; e se più fosse stato,
molto sarà di mal, che non sarebbe…»

Dante (1265? – 1321): Divina Commedia,
Paradiso, Canto otto / 17.: Carlo Martello d’Angiò[1]

„Lenn nem sok évig éltem” – szólt e lángban –
„de, hogyha tovább éltem volna lenn,
most kevesebb baj lenne a világban…”

Dante: Isteni színjáték,
Paradicsom, Nyolcadik ének / 17.: Anjou Martell Károly.
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

A francia, de legalábbis franciás műveltségű, ismeretlen dömés baráttól származó 1308-as Anonymi Descriptio Europae Orientalis (Kelet-Európa leírása egy névtelentől)[3] bő teret szentel Szicília (továbbá Nápoly, Albánia és Jeruzsálem) királya, sok más terület hűbérura, IX. Szent Lajos (1214? – 1270) kevésbé szent öccse, Anjou Károly (1226 – 1285) aspirációinak. Anjou Károly politikájával korábban már nyílt alkalmunk részletesebben is megismerkedni. Szemet vetett ha nem is mindjárt a bizánci trónra, de jelentős konstantinápolyi befolyásra feltétlenül. Messzire tekintett: aggasztották „a vas és arany” cseh királya, II. (Nagy) Přemysl Ottokár (1232 – 1278) kiterjedt hadmozdulatai[4], melyek olykor még a belső viszályok ellenére is hatalmas és erős magyar koronát is zaklatták. A nagy cseh király nyolcad-árpád házi magyar volt: apai nagyanyja, Magyarországi Konstancia (1180? – 1240) III. Béla (1148? – 1196) lánya.[5] Bővebben…

Brahms, Mahler és az utolsó örvény Bad Ischlben

Bad Ischl 1855-ben

Első, 1262-es említése alapján a régióban ha ősinek nem is, de réginek, megjelenésében patinásnak mondható Salzkammergut üdülővidékének elvitathatatlan központja a Traun és az Ischler összefolyásánál Bad Ischl. Nemcsak szelíd természeti szépsége miatt, hanem elsősorban sós, jódos és kénes hőforrásai alapján vált népszerű gyógyüdülőhellyé a XIX. századtól. Néhány nevezetes, a jólét felső fokát mutató villája:

a látens tartományúrnői hatalommal bíró Erzsébet – Seilern és Aspang birodalmi grófnőjeként Széchenyi István gróffal (1791 – 1860) sógorkomaságban áll – és Ferenc József (1830 – 1916) villái

ifj. Johann Strauss villája egykor és ma

Lehár Ferenc (1870 – 1948) villája

Kálmán Imre (1882 – 1953) villája

Természetesen sok más jól menő művész is tartott fenn itt palotaszámba menő nyaralót vagy állandó lakhelyet, így többek között Nestroy (1801 – 1862), de mégis úgy tűnik, hogy elsősorban a könnyűzene korabeli nagymesterei áldozták vagyonuk egy részét az ittlakásra. A fenti sort kiegészíti Oscar Nathan Straus (1870 – 1954) háza.

Bővebben…

Királyi dinnyék

One cantaloupe is ripe and lush,
Another’s green, another’s mush.
I’d buy a lot more cantaloupe
If I possessed a fluoroscope.

Ogden (1902 – 1971): The Cantaloupe

Sárga az egyik sárgadinnye még,
A másik zöld, egyik se szín kék.
Veszek én több nem-sárga sárgadinnyét,
Ha változatosabb lesz már a színkép.

A sárgadinnye. Israel Efraim fordítása[1]

Peale (1774 – 1825): Dinnyék és szulákok (1813)

Különösen becses nyelvemlékünkben, az 1395 körül írt 1316 szócikkes Besztercei szójegyzékben a közreadó Finály Henrik (1825 – 1898) „szőröző” megjegyzésével a tökfélék családján belül nem közvetlenül rokon görög- és sárgadinnye is szerepel[2]:

Bővebben…

Vale atque ave

Multas per gentes et multa per aequora vectus
advenio has miseras, frater, ad inferias,
ut te postremo donarem munere mortis
et mutam nequiquam alloquerer cinerem…

…frater, ave atque vale.

Catullus (A.Ch. 84? – 54): Carmen CI

Sok nép országán, sok tengeren át idejöttem,
testvérem, szomorú sírod elé, hogy a sír
végadományát átadjam neked és a te néma
hamvadhoz szóljak

s búcsút mondok most, áldjon örökre az ég.

101. carmen. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása

Row us out from Desenzano, to your Sirmione row!
So they row’d, and there we landed-”O venusta Sirmio”
There to me through all the groves of olive in the summer glow,
There beneath the Roman ruin where the purple flowers grow,
Came that ’Ave atque Vale’ of the Poet’s hopeless woe,
Tenderest of Roman poets nineteen-hundred years ago,
’Frater Ave atque Vale’ – as we wandered to and fro
Gazing at the Lydian laughter of the Garda Lake below
Sweet Catullus’s all-but-island, olive-silvery Sirmio!

Tennyson (1809 – 1892): ”Frater ave atque vale”[1]

A szivarfafélék családjába tartozó díszes aranyzuhatag. Jelenlegi tudományos neve, a Pyrostegia venusta („bájos tűztető”) John Mierstől (1789 – 1879) származik

Rajta hát Desenzanóból Sirmiónétokba, hó!
Hát eveztek, s ott kiszálltunk, „ó, venusta Sirmio!”
Ott olajfalombon át, hol nyári fény jár, csillogó,
s római rom alján nő a bíbor írisz szirma, szó
ért el: amaz „Ave atque Vale”, hajdan itt lakó
leggyengédebb dalnokától, reményfosztott, jajgató,
„Frater Ave atque Vale” szólt, s mi bolygtunk, nézve: jó
lyd kacajjal mint nevet fel lábadnál a Garda tó,
édes Catullus szigetje, olaj-ezüst Sirmio!

Frater ave atque vale. Devecseri Gábor fordítása[2]

Sleep; and if life was bitter to thee, pardon,
If sweet, give thanks; thou hast no more to live;
And to give thanks is good, and to forgive.
Out of the mystic and the mournful garden
Where all day through thine hands in barren braid
Wove the sick flowers of secrecy and shade,
Green buds of sorrow and sin, and remnants grey,
Sweet-smelling, pale with poison, sanguine-hearted,
Passions that sprang from sleep and thoughts that started,
Shall death not bring us all as thee one day
Among the days departed?

Swinburne (1837 – 1909): Ave atque vale.
In Memory of Charles Baudelaire[3]. XVII

Aludj; s bocsáss meg, ha rosz volt az élet,
Ha jó, köszönj; oly édes a közöny
És boldog az, ki megbocsát s köszön
Elhagyván a kertet, e bús-sötétet,
Hol tar csokorba fontad az avítt
Árny és titok beteg virágait,
A bűn zöld bimbaját s a szürke seprüt,
A szirmot, amely mérges vérbe fult,
A férges szenvedélyt, mely elvadult.
Ugye ott is e titkokat keressük,
És felújul a mult?

Ave atque vale (Charles Baudelaire emlékezetére), XVII.
Kosztolányi Dezső (1885 – 1936) fordítása[4]

Bővebben…

Trükkök ezeregyei

Borges (1899 – 1986) 1952-ben kiadott Otras inquisiciones című tanulmánykötetében, mely nálunk Újabb nyomozások címmel jelent meg Scholz László fordításában 1999-ben, A John Wilkins-féle analitikus nyelv (El idioma analítico de John Wilkins[1]) című esszében a létező John Wilkins (1614 – 1672) létező mesterséges nyelvkonstrukciójáról ír, annak érdekességeiről és következetlenségeiről. Eközben, utóbbi kapcsán, kitér a létező német sinológus és vihart aratott fordító, Franz Kuhn (1884 – 1961)[2] munkásságának egy kevéssé ismert fejezetére.  

Ezek a kétértelműségek, redundanciák és hiányosságok azokra a jelenségekre emlékeztetnek, amelyet dr. Franz Kuhn egy bizonyos kínai enciklopédiában A jóravaló ismeretek égi gyűjteménye a címe mutat ki. Amaz ősi feljegyzések szerint ugyanis az állatok lehetnek a) a Császár állatai, b) balzsamozottak, c) idomítottak, d) malacok, e) szirének, f) mesebeliek; g) kóbor kutyák, h) olyanok, amelyek ebben az osztályozásban szerepelnek, i) őrülten rázkódók, j) megszámlálhatatlanok, k) olyanok, akiket a legfinomabb teveszőr ecsettel festettek, l) másfajták, m) olyanok, akik az imént törtek össze egy vázát, n) olyanok, akik távolról légynek tűnnek.  Bővebben…

Faramond és Faramondo

Faramond (365? – 430)

Le vireton empenné siffla et vint se ficher dans le bras gauche du bossu, Quasimodo ne s’en émut pas plus que d’une égratignure au roi Pharamond.

 Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482[1] (1831). X/4. Un maladroit ami

A tollas nyílvessző kirepült, és sziszegve fúródott a púpos bal karjába. Quasimodo annyit sem törődött a nyíllal, mintha az Faramond király szobrát karcolta volna meg.

A párizsi Notre-Dame. X/4: Az ügyetlen jó barát. Vázsonyi Endre (1906 – 1986) fordítása (1960)[2]

I. Nagy Szent Leó pápa (390? – 461) titkárának, Aquitániai Szent Prospernek (390? – 455?) az Epitoma chronicorumja, Summája, utólag kapott ismertebb nevén a Chronicon Prosperi, Prosper-krónika[3] így ír Faramondról:

Bővebben…

§ & ¶

Rögtön kezdjük egy kisebb kitérővel. Id. Szily Kálmán (1838 – 1924) A magyar nyelvújítás szótára című munkája 1902-es első kiadásában „parafa” szavunkat ilyen összefüggésben említi[1]:

Ez annál is sejtelmesebb, hogy (minden „becsületes” tölgyhöz hasonlóan) a bükkfafélék családjába tatozó, itt említett paratölgy (melynek magyar neve tehát a parafa nevéből származik vissza) angolul cork oak, „parafa-tölgy”.

arany aguti brazildiót tör fel

A faj jellegzetes mediterrán növény[2], így se földrajzi, se biológiai rokonság nem fűzi a fazékfafélék családjába tartozó brazildióhoz. Ezt paradiónak is nevezik Brazília egy hatalmas tájegysége, az ótupi néveredetű[3] Pará után[4]. És hogy még furcsább helyzet álljon előttünk: a Parától mintegy 8000 kilométerre délnyugat-nyugatra fekvő Pitcairn-szigeteken is élő mályvaféle hibiszkusz-gyapotfát (melyet azért emlegetek előnévvel, hogy egy híresebb, szintén mályvaféle gyapotfával, a kapokfával ne keverjünk) egy 1831-es beszámoló szerint a pitkern nyelven paraunak mondják.[5]

A hibiszkusz-gyapotfa angolul corkwood, „parafa-fa”; faanyagából parafát helyettesítő anyagot állítanak elő[6]. (Egyes tévhitek szerint ez a fa adja a valódi parafát.) Ez esetben is földrajzi-biológiai okok garantálják, hogy véletlen az egybeesés. „Para” szavunk pedig valószínűleg finnugor eredetű.[7] Annyi tehát bizonyos, hogy „parafa” szavunknak semmi köze az ógörög παρά, para, „mellé” szóhoz[8], mely az indoeurópai preh-, „előtte”, „elé-” gyökből[9] származik, és amely egyben az ugyanilyen értelmű latin prae őse is. Ez az eredmény fontosabb, mint elsőre tűnik. Bővebben…

Birsmagvak és loknik

Poor thing! Her hair can have no bandoline ever since, I should fancy. What a brave girl too not to shriek or faint!  

Blackmore (1825 – 1900): Cripps, the Carrier: A Woodland Tale (1876). Chapter XVIII – A Flash of Light[1]

Szegény pára! Azóta se kellett bandoline a hajára, tűnődöm. És micsoda bátor lány! Nem sikított, nem ájult el…

Cripps, a fuvaros. Erdővidéki történet. XVIII. fejezet: Felvillanás

birsalma és magvai

A rózsafélék családjába tartozó birsnemzetség tudományos nevét, a Cydoniát Philip Miller (1691 – 1771) állította a gyümölcs vélt származási helye, a krétai Kydonia neve alapján. Az összefüggéseket már támadt alkalmunk részletezni. A birsalma magvát az orvostudomány külön cydonium névvel is illeti például Balogh Kálmán (1835 – 1888) 1883-ban kiadott Orvosi Műszótárában.[2] Bár, mint magyar kutatók egy csoportja beszámol róla, Daniela Alesiani és munkatársai 2010-ben kimutatták a magvak kivonatának veseráksejtek burjánzását gátló képességét[3], az orvostudomány régi keletű érdeklődése nem ennek a hatásnak szól. A cydoniumból nyákot lehet kivonni.[4] Ennek pedig a gyógyászaton és a konyhaművészeten[5] túl egy harmadik tudományág is nagy hasznát veszi.  Bővebben…

Taplók

Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.

S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!

Babits Mihály (1883 – 1941):
Olvasás közben (1903)[1]

A magyar katolikus egyház, sit venia verbo, égető szükségét érezte „saját” magyar nyelvű bibliafordításának, melyet Pázmány Péter (1570 – 1637) munkatársa, Káldi György (1573 – 1634) jezsuita szerzetes és hittudós teljesített. A fordítást 1626-ban (tehát a Károli-fordításhoz képest 36 év késéssel) nyomtatták Bécsben.[2] A XIX. században legfőbb ideje volt a frissítésnek. Tárkányi Béla (1821 – 1886) egri kanonok munkája 1865-ben jelent meg. Kováts Sándor (†1915?) teológus, későbbi apátfalvai plébános a tegnap már emlegetett Hittudományi Folyóiratban ennek revízióját sürgeti terjedelmes összeállításában (különféle kisebb és még kisebb hibákra hivatkozva).[3] Ugyanakkor, méltányosan, kitér Szent Jeromos (347? – 420?) Vulgatájának és a héber eredetinek egyes eltéréseire is. Így például József (Kr.e. 1562? – 1452?) egyik álmáról szólva (1Móz37:8) megállapítja:

A fomitem ministravit, „gyúanyagként szolgáló” (beszámoló) fordulatának valóban nincs párja az eredetiben, illetve a fordításokban általában. Nézzük közelebbről az indoeurópaira visszavezetett latin fomes szétágazásait! Bővebben…