Irodalom kategória bejegyzései

Aventinus

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) az Aeneis VII. énekében megénekli, hogy a latinok királyát – neve szinte ajkainkra tolul: Latinus – apja, Faun távoli susogása arra inti,

Ó, gyerekem, ne kivánd lányod láncolni latinhoz.

Így jut lánya, Lavinia, az atyja birodalmában, Latiumban alapított Laurentium városának úrnője a számukra idegen Aeneas kezére. Az emiatt kirobbant háborúskodást Vergilius részletesen ismerteti. Boccaccio (1313 – 1375) 1361-es De mulieribus clarisa (Dicső asszonyokról) XLI. fejezete Laviniáról szól. Lavinia elővigyázatosan egy erdő rejtekébe húzódik vissza megszülni házasságuk posztumusz gyümölcsét, tartva Aeneas Creusától származó fia, Ascanius bosszújától. Emiatt a gyermeket Julius Silviusnak (†Kr.e. 1110?) nevezték.[1] Julius családi alapú név, magát Ascaniust Julusnak is hívták. Ennek döntő szerepe van az eposz létrejöttében. Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44), következésképpen vérrokona és fogadott fia[2], a mű megrendelője, Augustus császár (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) magát Aeneas leszármazottjának tekintette[3]. Julius Silviusnak, akinek alakja már-már kezd kibontakozni a mondavilágból, a mellékneve utalás születési helyére: a silva latinul „erdő”. Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) a Róma története I. könyve 3. fejezetében mintha nem akarná feszegetni a kényelmetlen részleteket. Azt mondja, a szerinte Ascaniustól származó Silvius a véletlen folytán az erdőben jött a világra. Utódai Alba Longa trónján mind viselték ezt a melléknevet. Egy kései leszármazottját, Romulus Silviust (†Kr.e. 854?) – 101 évvel a „nagy” Romulus híres városalapítása előtt –, Kis Ferencné (1916 – 1962) fordításában, villámcsapás érte, és így közvetlenül Aventinusra szállt a királyság. Emezt egy dombon temették el, mely ma része Róma városának, s az ő nevét viseli.[4]

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

A városalapító testvére, Remus az Aventinust választotta székhelyéül, és vannak magyarázatok, melyek szerint az akkori madárjóslatokról (aves: „madár”) kapta nevét a domb.[5] Bővebben…

Reklámok

Szigfrid, III. felvonás

Egy 1857. június 28-án keltezett, Liszthez (1811 – 1886) írt levelében Wagner (1813 – 1883) azt írja, ifjú Szigfridjét szépséges erdei magányba vezette, és otthagyta őt egy hárs alatt, majd szívből fakadt könnyek között elhagyta őt – de hol is lehetne Szigfrid ennél jobb helyen? Két hét után mégis visszatér a kompozícióhoz, és a Szigfrid (WWV86C) második felvonásából hiányzó taktusokat még papírra veti. Derrick Robert Puffett (1946 – 1996) úgy fogalmaz, Wagner nem akarta elveszíteni a fonalat. Gyaníthatjuk, inkább attól tartott, hogy egy előre nem látható szünet A nibelung gyűrűje kompozíciós munkájában stílusát alapvetően megváltoztathatja, és ez a változás inkább essen két amúgy is karakteresen eltérő mondandójú felvonás közé. Augusztus 9-ére végez a vázlatokkal. Bővebben…

A datolyakagylótól a körtemuzsikáig

Délután kimentem a vásárba, és elvásároltam a kincset. Vettem rajta egy szép körtemuzsikát. Olyant, amelyiknek az egyik oldala pirosra van festve, a másik meg sárgára. De olyan volt az, akár az igazi körte. Valami bolond darázs annak is nézte, s bizony még belekóstol, ha bele nem fújok a körtemuzsikába.

Móra Ferenc (1879 – 1934): A körtemuzsika[1]

datolyakagyló

datolyakagyló

A Tolnai Új Világlexikona szerint a datolyakagyló alakja és (héja) színe alapján kapta nevét.[2] Az Uj Idők Lexikona megerősíti a nem meglepő szófejtést.[3] A fúrókagylófélék családjába tartozó faj (magát savas nedveivel és mozgásával kövekbe fúrva) meglehetősen biztonságos életet él, melynek természetes tartama 11-20 év közé tehető.[4] Ma az Atlanti-óceán északkeleti régiójában és a Földközi-tengerben honos.[5] Id. Plinius (23 – 79) többször is szóba hozza A természet históriájában. A IX. könyv 87. fejezetében dactylusnak nevezi, a datolyakagyló az ő korában tehát mutatóujjra emlékeztette megfigyelőit. Mindenesetre Georges Léopold Chrétien Frédéric Dagobert Cuvier báró (1769 – 1832) a dactylust a datolyakagylóval kapcsolja össze.[6] Nemcsak ő, hanem első besorolója, Linné (1707 – 1778) is. A Pholas dactylus tudományos nevet adta a datolyakagylónak, és éppen Cuvier volt az 58 évvel később, aki egy másik fajnévvel, a „kérges” jelentésű callosával próbálkozott. A datolyakagylók nemneve, a Pholas eredete is természetes. Az ógörög φώλιος, folios „lyukat”, „barlangot” jelent, a φώλας, folas az oda rejtőzőt.[7] Id. Plinius a datolyakagyló „csodás” tulajdonságáról, a biolumineszcenciáról is megemlékezik, ezúttal leghűbben a valósághoz. A datolyakagyló a szentjánosbogár-félék családjának fénykibocsátási módszerét alkalmazza. Vízben lebegő táplálékát[8] ezzel világítja meg, közülük az élőket ezzel csalogatja a biztos halálba[9]. Bővebben…

Shakespeare és Schubert

StathamHenry Heathcote Statham (1839 – 1924) elismert építész és szakíró volt, rá bízták az akkor még Encyclopædia Britannica írásmóddal írt című lexikon 11., 1911-es kiadása Építészet címszavának[1] megírását. Bach-hívő műkedvelő zeneértő is volt, orgonán is játszott. Mondhatnánk, kifogástalan életrajz. Műkedvelése azonban keserű műgyűlölettel párosult. Ő ajándékozta meg zenekedvelő közönségét a híres felismeréssel, hogy Wagner (1813 – 1883) gaz Beethoven (1770 – 1827) sírján.[2] Amikor a nála lényegesen békülékenyebb, szintén műkedvelő zeneértő, sir George Grove (1820 – 1900) által szerkesztett Zenei lexikon Schubert (1797 – 1828)-címszót is magába foglaló kötete megjelent, nagy erővel támadta meg. Suzannah Clark taglalja a kritikát. Nyilvánvalóan egyetlen szavunk sem lehet az ellen, hogy Statham kifogással él terjedelmi arányok ügyében, már a címszó megjelenése előtt is, 1881-ben. Egy lexikonnak tárgyilagosnak kell lennie, nem tükrözheti szerkesztője értékválasztását. Ha Bach (1685 – 1750) 5, Händel (1685 – 1759) 10 és Beethoven 50 oldalt „kap”, akkor bármennyire is szeressük Mendelssohnt (1809 – 1847) – Statham nem szerette, stílustalannak tartotta – , a neki szánt 60 oldal valóban túlzásnak (curious disproportionnak, „furcsa aránytalanságnak”) tűnik. Képzelhetjük Statham haragját, amikor az általa megvetett Schubert címszava még Mendelssohnénál is hosszabb lett. 1883-as fulmináns cikkében pontról pontra haladva, ahol a lexikon Schubertet nagyra értékelte, ő gyorsan lehúzta.[3] De még ez a kérlelhetetlenül szívós kritikus is megenyhül, ahol nem tehet mást, persze a maga aligha vállalható stílusában. Mint Julian Horton idézi, the two love songs by Schubert which are the most manly and healthy in tone are both inspired by Shakespeare’s words, viz. ʻHark the Lark!’ and ʻWho is Sylvia’ and it is remarkable how very English they are in spirit, the latter especially, azaz „Schubert legférfiasabb és legegészségesebb hangvételű két szerelmes dalát egyaránt Shakespeare szavai ihlették, úm. Halld! pacsirta és Szilvia, ki vagy, és figyelemre méltó, milyen nagyon angolok ezek szellemiségükben, kiváltképp az utóbbi”. Bár Horton példákkal támasztja alá, a korban gyakori forgolódás a „férfiasság” mint művészi kategória körül akkoriban más érzelmi töltetű volt, mint lenne manapság, a célozgatás az „egészségességre” még így is valamelyest bárdolatlannak tűnik. Meglehet, ezek a művek „angol szellemiségűek”, de ugyanígy német, osztrák, magyar és francia szellemiségűek is, sőt, nincs nemzet, melyhez ne szólnának. Nemrég, az „utóbbi” dalról szólva megpendítettük, hogy Schubert és Shakespeare (1564 – 1616) kapcsolata megérne egy kis külön részletezést. Teljesítsük ígéretünket! Bővebben…

Fél Edwárd és a mutyi

Genti kézirat

A tewkesburyi csata 1471. május 4-én, melyben Lancasteri Edwárd herceg (1453 – 1471) életét vesztette (egyetlen angol trónörökös, aki harcmezőn halt meg)

GLOSTER

On me whose all not equals Edward’s moity

Shakespeare (1564 – 1616): Richard III (1591? 1592?), I/2[1]

GLOSTER

Hozzám, ki fél Edwárddal fel nem érek…

III. Richárd, I/2. Vas István (1910 – 1991) fordítása[2]

A III. Richárd kedvenc tárgyaink közt szerepel, korai kiadásainak specialitásairól is volt módunk beszélni. Ha eltekintünk Shakespeare szabad időkezelésétől, utalások alapján – Gloster (1452 – 1485) Lancasteri Edwárdot, mint közli velünk, negyedéve rosszkedvében kardja hegyére tűzte – megállapíthatjuk, hogy 1471 augusztusában járunk ekkor. A monológját vérfagylalóan bravúros párbeszéd előzi meg közte és az általa Edwárd herceg megölésével özveggyé tett Neville Anna (1456 – 1485) között, melynek során akkora sikerrel állítja Annát, leendő feleségét a maga oldalára, hogy ezen maga is meglepődik. Anna távoztával ugyanilyen bravúrral sorolja a maga ellen szóló érveket, melyek egyike az, amit idéztünk. Bővebben…

Éji dalok Schubertről és Schoberről

Vannak műkedvelők, kiváltképp német földön, akik mások munkáiban csak azt szeretik, amit oda maguk helyeztek. Mint egyes rovarok, melyek testhőmérséklete nem elegendő kicsinyeik kikeltésére, más rovarok testébe helyezik petéiket… Ilyen emberek a kritikusok és barátok, akik önmagukban ártalmatlanok, de különösen veszedelmesek gyakorló művészekre. Közéjük tartozik Schober.

Grillparzer (1791 – 1872): levél Enkhez (1788 – 1843),
1837. október 26-án

Kecskeméti István (1920 – 1999) zenetörténész, az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárának vezetője az OSZK Híradó 1969. július-augusztusi számában a rendelkezésére álló rendkívül szűk helyen kultúrtörténeti fontosságú bejelentést tesz. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete megbízásából Turay Mihály – a színházi karmester (1884? – 1978) akkor 85. életéve körül jár[1], így valószínűbb, hogy fia jön számításba – magyar színházzenei anyagot kutat ömlesztett nyomtatványokban…  Bővebben…

Rend és rendetlenség: kaszáspókok

Pókszabásúak. Georg Adolf Glitsch (1827 – 1909) litográfiája Ernst Heinrich Philipp August Haeckel (1834 – 1919) szabadkézi vázlatai alapján Haeckel Der Kunstformen der Natur, Művészeti formák a természetben című műve 1904-es kiadásában

Pókszabásúak. Georg Adolf Glitsch (1827 – 1909) litográfiája Ernst Heinrich Philipp August Haeckel (1834 – 1919) szabadkézi vázlatai alapján Haeckel Der Kunstformen der Natur, Művészeti formák a természetben című műve 1904-es kiadásában

A kaszáspókok rendje több mint 6300 fajt számlál. Bár a pókszabásúak osztályába tartoznak, mégsem pókok; ez két külön rend (más koncepcióban alosztály[1]), néhány másikkal együtt, mint amilyen a skorpiók, sapkás pókok és atkák rendje, melyeket, mások mellett, az Amatőr természetbúvárok oldala mutat be ízesen[2], hozzá illusztrációt is mellékelve. Bővebben…

A fogoly szomorú világra jötte és szomorú nyelvfejlődése

fogoly

fogoly

A fácánfélék családjába tartozó, általunk már szóba hozott fogoly igen elterjedt Európa és Kis-Ázsia területein. Mintegy 17 millió km2-t lakik be, és bár egyedszámát (a távolabbi vidékekre indukáltakkal együtt) csak tág határokon belül tudják megbecsülni (3 millió 900 ezer és 7 millió 600 ezer között), azt csökkenőnek tartják.[1] Tudományos binómenét, a Perdix perdixet, kevéssé meglepően, Linnének (1707 – 1778) köszönheti.[2] A latin név a görög πέρδιξ-ből (perdix) származik, és ha helytállók a feltételezések, akkor göcögő hangja sodorta szegény állatot ebbe a szégyenbe. Az indoeurópai perd-, „szellenteni” gyök[3], mely az azonos jelentésű angol fart előzménye is[4], a hellén kultúrát az azonos jelentésű ógörög πέρδω, perdo (egyes szám első személyben πέρδομαι, perdomai) απαρέμφατο-val (aparemfatóval), azaz főnévi igenévvel ajándékozta meg[5], és ez vezethetett a fogoly görög nevéhez, a πέρδιξ-hez (perdix)[6]. Ófrancia közvetítéssel ebből származik a madár mai angol neve, a partridge is.[7] Mielőtt felcsillanna szemünk (orrunk?) a megfelelő magyar szó és a „fogoly” egymáshoz hasonló „csengésétől”, legbiztosabb megismerkednünk a nyelvtudomány álláspontjával.

császármadár

császármadár

Ez szerint mindkét magyar szó uráli eredetű, megállapíthatóan semmi közük egymáshoz, a fogoly börtönben sínylődő névrokonához sem, sőt, magához a Perdix perdixhez mint madárhoz sem nagyon, mert a „fogoly” szó eredetileg a szintén fácánféle császármadarat jelölhette, és arról csúszott át a szó a mai jelentésébe.[8] Bővebben…

Romain Rolland meggyőzése és meggyőződése

VADIER, ricanant.

La République ne sera libre, la République ne sera pure, que quand la République ne sera plus.

Romain Rolland: Danton, Acte III (1901)[1]

VADIER (gunyosan)

A köztársaság nem lesz addig szabad, a köztársaság nem lesz addig tiszta, mig a köztársaság el nem pusztul.

III. felvonás.
Sebestyén Károly (1872 – 1945) fordítása (1920)[2]

A kitűnő neveltetésben részesült Romain Rolland fiatalon zenei tanulmányokat folytatott, így nem is meglepő, hogy nagyon hamar kialakult elkötelezettsége és vonzalma az egyetemes és egységesnek látni kívánt európai kultúra iránt, ezen belül, szintén érthetően, különösen a német zeneművészet iránt. A Sorbonne első zenetörténeti doktorátusát 1895-ben mindamellett más tárgyban írta Histoire de l’Opéra in Europe avant Lully et Scarlatti (Az európai opera története Lulli és Alessandro Scarlatti előtt)[3] címmel. 1892-ben vette feleségül Clotilde Bréalt (1870 – 1946), akitől tíz gyermektelenségben töltött házasév után, 1901-ben vált el. Az elvált asszony a következő évben ment feleségül Alfred Cortothoz (1877 – 1962), aki oldalán haláláig kitartott.[4]

Bővebben…

Quasimodo és az ulánusok

Il y avait seize ans à l’époque où se passe cette histoire que, par un beau matin de dimanche de la Quasimodo, une créature vivante avait été déposée après la messe dans l’église de Notre-Dame, sur le bois de lit scellé dans le parvis à main gauche, visà-vis ce grand image de saint Christophe que la figure sculptée en pierre de messire Antoine des Essarts, chevalier, regardait à genoux depuis 1413, lorsqu’on s’est avisé de jeter bas et le saint et le fidèle. C’est sur ce bois de lit qu’il était d’usage d’exposer les enfants trouvés à la charité publique. Les prenait là qui voulait. Devant le bois de lit était un bassin de cuivre pour les aumônes.

Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482 (1831).
IV/1. Les bonnes âmes[1]

Történetünk ideje előtt tizenhat esztendővel, Quasimodo vasárnapjának szép reggelén, a Notre-Dame templomában mondott mise után egy élőlényt tettek ki a bal oldali előcsarnok falába erősített falócára, Szent Kristófnak azzal a nagy képmásával szemközt, amelyet Antoine des Essarts lovag úr kőbe faragott mása már 1413 óta nézett térden állva, míg csak eszébe nem jutott valakinek, hogy a szentet is, a hívét is eltávolítsa onnét. Erre a falócára tették ki a közjótékonyság irgalmába ajánlott lelenceket. Aki akarta, onnét elvihette őket. A falóca előtt réztál volt, az alamizsnának.

A párizsi Notre-Dame 1482.
IV/1: A jótét lelkek. Antal László (1924 – 1996) fordítása (1986)[2]

Az oktáva, vagyis a húsvétvasárnap beköszöntétől számított nyolc nap betetőzése, gyakran ezt a napot magát hívják oktávának[3], a fehérvasárnap (dominica in albis depositis); latin nevéhez hűen, a nagyszombaton megkeresztelt ókeresztény neofiták („friss hajtások”) ekkor váltottak át ünnepi fehér öltözetről köznapira. Ez a napja a visszatérésnek a katolikusok legszentebb ünnepköréből, a húsvétból a szokásos egyházi évbe. Ez magyarázza a nap angol nevét (Low Sunday, „lenti vasárnap”).[4] A fehérvasárnap miséjének introitusa, kezdőéneke a következő igehelyre írt gregorián himnusz:

Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek
1Pét2:2[5]

A Vulgatában:

sicut modo geniti infantes, rationabile, sine dolo lac concupiscite: ut in eo crescatis in salutem
1Pet2:2[6]

És hogy kedvelt regényhősünket mégsem Sicutmodónak hívják? Ennek oka az, hogy a 383-as kiadásúnak tekintett Vulgatát megelőző ősi latin szentírás-gyűjteményben, a Vetus Latinában („Régi latin gyűjtemény”)[7] ugyanez az apostolilevél-részlet még így szerepel:

quasi modo geniti infantes rationabile sine dolo lac concupiscite ut in eo crescatis in salutem[8]

Bővebben…

A fácán és az ördög

Baráthosi Balogh Benedek (1870 – 1945) 1904-ben japán mesék művészi fordításait tette közzé a Budapesti Szemlében. Közülük az első az ismert japán mesehős, Momotaro küzdelme az invazív ördögökkel. A fordító egyben a japán szó fordítását is közli: Baraczkfi. Egy hangsúlyozottan ősöreg asszony (figyeljük majd meg az életkorát) patakparti mosás közben valamire felfigyel…

Előrehajolva nézte az öreg asszony az úszó csodát. «Ez már aztán derék egy baraczk — motyogta magában — ötven esztendős multam az idén, de ehhez foghatót még nem is hallottam életemben, nemhogy láttam volna; felséges íze lehet! Megvárom, kifogom s haza viszem az én öregemnek: ej! de fog örülni neki Istenem».

Egy mondóka segítségével magához csalogatja a barackot. A csoda otthon így folytatódik:

Ám alig hogy hozzáértette a kést a baraczk belsejéből egy tündércsengésű gyerekhang szólalt meg:
— Várj csak egy kicsit édes öregapám! — Alig hogy elhangzott e szó a baraczk magától kétfelé nyilt, kiugrott belőle egy aranyos, édes fiúcska s a két öreget köszöntve, így beszélt az ijedtségtől szólni sem tudó párhoz:
— Ne féljetek, ne féljetek! Nem vagyok én rossz manó; az Isten parancsára az égből jöttem le hozzátok. A jó Isten könyörült fájdalmatokon, hogy nincs gyereketek s engem nektek ajándékozott. Neveljetek föl, mint saját gyermeketeket. Ne féljetek, jó fiú leszek.

Takeucsi Keisu (1861 – 1942): Momotaro és társai (kutya, majom és fácán)

Takeucsi Keisu (1861 – 1942): Momotaro és társai (kutya, majom és fácán)

Bármekkora is volt a két „öreg” öröme, azt beárnyékolja a hazájukat fenyegető veszedelem.

Ebben az időben rossz napok jártak Japánra. Az északkeletre fekvő ördögsziget gonosz lakói mindegyre betörtek az országba s a lakosok százait elrabolva, megették.

Innentől a történet „utaztató”: ki más, mint Momotaro, az addigra nagy hírű csodagyerek indul felszabadító expedíciójára. Ahogy az mindmáig szokás maradt számítógépes játékokban (kevesebb költőiséggel), útja során ezzel-azzal találkozik. …Hirtelen egy igen szép fáczán repült Momotaró lábai elé… Ez a fácán aztán, számos sors- és fajtársával együtt, nagy sikerrel viszi diadalra Momotaro szent ügyét.[1] Az Isten kegyelméből idős embereknek adott gyermektől a gonosz legyőzése a természet erejével mind olyan „toposz”, mely többször is megkerülte a glóbust, amíg volt monda, hit és mese.


Szatledzs

Szatledzs

Egészen más hangulatot áraszt a Vadász- és Verseny-lap egy 1872-es közlése, mely egy leírás, A Himalaya hegyei közt befejező része. A mondhatni vérbő, vernakuláris stílus ellenére a beszámoló keletkezési körülményei sokkal rejtélyesebbek. Szerzőjükről, egy bizonyos Field nevű sikeres vadászról annyit tudunk meg, hogy Brit-India vezérkari tisztje. A lap nem tünteti fel forrását, de biztosra vehetjük, hogy német közvetítéssel érkezett hozzá. Példának okáért a jelentős nyugat-indiai folyamot, az Indusba ömlő Szatledzset nem az angol Sutlej, hanem a korabeli német Setletsch írásmóddal közli[2] (a mai német név Satlej).

Bővebben…

Búelterelő posz-t

Méhek és pillangók végső zavarban kerimbózsáltak a megcsonkított, özvegy lombok körül, néha le-lecsapódtak a földre, ahol kupacokba gyűlt a lenyírt virág, egy pöször nagy zengéssel a Gizi borzas hajába akadt, mintha valami lángba szállt volna bele…

Babits Mihály (1883 – 1941): Hatholdas rózsakert[1] 

Dávid Ilona, Psota Irén (1929 – 2016) anyja ellenőrizhetetlen forrás szerint talált gyerek volt, aki vezetéknevét megtalálójáról, egy malmosról kapta.[2] Amint a Színes Rádió- és televízióújság 1994-ben írja, ijedtében Psota Irén is magyarosított, néhány évig a Dávid Irén név reprezentálta őt a színlapokon, de aztán megdühödött és visszapsotásodott.[3] Az „ijedelem” itt a vezetéknév nem kellően „művészi” csengésének szólt, de a végső belátás azt mutatja, a művésznő felismerte az eredeti vezetéknévből sugárzó erőt. A Psota, Pszota családnévre régóta vannak adataink. Csorba Béla a 2005-ben megjelent nagyszabású Családnévkutatás és telepítéstörténet című tanulmányában már 1808-as iratokban feltűnő, szlovák származású Pszotákat említ.[4] A „nyomorúság” jelentésű cseh és szlovák psota szó a pesből („kutya”) ered (a szokásos „-ság”, „-ség” képzéssel „kutyaság” értelemben).[5] És bár családnevek körében nem egyedülálló ez a hangulat, látjuk a Pórok példáján, ne engedjünk a könnyű magyarázat csábításának! Prohászka János (1887 – 1970) 1950-ben Pszota nevű településről beszél.[6] Adamóczi és vittenczi Borovszky Samu (1860 – 1912) teljességében csak 1914-re megjelent monumentális munkájában, a Magyarország vármegyéi és városaiban a mai szlovák Závadáról, az akkori Érújfaluról így ír: A községhez tartozik Csengőd-puszta, mely azelőtt Pszota néven volt ismeretes.[7] (Csengőd-pusztát ne keverjük a kiskunsági Csengőd pusztával.)

Csengőd-puszta és Csengőd puszta

a vannulói bivalygazdaság

Pusztaságokat hajlamosak vagyunk értéktelennek tekinteni. A dél-olasz helybeliek Vannulo egykori pusztaságának nevét is a terület „nullaságával”, „értéktelenségével” magyarázzák, de ez csak a kietlenséghez fűződő, ma is fennmaradó érzelmeiket mutatja, etimológiának (az egyetlen l alapján), hűen a vidéket naggyá tevő mozzarellaüzemhez, „konyhainak” mondható. „Puszta” szavunk szláv eredetű, a szlovák pustý az egyik közvetítő. A szláv megjelenítések az előszláv pustъ, puszt, „üres” szóra mennek vissza[8], vagyis semmi közük a peshez, a „kutyához”. A Borovszky által előidejűnek mondott Pszota helymegjelölés származhatott a helyi magyarok „puszta” szavából félrehallással vagy hangzóátrendezéssel. Fordítva is elképzelhető: ha már egyszer úgyis pusztaság a terület, miért is ne magyarosíthatnánk a máskülönben „nyomorúság” jelentésű Pszotát (Csengőd-) pusztára? Legvalószínűbb azonban a párhuzamos nyelvfejlődés. Nyugodtan kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy a két név egymástól elszigetelten formálódott hasonlóra. Az mindenesetre biztosra vehető, hogy az 1808-as tót Pszota családnevek eredete valamely helységnév, talán éppen Borovszky Csengőd-pusztája, Pszota. Sipos Ferenc ökörködését arról, hogy a Psota nevet először egy keletír krónikás viselte, mert uralkodója újabb és újabb post scriptumokat, utóiratokat követelt tőle[9], hagyjuk az út szélén. Bővebben…

Jobb állni, mint járni

Megesik, hogy alkalmi beszámolóm elejére mottót teszek, kisebb ármánnyal ezzel garantálva annak egy-két mondatnyi érdekességet vagy előrehozott tanulságot. De hogy ez az ártatlannak tűnő, rendszerint utólagos munkálat is hordozhat veszélyeket magában, arra legyen példa éppen ez a bejegyzés, amikor a kiválasztott mottó maga vált az eredeti céltól egészen eltérő képzettársítások kiindulópontjává. Így a mai írás főszereplői idézetek, laza és elhagyható összekötő szövegekkel. Bővebben…

VIII. Kelemen és a proxy szerver erőltetett kapcsolata

Лишь только белый плащ с багряной подбивкой возник в высоте на каменном утесе над краем человеческого моря, незрячему Пилату в уши ударила звуковая волна: «Га-а-а…» Она началась негромко, зародившись где-то вдали у гипподрома, потом стала громоподобной и, продержавшись несколько секунд, начала спадать. «Увидели меня», – подумал прокуратор.

Булгаков (1891 — 1940): Мастер и Маргарита (1928 – 1940). Часть первая, глава 2. Понтий Пилат[1]

Mihelyt a bíborbélésű fehér palást feltűnt az embertengerből felnyúló kőszirt magasán, a behunyt szemű helytartó fülét hangok morajlása ütötte meg: „Haaa…” Halkan kezdődött, valahol a tér legtávolibb részében, a hippodrom felől, majd egyre erősödve mennydörgő robajlássá fokozódott, s néhány másodperc múlva ismét elhalkult. „Megláttak” – állapította meg magában a prokurátor.

Bulgakov: A Mester és Margarita. Első könyv, 2. fejezet: Ponczius Pilátus
Szőllősy Klára
(1913 – 1970) fordítása (1967)[2]

Róma más szempontból is pörkölő 1600-as évére teszik, hogy VIII. Kelemen pápa (1536 – 1605), szembeszállva tulajdon tanácsadóival, nemhogy betiltotta volna a kávé, „a sátán itala” fogyasztását, de egy korty után kijelentette, túl értékes az ital ahhoz, hogy átengedjük a hitetleneknek, sőt, teszik hozzá lelkes legendagyárosok, ott helyben meg is keresztelte a kávébabokat. Ez utóbbi nyilvánvalóan elképzelhetetlen. VIII. Kelemen az ortodoxia lánglelkű őre volt. A korty alapján meghozott ítéletről szóló beszámoló is kegyesnek tűnik. Ki lelte valaha is élvezetét az első korty kávéban? A szentatya azonban jó kormányos volt, bőven volt alkalma hírét hallani a kávénak. Tisztában lehetett kereskedelmi fontosságával és a fehér ember munkaerejére kifejtett várható hatásával. Hiszen 1585-ben Velence Isztambulba delegált leköszönő bailója, azaz követe (fő feladata a kereskedelmi kapcsolatok erősítése és kiépítése volt), Giovan Francesco Morosini bíboros (1537 – 1596)[3] – nem összetévesztendő az azonos nevű, későbbi pátriárkával – a Serenissima szenátusa előtt beszámolt a törökök kahavè nevű, forró fekete italáról, melynek fogyasztása megnehezítette elalvásukat. Mindezek után csak csodálni tudjuk, hogy még néhány évtizednek el kellett telnie európai kávéházak megnyitásáig.[4] Szép lassan kávézók töltötték meg a velencei Szent Márk tér Procuratiéje, azaz Prokurátor-palotái árkádjai alját.

Canaletto (1697 – 1768): Szent Márk tér a környező Procuratiével (1735 körül)

Bővebben…

Széljegyzet

„Pászmába gyűrte létem porát bősz idő.” Miért iszonyú ez a képzeletbeli verssor? Kezdjük a bírálatot színtisztán értelmi alapon! A „létünk” mint olyan, tanultuk, lehet „ontologikus”, azaz együtt mozgó, a világra reflektáló, és lehet „ontikus” – itt valamiért szegény követ hozzák … Bővebben…