Irodalom kategória bejegyzései

Izolda anyja és a tudós nők

liebe ist ein alsô saelic dinc,
ein alsô saeleclîch gerinc,
daz nieman âne ir lere
noch tugende hât noch ere.

Gottfried von Strassburg († 1215?):
Tristan und Isolt (1210?)[1]

Oly boldogság a szerelem,
Oly áldásos igyekezet,
Soha senki el nem ér
Nélküle becsületet és erényt.

Trisztán és Izolda

Gottfried von Strassburg életbölcsességekkel gazdagon díszített, nagyszabású szerelmi és hőskölteményének ősforrásait vannak, akik perzsa földön kutatják, de a keltisztikusok pozíciói erősebbek. Szerintük a kelta világ nyugati peremén, vagy Walesben, vagy a cselekmény valamely főbb helyszínén (Írországban vagy Cornwallban) keresendő a történet magva.

Cornwall

Mindenesetre valószínű, hogy a költő ismerte a XII. században alkotó normann Thomas d’Angleterre anglo-normann nyelven 1170-75 között írt Tristranját[2], mely Európa-szerte nagy hatást gyakorolt[3]. Műve nem maradt fenn egészben, de a tragikus befejezés a feldolgozások láncolatán át gondolatilag szinte változatlanul megy át Wagner (1813 – 1883) 1859-re befejezett Trisztán és Izoldában (WWV90) Izolda szerelmi halálába:

”Amis Tristran, quant mort vus vei,
Par raisun vivre puis ne dei.
Mort estes pur la meie amur,
e jo muer, amis, de tendrur,
Quant jo a tens ne poi venir
Pur vos e vostre mal guarir.

Se jo i fuisse a tens venue,
Vie vos eüsse rendue,
E parlé dulcement a vos
De l’amour qui fud entre nos…”

„Hogy halva látlak, Trisztanom,
Nem élhetek tovább, tudom.
Megölt értem a szerelem,
Engem pedig a gyötrelem,
Hogy nem jöhettem hamarabb
Meggyógyítani bajodat;

Ha partot érhetek elébb,
Új életet öntök beléd;
És gyöngéden beszélhetek
Kettőnk szerelméről neked…”

Képes Júlia fordítása (2001)[4]

Trisztán, Izolda és a bájital az 1330 és 43 között készült Libro de buen amorban (A jó szerelem könyve)

A szintén normann Béroul (1160? – 1213?) Roman de Tristanja (Trisztán regéje) már minden bizonnyal erre a műre épít, de a feltehetően szintén ebből (is) táplálkozó Gottfried von Strassburg-féle gigantikus feldolgozás is óriási népszerűségre tett szert. Forrásai sokfélék, hiszen vannak, akik a költemény utópikus vallásosságába még a látomásairól híres Bingeni Szent Hildegárd apátnő (1098 – 1179) írásait is beleérzik.[5] Őrzőhelyéről, a Müncheni Állami Könyvtárról Müncheni kódexnek is nevezett, az 1250 körül Strasbourgban írt példány a ma ismert legősibb fennmaradt változat, immár Ulrich von Türheim (1195? – 1250?) befejezésével. [6] Ezen az ősváltozaton alapulnak azok a kiadások, amelyekből Wagner is merített.[7]
Judith Ann Peraino Gottfried von Strassburg művében maszkulin vonásokra figyel fel[8]; kétségtelen, hogy művében Trisztán hősiessége sokkal központibb szerephez jut Izolda csodálatos gyógyító képességeinél, sárkányt is öl, szemben Wagner művével, melyben vitathatatlan Izolda elsődlegessége: mindvégig ő az aktív, a küzdő, harcoló fél, és Trisztán csak a III. felvonásban jut hosszan kibontakozó szerephez, de haldoklása közben. Az I. felvonásban is csak legénysége és fegyverhordozója, Kurwenal védi a bájital vétele előtt is révült hős érdekeit.  Bővebben…

Reklámok

A bolygó hollandi – szélviharjegyzet

Kriehuber (1800 – 1876): Carl Eduard von Holtei (1798 – 1880) 1856-ban

Wagner (1813 – 1883) 1837-ben érkezett Rigába. Az ott működő Német Színház ugyan szűkös lett volna egy ambiciózus, nagy formátumú művész számára, ám szerencséjére Wagner ekkor még nem volt az. Éppen ebbe vetette bizalmát a színigazgató, Carl Eduard von Holtei. Különösen színes egyéniség volt, szakmai művek sokaságán túlmenően a krimiirodalom hőskora is köszönhet neki egy történelmi regényt Ein Mord in Riga (Gyilkosság Rigában) címmel 1855-ben[1]. Wagner magánélete azonban túlságosan is viharosnak bizonyult. Bővebben…

X. Károly végnapjai, előzményekkel

XV. Lajos alatt füzértánc; a köztársaság alatt a nép; a császárságban ágyúk; a restauráció idején angolok, poroszok, kozákok; X. Károly alatt jezsuiták és szenteltvízhintő; 1830. júliusában utcakövek.

A Glaneuse (Tallózó) definíciója a politikáról a júliusi forradalom első évfordulóján[1]

Amikor Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord (1754 – 1838) – ha ő volt az egyáltalán – a Bourbon-restaurációt elnézve kifakadt: semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek![2], igazságtalan volt: a Napóleon (1769 – 1821) első, majd a száznapos visszatértét lezáró, végérvényes bukását is követő Bourbon-restauráció egyetlen figurájáról, X. Károlyról mondható el ez a szigorú verdikt. Bővebben…

Gombászó farontók

Csodálatos, hogy egy ilyen nyomorult féreg hogyan tud sok ezer tallérra rúgó kárt okozni! 

Linné (1707 – 1778) a göteborgi hajógyárban tett látogatásának tapasztalatairól[1]

hajófúróbogár

A nagy rendszerező itt az általa tüzetesen vizsgált hajófúróbogárról emlékezik meg. A farontóbogár-félék családjának ez a nagy sikerű egyede nem az elkészült hajót támadja meg, hanem a gyártásához használt már hántolt vagy még álló tölgyet. A trópusokon a fákat gyakran óriási, 4 centimétert is elérő bogarak rontják, mint amilyen például ugyanebben a családban a szintén Linné által leírt Atractocerus brevicornis. A beszédes nemzetségnév előtagja, az άτρακτος, atraktos „orsót”, „nyilat” jelent, a -cerus végződés a taxonómiában „-szarvú” (a görög κέρας, keras, „szarv” szóból)[2]. De a fajnév végződése ugyanígy „-szarvú” (csak mint főnév), úgyhogy egybeolvasva: „orsószarvú rövidszarvú”.

Az ember életét a farontóbogarak ősi időktől keserítik. Amikor id. Plinius (23 – 79) a fák általa ismert számos betegségét írja le A természet históriája XVII. könyve 37. fejezetében, közülük a „férgesedést” Antoine Laurent Apollinaire Fée (1789 – 1874) az ormányosbogár-félék családjába tartozó betűzőszú kártételének tudja be[3] (a bogár régi szép magyar neve „fenyőhernyó[4], bár itt talán a lárvára gondoltak).

betűzőszú és műve

Fontos azonban megkülönböztessük az élő és a halódó vagy holtfákba belekötő linnéi „nyomorultakat”, ha mint világosan látjuk is a hajófúróbogár példáján, egyes esetekben nehéz lenne határt vonni. Az utóbbiak az élet természetes körforgásában döntően „hasznos” szerepet játszanak[5], ha nem igazságtalan az emberközpontú szemlélet ilyen összetett élettani folyamatok említésekor. Polifiletikus, azaz genetikailag inhomogén csoportjukat „szaproxilofágnak” nevezik (a görög σαπρός, sapros, „rothadt” előtaggal – noha elemi iskolás tananyag a rothadás és korhadás világos elkülönítése –  , majd a már jól ismert folytatással egybeolvasva: „rothadt fák[6] evője”). Magyarországot ha el nem is kerülik, nálunk észrevehetően ritkábban bukkannak fel, mint környékünkön.[7]
De ha a rovar képtelen a cellulóz megemésztésére, akkor miért alakít ki galériákat az utódnemzedék számára a fák szijácsaiban és gesztjeiben? Oda táplálni a lárvákat nyilván nem térhet vissza.

a fatörzs régiói

Előbb ismerkedjünk meg a szépirodalom állásfoglalásával, mely meglehetősen pontos képet ad a történésekről a sötétben:  Bővebben…

Bagira ugrani készül

 ”…—I have it!” said Bagheera, leaping up.

Kipling (1865 – 1936): The Jungle Book (1894). Mowgli’s brothers[1]

– megvan! – szólt Bagira felugorva.

A dsungel könyve. Maugli testvérei. Mikes Lajos (1872 – 1930) fordítása (1923)

George Williams Peckham (1845 – 1914) és Elizabeth Maria Gifford Peckham (1854 – 1940)

A dzsungel könyve 1894-ben jelent meg, és akkora hatást tett a kor jeles arachnológus házaspárja, George Williams Peckham és Elizabeth Maria Gifford Peckham rá két évre már négy póknemzetségnek adott nevet az ugrópókok családjában a mű szereplőire alapozva, formai-jellembeli hasonlóságra a legkisebb tekintet nélkül:

póknemzetségek: Akela, Bagheera, Messua, Nagaina

A mára 25 fajra zsugorodott „dzsungel”-csoport[2] egyetlen képviselőjére irányítjuk a figyelmünket, melynek fajneve éppen az ihlető mű írója, Kipling nevéből ered: a Bagheera kiplingire. Ez a különösen ravasz faj ugyanis javarészt elállt a ragadozástól. Belenyúlt egy bámulatra méltó együttélésbe, méghozzá a jelek szerint átütő sikerrel.  Bővebben…

Repcsény és repkény

A’ mi illeti a Hedera Poeticát, készen vagyon annak neve a’ Székelyeknél, kik igaz Magyar nyelvel szoktunk születtetni. Repkény-fa nálunk az ő neve, úgy tetszik, az egyéb fákra való fel-folyásától avagy repülésétől. Nem tudtam ezt a’ Nevet (sem) akkor, mikor Téli Bokréta nevű Botanica Prédikációmat (mellyből egynek útat igyekezem keresni az Úrhoz való juttatására) kinyomtatták: sem mikor Főtiszt. Mólnár János Apátur ösztönös kérésére dolgoztam a Botanica Nomenclaturát. melyet az az Ur a’ Magyar Könyv-Házban ki-adott.

középajtai és árkosi Benkő József (1740 – 1814) levele Kazinczyhoz (1759 – 1831) 1784-ben[1]

repce

A káposztafélék családjába tartozó repce és a zellerfélék családjába tartozó répa megnevezéseinek közös eredetét már vizsgáltuk. Szikszai-Fabricius Balázs (1530? – 1576) a Nomenclaturában 1590-ben már „repczin” névvel emlegeti a káposztafélék családjába tartozó repcsényt, melyen ma egy egész nemet értünk. Vörös Éva érdekes okfejtése a szó eredetéről az analogikus fejlődés elvén nyugszik. Ezek szerint a szintén káposztaféle repce szava volt az eredete, és belejátszhatott a német Rübe, „répa” és az ebből fejlődő Rübsen, „repce” (bár láthatóan itt a „repce” volt a későbbi szó). Ezek a szavak szépségükben azonban nem vetekedhetnek a repcsény tájszólási „repcsont” alakjával.[2] Ezt a rövid bevezetést leginkább azért tartottam szükségesnek, hogy mintegy „tiltakozzak” a szóhasználatban elő-előforduló „repcsény”-„repkény” keveredés ellen.

magyar repcsény

Bővebben…

Realgár: férfias gyógy- és pusztító erő

Károly a levélre mutatott. Homais elolvasta. Tehát arzenikumot vett be.

– Nos – folytatta a gyógyszerész – akkor hát meg kellene ejteni a vegyelemzést.

Mert tudta, hogy a mérgezések eseteiben vegyelemzést szoktak csinálni.

Flaubert (1821 – 1880): Bovaryné (1857), III / VIII
Ambrus Zoltán (1861 – 1932) fordítása (1907)[1]

A „mérgek királya”, a „királyok mérge”, hogy ebben a lakrimális témában az évszázadok frivol hangján szólaljunk meg, az arzén, népszerűségét nemcsak megbonthatatlanságának, színtelenségének, ízetlenségének és szagtalanságának köszönheti[2], hanem annak is, hogy hajlamos felszaporodni a szervezetben, és így, ételmérgezéshez külsőleg amúgy is hasonló végzetes hatását az előkóstolók azonnali, figyelemfelhívó halála nélkül, apró adagokban adagolva is kifejtheti. Kiváltképp oxidja, a fehér arzén, az arzén-trioxid, As2O3. Egytized gramm már halálhoz vezethet. Kultúrtörténete e minőségében impozáns. Ugyanakkor megfelelő körülmények között vannak, akik egyre emelkedő adagokkal magukat hozzászoktatják jelenlétéhez, mert hitük szerint az arzén megerősíti szervezetüket. Svájci hegylakók heti egy vajas kenyérrel szeretik fogyasztani ebből a célból. Végül már a gyengék halálos adagjának tripláját is elviselik.[3] Az arzén a sejtek anyagcseréjét kezdi ki. Nagy adagban a gyors halált hányás, vérnyomásesés, kóma előzi meg[4], lassú, például szennyezett ivóvízen át történt mérgezések sűrűn vezetnek rákhoz, szív- és keringési károsodásokhoz[5].
Mindamellett a svájci pásztorok szokása nem puszta hiedelmen alapul.

1800-ban lólepra ellenszeréül javasolják az arzénes tapaszt:

Végy realgárt, más néven arzént és disznó jól kiklopfolt szalonnáját; olajjal dolgozd egybe enyhe lángon; majd, miután a ló fejét egyenesen a tűzhely fölé vontad, kend be az érintett helyet tollal, két óra hosszáig áztatásnak kitéve azt; majd főzz ki bojtorjángyökeret vizeletben, és azzal mosd le a kenetet; majd bevégezvén adj a lónak húst a javából, hogy kitartásra buzdítsad és bátorítsad; és mindezt végezd el hat napig másnaponta.[6]

realgár

Ha ez nem is győz meg bennünket elsőre az arzén gyógyhatásáról, gondoljunk Paul Ehrlichre (1854 – 1915), aki azt vallotta, célzott arzénadagolással a legmakacsabb kórokozók ellen is felvehető a harc[7], és ebből kiindulva fejlesztette ki 1910-re a vérbaj ellen hatékonyan alkalmazott Salvarsanját. (Mint mondta, nincs ebben rendkívüli: hét év kudarcot egy pillanat szerencse követett.)[8] (Jól sejtjük: a gyógyszer neve a latin salvare, „megmenteni” és a német Arsenik, „arzén” összeolvasztásával: „megmentő arzén”.[9])
De azok után, hogy az arzén egy fontos ásványával, az auripigmenttel már megismerkedtünk, ma figyelmünket az arzénes tapasz receptjében imént olvasott másik fontos arzénásvány, a realgár felé fordítjuk.  Bővebben…

A világot fenyegető hajsza

Küldeni most mindenki az én Laelapsom akarja
(így hívták a kutyát). Köteléről régen akart már
elszabadulni, nyakával rég feszitette a fékét.
Még alig engedtük szabadon, már látni se tudtuk,
merre rohan. Forró fövenyen csak a lábnyoma látszott,
ő maga már tovatűnt. Sebesebben dárda sem illan,
megcsóvált szíjból a kavics sose száll sebesebben,
krétai ívről sem szökken sebesebben a vessző.
Domb magasul meredek csúccsal közepén a mezőnek;
fölsietek rá, hogy lássam különös rohanásuk;
már-már szinte fogoly, s a fogak közül illan el ismét,
úgy látszott, az a vad.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások VII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Zeus a maga bikahátán elrabolt Európát, vallja Pausanias Periegetes („Leíró”, 110? – 180?) Görögország leírása című műve IX. könyve 19. fejezetének 1. szakaszában, a beóciai Theba melletti Teumessosban rejtegette (amely város is, hegy is[2], így gyaníthatjuk, hogy inkább ez utóbbiban).

Bővebben…

Illír földön

Ez idő tájban érkeztek meg a carnusok, histriaiak és az iapides nép követei, s bejelentették, hogy Cassius consul tőlük először kalauzokat követelt, akik megmutatják az utat, amelyen seregét elvezetheti Macedoniába, majd békésen elvonult tőlük, mint aki máshol óhajt háborút folytatni. De útközben visszafordult, ellenség módjára járta be földjeiket, mindenütt gyilkosság, rablás és gyújtogatás jelezte útját, s ők a mai napig sem értik, miért tekintette őket a consul ellenségnek.
azt válaszolták, hogy a senatus egyrészt nem tudott előre a felpanaszolt eseményekről, másrészt nem helyesli, ami történt. Viszont jogtalan eljárás lenne távollétében tárgyalás nélkül elítélni egy volt consult, mikor az az állam szolgálatában van távol. Ha majd C. Cassius visszatér Macedoniából, s ők jelenlétében óhajtanak vádat emelni ellene, a senatus megvizsgálja az ügyet, s azon lesz, hogy elégtételt kapjanak
Azt is elhatározták, hogy a követeknek fejenként kétezer ast küldenek ajándékba, a két királyi fivér pedig a következő különleges adományokat kapta: egy-egy öt font aranyból készült nyakláncot, öt, huszonöt font súlyú ezüstedényt, két felszerszámozott lovat lovászokkal együtt, továbbá lovassági fegyvereket és hadiköpenyeket, s ruhákat a kíséretükben levő szabadoknak és rabszolgáknak.

Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17): A római nép története a város alapításától. XLIII. könyv, V. fejezet, 2-3. szakasz

Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[1]

Titus Liviust idézni könnyű, de röviden idézni képtelenség. A (még így is tömörített) szemelvényből azt látjuk, a késő köztársasági szenátus rendkívül nemesen bánik a kissé „megszaladt” hatalmú tisztviselőivel, és a béke kedvéért ha nem is a kárvallottakat, de azok korrupt vezetőit és követeit a maga szempontjából olcsón lekenyerezi. Nem is ragaszkodtak tovább az utólagos kivizsgáláshoz, és Caius Cassius Longinust valóban nem is vonták kérdőre csalárd tettéért. Legalábbis ez nem fért rá Titus Livius végtelen lapmezejére.


Caius Cassius Longinus (Kr.e. 87? – 42)

Itt álljunk meg egy pillanatra. Igen, ez az a Cassius, akit a Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) elleni merényletben játszott szerepéért Dante (1265? – 1321) azért vet a pokol legmélyére, egyenesen Lucifer szájába Iskarióti Júdással († 33?) és Brutusszal (Kr.e. 85 – Kr.e. 42) együtt, mert szent felfogása szerint a legsúlyosabb bűn annak elárulása, aki szeret bennünket, megbízik bennünk:

„   …Júdás az Iskarióti.
Feje benn van, lába kilóg a száján.
A másik kettő, kiknek feje lóg ki:
az Brutus – a fekete szájból ez csügg,
ládd, hogy nyújtózik, nem tud szót se szólni.
Meg Cassius – nézd azt a vastag testüt.
De már az éj közelget; már mi mostan
mindent láttunk, utunkat újra kezdjük.

Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

Cassius vérében volt az árulás, az a fajta is, amellyel egy felsőbb bugyorban eléldegélhetett volna az idők végezetéig, és a legrosszabb fajta is.


De fordítsuk figyelmünket az egyik panaszos nép, az iapides felé, tegnapi ígéretünk szerint.  Bővebben…

Földi almák, földi oroszlánok és az azulén

FALSTAFF
Peace, good pint-pot; peace, good tickle-brain. Harry, I do not only marvel where thou spendest thy time, but also how thou art accompanied: for though the camomile, the more it is trodden on the faster it grows, yet youth, the more it is wasted the sooner it wears.

Shakespeare (1564 – 1616):
King Henry IV, Part 1, II / 4 (1596-97?)[1]

FALSTAFF
Csitt, jó sörkanna! Csitt, jó butella! Henrik, nem csak azt nem foghatom meg, hol fecsérled az időt, de azt sem, kiknek társaságában. Mert jóllehet a szegfű annál gyorsabban nő, minél inkább tiporjuk, de az ifjúság annál hamarabb elkopik, minél inkább pazaroljuk.

IV. Henrik, 1. rész, II / 4
Lévay József (1825 – 1918) fordítása[2]

Az őszirózsafélék családjába tartozó néhány fajt hozunk szóba rövidesen. A cickafarkról (és kapcsolódásáról Akhilleushoz) már kerítettünk alkalmat beszélni, és bár van külön „illatos” nevű faja a nemzetségnek, a közönséges cickafark illata is mámorító, legalábbis a másféle szagokon nevelkedett városi embernek. Éppen ezért most elsősorban az illóolajára, pontosabban annak egyik összetevőjére fogunk „koncentrálni”. Bővebben…

Szolid megjegyzések

HAMLET
Oh that this too too solid Flesh, would melt,
Thaw, and resolue it selfe into a Dew[1]

Shakespeare (1564 – 1623):
Hamlet (1599 – 1601),  I / 2. 1. folio (1623)

HAMLET
O that this too too sallied flesh would melt,
Thaw and resolue it selfe into a dewe[2]

2. quarto (1604)

HAMLET

Ó, hogy nem olvad, nem higul s enyész
Harmattá e nagyon, nagyon merő hús![3]

Arany János (1817 – 1882) fordítása (1868)

Az indoeurópai solh-, „egész” gyöknek (szokás szerint) temérdek leszármazottja van[4]; megint csak néhányukra összpontosítunk. Eredeti értelmét őrzi az ógörög ὅλος, holos, melyet előtagként számos szóban használunk a mai napig. A „töretlen” árnyalattal bővülve a latin sollus is innen ered (a solus, „egyedüli” nem); egyes elrugaszkodott spekulációk szerint az „ünnepi” értelmű sollemnis, solemnis úgy keletkezik a sollusból, hogy hozzáolvadt az annus, „év”, mely így „teljes év elteltével beköszöntő napot”, azaz „éves ünnepet” jelentett[5]. E ponton nem fog ártani egy kis pihenő:

Bővebben…

A hét kisebb furcsaságai

A little solace came at tea-time, in the shape of a double ration of bread–a whole, instead of a half, slice–with the delicious addition of a thin scrape of butter: it was the hebdomadal treat to which we all looked forward from Sabbath to Sabbath. I generally contrived to reserve a moiety of this bounteous repast for myself; but the remainder I was invariably obliged to part with.

Charlotte Brontë (1816 – 1855): Jane Eyre (1847), Chapter 7[1]

A vasárnapi uzsonna némi vigasztalást hozott, ilyenkor dupla adag kenyeret kaptunk, vagyis egy fél szelet helyett egész szeletet, és a kenyérre még egy gyűszűnyi vajat is. Ez volt az az ünnepi csemege, amely egy héten át tartotta bennünk a lelket. Rendszerint sikerült is ennek a bőséges lakomának a felét elfogyasztanom, a másik felétől úgyis irgalmatlanul megfosztottak.

Ruzitska Mária (1890 – 1959) fordítása (1959)[2]

Ismét Ádámtól-Évától, vagy egy nappal későbbről, a „hetedikről” kezdjük. Az indoeurópai septm, „hét” számos nyelv hetes számának őse. Többek közt ebből ered a latin septem; az előgermán sebun közvetítésével a német sieben és az angol seven; az előhellén heptón át a görög ἑπτά, hepta; a szanszkrit सप्तन्, saptan és az óörmény եաւթն, eawtn[3]. De ugyanebből vezetik le az előszláv sedmь, ebből az óegyházi седмь[4] és az orosz семь szavakat.  Bővebben…

A nádszál prófétája

KEDVES JOCÓ! (1916-18?)

1.ső strófa
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.

2.strófa
Mig a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.[1]

József Attila (1905 – 1937)

imádkozó sáska

sáska

Mindenekelőtt tisztáznunk kell: az imádkozó sáskák családjába tartozó ájtatos manó, amit megtévesztően szintén neveznek imádkozó sáskának, a tojókampósok alrendje egy öregcsaládjának, a sáskáknak csak nagyon távoli rokonai: legközelebb a magasban, az orosz ősrovartan atyja, Andrej Vasziljevics Martinov (1879 – 1938) által 1937-ben alakított sokújszárnyúak öregrendjében (Polyneoptera)[2] találkoznak, például a termeszek alrendágjának társaságában. (Martinov a jelek szerint természetes halállal halt meg.[3])
Az ájtatos manó a tágabb értelemben vett óvilágban őshonos (azaz az Antarktiszt, az Amerikákat és Ausztráliát leszámítva világszerte). Melegkedvelő és táplálékában nem válogatós. Rejtőzködő[4], és bár a nagyobb madaraktól joggal tart, igen nagy hatalmat mondhat a magáénak a rovarvilágban is különleges vadászösztönével és reflexeivel. Megrémítve is inkább ijeszt, mint ijed: potrohát felfújva és kieresztve félelmetes, sziszegő hangot bocsát ki. A kannibalizmustól sem riad vissza utódai gondozása érdekében:

Bővebben…

A tizenharmadik ember

The hills tell one another, and the listening
Valleys hear

Blake (1757 – 1827): To Spring.[1] In: Poetical Sketches, 1783

A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják

A tavaszhoz.[2] Költői vázlatok.
Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordítása (1959)

Sound the flute!
Now it’s mute.
Birds delight
Day and night.
Nightingale
In the dale,
Lark in the sky,
Merrily,
Merrily, merrily to welcome in the year

Blake: Spring.[3] In: Songs of Innocence, 1789

Flóta, mind
Szólj megint!
Szárny-öröm,
Fény-özön;
A madár
Völgybe’ jár,
Fölsuhan
Vidoran,
Vidoran, vidoran, mig az év ráköszön

Tavasz.[4] Az ártatlanság dalai.
Weöres Sándor (1913 – 1989) fordítása (1959)

1 csaloganyA légykapófélék családjába tartozó fülemüle vagy csalogány egyes vélemények szerint éppen ma, zöldcsütörtökön szólal meg (amikor, másfelől, kegyes ember friss zöldséget eszik, részben a jó termés reményében is)[5], mások a Muravidéken Márk (14? – 68?) evangelista napjához, április 25-éhez kötik azt a népi megfigyelést, hogy ha ekkor hallgat a fülemüle, akkor változékony lesz a tavasz[6]. (Tekintve, hogy a Muravidék a nyugati egyházhoz tartozik, és itt a húsvétvasárnap lehető legkésőbbi időpontja éppen Szent Márk napja[7], a két nézet egyidejű elfogadásával sem jutunk logikai feladvány lehetőségéhez.) Márpedig senki sem jár jól, ha hallgat a fülemüle: agytekervényei olyan bámulatos konstrukciót alkotnak, hogy hangterjedelme és repertoárja kimagasló az énekes madarak világában.[8] És mivel a sokféle dallam elfütyülésének csak úgy van kitapintható értéke, ha azokat a madár meg is tudja fejteni, ez lehetőséget teremt a számára a minél tökéletesebb elrejtőzéshez, így a túléléshez.

Bővebben…

Kis esti körintegrál

Minálunk Magyarországon azonban a korszellem mögött, s attól túlkiáltva, de meg nem fojtva, él egy másik szellem is, mely nem függ a korszellemtől! Ez a magyarság régi, nemes és keresztény szelleme, mely már Szent István korában hátat fordított a barbárságnak, szakított a pogány törzs-élettel s asszimilálni kezdte az idegent.

Babits Mihály (1883 – 1941): A tömeg és a nemzet. 1938. Keresztülkasul az életemen[1]

Ma látszólag azok a nemzetek a legavultabbak, amelyek tizenhetedik és tizenkilencedik század közt szabad, polgári fejlődéssel a többi nép elé húztak. Az előnyt a többiek a tömegdemokrácia rémuralmával akarják behozni. Ezek a szörnyű világnézeti nyomások Babits képzeletében felszínre taszítanak egy látszólag avult Magyarországot: az érintetlen, integer keresztény hazát.

Cs. Szabó László (1905 – 1984): Keresztül kasul az életemen. Nyugat, 1939 / 4[2]

Korábban, a téglányokról szólva, melyek nyelvi eredetét az indoeurópai (s)teg-, „befedni” és az abból eredő azonos jelentésű latin tegere szóban találtuk meg, előrebocsátottuk, hogy amit a matematikában alkalmazott téglányösszeg közelít, azaz az integrál máshonnan veszi nyelvi eredetét. Eljött az ideje, hogy ezt a kisebb kalandot átéljük.  Bővebben…