Shakespeare címkéhez tartozó bejegyzések

Hobbik és hobbyk

SPENCER JERMYN

Racing is my hobby — my weakness, if you like. Bless my soul and body, you have a hobby which is a weakness!

Pinero (1855 – 1934): The hobby-horse[1] (1892), The First Act

SPENCER JERMYN

A lóverseny a hobbim – a gyengém, ha úgy tetszik. De üdvösségemre, neked aztán van hobbid, ami gyengeség!

A hobbi, I.

A „hobbi” szó eredetének vizsgálatakor meglepően szerteágazó ötleteket találunk, melyekből a történelem és az irodalom egyes nagyságai sem vonhatták ki magukat. A késő XIII. századi angliai latinban már felbukkan a hobyn szó, melyről feltételezik, hogy egy ló neve volt eredetileg, az „igavonó ló” jelentésű dobbinhoz, mely a Robert vagy Robin nevek valamelyikének becézése[2]. Ugyanez a két férfinév állhat a hobyn hátterében is. 1400 körül megjelent a rövidült hobi alak, mely már minden kétséget kizáróan „kistermetű igáslovat” jelentett. Az azonos értelmű ófrancia hobi, hobin szavak mai vélemények szerint angol átvételek.[3]

morris-táncosok a Temze partján Richmondban

morris-táncosok hobby-horse-szal a Temze partján Richmondban

A XVI. században hobby-horse és hobbyhorse kiegészült alakokkal a tegnap általunk tárgyalt kultikus morris-táncjátékban alkalmazott, fonadékokból, fából tákolt lófigurát jelölték, valamivel később gyerekek játéklovát, vesszőparipáját. 1599-ben Ben Jonson (1572 – 1637) 1599-ben bemutatott Every Man out of His Humourjának, magyarul Ki-ki vérmérsékletéből kivetkezve – melyről már írtunk – II. felvonása 1. jelenetében ez áll: Bővebben…

Malom!

Most is arca elé tartja legyezőjét, hogy oda ne lásson ez életveszélyes mutatványra, s csak a közönség tapsaiból figyelte meg, hogy most van a kettős malom, most csúszik alá apja derekán a fiú; most indul meg az őrült repülés a tengely körül két ember hosszában.
Egyszer aztán a tapsot egy általános elszörnyedés hörgő zúgása váltó fel a közönségnél, melyet száz meg száz nősikoltás követett.

Jókai (1825 – 1904): Szerelem bolondjai (1868). Jöjj hát![1]

A hagyományos malomipar kihalásával a feledésbe mennek egyes szakszavai. Példa erre az egyszerű malommal szembeállított kettős malom, melyet kettős kerék hajtott kettős malomkővel, mint megtudjuk Dobrossy István (1946 – 2015) Miskolc írásban és képekben című forrásmunkája 1997-ben kiadott 4. kötetéből.[2] A „kettős malom” németül eredetileg Fickmühle, „csúszó-” vagy „dörzsmalom” értelemben. De jaj, a Fick eredeti jelentése, mely a malomipari szakszó ihletője is lehetett, csak nem ment feledésbe… Mint főnév azt a testrészt jelenti, mellyel a Ficken nevű műveletet hajtják végre. Angol megfelelője ismerősebben cseng. Bizonyára diszkrét jelentése okozza, hogy eredete kideríthetetlen. 1795 és 1965 (!) között nem jelent meg angol egynyelvű szótárakban.[3] A Fickmühlét így, érthetően, kiszorította egy másik alak, a Zwickmühle, melynek előtagja immár nélkülözi a hím tagjelleget, és egyaránt jelentheti a „kettőst” és egy kétujjas műveletet, a „csípést”. Ez utóbbi alaknak „dilemma” származtatott értelme is kialakult (a Fickmühlekutyaszorító” értelemben is használatos[4]), és mindketten jelölik a malomjátékot.[5] Feltehetőleg innen ered a magyar „malom” szó is a játékra, melyet bővebben „kettős malomnak” is mondanak. A nyelvi fejlődés ugyanakkor oda vezetett, hogy a pennsylvaniai németben a Fickmiehl, „dörzsmalom” az „ix-oxot” (tic-tac-toe-t) jelenti.[6] Bővebben…

In nomine

And if I did, what then?
Are you aggriev’d therefore?
The sea hath fish for every man,
And what would you have more?’

„Ha megtettem, mi van?
Most izgulsz miatta?
A tengerben mindnek van hal,
Akkor még mit akarsz?”

Gascoigne (1535? – 1577)[1]

Gascoigne csípős nyelvű, és ahogy az akkoriban dívott, kalandos életű költő volt. Tanult ember létére már fiatalon gazdálkodni kezdett, amihez nem értett. Két év börtönt kapott adósságaiért. Később I. (Hallgatag) Orániai Vilmos (1533 – 1584) alatt is szolgált zsoldosként. Első jelentős műve 1566-ban Ariosto (1474 – 1533) 1508-ban írt I suppositi, Az elcseréltek című vígjátékának angol fordítása Supposes címen, ami alapul szolgált Shakespeare (1564 – 1616) 1594-es Makrancos hölgyéhez. Egy másik híres fordítása vagy átültetése 1573-ból ókori és reneszánsz nagyságok műveiből A Hundreth sundrie Flowres bounde vp in one small Poesie, Száz apró virágszál egy kis kötetbe fűzve[2], amelyet egyesek durvának tartottak. Ő nem, később is kiadatta.[3] Bennünket ez alkalommal mégis csak egyetlen kifejezésalkotása érdekel 1576-os nagyszabású leírásából The Princely Pleasures, at the Court at Kenilworth, Fejedelmi élvezetek a kenilworthi udvarban címmel. Bővebben…

Lásd a tetted, a magad és a kötél végét!

Mikor az igazságszolgáltatás státusában elérte a tizedik rang-osztályt és apjától egyenruhákra pénzt kapott, Iljics Iván Sarmernál varratott magának ruhát, óralánczára felakasztott egy kis érmet, azzal a felirással, hogy ”respice finem”, elbucsúzott eddigi főnökétől, megebédelt barátjaival Dononnál s új, divatos utazó-táskával, fehérneművel, ruhákkal, borotváló és egyéb toilette-eszközökkel és egy plaiddel, a melyet a legelőkelőbb boltban vásárolt, elutazott a vidékre, új állomására, a melyet apja közbenjárására kapott a kormányzótól, mint külön megbizással és meghatalmazással ellátott hivatalnok.

Tolsztoj (1828 – 1910): Iljics Iván halála (1886), II. fejezet
Szabó Endre (1849 – 1924) fordítása (1893)[1]

A respice finem, „lásd a végét”, bővebb alakjában quidquid agis, prudenter agas et respice finem, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége[2] évszázadok intelméül szolgált. A XIX. században „a régi görögök” és Cicero (Kr.e. 106 – 43) azt a szerepet játszották a hivatkozásokban, mint ma a „brit tudósok”. Az ellenőrzés lehetősége csekély volt, így az utókor (egy fele) arra a „meggyőződésre” jutott, hogy ezúttal is Cicero a bölcs intés forrása.[3]

Ez azonban mai eszközökkel cáfolható.[4]
Bővebben…

Dionysos és a denevérek

Pyramus és Thisbe Shakespeare-nél (1564 – 1616)[1], a feleségét és annak szeretőjét leleplező Vulcanus, más nevén Lemnius, akiről Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításában írva vagyon,

Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben,

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars, 1550

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars (1550)

vagy a Berninit legalább egy matrac erejéig megihlető antik alkotás, az itt emlegetett Hermaphroditus, mind egyetlen nagy ívű dramaturgiai fogásba sűrűsödik Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) Átváltozásainak IV. könyvében. A „mese a mesében” ősi módszere alapján. Ezúttal nem a mesékre, hanem a mesélőkre figyelünk.

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus szobra alá, 1620

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus-szobor alá (1620)

Bővebben…

Hentesek bibliája

S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Kaffka Margit (1880 – 1918): Hullámok (1916)[1]

gibanica

százrétű rétes

„Százrétű” szavunkat ritkán használjuk, de sok területen megvetette lábát. Nemcsak költők használják, de mesterszakácsok is. A szerb „lengetni”, „hajtogatni” jelentésű гибати szóból ered egyik nemzeti eledelük, a gibanica megnevezése[2], mely a magyar konyhába a kissé pleonasztikus „százrétű rétesként” tört utat magának[3]. (Ne felejtsük, hogy már maga a „rétes” is „rétegest” jelent.[4])

százrétű kalács

százrétű kalács

Vagy eszünkbe juthat a sváb eredetű „százrétű kalács” is, szintén érdekes csemege.[5] (A gyomrunkba ritkán jut, elkészítése nagy odafigyelést, szakértelmet kíván.) Ferenczi János (1789 – 1868) református lelkész, néprajz- és nyelvtudós alapos szegedi néprajzi gyűjtése azonban arról árulkodik, hogy a „százrétű” szó a konyha egy másik szegletébe is eljutott. Szólásgyűjteményének becses darabja ugyanis így szól: Bővebben…

Cymbeline és Euryanthe

Suetonius (69? – 130?) a Császáréletrajzai Caliguláról (12 – 41) szóló IV. fejezetének 44. szakaszában számol be a következő epizódról, a császárral szemben táplált érzéseit szemmel láthatólag véka alá nem rejtve:

Adminius, Cynobellinus brit király fia, akit apja elkergetett hazulról, szerény kis csapattal átszökött hozzá, és oltalmába ajánlotta magát; erre Caligula olyan kérkedő levelet küldött Rómába, mintha az egész szigetország megadta volna magát; lelkére kötötte továbbá a futároknak, hogy kocsijukkal a Forumon keresztül egész a senatus ülésterméig elhajtassanak, és üzenetét csakis Mars templomában, a senatus jelenlétében nyújtsák át a consuloknak. 

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1]

Cynobellinus (vagy Cunobelinus, † Kr.e. 42?) valójában belga „király” volt, hogy a misztikumot tovább fokozzuk. (Neve egyes vélemények szerint a kelta breton „kutya erős”-ből származik.[2]) A mai Belgium területén letelepedett belgák régióját a Kr.e. I. századi sikeres római hódítások után Gallia Belgica néven provinciává tették. A belga törzsek addigra már nyugatra is terjeszkedtek, a catuvellauni törzs[3] a mai Londontól északra vetette meg a lábát. Híres vezérük volt Tasciovanus († Kr.e. 9?). Fővárosuk Verlamio volt, a későbbi római Verulamium.  Bővebben…

A földi baj és lerázása

HAMLET

For in that sleepe of death, what dreames may come,
When we haue shufflel’d off this mortall coile,
Must giue vs pawse.

Shakespeare (1564 – 1616): Hamlet (1599-1601), III/1. Folio I, 1623[1]

HAMLET

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent.

Arany János (1817 – 1882) fordítása (1868)[2]

Arthur Schopenhauer (1788 – 1860) azt hiszi, a tudomása szerint sokat vitatott shuffle, „leráz” elírás következménye, és Shakespeare eredetileg shuttle-t, szerinte „lecsévél”-t gondolt. Az 1851-ben kiadott Parerga und Paralipomena (Parerga és paralipomena, „Adalékok és kiegészítések”) című munkájának A szép metafizikája és esztétika fejezetébe eső 236.§-ában mindamellett máskülönben rá nem jellemző szerénységgel és óvatossággal pendíti meg ennek lehetőségét, melynek esetleges forrása tehát elírás. Ez utóbbi nem zárható ki, de amikor azzal érvel, hogy ugyan az ő korában a shuttle mint ige már nem létezik, de a szövés tudományában egy alkotóelemre főnévként ismert a shuttle szó, és így Hamlet valószínűleg az élet fonalának legombolyodásáról beszél[3], intőn kell felemeljük mutatóujjunkat. Kétségtelen, hogy a kép jobban illeszkedne Schopenhauer költői világába. És kétségtelen: a shuttle ige Schopenhauer idején tetszhalott volt. Az 1550-es években jelentése „sebesen ide-oda mozog” volt, és 1930-ban éledt újjá „ingajárattal szállítani” értelemben. A nyelvfejlődés ugyanis arra támaszkodott, hogy a szövés alkotóelemeként a shuttle „vetélő”. Ez jól magyarázza a XVI. és XX. századi használatot (utóbbiba a space shuttle-t, „űrrepülőgépet” is beleértve), de kihúzza a szőnyeget Schopenhauer ingatag felépítménye alól. Hevesebb mozdulattal, mint elsőre gondolnánk, ugyanis a Shakespeare alkotói idejét megelőző 1570-es években a shuffle, Hamlet szava „lassan, csoszogva járni”. Az ezt megelőző évtizedben mozgatásra, arrébb lökésre utalt, így vette fel már akkor a kártyák keverésének értelmét; ez is, a „csoszogni” jelentés is túlélte az évszázadokat. Shakespeare és Arany János, mondhatnánk, nem is találhattak volna jobb szavakat. Mindezt feltehetőleg Friedrich Kormann is feltárta szublunáris lények számára immár elérhetetlen, 1954-ben Shuffled oder shuttled? (Shuffled vagy shuttled?) címmel megjelent rövid tanulmányában a Schopenhauer Társaság XXXV. évkönyvében.[4] (A shuttle indoeurópai eredettel büszkélkedhet[5], a shuffle származása homályba borul[6].)

Bővebben…

Kalmárok és apró helyiségek

DUKE

And where thou now exact’st the penalty,
Which is a pound of this poore Merchants flesh…

Shakespeare (1564 – 1616): The Merchant of Venice, IV / 1 (1605), Folio 1, 1623[1]

DOGE

S míg most a birságot követeled,
Egy fontot e szegény kalmár husából…

A velenczei kalmár, IV / 1. Ács Zsigmond (1824 – 1898) fordítása (1886)[2]

A tízkarú polipok öregrendjébe sorolt kalmárok rendjének szóeredetéről már találtunk alkalmat megállapítani, hogy az indoeurópai eredetű ógörög κάλαμος, kalamos, „nád” a forrása, mint minden olyan esetben, amikor az ember a maga számára felhasználható vonásával azonosítja az élőlényt, példánkban azt, hogy a kalmár testnedveibe mártva nádszálát értékes élettani feljegyzéseket vethet papiruszra. (Nem kétséges, ebben a műfajban a tengeriteknős-félék családjába tartozó levesteknős néveredete a legabszurdabb.) Akkori vizsgálódásainkban megemlítettük, hogy ennek a lábasfejűnek és a kalmárnak mint kereskedőnek eltérő a néveredete. Az ott és akkor a levegőben maradt mondatot folytatjuk ezúttal. Bővebben…

Shakespeare és Schubert

StathamHenry Heathcote Statham (1839 – 1924) elismert építész és szakíró volt, rá bízták az akkor még Encyclopædia Britannica írásmóddal írt című lexikon 11., 1911-es kiadása Építészet címszavának[1] megírását. Bach-hívő műkedvelő zeneértő is volt, orgonán is játszott. Mondhatnánk, kifogástalan életrajz. Műkedvelése azonban keserű műgyűlölettel párosult. Ő ajándékozta meg zenekedvelő közönségét a híres felismeréssel, hogy Wagner (1813 – 1883) gaz Beethoven (1770 – 1827) sírján.[2] Amikor a nála lényegesen békülékenyebb, szintén műkedvelő zeneértő, sir George Grove (1820 – 1900) által szerkesztett Zenei lexikon Schubert (1797 – 1828)-címszót is magába foglaló kötete megjelent, nagy erővel támadta meg. Suzannah Clark taglalja a kritikát. Nyilvánvalóan egyetlen szavunk sem lehet az ellen, hogy Statham kifogással él terjedelmi arányok ügyében, már a címszó megjelenése előtt is, 1881-ben. Egy lexikonnak tárgyilagosnak kell lennie, nem tükrözheti szerkesztője értékválasztását. Ha Bach (1685 – 1750) 5, Händel (1685 – 1759) 10 és Beethoven 50 oldalt „kap”, akkor bármennyire is szeressük Mendelssohnt (1809 – 1847) – Statham nem szerette, stílustalannak tartotta – , a neki szánt 60 oldal valóban túlzásnak (curious disproportionnak, „furcsa aránytalanságnak”) tűnik. Képzelhetjük Statham haragját, amikor az általa megvetett Schubert címszava még Mendelssohnénál is hosszabb lett. 1883-as fulmináns cikkében pontról pontra haladva, ahol a lexikon Schubertet nagyra értékelte, ő gyorsan lehúzta.[3] De még ez a kérlelhetetlenül szívós kritikus is megenyhül, ahol nem tehet mást, persze a maga aligha vállalható stílusában. Mint Julian Horton idézi, the two love songs by Schubert which are the most manly and healthy in tone are both inspired by Shakespeare’s words, viz. ʻHark the Lark!’ and ʻWho is Sylvia’ and it is remarkable how very English they are in spirit, the latter especially, azaz „Schubert legférfiasabb és legegészségesebb hangvételű két szerelmes dalát egyaránt Shakespeare szavai ihlették, úm. Halld! pacsirta és Szilvia, ki vagy, és figyelemre méltó, milyen nagyon angolok ezek szellemiségükben, kiváltképp az utóbbi”. Bár Horton példákkal támasztja alá, a korban gyakori forgolódás a „férfiasság” mint művészi kategória körül akkoriban más érzelmi töltetű volt, mint lenne manapság, a célozgatás az „egészségességre” még így is valamelyest bárdolatlannak tűnik. Meglehet, ezek a művek „angol szellemiségűek”, de ugyanígy német, osztrák, magyar és francia szellemiségűek is, sőt, nincs nemzet, melyhez ne szólnának. Nemrég, az „utóbbi” dalról szólva megpendítettük, hogy Schubert és Shakespeare (1564 – 1616) kapcsolata megérne egy kis külön részletezést. Teljesítsük ígéretünket! Bővebben…

Fél Edwárd és a mutyi

Genti kézirat

A tewkesburyi csata 1471. május 4-én, melyben Lancasteri Edwárd herceg (1453 – 1471) életét vesztette (egyetlen angol trónörökös, aki harcmezőn halt meg)

GLOSTER

On me whose all not equals Edward’s moity

Shakespeare (1564 – 1616): Richard III (1591? 1592?), I/2[1]

GLOSTER

Hozzám, ki fél Edwárddal fel nem érek…

III. Richárd, I/2. Vas István (1910 – 1991) fordítása[2]

A III. Richárd kedvenc tárgyaink közt szerepel, korai kiadásainak specialitásairól is volt módunk beszélni. Ha eltekintünk Shakespeare szabad időkezelésétől, utalások alapján – Gloster (1452 – 1485) Lancasteri Edwárdot, mint közli velünk, negyedéve rosszkedvében kardja hegyére tűzte – megállapíthatjuk, hogy 1471 augusztusában járunk ekkor. A monológját vérfagylalóan bravúros párbeszéd előzi meg közte és az általa Edwárd herceg megölésével özveggyé tett Neville Anna (1456 – 1485) között, melynek során akkora sikerrel állítja Annát, leendő feleségét a maga oldalára, hogy ezen maga is meglepődik. Anna távoztával ugyanilyen bravúrral sorolja a maga ellen szóló érveket, melyek egyike az, amit idéztünk. Bővebben…

Éji dalok Schubertről és Schoberről

Vannak műkedvelők, kiváltképp német földön, akik mások munkáiban csak azt szeretik, amit oda maguk helyeztek. Mint egyes rovarok, melyek testhőmérséklete nem elegendő kicsinyeik kikeltésére, más rovarok testébe helyezik petéiket… Ilyen emberek a kritikusok és barátok, akik önmagukban ártalmatlanok, de különösen veszedelmesek gyakorló művészekre. Közéjük tartozik Schober.

Grillparzer (1791 – 1872): levél Enkhez (1788 – 1843),
1837. október 26-án

Kecskeméti István (1920 – 1999) zenetörténész, az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárának vezetője az OSZK Híradó 1969. július-augusztusi számában a rendelkezésére álló rendkívül szűk helyen kultúrtörténeti fontosságú bejelentést tesz. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete megbízásából Turay Mihály – a színházi karmester (1884? – 1978) akkor 85. életéve körül jár[1], így valószínűbb, hogy fia jön számításba – magyar színházzenei anyagot kutat ömlesztett nyomtatványokban…  Bővebben…

Széljegyzet

„Pászmába gyűrte létem porát bősz idő.” Miért iszonyú ez a képzeletbeli verssor? Kezdjük a bírálatot színtisztán értelmi alapon! A „létünk” mint olyan, tanultuk, lehet „ontologikus”, azaz együtt mozgó, a világra reflektáló, és lehet „ontikus” – itt valamiért szegény követ hozzák … Bővebben…

Faramond és Faramondo

Faramond (365? – 430)

Le vireton empenné siffla et vint se ficher dans le bras gauche du bossu, Quasimodo ne s’en émut pas plus que d’une égratignure au roi Pharamond.

Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482[1] (1831). X/4. Un maladroit ami

A tollas nyílvessző kirepült, és sziszegve fúródott a púpos bal karjába. Quasimodo annyit sem törődött a nyíllal, mintha az Faramond király szobrát karcolta volna meg.

A párizsi Notre-Dame. X/4: Az ügyetlen jó barát. Vázsonyi Endre (1906 – 1986) fordítása (1960)[2]

I. Nagy Szent Leó pápa (390? – 461) titkárának, Aquitániai Szent Prospernek (390? – 455?) az Epitoma chronicorumja, Summája, utólag kapott ismertebb nevén a Chronicon Prosperi, Prosper-krónika[3] így ír Faramondról:

Bővebben…

Teherhordó szamarakról

Ne mutasd magad, ki nem vagy, embereknek,
Kazdagnak, nemesnek avagy egyebeknek,
Mert eszekbe veszik és osztán meg nevetnek.

Esopus fabulái, mellyeket mastan újonnan
magyar nyelvre fordított Pesti Gábriel
(†1550?)

Akik szamarak gondozásával foglalkoznak, meleg szavakkal írják le kedvenceik intellektusát, így például Kristin Kelly Gerlach[1], de ha úgy gondolnánk, véleményük érzelmi alapon elfogult, tévednénk. Kristin Hayday tudományos vizsgálata is megállapítja, hogy a szamarak és öszvérek ügyesebb problémamegoldók a lovaknál.[2] Hosszú időn át gyűjtött tapasztalatai alapján Nora Matthews is kiemelkedően intelligens lóféléknek ismerte meg a szamarakat.[3] Ha pedig valaki még a tiszta tudománynak sem hisz, győződjék meg a tulajdon szemével arról, hogy egy teherhordó szamár bölcsen utat enged egy autónak:

Bővebben…