Shakespeare címkéhez tartozó bejegyzések

Hentesek bibliája

S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Kaffka Margit (1880 – 1918): Hullámok (1916)[1]

gibanica

százrétű rétes

„Százrétű” szavunkat ritkán használjuk, de sok területen megvetette lábát. Nemcsak költők használják, de mesterszakácsok is. A szerb „lengetni”, „hajtogatni” jelentésű гибати szóból ered egyik nemzeti eledelük, a gibanica megnevezése[2], mely a magyar konyhába a kissé pleonasztikus „százrétű rétesként” tört utat magának[3]. (Ne felejtsük, hogy már maga a „rétes” is „rétegest” jelent.[4])

százrétű kalács

százrétű kalács

Vagy eszünkbe juthat a sváb eredetű „százrétű kalács” is, szintén érdekes csemege.[5] (A gyomrunkba ritkán jut, elkészítése nagy odafigyelést, szakértelmet kíván.) Ferenczi János (1789 – 1868) református lelkész, néprajz- és nyelvtudós alapos szegedi néprajzi gyűjtése azonban arról árulkodik, hogy a „százrétű” szó a konyha egy másik szegletébe is eljutott. Szólásgyűjteményének becses darabja ugyanis így szól: Bővebben…

Reklámok

Cymbeline és Euryanthe

Suetonius (69? – 130?) a Császáréletrajzai Caliguláról (12 – 41) szóló IV. fejezetének 44. szakaszában számol be a következő epizódról, a császárral szemben táplált érzéseit szemmel láthatólag véka alá nem rejtve:

Adminius, Cynobellinus brit király fia, akit apja elkergetett hazulról, szerény kis csapattal átszökött hozzá, és oltalmába ajánlotta magát; erre Caligula olyan kérkedő levelet küldött Rómába, mintha az egész szigetország megadta volna magát; lelkére kötötte továbbá a futároknak, hogy kocsijukkal a Forumon keresztül egész a senatus ülésterméig elhajtassanak, és üzenetét csakis Mars templomában, a senatus jelenlétében nyújtsák át a consuloknak. 

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1]

Cynobellinus (vagy Cunobelinus, † Kr.e. 42?) valójában belga „király” volt, hogy a misztikumot tovább fokozzuk. (Neve egyes vélemények szerint a kelta breton „kutya erős”-ből származik.[2]) A mai Belgium területén letelepedett belgák régióját a Kr.e. I. századi sikeres római hódítások után Gallia Belgica néven provinciává tették. A belga törzsek addigra már nyugatra is terjeszkedtek, a catuvellauni törzs[3] a mai Londontól északra vetette meg a lábát. Híres vezérük volt Tasciovanus († Kr.e. 9?). Fővárosuk Verlamio volt, a későbbi római Verulamium.  Bővebben…

A földi baj és lerázása

HAMLET

For in that sleepe of death, what dreames may come,
When we haue shufflel’d off this mortall coile,
Must giue vs pawse.

Shakespeare (1564 – 1616): Hamlet (1599-1601), III/1. Folio I, 1623[1]

HAMLET

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent.

Arany János (1817 – 1882) fordítása (1868)[2]

Arthur Schopenhauer (1788 – 1860) azt hiszi, a tudomása szerint sokat vitatott shuffle, „leráz” elírás következménye, és Shakespeare eredetileg shuttle-t, szerinte „lecsévél”-t gondolt. Az 1851-ben kiadott Parerga und Paralipomena (Parerga és paralipomena, „Adalékok és kiegészítések”) című munkájának A szép metafizikája és esztétika fejezetébe eső 236.§-ában mindamellett máskülönben rá nem jellemző szerénységgel és óvatossággal pendíti meg ennek lehetőségét, melynek esetleges forrása tehát elírás. Ez utóbbi nem zárható ki, de amikor azzal érvel, hogy ugyan az ő korában a shuttle mint ige már nem létezik, de a szövés tudományában egy alkotóelemre főnévként ismert a shuttle szó, és így Hamlet valószínűleg az élet fonalának legombolyodásáról beszél[3], intőn kell felemeljük mutatóujjunkat. Kétségtelen, hogy a kép jobban illeszkedne Schopenhauer költői világába. És kétségtelen: a shuttle ige Schopenhauer idején tetszhalott volt. Az 1550-es években jelentése „sebesen ide-oda mozog” volt, és 1930-ban éledt újjá „ingajárattal szállítani” értelemben. A nyelvfejlődés ugyanis arra támaszkodott, hogy a szövés alkotóelemeként a shuttle „vetélő”. Ez jól magyarázza a XVI. és XX. századi használatot (utóbbiba a space shuttle-t, „űrrepülőgépet” is beleértve), de kihúzza a szőnyeget Schopenhauer ingatag felépítménye alól. Hevesebb mozdulattal, mint elsőre gondolnánk, ugyanis a Shakespeare alkotói idejét megelőző 1570-es években a shuffle, Hamlet szava „lassan, csoszogva járni”. Az ezt megelőző évtizedben mozgatásra, arrébb lökésre utalt, így vette fel már akkor a kártyák keverésének értelmét; ez is, a „csoszogni” jelentés is túlélte az évszázadokat. Shakespeare és Arany János, mondhatnánk, nem is találhattak volna jobb szavakat. Mindezt feltehetőleg Friedrich Kormann is feltárta szublunáris lények számára immár elérhetetlen, 1954-ben Shuffled oder shuttled? (Shuffled vagy shuttled?) címmel megjelent rövid tanulmányában a Schopenhauer Társaság XXXV. évkönyvében.[4] (A shuttle indoeurópai eredettel büszkélkedhet[5], a shuffle származása homályba borul[6].)

Bővebben…

Kalmárok és apró helyiségek

DUKE

And where thou now exact’st the penalty,
Which is a pound of this poore Merchants flesh…

Shakespeare (1564 – 1616): The Merchant of Venice, IV / 1 (1605), Folio 1, 1623[1]

DOGE

S míg most a birságot követeled,
Egy fontot e szegény kalmár husából…

A velenczei kalmár, IV / 1. Ács Zsigmond (1824 – 1898) fordítása (1886)[2]

A tízkarú polipok öregrendjébe sorolt kalmárok rendjének szóeredetéről már találtunk alkalmat megállapítani, hogy az indoeurópai eredetű ógörög κάλαμος, kalamos, „nád” a forrása, mint minden olyan esetben, amikor az ember a maga számára felhasználható vonásával azonosítja az élőlényt, példánkban azt, hogy a kalmár testnedveibe mártva nádszálát értékes élettani feljegyzéseket vethet papiruszra. (Nem kétséges, ebben a műfajban a tengeriteknős-félék családjába tartozó levesteknős néveredete a legabszurdabb.) Akkori vizsgálódásainkban megemlítettük, hogy ennek a lábasfejűnek és a kalmárnak mint kereskedőnek eltérő a néveredete. Az ott és akkor a levegőben maradt mondatot folytatjuk ezúttal. Bővebben…

Shakespeare és Schubert

StathamHenry Heathcote Statham (1839 – 1924) elismert építész és szakíró volt, rá bízták az akkor még Encyclopædia Britannica írásmóddal írt című lexikon 11., 1911-es kiadása Építészet címszavának[1] megírását. Bach-hívő műkedvelő zeneértő is volt, orgonán is játszott. Mondhatnánk, kifogástalan életrajz. Műkedvelése azonban keserű műgyűlölettel párosult. Ő ajándékozta meg zenekedvelő közönségét a híres felismeréssel, hogy Wagner (1813 – 1883) gaz Beethoven (1770 – 1827) sírján.[2] Amikor a nála lényegesen békülékenyebb, szintén műkedvelő zeneértő, sir George Grove (1820 – 1900) által szerkesztett Zenei lexikon Schubert (1797 – 1828)-címszót is magába foglaló kötete megjelent, nagy erővel támadta meg. Suzannah Clark taglalja a kritikát. Nyilvánvalóan egyetlen szavunk sem lehet az ellen, hogy Statham kifogással él terjedelmi arányok ügyében, már a címszó megjelenése előtt is, 1881-ben. Egy lexikonnak tárgyilagosnak kell lennie, nem tükrözheti szerkesztője értékválasztását. Ha Bach (1685 – 1750) 5, Händel (1685 – 1759) 10 és Beethoven 50 oldalt „kap”, akkor bármennyire is szeressük Mendelssohnt (1809 – 1847) – Statham nem szerette, stílustalannak tartotta – , a neki szánt 60 oldal valóban túlzásnak (curious disproportionnak, „furcsa aránytalanságnak”) tűnik. Képzelhetjük Statham haragját, amikor az általa megvetett Schubert címszava még Mendelssohnénál is hosszabb lett. 1883-as fulmináns cikkében pontról pontra haladva, ahol a lexikon Schubertet nagyra értékelte, ő gyorsan lehúzta.[3] De még ez a kérlelhetetlenül szívós kritikus is megenyhül, ahol nem tehet mást, persze a maga aligha vállalható stílusában. Mint Julian Horton idézi, the two love songs by Schubert which are the most manly and healthy in tone are both inspired by Shakespeare’s words, viz. ʻHark the Lark!’ and ʻWho is Sylvia’ and it is remarkable how very English they are in spirit, the latter especially, azaz „Schubert legférfiasabb és legegészségesebb hangvételű két szerelmes dalát egyaránt Shakespeare szavai ihlették, úm. Halld! pacsirta és Szilvia, ki vagy, és figyelemre méltó, milyen nagyon angolok ezek szellemiségükben, kiváltképp az utóbbi”. Bár Horton példákkal támasztja alá, a korban gyakori forgolódás a „férfiasság” mint művészi kategória körül akkoriban más érzelmi töltetű volt, mint lenne manapság, a célozgatás az „egészségességre” még így is valamelyest bárdolatlannak tűnik. Meglehet, ezek a művek „angol szellemiségűek”, de ugyanígy német, osztrák, magyar és francia szellemiségűek is, sőt, nincs nemzet, melyhez ne szólnának. Nemrég, az „utóbbi” dalról szólva megpendítettük, hogy Schubert és Shakespeare (1564 – 1616) kapcsolata megérne egy kis külön részletezést. Teljesítsük ígéretünket! Bővebben…

Fél Edwárd és a mutyi

Genti kézirat

A tewkesburyi csata 1471. május 4-én, melyben Lancasteri Edwárd herceg (1453 – 1471) életét vesztette (egyetlen angol trónörökös, aki harcmezőn halt meg)

GLOSTER

On me whose all not equals Edward’s moity

Shakespeare (1564 – 1616): Richard III (1591? 1592?), I/2[1]

GLOSTER

Hozzám, ki fél Edwárddal fel nem érek…

III. Richárd, I/2. Vas István (1910 – 1991) fordítása[2]

A III. Richárd kedvenc tárgyaink közt szerepel, korai kiadásainak specialitásairól is volt módunk beszélni. Ha eltekintünk Shakespeare szabad időkezelésétől, utalások alapján – Gloster (1452 – 1485) Lancasteri Edwárdot, mint közli velünk, negyedéve rosszkedvében kardja hegyére tűzte – megállapíthatjuk, hogy 1471 augusztusában járunk ekkor. A monológját vérfagylalóan bravúros párbeszéd előzi meg közte és az általa Edwárd herceg megölésével özveggyé tett Neville Anna (1456 – 1485) között, melynek során akkora sikerrel állítja Annát, leendő feleségét a maga oldalára, hogy ezen maga is meglepődik. Anna távoztával ugyanilyen bravúrral sorolja a maga ellen szóló érveket, melyek egyike az, amit idéztünk. Bővebben…

Éji dalok Schubertről és Schoberről

Vannak műkedvelők, kiváltképp német földön, akik mások munkáiban csak azt szeretik, amit oda maguk helyeztek. Mint egyes rovarok, melyek testhőmérséklete nem elegendő kicsinyeik kikeltésére, más rovarok testébe helyezik petéiket… Ilyen emberek a kritikusok és barátok, akik önmagukban ártalmatlanok, de különösen veszedelmesek gyakorló művészekre. Közéjük tartozik Schober.

Grillparzer (1791 – 1872): levél Enkhez (1788 – 1843),
1837. október 26-án

Kecskeméti István (1920 – 1999) zenetörténész, az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárának vezetője az OSZK Híradó 1969. július-augusztusi számában a rendelkezésére álló rendkívül szűk helyen kultúrtörténeti fontosságú bejelentést tesz. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete megbízásából Turay Mihály – a színházi karmester (1884? – 1978) akkor 85. életéve körül jár[1], így valószínűbb, hogy fia jön számításba – magyar színházzenei anyagot kutat ömlesztett nyomtatványokban…  Bővebben…

Széljegyzet

„Pászmába gyűrte létem porát bősz idő.” Miért iszonyú ez a képzeletbeli verssor? Kezdjük a bírálatot színtisztán értelmi alapon! A „létünk” mint olyan, tanultuk, lehet „ontologikus”, azaz együtt mozgó, a világra reflektáló, és lehet „ontikus” – itt valamiért szegény követ hozzák … Bővebben…

Faramond és Faramondo

Faramond (365? – 430)

Le vireton empenné siffla et vint se ficher dans le bras gauche du bossu, Quasimodo ne s’en émut pas plus que d’une égratignure au roi Pharamond.

Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482[1] (1831). X/4. Un maladroit ami

A tollas nyílvessző kirepült, és sziszegve fúródott a púpos bal karjába. Quasimodo annyit sem törődött a nyíllal, mintha az Faramond király szobrát karcolta volna meg.

A párizsi Notre-Dame. X/4: Az ügyetlen jó barát. Vázsonyi Endre (1906 – 1986) fordítása (1960)[2]

I. Nagy Szent Leó pápa (390? – 461) titkárának, Aquitániai Szent Prospernek (390? – 455?) az Epitoma chronicorumja, Summája, utólag kapott ismertebb nevén a Chronicon Prosperi, Prosper-krónika[3] így ír Faramondról:

Bővebben…

Teherhordó szamarakról

Ne mutasd magad, ki nem vagy, embereknek,
Kazdagnak, nemesnek avagy egyebeknek,
Mert eszekbe veszik és osztán meg nevetnek.

Esopus fabulái, mellyeket mastan újonnan
magyar nyelvre fordított Pesti Gábriel
(†1550?)

Akik szamarak gondozásával foglalkoznak, meleg szavakkal írják le kedvenceik intellektusát, így például Kristin Kelly Gerlach[1], de ha úgy gondolnánk, véleményük érzelmi alapon elfogult, tévednénk. Kristin Hayday tudományos vizsgálata is megállapítja, hogy a szamarak és öszvérek ügyesebb problémamegoldók a lovaknál.[2] Hosszú időn át gyűjtött tapasztalatai alapján Nora Matthews is kiemelkedően intelligens lóféléknek ismerte meg a szamarakat.[3] Ha pedig valaki még a tiszta tudománynak sem hisz, győződjék meg a tulajdon szemével arról, hogy egy teherhordó szamár bölcsen utat enged egy autónak:

Bővebben…

Sestos hősei


»Ich erkenn’ euch, ernste Mächte!
Strenge treibt ihr eure Rechte,
Furchtbar, unerbittlich ein.
Früh schon ist mein Lauf beschlossen;
Doch das Glück hab’ ich genossen,
Und das schönste Loos war mein.
Lebend hab’ ich deinem Tempel
Mich geweiht als Priesterin;
Dir ein freudig Opfer sterb’ ich,
Venus, große Königin!«

Und mit fliegendem Gewande
Schwingt sie von des Thurmes Rande
In die Meerfluth sich hinab.
Hoch in seinen Fluthenreichen
Wälzt der Gott die heil’gen Leichen,
Und er selber ist ihr Grab.
Und mit seinem Raub zufrieden,
Zieht er freudig fort und gießt
Aus der unerschöpften Urne
Seinen Strom, der ewig fließt.

Schiller (1759 – 1805): Hero und Leander (1801)[1]


„Ismerlek, komor hatalmak!
Léptek – és a vér megalvad:
hull a könny – és nincs remény.
Gyorsan véget ért a pályám,
de a boldogság volt pálmám,
és a legszebb sors enyém.
Élve templomod papnője
voltam, tömjén-füstölő,
s mint víg áldozat halok meg,
Vénus, nagy királyi nő!”

S a torony szélén megállva,
lendül már, lobog ruhája,
mint a mélység csillaga.
S birodalmára hajolva,
a szent holtakat sodorja
Isten, s ő a sír maga.
Zsákmánya fölött derülten,
úszik a nagy vízen át,
s a mérhetetlen urnából
önti örök folyamát.

Héró és Leánder. Gulyás Pál (1899 – 1944) fordítása[2]

A venetói Rovigóból származó, de Urbinóban működő érett reneszánsz kori keramikus, Francesco Xanto Avelli (1486? – 1582) életéről keveset tudunk, noha bőséges életműve maradt ránk. Fennmaradt jegyzői jelentés szerint 1530-ban alkotótársaival munkaszövetségre léptek, hogy kedvezőbb fizetést érjenek el. Életének egy hosszú szakaszában az általa készített tálakat kézjegyével látta el, ami akkoriban szokatlan volt, és feltehetőleg munkaügyi szorgoskodása vezetett ide: 1530-től a nagyobb műhelyfenntartók feketelistára tették, és így közvetlenül kellett megkeresnie kenyerét. Ilyen esetekben nagyobb gondot kell fordítani a szerzői jogok védelmére. 1532-ben a Pucci család számára készített dísztála a sestosi lány történetét dolgozza fel. Emlékeikben elbizonytalanodók számára a tál hátoldalán feleleveníti az esetet, és forrását, id. Pliniust (23 – 79) is megjelöli. Kicsinyített képünket kattintással erősen ajánlott felnagyítani, mert a hullámzó teljesítményű művész remekművét ismerhetjük meg benne. A reneszánsz mester alakkidolgozása elnagyolt, de a kompozíció egysége, a színvilág és a láttató erő feledteti ezt a hátrányt. Ráadásul ügyesen gondot fordított a tányér mélyedésének beleszámítására a perspektívába, és a forma kedvéért (hiszen még egy gazdag családról sem feltételezhető, hogy efféle dísztálat rendeltetésszerűen használjon) a tányér peremén a „rezonőröket” helyezi el. Azaz ha történetesen az étel elfedné a fő témát, a nézőnek ne támadjon kellemetlen érzése, hogy félig kerül (merül) bele az eseményekbe.[3] Bővebben…

Testvériség és viszály (Kotzebue)

Populo, qui stultus honores
Saepe dat indignis, et famae servit ineptus,
Qui stupet in titulis et imaginibus.

Horatius (A.Ch. 65 – A.Ch. 8): Satirae I / 6 (A.Ch. 35?)[1]

a’ nép, a’melly buta, ’s gyakran
Méltatlant felemel, ’s szemvesztő fényre fejet hajt,
Czimereken ’s neveken bámúl.

Virág Benedek (1752 – 1830) fordítása (Szatírák Horátiusból, 1820)[2]

Nemrég írtunk a kalandos életű Kotzebue-ról (1761 – 1819). Ott ismertetett erőszakos halála nem volt derült égből villámcsapás: hosszan tartó gyűlölethullám előzte meg. A reformáció 300. évfordulóján, 1817-ben Eisenachban tartott Wartburgfest (Wartburgi Ünnep) alkalmával könyveit égették el.[3] A Wartburgfesten jelen volt későbbi gyilkosa, a jénai diáktestvériség tagja, Karl Ludwig Sand (1795 – 1820) is.[4] A drámaíró Kotzebue népszerűsége azonban még ekkor is töretlen. Bízvást kijelenthetjük Kerényi Ferenc (1944 – 2008) 1987-ben megjelent nagyszabású, kritikai levélválogatása alapján (A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig), a reformkori Magyarország legnépszerűbb kortárs külföldi drámaírója volt. Bővebben…

Jók-rosszak az egresről

Hosszabb bevezetőnkben a bengefélék családjába tartozó zsidótövisbogyó, más nevein kínai datolya vagy jujuba csak a mai tárgyunkkal némiképpen rejtélyes kapcsolata miatt kap helyet.

Őshazája Kína, ahol már jó négyezer éve fogyasztják. Némely országnak van nemzeti gyümölcse. Köztük van Kína is, melynek, gondolkodására jellemzően, mindjárt két ilyen gyümölcse is van, egy „fő-” és egy „al-”. (Mert ahol ősi kultúra van, ott rendszerint ősi hivatali szemlélet is van.) Az elsődleges kínai nemzeti gyümölcs, első hallásra talán meglepő módon, egy küllőfolyondárféle: a Dél-Kínában bőségben termesztett kivi. A másodlagos viszont a kínai datolya.[1] A különféle források egyetértenek[2] abban, hogy Európába a gyümölcsöt Sextus Papinus consul († 40) hozta be Syria provinciából[3], egy olyan korban, melyben az egzotikus csemegék iránti fogékonyság az egekbe szökött. Ebben semmi meglepőt nem találunk, de mégis óvatosan kell kezeljük az értesülést, méghozzá nyelvi okokból. Szemerényi Oszvald (1913 – 1996) a „jujuba” szót a „hárs” jelentésű perzsa زیزفون‎, zajzafun szóból vezeti le. Ezt ugyan elvitatják (és helyette az „ismeretlen eredetet” javasolják) – a mályvafélék családja, melybe a hárs is tartozik, messze esik a bengeféléktől –, de a francia jujube szót a görögöknél is jövevényszóként használt ζίζυφον, zizifon szóból származtatják, a latin teljes átugrásával, olyanképpen, hogy a középkori latin vette át a franciától a szót jujuba alakban.[4] Ha elfogadjuk ezt a levezetést, akkor felmerül, hogy miért is ismerték a görögök előbb a szót a rómaiaknál, ha egyszer római konzul hozta Európába a gyümölcsöt a császárkorban. Id. Plinius (23 – 79) így használja ezt a szót A természet históriája XVII. könyve 14. fejezetében:

et zizipha grano seruntur Aprili mense.[5]

A jujubafát április hónapban elültetett magjáról termesztik.

Azaz id. Plinius a görög szót használja. Vagy ismerték a görögök a gyümölcsöt egy ideje (a megismerkedés természetesen történhetett a Sextus Papinus és id. Plinius kora közti néhány évtizedben is), vagy éppen a görögök vették át a rómaiaktól a Sextus Papinus által ezek szerint Syriából „behurcolt” szót. Az mindenesetre tanulságos, hogy egy-egy egzotikus gyümölcs ismerete viszonylag rövid időn belül a birodalom távoli pontjaira is eljutott. A tudományos besorolást Linné (1707 – 1778) végezte el, de a Rhamnus jujuba és Rhamnus zizyphus neveket is használta (a rhamnus a benge latin neve). A növényt Gustav Karl Wilhelm Hermann Karsten (1817 – 1908) javaslatára áthelyezték a Philip Miller (1691 – 1771) által kreált Ziziphus nemzetségbe, így a különös helyesírású Ziziphus zizyphus tudományos névhez jutottak.[6] Mai formája a görög és latin elnevezéseket békében egyesítő Ziziphus jujuba.[7]
Az Adam Lonicer (1528 – 1586) matematikus munkájára támaszkodó  Horhi Melius Peter (1532 – 1572) református püspök a HERBARIVM. AZ FAKNAC FVVEKNEC NEVEKRŐL, TERMÉSZETEKről, és hasznairól címmel posztumusz (1578) megjelent életveszélyes, alapművében, „idegenségének” sűrű hangoztatásával már ír a jujubáról és hasznáról[8]:

varjútövis és borsópadlizsán

De vissza id. Plinius fejtegetéseihez, hiszen célunk az, hogy észrevegyük a jujuba és az egres közti laza kapcsolatot. Az általa itt emlegetett tuberről feltételezik, hogy a jujuba egy fajtája. Erről a gyümölcsről írja id. Plinius, hogy beojtással is termesztik, egyebek mellett egy calabrix nevű növénybe. Egyáltalán nem magától értetődő, mi is ez a növény. Egyes elképzelések szerint a szintén bengeféle varjútövis, mások szerint a burgonyafélék családjába tartozó vadpadlizsán vagy borsópadlizsán[9], végül Jacques D’Aléchamps (1513 – 1588) a ribiszkefélék családjába tartozó egresre gyanakszik (hogy végre révbe érjünk).  Bővebben…

Szalonkák sárral és anélkül

Votre salaire? dit le Loup,
Vous riez, ma bonne commère.
Quoi ! Ce n’est pas encor beaucoup
D’avoir de mon gosier retiré votre cou!

La Fontaine (1621 – 1695): Le Loup et le Cigogne.
Dans Les Fables choisies, mises en vers, I. (1668)
après Esope (av. J.-C. 620? – 564) & Phèdre (av. J.-C. 15? – ap. J.-C. 55?)[1]

„Tessék!
Még kérni valód is akad!
Hát, gólya néne, nem fizetség,
Hogy visszahúztad torkomból nyakad!
Menj, háládatlan, rút alak:
Aztán többé ne lássalak.”

A farkas és a gólya.
Válogatott mesék verses formában, I.,
Aisopos és Phaedrus nyomán.
Kosztolányi Dezső (1885 – 1936) fordítása (1916)[2]

Percy Bolingbroke St John (1821 – 1889) Young Naturalist’s Book of Birds: ANECDOTES OF THE FEATHERED CREATION (Ifjú természetbarátok madaras könyve: adomák a tollas világból) című könyvének első kiadása 1838-ban látott napvilágot Londonban (húzzuk alá: a szerző tizenhét éves korában). Legalábbis az „új kiadás” adomái között szerepel a halszálka-eltávolító gólya néne félreértése arról, hogy életmentő munkájáért fizetség jár. Mutatis mutandis: ott a történetben a nagyúr a kutyafélékről átvált a macskafélékre, maga az állatok királya, halszálka helyett jókora csont áll az életfunkciók útjában, a gólyát pedig a guvat cseréli le (mindketten saját családjuk névadói). Az ifjú szerző azonban megengedi, hogy talán egy másik „családalapító” madár, a szalonka részesíti elsősegélyben a megszorult megrendelőt.[3] Valamennyi felmerülő madár alkalmas lenne a feladat ellátására csőre adottságai folytán. A történet utolsóként említett szereplője ad lehetőséget tegnapi kisebb ismertetőnk természetes folytatására Alexander Wilson (1766 – 1813) madarairól, melyek közül egyet, annak kiterjedt kapcsolatrendszerére tekintettel, ez úton, külön kell említsünk a maga idejében.  Bővebben…

Az orbáncfű kvantumkémiája

THESEUS

The iron tongue of midnight hath told twelve:
Lovers, to bed; ’tis almost fairy time.

Shakespeare (1564 – 1616): A midsummer’s night dream, V / 1 (1595)[1]

THESEUS

Tizenkettőt szólt a vasnyelvü éjfél. –
Alunni, hívek; szellemóra ez.

Szentivánéji álom, V / 1. Arany János (1817 – 1882) fordítása (1863)[2]

A középiskolai leíró kvantumkémia mindaddig szép, amíg magyarázatnak nem gondoljuk. Ha az energiaminimum elvére hivatkozva legalább főbb vonalakban el nem meséljük, az egyes leíró „szabályok” miért éppen olyanok, amilyeneknek látjuk azokat, hasznosíthatatlan ismeretet adunk át a tanulóknak. Ezúttal csak az alapfogalmakra lesz szükségünk.
A főkvantumszám egy-egy elektronpálya méretére utal. Itt rögtön hozzá kell tegyük, ebben az értelemben egy-egy „pálya” egy-egy elektron adott, pl. 90%-os valószínűségű tartózkodási helyét jelenti.

A mellékkvantumszám a pálya alakját írja le, a mágneseskvantum-szám ennek irányultságát, végül egy-egy elektronhullám forgási irányultságát, mely minden előbbi párosítás esetén kétféle lehet, spinkvantumszámnak mondjuk, mely értékét + ½-nek, illetve – ½-nek „tekintjük”.[3] A mellékkvantumszámokat sorban az s, p, d, f betűkkel jelöljük egy olyan régi korból, amikor színképelemzéssel különítették el ezeket a pályákat. George Downing Liveing (1827 – 1924) és sir James Dewar (1842 – 1923) – a termosz feltalálója – az 1870-es években írt közös cikkeikben a kirajzolódó színkép alapján az s pályát a sharp, „éles”, a p-t a principal, „fő”, a d-t a diffuse, „szórt” szavak kezdőbetűjéből alkotta. Az f a fundamental, „alap-” szó kezdőbetűje, Arno Bergmann (1882 – 1960) 1907 körüli ötletéből.[4] Ezeket az elnevezéseket tartotta meg a leíró kvantumkémia is.

Ha két atom között kovalens („együttes erejű”) kötés jön létre, az azt jelenti, hogy a legkülső elektronjaik felhője egymást közös alakzatokká formálják. Ha a kötésben egy-egy s alakzat olvad egymásba, az így kialakult erős kapcsolódást σ-, ha egy-egy p-alakzat, akkor az ennél gyengébb kapcsolatot π-kötésnek nevezzük. Egyes kötés mindig σ-kötés, ezt „kívánja” az energiaminimum elve. Az így létrejött „forgási ellipszoid”-felhő az atomok közti térben jön létre. Itt egy második ilyen alakzat taszításával zavarná az elsőt, így a kvantumkémiai „húzd meg – ereszd meg”-ben a többes kötések további kötései már π-kötések. A közönséges O2-molekula kettős kötése közül az egyik tehát σ-, a másik π-kötés. Ezt az oxigénmolekulát triplett oxigénnek nevezzük a következő magyarázat alapján. Friedrich Hund (1896 – 1997) egy leíró „szabálya” alapján egy-egy atom alhéjai (adott főkvantumszámhoz és mellékkvantumszámhoz tartozó lehetséges elektronjai) úgy épülnek ki, hogy ott a lehető legkevesebb legyen az egymást semlegesítő spinkvantumszám.[5] (Ennek magyarázata szintén energetikai, de mélyebb elemzést igényelne.) Úgy képzelhetjük el, hogy egy-egy alhéj egy-egy villamoskocsi kettős ülésekkel, melyeket az utasok úgy töltenek fel, hogy először ki-ki egy kettős ülésre ül, amíg van szabad, és csak akkor ülnek le valaki mellé, ha más választásuk nincs. A lényeg az, hogy a spinek meghatározott rendben alakulnak ki atomokon, molekulákon belül. Egy-egy molekula spinkvantumszámát úgy kapjuk, hogy az összes benne részt vevő elektron spinkvantumszámát előjelesen összeadjuk. Az így kapott S összegből képezik a spin-multiplicitás névre hallgató 2S + 1 képletet (talán a gépírókra is tekintettel, hogy elkerülhessék az ügyetlen ½-eket). A közönséges oxigénmolekulában a spinek előjeles összege 1, így alakul ki a 3-ra (2 × 1 + 1) utaló „triplett” elnevezés. Az oxigénmolekula esetében azonban előfordulhat az a ritka jelenség, hogy mindkét kötés σ-kötés.[6] Az így létrejövő, nagy energiájú molekula instabil[7], és hajlamos tripletté alakulni. (Talán mondanunk sem kell, hogy a szingulettben az eredő spin 0, így a multiplicitás 1). Egy Carl Julius Fritzsche (1808 – 1871) által leírt reakcióról az utókor kimutatta, hogy szingulett oxigén volt a reagens. A szingulett oxigén természetesen nemcsak úgy „magától” fordul elő. Több reakciót is ismerünk, melynek során ez az „ajzott” oxigénmolekula létrejön.[8] Ugyancsak szerepet játszik a fotoszintézisben.[9]
Az elmúlt napok „eseményeit” figyelve nem lepődünk meg annak hallatán, hogy az orbáncfűfélék családjának illusztris faja, a (közönséges) orbáncfű maga is képes erre a kisebb csodára, mi több, áldása, átka egyaránt ebből vezethető le.  Bővebben…