Shakespeare címkéhez tartozó bejegyzések

Faramond és Faramondo

Faramond (365? – 430)

Le vireton empenné siffla et vint se ficher dans le bras gauche du bossu, Quasimodo ne s’en émut pas plus que d’une égratignure au roi Pharamond.

 Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482[1] (1831). X/4. Un maladroit ami

A tollas nyílvessző kirepült, és sziszegve fúródott a púpos bal karjába. Quasimodo annyit sem törődött a nyíllal, mintha az Faramond király szobrát karcolta volna meg.

A párizsi Notre-Dame. X/4: Az ügyetlen jó barát. Vázsonyi Endre (1906 – 1986) fordítása (1960)[2]

I. Nagy Szent Leó pápa (390? – 461) titkárának, Aquitániai Szent Prospernek (390? – 455?) az Epitoma chronicorumja, Summája, utólag kapott ismertebb nevén a Chronicon Prosperi, Prosper-krónika[3] így ír Faramondról:

Bővebben…

Reklámok

Teherhordó szamarakról

Ne mutasd magad, ki nem vagy, embereknek,
Kazdagnak, nemesnek avagy egyebeknek,
Mert eszekbe veszik és osztán meg nevetnek.

Esopus fabulái, mellyeket mastan újonnan
magyar nyelvre fordított Pesti Gábriel
(†1550?)

Akik szamarak gondozásával foglalkoznak, meleg szavakkal írják le kedvenceik intellektusát, így például Kristin Kelly Gerlach[1], de ha úgy gondolnánk, véleményük érzelmi alapon elfogult, tévednénk. Kristin Hayday tudományos vizsgálata is megállapítja, hogy a szamarak és öszvérek ügyesebb problémamegoldók a lovaknál.[2] Hosszú időn át gyűjtött tapasztalatai alapján Nora Matthews is kiemelkedően intelligens lóféléknek ismerte meg a szamarakat.[3] Ha pedig valaki még a tiszta tudománynak sem hisz, győződjék meg a tulajdon szemével arról, hogy egy teherhordó szamár bölcsen utat enged egy autónak:

Bővebben…

Sestos hősei


»Ich erkenn’ euch, ernste Mächte!
Strenge treibt ihr eure Rechte,
Furchtbar, unerbittlich ein.
Früh schon ist mein Lauf beschlossen;
Doch das Glück hab’ ich genossen,
Und das schönste Loos war mein.
Lebend hab’ ich deinem Tempel
Mich geweiht als Priesterin;
Dir ein freudig Opfer sterb’ ich,
Venus, große Königin!«

Und mit fliegendem Gewande
Schwingt sie von des Thurmes Rande
In die Meerfluth sich hinab.
Hoch in seinen Fluthenreichen
Wälzt der Gott die heil’gen Leichen,
Und er selber ist ihr Grab.
Und mit seinem Raub zufrieden,
Zieht er freudig fort und gießt
Aus der unerschöpften Urne
Seinen Strom, der ewig fließt.

Schiller (1759 – 1805): Hero und Leander (1801)[1]


„Ismerlek, komor hatalmak!
Léptek – és a vér megalvad:
hull a könny – és nincs remény.
Gyorsan véget ért a pályám,
de a boldogság volt pálmám,
és a legszebb sors enyém.
Élve templomod papnője
voltam, tömjén-füstölő,
s mint víg áldozat halok meg,
Vénus, nagy királyi nő!”

S a torony szélén megállva,
lendül már, lobog ruhája,
mint a mélység csillaga.
S birodalmára hajolva,
a szent holtakat sodorja
Isten, s ő a sír maga.
Zsákmánya fölött derülten,
úszik a nagy vízen át,
s a mérhetetlen urnából
önti örök folyamát.

Héró és Leánder. Gulyás Pál (1899 – 1944) fordítása[2]

A venetói Rovigóból származó, de Urbinóban működő érett reneszánsz kori keramikus, Francesco Xanto Avelli (1486? – 1582) életéről keveset tudunk, noha bőséges életműve maradt ránk. Fennmaradt jegyzői jelentés szerint 1530-ban alkotótársaival munkaszövetségre léptek, hogy kedvezőbb fizetést érjenek el. Életének egy hosszú szakaszában az általa készített tálakat kézjegyével látta el, ami akkoriban szokatlan volt, és feltehetőleg munkaügyi szorgoskodása vezetett ide: 1530-től a nagyobb műhelyfenntartók feketelistára tették, és így közvetlenül kellett megkeresnie kenyerét. Ilyen esetekben nagyobb gondot kell fordítani a szerzői jogok védelmére. 1532-ben a Pucci család számára készített dísztála a sestosi lány történetét dolgozza fel. Emlékeikben elbizonytalanodók számára a tál hátoldalán feleleveníti az esetet, és forrását, id. Pliniust (23 – 79) is megjelöli. Kicsinyített képünket kattintással erősen ajánlott felnagyítani, mert a hullámzó teljesítményű művész remekművét ismerhetjük meg benne. A reneszánsz mester alakkidolgozása elnagyolt, de a kompozíció egysége, a színvilág és a láttató erő feledteti ezt a hátrányt. Ráadásul ügyesen gondot fordított a tányér mélyedésének beleszámítására a perspektívába, és a forma kedvéért (hiszen még egy gazdag családról sem feltételezhető, hogy efféle dísztálat rendeltetésszerűen használjon) a tányér peremén a „rezonőröket” helyezi el. Azaz ha történetesen az étel elfedné a fő témát, a nézőnek ne támadjon kellemetlen érzése, hogy félig kerül (merül) bele az eseményekbe.[3] Bővebben…

Testvériség és viszály (Kotzebue)

Populo, qui stultus honores
Saepe dat indignis, et famae servit ineptus,
Qui stupet in titulis et imaginibus.

Horatius (A.Ch. 65 – A.Ch. 8): Satirae I / 6 (A.Ch. 35?)[1]

a’ nép, a’melly buta, ’s gyakran
Méltatlant felemel, ’s szemvesztő fényre fejet hajt,
Czimereken ’s neveken bámúl.

Virág Benedek (1752 – 1830) fordítása (Szatírák Horátiusból, 1820)[2]

Nemrég írtunk a kalandos életű Kotzebue-ról (1761 – 1819). Ott ismertetett erőszakos halála nem volt derült égből villámcsapás: hosszan tartó gyűlölethullám előzte meg. A reformáció 300. évfordulóján, 1817-ben Eisenachban tartott Wartburgfest (Wartburgi Ünnep) alkalmával könyveit égették el.[3] A Wartburgfesten jelen volt későbbi gyilkosa, a jénai diáktestvériség tagja, Karl Ludwig Sand (1795 – 1820) is.[4] A drámaíró Kotzebue népszerűsége azonban még ekkor is töretlen. Bízvást kijelenthetjük Kerényi Ferenc (1944 – 2008) 1987-ben megjelent nagyszabású, kritikai levélválogatása alapján (A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig), a reformkori Magyarország legnépszerűbb kortárs külföldi drámaírója volt. Bővebben…

Jók-rosszak az egresről

Hosszabb bevezetőnkben a bengefélék családjába tartozó zsidótövisbogyó, más nevein kínai datolya vagy jujuba csak a mai tárgyunkkal némiképpen rejtélyes kapcsolata miatt kap helyet.

Őshazája Kína, ahol már jó négyezer éve fogyasztják. Némely országnak van nemzeti gyümölcse. Köztük van Kína is, melynek, gondolkodására jellemzően, mindjárt két ilyen gyümölcse is van, egy „fő-” és egy „al-”. (Mert ahol ősi kultúra van, ott rendszerint ősi hivatali szemlélet is van.) Az elsődleges kínai nemzeti gyümölcs, első hallásra talán meglepő módon, egy küllőfolyondárféle: a Dél-Kínában bőségben termesztett kivi. A másodlagos viszont a kínai datolya.[1] A különféle források egyetértenek[2] abban, hogy Európába a gyümölcsöt Sextus Papinus consul († 40) hozta be Syria provinciából[3], egy olyan korban, melyben az egzotikus csemegék iránti fogékonyság az egekbe szökött. Ebben semmi meglepőt nem találunk, de mégis óvatosan kell kezeljük az értesülést, méghozzá nyelvi okokból. Szemerényi Oszvald (1913 – 1996) a „jujuba” szót a „hárs” jelentésű perzsa زیزفون‎, zajzafun szóból vezeti le. Ezt ugyan elvitatják (és helyette az „ismeretlen eredetet” javasolják) – a mályvafélék családja, melybe a hárs is tartozik, messze esik a bengeféléktől –, de a francia jujube szót a görögöknél is jövevényszóként használt ζίζυφον, zizifon szóból származtatják, a latin teljes átugrásával, olyanképpen, hogy a középkori latin vette át a franciától a szót jujuba alakban.[4] Ha elfogadjuk ezt a levezetést, akkor felmerül, hogy miért is ismerték a görögök előbb a szót a rómaiaknál, ha egyszer római konzul hozta Európába a gyümölcsöt a császárkorban. Id. Plinius (23 – 79) így használja ezt a szót A természet históriája XVII. könyve 14. fejezetében:

et zizipha grano seruntur Aprili mense.[5]

A jujubafát április hónapban elültetett magjáról termesztik.

Azaz id. Plinius a görög szót használja. Vagy ismerték a görögök a gyümölcsöt egy ideje (a megismerkedés természetesen történhetett a Sextus Papinus és id. Plinius kora közti néhány évtizedben is), vagy éppen a görögök vették át a rómaiaktól a Sextus Papinus által ezek szerint Syriából „behurcolt” szót. Az mindenesetre tanulságos, hogy egy-egy egzotikus gyümölcs ismerete viszonylag rövid időn belül a birodalom távoli pontjaira is eljutott. A tudományos besorolást Linné (1707 – 1778) végezte el, de a Rhamnus jujuba és Rhamnus zizyphus neveket is használta (a rhamnus a benge latin neve). A növényt Gustav Karl Wilhelm Hermann Karsten (1817 – 1908) javaslatára áthelyezték a Philip Miller (1691 – 1771) által kreált Ziziphus nemzetségbe, így a különös helyesírású Ziziphus zizyphus tudományos névhez jutottak.[6] Mai formája a görög és latin elnevezéseket békében egyesítő Ziziphus jujuba.[7]
Az Adam Lonicer (1528 – 1586) matematikus munkájára támaszkodó  Horhi Melius Peter (1532 – 1572) református püspök a HERBARIVM. AZ FAKNAC FVVEKNEC NEVEKRŐL, TERMÉSZETEKről, és hasznairól címmel posztumusz (1578) megjelent életveszélyes, alapművében, „idegenségének” sűrű hangoztatásával már ír a jujubáról és hasznáról[8]:

varjútövis és borsópadlizsán

De vissza id. Plinius fejtegetéseihez, hiszen célunk az, hogy észrevegyük a jujuba és az egres közti laza kapcsolatot. Az általa itt emlegetett tuberről feltételezik, hogy a jujuba egy fajtája. Erről a gyümölcsről írja id. Plinius, hogy beojtással is termesztik, egyebek mellett egy calabrix nevű növénybe. Egyáltalán nem magától értetődő, mi is ez a növény. Egyes elképzelések szerint a szintén bengeféle varjútövis, mások szerint a burgonyafélék családjába tartozó vadpadlizsán vagy borsópadlizsán[9], végül Jacques D’Aléchamps (1513 – 1588) a ribiszkefélék családjába tartozó egresre gyanakszik (hogy végre révbe érjünk).  Bővebben…

Szalonkák sárral és anélkül

Votre salaire? dit le Loup,
Vous riez, ma bonne commère.
Quoi ! Ce n’est pas encor beaucoup
D’avoir de mon gosier retiré votre cou!

La Fontaine (1621 – 1695): Le Loup et le Cigogne.
Dans Les Fables choisies, mises en vers, I. (1668)
après Esope (av. J.-C. 620? – 564) & Phèdre (av. J.-C. 15? – ap. J.-C. 55?)[1]

„Tessék!
Még kérni valód is akad!
Hát, gólya néne, nem fizetség,
Hogy visszahúztad torkomból nyakad!
Menj, háládatlan, rút alak:
Aztán többé ne lássalak.”

A farkas és a gólya.
Válogatott mesék verses formában, I.,
Aisopos és Phaedrus nyomán.
Kosztolányi Dezső (1885 – 1936) fordítása (1916)[2]

Percy Bolingbroke St John (1821 – 1889) Young Naturalist’s Book of Birds: ANECDOTES OF THE FEATHERED CREATION (Ifjú természetbarátok madaras könyve: adomák a tollas világból) című könyvének első kiadása 1838-ban látott napvilágot Londonban (húzzuk alá: a szerző tizenhét éves korában). Legalábbis az „új kiadás” adomái között szerepel a halszálka-eltávolító gólya néne félreértése arról, hogy életmentő munkájáért fizetség jár. Mutatis mutandis: ott a történetben a nagyúr a kutyafélékről átvált a macskafélékre, maga az állatok királya, halszálka helyett jókora csont áll az életfunkciók útjában, a gólyát pedig a guvat cseréli le (mindketten saját családjuk névadói). Az ifjú szerző azonban megengedi, hogy talán egy másik „családalapító” madár, a szalonka részesíti elsősegélyben a megszorult megrendelőt.[3] Valamennyi felmerülő madár alkalmas lenne a feladat ellátására csőre adottságai folytán. A történet utolsóként említett szereplője ad lehetőséget tegnapi kisebb ismertetőnk természetes folytatására Alexander Wilson (1766 – 1813) madarairól, melyek közül egyet, annak kiterjedt kapcsolatrendszerére tekintettel, ez úton, külön kell említsünk a maga idejében.  Bővebben…

Az orbáncfű kvantumkémiája

THESEUS

The iron tongue of midnight hath told twelve:
Lovers, to bed; ’tis almost fairy time.

Shakespeare (1564 – 1616): A midsummer’s night dream, V / 1 (1595)[1]

THESEUS

Tizenkettőt szólt a vasnyelvü éjfél. –
Alunni, hívek; szellemóra ez.

Szentivánéji álom, V / 1. Arany János (1817 – 1882) fordítása (1863)[2]

A középiskolai leíró kvantumkémia mindaddig szép, amíg magyarázatnak nem gondoljuk. Ha az energiaminimum elvére hivatkozva legalább főbb vonalakban el nem meséljük, az egyes leíró „szabályok” miért éppen olyanok, amilyeneknek látjuk azokat, hasznosíthatatlan ismeretet adunk át a tanulóknak. Ezúttal csak az alapfogalmakra lesz szükségünk.
A főkvantumszám egy-egy elektronpálya méretére utal. Itt rögtön hozzá kell tegyük, ebben az értelemben egy-egy „pálya” egy-egy elektron adott, pl. 90%-os valószínűségű tartózkodási helyét jelenti.

A mellékkvantumszám a pálya alakját írja le, a mágneseskvantum-szám ennek irányultságát, végül egy-egy elektronhullám forgási irányultságát, mely minden előbbi párosítás esetén kétféle lehet, spinkvantumszámnak mondjuk, mely értékét + ½-nek, illetve – ½-nek „tekintjük”.[3] A mellékkvantumszámokat sorban az s, p, d, f betűkkel jelöljük egy olyan régi korból, amikor színképelemzéssel különítették el ezeket a pályákat. George Downing Liveing (1827 – 1924) és sir James Dewar (1842 – 1923) – a termosz feltalálója – az 1870-es években írt közös cikkeikben a kirajzolódó színkép alapján az s pályát a sharp, „éles”, a p-t a principal, „fő”, a d-t a diffuse, „szórt” szavak kezdőbetűjéből alkotta. Az f a fundamental, „alap-” szó kezdőbetűje, Arno Bergmann (1882 – 1960) 1907 körüli ötletéből.[4] Ezeket az elnevezéseket tartotta meg a leíró kvantumkémia is.

Ha két atom között kovalens („együttes erejű”) kötés jön létre, az azt jelenti, hogy a legkülső elektronjaik felhője egymást közös alakzatokká formálják. Ha a kötésben egy-egy s alakzat olvad egymásba, az így kialakult erős kapcsolódást σ-, ha egy-egy p-alakzat, akkor az ennél gyengébb kapcsolatot π-kötésnek nevezzük. Egyes kötés mindig σ-kötés, ezt „kívánja” az energiaminimum elve. Az így létrejött „forgási ellipszoid”-felhő az atomok közti térben jön létre. Itt egy második ilyen alakzat taszításával zavarná az elsőt, így a kvantumkémiai „húzd meg – ereszd meg”-ben a többes kötések további kötései már π-kötések. A közönséges O2-molekula kettős kötése közül az egyik tehát σ-, a másik π-kötés. Ezt az oxigénmolekulát triplett oxigénnek nevezzük a következő magyarázat alapján. Friedrich Hund (1896 – 1997) egy leíró „szabálya” alapján egy-egy atom alhéjai (adott főkvantumszámhoz és mellékkvantumszámhoz tartozó lehetséges elektronjai) úgy épülnek ki, hogy ott a lehető legkevesebb legyen az egymást semlegesítő spinkvantumszám.[5] (Ennek magyarázata szintén energetikai, de mélyebb elemzést igényelne.) Úgy képzelhetjük el, hogy egy-egy alhéj egy-egy villamoskocsi kettős ülésekkel, melyeket az utasok úgy töltenek fel, hogy először ki-ki egy kettős ülésre ül, amíg van szabad, és csak akkor ülnek le valaki mellé, ha más választásuk nincs. A lényeg az, hogy a spinek meghatározott rendben alakulnak ki atomokon, molekulákon belül. Egy-egy molekula spinkvantumszámát úgy kapjuk, hogy az összes benne részt vevő elektron spinkvantumszámát előjelesen összeadjuk. Az így kapott S összegből képezik a spin-multiplicitás névre hallgató 2S + 1 képletet (talán a gépírókra is tekintettel, hogy elkerülhessék az ügyetlen ½-eket). A közönséges oxigénmolekulában a spinek előjeles összege 1, így alakul ki a 3-ra (2 × 1 + 1) utaló „triplett” elnevezés. Az oxigénmolekula esetében azonban előfordulhat az a ritka jelenség, hogy mindkét kötés σ-kötés.[6] Az így létrejövő, nagy energiájú molekula instabil[7], és hajlamos tripletté alakulni. (Talán mondanunk sem kell, hogy a szingulettben az eredő spin 0, így a multiplicitás 1). Egy Carl Julius Fritzsche (1808 – 1871) által leírt reakcióról az utókor kimutatta, hogy szingulett oxigén volt a reagens. A szingulett oxigén természetesen nemcsak úgy „magától” fordul elő. Több reakciót is ismerünk, melynek során ez az „ajzott” oxigénmolekula létrejön.[8] Ugyancsak szerepet játszik a fotoszintézisben.[9]
Az elmúlt napok „eseményeit” figyelve nem lepődünk meg annak hallatán, hogy az orbáncfűfélék családjának illusztris faja, a (közönséges) orbáncfű maga is képes erre a kisebb csodára, mi több, áldása, átka egyaránt ebből vezethető le.  Bővebben…

Í

[Re-enter MACDUFF, with MACBETH’s head]

MACDUFF

Hail, king! for so thou art: behold, where stands
The usurper’s cursed head: the time is free…

Shakespeare (1564 – 1616): Macbeth (1606-7), V / 7[1]

Csatazaj. Macduff jő.

MACDUFF.

Királyom, üdv!
Mert az vagy! Im nézd a bitor fejét!
szabadok vagyunk!

Szász Károly (1829 – 1905)  fordítása[2]

Az indoeurópai hekweh, amint már láttuk, „vizet” jelent, ezernyi leágazással, mint amilyen a francia eau, „víz”, a német Aue, „öntözött mező”, de mindenekelőtt a latin aqua, víz. Ugyancsak innen „ered” az előgermán ahwo, „víz”, „folyó”, ahonnan az ugyanilyen értelmű óangol ēa-n keresztül formálódtak a „folyó” értelmű középangol ea, e, æ alakok. De ebből keletkezett többek között a saterlandi (keleti) fríz Äi, „folyó”, a holland aa, „víz”, „patak”, a svéd å, „patak” és az izlandi á, „patak”, „folyó”.[3] Amszterdam legnagyobb folyójának, az Ij-nek a neve (melyet hagyományosan Y-nek is írnak) szintén ebből az indoeurópai gyökből vezethető le. De az angol eddy, „örvény” is ezzel rokon: az indoeurópai idi-, „vissza” gyökre épülő, azonos értelmű óangol æd-[4], ed- és a már látott ea adja a szó ősét, az edēát.[5]
Ha most a hekwehhez, „vízhez” hozzátesszük a szintén indoeurópai landát (jelentése, kevéssé meglepően: „föld”), nyerjük a skót és angol island-et („sziget”), az előgermán ahwóból („víz”) az óskandináv ey, „sziget” szó közvetítésével a dán és norvég „szigetet”, az ø-t, illetve az øyt és számos más északi „sziget” szót.[6] A „sziget” óír alakja, az ailén az előzménye a skót gael „szigetnek”, az eileannak.[7] Ám a skót gaelben a szó a fentiekhez hasonló csodás rövidülésen is átmegy: a szigetre a fokozhatatlanul leegyszerűsödött ì szót is használják.[8]

Í (Iona)

Az óír nyelvhasználatban tulajdonnévként az Í, „A sziget” már egyetlenegy szigetet jelent. E szó latinizálási kísérlete (mely alapján a kiejtésről is fogalmat alkothatunk) Ioua, és talán ennek félreolvasásából származik ennek a szigetnek a mai angol Iona neve.[9] Egy másik elmélet szerint az Ioua elnevezés a yew, „tiszafa” szóból származik. Hiába a skót gael ì, sziget a szó eredete, a skót gaelben ennek a szigetnek a neve Idhe, együtt Eilean Idhe, „Idhe (Iona) szigete”. Idhe szülöttje az Idheach. A sziget ősi neve Ì nam ban bòidheach, „A gyönyörűek (értsd: gyönyörű nők) szigete”, majd Ì Chaluim Chille.[10] Erről pedig legkésőbb tegnap óta tudjuk, mit jelent: Szent Kolumba szigete. Ezt vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről. Bővebben…

Földi almák, földi oroszlánok és az azulén

FALSTAFF
Peace, good pint-pot; peace, good tickle-brain. Harry, I do not only marvel where thou spendest thy time, but also how thou art accompanied: for though the camomile, the more it is trodden on the faster it grows, yet youth, the more it is wasted the sooner it wears.

Shakespeare (1564 – 1616):
King Henry IV, Part 1, II / 4 (1596-97?)[1]

FALSTAFF
Csitt, jó sörkanna! Csitt, jó butella! Henrik, nem csak azt nem foghatom meg, hol fecsérled az időt, de azt sem, kiknek társaságában. Mert jóllehet a szegfű annál gyorsabban nő, minél inkább tiporjuk, de az ifjúság annál hamarabb elkopik, minél inkább pazaroljuk.

IV. Henrik, 1. rész, II / 4
Lévay József (1825 – 1918) fordítása[2]

Az őszirózsafélék családjába tartozó néhány fajt hozunk szóba rövidesen. A cickafarkról (és kapcsolódásáról Akhilleushoz) már kerítettünk alkalmat beszélni, és bár van külön „illatos” nevű faja a nemzetségnek, a közönséges cickafark illata is mámorító, legalábbis a másféle szagokon nevelkedett városi embernek. Éppen ezért most elsősorban az illóolajára, pontosabban annak egyik összetevőjére fogunk „koncentrálni”. Bővebben…

Szolid megjegyzések

HAMLET
Oh that this too too solid Flesh, would melt,
Thaw, and resolue it selfe into a Dew[1]

Shakespeare (1564 – 1623):
Hamlet (1599 – 1601),  I / 2. 1. folio (1623)

HAMLET
O that this too too sallied flesh would melt,
Thaw and resolue it selfe into a dewe[2]

2. quarto (1604)

HAMLET

Ó, hogy nem olvad, nem higul s enyész
Harmattá e nagyon, nagyon merő hús![3]

Arany János (1817 – 1882) fordítása (1868)

Az indoeurópai solh-, „egész” gyöknek (szokás szerint) temérdek leszármazottja van[4]; megint csak néhányukra összpontosítunk. Eredeti értelmét őrzi az ógörög ὅλος, holos, melyet előtagként számos szóban használunk a mai napig. A „töretlen” árnyalattal bővülve a latin sollus is innen ered (a solus, „egyedüli” nem); egyes elrugaszkodott spekulációk szerint az „ünnepi” értelmű sollemnis, solemnis úgy keletkezik a sollusból, hogy hozzáolvadt az annus, „év”, mely így „teljes év elteltével beköszöntő napot”, azaz „éves ünnepet” jelentett[5]. E ponton nem fog ártani egy kis pihenő:

Bővebben…

Rosszkedvünk üres

Amint nemrégi bejegyzésünkben sejteni engedtük, ezúttal Shakespeare (1564 – 1616) legfrissebb és jelenleg legzajosabb lebukásáról írunk.  Bővebben…

Szerelem, epilepszia, bukás és felemelkedés

For this was sent on Seynt Valentyne’s day
Whan every foul cometh ther to choose his mate.

Chaucer (1342? – 1400): The Parlement of Foules (Parliamentum avium in die Sancti Valentini tentum, 1380-90)

Mert ekkor volt Szent Valentin napja,
Amikor minden madár várható.

Madárparlament (A madarak Szent Valentin napján tartott parlamentje)
Németh Gergely Dániel fordítása[1]

A szöveg szerint kicsit szabad, de jelentésében jól megragadott fordítás kihagyja azt a gondolatot, ami miatt a mai napon az angolszász világ széltében-hosszában idézi Chaucer sorait, szó szerint, döcögősen: „mert a mai napra küldték ki a tanácskozást, amikor minden szárnyas párt választ magának”. A kiválasztott rész kedves és beszédes, de hiszen a teljes nagyszabású költemény ekörül forog. A „meteolór” (a szót gyatra tükörfordítással képzem a weather lore-ból) úgy tartja, február 14-e a madarak társválasztásának napja. Márpedig, mint jóval később La Fontaine (1621 – 1695) A pacsirta és fiókáiban tanítja[2], ezzel nem jó késlekedni.  Bővebben…

Articsóka és bimbózó szerelmek

DELIA
I prithee, Artichoke, go not so fast:
The weather is hot, and I am something weary.

ARTICHOKE
Nay, I warrant you, mistress Delia, I’ll not tire you with leading; we’ll go a’ extreme moderate pace.

The London Prodigall (1605), IV / 2[1]

DELIA
Esdeklek, Articsóka, ne siess annyira:
Hőség van, valamelyest eltikkadtam.

ARTICSÓKA
Sőt, biztosíthatom, Delia kisasszony, nem fárasztom a kíséretemmel; szélsőségesen közepes sebességgel fogunk haladni.

A londoni tékozló, IV / 2.
Az eredeti címlap alapján egy időben Shakespeare-nek (1564 – 1616) tulajdonították

A London Prodigall címlapja

Kinaros

Zeus bátyját, Poseidont volt meglátogatandó (a pontos időpont nem ismert), amikor – feltehetőleg visszaútján – a hűs habokból kiemelkedve megpillantott egy csodaszép halandó leányt Kinaros szigetén. A megpillantott ifjú hölgy nem riadt meg az isten közelségétől, és így, felbátorodva, Zeus is arra a lépésre szánta magát, ami a mai kor szigorúbb megítélésében megvetendő. Jutalmul a leány, Kynara az istennővé válás lehetőségét kapta, amennyiben hajlandó csábítóját követni az Olympos csúcsa közelébe. Nemcsak halandó, hajlandó is volt (már elnézést). Hera akadályoztatásai idején rövid, de meggyőző erejű légyottokra került sor, ám mindhiába: a leány haza-hazavágyott édesanyjához. Egyszer oda is surrant, de mi maradhat rejtve Zeus szemei elől? Haragjában, sit venia verbo, formálisan hazavágta a leányt, és mellékbüntetésül articsókává változtatta.
Alappal kételkedünk a történet hitelességében.  Bővebben…

Mazsola

– Géza, ne torkoskodj – szólt rá a középső fiára az asszony.
A gyerek az asztal közepén levő kalácsból csipegette ki titokban a mazsolát s most restelkedve húzta le a fejét a válla közé.

Móricz Zsigmond (1879 – 1942):
Árvalányok (1917), V. fejezet[1]

A mazsola etimológiáját futólag már érintettük. Ezúttal tágabb összefüggéseit járjuk körül. Bővebben…

Évezredek kisebb-nagyobb zsarnokai

GLOUCESTER
I cannot tell: the world is grown so bad,
That wrens make prey where eagles dare not perch:
Since every Jack became a gentleman
There’s many a gentle person made a Jack.

Shakespeare (1564 – 1616): King Richard III (1591? 1592?). I / 3[1]

GLOSTER
Én nem tudom. Felfordult a világ:
Hol nem mer a sas, ökörszemek rabolnak;
Mióta minden fajankó nemes lett,
Sok jó nemesből fajankót csinálnak.

Szigligeti Ede (1814 – 1878) fordítása[2]

GLOSTER
Nem tudom – züllött a világ s ökörszem
Prédál ott, hol a sas se mer leszállni:
Mióta minden bugrisból nemes lett,
Sok nemes úr bugrissá változott.

Vas István (1910 – 1991) fordítása[3]

Komédiaíró művészetének legkiemelkedőbb darabjában, a Kr.e. 414-ben bemutatott Madarakban (’Ορνιθες, Hornithes) Aristofanes (Kr.e. 446? – Kr.e. 386) két kiábrándult athéni kalandort, Pisthetairost (Rábeszélő) és Heuelpidest (Reménykedő) állítja elénk, akik a földi világról felemelkedve megalapítják „Felhőkakukvárt”. A darab egy különösen nagy kultúrtörténeti jelentőségű részletében ezt olvassuk: Bővebben…