Beethoven címkéhez tartozó bejegyzések

Alábocsátkozás a különbség zongorázásának abisszusába

Amikor a „ha zongorázni tudnám a különbséget” felsóhajtást halljuk, elsőre az merül fel bennünk, miért nem klarinétozni vagy tárogatózni. Magyarnótás lelkünkhöz jobban illene. De a nyelvet ki lehet gúnyolni, meg lehet tagadni, becsapni azonban nem lehet. Az eredeti sóhaj ugyanis így hangzott: „ha a különbséget zongorázni tudnám…!”. Ennek így van zenéje, lejtése, klarinéttal nincs. Esetleg a zongorát helyettesíthetnénk trombitával (merész zeneszerzői elképzelés!), de úgy nem az igazi. Sokan le is kerekítik a sóhajt. Abból indulnak ki, hogy az a különbség nyilvánvalóan nagy, félelmetes lehet (a különbségek sajátos világában ezek persze könnyebbek az egészen apróknál), és így az elzongorázása ugyancsak embert kívánó feladat. Így a végződés, könnyen (de érdektelenül) ellenőrizhetően leginkább „én lennék (a) Liszt Ferenc (1811 – 1886)”, de feltűnik Szvjatoszlav Teofilovics Rihter (1915 – 1997), Fischer Annie (1914 – 1995), Ránki Dezső, Kocsis Zoltán (1952 – 2016) és Arthur Rubinstein (1887 – 1982) neve is, Richard Clayderman (megnyugvásunkra) pedig elbújhatna mögöttünk. Szintén könnyen ellenőrizhetjük, hogy a magyar az egyedüli világnyelv, amelyben emlegetik. Itt azonban a kulturális élet teljességébe behatolt. Ott látjuk teozófusok észrevételeiben[1], sporttudósításokban[2], a világhírű dobos, Tommy Víg nálunk 2019-ben bemutatott vásznán (14-es tétel, kikiáltási ára 36 000.- Ft)[3], jócskán beszüremkedett a mezőgazdaságba[4], továbbá a lágylézer-felhasználók művészi eszköztárába[5]. Vajon honnan eredhet a kiszólás? Bővebben…

B3-teszt

BapHa posztmodern korunkban még megőrződött valami gyermekkorunk egyik kulcsszavának, a „jobbnak” az értelméből, akkor ímmel-ámmal kijelenthetjük, hogy Beethoven (1770 – 1827) 32 zongoraszonátája közül az utolsóként, 1822-re befejezett c-moll (op.111) „jobb” a grandiózus sorozat nyitódarabjánál, az 1795-ben komponált f-mollnál (op.2 Nr.1). (A „jobb” szó itt kevéssé alkalmas a különbség leírására. Ami engem illet, szívesebben mondanám az f-mollt kékebbnek, a c-mollt feketébbnek.) Már a nyitódarab is fergetegesen nagyszerű. Ha erre természetesnek tűnik az az érv, hogy azért, mert ez Beethovennek nem az első zongoraszonátája, hiszen 1782-83-ban már megírta a sorozathoz később a zeneesztéták által hozzá nem gondolt, opusszámmal sem ellátott három Választófejedelmi szonátát (WoO47), akkor gondoljunk arra, hogy már ez a három korai szonáta is nagyszerű. Ha a műveket korábban nem hallgató hangverseny-látogató elfelejti elolvasni a műsorfüzetből az életrajzi körülményeket, akkor nem a fejét enyhén balra döntve, kedves és megértő mosollyal hallgatja végig az előadásukat, hanem igazi meglepetéssel.
Mai tesztünkben a „nagy 32”-sorozat első feléből választunk ki szerkezeti alapon tíz részletet, nevezetesen a menüettek vagy scherzók trióját, azaz középrészét. (Mivel már a második szonátában, azaz a szintén 1795-ben írt op.2 Nr.2-es A-dúrban scherzo-tételt találunk, „a menüettől a scherzóig” típusú felszínes meséskönyveket halkan becsukhatjuk. Annyi kétségtelen, hogy az érett zeneszerző műveiben jellemzőbb a scherzo-típus.) Azonosításukat nehezebbé teszi, hogy ezek az általában rövid szakaszok sok esetben szöges ellentétben állnak nemcsak a tétel, hanem az egész szonáta karakterével. Tekintve, hogy ilyen jellegű tételrész távolról sem egyetemesen fordul elő a szonátákban, nem az első tíz szonátát választottuk.

megfejtések


Korábbi Beethoven-tesztjeink:

szimfóniák

az első két zongoraverseny


Alacsony és magas barokkok

Kicsi, de fárasztó „szvitünk” után, amelyben – korábbi beszámolókat követően – az elmúlt napokban három hasonló eredetű és fejlődésű barokk táncot vizsgáltunk (a passacagliát, a chaconne-t és a sarabande-ot), szélesítünk a látószögön és magát a barokkot nézzük meg közelebbről. Pontosabban a „barokkot”, hiszen ha a teljes életünket a barokk vizsgálatának szentelnénk, azzal sem tennénk egy kis lépésnél többet megértése és megismerése felé. Vagyis a „barokk” szó eredetvizsgálatára helyezzük a hangsúlyt. Valamelyest iskolás a korszak kijelölése, amit zenében 1600 körüli kezdettől 1750-ig tesznek[1] – hová tegyük Händel (1685 – 1759) 1751-ben komponált Jephtháját (HWV70)? –, az építészetben a XVI. század végétől a XVIII. század végéig[2] és így tovább. A hangulatot sztochasztikusan alapozzuk meg. Azt a művet hozzuk fel példának, amelyet a „barokk” szó begépelésekor a népszerű filmmegosztó felkínál. Kíváncsian várom. (Van tippem.) Bővebben…

Beethoven hárfái

Erdogant a német kormány, közvetítőn keresztül, azzal bízta meg, hogy tulajdonítsa el Beethoven (1770 – 1827) 1809-ben komponált Esz-dúr („Hárfa”) vonósnégyesének (op.74) nagy értékű kéziratát a krakkói Jagelló Egyetemről, és juttassa azt vissza eredeti német birtokába. Egyetlen árulkodó betű azonban felkeltheti esetleges ny. olvasóim gyanakvását: a megbízott vezetékneve nem Erdoğan, sőt, keresztneve is van, nem is akármilyen: Gunther, és az általunk legutóbb (a Beethoven-évfordulón) emlegetett London Vonósnégyes másodhegedűse – volt. Csak volt, mert egy radikális ötletátvitel után (anyagi megszorultságában inkább a maga számára lopta el a kottát) Gunther Erdogan egy terrortámadásban életét vesztette. Gondolhatnánk. De ez a történet Janet White Beethoven’s String Quartet Opus 74 ‘The Harp’, Beethoven Esz-dúr („Hárfa”) vonósnégyese (op.74) című regényének alapgondolata, mellyel a szerzőnő tavaly elnyerte a BookLife 5000 $ jutalmazású[1] díját.[2]
Bővebben…

Beethoven és kései szeretői

Virginia Woolf (1882 – 1941)

Virginia Woolf (1882 – 1941)

Az „intermediátor”, Beethoven (1770 – 1827) hatása 2020-as halálozási évfordulójáig sem vesztett erejéből, és nem különösebben kockázatos megjósolnunk: nem is fog. Ami nem jelenti azt, hogy ez a hatás minőségében is változatlan volt az évszázadok folyamán. Az érzékenyebb (értőbb?) fülekre, többször hoztunk fel rá példát, in statu nascendi jegeces borzadályként hatott, mert az ember első találkozása ezzel az élménnyel nélkülözte az összehasonlítási alapot. A felkavart hullámokat, melyeket az életünkbe hozott, fokról fokra alakítottuk át magunkban éltető forrássá. Halála és életünk között mintegy félúton a lelkileg sérülékeny Virginia Woolfra még azt a forgószélszerű hatást gyakorolta, mint Tosztoj (1828 – 1910) kicsit korábbi, 1889-es Kreutzer-szonátájának[1] hőseire. Bővebben…

Eltűnés és villámlás

Időről-időre egyszerű zeneszerzői ötletekre példákat hozunk fel. Ha ezer ilyet ellesnénk vagy kitalálnánk, akár Clementi (1752 – 1832) epigonjává is válhatnánk valamekkora tehetség birtokában, a kellő szorgalommal. Ezúttal a dallamátadás egy fortélyát lessük el. Bővebben…

A Strauss család és a gekkók családja

Amint arról milliók és milliók sok év első napján meggyőződhetnek, Josef Strauss Delejes erők, avagy Titokzatos vonzerők (op.173) című keringőjét és a szerzővel vérségi kötelékben nem álló Richard Strauss (1864 – 1949) 1910-re befejezett Rózsalovagjának (op.59) egy keringőjét titokzatos erők fűzik egymáshoz. Erről már említést tettünk. De lássuk kicsit közelebbről, melyek is azok a delejes erők, amelyek a mű megkomponálására ihlették a Strauss dinasztia különös sorsú tagját!
Bővebben…

Szalonna mint motívum

SCHULMEISTER

”Ceciderunt in profundum summus Aristoteles, Plato et Euripides.”

ISKOLAMESTER

„A nagy Aristoteles, Platon és Euripides mind a mélybe zuhantak.”

Fehre (1718 – 1772): A zeneiskola-mester (1751)[1]

Egyszerűbb elmék, amikor közvetlen környezetük hétköznapi tárgyaival (lekvárral, szalonnával) találkoznak, azokat emlékezetükben megőrzik, hogy adandó alkalommal rigmusfaragásaikba beillesszék. Mielőtt ócska és érdektelen szellemtelenségként elhessegetnénk magunktól ennek a késztetésnek a puszta emlegetését is, gondoljunk arra, hogy a beszéd kialakulásának idején (mely párbeszédek folytatásához úgy 50-100 ezer éve juthatott el[2]) hatalmas evolúciós előnyhöz jutott, aki ügyesen fűzte a szót, és ravasz asszociációival meggyőzte beszédpartnerét életrevalóságáról. Zord körülmények között az éles elme megélést segítő szerephez jut, és ennek becsületét mutatják az ember legősibb eposzai és népmeséi is. Ennek az időnek korcs maradványa az, amikor egy magyar ember nem képes kimondani a „vegyes” szót anélkül, hogy rögtön hozzá ne fűzné: „felvágott” (derültség a nézőtéren), vagy amikor egy brit, amikor a plain („sima”) után kényszeresen a vanilla („vanília”) szót illeszti, visszaemlékezve gyerekkora fagylaltrendeléseire.
A magyarban különösen népszerűek a „nyolcas” verssorok különféle formái, így nem szabad csodálnunk, hogy akadtak, akik a kisiskolákban belénk vert szolmizáció keserves emlékét rigmusokba oltva igyekeztek feloldani. A rigmus pedig sokszor durva és alávaló. A sokszerzős Dohány utcai seriff előadásáról Sipos Péter 2013-ban így ír:

Némán ülünk a lassan kivilágosodó az előadóhellyé varázsolt egykori középiskolai osztályteremben. Néhányan szipognak, mások csendben törölgetik könnyeiket. Vagy öt percen át senki nem mozdul a helyéről. A színészek még a teljes sötétségben a gyerekkoromból ismerős „dó-re-mi-fá-szó-lá-ti-dó, szalonnát eszik a zsidó” épületes szövegű skálázásból komponált (egyébként fantasztikus ritmusú) számot előadva már kiosontak a folyosóra. Taps nincs. Másfél óra sötétség után nem is lehet tapsolni.[3]

Egy évvel később Eörsi Mátyás azt meséli el, milyen hatást váltott ki apjából, Eörsi Gyula (1922 – 1992) jogtudósból[4], amikor otthon elszavalta a versikét.[5] Ennek a versikének hasonló színvonalú folytatását is kiötlötték, inkább nem idézem. A mi „iskolamesterünk” annak idején szalonnát falatozó rigóval tanította.
A fel- és leszálló ág mint gyerekkori emlék sűrűn felbukkan akár szándékos emlékeztető, akár önkéntelen gesztus formájában a „valódi” zeneművészetben is. Néhány, merőben önkényesen válogatott példában vesszük szemügyre. Még csak nem is teljesen időrendben. Bővebben…

Beethoven búcsúi

Napi munkám bevégeztetett. Ha volna orvos, aki segíthetne rajtam, his name shall be called Wonderful (hívják nevét: csodálatosnak, Ézs9:6[1])!

Beethoven (1770 – 1827) a halála előtti hónapban, februárban egyik orvosa, Andreas Ignaz Wawruch (1782 – 1842) biztatására, hogy a jó idővel majd egészsége is helyreáll[2]

Beethoven egy búcsújáról írtunk legutóbb. Kései alkotói korszakában a programmegjelölés nélküli búcsúhangok felerősödnek. Az egyik leghíresebb példa az 1821 és 22 között írt c-moll szonáta (op.111)[3] második, befejező tétele, az Arietta. Adagio molto semplice cantabile:

Egy másik, nem kevésbé emlékezetes pillanat az 1826-ban komponált F-dúr vonósnégyes (op.135)[4] harmadik, Lento assai, cantante e tranquillo tétele:

Mahler (1860 – 1911), aki, mint többször láttuk, szívesen használt idézeteket és vendégdallamokat, ezt tette meg 1896-os III. szimfóniája[5] VI. tételének, azaz a finalénak (Langsam, ruhevoll. Empfunden – Lassan, nyugalommal telten. Érzéssel) alapmotívumául. A mű Mahler adta programja szerint ez a tétel: „amit a szeretet mond nekem”[6].

És ha Beethoven, vagy valaki az ő „osztályából” búcsúzik, akkor amitől búcsúzik, csak az élet lehet – merül fel önkéntelenül romantikus észjárású emberek elméjében. Ez minden alapot nélkülöz. Bővebben…

Beethoven barátai és búcsúja

Mint már említettük, Beethoven (1770 – 1827) kezdeti rokonszenve Napóleon (1769 – 1821) iránt elpárolgott, és egészen biztosan nem olyan körülmények között, ahogy az a „romantikus” vagy „konyhai” ál-zenetörténetben kereng. A két „császár” (egyiküket, a nagyobbat, idézőjelek nélkül is emlegethetnénk) sorsa azonban különösen összefonódott. Bővebben…

Mahler és Bécs

Háromszorosan is hazátlan vagyok. Cseh születésűként Ausztriában, osztrákként németek közt, és zsidóként az egész világon.

Alma Maria Mahler (1879 – 1964) Gustav Mahlert idézve.
Gustav Mahler. Emlékek és levelek (1946)

Egy korábbi írásunkban homályos ígéretet tettünk Mahler és az őt ért bécsi antiszemita támadások ügyének valamelyes felderítésére.
Ha egy pillanatra a zsidó-keresztény kultúrát zsidó és keresztény kultúraként, azaz kettejük közös részeként (a Tórán, a haftárákon és Jézusnak erre alapozott tanításain keresztül) értelmezzük, meg kell állapítsuk, Mahlert ez a hit- és kultúrréteg nem érintette meg. Már feltéve, hogy Mahleren az utóromantika kiemelkedő szerzőjét és nem magánembert értjük.

Mahler apai ágú dédapja, Abraham Jakub Mahler (1720 – 1800) sahter, azaz rituális metsző volt a csehországi Chmelnában[1], de Mahler már világias szellemben nevelkedett, őt magát egyesek „útkereső agnosztikusként” jellemzik.[2] Ez azonban valamennyivel bonyolultabb. Bővebben…

Mesteri auditív inkorrektségek

Testetlenül vonul végig, mint angyalok éneke a csöndes éjben.

Julius August Philipp Spitta (1841 – 1894):
Johann Sebastian Bach (1873, 1880).
C-dúr prelúdium (a BWV846-ból)[1]

Anna Magdalena Bach (1701 – 1760)

Anna Magdalena Bach (1701 – 1760)

A kromatikus skála dúr és moll hangnemeire 1722-ben komponált első prelúdium és fúga-gyűjtemény, Bach (1685 – 1750) Wohltemperierte Klavier-ja (BWV846-869)[2] máig vitán felül legnépszerűbb (és különféle feldolgozásokat is elszenvedő) darabja a sorozat élén álló C-dúr prelúdium és fúga (BWV846). 2014-ben ugyan nagy és „korrekt” társadalmi vita bontakozott ki akörül, hogy a valódi komponista nem más, mint Bach második felesége, Anna Magdalena, olyan erejű érvek felvonultatásával, hogy a kor kottamásolóinak kézlendülete másmilyen volt, mint Anna Magdalena vonalvezetése, következésképpen ő nem másolója, hanem tényleges szerzője is a népszerű darabnak.[3] A feltételezést, melynek „szakirodalma” óriási, a mai napig sem sikerült bebizonyítani.[4] Bach négy év ismeretség után, 1721-ben vette feleségül Anna Magdalenát[5], akinek hozzájárulása ahhoz, hogy Bach műve ma az ember legértékesebb kultúrkincsei közé tartozik, vagy hogy egyáltalán megszületett, felbecsülhetetlen. Ezek az akciók azonban talán még Anna Magdalena Bach szent emlékezetét is kikezdhetik. A prelúdium szerepel az Anna Magdalena számára 1725-ben készített második Notenbüchleinben, ami azonban sajátos módon önmagában nem bizonyítaná Bach szerzőségét, hiszen a kottáskönyvecske számos szerző műveiből összeállított válogatás. Többek között az énektanítók könnyen szolmizálható „kedvenc” Bach-„műve”, a G-dúr menüett (BWV Anh114) is szerepel benne Petzoldtól (1677 – 1733?):

Komolyabban megfontolandó azonban, hogy a prelúdium ősváltozatát (BWV846a) számos további (és megkérdőjelezetlenül Bachtól származó) művek társaságában már ott találjuk Bach egyik fia, Wilhelm Friedemann (1710 – 1784) számára 1720-tól összeállított tankönyvében, a Klavierbüchleinben[6]:

De felhozok egy másik érvet is Bach szerzősége mellett. Ez mai témánk kiindulópontja. Bővebben…

Ahasvérusom, ó, aludj már

ESTHER

J’ose vous implorer, et pour ma propre vie,
Et pour les tristes jours d’un peuple infortuné
Qu’à périr avec moi vous avez condamné.

Racine (1639 – 1699): Esther (1689), III / 4[1]

ESZTER

Könyörgök, nagy király, ó engedd meg, hogy éljek!
Esdek boldogtalan, megkínzott népemért,
Melyet ítéleted halálos súlya ért!

Eszter, III / 4. Bencze László fordítása (1941)[2]

Eszter történetét már érintettük. A Purim („Sorsvetés”) nemcsak a perzsák halálos fenyegetésétől megszabadult zsidó nép örömünnepe ádár 14-én[3], hanem a kereszténységé is, mely óriási nyomot hagyott mindkét valláskör kultúrájában. Mint írtuk, a biblikus hagyomány a népirtásra készülő perzsa uralkodót, Ahasvérust Xerxesszel, azaz I. Khsajarsával (Kr.e. 519 – 465) azonosítja, bár halála megelőzi a más becslések szerint Kr.e. 450 körül történt eseményeket. És mivel az öröm és a csúfondárosság nem állnak olyan távol egymástól, mint szeretnénk, német földön, mint Komoróczy Géza kisebb dátumbeli pontatlanságokkal terhelt szócikkéből (Eszter könyve) megtudhatjuk, egy sajátos műfaj is kibontakozott Eszter eredetileg ugyancsak zord történetéből. Ennek legjelentősebb darabja Goethe (1749 – 1832) 1773-ban írt, majd 1778-ban átdolgozott Schönbartspielje, azaz trufája, a Jahrmarktsfest zu Plundersweilern (egy átdolgozását A mundérvásárhelyi búcsú címmel fordította le Bodolay Géza[4], noha a falu neve szó szerint „Szemétfalva” lenne).

A „trufa” az olasz truffa, „becsapás” szóból származik, ami a „tréfa” szavunk alapja is.[5] Nincs köze a gímgombafélék családjába tartozó szarvasgombához. Feltehetőleg a latin triumphus, „diadal” szóból ered[6], ellentétben a szarvasgomba francia szavával, a truffe-fel, mely a latin tuber, „cső” szóra megy vissza[7].

Bővebben…

A mirliton tánca

Az est egy későbbi szakaszában az egész társaság kisebb-nagyobb „mirlitonokkal” (nádsípokkal) fegyverkezett fel, és ezeken a kicsiny, színtelen hangú eszközökön, melyek némelyike cukorból készült, az orosz kürtzene hangzásvilágában előadta a Demofoon-nyitányt. A dobokat két palacsintasütő képviselte.

A Pierre Luc Charles Cicéri muralistánál 1818. március 20-án tartott összejövetelt, folytatja beszámolóját Moscheles (1794 – 1870), Beethoven (1770 – 1827) tanítványa, egy héttel később megismételték, amikor is a korábbi esten is jelen levő Cherubini (1760 – 1842) komolyabb szerepet is vállalt 1788-as operanyitányának parodisztikus előadásában.[1]

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Hans Mattauch 2001-ben lenyűgöző nyomozati szakaszt követően tárja fel a mirliton szó eredetét és kezdeti beáramlását a francia irodalomba. De la Motte grófnő (1756 – 1791) Inês de Castro (1320? – 1355) meggyilkolt „posztumusz” portugál királynéről írt szomorújátékával foglalkoznak Marie Anne de Vichy-Chamrond du Deffand márkinő (1697 – 1780) irodalmi levelei, melyek (szerencsénkre) jócskán elkalandoznak aktuális apróságok felemlegetése felé. Bővebben…

B–M-teszt

Gyerekkorunk igézetei között volt némely oktatónknak, rokonunknak az a beállítása, hogy Bruckner (1824 – 1896) és Mahler (1860 – 1911) művészete a legszorosabb rokonságban állnak egymással. Aztán ahogy felcserepedtünk, világossá vált előttünk ennek a feltételezésnek a megalapozatlansága. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy a két szerző ég és föld (csak abban a formában, hogy mindketten ég és föld), de világlátásuk és eszköztáruk teljesen eltér egymástól. És még egy kis időnek kell eltelnie annak belátásáig, hogy Mahler „tudott” Brucknerről, és kisebb-nagyobb szerkezeti megoldásokban éppúgy hasznát vette, mint Mozartét (1756 – 1791), Beethovenét (1770 – 1827), Chopinét (1810 – 1848), Wagnerét (1813 – 1883) és Brahmsét (1833 – 1897). Sem a „kilenc szimfóniás szerzők misztériumának” (átkának) tárgyalásába[1], sem maguknak a hatalmas műveknek az elemzésébe nem fogunk, és soron következő rejtvényünkből kihagyjuk a legismertebb „slágereket”:

Mindamellett a mélyben húzódó rokonság mellett a nagyság bemutatására is törekszünk.

megfejtések


[1] a kilencedik szimfónia átka