q mint magyar

„Mérték” és „méter” szavunk eredetének nincs köze egymáshoz. A „mér” és származékai eredetét csak találgatják, a „méter” német átvétel, az ógörög μετρεΐν, metrein, „mérni” származéka.[1] (Ez utóbbi az azonos jelentésű indoeurópai meh- gyökre támaszkodik.[2])

mázsálólatok

mázsálólatok

A quintal száz fontot jelent, természetesen, ennek megfelelően, területenként mást és mást nyomott, a font helyi súlyának megfelelően. Az internet védőszentjénél, Sevillai Szent Izidornál (560 – 636), az Etimológiák XVI. könyve 25. fejezetének 23. szakaszában azt találjuk, a számnévről elnevezett centenarium nevét onnan nyerte, hogy száz fontot tett ki.[3] Az eredetiben: Centenarium, numeri nomen est, eo quod centum librarum ponderis sit.[4] (Ne lepődjünk meg, az eredetileg „súly” jelentésű pondus, „font” már a latinban is súlyegység volt.[5]) A centenarium szó ugyanebben a jelentésben a bizánci görögben κεντηνάριον, kentenarion, innen a szírbe ܩܰܢܛܺܝܢܳܪܳܐ, kantinara formában került át. Ez a szír nyelvet egyre erőteljesebben kiszorító arabban már قنطار, kantaru[6], ebből ered a késő latin és olasz quintale[7], a késő latinból pedig középfrancia közvetítéssel a rövidült quintal alak terjedt el[8]. Első betűje lett a mértékegység rövidítése. És mivel a metrikus rendszer térhódítása nyomán a quintalt is szabványosították, onnantól kezdve már nem 100 fontot, hanem 100 kilogrammot nyomott. Hogy elkerüljék a keveredést, erre, különösen eleinte, a quintal metrique, „metrikus quintal” kifejezést alkalmazták.[9] Bővebben…

Reklámok

Mesteri auditív inkorrektségek

Testetlenül vonul végig, mint angyalok éneke a csöndes éjben.

Julius August Philipp Spitta (1841 – 1894):
Johann Sebastian Bach (1873, 1880).
C-dúr prelúdium (a BWV846-ból)[1]

Anna Magdalena Bach (1701 – 1760)

Anna Magdalena Bach (1701 – 1760)

A kromatikus skála dúr és moll hangnemeire 1722-ben komponált első prelúdium és fúga-gyűjtemény, Bach (1685 – 1750) Wohltemperierte Klavier-ja (BWV846-869)[2] máig vitán felül legnépszerűbb (és különféle feldolgozásokat is elszenvedő) darabja a sorozat élén álló C-dúr prelúdium és fúga (BWV846). 2014-ben ugyan nagy és „korrekt” társadalmi vita bontakozott ki akörül, hogy a valódi komponista nem más, mint Bach második felesége, Anna Magdalena, olyan erejű érvek felvonultatásával, hogy a kor kottamásolóinak kézlendülete másmilyen volt, mint Anna Magdalena vonalvezetése, következésképpen ő nem másolója, hanem tényleges szerzője is a népszerű darabnak.[3] A feltételezést, melynek „szakirodalma” óriási, a mai napig sem sikerült bebizonyítani.[4] Bach négy év ismeretség után, 1721-ben vette feleségül Anna Magdalenát[5], akinek hozzájárulása ahhoz, hogy Bach műve ma az ember legértékesebb kultúrkincsei közé tartozik, vagy hogy egyáltalán megszületett, felbecsülhetetlen. Ezek az akciók azonban talán még Anna Magdalena Bach szent emlékezetét is kikezdhetik. A prelúdium szerepel az Anna Magdalena számára 1725-ben készített második Notenbüchleinben, ami azonban sajátos módon önmagában nem bizonyítaná Bach szerzőségét, hiszen a kottáskönyvecske számos szerző műveiből összeállított válogatás. Többek között az énektanítók könnyen szolmizálható „kedvenc” Bach-„műve”, a G-dúr menüett (BWV Anh114) is szerepel benne Petzoldtól (1677 – 1733?):

Komolyabban megfontolandó azonban, hogy a prelúdium ősváltozatát (BWV846a) számos további (és megkérdőjelezetlenül Bachtól származó) művek társaságában már ott találjuk Bach egyik fia, Wilhelm Friedemann (1710 – 1784) számára 1720-tól összeállított tankönyvében, a Klavierbüchleinben[6]:

De felhozok egy másik érvet is Bach szerzősége mellett. Ez mai témánk kiindulópontja. Bővebben…

Pixisből pixisbe: a szocializmus szakaszváltásai

A Szabad Nép első száma (az illegalitásban) Rózsa Ferenc (1906 – 1942) főszerkesztésével 1942. február 1-jén jelent meg Schönherz Zoltán (1905 – 1942) vezércikkével[1] (Szabad nép – szabad országban címmel az élen.) A pártlap elkötelezetten sztálinista volt, amint ez ebből a vezércikkből is kétséget kizáróan kiderül:

Pártlapunk neve jelképezi azt a történelmi feladatot, amely elé a politikai fejlődés a magyar népet és annak hivatott vezetőjét – a KMP-t – állította. Ezt a történelmi feladatot Sztálin elvtárs ismerte fel és foglalta szavakba elsőnek, amikor a német-szovjet háború kitörésekor bejelentette, hogy most Európa elnyomott nemzeteinek szabadságharca következik a közös elnyomó, a fasiszta reakció ellen. A reakció sötét erőinek elsöprése szabaddá teszi az utat Európa demokratikus fejlődése előtt, amely ezen a kontinensen végképp kiküszöböli a népek erőszakos elnyomását és a háborút. A KMP Sztálin elvtárs útmutatása alapján…

Az első szám egy további írása profetikusan vetíti előre az 1940-től Moszkvában élő Rákosi Mátyás (1892 – 1971) leendő történelmi szerepét. A cikk címe: Pártunk hős vezetőjének, Rákosi Mátyás elvtársnak lelkes üdvözletünket küldjük. Fogadjuk, hogy bátorságunkkal és odaadó munkánkkal akarunk vezetőnkhöz méltónak mutatkozni! Az év májusában jelent meg a negyedik szám, amikor a rendőrség felgöngyölítette a szerkesztő-terjesztő hálózatot. (Talán mert négy szám anyaga már meggyőző bizonyítékegyüttes volt a haditörvényszék számára.) A kivégzett Schönherz és a feltehetőleg agyonkínzott Rózsa[2] halála után a csak 1944 szeptemberétől újrainduló pártlapot (letartóztatásáig) Horváth Márton  (1906 – 1987) szerkesztette, aki aztán 1948 és 1951 között a legdogmatikusabban szolgálta ki a rákosizmust a szerkesztőbizottság élén. 1953-tól 1956-ig, a forradalom alatti megszűnésig harmadszor is ő irányította a lapot.[3] Bővebben…

Kuczka Péter megjavul


Viola a bibliásom,
tábor indul, mennyi lábnyom,
göndör főkön ül Jehova,
ring mint ruganyos díványon.

Nagy László (1925 – 1978): Viola rajzai (1972)

Az idén november 11-én századik életévébe lépő Lukács Ágnes az Országos Magyar Képzőművészeti Főiskola (ma: Magyar Képzőművészeti Egyetem) tanulmányi osztályának vezetője az 1953. január 30-ai tanácsülésen keserűen kifakad több hallgató ellen, akik szakmai munkája nem felelt meg a szocialista realizmus követelményeinek. Közülük többen már „elmentek” a főiskoláról, nem úgy a renitens Kondor Béla. Bencze László alaprajzi főtanszékvezető feltárja a szintén felsorolt Barna Éva szakmai hiányosságainak csattanós magyarázatát: Barna Éva „szerelmi együttesben” van Kondorral, és inkább az ő képeit figyeli a valóság helyett.

Lukács Ágnes: A játszó gyermekek (1927), Kondor Béla (1931 – 1972): Emberkék (1966)

Lukács Ágnes: A játszó gyermekek (1927), Kondor Béla (1931 – 1972): Emberkék (1966)

Bővebben…

Ahasvérusom, ó, aludj már

ESTHER

J’ose vous implorer, et pour ma propre vie,
Et pour les tristes jours d’un peuple infortuné
Qu’à périr avec moi vous avez condamné.

Racine (1639 – 1699): Esther (1689), III / 4[1]

ESZTER

Könyörgök, nagy király, ó engedd meg, hogy éljek!
Esdek boldogtalan, megkínzott népemért,
Melyet ítéleted halálos súlya ért!

Eszter, III / 4. Bencze László fordítása (1941)[2]

Eszter történetét már érintettük. A Purim („Sorsvetés”) nemcsak a perzsák halálos fenyegetésétől megszabadult zsidó nép örömünnepe ádár 14-én[3], hanem a kereszténységé is, mely óriási nyomot hagyott mindkét valláskör kultúrájában. Mint írtuk, a biblikus hagyomány a népirtásra készülő perzsa uralkodót, Ahasvérust Xerxesszel, azaz I. Khsajarsával (Kr.e. 519 – 465) azonosítja, bár halála megelőzi a más becslések szerint Kr.e. 450 körül történt eseményeket. És mivel az öröm és a csúfondárosság nem állnak olyan távol egymástól, mint szeretnénk, német földön, mint Komoróczy Géza kisebb dátumbeli pontatlanságokkal terhelt szócikkéből (Eszter könyve) megtudhatjuk, egy sajátos műfaj is kibontakozott Eszter eredetileg ugyancsak zord történetéből. Ennek legjelentősebb darabja Goethe (1710 – 1782) 1773-ban írt, majd 1778-ban átdolgozott Schönbartspielje, azaz trufája, a Jahrmarktsfest zu Plundersweilern (egy átdolgozását A mundérvásárhelyi búcsú címmel fordította le Bodolay Géza[4], noha a falu neve szó szerint „Szemétfalva” lenne).

A „trufa” az olasz truffa, „becsapás” szóból származik, ami a „tréfa” szavunk alapja is.[5] Nincs köze a gímgombafélék családjába tartozó szarvasgombához. Feltehetőleg a latin triumphus, „diadal” szóból ered[6], ellentétben a szarvasgomba francia szavával, a truffe-fel, mely a latin tuber, „cső” szóra megy vissza[7].

Bővebben…

63

az Úr nem vala abban a szélben
1Kir19:11[1]

– Na hellóóóóóóó!
– Megbocsásson…
– Most mit legyezgetsz? Minden reggel bekapok egy felest, attól vagyunk mozgékonyak! Hatvanegy és hatvannégy között padszomszédok voltunk. Nevem Püfi.
– Püfi! Rád se’ ismerek…
– Én meg azonnal kiszúrtalak…
– Hja, Püfikém, én nem akarok minden reggel mozgékony lenni… Engem könnyebb felismerni…
– Mi lehet Forró Timivel? Ha hiszed, ha nem, azóta is rendszeresen álmodom róla.
– Aztán hajnalban felébredsz, és máris jöhet a feles. Hogy mit imádtatok azon a tyúkon… Sosem ettem kukoricát a jelenlétében, mert attól tartottam, odakap azzal a kúpos orrával. Alig végezte el a gimit, egy svéd milliomos hurcolta magával a sarkkörön túlra. Ő aligha álmodik rólunk.
– Mármint rólad. Aztán hogy rólam milyen emlékeket táplál… De mit keresel ezen a kültelki járaton?
– Amióta ingyen közlekedünk, be-beülök és elnézem az elsuhanó villanyoszlopokat. A tévénél csak izgalmasabb. És te? Mi járatban?
– Már több mint húsz éve ideköltöztem. Jó levegőt írtak elő az asztmámra. És arra emlékszel, amikor kiderült, hogy a Szalai az Isten?
– Ez valahogy kiesett nekem…
– Dehogy esett ki! Amikor az ofő elvitt minket a Sánc utcai csillagvizsgálóba… Semmi?
– Semmi–semmi, de komolyan…
– Szabadfoglalkozáson Szalai félrevonult, és unalmában betett vagy három új bolygót a Naprendszerbe…
– Ja igen! Előtört egy haját tépő fehér köpenyes muki, hogy ki hülyéskedik itt, és akkor már nem volt visszaút.
– Ki is vették Szalait nem sokkal a botrány után, amit nem is csodálok a vad Kádár-érában!
– Vajon mi lett vele azóta?
– Úgy tudom, fül-orr-gégész volt Miskolcon.
– Na, majd legközelebb megkérdezem Borvendéget, ő lett egyedül teológus közülünk.
– Borvendég? Teológus? Ő volt a rajparancsnok! Ezen behalok!
– Mi? Mit csinálsz?
– Hogyhogy mit? Behalok. Nyolc unokám van, haladni kell a korral. Nemcsak behalok, olykor bepánikolok, beájulok vagy benézek valamit.
Bővebben…

Szolgálati közlemény a képfelbontásról

Amint azt hűségesebb olvasóim észrevehették, olykor, rendszerint kirándulási beszámolóim végén feltűnik egy nyomógomb gyanánt működő kisebb kép, amelyre kattintva szerény galéria nyílik meg az elkészített képekről:

3pont2
Olyan olvasóm is akadt, aki a tanácsot megfogadva ezen a módon eljutott a galériába, és feltűnt neki, hogy az ott bemutatott képek túlságosan kicsi felbontásúak. Ennek oka természetes. A galériát előállító programkód a felhasználó érdekében rendkívül leegyszerűsödött. Ennek ára az, hogy a felhasználó kizárólag a képek sorrendjében dönthet. Előfordulhat azonban, hogy valaki munkájához hasznos lenne egy-egy ilyen kép a feltöltött méretében. Chrome-használók számára erre egyszerű megoldás kívánkozik.

1. Kattintsunk az egér jobb gombjával a képre, és válasszuk ki a legfelső felkínált lehetőséget:

1

2. Az új ablakban figyeljünk fel arra, hogy a kép nem az eredeti méretében jelenik meg. A hivatkozási sorban látjuk, hogy címe egy kérdőjellel kezdődő taggal zárul:

2
3. Ezt a részt jelöljük ki és távolítsuk el:

3

4. Az Enter gomb benyomásával így a feltöltött méretre nagyítható képet kapunk:

4

Pusztaityúkok, Bruckner, sziklárok és futárok

A Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien Bonaparte (1803 – 1857) által 1831-ben felállított pusztaityúkfélék családja[1] Közép-Ázsiától az indiai szubkontinensen át majdnem a teljes arab világ érintésével Afrikáig és Ibériáig népesíti be a Földet; Afrikában, Szaúd-Arábiában a legforróbb területeket (érthetően, hiszen bár könnyű röptű, alapvetően mégis földi életmódhoz szokott madarak családja) kihagyja. Már többször láttuk, hogy a családéhoz hasonló életterű és életmódú fajok különösen szívósak, ami esetünkben annyit tesz, egyetlen fajuk sem veszélyeztetett, és jó négyszáz év óta nem jegyezték fel ide tartozó fajok kipusztulását.[2] Bővebben…

Létünk reggelén őrt áll: Kapuvári Béla

Kapuvári Béla (1913? – 1977)

Kapuvári Béla (1913? – 1977)

Kordokumentumok tanulmányozásával arra a következtetésre jutunk, Kapuvári Béla egyhúrú költő volt. De ahogy egy húron pendülni, úgy egy húron pendíteni is többféle módon lehet. Technika kérdése.
Kezdjük a rövid körbetekintést Kapuvári fordítói életművével. Az orosz nyelvet, amennyire ebből megítélhetjük, anyanyelvi szinten beszélte. Egy rejtőzködő nevű blogíró (nem kedveljük az ilyesmit) – beceneve talán TroA –, aki mindamellett vitathatatlanul kitűnő russzisztikus, Kormos Istváné (1923 – 1977) mellett Kapuvári fordítását is nagyra értékeli Puskin (1799 – 1837) 1831-ben írt Mese Szaltán cárról című verséről.[1] Az erdélyi Művelődési Útmutató (később: Művelődés) és rajta keresztül a művelődésre és útmutatóra vágyó dolgozó nép sokat köszönhet Kapuvári fordításainak. Lássunk előbb kettőt az újságban közöltekből! Mindkettőt teljes terjedelemben közlöm, mert bár színvonaluk egyenetlen és egyes részleteik zamatosabbak a helyenként álmosító alapanyagnál, mégsem volt szívem kicenzúrázni a korra kevésbé jellemző töltelékanyagot. Scsipacsov (1898 – 1980) Hajnalodik című párrímes költeményét Kapuvári így ülteti át a magyar nyelvbe:

Bővebben…

Piliscsaba: a vasúttól délre

Piliscsaba a Kálvária-hegyről

Piliscsaba a Kálvária-hegyről

Piliscsabán már többször is megfordultunk, mindig északra a vasúttól, hiszen fő látványosságai ott találhatók. De délre is érdemes irányt vennünk, ha a túrakönyvek nem is túlságosan bőbeszédűek erről a régióról.
3pont2

Bengál, benga, banga és a benga Bengáli

„Bengál” szavunk eredetét egy forrásunk Bengália Banga nevű alapítójára vezeti vissza.[1] Amikor 2016-ban India Nyugat-Bengál állama nevét Bengálra változtatta (annak alapján, hogy Kelet-Bengál Banglades néven önálló állam), a név körül kialakult vitában nem merült fel ez az eredetmagyarázat.[2] Ez a következtetés természetesen fakadhat nyomozási felületességből, de a térség szakértőjében, Nitish Kumar Senguptában (1933? − 2013) okvetlenül megbízhatunk, aki szintén nem foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Mint 2011-ben írja, a szó ősváltozata, Vangalam először a XI. században Sivának szentelt Brihadisvara-templom egy feliratán tűnik fel.

1 templom

A természetesen sokkal régebbi Mahábháratában emlegetett Vanga egy ennél sokkal szűkebb bengáli területre utal. Hozzáfűzhetjük, ez még nem zárná ki, hogy ezt tekintsük őseredetnek. Hiszen a terület megjelölésére alkalmazott szó hosszú időn át lappangott, és másodvirágzása éppen ilyen módon köszöntött be: korai portugál kereskedők a bengáli terület egyik legjelentősebb városa, Csittagong kikötőjének nevét terjesztették ki előbb a városra, majd a teljes kétszázharminchat-ezer km2-es területre. Marco Polo (1254 – 1324) 1298-ban Bangalaként emleget egy 1290-ig feltáratlannak mondott déli térséget. (Nem tűnik valószínűnek, hogy a teljes Bengálra gondolt.) Sengupta későbbi arab utazók névváltozatait is vizsgálja.[3]
Annyit mindenesetre kijelenthetünk, hogy így vagy úgy, de a „Bengál” szó bengáli eredetű, mint feltehetőleg a „kuli” szavunk is (egy teherhordásra vállalkozó bengáli népcsoport neve)[4], és a cigány szavak ind ágú eredetének egyik fontos forrása a bengáli nyelv[5]. Bővebben…

Megdöglött, mint valami barom: Mozart és Voltaire

Mozart (1756 – 1791) portréja 1777-ből a pápai Aranysarkantyús Rend lovagkeresztjével

Mozart (1756 – 1791) portréja 1777-ből a pápai Aranysarkantyús Rend lovagkeresztjével

Hogy Mozart lelke mélyén mennyire volt anti-Voltaire-iánus (vagy, Tamás Gáspár Miklós mára elcsépelődött faux pas-jával, „nettó” anti-Voltaire-iánus), csak a titkok legnagyobb ismerője mondhatná meg. Neveltetése, hite ismeretében ez semmiképpen nem kizárható. Mindenesetre ez a kitétele mellbevágó:

Nun gebe ich ihnen eine nachricht die sie vielleicht schon wissen werden, daß nehmlich der gottlose und Erz=spizbub voltaire so zu sagen wie ein hund – wie ein vieh crepirt ist – das ist der lohn![1]

Györffy Miklós

Györffy Miklós

Most pedig tudatok önnel egy olyan hírt, amelyről tán hallott már, nevezetesen, hogy kimúlt, akár a kutya, az istentelen és cégéres gazember, Voltaire, megdöglött, mint valami barom – ez hát a díja!

Györffy Miklós fordítása (1991)[2]

 

Most olyan hírről számolok be, amiről talán már tud: hogy az istentelen fő-fő-gazember Voltaire, hogy úgy mondjam, mint egy kutya, mint egy állat elpusztult – ez a méltó jutalma!

Kovács János (1930 – 2001) Mozart breviáriumának (1961) átdolgozásával közreadja Kárpáti János (2017)[3]

Voltaire (1694 – 1778) hatása Ausztriában is jelentős volt. Megosztotta a szellemi elitet, de távolról sem olyan vadul, mint gondolnánk (mai aktuálpolitikai tapasztalatainkból kiindulva). Az ifjú Mozart lelkes és meggyőződéses támogatója, Friedrich Melchior Grimm báró (1723 – 1787) elkötelezett és nyílt Voltaire-iánus volt[4] (erről természetesen Mozart apja is tudott), és ez a legkevésbé sem aggasztotta a Mozart családot, amikor Grimm segítségét igénybe vette. Mi több, hogy végre ezt is eláruljuk, Mozart a fenti sorokat apjához 1778. július 3-án intézte Párizsból, ahol egy tapodtat sem tudott volna tenni az ott élő Grimm család támogatása és ajánlólevelei nélkül. (Azokkal együtt sem ment sokra. Mozart nem szenvedhette, ha semmibe veszik. De erről maga a tőle egyre inkább elhidegülő báró is panaszkodik Mozart apjának[5].)[6] Hogy a huszonharmadik évében járó Mozart még „szinte gyerek”? Kétségtelen, hogy vannak, akik élete végéig juvenilisként tekintenek rá. De hát nem sokra a levél megírása után komponálja élete egyik legnagyobb és legtragikusabb művét, az a-moll szonátát (K310/300d)[7]:

Ez természetesen nem zárna ki bizonyos „egyenlőtlen fejlődést” Mozart szellemi életében. Azonban a valóság ennél sokkal szövevényesebb. Biztosra veszem, hogy Mozart szavai Voltaire haláláról nem szívből jönnek. Bővebben…

Kecskék szarva és szakálla: tragopánok és bakszakállok

A fácánfélék családja 200-nál is több fajt számlál.[1] (Tudjuk, hogy a fajok kedves szokása a taxonómiai bolyongás, ezért pontos szám nem adható meg.) Újabb kalandozásunk előtt ezt nem árt szerényen megemlítenünk. Ornitológus legyen a talpán, aki mindet számba vehetné. Időről időre azonban kénytelenek vagyunk visszatérni ehhez a különleges családhoz. Bővebben…

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

a hölgyestike két színváltozata

Bővebben…

A mirliton tánca

Az est egy későbbi szakaszában az egész társaság kisebb-nagyobb „mirlitonokkal” (nádsípokkal) fegyverkezett fel, és ezeken a kicsiny, színtelen hangú eszközökön, melyek némelyike cukorból készült, az orosz kürtzene hangzásvilágában előadta a Demofoon-nyitányt. A dobokat két palacsintasütő képviselte.

A Pierre Luc Charles Cicéri muralistánál 1818. március 20-án tartott összejövetelt, folytatja beszámolóját Moscheles (1794 – 1870), Beethoven (1770 – 1827) tanítványa, egy héttel később megismételték, amikor is a korábbi esten is jelen levő Cherubini (1760 – 1842) komolyabb szerepet is vállalt 1788-as operanyitányának parodisztikus előadásában.[1]

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Hans Mattauch 2001-ben lenyűgöző nyomozati szakaszt követően tárja fel a mirliton szó eredetét és kezdeti beáramlását a francia irodalomba. De la Motte grófnő (1756 – 1791) Inês de Castro (1320? – 1355) meggyilkolt „posztumusz” portugál királynéről írt szomorújátékával foglalkoznak Marie Anne de Vichy-Chamrond du Deffand márkinő (1697 – 1780) irodalmi levelei, melyek (szerencsénkre) jócskán elkalandoznak aktuális apróságok felemlegetése felé. Bővebben…