Tengerek, könyvek: a Maelström

– A Malström! A Malström! – kiáltozták.

A Malström! Rettenetesebb szó nem üthette meg fülünket ebben a mindennél rettenetesebb helyzetben. A norvég part legveszedelmesebb szakaszán járunk! S a Nautilust abban a pillanatban ragadja el az örvénylő áramlat, amikor csónakunk elszakadni készül a hajótól!

Verne (1828 – 1905): Nemo kapitány (Tenger alatt a világ körül), Második rész, XXII. Nemo kapitány utolsó szavai. Kilényi Mária (1895 – 1967)[1] fordítása[2] (1954)

a Maelström Bodønél
a Maelström Bodønél

A svéd Olaus Magnus (1490 – 1557) 1555-ben kiadott Historia de Gentibus Septentrionalibus, azaz Az északi népek története című gazdagon illusztrált művével a blog esetleges ny. olvasója többször is találkozhatott (a mű címének magyarázata is szerepelt már). A tengerészbeszámolókon alapuló illusztrációkban az ámbráscetfélék családjába tartozó „nagyon kegyetlen” fizéter erőteljes csapásai álmatlan éjszakákat hozhattak a művet lapozgató hajóskapitányokra. Meghaladhatatlanul szép, 1539-ből származó ábrát közöl Prusinszki István a Maelström délnyugati szélénél szorgoskodó óriási vörös tengeri kígyóról[3] egy 2010-ben megjelent kitűnő összefoglalójában, amelyet a nagyhírű, félelmetes örvényről írt.
Az elmúlt napokban tehát nem véletlenül foglalkoztam Poe (1809 – 1849) 1841-ben írt A Descent into the Maelström[4]A Maelström poklában című novellájának[5] egyes teológiaiirodalmi forrásaival.

Bővebben…

Illatos éji jázminok: Coleridge, Poe

Coleridge (1772 – 1834) 1798-ban megjelent Rime of the Ancient Mariner (Rime of the Ancyent Marinere)[1], Ének a vén tengerészről című versével már találkozott a mesefolyam kitartó olvasója. A versben, melyet Szabó Lőrinc (1900 – 1957) fordított le 1920-ban, egy albatroszt ölő tengerészt és a tettébe belenyugvó legénységet szörnyű büntetés éri.[2] A megváltásként felfogható testi-lelki átalakulást, a történet keretes formáját, a csodás tengeri kalandot, amint irodalomtörténészek értékelik, bízvást egybevethetjük Poe (1809 – 1849)  azonos megoldásaival az 1841-ben írt A Descent into the Maelström[3], A Maelström poklában című novellájában[4], amit pedig Pásztor Árpád (1877 – 1940) fordított le. (A fordítás 1934-ben jelent meg.[5]) A szándékolt „újságírói” hang itt természetesen Poe egyéni megoldása.[6]
Szakértőnek sem kell lennünk ahhoz, hogy megállapítsuk, mennyit merített Poe Coleridge stílusából általában, konkrét említésekben[7] is, így az 1838-ban megjelent How to Write a Blackwood Article?, Hogyan írjunk Blackwood-cikket? című gúnyos-öngúnyos pamfletben is[8], melyről már írtam. Coleridge kiterjedt filozófiai munkássága államról-egyházról, természetről[9] szintén nem hagyta érintetlenül.

Erről a Poe-ról 1972-ben Poe Poe Poe Poe Poe Poe Poe címmel 1972-ben nagy sikerű életrajzot író Daniel Gerard Hoffman (1923 – 2013)[10] e munkájában azt mondta, Coleridge filozófiája úgy terjed szét Poe „heveny szűklátókörűsége” (acute narrowness) alatt, mint az Egyesült Államok nagypecsétjében (a hátoldalon) a piramis a magabiztos, rezzenetlen szem támaszaként. Ha ez túl messzire is megy – Alexander M. Schlutz 2008-as Purloined Voices: Edgar Allan Poe Reading Samuel Taylor Coleridge, Ellopott hangok: Edgar Allan Poe Samuel Taylor Coleridge-olvasata című cikke szerint – , ugyanott Schlutz Floyd Stovall (1896 – 1991) Poe’s Debt to Coleridge, Poe lekötelezettsége Coleridge-nek című 1930-ban megjelent cikkére is hivatkozik, melyben Stovall Coleridge-et Poe egész intellektuális életének vezérlő lánglelkeként jellemzi.

Bővebben…

Demokritos kútja. A Pál utcai fiúk nagy Pásztora írta az első magyar nyelvű Lenin-verset

The ways of God in Nature (as in Providence) are not as ours are: Nor are the Models that we frame any way commensurate to the vastness and profundity of his Works; which have a depth in them greater than the Well of Democritus.

Joseph Glanvill (1636 – 1680): Against Confidence in Philosophy, And Matters of Speculation. (1676)[1], A filozófusi magabiztosság ellen, továbbgondolásra szánt írások

Poe (1809 – 1849) modernítő átfogalmazásában és egy szó betoldásával A Descent into the Maelström (1841), A Maelström poklában mottójában:

The ways of God in Nature, as in Providence, are not as our ways; nor are the models that we frame any way commensurate to the vastness, profundity, and unsearchableness of His works, which have a depth in them greater than the well of Democritus.

Joseph Glanville.[2]

Isten útjai a természetben, akár a gondviselés terén, nem a mi útjaink; nincs az az emberi modell, amely a legkevésbé is érzékeltetné művének, mely mélyebb, mint Démokritosz kútja, nagyságát, mélységét és kikutathatatlanságát.

Joseph Glanvill

Pásztor Árpád (1877 – 1940) fordítása (1934)

Joseph Glanvill sajátos, „kettős énű” filozófus és anglikán kanonok volt Worcesterben – és 1672-től II. Károly (1630 – 1685)  káplánja –, aki egyfelől a gondolkodás és hit kérdéseiben erősen eltért az általa bírált bigott szemlélettől, másfelől meggyőződéses hitet táplált szellemek, boszorkányok létezése iránt, és a lélek preegzisztenciáját vallotta.[3] Talán a Bölcsesség könyve egy versrészlete alapján. Az apokrif könyv nem része a protestáns Ószövetségnek, az anglikánban azonban 1885-ig benne állt.[4] Ez a bizonyos versrészlet a teológiai közvélekedés alapján a lélek előzetes létezéséről tanúskodik[5]:

Tehetséges ifjú voltam ugyan, és jó lélek jutott részemül,
vagy helyesebben, mivel jó voltam, tiszta testhez jutottam.

Bölcs8:19-20[6]


Dosso Dossi (1489? – 1542) - Battista Dossi (1490 – 1548): Demokritos (Kr.e. 460? – 370?), 1540
Dosso Dossi (1489? – 1542) – Battista Dossi (1490 – 1548): Demokritos (Kr.e. 460? – 370?), 1540

Demokritos atomista filozófus, aki a „nevető” melléknevet kapta a vidámság fontosságát valló nézeteiért, nagy hatású, termékeny író volt, akinek művei azonban csak másodkézből, utalásokban maradtak fenn. Kútjáról és annak mélységéről – úgy tűnik – nem számolnak be antik források. Meglepő módon, a Thomas Bayly Howell (1767 – 1815) jogász által összeállított, állami bűnperek iratait tartalmazó kötetben a skót John Elphinstone, Balmerino lordja (†1649) 1634-es csalási ügyének periratai között világos utalás szerepel arra, hogy Platon (Kr.e. 427 – 347)  szerint az igazság, méltányosság, hasznosság mind mélyre vannak rejtve Demokritos húzókútjában. Platon összes műveiben ugyan hiába is keresnénk az utalást[7], a jogi érvelés súlyt helyez arra, hogy precízen latinul is idézze Platon „véleményét”.[8]


II. Jacob de Gheyn (1565 – 1629): Filips van Marnix (1538? – 1598), Sint-Aldegonde heerje (p.m.)
II. Jacob de Gheyn (1565 – 1629): Filips van Marnix (1538? – 1598), Sint-Aldegonde heerje (p.m.)

A „kútfő” némi bizonyossággal visszafejthető.

Bővebben…

Kilenc szarka és két hal, köztük töltőanyaggal

dumque volunt plangi, per bracchia mota levatae
aere pendebant, nemorum convicia, picae.[1]

de amint csak moccan a karjuk,
légbe emelkednek; sürü berkek szégyene, szarkák.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Metamorphoses / Átváltozások, V.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása

Moreau (1826 – 1898): A Pieridák (1886-89)
Moreau (1826 – 1898): A Pieridák (1886-89)

A Canterbury Tales, Canterbury mesék II. mesecsoportjában A Törvénytudó meséje bevezetésében ez áll:

Me were looth be likned, doutelees,
To Muses that men clepe Pierides
Methamorphosios woot what I mene[2]

Gergely Ágnes fordításában:

Nincs kedvem elkövetni oly hibát,
mint az ál-múzsák, a Pieridák
(a Metamorphoses beszéli el,
amire célzok)[3]

Chaucer (1342? – 1400) célzása világos, ha látjuk az „ál-múzsák” mottóban idézett sorsát, egyebekben a homály fokozhatatlan.

Bővebben…

BWV111: a halál keserűsége és megnyugvás

Bach (1685 – 1750) 1725-ben a vízkereszt utáni harmadik vasárnapra komponálta azt a kantátáját, melyet ma 111-es sorszámúként ismerünk. Kezdőszavai alapján elnevezve Was mein Gott will, das g’scheh allzeit, Bárha meglenne az én Istenem akarata mindenkor, a katolikus liturgia szavaival Legyen meg a te akaratod mindenkor! A lendületes nyitótétel korálfeldolgozás. A feldolgozott korált az egyházi évnek ezen a vasárnapján énekelték (bár Bach az első kantátaciklusában nem alkalmazta az erre a napra írt darabban). Bach négyszer helyezte el műveiben, köztük az 1727-ben bemutatott Máté-passióban (BWV244).

De a nyitótételről csak annak nyilvánvaló kihagyhatatlansága miatt írok, azt is érintőlegesen.

Kulmbach, Zinsfelder-kút
Kulmbach, Zinsfelder-kút

II. Albert Alkibiades (1522 – 1577) Brandenburg-Kulmbach-i őrgróf himnuszát a kantáta ismeretlen szövegírója olyan módon dolgozta fel, hogy annak első és negyedik versszakát megtette nyitó- és zárókorálnak, a közbenső két szakasznak pedig parafrázisait alkotta meg a mű további tételeiben.[1] A tételek között van egy, amely legalább háromszoros meglepetés, egy duett.

Bővebben…

Vaskapu-hegy

Duna a Vaskapu-hegyről
Duna a Vaskapu-hegyről

A Visegrádi-hegység kisebb csúcsainak egy csoportja a Maróti-hegyek[1], melyeknek – egyben az egész Visegrádi-hegységnek – legnyugatibb csúcsa a Vaskapu. Értelmét kiterjesztik az egész hegyre (Vaskapu-hegy), de Esztergom egy körzeteként is emlegetik, még kiterjesztettebb értelemben. A csúcshoz közel áll a Brilli Gyula (1866 – 1931) menedékház.[2] Nevét az Esztergomi Turista Egyesület egykori vezetőjéről kapta.[3] A ház 1914-re épült fel, de Brilli nevét 1948-ban Király Alberté (1883 – ?) váltja fel. A névváltás oka nem véletlen. Természetesen mindketten a túra és túramozgalom elkötelezettjei (Brilli Gyula Esztergomban, Király Albert Budán), de a politikai paletta ellenkező oldalán. Kemény Miklós (1897? – 1944) esztergomi levéltárnok a cseh származású Brilliről írt nekrológjában a Turisták Lapjában kiemeli a túravezető katonai múltját, „úri modorát”, de elkötelezettségéről csak egyetlen mondat árulkodik:

Bővebben…

Mandala és esőfürj

Tamilnádu
Tamilnádu

தமிழ் நாடு, Tamilnádu, az elődravida eredetű „ország”[1] végződés alapján „A tamilok országa” ezen a néven ma indiai állam az ország legdélibb részén, fővárosa Maduráj (Madras). Északi szomszédjából, Ándhra Pradesből, „India rizsestáljából” terjeszkedett dél felé a Csola-dinasztia. A II. század körül már uralkodó királyság – egyes, kissé ábrándos vélemények szerint a Csola-dinasztia történetének kezdetei még ötszáz évvel korábbra visszavezethetők[2] – a tamilok földjét a IX. században hódította meg. Uralmukat csak a XIII. század elején törte meg a felemelkedő Pándja birodalom.[3] (Egy hányaveti felosztás szerint régi és kevésbé régi népek a „tehén-” vagy a „bika-” kultúrát képviselik. A Pándja királyság e tekintetben az utóbbi elkötelezettje, lévén a tamil பாண்டி, pandi korai jelentése „bika”, illetve az általa vontatott szekér – mások szerint „ősi”. Ma Észak-Indiában a tamil kisebbség gúnyneve.[4] Magának a தமிழ்,  „tamil” szónak az eredete, a szívmelengető ötletek dacára – „illeszkedni”, „lótusz”, „beszéd” – tisztázatlan.[5])

Bővebben…

Nem mesteri dalnok: Gerygone

fehértorkú és szürke bokormadár
fehértorkú és szürke bokormadár

Az ausztrálposzáta-félék családjába tartozó bokormadarak neme Hátsó-Indiától Új-Zélandig gazdagon teríti be a trópusi világot[1], ezen belül is leginkább Ausztráliát és Új-Guineát kedvelik. (64 fajukból 42 él Ausztráliában, 36 csak ott.) Fajaik tollazata rendszerint sárgás-szürkés. Jól alkalmazkodnak, a száraz eukaliptuszerdőktől a mangrovékig idomulnak a viszontagságokhoz, és csak néhány fajuk költöző. A túllegeltetés, a környezeti töredezettség (azaz az élőhely elszigetelt részekre szabdalása), a számos bozóttűz nehéz helyzetbe sodorja a nemet.

biaki bokormadár
biaki bokormadár

Az egyik faj az endémikus madarai özönéről ismert indonéziai Biakon él.[2] Egy másik fajuk, tudományos nevét, a moukit Gregory Macalister Mathews (1876 – 1949) ausztrál ornitológustól kapta minden magyarázat nélkül, de vélhetőleg valamely ausztrál őslakos-nyelvből véve.

mouki
mouki
Bővebben…

Erigon, Erigone: hajnal, esthajnal, tavasz

Csak abban látszik nyelvészi közmegegyezés, hogy a „kora reggel” ógörög szava, az ἦρι, eri indoeurópai eredetű, a tételes visszavezetések eltérők.[1] Az, hogy számos földrajzi név előtagjában feltűnik, vélhetőleg összefügg az ógörögök hajnalhoz fűződő vonzalmával. Így például az ’Εριγ ώνban (Erigon)[2], a paeon folyó nevében Makedóniában.

Erigon
Erigon
Bővebben…

Palestrina. Helmholtz, Wagner, Helmholtzné, Wagnerné

A zene olykor nemcsak halhatatlan, de „hallhatatlan” is, sőt olykor ez utóbbi képessége teszi halhatatlanná is. Ez erős túlzás: természetesen halljuk a hallhatatlan elem hatását. Rögtön felismerjük, ha egy hangot egy hegedű szólaltat meg a maga gazdag felhangrendszerével, és meg tudjuk különböztetni, ha ugyanezt a hangot az „édes hangú”, felhangokban mégis szegényebb klarinéttől halljuk. Az, hogy egy-egy húrnak, rezgő sípnyelvnek nemcsak alapharmonikusa van, de párhuzamosan állóhullámok végtelen sorát is előállítja (egyre gyengülő amplitúdókkal), természetesen igen régi felismerés. Pythagorasnak (Kr.e. 570? – 495) tulajdonítják a felhangok rendszerének felfedezését.[1] A felhangok hatásának kiaknázása alapvető eleme volt a görög zenei előadói gyakorlatnak, például sok száz évvel Pythagoras után az ortodox templomok kerámiavázáinak akusztikus hatásaiban.[2]
A harmonikus analízis matematikája és kultúrtörténete, mondani is felesleges, felmérhetetlen. A „nagy kultúra” is felismerte erejét. Rameau (1683 – 1764) 1722-ben megjelent Traité de l’harmonie réduite à ses principes naturels-je (Tanulmány a természetes alapelveire visszavezetett összhangzattanról) a mai harmóniatan alapja, bár a maga korában nem okozott átütő sikert, és arra, hogy elveit a hangszerkészítő ipar is alkalmazza, nyolc évtizedet várni kellett.[3] Bár Rameau eredményei az ógörög elveken alapultak, és így a fizikusok számára nem okoztak meglepetést, a lebegés vagy különbségi rezgés felfedezése színtisztán a zenei előadói gyakorlatban született. Maga a jelenség két, egymáshoz közeli frekvenciájú hang erélyes megszólaltatásakor keletkező terzo suono, „harmadik hang” felcsendülése, mely közel tiszta alapharmonikusa a két frekvencia különbségének.[4] Elsőként Tartini (1692 – 1770) lett rá figyelmes, és ezt meg is említette 1754-ben megjelent Trattato di musica secondo la vera scienza dell’ armoniájában (Tanulmány a zenéről az összhangzat tiszta tudománya szerint).[5]

Bővebben…

Spartacus-ösvény

A Pilisszentlászlót Visegráddal összekötő útvonalak közül a nyugatin húzódó Spartacus-ösvény „titkát” 2015-ig őrizte a vadásztársadalom, azaz nem voltak benne megfelelő útjelzések[1], a megfelelő útválasztások belső körökben hagyományozódtak át. Az ösvényből a mélybe lövöldözni bizonyos előnyt jelent. (Néha eltűnődöm, az erdei vad „tiszteletén” mit kell értenünk. Nem írunk róla persziflázst a Nimródba?) Mindezek ellenére a mélyben lelőtt állat felvonszolása, majd továbbítása az ösvényen kétségkívül embert is próbáló feladat, különösen a két kőfolyáson át (ha azt az útirányt választja a természetet igájába hajtó győztes), amelyek az út nehezebb szakaszai közé tartoznak kizárólag saját iszonyú súlyunkat cipelve is.
Az átadás óta népszerű kirándulóhellyé vált, és bizonyára ezzel függ össze, hogy „nehéz” híre kelt. Ez túlzás. Az óvatosság nem árt, de Budaörsön nagyobb kalandokat is átélünk.



Ne felejtsük: a képek itt is, a galériára látogatva is nagyíthatók!

3pont2


[1] Spartacus-ösvény, a Visegrádi-hegység titkos túraútvonala

Széljegyzet

Egy este nagyapó és nagyanyó éppen vacsoráztak, amikor a bekapcsolva felejtett számítógépen megszólalt a Skype jellegzetes csilingelése. Nagyapó megtörölte száját és odahúzódott.

  • Nagyapó! Nagyapó! MZ/X, MZ/X, jelentkezz!
  • Mi ez a nagy sietség, Ilikém?
  • Képzeld csak, nagyapó, ma, amikor a pályaudvaron a debreceni vonatra vártam, mellettem egy matematikus és egy ember a te feladatodról beszéltek!
  • Legalább megfejtették?…
  • Nem…
  • És mire jutottak?
  • Gondolhatod, hogy elég közel húzódtam. Minden szavukat értettem. A feladatot 1952-ben tűzte ki egy ausztrál matematikusnő. Sokan próbálkoztak, mindhiába. 1982-ben egy zürichi konferencián is felvetették, szintén mindhiába, pedig a sík ravasz transzformációjával is próbálkoztak. De nem kell messzire menni, idehaza is tudnak róla, de még nem született meg a megoldás.
  • Na, Ilikém, belehúzunk, és akkor mi leszünk az egyedüliek, akik ismerni fogjuk a megoldást!
  • Nem bíznám el magam a helyedben, nagyapó! Ha még belefér az életünkbe a befejezés, mi garantálja, hogy amikor majd mi beszélgetünk róla egy vasútállomáson, egy restiben, egy óriáskeréken, akkor nem hallja meg véletlenül egy matematikus?

Kis hős és nagy polgár

Marquartstein
Marquartstein

Strauss (1864 – 1949) 1898 nyarát a bajor Alpokban töltötte. Július 23-án barátjának, Eugen Spitzwegnek (1840 – 1914), sok fontos, fiatalabb kori műve kiadójának gunyorosan azt írta Marquartsteinből, sajnálatos módon Beethoven (1770 – 1827) Eroicája (op.55) annyira népszerűtlen a kor karmesterei körében, hogy égető szükségét érzi egy nagy, hősi szimfonikus költemény megkomponálásának. Jóllehet nem lesz benne gyászinduló, a hangnem ugyancsak Esz-dúr, rengeteg kürttel, melyek persze ugyancsak járatosak a hősi hangnemben. Hála az üde vidéki levegőnek, ha semmi nem jön közbe, újévre elkészül a darabbal. A vázlatokkal már 30-ára elkészült, és erről meglehetősen száraz bajor humorral ezt a feljegyzést tette naplójában (noha amúgy buzgó apolitikus volt): este tíz óra, a nagy Bismarck elbocsátva! Új sorban: a Hősi élet befejezve![1] A megfogalmazás különösen fanyar.

Schloss Friedrichsruf
Schloss Friedrichsruf

A Vaskancellár (1815 – 1898) már 1890-ben visszavonult Hamburg melletti birtokára[2], a Schloss Friedrichsrufra. Ezen a napon az élők sorából „bocsátották el”. A szimfonikus költemény VI. (záró-) tétele (Des Helden Weltflucht und Vollendung, A hős visszavonulása és befejezés) a program szerint a hős visszavonulásával zárul:

Bővebben…

Mártások, ártások, madárvilág

bodrosfejű arasszári
bodrosfejű arasszári

I. Beauharnais Vilmos (1365? – ?)[1], más írásmóddal Beauharnoys[2], az Orléanshoz közeli Miramion sieurje 1390-ben eljegyezte az orléans-i illetőségű Marguerite de Bourges-t (1369? – ?)[3]. Nem túlzás a feltételezés, hogy a francia történelem látott ennél jelentősebb eseményt is. Mégsem egészen elhanyagolható, mert a nagy múltú és kiterjedt, még az Antillák történetébe is beledolgozó „szép fegyverzetű” Beauharnais család[4] nevének ez az első említése.[5] A család némely tagjába bele-belecsípek, de célirányosan, közülük egyetlennek, egy kevéssé jelentősnek a működésére összpontosítva.

Bővebben…

Gawan távozott

A Zöld Lovag, levágott fejét tarva a Sir Gawain és a Zöld Lovag egy mozgalmasabb jelenetében
A Zöld Lovag, levágott fejét tarva a Sir Gawain és a Zöld Lovag egy mozgalmasabb jelenetében

A középangol irodalom „gyöngyszemének”, a XIV. század végén írt Sir Gawayn & þe Grene Knyȝtnak (Sir Gawain és a Zöld Lovag) a szerzője a Gyöngy-költő (vagy Gawain-költő). Nevét onnan kapta, hogy Sir Gawain történetét három másik kézirattal együtt tárolták, és felteszik, hogy mind a négy tőle származik. A további három mű a Gyöngy, a Tisztaság és a Türelem. Az egyetlen példányban fennmaradt kora XV. századi kéziratot a British Museum őrzi. A 2530 soros művet szerzője a bob and wheel („orsó és kerék”) formájában szerkesztette: a műben a stanzákban az első sor az egyhangsúlyos bob, ehhez kapcsolódik négy háromhangsúlyos wheel (a quatrain).[1] A kézirat Robert Cotton (1570? – 1631) tulajdonában állt, aki azt az Ashburnham House-ban őrizte. Bár a név jelentése „Ház a kőrisek mellett folyó pataknál” (az Ashburnhamcímer tetején kőris látható)[2], az ash és a burn másik jelentése („hamu” és „elég”) rossz ómennek bizonyult: 1731. október 23-án az épület kigyulladt, és a tűzben a gyűjtemény számos kézirata megsemmisült. A Gyöngy-költő négy műve nem, a legfontosabb óangol emlék, a VIII. században írt Beowulf  szélei megpörkölődtek.[3]
A Sir Gawain és a Zöld Lovag kezdősora:

siþen þe sege and þe assaut watz sesed at troye,

melynek utolsó szava nem a késő XII. századi költőre, Chrétien de Troyes-ra tett utalás, akinek töredékesen maradt Ötödik románca, a Perceval, a Grál története bőségesen ír Artúr király unokaöccséről, a kerekasztal lovagjáról, a nem-naivitásában mintegy „ellen-Percevalként” fellépő Gauvain-ről. (Így – bizonyos értelemben – az Ötödik románcot követő bőséges folytatássorba[4] is lazán beilleszthető a Gyöngy-költő bizarr műve, bár abban Parsifal és a grál már nem szerepel.) A szó tehát nem a nagy elődre utal, hanem Trójára:

Hogy vége lett a harcnak, véres viszálynak a trójai várnál

Vajda Miklós (1931 – 2017) fordítása (1960)

Bővebben…