A piócáról és a fecskéről – szabadon

A címben mára ígért két rokonszenves állatot kizárólag latin nevük (hirudo, hirundo) hasonlósága hozza össze, „egyszer ezt is ki kell vizsgálni”-alapon. Bővebben…

Reklámok

Hentesek bibliája

S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Kaffka Margit (1880 – 1918): Hullámok (1916)[1]

gibanica

százrétű rétes

„Százrétű” szavunkat ritkán használjuk, de sok területen megvetette lábát. Nemcsak költők használják, de mesterszakácsok is. A szerb „lengetni”, „hajtogatni” jelentésű гибати szóból ered egyik nemzeti eledelük, a gibanica megnevezése[2], mely a magyar konyhába a kissé pleonasztikus „százrétű rétesként” tört utat magának[3]. (Ne felejtsük, hogy már maga a „rétes” is „rétegest” jelent.[4])

százrétű kalács

százrétű kalács

Vagy eszünkbe juthat a sváb eredetű „százrétű kalács” is, szintén érdekes csemege.[5] (A gyomrunkba ritkán jut, elkészítése nagy odafigyelést, szakértelmet kíván.) Ferenczi János (1789 – 1868) református lelkész, néprajz- és nyelvtudós alapos szegedi néprajzi gyűjtése azonban arról árulkodik, hogy a „százrétű” szó a konyha egy másik szegletébe is eljutott. Szólásgyűjteményének becses darabja ugyanis így szól: Bővebben…

A feneketlen tó

Lellei Zoltán vezetéknevét rég megesett születése korának szokása formálta, amikor leendő kihallgatóit már ezen az úton is tájékoztatni kívánták, lelencgyerek ül előttük. (Hogy a „megesett” alkalmas szó-e? Igen.) A beszélgetés késő délutánján kisebb fújtatások árán jutott el lakása ajtajáig. Nem a két emelet tette, nem is csípőkopása, hanem keserves levegő-visszatartása, hogy elkerülje a váratlan nyilallásokkal járó feljajdulásokat. Eljutott a hűtőszekrényig, tejet töltött, jó is az az éhség ellen, és azt mondta: Bővebben…

Széljegyzet

Tízmillió éve egyszer csak megváltozik körülöttetek a világ. Okáról nincs tudomásotok. Talán az észak felé toluló Ausztrália gyűri fel maga és Ázsia közt Új-Guineát, talán a hegyek démona épít magának új lakhelyet, ti mindenesetre egy idő elteltével, amikor már a magvakat és a rovarokat rég odasodorták a tenger szelei, úgy gondoljátok, körülnéztek ott egy kicsit. Mikor látjátok, hogy nem jutottak idáig vad ellenségeitek, a gyümölcsök finomak, a levegő és az idő kitűnő, megtelepedtek.
Bár ne tettétek volna! Mert a vidám, emlőstelen erdeitekben ravaszabb ellenség rejtőzik, mint gondolnátok. Ti magatok. Bővebben…

Kalandra fel!

A χαραδριὸς, kharadrios a mai görögben a lilefélék családjába tartozó bíbicet jelenti, de ehhez hosszú, érdekes utat kellett befutnia. Nekiugrunk.

bíbic

bíbic

Bővebben…

Iboga: a halottlátás bokra

Bergzabern

Bad Bergzabern

A művészekben, tudósokban bővelkedő, rajnai palotagrófsági (ma: rajna-vidék-pfalzi) Bergzabern (ma: Bad Bergzabern) eredetéről XVI. századi magyarázók megpróbálták bebizonyítani, hogy római eredetű, sőt még római nevet is kreáltak mellé: Tabernae Montanae. Tény, hogy magát a Rajna-vidéket megszállták a rómaiak, de a városka római eredetéről nem maradtak fenn bizonyítékok.[1] A „taverna” szó eredetével már foglalkoztunk; ha egy-egy római település nevében megjelent, az legfeljebb áttételesen utalt mai tavernákra és azokhoz kapcsolódó tivornyákra: katonai táborokat („sátrakat”) jelöltek ezzel a szóval.[2]
A bergzaberni Conrad Hubert (1507 – 1577) teológus, a strassburgi (ma: strasbourg-i) Tamás templom vikáriusa 1540-ben kiadott, Allein zu dir, Herr Jesu Christ (Csak benned bízom, Jézusom[3]) kezdetű himnuszára írt korált dolgozta fel Bach (1685 – 1750) 1724-ben egy kantátája (BWV33) nyitókórusában[4]:

Bővebben…

Cymbeline és Euryanthe

Suetonius (69? – 130?) a Császáréletrajzai Caliguláról (12 – 41) szóló IV. fejezetének 44. szakaszában számol be a következő epizódról, a császárral szemben táplált érzéseit szemmel láthatólag véka alá nem rejtve:

Adminius, Cynobellinus brit király fia, akit apja elkergetett hazulról, szerény kis csapattal átszökött hozzá, és oltalmába ajánlotta magát; erre Caligula olyan kérkedő levelet küldött Rómába, mintha az egész szigetország megadta volna magát; lelkére kötötte továbbá a futároknak, hogy kocsijukkal a Forumon keresztül egész a senatus ülésterméig elhajtassanak, és üzenetét csakis Mars templomában, a senatus jelenlétében nyújtsák át a consuloknak. 

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1]

Cynobellinus (vagy Cunobelinus, † Kr.e. 42?) valójában belga „király” volt, hogy a misztikumot tovább fokozzuk. (Neve egyes vélemények szerint a kelta breton „kutya erős”-ből származik.[2]) A mai Belgium területén letelepedett belgák régióját a Kr.e. I. századi sikeres római hódítások után Gallia Belgica néven provinciává tették. A belga törzsek addigra már nyugatra is terjeszkedtek, a catuvellauni törzs[3] a mai Londontól északra vetette meg a lábát. Híres vezérük volt Tasciovanus († Kr.e. 9?). Fővárosuk Verlamio volt, a későbbi római Verulamium.  Bővebben…

A földi baj és lerázása

HAMLET

For in that sleepe of death, what dreames may come,
When we haue shufflel’d off this mortall coile,
Must giue vs pawse.

Shakespeare (1564 – 1616): Hamlet (1599-1601), III/1. Folio I, 1623[1]

HAMLET

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent.

Arany János (1817 – 1882) fordítása (1868)[2]

Arthur Schopenhauer (1788 – 1860) azt hiszi, a tudomása szerint sokat vitatott shuffle, „leráz” elírás következménye, és Shakespeare eredetileg shuttle-t, szerinte „lecsévél”-t gondolt. Az 1851-ben kiadott Parerga und Paralipomena (Parerga és paralipomena, „Adalékok és kiegészítések”) című munkájának A szép metafizikája és esztétika fejezetébe eső 236.§-ában mindamellett máskülönben rá nem jellemző szerénységgel és óvatossággal pendíti meg ennek lehetőségét, melynek esetleges forrása tehát elírás. Ez utóbbi nem zárható ki, de amikor azzal érvel, hogy ugyan az ő korában a shuttle mint ige már nem létezik, de a szövés tudományában egy alkotóelemre főnévként ismert a shuttle szó, és így Hamlet valószínűleg az élet fonalának legombolyodásáról beszél[3], intőn kell felemeljük mutatóujjunkat. Kétségtelen, hogy a kép jobban illeszkedne Schopenhauer költői világába. És kétségtelen: a shuttle ige Schopenhauer idején tetszhalott volt. Az 1550-es években jelentése „sebesen ide-oda mozog” volt, és 1930-ban éledt újjá „ingajárattal szállítani” értelemben. A nyelvfejlődés ugyanis arra támaszkodott, hogy a szövés alkotóelemeként a shuttle „vetélő”. Ez jól magyarázza a XVI. és XX. századi használatot (utóbbiba a space shuttle-t, „űrrepülőgépet” is beleértve), de kihúzza a szőnyeget Schopenhauer ingatag felépítménye alól. Hevesebb mozdulattal, mint elsőre gondolnánk, ugyanis a Shakespeare alkotói idejét megelőző 1570-es években a shuffle, Hamlet szava „lassan, csoszogva járni”. Az ezt megelőző évtizedben mozgatásra, arrébb lökésre utalt, így vette fel már akkor a kártyák keverésének értelmét; ez is, a „csoszogni” jelentés is túlélte az évszázadokat. Shakespeare és Arany János, mondhatnánk, nem is találhattak volna jobb szavakat. Mindezt feltehetőleg Friedrich Kormann is feltárta szublunáris lények számára immár elérhetetlen, 1954-ben Shuffled oder shuttled? (Shuffled vagy shuttled?) címmel megjelent rövid tanulmányában a Schopenhauer Társaság XXXV. évkönyvében.[4] (A shuttle indoeurópai eredettel büszkélkedhet[5], a shuffle származása homályba borul[6].)

Bővebben…

Szeretet, szabadság, béke

Az indoeurópai pri- (vagy preyh-), „szeretni” gyök, ahogy várjuk, sok nyelvbe mélyen beivódott. Nagyszámú leszármazottját találjuk keleten: a kurdon és szanszkriton túl olyan iráni nyelvekben, mint a szogd és hotan.[1] Bennünket azonban most jobban lekötnek a nyugati fejlemények. Bővebben…

Kalmárok és apró helyiségek

DUKE

And where thou now exact’st the penalty,
Which is a pound of this poore Merchants flesh…

Shakespeare (1564 – 1616): The Merchant of Venice, IV / 1 (1605), Folio 1, 1623[1]

DOGE

S míg most a birságot követeled,
Egy fontot e szegény kalmár husából…

A velenczei kalmár, IV / 1. Ács Zsigmond (1824 – 1898) fordítása (1886)[2]

A tízkarú polipok öregrendjébe sorolt kalmárok rendjének szóeredetéről már találtunk alkalmat megállapítani, hogy az indoeurópai eredetű ógörög κάλαμος, kalamos, „nád” a forrása, mint minden olyan esetben, amikor az ember a maga számára felhasználható vonásával azonosítja az élőlényt, példánkban azt, hogy a kalmár testnedveibe mártva nádszálát értékes élettani feljegyzéseket vethet papiruszra. (Nem kétséges, ebben a műfajban a tengeriteknős-félék családjába tartozó levesteknős néveredete a legabszurdabb.) Akkori vizsgálódásainkban megemlítettük, hogy ennek a lábasfejűnek és a kalmárnak mint kereskedőnek eltérő a néveredete. Az ott és akkor a levegőben maradt mondatot folytatjuk ezúttal. Bővebben…

Ianus még magasabbra tör: a vértesharcsák és a pedellus

Sella tibi erit in ludo, tanquam hypodidascalo, proxima.[1]

Megkapod mint altanító iskolámban a második széket.

Cicero (Kr.e. 106 – 43): Lucius Papirius Paetusnak írt levél (Kr.e. 46?).
Fábián Gábor (1795 – 1877) fordítása (1862)[2]

párducmintás vértesharcsa

párducmintás vértesharcsa

A tepsifejűharcsa-félék családjába tartozó, Dél-Amerika édesvizeiben őshonos párducmintás vértesharcsa már Texasban folytatja invázióját, ahová emberi bevezetéssel jutott. Tudományos neve a nehezen felejthető Pterygoplichthys pardalis, a neves Amazonas-kutató ichthiológus, Francis de Laporte de Castelnau (1810 – 1880) kreációja. 1855-ben ő még a Hypostomus („alsó szájú”) nemnevet használta, de később a fajt átsorolták Theodore Nicholas Gill (1837 – 1914) 1858-ban felállított nemébe. Mindamellett továbbra is az alsószájúformák alcsaládjába, azaz a Hypostominae-be tartozik.[3] Vannak, akik a nemnevet makacsul elvitatják, de mindhiába: az előidejűség szabálya dönt.[4] A fajnév magáért beszél, a kissé összetett nemnév az ógörög πτέρυξ, pteryx, „szárny” kicsinyítésével kapott πτέρυγιoν, pterygion, a όπλον, hoplon, „pajzs” (forrásunk szerint tévesen: „fegyver”) és az ἰχθύς, ikhthys, „hal” konglomerációja.[5] A vértesharcsák kedves csemegéje az alga, amit alulra „csúszott” szájával szívogat, éppen ezért szeretik akváriumba tenni „gondnoknak”.[6] Angol neve, a janitor fish, „gondnokhal” is erre utal. Bővebben…

Ianus diadalútja

Ianus görög előzmény és párhuzam nélküli római isten, és legalább a gyakran emlegetettek körében ilyenként egyedülálló. Vannak azonban, akik párhuzamokat találnak közte és egy etruszk isten, Culcans között. Joseph Campbell (1904 – 1987) elmélete szerint a rómaiak vallásos kultuszainak a legtávolabbi múltba vesző alapja a ház körüli és háztartásban segítő istenek tisztelete, mely, bővülő körökben, össznépi szertartásokká és teljes hitvilággá emelkedett. Egyes felfogások szerint Ianus tisztelete ezekben az ősi időkben gyökeredzik, az „árkád”, „ajtó” jelentésű ianua szóról[1] kapta nevét mint a ház bejáratának őre. Az ianua feltehetőleg a messze ágazó indoeurópai hey-, „menni” gyök leszármazottja.[2] James George Frazer (1854 – 1941) azonban úgy tartja, maga az ianua szó származik Ianus nevéből. Érvelése szerint a nyugati „bejárat”, „kapu” szavak olyan formai egységet mutatnak a megfelelő angol door szóval, hogy ennek ianua alakú leágazása elképzelhetetlen. Ianus alakja mindenesetre innen spiritualizálódott: az érkezés és távozás őréből a vég és a kezdet, azaz újrakezdés kétarcú (bifrons) istene lett.

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

Bővebben…

Madárkövek

Fájdító és kóros kövek sokaságán túl az állatvilág sokat köszönhet egyes hasznos köveknek. Ilyenek például az otolitok (otholitok) vagy hallókövek. Nyájas olvasóimat nem fogja meglepni a nyilvánvaló szófejtés: ὦς, os „fül”, λῐ́θος, lithos „kő” ógörögül. Nevüket onnan kapták, hogy a belső hallójárat tömlőcskéjében (utriculus) és zsákocskájában (sacculus) helyezkednek el membránba foglalva. A foltban (macula) elhelyezkedő szőröcskéket felülről ingerelve az agyat a fej helyzetéről és mozgásállapotáról tudósítják.[1] A rendszer megbomlása vagy átmeneti funkciózavara szédüléshez, hányáshoz vezet.[2] De tökéletes állapotú érzékelőrendszer sem működik, ha kiesik vagy megváltozik a rendszer „motorja”, a gravitációs tér. Ez váltja ki a szintén szédüléssel és hányással járó űradaptációs szindrómát.[3] A „hallókő” elnevezés azonban mégsem alaptalan. A berendezés fontos szerepet tölt be a vesztibuláris (egyensúlyszervi) hallásban: a hangingerület finom lecsengéseinek feldolgozásában vesz részt.[4] Bizonyos gerincesek életében a mészkőből felépülő hallókövek szerepe különösen jelentős, például halakéban. Míg a mi otolitikus szerveinkben a hallókövek apró kristályok, addig a halak olykor termetes hallókövei évgyűrűszerűen bővülnek. Nagyszabású gyűjteményük itt megtekinthető.[5] Bővebben…

Aventinus

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) az Aeneis VII. énekében megénekli, hogy a latinok királyát – neve szinte ajkainkra tolul: Latinus – apja, Faunus távoli susogása arra inti,

Ó, gyerekem, ne kivánd lányod láncolni latinhoz.

Így jut lánya, Lavinia, az atyja birodalmában, Latiumban alapított Laurentium városának úrnője a számukra idegen Aeneas kezére. Az emiatt kirobbant háborúskodást Vergilius részletesen ismerteti. Boccaccio (1313 – 1375) 1361-es De mulieribus clarisa (Dicső asszonyokról) XLI. fejezete Laviniáról szól. Lavinia elővigyázatosan egy erdő rejtekébe húzódik vissza megszülni házasságuk posztumusz gyümölcsét, tartva Aeneas Creusától származó fia, Ascanius bosszújától. Emiatt a gyermeket Julius Silviusnak (†Kr.e. 1110?) nevezték.[1] Julius családi alapú név, magát Ascaniust Julusnak is hívták. Ennek döntő szerepe van az eposz létrejöttében. Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44), következésképpen vérrokona és fogadott fia[2], a mű megrendelője, Augustus császár (Kr.e. 63 – Kr.u. 14) magát Aeneas leszármazottjának tekintette[3]. Julius Silviusnak, akinek alakja már-már kezd kibontakozni a mondavilágból, a mellékneve utalás születési helyére: a silva latinul „erdő”. Titus Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) a Róma története I. könyve 3. fejezetében mintha nem akarná feszegetni a kényelmetlen részleteket. Azt mondja, a szerinte Ascaniustól származó Silvius a véletlen folytán az erdőben jött a világra. Utódai Alba Longa trónján mind viselték ezt a melléknevet. Egy kései leszármazottját, Romulus Silviust (†Kr.e. 854?) – 101 évvel a „nagy” Romulus híres városalapítása előtt –, Kis Ferencné (1916 – 1962) fordításában, villámcsapás érte, és így közvetlenül Aventinusra szállt a királyság. Emezt egy dombon temették el, mely ma része Róma városának, s az ő nevét viseli.[4]

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

Szent Szabina (†126)-székesegyház az Aventinuson

A városalapító testvére, Remus az Aventinust választotta székhelyéül, és vannak magyarázatok, melyek szerint az akkori madárjóslatokról (aves: „madár”) kapta nevét a domb.[5] Bővebben…

Római Szent Piroskák

A legismertebb Római Szent Piroska (256? – 269?) vértanúságának rettenetes részleteit ma már nem kínálják okulásul a jámbor hallgatóságnak, és ez így van jól. A feltehetőleg írói álnév mögé bújt Purisu kegyes, a fiatalság számára is bemutatható összefoglalójában arról ír, az ifjú vértanú szülei óvatos, rejtőzködő keresztények voltak, de a kislány nem fékezte nyelvét. A családi rosszakarók besúgták II. Claudius Gothicus császárnak (213 – 270), aki maga elé rendelte. (Ezt legfeljebb családja patrícius származása alapján tudjuk elképzelni.) A kislány láttán a megindult császár kegyelmet gyakorolt: elegendő lesz Apollót kiengesztelnie néhány tömjénszemcsével, amelyet Apollo oltárának tüzébe vet. Piroska azonban pontosan tudta, hogy ezzel a csekély mozdulattal elárulná hitét, és megtagadta a parancsot. A felbőszült császár ennek hallatán kínzásoknak vetette alá, melyektől az sem tartotta vissza, hogy a kislányra váratlan aranysárga fénysugár hullt, melyben csillagszerűen felragyogott. A gyötrelmek betetőzéseként a gyermeket vadállatok elé lökték, ám azok megjuhászodtak, ugyanúgy, mint a rá uszított oroszlán, mely a lány mellé kuporodott és a lábait kezdte nyalogatni. Ekkor Piroska valamit súgott az oroszlán fülébe, amit senki sem halhatott, csak történetmesélőnk: – különb vagy ezeknél a kegyetlen embereknél, akik engem halálra szántak… Ekkor Piroskát a városfalakon kívülre hurcolták, mint valami bűnözőt, és az ostiai kapunál lefejezték. Ekkor hatalmas sas ereszkedett alá, és szárnyaival sátrat feszítve mindaddig fölötte lebegett, amíg az odaérkező keresztények megadhatták neki a végtisztességet.[1] Bővebben…