Kleinheinz, az átírás rejtélyes virtuóza

Martonvásár, Brunszvik-kastély
Martonvásár, Brunszvik-kastély

Tegnapi rövid észrevételem éminence grise-e, szürke eminenciása, vagy inkább ὃ οὐ κινούμενον κινεῖ-je (ho u kinumenon kinei, mozdulatlan mozgató) a Beethoven (1770 – 1827)-átiratok mögött sejtett Kleinheinz (1765? – 1832). Ne hirtelenkedjük el a feltételezést, hogy az ilyen ügyekben méltán ingerlékeny Beethovennel feszült lett volna a viszonya. Ellenkezőleg, úgy tűnik, nagyon jó barátok lehettek.

Bővebben…

Beethoven rejtelmes opusai

– Nagyon szeretem azt a triót – mondja Virginie. – Tudtad, hogy ő maga vonósötössé is átírta?
– Micsoda blődség, Virginie. Oké, dumáljuk meg az óra időpontját, aztán tedd túl magad ezen.
– De most tényleg, Michael! Nem transzponálta vagy ilyesmi…
– Virginie, hidd már el, ha létezne c-moll vonósötös Beethoventől, nyilván hallottam volna róla, szinte tuti, hogy hallottam is volna, és nagy valószínűséggel játszottam is volna benne!

Seth: An Equal Music
(Egy méltó zene, 1999)[1], I. 13[2]

Bécs, 1800
Bécs, 1800

4, 38, 41, 42, 63, 64, 104. Beethoven (1770 – 1827) nagyon rátarti volt arra, adjon-e opusszámot egy-egy művének (vagy legalább hozzájáruljon-e ahhoz, hogy a kiadó ezen a módon is „kelendőbbé” tegye portékáját). Fontos, népszerű darabok maradtak ki ebből a kegyből, ezek közül a jelentékenyebbek a WoO, Werke ohne Opuszahl, „opusszám nélküli művek” Georg Ludwig Kinsky (1882 – 1951) és Hans Halm (1898 – 1965) először 1955-ben kiadott, tematikus rendezésű katalógusában kaptak helyet.[3] Ez utóbbiban szerepel Beethoven tizenhat (!) variációsorozata zongorára (két kézre), míg opusszámot csak négy kapott.[4]
 
Annál is meglepőbb, hogy a becses sorba hét különös mű is becsúszott. Mindegyik más Beethoven művek áthangszerelt változata, és a kis csapat is három csoportba sorolható. Remekmű (Angus Watson ítéletében), illetve hajmeresztő képtelenségek gyűjteménye (Jan Caeyers szerint) az op.104-es, még játsszák az op.4-est, 38-ast, 41-est és 42-est, míg az op.63-at és 64-et igazi homály fedi, ha nem is teljesen ismeretlenek a kitartó érdeklődők előtt. Mindenekelőtt foglaljuk kis táblázatba a genealógiát:

Bővebben…

Az őrnagy és a kakadu

sir Thomas Livingstone Mitchell (1792 – 1855)
sir Thomas Livingstone Mitchell (1792 – 1855)

Bevezetésképpen ismerkedjünk meg röviden sir Thomas Livingstone Mitchell pályájával, mely érdekesen szemlélteti, egy kudarcokban bővelkedő, sikerekben szűkölködő, de önhibájából is sokat szenvedő emberből mégis hogy válhat már-már nemzeti hős. De legalábbis egy olyan ember, akit az 1827-ben alapított sidneyi Ausztrál Múzeum (a kontinens legrégebbi ilyen intézménye[1]) Ausztrália ötven legnagyobb felfedezője között tart számon[2].
Donald William Archdall Baker (1922 – 2007) írt róla olvasmányos címszót az Australian Dictionary of Biography, Ausztrál Életrajzi Lexikon 2. kötetébe 1967-ben. Mitchell szerény körülmények között élő skót családba született, de szülei mindent elkövettek jó neveltetése érdekében. Tizenkilenc évesen már másodhadnagyi rangban harcolt Spanyolországban Napóleon (1769 – 1821) ellen, de már itt megmutatkozott érdeklődése a tereptan, a térképészet iránt. Ezzel vonta magára a szintén skót, de nemesi származású sir George Murray (1772 – 1846) főtörzsőrmester[3] figyelmét, aki az Ibériai-félsziget fontos csatatereinek feltérképezésével bízta meg.

Bővebben…

Bakony

kilátás a Fajdas-hegyrőlkilátás a Fajdas-hegyről
Várberek
Várberek
Gazsi-lik
Gazsi-lik


Ne felejtsük: a képek itt is, a galériára látogatva is nagyíthatók!

3pont2

(frissítve)


Akiknek savanyú a hering

Könnyeket ígérek.
Az esetleges ny. olvasó különböző pontokon már szembesülhetett a bűz legyűrhetetlen hatalmával foglalkozó bejegyzésekkel. Rettenetben azok nem érnek fel azzal, ami most következik: ezúttal ugyanis a bűz nem elrettentő erő, ellenkezőleg, furcsa pszichoszomatikus jelenségeken keresztül, boldogság forrása. Előbb erről néhány szót.
A mazochizmus hatásmechanizmusa nem az, hogy a benne szenvedőben valami átfordult volna. A különféle sérelmekre agyunk csillapító, enyhítő hormonok kibocsátásával válaszol, és a folyamatok merész, ördögi mederben tartásával kialakítható, hogy a mérleg ez utóbbi felé billenjen. A kapszaicin élvezete a mazochizmus egyik enyhe típusa. Felteszem, a bűz iránti undorra válaszul kibocsátott vegyületek elválasztása ugyanígy manipulálható. Ebben a hitemben megerősít, hogy a bűzkibocsátó ételek fogyasztói dicsérettel emlegetik a szóban forgó étel ízét, de nem mennek odáig, hogy ezt az élvezetet a legfőbb jók közé sorolják. Itt az történhet, hogy a bűzön áthatolva, az első falatokig eljutva diadalmaskodnak a „mentőhormonok”, és ezek szépséges emlékezete a mellékkörülmények (az íz, a konyhaasztal terítőjének mintázata stb.) megszépítését is magával hozza.
Fő célom egyetlen ilyen étel bemutatása, kis bevezetővel a zsáner néhány hasonló egyéb szereplőjével.

A magyar étkezéskultúrában ezt a Pálpusztai sajt képviseli. Jellegzetes bukéját ugyanattól a (vöröses elszíneződést okozó) rúzsflóráról kapja a kérgében[1] – merthogy ez a baktérium levegőkedvelő, és csak a felszínen marad életben –, amely a nap végi lábszagot is okozza, és amelyet a bűzborz is felhasznál vegykonyhájában, továbbá a záptojás illatának kialakításában is szerepe van[2].

Bővebben…

A nemes egyszerűség rövid története

A művészettörténet-írás atyjának, Johann Joachim Winckelmann-nak (1717 – 1768) bizonyára legnevezetesebb mottója az edler Einfalt und stiller Größe, „nemes egyszerűség és csendes nagyság”, amellyel a görög képzőművészetet illette. Egy elterjedt vélekedés szerint ez főművéből, az 1764-ben megjelent Geschichte der Kunst des Alterthumsból (Az ókor művészetének története) vett idézet.[1] A művet Winckelmann a bevezetőben barátjának, Mengsnek (1728 – 1779) ajánlja[2], aki (valamikor 1755 után) Winckelmann legismertebb portréját festette:

Bővebben…

Mérgezett esernyők. Ricinus, kullancs, hód

– Mit gondolsz, mi lesz a vége? – kérdezte a pap. – Azelőtt úgy véltem, jól végződik – mondta K. -, most már néha magam is kételkedem benne. Nem tudom, mi lesz a vége. Te tudod? – Nem – mondta a pap -, de félek, rossz vége lesz. Bűnösnek tartanak. Az alsó fokú bíróságnál feljebb talán nem is jut a pered. Legalábbis egyelőre: bizonyítottnak tekintik a bűnödet. – De én nem vagyok bűnös – mondta K. -, ez tévedés. Hogyan lehet egyáltalán bűnös az ember? Hisz mindnyájan emberek vagyunk, egyikünk is, másikunk is. – Ez igaz – mondta a pap -, de hát így szoktak beszélni a bűnösök.

Kafka (1883 – 1924): A per (1925). Kilencedik fejezet: A dómban
Szabó Ede (1925 – 1985) fordítása (1968)[1]

Francesco Gullino (1945 – 2021)
Francesco Gullino (1945 – 2021)

Néhány napja, egészen pontosan Mária mennybevételének napján, augusztus 15-én hagyott itt bennünket Francesco Gullino, Georgi Ivanov Markov disszidens bolgár író feltételezett gyilkosa. Mark Radice 2006-ban kitűnő, a lehetőségei határain túlra nem merészkedő tényfeltáró filmet forgatott az ügyről (The Umbrella Assassin, Az esernyős gyilkos):

A filmet magyarra is szinkronizálták Az esernyős gyilkos – Georgi Markov rejtélyes halála címmel:

Georgi Ivanov Markov (1929 – 1978)
Georgi Ivanov Markov (1929 – 1978)

A szinkron nem lett tökéletes. Az áldozat keresztnevét Georgi helyett következetesen Georgijnak mondják (bár az orosz szál nem itt, hanem a végrehajtás oldalán szövődik a történetbe). A feltételezett gyilkos nevét (kétségkívül „angolosan”) Francesco Gulinónak ejtették – emiatt remélhetőleg nem érte zaklatás sem Francesco Gulino olasz, sem Frank Gulino amerikai zeneszerzőt.


Bővebben…

Mantua csavaros eredete

Pietole, erőd
Pietole, erőd

…a szelíd mantuai költő nagyon messze van Theokritosz erős plein air színeitől. Vergiliust gyengéd, lányos léleknek tartotta az ókor. „Szűzies” volt a mellékneve.

Babits Mihály (1883 – 1941): Az európai irodalom története (1925)
Homérosztól 1760-ig. Művészet és világpolitika[1]

Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) a Mantua melletti Andesben (a mai Pietolében) született csodás körülmények közepette, amint erről az esetleges ny. olvasó korábban már meggyőződhetett. Ahogy a firenzei Dantétől (1265? – 1321)[2] nem vehető rossz néven az életmű aránytalanul sok utalása szülővárosára, ugyanennyire természetes Mantua sűrű feltűnése Vergiliusnál. Mindezek közül legtöbbet az Aeneis X. énekének egy részletét kommentálják:

Bővebben…

Köpenyek, ráják. A gázharisnya is érintve

Medović (1857 – 1893): Bacchanália (1890)
Medović (1857 – 1893): Bacchanália (1890)

Caligula (12 – 41) a római császárság történetében körülbelül ugyanolyan „jó hírnek” örvend, mint VI. Sándor (1431 – 1503) a római pápaságéban. Suetonius (69? – 130?) a Caesarok élete neki szentelt fejezete 52. szakaszában a viseletét is felrója neki:

Saepe depictas gemmatasque indutus paenulas, manuleatus et armillatus in publicum processit; aliquando sericatus et cycladatus[1]

Gyakran tarka hímzéses, drágakővel kivarrott, hosszú ujjas paenulában mutatkozott nyilvános helyen, karpereccel karján, olykor selyemruhában

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[2]
(A paenula ujjatlan, hosszú, zárt köpeny téli hordásra.[3])

Gallienus (218? – 268) is jellegzetes „rossz császár” volt, amennyiben elfogadhatjuk a IV. században írt Historia Augusta olvasmányos, de ellenőrizhetetlen megállapításait a róla és fiáról, Saloninus Gallienus (242? – 260) császárról írt fejezet 16. szakaszában. Az, hogy nyáridőben naponta 6-7 fürdést, „akár” napi 3-4 ezer katona megöletésének sztálini szigorát tulajdonítja neki a feljegyzés, nem támasztja alá a krónikás szavahihetőségét.

Mantelibus aureis semper stravit.[4]

Mindig arannyal szőtt abroszokkal terített.

Takács Levente fordítása[5]

Bővebben…

Polgárokat pukkasztani, bugrisokat elképeszteni

Az első szál…
Az indoeurópai pent-, „út-” gyökre vezetik vissza az angol find, „talál”[1] és path, „út”, „útvonal”[2] szavakat. Ugyanezt valószínűsítik, előgermán közvetítéssel, a francia patte, „mancs”[3] mögött is (de az angol paw, „mancs”[4] és a magyar „pata[5] mögött nem). A „bepancsolhoz” hasonló, nálunk nem létező „bemancsol” épater alakban meghonosodott a franciában, jelentése: „megszédíteni”, „megdöbbenteni”[6]. (Ez utóbbi azonban nem utal a test „természetes rázkódtatásaira”: hangutánzó eredetű.[7]) Aristippe Bernier de Maligny (1798? – 1864) „új” színjátszáselméleti kézikönyve 1854-es új kiadása mint „új” szóról emlékezik meg róla, hozzátéve, hogy gyorsan terjed.
A második szál: bourgeois, a francia „polgár”, mármint nem a „jó”, az „öntudatos”, a „civil”: a citoyen, hanem akit anyagi helyzete alapján neveznek annak – húzza alá Vitányi Iván (1925 – 2021) 2002-ben[8]. A bourgeois, „polgár” az ófrancia borc, más alakban burc, „város” leszármazottja[9], és hogy ennek vizsgálata milyen messzire vezet, megtapasztalhatta az esetleges ny. olvasó.

Bővebben…

A gong

Amikor a Ragyogó Mennyei Birodalom, és aki azzal egy, a császár, 閃耀的天國, Sanjao De-tianguo, nevének jelentése: Ragyogó Mennyei Birodalom, felmorzsolta ellenségeit, és azok ebben az állapotukban rettegéssel teltek el, a császár és a miniszter arra a következtetésre jutott, hogy a Bölcsesség Korszakának kell eljönnie. A rettegés a mától, a holnaptól készletfelhalmozási ösztönöket éleszt, ami paradox módon az adófizetői hajlandóság csökkenését eredményezheti. Nagy erővel, Napnál világosabban fel kell mutatni az új szándék békésségét, és a Tekintet, 面容, Mianrong, mely a maga fenomenális, azaz másodlagos mivoltában, betudhatóan a kor infrastrukturális és hatalomtechnikai viszonyainak, csak kevesek számára volt megismerhető, de fő, mennyei értelmében minden alattvaló érezte égből eredő, olykor perzselő sütését, megenyhült. Gong öntendő a fegyverekből, akkora átmérővel, mint amilyen magas a császári pagoda, ez felállítandó pontosan és biztonsággal méretezett állványára, és amelyet a béke új ünnepének beköszönő pillanatában roppant kalapács szólaltasson meg, mely vízszintes helyzetből induljon a függőlegesen felhúzott gong tetejétől, nyele hossza egyezzék meg a gong sugarával, a kalapácsot kifeszítő háncsokat a legillatosabb balzsamokkal kenjék meg, mielőtt azokat íjakkal fellőtt fáklyával fel nem lobbantják.

Bővebben…

Aranykák szóeredete

Tam gratumst mihi quam ferunt puellae
Pernici aureolum fuisse malum,
Quod zonam soluit diu ligatam.

Catullus (Kr.e. 84? – 54): Carmen IIb[1]

Úgy örülnék, mint elcsábított
Lányka, midőn az aranyalma
megnyitja sokáig zárt szűzi ölét.

Tuka Gábor fordítása (2004)[2]

Képtelenség egy valamirevaló római verset annak minden ízében lefordítani, de itt meg kell jegyezni, hogy a carmenben a „régi történet” elcsábított lánykája (mellesleg Catullus az „aranyat” is becézi) félreismerhetetlenül a Hippomenes által elnyert Atalanta.[3]

Frank közvetítéssel előgermán eredetű a középkori latin troppus, „csorda”, „nyáj”, „madársereglet”. Az előgermán ős vagy a þurpą, „csapat”, „falu”, vagy a þruppazþrubą, „csoportosulás”, „fürt”.[4] (A þurpą-ból fejlődött a német Dorf, „falu”.[5]) A középkori latin értelemben valószínűleg a szó kicsinyítésével alakult ki a francia troupeau.[6] Az ennek rövidülésével kialakult troupe szót az angol is átvette.[7] A németbe a szó Trupp (a magyarba innen „trupp”) alakban átkerülve már „cirkuszi társulat”, „színtársulat”, „katonai egység” jelentést vett fel.[8] Az olasz troppo, „túl sok”, „túlzottan” is a troppus leszármazottja.[9] Szusszanásképpen egy Allegro ma non troppo:

Bővebben…

Meglepő első lépések a hosszú úton: Haydn, Dvořák

Zlonice, Mária mennybevétele-templom
Zlonice, Mária mennybevétele-templom

Az először 1970-ben megjelent fő művében, a magyarra 1998-ra lefordított, A nagy zeneszerzők élete című rendkívül olvasmányos, mondhatni letehetetlen, de erősen szubjektív kötetben Harold Charles Schonberg (1915 – 2003) a Haydnról (1732 – 1809) szóló fejezetben azt mondja, egyéni életének szorongásai, lelki bajai egyáltalán nem tükröződnek műveiben, és ebben legfeljebb csak Dvořákhoz (1841 – 1901) hasonlítható.[1] Legalábbis az ikonikus szerzők köréből nehéz lenne harmadikat találni – még a koporsóban aludni szerető[2], tanatomán Suppé (1819 – 1895) lovag, a bécsi operett napfényes atyja[3] is írt a betegségéhez illő oratóriumot 1855-ben Extremum Judicium, Utolsó ítélet címmel – , de a zeneirodalom egésze nyilván rengeteg példával szolgálna.

Bővebben…

Heverők borításai (oktalan nyomozás)

Couture (1815 – 1879): A rómaiak hanyatlása (1847)
Couture (1815 – 1879): A rómaiak hanyatlása (1847)

Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) monumentális vében (A római nép története a város alapításától) a XXXIX. könyv 6. fejezetében ilyenképpen jelöli meg az általa már az előszóban is felpanaszolt elpuhulás[1] mélyen a köztársaság-korba, a Kr.e. második századig nyúló kezdeteit:

a Városban az idegen fényűzés hódítása az asiai hadsereg megérkezésével kezdődött. Ők hoztak először érclábú heverőket, drága takarókat, függönyöket, szöveteket s akkor a legdrágább berendezési tárgynak számító egylábú asztalokat és díszasztalkákat. Ekkor jelentek meg a lakomákon az énekesek, citerások, és az asztal melletti szórakozás egyéb fajtái. Magát a lakomát is egyre nagyobb gonddal és fényűzéssel rendezték meg. S a szakács, akit régebben értéke és szolgálata alapján a rabszolgák leghitványabbjának tartottak, egyre értékesebb lett, szolgálatát már-már művészet számba vették. S mégis mindez, ami akkor feltűnést keltett, csak csírája volt a későbbi pazarlásnak.

Muraközy Gyula (1892 – 1961) fordítása[2]

Jól felismerhető, hogy a fényűzés kialakulását nem a „semmiből” felbukkanó újdonságokban, hanem annak folyamatában láttatja (erre jó szó tehát az „elpuhulás”): a funkcionalitás átfordulásában léha cifraságokba. Itt van rögtön az érclábú heverő. Erre az aeratus lectus kifejezést használja[3], mely rézzel vagy bronzzal borított heverőt jelent. (Az aeratus mint „rézzel vagy bronzzal borított” a gazdag emberre alkalmazott gúnyszó is.[4]) A lectus „ágy”, „heverő” jelentésű, amely éppúgy az indoeurópai legh-, „feküdni” gyökből származik[5], mint az ógörög λέχος, lekhos, aminek jelentése szintén „ágy”, „heverő”[6]. A részben „túltömörített”, részben „túláltalánosított” magyar fordítás így kissé megtévesztő.
A mértéktartó „jók” természetesen nem cifrálkodtak heverőik ércborításával, amint az látható Cicero (Kr.e. 106 – 43) Védőbeszédében a választási megvesztegetésért perbe fogott Lucius Licinius Murena konzul védelmében, annak 36. fejezetében:

Bővebben…

Bikapókok. Lehtinen újabb fejtörője

Egy mondat Juhász Ferenc (1928 – 2015) 1997-es tömör jellemzéséből a Bikapókról vagy Köpcös Nagymesterről, azaz Mikszáth Kálmánról (1847 – 1910) írt versprózájából, melyet az író születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen olvasott fel Balassagyarmaton[1]

Essünk túl mihamarabb az elnevezéseken. A bikapókalakúak (Eresoidea) öregcsaládjába tartoznak a bikapókfélék, melyek angol neve velvet spiders, „bársonypókok”. Ennek a családnak egyik neme a bikapókoké, melyek neve angolul ladybird spiders, „katicapókok”. A nem egyik faja, az Eresus kollari magyar neve „skarlát bikapók”, vagy röviden és megtévesztően „bikapók” (hasonlóképpen az angolban: ladybird spider, „katicapók”). A népszerűsítő irodalom egyrészt azon fáradozik, hogy a „bársonypók” elnevezést is meghonosítsa Magyarországon (a magyar tudományos nevezéktan egyelőre ellenáll), másrészt azon, hogy fogalmi bizonytalanságot támasszon: a bikapókok (nem vagy faj) angol nevét mondja tévesen velvet spidernek, „bársonypóknak”[2]. Az Eresus nemnév Charles Athanase Walckenaer  (1771 – 1852) báró 1805-ös kreációja[3], az ógörög ἐρεσσέμεναι, eressemenai, „evezni” újlatinosítása[4], nyilván a pók mozdulatai alapján. A háziállatként fogvatartott, a báró nevét viselő Eresus walckenaeri, magyarul mediterrán bikapók kétségbeesett szabadulási kísérlete kétségtelenül evezés benyomását kelti:

A nagyrészt Európában élő skarlát bikapók tudományos nevét, az Eresus kollarit a bécsi Természettudományi Múzeum ízeltlábúakkal foglakozó kutatója, Friedrich Wilhelm Rossi (1817 – 1848) adta ugyanott dolgozó arachnológus kollegájáról, Vincenz Kollarról (1797 – 1860) [5] 1846-ban, bár a fulvus, „sárga” fajnevet is használta.[6]
Magyarországon a skarlát és a sárgafejű bikapók él. A skarlát bikapók fajneve nem egységesen kollari, de nem Rossi fulvusát használják, hanem hol a nigert, hol a cinnabarinust, azaz a „feketét” és a „cinóbert”. Megbocsátható módon, hiszen a fiatal példányok feketék, mígnem a hímek utolsó vedlése elvezet a kifejlett, színpompás állapothoz. Amíg ők, ekkor üregükből előbújva vándor életbe fognak, írja Tóth Timi eoldala, a nőstények bennmaradnak a pókhálóval kibélelt üregekben, melyek bejáratához fogóhálót erősítenek. A megtermékenyített petetömeget a nőstény nap közben szellőzteti a szabadban, csak éjjelre viszi vissza lakhelyére. A feltűnő gondosság jutalmául az anya tovább élhet magzatai testében, miután azok, erőre kapva, felfalják őt.[7] (A matrifágia habitusát más póknemekről szólva már említettem.) A budai hegyvidéken a Remete-hegyen, a Sas-hegyen és a Széchenyi-hegyen élő közösségekről számolnak be. Nagy-Magyarország területéről Herman Ottó (1835 – 1914) a vörösfejű bikapókot is jelzi. (Ennek fajneve, a ruficapillus alapján a „rőtfejecskéjű” magyar fordítás találóbb lenne, ha a capillus szóeredetére összpontosítanánk; a capillus jelentése azonban módosult: haj, szőr. vagy ezek szála[8].)

A vörösfejű bikapók valamelyest nagyobb termetű a fél centiméteresre növő skarlát testvérénél. Célzottan adagolt csótányokkal is elbánik:

Bővebben…