Urbi cum pace laxior etiam annona rediit, et advecto ex Campania frumento, et postquam timor sibi cuique futurae inopiae abiit, eo quod abditum fuerat prolato.
Livius (A.Ch. 59 – A.D. 17): Ab Urbe condita 1:2, 52[1]
A békével együtt az élelmiszerellátás is bőségesebbé vált a városban, mivel Campaniából is hoztak be gabonát, és miután a szűkös jövendőtől senki sem félt többé, előkerült az is, amit addig elrejtettek.
A római nép története a város alapításától. I. könyv, II. fejezet, 52. szakasz[2]
Suspiro de limeña con chirimoya: limai lány sóhaja csirimojóval. A máskülönben vásári nyalánkságot feljavítják a zamatos helyi gyümölccsel
Az „élelmiszerellátás”, „élelmiszeradag”, „éves termés” jelentésű latin annona az annus, „év” szóból ered.[3] Van egy érdekesebb jelentése is, amelyről Titus Livius még nem hallhatott: az „annóna”. Lássuk ennek sorát.
A szíriai Ál-Oppianos nevét azért nyerte a közfelfogás szerint a II. században élt didaktikus görög költőről, Oppianosról, mert Κυνηγετικά, Kynegetika, Vadászat című négykönyves, 2144 hexameterből álló tankölteményét az utóbbinak tulajdonították, ugyanis egymást követik egy kéziratban, amely Oppianos ötkönyves Ἁλιευτικά, Halieutika, Halászat című ugyanilyen verselésű tankölteményét tartalmazza. A két költő a hazájára tett utalások, de stílusuk alapján is egyértelműen elkülöníthető. Ráadásul a Vadászatot költője Caracalla (188 – 217) császárnak ajánlotta, ami alapján feltehető, hogy nem 212 előtt íródott, és ez kilóg Oppianos feltételezett korából. Az utókor biztos tudása a szír költőről ennyiben ki is merül.[1]
A dinasztikus és vallásháború iszonyatával eltelt felek 1641-ben határozták el a béketárgyalásaik folytatását két vesztfáliai kisvárosban: Münsterben és Osnabrückben, mivel a svédek nem óhajtottak találkozni a Münsterben tárgyaló Fabio Chigi nunciussal, a későbbi VII. Sándor (1599 – 1667) pápával[1]. A harmincéves háború így Vesztfáliában, 1648. október 24-én zárult le a 128 cikkelyes békeszerződés aláírásával, de nem zárult le maga a tárgyalássorozat egyes részletekről. Erre még további három évet kellett várni Nürnbergben.[2]
Hollar (1607 – 1677): A münsteri béke – az antwerpeni városháza előtti tér látképe a bejelentés
meghallgatására odagyűlt tömeggel (1648)
I have been obliged to publish some of the following Lessons, because surrepticious and incorrect Copies of them had got Abroad. I have added several new ones to make the Work more useful, which if it meets with a favourable Reception; I will still proceed to publish more, reckoning it my duty, with my Small Talent, to serve a Nation from which I have receiv’d so Generous a protection.
Kötelességemnek éreztem kiadni ezeket a gyakorlatokat, mivel titokban és tökéletlenül másolt példányai kerültek külföldre. Több újat is adtam hozzájuk, hogy a munkát hasznosabbá tegyem, amely, ha kedvező fogadtatásra talál, újabbak kiadásával fogom folytatni, kötelességemnek érezvén kicsiny tehetségemmel szolgálni egy nemzetet, melytől olyan nagylelkű támogatást kaptam.
Händel (1685 – 1759) a Nagy csembalószvitekhez (HWV426-433) írt előszavában (1720)[1]
Kelen Béla életmódja kissé rejtőzködő. Nem mintha nem lett volna jól ismert társasági figurája a Kádár-kornak. De magánéletének részletei, amint az pártmunkásokhoz illik, homályban maradnak. Arcvonásai ugyan mutatnak rokonságot az övével megegyező nevű röntgenológus professzoréval, indirekt bizonyossággal megállapítható, hogy sem hozzá, sem Korvin Ottóhoz (1894 – 1919) nem fűzték rokoni szálak, akinek bátyja pedig Kelen József (1892 – 1939) népbiztos, sztálini áldozat volt, és unokaöccse, unokahúga, sógornője is mind-mind Kelen volt.[1] Ha ugyanis lenne köztük családi kapcsolat, az nem maradt volna homályban a szocializmus alatt (de utána sem).
Kelen Béla (1870 – 1946) röntgenológus és Kelen Béla (1920 – 1994) pártmunkás
Ha az 1818-ban bemutatott Mosè in Egitto (Mózes) 1827-es átdolgozását, a Moïse et Pharaon, ou Le Passage de la Mer Rouge-t (Mózes és Fáraó, avagy Az átkelés a Vörös-tengeren) és a befejezetlenül maradt, javarészt elveszett, 1824-ben elkezdett Ugo, re d’Italiát (Hugó, Itália királya) is beszámítjuk, akkor Rossini ugyanúgy negyven operát írt[1], mint Händel (1685 – 1759). Az újrahasznosítás módszerével ugyanúgy élt, mint elődje, de odáig nem ment, hogy saját „jobb kezei közé” rendezze más szerzők műveit.
Különös alkalom: egyedüli célom, hogy a kiváló művészettörténész és előadó, sir Simon SchamaPower of Art, A művészet hatalma című filmsorozatának[1] epizódjait sorra véve azokból szemezgessek.
What thou seest, when thou doest wake, Doe it for thy true loue take: Loue and languish for his sake. Be it Ounce, or Catte, or Beare, Pard, or Boare with bristled haire, In thy eye that shall appeare, When thou wak’st, it is thy deare: Wake, when some vile thing is neere.
Shakespeare (1564 – 1616): A Midsommer nightsdreame (1594-96), II/2. Folio I, 1620[1]
OBERON
(a virágot Titánia szemébe facsarván) Amit e szem ébren lát, Annak hasson bűve rád, Azt szeresd meg, azt imádd; Tigris, medve, macska bár S lenne vadkan, leopárd: Véld, hogy az szerelmi pár. Kelj, ha ilyes erre jár. (El)
Szentivánéji álom. Arany János (1817 – 1882) fordítása (1863)[2]
Az indoeurópai-előitáliai eredetű latin stips „adományt”, „alamizsnát” jelentett[3], a „fizetni”, „kimérni” jelentésű pendere hozzáillesztése eredményezte a stipipendiumot, haplologizált alakjában stipendiumot, melynek egykori jelentése „adó”, „hozzájárulás”, „zsold”, ebből maga a „katonai szolgálat”.[4] Mára, bár elnyerése olykor harci feladat, „ösztöndíjjá” szelídült. A feltehetően etruszk eredetű szóból származó as egy font (kb. 328,9 gramm[5]) súlyú bronzplakettként indult, később, mikor ötvözetlen rézből verték, háborús körülmények közt[6] a hatodára, tizenkettedére, majd a huszonnegyedére zsugorodott[7]; mivel egyes korokban ezzel fizették a zsoldot[8], egyre kisebb terhet róttak az amúgy is elpuhuló katonákra. Nem lehet véletlen, hogy az as szó helyett a stipset is használták. (Az angol megfelelőt, az ounce-ot a XIV. századtól szintén használták „csekélység” értelemben.) Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája XXXIV. könyvének 11. fejezetében az unciaria stipe kifejezéssel[9] ennek tizenkettedét jelöli[10]. A latin uncia szó eredete bizonytalan. Vagy a Magna Graecia-beli görögök tömegmértéke, az οὐγγία, οὐγκία (ungia, unkia)[11] volt az alapszó, vagy az indoeurópai eredetű unus, „egy”[12], de olyan megítéléssel is találkozni, hogy a görögök emelték át a latinból[13]. A szó önálló életre is kelt: „tizenkettedet” is kezdett jelenteni, és már nemcsak a font tizenkettedét, hanem a lábét is, és így „hüvelyk” formájában is mutatkozik[14] – az angolban közvetlenül, hiszen az erre használt inch szavuk az uncia óangol ynce alakjából alakult[15]. (Ide keveredett fonológusok bizonyára megdöbbennek attól a konyhai feltételezésemtől, hogy félreolvasás vagy -írás állhatott a háttérben, azaz az u és az y összekeverése.) Az unciális írásmód is onnan kapta a nevét, hogy betűmérete 1 inch volt. Ezek után azt kell tisztáznunk, hogy vált a macskafélék családjának impozáns neme, a hiúz unciává.
Számos állatot tekintettek szentnek a kultúrtörténet hosszú évezredei alatt, mint ahogy számos állat valamely testtája megjelenik valamely isteni lény alakjában. Egyes ilyen tiszteletadások megőrződtek állatnevekben, mint például az íbiszfélék családjába tartozó szent íbiszében: az írás feltalálójának, az egyiptomi bölcsességistennek, az árvizek előrelátójának[1], Thotnak a feje íbiszfej, míg teste emberi[2]. A többségük neve szekularizálódott. A víziló teste, stílszerűen kiegészítve oroszlánlábakkal és krokodilarccal (hármukat tekintették az egyiptomiak a kicsinyeiket legtüzesebben védelmező állatoknak) a gyermekeket, természetes gondolatátvitellel a szülő nőt oltalmazó Tauret istennőt formálja kecsessé, és egyik komponens neve sem volt szent az utókor számára.
Thot
Tauret
És amikor Tim Gihring, a Minneapolis Institute of Art (Minneapolisi Szépművészeti Múzeum) múzeumi szerkesztője az efféle teognózisokat az árpasör hatásának tudja be egy frivol célzás erejéig[3], azonnal a segítségére kell siessek – az óceániai népeknek. Fantáziában ugyanis ők sem szűkölködnek. Erre szolgáljon példa gyanánt a jégmadárfélék családjába tartozó szent halción.
„Poliéder” szavunk érdekesebb felének eredetével foglalkozott már egy rövid blogbejegyzés, így, hozzátéve, hogy a szó feltehetőleg igen régi, hiszen angol megfelelőjét, a polyhedront már az 1560-as évektől kimutatják[1], köntörfalazás nélkül azonnal a tárgyra térhetünk.
Szeptember vége volt. A nyári álmot alvó kispaloták ébredezni kezdtek. Ajtók, ablakok kitárultak, terpentin, naftralin, szappanszag ömlött ki az utcára, valami furcsa zizegéstől kísérve, melyet a padlót súroló kefe okozott. Halk nótázás is hallott és néha felcsattanó veszekedés.
A természet a madártollak színezésére meglepően változatos megoldásokat alkalmaz, mind a vegyi megoldásokra (a színezőanyagok kémiai forrására), mind a fizikaiakra (irizáljon-e a szárny, mint a kolibrik vagy némely paradicsommadár esetén, vagy sem).
Hajlamosak vagyunk azt a szomorú képet kialakítani, hogy a Händel (1685 – 1759) „régi típusú” oratóriumait lezáró, 1718-ban komponált (de 1720-ra felújított és legrégebbi rekonstruálható) Eszter (HWV50a)[1] és az 1733 februárra befejezett „új típusú” Debora (HWV51)[2] közötti tizenöt év az oratorikus művek számára – leginkább az ez alatt írt huszonegy opera kedvéért – elveszett. Ezt a képet árnyalni kell. A tizenöt éves periódus vége felé mai füllel megítélve különös művek születtek, pontosabban születtek újjá, mi több, Händelnek ez a kompozíciós technikája az „igazi” oratóriumok érett korszakában is fennmaradt. Korábban szerzett művei különös hízásnak indultak, bizonyára összefüggésben az esetleges ny. olvasó számára már ismert közönségigénnyel a nagyobb terjedelmű művek iránt. Händel Angliában jó barátságban állt a dúsgazdag és adakozó James Brydgesszel (1673 – 1744), Chandos grófjával, későbbi első hercegével, aki számára számos művet írt, így az Eszter eredeti változatát is (Haman and Mordecai, Hámán és Márdokeus címen is ismert). Händel 1732-re duzzasztotta fel az oratóriumot meglehetősen furcsán, nem „kellemetlenül”, hiszen nagy erejű alkotások kaptak helyet benne újra. Egy magánelőadást követően májusban került a szélesebb nyilvánosság elé. Händel műveinek kiadója, Karl Franz Friedrich Chrysander (1826 – 1901) kritikai pontossággal ismerteti a változtatásokat. Ilyen például a brácsaszólam megjelenése a nyitányban. A legfontosabb a II. György (1683 – 1760) számára 1727-ben írt legnépszerűbb koronázási anthem, a Zadok the Priest (Sádóc pap, HWV258) alkalmi adaptációja, mindenesetre királyi dicsőítéssel a második rész zárókórusaként:
A legnagyobb Chandos-anthem, a VI. (As pants the hart, Mint a szarvas kivánkozik, HWV251a-e) első változata 1713-ból vagy korábbról származik (részletezett beszámoló olvasható a blogban). Eredetileg az öt változat közül az elsőt idézte, de később a vágyódó hangú, több szólamú nyitókórust választotta a másodikból, ezen túlmenően a hangnemet szerkesztési okokból fél hanggal leszállította. Az anthemet Händel teljes terjedelmében beilleszti a második részbe. A nyitókórus:
Chopin (1810 – 1849) 1837 és 39 között komponált II. (b-moll) szonátája (op.35) Gyászindulójának meghangszerelt változata a szláv világ illusztris temetéseinek elmaradhatatlan kelléke:
Franciaország még nem jutott el odáig a divatban, hogy, mint az angol nemesség, ócska papucsokkal és régi facipőkkel dobálja meg az uj házasok postakocsiját, Churchill emlékezetére, Marlborough vagy Malbrouck emlékezetére, akit esküvője napján meg akart verni dühös nagynénje, ami szerencsét hozott neki. A mi nászszertartásainkon még nem szerepel a facipő és a papucs, de türelem, ha a jó izlés terjed, erre is rákerül a sor.
Victor Hugo (1802 – 1885): A nyomorultak (1862). VII-VIII. kötet. Ötödik rész: Jean Valjean. Hatodik könyv: Fehér éjszaka. I. 1833 február 16. Éber László (1871 – 1935) és Csillay Kálmán (1863 – ?) fordítása (1930)[1]
A cerkóffélék családjába tartozó szavannacerkóf (más néven afrikai zöld majom) nemzetséget, tudományos nevén a Chlorocebust John Edward Gray (1800 – 1875) állította fel 1870-ben. A név megfejtése nem igényel furfangos észjárást. Az előtagot adó χλωρός, khloros ógörög szó jelentése „halványzöld”[2], a –cebus utótag ógörög eredetije a hosszúfarkú majmokat jelölő κῆβος, kebos[3] szó.[4] Az Afrika szavannáin elterjedt hat faj kicsiny átfedésű élettereit mutatja egy hatszerzős, 2013-as tudományos cikk[5]ábrája.[6] A cerkóffélék erősen szociális hajlamúak, de más fajok, így a szintén „családtag” páviánok közelségét is kerülik, sőt – ami a például a szavannacerkófokat illeti – legszorosabb nemzetségbeli rokonaikét is. Szavannai életmódjuk csak annyit jelent, hogy nem az erdőket lakják, szívükhöz természetesen közel állnak a vízforrások, azaz a folyópartok, mocsarak, és táplálékforrásként az erdőszéleket sem vetik meg.[7] A szavannacerkófok hat faja közül az egyik mindjárt a „szavannacerkóf” névre hallgat, de a többi is az, bizonyos jelzőkkel: Malbrouck-, Bale-hegységi, déli, sárgahasú és tantalus-.
Vakok gyülekezetének tükröt tartani olyan, mint majomnak kókuszdiót adni. (perzsa közmondás)[1]
Legutóbb, a csuklyásmajmok családjába tartozó selyemmajmokról szólva kikerülhetetlen volt megemlíteni, hogy Georges-Louis Leclerc de Buffon gróf (1707 – 1788) az Histoire Naturelle des Quadrupèdes-ben (A négylábúak természettana, 1753 – 67) a majmok elnevezésénél súlyt helyez annak közlésére, Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) mindig vigyázott rá, nehogy félreérthető legyen, amit ír, így az emberszabású majmokra következetesen a πίθηκος, pithekos, a hosszúfarkú majmokra a κῆβος, kebos szót használja.[2]