Paprikák és csillagok

Gyakran neveznek el fákról tájegységeket: közéjük tartozik a Jegenye-völgy is.

Felső-Jegenye-völgy a Kovácsi-erdőföldekről

Felső-Jegenye-völgy a Kovácsi-erdőföldekről

Jól elkülönülő három szakaszából a „Felső” a Kovácsi erdőföldek oldalában futó, nehezen észrevehető horhos, a „Középső” a Kerek-hegy oldalában éri el a Les-hegy lábát Budapest és Solymár határában (a híres Shell-kútnál).

Középső-Jegenye-völgy

Középső-Jegenye-völgy

Az „Alsó” pedig Solymár határában futó lenyűgöző természeti szépség, „babakocsis” nehézségű kirándulóúttal, ha leszámítjuk a „sziklavárat”, gyerekek kedvelt kalandtúra-helyét.

Alsó-Jegenye-völgy

Alsó-Jegenye-völgy

Mátyás király (1443 – 1490) egy alkalommal hallgatag vadásztársához így szólt: „szólj már!”. A környező vidéket ennek latinos átírásával Solymárnak nevezték el. Későbbi akadékoskodók nemcsak arra hívják fel a figyelmet, hogy a latinban nincs á betű, de az általunk már idézett levéltáros, Czaga Viktória odáig megy, hogy a jóval korábban élt IV. Bélára (1206 – 1270) hivatkozzon. Az uralkodó ragaszkodott hozzá, hogy udvarának népe viszonylag közel, egy-egy tömbben települjön le az akkori Buda környékén. Így kerültek Nagykovácsiba a kovácsok, Solymárba a solymászok, Pesthidegkútra a trombitások. (Utóbbi esetben a nyelvi kapcsolat szövevényesebb.)[1] Solymár történelmének legnagyobb kutatója, Seres István (1928 – 2007) ezzel összhangban kimutatja, hogy mindezidáig a legrégebbi fellelhetősége a településnévnek egy IV. Béla által 1266. május 5-én kiadott oklevél, ahol Solomárként szerepel. A későbbiekben Saalmar, Salmar, Solmar neveken látjuk viszont.[2] Solymár híres volt paprikatermeléséről és -feldolgozásáról, különösen ami a savanyítás különféle válfajait illette.[3] A marhafelsálból készített solymári sváb nevezetesség, a kézműves szelet elképzelhetetlen csalamádé vagy ecetes paprika nélkül.[4]

Paprikás-patak

Paprikás-patak

Ki tudja, a solymári „paprikaipar” adta-e az Alsó-Jegenye-völgyet mélyítő, festői szépségű, sőt, a Buda környéki hegyvidék legmagasabb és legszebb vízesését is adó Paprikás-patak nevét. Az 1720-as években, lakhatást, adókedvezményeket ígérve toboroztak Ulmban elsősorban fiatal párokat solymári betelepülésre. A választás célszerű volt, a Duna természetes vízi útnak kínálkozott. A hajó az Ulmer Schachtel, „ulmi skatulya” néven vált ismertté.[5] A solymári (schaumari) svábok nyelvén a patak neve Paprisch.[6] (Átvételnek érződik.) A patak a Hármashatár-hegy (Kővár felőli) oldalának vizeit gyűjti össze, átcsobog Pesthidegkúton, onnan a völgyön átsietve az Aranyhegyi-patakba torkollik[7], ilyenképpen a Duna vizét gazdagítva.

A II. világháború előtti strandfürdő romjai az Alsó Jegenye-völgyben. A víz szennyezettsége miatt mai újjáépítése lehetetlen

Több táplálója közül is legszebb az Alsó-Jegenye-völgy középszakaszán fakadó Rózsika-forrás. Ennél egy kicsit elidőzünk.


Neumann Ede nyomdász vezetésével[8] nyomdász társai segítségével 1910-ben megalakul a Természetbarátok Turista Egyesülete. Szegény gyerekek számára kirándulásokat szerveznek, melyek sorát 1913. június elsején több mint száz gyerek részvételével egy Széchenyi-hegyi Apáca-réti túra indítja el. Szervezésében részt vállal Sternthal Rózsi is. 1916-ban ifjúmunkások megalapítják az Újpesti Osztályt.

Rózsika-forrás

Rózsika-forrás

Ez az osztály foglalja 1918-ban a forrást[9], melyet Sternthal Rózsiról neveznek el Rózsika-forrásnak.[10] A magyar túrasport, de még inkább a túrairodalom kiemelkedő alakja, Kalmár László (1944 – 2012)[11] felsorolja Sternthal Rózsi pozícióit a szövetségben, kezdve vezetőségi tagságával. Számunkra itt érdekes módon a legfontosabb adat az, hogy egy 1917-19 körüli időponttól az Erzsébetfalvai csoport ellenőre.[12]
Forrásunk több újpesti Sternthal között egy pestszenterzsébeti Sternthal Rózsit is néven nevez.[13] A két név összekapcsolása talán nem erőszakolt. A mai viszonyok között hátborzongató részletességű Pest-Pilis-Solt-Kiskun-Vármegye általános ismertetője és címtára még a címét is közli: Vörösmarty utca 13.[14] A telken ma a Csili Művelődési Központ épületét látjuk. Így jutunk el a solymári paprikától a csiliig, de a valóság kísértetiesebb, mint szerény asszociációs képességünk. A Csili neve ugyanis a pestszenterzsébeti vas-és fémmunkások otthonáig nyúlik vissza, annak is a Csillag utcai épületéig, melynek becézett alakja.[15] Így Alsó-Jegenye-Völgy igazi „csillagára”, svábul ”Sternjére”, a „csillagvölgyi” Sternthal Rózsira gondolhatunk róla szeretettel.

Csili Művelődési Központ


[1] IV. Béla udvartartása

[2] http://www.solymar.hu/hu/turista_-_solymar_tortenelme

[3] a solymári paprika

[4] http://www.origo.hu/print/noilapozo/receptek/20050929solymari.html

[5] a solymári svábok betelepítése

[6] http://www.solymar.hu/tortenet/1k_001_352.htm

[7] http://mek.oszk.hu/adatbazis/lexikon/phplex/lexikon/d/kisokos/91.html

[8] http://mhk.szofi.net/csarnok/n/neumanne.htm

[9] http://www.fsz.bme.hu/mtsz/tortenel/utte80ev.htm

[10] a Rózsika-forrás névadója

[11] http://www.csmtsz.hu/node/21326

[12] http://www.fsz.bme.hu/mtsz/mhk/csarnok/s/sternroz.htm

[13] Sternthalok

[14] Hol lakott Sternthal Rózsi?

[15] Csili

Közönséges és nem közönséges húrférgek

Conrad Geßner (1516 – 1565) megemlíti, hogy a víziborjakat a közvélekedés a vízbe hullott, ott megelevenedett lószőrnek tartja. (Egyik jellemző fellelési helye alapján, tudományos nevén Chordodes formosanusnak[1] mondva, ma egy tőlünk távol élő fajt hívnak lószőrféregnek, ha hihetünk.[2])

Chordodes formosanus és áldozata

A víziborjúnak a másik, gyakoribb neve húrféreg, mely egykor egyetlen sovány fajt, a mai közönséges húrférget jelölte, de szédületes karriert futott be a rendszertanban. 1886-ban, František Vejdovský (Vejdovsky Ferenc, 1849 – 1939) besorolása alapján törzsi rangra emelkedett, mint amilyennek a gerinchúrosok is örvendenek (figyelem: a gerincesek ennek mindössze az altörzsét alkotják!). A tudományos név Nematomorpha [3], azaz „Nematoda-formájúak”. (A Nematoda a fonálférgek törzse.) Ez utóbbi alapja a görög νῆμα, nema, „szál”.[4] (A Nematomorpha teát összeolvasva: „szálszerű-formájúak”.)

közönséges húrféreg

Philipp Franz Balthasar von Siebold (1796 – 1866) német természetbúvár – esetünkben a megjelölés szó szerint is érthető – svájci, patakmedermenti pocsolyákban közönséges húrférgeket, azaz a Linné (1707 – 1778) által adott tudományos nevükön Gordius aquaticusokat („vízi csomókat”)[5] és az általa elnevezett Gordius subbifurcusokat („alul elágazó csomókat”)[6] tanulmányozott, részletezve a vizsgálat természet adta nehézségeit.

Gordius subbifurcus

A gazdaállatokat kutatva különböző futrinkafélékre bukkant, köztük vízbe fúlt példányokra, és ezek soraiban egy közönséges gyászfutóban meg is találta a húrférget.[7] Siebold nem sejthette, hogy az élők világának mennyire különös jelenségébe botlott.

közönséges gyászfutó

Bővebben…

Macskafarkú veronika és a tudomány szigora

Id. Plinius (23 – 79) szerint

Iidem samolum herbam nominavere nascentem in umidis, et hanc sinistra manu legi a ieiunis contra morbos suum boumque, nec respicere legentem neque alibi quam in canali deponere, ibi conterere poturis.

Nat. Hist. 24.63[1]

Ugyanők (a gall druidák) egy nedves környezetben élő növénynek a samolus nevet adták. Ezt is, mondják, böjtölve kell begyűjteni balkézzel, disznók és marhák betegségei ellen. A gyűjtőnek arra is ügyelnie kell, nehogy hátranézzen, és nehogy máshová helyezze mint a jószágok vályúiba.

A természet históriája, XXIV / 63

Id. Plinius „rejtvényeit” a hálás utókor nagy élvezettel próbálja megfejteni. Azt hihetnénk először is, hogy a druidáktól származó samolus elnevezés eredete megfejthetetlen. Mégis több derűlátó ötlet született a kiderítésére. Sir Joseph Paxton (1803 – 1865) a kelta san, „hasznos” és mas, „disznó” szavak összetételével vezeti le a disznókat is gyógyító fű nevét, míg Robert Stephen Adamson (1885 – 1965) Samos szigetét véli névadónak.[2]

nyugati kökörcsin

Érdekesebb magának a növénynek az azonosítása. Luigi Anguillara (1512? – 1570) a boglárkafélék családjába tartozó nyugati kökörcsint javasolja, Kurt Polycarp Joachim Sprengel (1766 – 1833) a kankalinfélék családjába és a számolya-nembe sorolt tölgylevelű vízisalátát. Ezzel megerősíti Valérand Dourez (1534? – 1575) álláspontját, amit maga Linné (1707 – 1778) is olyannyira osztott, hogy a növénynek a Samolus valerandi tudományos nevet adta.[3]

tölgylevelű vízisaláta

Ám a pliniusi elnevezések megfejtésében nagy jártasságú Antoine Laurent Apollinaire Fée (1789 – 1874) véleménye eltér ettől. Szerinte az útifűfélék családjába tartozó deréce- vagy ártéri veronika a szóban forgó növény.

Linné ennek a virágnak a Veronica beccabunga tudományos nevet adta.[4] Mielőtt rátérünk a veronikák nyelvújításkori kalandjaira, tisztázzuk az eddig felgyülemlett növénynevek eredetét. Bővebben…

Samosatai Pál és a paultyánok

A III. században élt Samosatai Pál antiókiai püspökről már írtunk, amikor a homousion történetét tekintettük át: az (első) Antiókiai Zsinat 266-ban lezárult szakaszában elítélte azt a módot, ahogy Samosatai Pál a homousionról mint az Atya és Fiú kapcsolatáról írt. Alexandriai Szent Atanáz (298? – 373) és a három „kappadókiai atya” egyike, Kaisareai Nagy Szent Vazul (329? – 379), azaz az ortodoxia oszlopai nagy hangsúllyal magyarázzák később, hogy a zsinat nem magát a homousiont, az „egylényegűséget” ítélte el, hanem annak felfogását, azaz a homousiont mint elvet, melyből az Atya és a Fiú ered, illetve ami kettejük közt megoszlik.[1] Amint a zsinat lefolyásáról a korban közeli nagy eretnek-szakértő, Theodoretos (393? –458?) kyrrhosi püspök beszámol, Samosatai Pál hamis ígéreteivel többször is elkábítja az elnöklő Szent Firmilianos († 269?) kaisareai püspököt és a tanácskozás többi vezetőjét, ám végül elítélik a visszaesőt: leteszik püspöki katedrájáról.[2]

Aurelianus (215? – 275) 274-75-ben

A kései utókor azonban gyanakodni kezd: nem formális az egész eljárás? Samosatai Pál az ambiciózus Zenóbia királynő (240 – 275?) bizalmát élvezi, haja szála sem görbül és hivatalát zavartalanul tovább folytatja. Ám amikor Zenóbia nagy ellenfele, Aurelianus római császár 272-ben legyőzi a királynőt, érvényesítik a zsinati határozatot.[3] A gyanú, hogy az udvarnál biztos pozíciójú Samosatai Pál ellen a vizsgálat merő formalitás, erősbödik, amikor később, mikor Samosatai Pál már szabad prédája az eretnekvadászoknak, sokkal érdekesebb tanaira derül fény. Bővebben…

Gercse

Kemény Keve ott a vezér

Arany János (1817 – 1882): Keveháza (1853)[1]

A „Gercse” tag különféle magyar helységnevekben felbukkan. Ugyanígy a Várvidéken (Burgenlandban) is, ahol Gritsch magyar neve Gercse.

A Gercse (Gritsch) Várvidéken (Burgenlandban)

A Gritsch gyakori osztrák vezetéknév, és nem valószínű, hogy a nehezebb kiejtés érdekében az osztrákok kivettek volna egy magánhangzót a már létező magyar szóból. Bővebben…

Arethusa

καί κεν ἐν ναυσὶν μόλον Ἰονίαν τάμνων θάλασσαν
Ἀρέθοισαν ἐπὶ κράναν

Πίνδαρος (περ. 522 π.Χ. – περ. 438): ΙΕΡΩΝΙ ΣYΡΑΚΟΣΙΩι ΚΕΛΗΤΙ[1]

Kai ken en nausin molon Hionian tamnon thalassan
Harethoisan epi kranan

Pindaros: IERONI SYRAKOSIO. KELETI

Mennék könnyü hajón az Ión-tengert hasítva
Arethúsza vizéhez

Pindaros (Kr.e. 522? – 438?): A szürakúszai Hierónhoz
Jánosy István (1919 – 2006) fordítása[2]

Arethusát ábrázoló ezüst demareteion (tízdrachmás) a Kr.e. V. századból Siracusából, Gelon tyrannisza alatt

Herakles ötödik feladata Augeias marhaistállójának kitisztítása volt egyetlen nap alatt, melyhez ő az egymás mellett futó Alfeios és Peneios folyók vizeit használta fel a szennyvízelvezetés megoldásával együtt. (Eurystheus mykenei király azonban nem számította be a teljesített feladatok közé, mert Herakles, küldetését elhallgatva, fizetséget fogadott el az elisi királytól, Augeiastól.)

Herakles ötödik munkája: Augeias istállójának kitakarítása. Hispán mozaik a III. századból

Ezt ha nem is Herakles szemtanúja, azaz a király fia, Fyleus igazolja, de mindenesetre meglehetősen régi forrás: Bővebben…

Alto Giove és a hullámok

adspice, sim quantus: non est hoc corpore maior
Iuppiter in caelo, nam vos narrare soletis
nescio quem regnare Iovem[1]

Nézd, be magas vagyok én: nálam Jupiter se sudárabb
fönn, a nagy égben – mert szoktátok mondani mindig,
hogy valamely Jupiter fő ott…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Metamorphoses / Átváltozások, XIII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

Batoni (1708 – 1787): Acis és Galatea (1761)

Devecseri Gábor ezúttal mintha kissé elügyetlenkedné a kétértelműséggel a fordítást. Maga Ovidius az Acis és Galatea szerelmébe otrombán belerondító, végül Acis életét kioltó Kyklops tuskóságát meggyőzően jellemzi szófordulataival. Ovidius változata az eseményekről mély nyomot hagyott a kultúrtörténetben. Ennek, rövid bevezetőt követően, egyetlen szálát vizsgáljuk meg, amikor a költői ihlet Jupitert egészen más összefüggésben is a mítoszba helyezi. Bővebben…

Az első lengyel tragédia és nyelvi vizsgálódások

Lengyelország, amint erről már megemlékeztünk, a XVIII. század elejére belpolitikai anarchiába süllyedt. Ez felerősítette az előző századból eredő porosz akvizíciós reményeket. Ausztria és Poroszország a török birodalom sorsfordulói kiváltotta változó külpolitikai környezetben különféle részeket ígért egymásnak a jogilag független Rzeczpospolitából, azaz a lengyel-litván államszövetségből. II. Nagy Katalin cárnő (1729 – 1796) eleinte hevesen ellenezte a tervet, majd kiegyezett II. Frigyes Vilmos porosz királlyal (1744 – 1797), aki előszeretettel jellemezte Lengyelországot articsókaként, melynek leveleit egymás után kell elfogyasztani. A nagyhatalmi döntés Lengyelországnak súlyos területi veszteséget okozott. Mária Terézia (1740 – 1780) tépelődve „Ausztria katolikus nővére” elleni jogtalanságként jellemezte a döntést, melyet természetesen aláírt – a később ezért általa szemrehányásokkal illetett – Franz Moritz Lacy gróf, tábornok (1725 – 1801) biztatására. Valójában Poroszország megerősödésétől tartott. II. Frigyes Vilmos átlátott a szitán. Az osztrák területi igények láttán keserű gúnnyal így fakadt ki: „De jó étvágyuk van!… Katalin és én egyszerűen kalózok vagyunk; de arra kíváncsi lennék, hogyan tudta elrendezni a királynő az ügyet gyóntatójával… Sírt, amikor happolt; és minél inkább sírt, annál többet happolt.” 1773-ban az ezért busásan megjutalmazott Adam Poniński marsallt (1732 – 1798) bízták meg a formális elfogadtatással a szejmben. Nem volt könnyű dolga. Tomasz Sołtyk (1732 – 1808) szenátor kijelentette, inkább a kezét vágják le, de nem írja alá. Tadeusz Rejtan ruháit megtépve a földre vetette magát, és úgy könyörgött képviselőtársainak a ratifikálás elutasításáért. (Nem sokra rá megőrült és pár év múltán öngyilkos lett.)

Matejko (1838 – 1893): Rejtan (1742 – 1780) a szejmben, 1773

De mindezek nem használtak. Ez volt a Lengyelország első feldarabolása néven emlegetett tragikus történelmi esemény. A whig párti ír származású politikus és politikai gondolkodó, Edmund Burke (1729 – 1797) – a koncból kimaradó britek örök szabadságpártiságával, tehetjük hozzá malíciózusan – 1774-ben azt írta Adrian Heinrich von Borcke (1715 – 1788) porosz tábornoknak, Poland was but a breakfast, and there are not many Polands to be found. Where will they dine?[1] (Lengyelország csak a reggeli volt, de nem sok Lengyelország van. Hol fognak ebédelni?)
De ekkor még maradt Lengyelországból. A feldarabolás második szakaszára azok után került sor, hogy II. Poniatowski Szaniszló Ágost (1732 – 1798) lengyel király meggyőzése után a szejm reformszellemű alkotmányt léptetett életbe. Egy szuverén országban. A jobbágyokat érintő kedvezmények miatt a cárnő jogosnak tartotta közbeavatkozni. Formailag a sértett érdekű lengyel főnemesek 1792-ben orosz támogatással, majd közvetlen részvétellel létrehozták az „atamánpártot” és a targowicei konföderációt. Orosz katonai segítséggel támadtak a Rzeczpospolitára.

id. Jan Chrzciciel Lampi (1751 – 1830): Vaszilij Sztyepanovics Popov tábornok, cári lengyelügyi tanácsos (1743 – 1822); Norblin (1745 – 1830), az 1794-es lengyel nemzeti felkelés szemtanúja: Az árulók in effigie felakasztása Varsó Régi piacterén

A támadást Józef Antoni Poniatowski (1763 – 1813) herceg és Kościuszko Tádé tábornok (1746 – 1817) nem tudta feltartóztatni. Az újabb területi elcsatolások ellen ők ketten nemzeti felkelést robbantottak ki. „Az utolsó szikrát”, de „az utolsó fellobbanás lehetőségét” is elfojtani iparkodó II. Nagy Katalinnal II. Ferenc római császár (1768 – 1835) is egyetértett, emiatt az ideológiai problémákkal nem küszködő II. Frigyes Vilmos igyekezett döntő részt vállalni a felkelés leverésében, hogy ki ne maradjon a körvonalazódó harmadik, végérvényes osztozkodásból, melyre 1795-ben került sor.[2] Lengyelország ezzel 1918-ig eltűnt Európa politikai térképéről. Bővebben…

Kifacsart szállóigék

Már foglalkoztunk kifacsarodott szállóigékkel. Hozzáillesztünk eddigi sovány gyűjteményünkhöz még két tudatosan vállalt kifacsarást, mindkettőt a kései Nietzsche (1844 – 1900) részéről. Ha valaki a szócsavarásokat baljós előjelként tekinti a szócsavaró elméjének jövőjére nézve, a tudomány által alá nem támasztott nézetet vall, de esetünkben mégis rátapintana a szomorú igazságra. Nietzsche mindkét idézendő műve „utolsó békeévében”, 1888-ban íródott, amennyire egy súlyos fejfájásokkal, hányingerrel, szédüléssel és szegénységgel zsúfolt, alapvetően szomorú és magányos időszak tekinthető egyáltalán békésnek. Messziről indulunk. Bővebben…

Az éter alatt

Amint már kitértünk rá, az ógörög filozófiai-költői gondolkodás az atmoszférát kétrétegűnek képzelte: felül van a könnyű és tiszta éter, istenek birodalma, alul, amiben mi, halandók mozgunk és élünk, a ἀήρ, haer. Ezúttal itt nézünk körbe egy kicsit. Bővebben…

Harmadik típusú éter: észter

De a vándor a hegycsúcson áll már, napsugárba fogózva az egekbe lép.
– Nyomában itt remeg a málnaillat s a szél, mely az erdőket nyugtalanítja.

Emil Isac (1899 – 1954): Alvó ablakok.
Dsida Jenő (1907 – 1938) fordítása[1]

James Kennedy Monash lenyűgöző táblázatot közöl a gyümölcsészterek természetes fellelhetőségéről.[2] Az angolszászok sem ragaszkodnak ennyire az általa javasolt szikár tudományos nyelvezethez, mi, magyar műkedvelők pedig kifejezetten élvezetet lelünk a triviális nevekben. Hátborzongató hibaként értékeljük, amikor egy-egy magyar utánközlés például pentyl methanoate-et említ „amilformiát” , sőt, régiesen „hangyasavas amilészter” helyett. Monash táblázata szükségképpen a leglényegesebbre szorítkozik, a természet minden illatát aligha tudta volna felsorolni. Az amilformiátnál táblázatában egy gyümölcsöstál illatozik (igen helyesen), ami a valóságban még különféle szeszes italokban (például konyakban), mézben, paradicsomban és pácolt disznóban is jelen van. Képünkön ez utóbbiból készült mortadella mellett paradicsomot is látunk, de az amilformiát ilyenképpen megkettőződő hatását a mortadellában petyhüdő fokhagyma diallil-diszulfidja[3] teljesen elnyomja.

jáka vagy dzsekkfruit

Ám  már-már hiányosságként tekinthetünk a táblázat bizonyos helyein felbukkanó ethereal szóra. Az ethereal aroma, „éteri illat” jelzője szinte semmit sem őriz a szó korábbi használatából: se nem fenséges, se nem tüzes, egyszerűen arra utal, hogy hordozója illékony, és keverékekben elsőként ennek rendszerint friss szagát érezzük, majd ez elszáll (bár jókora súlya miatt nem a felsőbb régiókba). De ez nem akadályozza meg például a táblázat szerint mindössze etherealként jellemzett butilvalerátot abban, hogy ott legyen az élet olyan meghatározó színhelyein mint (visszatérő motívum!) szeszes italokban (például malátawhiskyben), almában, banánban, vadszederben, szilvában, jákában és vaníliában.[4]  Bővebben…

Az éter tömör története

Thyestes

tu, summe caeli rector, aetheriae potens
dominator aulae, nubibus totum horridis
conuolue mundum…

Seneca (Kr.e. 4 – 65): Thyestes, V. (62)[1]

Thyestes

Te, magas ég ura! Hatalmas isten.
Ki trónolsz ott fenn aether-palotádban.
Borítsd a földet szörnyű fellegekkel.

Radó Antal (1862 – 1944) fordítása (1885)[2]

Ugolino della Gherardescával, Donoratico grófjával (1210? – 1289) ellentétben a legendás Thyestes valóban evett gyermekeiből, ha tudtán kívül is, és erről tudomást szerezve fordul az éter lakójához, a hatalmas istenhez.
Az éternek sok története van, és ezek mindegyike annyira szövevényes, hogy részletezésük reménytelenül nagy terjedelmű lenne. Legfeljebb egy tömör kivonatra vállalkozhatunk, abban a reményben, hogy nem éppen ellenkezőleg, hézagos lesz az ismertető. Bővebben…

Kerozin és paraffin

Rick Derksen szerint a woks-ko-m, Pavel Jakovlevič Černyx szerint egyszerűen a woks- indoeurópai ős az alapja a „viaszos” szavaknak, melyek hatalmas keleti-északi-nyugati ívben karolták át Európát, míg Dél-Európában minden másképp alakult. (A témát korábban rövid utalásban már érintettük.) Az elő-balti-szláv waskán keresztül az előszláv voskъ lett a szláv nyelvek „viasz” szavainak közvetlen elődje[1], például az orosz воск-nak. Ugyanerre az indoeurópai eredetre megy vissza egyebek közt a litván vaškas, a norvég voks és a német Wachs. Az előgermán wahsa lett az óangol wæx alapja, amiből aztán a mai angolban a wax kifejlődött.[2] A magyar „viasz” szláv átvétel. Először „viaszk” alakban használták, majd a magyar nyelv számára kényelmetlen „viaszkgyertya” összetétel arra inspirálta a nyelvfejlődés akkori híveit, hogy a „-k” végződést elvetve szabaduljanak meg a torlódástól, és ez az alapszót is érintette.[3]
Ugyanakkor a viasz teljesen eltérő ógörög κηρός, keros, latin cera, albán qiri szava egy mediterrán szubsztrátnyelvből (azaz nyelvi alaprétegből) szivárgott be[4] (melynek útja, eredete ma ismeretlen). A latin szó ment át az ófrancia cire-be. A középangol sere-n keresztül a mai angolban ebből önálló szó fejlődött, a cere, mely igeként („beviaszozni”) megőrizte közvetlen jelentését, főnévként azonban a viaszbőrt jelöli.[5]

1 szavannasas_viaszbore

szavannasas sárga viaszbőre a csőr felső káváján

2 ceratA latin ceratus, „viaszos” mint „viaszos tapintású” lett a pergamenpótló magyarban alkalmazott „cerát” szavának alapja a gyógyszerészi latinban. Ennyit rövid bevezetőül a kerozin és etimológiája áttekintéséhez. Bővebben…

A nafta

Abseron

A kőolaj és származékai felhasználásának kultúrtörténete óriási, még felvázolni is nagy munka. A történetnek csak a legelejét vizsgáljuk meg közelebbről.
Mir-Juszif Mir-Babajev azeri professzor II. (Nagy) Kurussal (Kyros, Kr.e. 600? – 530) indítja a történelmi áttekintőt. A nagy perzsa uralkodó az Abseron-félsziget olaját várak, városok felgyújtására használta harcaiban.[1] Bő száz évre rá Herodotos (Kr.e. 484? – 425) a Történelem I. könyvének 179. fejezetében arról számol be, hogy Babilon falainak építéséhez a közelben (akkori és ottani viszonyok közepette: nyolc napi járásra), Is (ma: Hit) mellett talált természetes bitument is felhasználták.[2]

Is (Hit)

Bővebben…

Londoni, bécsi, jénai szimfóniák

Johann Nepomuk Kafka (1819 – 1886) korának megbecsült szalonzene-szerzője volt, néhány művét ma is előadják. (Nem áll rokonságban az irodalomtörténet meghatározó alakjával, bár szülőhelyeiket, Nové Město nad Metujít és Prágát csak 120 km választja el egymástól.[1])

Bővebben…