Platon címkéhez tartozó bejegyzések

Abaris nyila

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

Ady Endre (1877 – 1919): Új s új lovat (1914-15)[1]

A nagy Nyíl, mely ki-kilövi alólunk a lovakat, mégis irányt szab nekünk, az élet maga, melyet, Søren Aabye Kierkegaard (1813 – 1855) szavával, előrefele élünk, de csak visszafele érthetjük meg[2].
Kierkegaard kutatói sokat megtudnak a filozófus nem kiadásra szánt munkafüzeteiből, melyekben a nagy művek vázlatai, előmunkálatai is helyet kaptak. Kierkegaard jegyzetfüzetekbe dolgozott, melyek címlapjára kettőzött nyomtatott betűket írt. Dánul ezeket Journalenekenek mondják, ami annyit tesz, „feljegyzések” vagy „jegyzetfüzet”, és az angolszász irodalomra hull a leiterjakab szégyene, amikor ezt angolra Journalsként (kvázi „folyóirat”) fordítják. Ezek egyikében találjuk a következőt:

Naar man har een Tanke, men en uendelig, da kan man bæres af den hele Livet igjennem, let og flyvende, ligesom Hyperboræeren Abaris, der baaret af en Piil, bereiste hele Verden
Herodot IV, 36

JJ32[3]

Egy embert, akinek egyetlen gondolata van, de az végtelen, az végigviheti őt egész életén át, könnyen és gyorsan, akár csak a hüperboreaszi Abaris, aki egy nyílon hatolt végig a Földön.
Herodotos IV / 36

Három lehetőség bontakozik ki. Kierkegaard vagy nem nézte meg a hivatkozott helyet, vagy megnézte és félreértette, vagy Herodotos (Kr.e. 484? – 425) szavai keverednek benne egyéb olvasmányélményeivel. A Történelem idézett helyén ugyanis ez áll:

Mindezt a sokat mondtam el a hüperboreasziakról, és legyen ennyi elég; ennek megfelelően aztán nem is mesélem el Abaris mítoszát, aki állítólag hüperboreaszi volt, és nyilát végigvitte a világon, miközben nem vett ételt magához.[4]

Herodotos szerint tehát Abaris vitte a nyilat és nem megfordítva. Nem jelentős a különbség, de ki kell elégítsük feltámadt érdeklődésünket Abaris és mítosza iránt.

Bővebben…

Reklámok

Csodalények: nincs más előre, mint hátra

Brian Cummings történész csacsi öreg medvéjének (endearingly batty – engedtessék meg ennyi fordítói szabadság) nevezi id. Pliniust (23 – 79)[1], de csak részben adhatunk neki igazat. A hangvételben semmiképp, a tartalomban is csak mérsékelten. Id. Plinius hatalmas műve, A természet históriája keveri, sőt, sajnos, mesterien elegyíti a tudományt, a mítoszt és a babonát, és „babonás” fejezeteiben is megesik, hogy nem szögezi le teljes egyértelműséggel: lehet, hogy forrása hisz effélékben, de őt nem lehet megtéveszteni. Cummings bírálatát igazolja a mű VII. könyvének 2. fejezete.
Ebben a terjedelmileg roppant szakaszban különféle csodás embertípusokat számlál össze a nagy historikus, miután leszögezi, ne gondoljuk, hogy kizárólag a szittyák hódolnak az emberevés szokásának. A kyklopsok említésével máris az arimaszpoknál vagyunk, akik ugyan embert nem esznek, de ugyanúgy egyetlen szemet viselnek homlokuk közepén, mint a kyklopsok. Róluk már a Kr.e. VII. században élt Haristeas is beszámol, ahogy ezt id. Plinius maga is említi, sőt Herodotos (Kr.e. 484? – 425) is. A Történelem IV. könyvében szkeptikus hangon szól Ázsia vad szörnyeiről és különös népeiről. A szittyák területén élő arimaszpok az aranyat őrző griffek közelségében élnek, nevük, Herodotos szerint, a szittyák ἄριμα, harima, „egy” és σπου, spu, „szem” szavából tevődik össze.[2] Valami hiba csúszhatott a szómagyarázatba, mert ezt a népet az újkori történészek beazonosították és egyszeműségét nem látták bizonyítottnak. A név Vilém Tomášek (1841 – 1901) szerint az irániban „vad lovas népet” jelent, mellyel élesen szemben áll Karl Viktor Müllenhoff (1818 – 1884) elmélete, aki iráni eredetből a „szelídített lovas nép” változat mellett száll síkra. Carl Johann Heinrich Neumann (1823 – 1880) viszont úgy tudja, a szó a mongolban „hegylakót” jelent.[3] Az arimaszpok és a griffek viszonya, olvassuk a két görög auktorra hivatkozó id. Pliniusnál, ellenséges: a griffek aranyat bányásznak, amire az arimaszpok foga fáj. Nemhiába írja Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456) a Leláncolt Prometheusban:

PROMÉTHEUSZ

A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz
dühös kutyáit és az egyszemű lovas
arimaszposzok hadát; az alvilági rév
mellett, aranypatak körül tanyáznak ők.
Közel ne menj!…

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[4]

A fejezet számos további csodalénye közül semmiképpen ne hagyjuk említetlenül néhány zamatosat. A vagy a Kr. e. III., vagy I., vagy Kr.u. az I. században élt, talán nikaiai születésű Isigonos életműve mára nem maradt fenn[5], de id. Plinius őt idézi, amikor a Borysthenesen, azaz Dnyeperen túli terület lakóinak sajátos szokásáról beszél: előszeretettel használnak ivóserlegként koponyákat. Értelemszerűen a Dnyeper alsó folyásánál élhetnek ezek a népek, hiszen úgy tűnik, a felsőt az ókoriak id. Plinius fő forrása, Herodotos idején még nem ismerték.[6]

a Dnyeper

Ki tudja, talán az antikvitásokban felmutatott jártassága vezette arra az ötletre később Alboin (526 – 572) longobárd királyt, hogy apósa, Cunimund (†567) gepida király koponyáját használja erre a célra.[7] Vagy mit szóljunk a gyerekkoruk óta fehér hajú, tengerzöld szemű albánokhoz, akik sötétben jobban látnak, mint világosban? Itt természetesen Kaukázusi Albánia lakosairól van szó.[8] De egy-egy szó vagy félmondat nem elég jó néhány csodalény jellemzéséhez. Rájuk később térünk vissza. Tulajdonképpeni tárgyunkhoz értünk: azokhoz az emberekhez, akik lábfeje fordítva áll a megszokotthoz képest. Ez geometriailag több lehetőséget is megenged, ezért pontosítsunk: (szigorúan) gondolatban forgassuk el a lábfejet a lábszárcsont körül 180°-kal.  Bővebben…

Fajákok és fajankók

Homeros (Kr.e. VIII. sz.) a kalandszövés meghaladhatatlan mestereként pontosan tudja, hogy minden kalandtörténet legszebb és legemlékezetesebb része a viszontagságok legyűrése utáni békés megnyugvás. Ezért Odysseiájában különböző ürügyekkel megszaporítja ezeket az időket, melyek közül az egyik legfelemelőbb a főhős hosszas, mesés pihenése a fajákok földjén. Bővebben…

Az éter tömör története

Thyestes

tu, summe caeli rector, aetheriae potens
dominator aulae, nubibus totum horridis
conuolue mundum…

Seneca (Kr.e. 4 – 65): Thyestes, V. (62)[1]

Thyestes

Te, magas ég ura! Hatalmas isten.
Ki trónolsz ott fenn aether-palotádban.
Borítsd a földet szörnyű fellegekkel.

Radó Antal (1862 – 1944) fordítása (1885)[2]

Ugolino della Gherardescával, Donoratico grófjával (1210? – 1289) ellentétben a legendás Thyestes valóban evett gyermekeiből, ha tudtán kívül is, és erről tudomást szerezve fordul az éter lakójához, a hatalmas istenhez.
Az éternek sok története van, és ezek mindegyike annyira szövevényes, hogy részletezésük reménytelenül nagy terjedelmű lenne. Legfeljebb egy tömör kivonatra vállalkozhatunk, abban a reményben, hogy nem éppen ellenkezőleg, hézagos lesz az ismertető. Bővebben…

A varázslatos kabóca

Ricci (1659 – 1734): Eos és Tithonos

Eos hajnalistennőt, akit a forradalmárok szívesebben emlegetnek latin nevén Auroraként, Afrodite, a szerelem istennője átka sújtotta azok után, hogy szépségével elcsavarta Ares hadisten fejét: akár csak későbbi korok szerelmi bájitalait hörpintette volna fel, lépten-nyomon szerelmre lobbant. Ám megvolt benne az isteni kitartás képessége. Amikor megpillantotta a trójai herceget, Tithonost ifjúsága és ereje teljében, azonnal bele is szeretett, és a jó politikus hamar megérti nemcsak a harc, de a béke klasszikus jelzéseit is. Mikor számára Eos Zeustól örök életet kért, a kegyes és meghatódott főisten megadta azt. Tithonos boldogan kezdett öregedni, de az örökkévalóság természetével és jelentésével tisztában levő hajnalistennőt érthető aggodalom fogta el. Az ő isteni szemében csak pillanatnak tűnt az az idő, ami alatt Tithonos mozogni sem képes, összeszáradt, rovarszerű lénnyé zsugorodott. Ekkor összeszedte isteni erejét, és kedvesét kabócává változtatta, hogy kezeiben tarthassa mindörökké, és hallgathassa énekét.[1]  Bővebben…

Más testek teológiája

Az egyik, az ősibb, Uranosz anyanemszülte leánya, akit mi „az éginek” tisztelünk; a másik Zeusz és Dioné leánya, akit „közönségesnek” hívunk.

Platon (Kr.e. 427 – 347): Lakoma
Jánosy István (1919 – 2006) fordítása[1]

1-sodoma

Aldegrever (1502 – 1561?): Lót megakadályozza, hogy a szodomaiak erőszakot tegyenek az angyalokon (1555)

Perintfalvi Rita teológus egy vele készített interjúban, mely nyilvánvalóan nem hagyományos terepe a hitvitáknak és nézetek kifejtésére csak töredékesen alkalmas, a homoszexualitás bibliai elítélésével – el nem ítélésével összefüggésben megemlíti Szodoma és Gomora példáját a Teremtés könyvének 19. fejezetéből. A két bűnös város lakóira az Úr kénköves esőt bocsát, melyet a hosszú bűnösséget követően közvetlenül az előz meg, hogy a Lótnál megszállt küldötteit a Lót háza előtt összeverődött ellenséges tömeg brutálisan bántalmazza. A kérdések, melyeket az epizód felvet: a város lakóinak eredeti bűne a homoszexualitás volt-e, az erőszak, amelyet elkövettek az Úr küldöttein, szexuális természetű volt-e, egyáltalán: biblikus értelemben bűnként emlegethetjük-e a homoszexualitást, végezetül: egyetérthetünk-e a teológusnő megállapításával arról, milyen vélemények, reprezentációk alakultak ki az itt leírtakról. Bővebben…

A boldogtalan, a szent és a boldog

Ha most, amikor elvesztettem a képességet vágyam kielégítésére, egyúttal elvesztettem volna a szerelmet is Maga iránt, talán leltem volna némi vigaszt. Akkor ellenségeim olyan nyugalmat adtak volna nekem, amelyet Origenész bűnnel szerzett meg. Milyen szerencsétlen vagyok!

Pierre Abélard (1079 – 1142) feltételezett levele Héloïse-hez (1095 – 1164) 1128 körül
Hanny Norbert fordítása[1]

2-dagesci

d’Agesci (1756? – 1829?): Nő Héloïse és Abélard leveleit olvassa (1780 körül)

Kétkedően fogadtuk azt a véleményt, amely szerint Origenes Adamantios exegéta (írásmagyarázó) (182? – 254) önnön keze által szabadult volna meg a spirituális elmélyülésében őt csak akadályozó szerveitől. Érdekesebb, izgalmasabb volt azonban igaznak hinni a tettet, amelynek híre aztán futótűzként szaladt át a századokon. Abélard hittudósi munkásságát a maga (valóságos) érzékeny vesztesége természetesen nem zavarta. Ez vezetett összecsapáshoz a két egyházi doktor, vagyis ő maga, a Doctor Scholasticus és Clairvaux-i Szent Bernát (1090 – 1153), a Doctor Mellifluus („mézzel folyó”, mézajkú) között. Bővebben…

A kalydoni vadkan anyja


σῦν τ᾽ ἀνδροκτόνον ἐν νάπαις
Κρεμμυῶνος ἀτάσθαλόν τε
Σκίρωνα κατέκτανεν·


és Kremmyon völgyeiben a gyilkos
vaddisznót, csakúgy, mint a szilaj
Skyront, legyőzte.

Bakhylides (Kr.e. 518? – 452): Az athéniekhez: Theseus. 18. óda (4. ditirambus)[1]

1 disznok

a görög világ három híres vaddisznaja: a kalydoni, a krommyoni és az erymanthiai

A kalydoni vadkan és győzői szomorú sorsának fürkészése után méltó, hogy közelebbről is megismerkedjünk a nemes állat anyjával, Faiával, a krommyoni kocával. Bővebben…

I. Nagy Szent Fotios és kora kereszténysége

Ki mindeneknek álmot adsz, hogy oldja szét,
amellyel elborít a nappal, gondjaink,
adj könnyű álmot, Krisztusom, te szent Ige,
adj édeset, felettem könnyen surranót,
sötét, nyomasztó látomástól menteset,
de tiszta, kedves álomképpel teljeset…

Sztudita Szent Tódor (759 – 826): Esti fohász

Ritoók Zsigmond fordítása[1]

1 kesnyel

Csontból faragott bizánci késnyél a IX-XI. századból. Kiújultak a teológiai csatározások

2 Photios_the_Great

I. Nagy Szent Fotios (810? – 893?)

 I. Nagy Szent Fotiosszal többek közt „miriádnyi könyvét” emlegetve már találkoztunk. Eseményekben gazdag élete és a kor megér egy kis körbetekintést – végül is minden nagy szent egy kicsit más, mint a többi. A kevésbé szent vagy kevésbé nagy mellékszereplőkről nem is beszélve.
Nagy Szent Fotios jómódú családba született. Testvérei és ő maga különféle tisztségeket viseltek az udvarnál, feltehetőleg amiatt, hogy egy rokon beházasodott a császári családba. Atyja valószínűleg Sergios kardhordozó volt. A bizonytalanság okai ezúttal nem biológiaiak, hanem történetiek. (Akárhogy is, pater incertus.) Nagy Szent Fotios Szent Tarasios (730? – 806) konstantinápolyi pátriárkát „atyai nagybátyjaként” említi. Lehet, hogy spirituális értelemben, de tényleges családi kapcsolat sem zárható ki. Az utolsó képromboló zsinat 837-ben atyját, Szent Tarasiost posthumus és őt magát egyaránt kiátkozta. Bővebben…

A harmadik ember

Aristoteles a dübörögve alázuhanó vízesés,
és Platon a felette ívelő derűs szivárvány.

Schopenhauer (1788 – 1860): A világ mint akarat és képzet

1 school-of-athens-1511

Raffaello: Athéni iskola

Platon (Kr.e. 427 – 347) Parmenidesében a saját ideatanának érdekes bírálatát olvassuk. Ha mindaz a nagyság, amellyel találkozunk, az egyetlen, oszthatatlan nagyságideából részesül ilyenként (itt és most ne törődjünk a “részesülés” mechanizmusával és mozgatórugójával), és maga az idea szükségképpen hasonló is a lényegéhez, akkor a megfigyelt és az ideális nagyság maga is egy közös nagyságfogalom alá esik, így lennie kell egy harmadik nagyságnak az ideák világában, melyből ők ketten részesülnek, és ez ellentmond az idea egységének. Bővebben…