Fätäl aúr: Beethoven Nagy-Britanniába toppan

• 

Beethoven fogadtatása Nagy-Britanniában a XIX. század elejétől igen széles körű volt, mely meghívásokban, megrendelésekben is testet öltött. Mikor korábbi tanítványa, Ferdinand Ries (1784 – 1838) 1818 tavaszán két szimfóniát rendelt tőle és egy londoni utazásra is felkérte, a felkínált 300 guineát (mai pénzben mintegy 13 és fél millió Ft-ot[1], de ez csalóka) talán kevesellhette, mert külön díjazást kötött ki egy útikísérő számára. Ezt visszautasították, de a távolmaradás okai között nyilván ott volt az aggodalom is unokaöccse Karl (1806 – 1858) iránt. Az, hogy angol szimfóniafelkérések (és Beethoven saját kezdeményezései efféle felkérésekre) milyen hatással voltak Beethoven munkásságára, szövevényes, és például az 1824-re befejezett Kilencedik szimfónia (op.125) ismertetésekor már érintettem. Beethovennek számos egyéb műve mögött áll brit felkérés. Például az 1813-ban komponált Wellingtons Sieg oder die Schlacht bei Vittoria (Wellington diadala, avagy a vitoriai csata, op.91)[2] című „csataszimfónia” általa készített zongoraátiratát Robert Birchall (1750? – 1819) adta ki Beethoven’s Grand Battle Sinfonia, Beethoven nagy csataszimfóniája (Hess97) címmel. A mű valójában zongorás trió, mert két ágyút is el kell sütni előadása közben.[3] Beethoven határozott óhaja az volt, hogy a londoni és bécsi kiadás időpontja napra egyezzék meg (a kettős kiadások nem számítottak ritkaságnak), de 1816 januárjában a londoni kiadás mégis néhány héttel megelőzte a bécsit. A közvetítő Beethoven barátja, Salomon (1745 – 1815) volt, a Filharmóniai Társaság alapító tagja, akinek döntő szerepe volt Haydn (1732 – 1809) londoni útjainak megszervezésében is.

• 

  Beethoven-ház

Salomon szülőháza a Bonngasse 515, azaz ugyanaz, amely Beethovené.[4]

Urlicht és Urquell: Ősfény és ősforrás

A heidelbergi romantika kimagasló alakja, Carl Joachim Friedrich Ludwig Achim, Arnim szabadura (1781 – 1831) 1805-ben kiadott Des Knaben Wunderhornja, azaz A fiú csodakürtje – mely eddig sem kerülte el figyelmünket – alcíme szerint (Alte deutsche Lieder, Régi német dalok) a romantikus mozgalom éledő érdeklődését mutatja a népköltészet iránt. Nem titok, hogy akkor ezek a dalok nem voltak annyira régiek: egy részük kisebb jelentőségű XVII. századi költőktől származik, más részüket Arnim és sógora, Clemens Wenzeslaus Brentano de La Roche (1778 – 1842) „átfogalmazta”, hogy – Arnim szavaival – „kiigazítsák az igazolt történeti egyenetlenségeket”[1]. Módszerük kivívta a filológusok haragját, de Goethéét (1749 – 1832), akinek a kötet ajánlása szól, nem. Ő felismerte a gyűjtemény mély költőiségét ebben a formájában is.[2]

Cymbeline és Euryanthe

Suetonius (69? – 130?) a Császáréletrajzai Caliguláról (12 – 41) szóló IV. fejezetének 44. szakaszában számol be a következő epizódról, a császárral szemben táplált érzéseit szemmel láthatólag véka alá nem rejtve:

Adminius, Cynobellinus brit király fia, akit apja elkergetett hazulról, szerény kis csapattal átszökött hozzá, és oltalmába ajánlotta magát; erre Caligula olyan kérkedő levelet küldött Rómába, mintha az egész szigetország megadta volna magát; lelkére kötötte továbbá a futároknak, hogy kocsijukkal a Forumon keresztül egész a senatus ülésterméig elhajtassanak, és üzenetét csakis Mars templomában, a senatus jelenlétében nyújtsák át a consuloknak. 

Kis Ferencné (1916 – 1962) fordítása[1]

Cynobellinus (vagy Cunobelinus, † Kr.e. 42?) valójában belga „király” volt, hogy a misztikumot tovább fokozzuk. (Neve egyes vélemények szerint a kelta breton „kutya erős”-ből származik.[2]) A mai Belgium területén letelepedett belgák régióját a Kr.e. I. századi sikeres római hódítások után Gallia Belgica néven provinciává tették. A belga törzsek addigra már nyugatra is terjeszkedtek, a catuvellauni törzs[3] a mai Londontól északra vetette meg a lábát. Híres vezérük volt Tasciovanus († Kr.e. 9?). Fővárosuk Verlamio volt, a későbbi római Verulamium. 

Szöktetés Salamancából és oktett

„Beethoven (1770 – 1827) 1799-ben elkezdett és 1800-ra befejezett, az utolsó római császárnénak, Nápolyi és Szicíliai Mária Teréziának (1772 – 1807) ajánlott op.20-as Szeptettjét már többször is emlegettük” – kezdődött egy nagyon régi beszámolónk, melyben Schubert D803 op.166-os F-dúr oktettjére is kitértünk. A gyorsan, 1824 tavaszára elkészült művet a kitűnő klarinétos, Ferdinand Troyer (1780 –  1851), Rudolf főherceg (1788 – 1831) intézője rendelte meg azzal, hogy Beethoven Szeptettje szolgáljon az összeállítás és a mű hangulata alapjául. (A szigorúbb John Michael Gingerich azonban arra mutat rá, hogy a megrendelésnek ez a kitétele máig sem bizonyított.[1]) Ma hasonló „kitérés” a mellékcélunk azok után, hogy a fő célunkon túljutottunk.

Kupelwieser (1796 – 1862) két rajza Schubertről (1797 – 1828) 1813-ból és 1821-ből. Az első feltételezett.

Lebegő nőalakok a kettős császár körül

Születésem és halálom: ennyi a teljes élettörténetem.

II. Napóleon, halála közeledvén

Daffinger (1790 – 1849): II. Napóleon (1811 – 1832), Reichstadt hercege, osztrák egyenruhában

A Tuileriák kertjébe vonszolt száz ágyú üdvlövése köszöntötte Napóleon első és egyetlen törvényes gyermekének megszületését a palotában. A párizsiak lélegzetüket visszafojtva számlálták a lövéseket. Huszonkettő! Az üdvrivalgás felülmúlhatatlan volt. Ha az ágyúk a huszonegyedik lövésnél elhallgatnak, az lánygyermeket üdvözölt volna. (De a tömeg nem.) A kertben Sophie Blanchard (1778 – 1819) emelkedett a magasba hidrogéntöltésű ballonján, a charlière-en[1], Jacques Alexandre César Charles (1746 – 1823) találmányán, hogy onnan szórja szerte az örömhírt bejelentő cédulákat.

Alberich, Oberon és a nagy rejtély

Nie hat ein deutscherer Musiker gelebt, als Du![1]

Wagner (1813 – 1883): An Weber’s letzter Ruhestätte auf dem Friedhof zu Dresden am 15. Dec. 1844

Soha nem élt nálad németebb muzsikus!

Wagner: Weber végső nyughelyénél a drezdai temetőben, 1844. december 15-én

Az abisszális mélység, a testet öltött fekete szín, a világuralomra törő akarat inkarnációja maga a törpe nibelung, Alberich Wagner 1874-re befejezett tetralógiájában (WWV86). Saját témája (motívuma) nincs, a bosszú és az átok dallamaiba burkolódzik, disszonanciaként üti fel fejét a természetben. Ez utóbbi vonása erősen emlékeztet Liszt (1811 – 1886) Mefisztójára az első változatában 1854-re befejezett Faust-szimfóniában (S108)[2].

Búcsúk a keringőtől

Legkésőbb a Love Story (1970) óta tudjuk, művészi szándékunk, a persziflázs, de legalábbis az idézőjelbe tétel hajlamos a kisiklásra, és a mű, amit létrehoztunk, az utókor szemében nem másodlagos, hanem nagyon is elsődleges lesz. Ennek egy XX. századi szép példáját rövidesen áttekintjük, ehhez szolgáljon rövid bevezetőül ez a kis terjedelmű észrevétel.

Homo beethovenicus

A tehetős iparos családból származó Johanna Reiß (1786? – 1868) 1805-től élt együtt Caspar Anton Carl van Beethovennel (1774 – 1815), Beethoven öccsével, majd 1806-ban, gazdag hozománnyal, melynek egy bécsi (alservorstadti) ház reménybeli öröksége is része volt, hozzá ment feleségül. Néhány hónapra a házasságkötés után megszületett fiuk, Karl van Beethoven.[1]

Alt (1812 – 1905): Alservorstadt látképe (1872)

A golyóöntési jelenetről

A bűvös vadász golyóöntési jelenetének színpadképe az 1822-es weimari előadáshoz

Ha valaha is arra gondoltunk, a görög-római mitológia szövevényes, gondoljunk erre a hitvilágra nosztalgikus szeretettel, ha a szláv népek hitregéit kezdjük lapozgatni. Az egyes istennevek eltérően jelennek meg az egyes nyelvjárásokban, és a szláv népek hajlama, amely a fiak nevét hasonlóvá formálja az apáékhoz, nehezen áttekinthető szövevényhez vezet. Vizsgálatunk szempontjából ezúttal Svarog napisten fia, Svarožič válik fontossá[1], aki a későbbi szlovén mondavilágban kisebb-nagyobb átfedéssel a villámosztó Kresnikkel azonosul Zmago Šmitek szlovén etnológus szerint.

A Varázsfuvola folytatásai

A német tündérmesék hosszú időn át tartó népszerűsége semmiképpen sem Mozart (1756 – 1791) életének utolsó évében komponált Varázsfuvolájával (K620) vette kezdetét: addigra a librettista, Emanuel Schikaneder (1751 – 1812) már bőven válogathatott források közül.

Csak a két legfontosabbat megemlítve, írójuk a ma 206 éve meghalt Wieland (1733 – 1813) és veje, August Jacob Liebeskind (1758 – 1793) evangélikus lelkész.

gonosz keleti főpap – illusztráció a Dzsinnisztánból

Az 1789-re befejezett Dschinnistan (Dzsinnisztán) egyik főszereplője egy Sarastrót megelőző, igaz, kissé gonosz főpap. Az 1786-ban kiadott Lulu, oder die Zauberflöte (Lulu, avagy a varázsfuvola) címében szereplő hős Horászán fővárosából, Mehruból származik.[1] A történet egybecseng Schikaneder szövegkönyvével, de egy nagy csavarral. Amit ma a dramaturgia ravasz fordulatának érzünk, vagyis hogy sokáig úgy gondoljuk (öt-hat évesen, amikor először látjuk az operát), az Éj Királynője a pozitív főhős, a gyermekrabló Sarastro a negatív, amíg ennek ellenkezőjére fény nem derül, valójában lehet a sietség szülötte. Liebeskind eredeti darabjában semmi efféle dramaturgiai fordulat nincs[2], de Schikaneder szabadkőműves céljainak jobban megfelelt a Gonosz Nő és a Nemes Férfi alakjának didaktikus szembeállítása. Ilyenképpen aztán oldotta Liebeskind tartós ellenszenvét rivális vallások papjai iránt. A „mesés Kelet” toposza nagyon is beleillett a szabadkőműves ideológiába; ennek lehetett szerepe az ezen alapuló mesék hirtelen elterjedésében.  

A rejtélyes lokriszi

 Digging graves is my delight,
 Digginpg graves for you to lie in.
 Digging graves from morn’ till night,
 I makes me living from the dying.

Sírt ásni az élvezet,
Sírt ásni, hogy beledőlj,
Így élni az életet,
Így élni a végedből.

Kirkpatrick: Dust to Dust (Por a porhoz)

Pythagoras (Kr.e. 570? – 495)

A hangnemek, hangsorok elméletével sokat foglalkozott a samosi Pythagoras; a zenei formákat Isten ujjlenyomatának nevezte.

Dosztojevszkij (1821 – 1881) sokszor és sokféle értelemben használta az „Isten ujja” metaforát, például arra az érintésszerű érzésre is, amely epileptikus rohamai kezdetén támadt a halántéklebenyében.
A halántéklebenyben egymás tőszomszédságában helyezkedik el a zenei és a vallási érzések központja.