Homály és napfény: Haydn-vonósnégyesek

Minden idők leghíresebb vonósnégyes-tétele, állítja Howard Chandler Robbins Landon (1926 – 2009) és Alan Walker Tyson (1926 – 2000), Haydn op.3 Nr.5-ös (HobIII:17) F-dúr művének 2., Andante cantabile tétele, a népszerű Szerenád.[1] (2009 óta a helyzet megváltozásáról nincs értesülésünk.)

A tétel éppen abban a kétféle értelemben híres, amelyben Beethoven (1770 – 1827) Für Elise-e (WoO59).

Londoni, bécsi, jénai szimfóniák

Johann Nepomuk Kafka (1819 – 1886) korának megbecsült szalonzene-szerzője volt, néhány művét ma is előadják. (Nem áll rokonságban az irodalomtörténet meghatározó alakjával, bár szülőhelyeiket, Nové Město nad Metujít és Prágát csak 120 km választja el egymástól.[1])

Istenek: nehéz út a megszületésig

A három bécsi klasszikus szerző véleménye egymásról népszerű betétje a bármelyikükről is szóló életrajzi feldolgozásoknak. Az ifjú Beethovent (1770 – 1827) mind Haydn (1732 – 1809), mind Mozart (1756 – 1791) nagyra becsülte, Mozartot Haydn és Beethoven valósággal istenítette (leszámítva Beethoven fenntartásait Mozart „frivol” operáival szemben), Haydnt is nagyra értékelte mind Mozart, mind Beethoven. Ez így természetes, legalább a zsenik tartsanak össze. (Ezekkel az értékítéletekkel mi is foglalkoztunk már.) A mester-tanítvány kapcsolat azonban ürmöt csöpögtetett Beethoven és Haydn baráti viszonyába, sajátos odi et amo hangulatot teremtve közöttük. Haydn művészi koncepciója mindvégig a szentírási értelemben vett talentumok kamatoztatása, azok tökélyre fejlesztése műveiben, míg Beethoven nem engedte meg magának a magánember és művész szétválasztásának luxusát. Haydn 1794-ben írt utolsó (Esz-dúr, HobXVI:52), Beethoven 1795-ben írt első (f-moll, op.2 Nr.1), Haydnnak ajánlott zongoraszonátájának Adagio tételei leírják az áthidalhatatlan különbséget a két felfogás között.

Mese a négyzetszámokról

A napokban kettőhatványok első jegyeit vizsgáltuk. Miért is ne tehetnénk ezt meg ugyanígy négyzetszámokkal? – gondolhatnánk. Hiszen nem kell egyebet tenni a kiinduláshoz, mint hogy a 2^N tízes számrendszerbeli alakjának első jegyét megadó képletben 2-t és N-et kicseréljük, és így N² első jegyének formulája a következő: [10^{{2 lg N}}]. Kétségkívül mást jelent a [0, 1) intervallumból feltekert egységkörre egyenlő lépésközökben pontokat felvinni (lásd a múltkori eljárást), mint egy ennél bonyolultabb, mondhatni „nemlineáris” módon, de ne adjuk fel ennyire hamar. A feladást odázzuk el! De hogy egyáltalán legyen mit feladni, a „vigyázat, csalok!” figyelmeztetést nem teszem ki menet közben. Csak a „nagy leleplezés” idején, a rövid gondolatmenet végén.

A bölömbika és nyelvfejlődése

The Bittern knows the time, with bill ingulpht
To shake the sounding marsh…

James Thomson (1700 – 1748): The Seasons (1735)[1]

Tudja idejét a tátott csőrű bölömbika,
Mikor rázza fel a zajgó mocsarat…

(Évszakok)

Zajongások tanulmányozásához már haszonnal ütöttük fel Haydn (1732 – 1809) Évszakok című oratóriumának librettóját. Ezúttal az ősforrásból idéztünk mottónkban.

Bár állománya fogyatkozóban (sőt, Türkmenisztánból ki is pusztult), a gémfélék családjához tartozó, kitűnően rejtőzködő bölömbikát egyelőre nem fenyegeti a kihalás veszélye. Eurázsia és Afrika hatalmas területeit lakja[2] (és Amerikában is élnek közeli rokonai). Fábián István (1809 – 1871) széplaki plébános 1858-ban megjelentetett A’ szóelemzés’ és szóértelmezés alap-elvei című, sokban spekulatív, de nagy tárgyi tudással megírt művében a „bölömböl” szót a bika hangkibocsátásaként említi (ekként, tehetjük hozzá, állhat rokonságban a „bömböl”-lel), a „bölömbika” utótagját pedig azzal magyarázza, hogy a madár hangja a bikáéra emlékeztet.[3] Ezzel a felfogásával kapcsolódik a madár más nyelvű megnevezéseinek magyarázóihoz.

Vivaldi és a császár

L’Abbate Antonio Vivaldi eccelentissimo Sonatore di Violino detto il Prete Rosso, stimato compositore de concerti, guadagnò ai suoi giorni cinquantamille ducati, ma per sproporzionata prodigalità mori miserabile in Vienna. 

Pietro Gradenigo (1695 – 1772): Commemoriali[1]

Antonio Vivaldi abbé, a legkiválóbb hegedűművész, akit „rőt papnak” is neveztek, concertók elismert szerzője, mint napjaiban mondták, ötvenezer dukátot is megszerzett, ám túlzott tékozlása miatt nyomorban halt meg Bécsben.

(Emlékiratok)

Vivaldi (1678 – 1741) op.9-es, La Cetra („A kithara”, „A citera”) címmel írt, 12 hegedűversenyből álló sorozatát Michel-Charles Le Cène (1684 – 1743) amszterdami kiadójánál jelentette meg 1727-ben.[2] Amikor felróják neki, hogy a sorozattal meg sem tudta közelíteni az 1725-ben szintén Amszterdamban kiadott, az op. 8-as Il cimento dell’armonia e dell’inventione („A harmónia és találékonyság erőpróbája”) sorozat első négy hegedűversenyének, A négy évszaknak a népszerűségét, megfeledkeznek Vivaldi praktikus megfontolásáról, hogy anyagilag jobban jár saját terjesztéssel, és kiadókra éppen a nehezebben terjeszthető (azaz gyengébb) műveit bízta. Az op. 9-es sorozat címe akkortájt népszerű összefoglaló név volt. A legismertebb közülük a zeneszerzőként az öccsénél, Benedetto Marcellónál (1686 – 1739) jóval jelentéktelenebb Alessandro (1669? – 1747) hat concertóból álló, 1738 körül, Eterio Stinfalico nűvésznévvel Augsburgban kiadott op.6-os sorozata.[3] (A testvérpár egyúttal jelentéktelen jogász is volt, de közülük csak Alessandro volt jelentéktelen matematikus is.) A műkedvelő zeneszerzők életművének üde frissessége és kedves felelőtlensége járja át Alessandro Marcello sorozatát.

A lélek szavai

Kéjesen elnyújtózott Psyche a gyönge füves hely harmatos gyepágyán s rettentő lelki izgalma csillapultán édes álomba szenderült.

Apuleius (124? – 180?): Az aranyszamár, V.[1]
Révay József (1881 – 1970) fordítása

Canova (1757 – 1822): Amor és Psykhe (1786-93)

Tegnap a lelkeket számlálva megállapítottuk, a trichotomizmus eretnekké váló irányzata az egy testben két önálló lelket feltételez: az értelmet, szellemet, azaz πνεύμα-t (pneuma), latin megfelelőjeként a spiritust, illetve a benső lelket, a ψυχή-t (psykhe), latin változatban psychét vagy animust (azzal, hogy az anima és animus terminusok keverednek). Akkor eltökéltük, hogy közelebbről is megvizsgáljuk ezeknek a szavaknak az eredetét.

Búcsúk a keringőtől

Legkésőbb a Love Story (1970) óta tudjuk, művészi szándékunk, a persziflázs, de legalábbis az idézőjelbe tétel hajlamos a kisiklásra, és a mű, amit létrehoztunk, az utókor szemében nem másodlagos, hanem nagyon is elsődleges lesz. Ennek egy XX. századi szép példáját rövidesen áttekintjük, ehhez szolgáljon rövid bevezetőül ez a kis terjedelmű észrevétel.

A XIX. század első napja: Ceres igazi ünnepe

Most, a Brexit lehetséges beköszöntése előtti napokban érdemes legalább egyetlen mondatban megemlékeznünk egy régi, ezzel ellentétes egyesülési folyamat záróaktusáról, az Egyesülési Törvény (Act of Union) életbelépéséről 1801. január elsején, amikor Nagy-Britannia (azaz Anglia és Skócia) Egyesült Királysággá egyesült Írországgal.[1]

Ugyanezen az emlékezetes csütörtökön jelent meg az első nyomtatott híradás Bécsben Beethoven (1770 – 1827) op.20-as Esz-dúr szeptettjéről.[2] Ekkor még, mondhatni, „kéz a kézben” járt a mester, Haydn (1732 – 1809) és tanítványa, Beethoven (ha zongoraműveiktől eltekintünk), ami stílusukat, kifejezési eszközeiket illeti: ugyanezen a napon jelent meg elragadtatott hangú párizsi kritika a Teremtés (Hob.XXI:2) karácsonyi bemutatójáról a Párizsi Operában. „A Naptól és a csillagoktól az apró rovarokig…”[3]

A klasszikusok megközelítése

Escasas disciplinas habrá de mayor interés que la etimología…[1]

Borges (1899 – 1986): Sobre los clásicos

Kevés tudomány lehet olyan érdekes, mint az etimológia…[2]

Borges: A klasszikusokról. Scholz László fordítása

Mintegy húsz év kisebb terjedelmű, de velős tanulmányait foglalja össze Borges az Otras inquisiciones 1972-ben kiadott második kötete, melynek a szelídített Újabb nyomozások címet adta magyar fordítója, Scholz László.[3] Ennek 1965 végén írt záródarabja a Sobre los clásicos, A klasszikusokról. A tanulmány elején áll Borges néhány kedves szava az etimológiáról, melyeket mottónkban idéztünk. Néhány alátámasztó példája között, érthetően, a „klasszikus” szó eredetvizsgálata is ott áll, melyről megállapítja, hogy a mai, „rend” jelentést a latin classis, „flotta” szóból vette át. Túl azon, hogy a „klasszikus” és a „rend” nem szinonimák, a helyzet ennél kicsit bonyolultabb. Ennek bemutatásával nem sértjük Borges emlékét, inkább megerősítjük véleményét a szófejtés szépségéről. De legalábbis úgy reméljük.

Huysum (1682 – 1749): Klasszikus tájkép, tiszteletadással Bacchusnak

Újabb rejtélyek, ezúttal Mödlingben

Zastera (1818 – 1880)(?): Kilátás Brühlből a mödlingi várromra

Amint azt már említettük, a tizenhét éves Beethoven (1770 – 1827) Mozartnál (1756 – 1791) kívánt leckéket venni Bécsben, de kapcsolatuk Beethoven anyjának, Maria Magdalena van Beethovennek (sz. Keverich, 1746 – 1787) megbetegedése, majd halála miatt, ami az ifjút visszaszólította Bonnba, nem jutott túl az ismerkedésen. 1792-ben utazott újra Bécsbe kiművelni magát a bonni választófejedelem, Miksa Ferenc (1756 – 1801) támogatásával, ahol többek között a fiatal Beethoven műveit már ismerő Haydn (1732 – 1809) tanította őt. Haydn 1792-ben a Képzőművészek Nyugdíjalapja által szervezett bálra a társaság felkérésére táncsorozatot írt.

Post nubila phoebus

reneszánsz villa ablakfelirata Les Baux-de-Provence-ban

A latin szállóige jelentése: felhők után napsütés (Phoebus, azaz Apollon napisten nevének felhasználásával). Forrásának némelyek Langlandot (1330? – 1386), az angol költőt tartják[1], mindenesetre Alain de Lille (1125? – 1202) skolasztikus filozófus a Liber parabolarumban  (Példabeszédek könyve) kicsit didaktikusabban már így ír:

Gratior est solito post maxima nubila Phoebus, post inimicitias clarior est amor.

Kegyesebben süt le ránk Phoebus a sűrű felhők múltán, fényesebb a szerelem ellenségeskedés után.[2] 

Pezsgő vízi élet

Sokat zsibbasztottam már nyájas olvasóimat, és régi ígéretemhez hűen a sorozatot most le is kerekítem a zsibbasztó halak működéséről szóló rövid beszámolóval.

Dél-amerikai késhal

Francia kacsolat

A vörhenyes kacsolat (Pseudoseisura cristata, franciául cacholote roux) kizárólag a brazíliai Caatingában él; sok nyelven hívják kacsolatnak vagy ehhez hasonlóan, de ahol él, ott a neve casaca-de-couro.

Haydn és Pleyel kölcsönös triói

Thomas Hardy: Ignaz Pleyel

Thomas Hardy: Joseph Haydn

Ignaz Pleyel (1757 – 1831) határozottan tehetséges tanítványa volt Haydnnak (1732 – 1809). Két hegedű-zongoraszonátáját a mester kicsit átpofozta, gordonkaszólammal látta el, és 1785-86-ban kiadta saját neve alatt Londonban Guilliam (William) Forster (1739 – 1808) kiadónál: mint rendesen, rendkívül elfoglalt volt, és a három megrendelt trióért felkínált hetven fontot sem kívánta veszni hagyni, így sebtében írt egy saját triót, a másik kettőt pedig egyszerűen hozzájuk csapta. A triók meg is jelentek op.40-ként. Hogy Pleyel maga tudott-e erről a kiadásról, bizonytalan, mindenesetre a triókat a saját neve alatt kiadta Bécsben.