Kis Prae-poszt, Richard Strauss-szal

Már írtunk Szentkuthy Miklós (1908 – 1988) húszévesen elkezdett, 1934 májusában megjelent második regényének, a Prae-nek egy otromba fogadtatásáról Nagykállói Kállay Miklós (1885 – 1955) tollából a Nemzeti Újságban, egy héttel a megjelenés után. Sőt, a kritikus utána sem eresztette a témát. Néhány napra rá az újság kísérő hetilapjában, a Képes Krónikában már hozzáteszi hars értékeléséhez: olykor mégis meglepő költői víziókra, képekre talál (feltehetőleg tovább jutott az olvasásban), és amikor a könyörületes író a mindaddig teljesen tagolatlan áradathoz egy kis füzetben tartalommutatót bocsát ki, abba is beleköt. Szentkuthy ezt rezzenetlen arccal fogadta. Más kérdés, hogy amikor pár hónappal később, de még mindig abszurd rövidségű idő elteltével, szeptember 16-án a Nyugatban[1] a méltán tisztelt irodalomtörténész, Halász Gábor (1901 – 1945) rövid, de értő és alapvetően méltató értékelésében azt írja a regényről,

persze idegállapotból remekmű is születhetett volna, nemcsak élvezetes diagnózis. De az ötoldalak lélegzetelállító tűzijátékát ötvenoldalas sötétségek követik és az indokolatlan túlméretezés csak ront a helyzeten, a legbátrabb olvasókat is megfélemlíti[2],

ez nemcsak bántó, de végkövetkeztetésében kétségkívül találó is.

A tóbiáshal és Schrödinger Schopenhauere

Istennek köszönjük, hogy miénk volt
és az maradt, mert aki szeretettel szívünkben él,
nem hal meg, csak távol van.[1]

Nehezen meghatározható, hogy a katolikus és ortodox Ószövetség részét képező, de a zsidó és protestáns szent hagyományban nem szereplő Tóbiás könyve mikor íródott. Annyit tekintenek biztosnak, hogy valamikor Kr.e. 200 és Kr.e. 50 között. A 397-es Karthágói Zsinat a kánonba helyezte[2], és a doctor gratiae (a kegyelem doktora), Szent Ágoston (354 – 430) műve, A keresztény tanításról II. kötete 8. fejezetének 13. szakasza is a Szentírás részének tekinti.[3] A kegyes, „utaztató” történet főszereplője, a jámbor Tóbiás mindent elkövet látását elvesztett idős atyja, Tobit sorsának jobbra fordításáért. Hosszú útján maga Rafael arkangyal segíti. Különösen „zamatos” epizódot olvashatunk Tóbiás és Rafael nem rövid kalandjáról a Tigris partjainál, melynek azonban egyetlen betűjét sem lenne célszerű kihagynunk.

Lebegő nőalakok a kettős császár körül

Születésem és halálom: ennyi a teljes élettörténetem.

II. Napóleon, halála közeledvén

Daffinger (1790 – 1849): II. Napóleon (1811 – 1832), Reichstadt hercege, osztrák egyenruhában

A Tuileriák kertjébe vonszolt száz ágyú üdvlövése köszöntötte Napóleon első és egyetlen törvényes gyermekének megszületését a palotában. A párizsiak lélegzetüket visszafojtva számlálták a lövéseket. Huszonkettő! Az üdvrivalgás felülmúlhatatlan volt. Ha az ágyúk a huszonegyedik lövésnél elhallgatnak, az lánygyermeket üdvözölt volna. (De a tömeg nem.) A kertben Sophie Blanchard (1778 – 1819) emelkedett a magasba hidrogéntöltésű ballonján, a charlière-en[1], Jacques Alexandre César Charles (1746 – 1823) találmányán, hogy onnan szórja szerte az örömhírt bejelentő cédulákat.

Kővölgyek és Stendhal szíve

– Prenez garde, mon enfant, à ce qui se passe dans votre coeur,
dit le curé fronçant le sourcil…

Stendhal (1783 – 1842): Le Rouge et le noir (1830).
VIII. Petits événements[1]

– Vigyázz, gyermekem, hogy mi történik szívedben,
– mondá a plébános, szemöldökét összeránczolva.

Vörös és fekete. VIII. Kis események.
Salgó Ernő (1873 – 1946) fordítása (1905)[2]

A természet nem ruházta fel azzal a nagy ívű, termékeny tehetséggel, amely olyan elbeszélésfajtákhoz szükséges, melyben az író alkotta szereplők természetes könnyedséggel jelennek meg és mozognak az akció megkövetelte irányokban.

Charles-Augustin Sainte-Beuve (1804 – 1869) a Vörös és feketéről. Stendhal úr összes művei. Megjelent két részben a Le Moniteur 1854. január 2-ai és 9-ei számában.

Csak belső történésekre van szeme, gondolatmenetekre, érzésekre. Stendhal pszichológus: könyvei az emberi szív történetét mutatják be.

Hippolyte Adolphe Taine (1828 – 1893): Stendhal (Henri Beyle). Nouvelle Revue de Paris, 1864. március[3]

Stendhal a szív fürkészője volt. Amint fordítója írja a Vörös és feketéhez írt előszavában,

egyízben valaki megkérdezte tőle, mi a foglalkozása? „Az emberi szív megfigyelése”, – felelt Stendhal. A kérdezősködő sietett odábbállani, azt vélve, hogy e minősítés alatt rendőrkémet kell értenie, holott Stendhal valóban azt említette, a mi írói természetét a legközelebbről jelöli meg és a mi legnagyobb jogczíme az elismerésre.[4]

Igen, a szív… Bár Stendhalt nem a szíve vitte el, hanem egy szélütés, mely Párizs utcáin barangolva vette le a lábáról, és melyet csak néhány órával élt túl[5], a szív nagy kutatója fiatal korában halálközeli élményen ment át a firenzei Santa Croce (Szent Kereszt)-bazilikában. 

Brahms Mikronéziában

Лемносский бог тебя сковал
Для рук бессмертной Немезиды
Свободы тайный страж, карающий кинжал,
Последний судия позора и обиды.

Пушкин (1799  – 1837): Кинжал (1821?)[1]

Kit Vulkán edzett jó előre
S a Nemezis kezébe tett:
A bosszú kése vagy szabadság titkos őre,
Bírák bírája bűn és jogtiprás felett!

Puskin: A tőr
Franyó Zoltán (1887 – 1978) fordítása (1949)[2]

Puskin a versben Kotzebue (1761 – 1819) gyilkosának, a vers írásakor már kivégzett Karl Ludwig Sandnak (1795 – 1820) állít emléket. A költő és drámaíró Kotzebue-t Beethoven (1770 – 1827) lángelmének tartotta.[3] Mint erről már írtunk, a Pesti Német Színház 1812. február 9-ei megnyitására komponált két fontos kísérőzenéjének, a Magyarország első jótevőjének – Szent Istvánról (967? – 1038) – (op.117) és az Athén romjainak (op.113) a szövegét Kotzebue írta.

A diplomata Kotzebue különös életének és halálának rövid felvázolásával kezdjük mai kis összeállításunkat.

Beethoven kis darabjainak nagy viszontagsága

Beethoven (1770 – 1827) bagatelljeit már érintettük egy tágabb összefoglalónkban. Ott a három nagy sorozatból csak kettőről beszéltünk, a minden szempontból különleges középsőről, az op.119-esről nem. Ezt a mulasztásunkat pótoljuk ezúttal. 

Egy kis Schubert-rejtély

Ha Schubert (1797 – 1828) hatalmas életművére gondolunk, bizonyára elszorul a szívünk, életében milyen kevés kétkezes zongoraművét adták ki. Három szonátáját: az 1825-ben komponált a-mollt (op.42 D845) és a „gasteini” D-dúrt (op.53 D850), majd az egy évre rá komponált G-dúrt (op.78 D894). Alfred Brendel ezekhez még hozzáteszi felsorolásában az 1822-ben írt C-dúr (Wanderer-) fantáziát (op.15 D760), az 1827-ben komponált op.90 D899-es Négy impromptu közül az első kettőt és az 1823 és 28 között keletkezett Moments musicaux-t (D780).[1]

Koppantások szíven és billentyűn

A bécsi Artaria Kiadót az Artaria testvérek 1770-ben alapították. Ez csak a jogi kezdet, az olasz Artaria család ekkor már régóta foglalkozott műkereskedelemmel. Ekkor azonban teljes egészében a zeneműkiadás felé fordultak.[1] Természetes, ha egy kiadó üzletpolitikáját, különösen a kezdeti években, akkor már ismert szerzők megnyerésének vágya határozza meg, aminek levét ifjú tehetségek isszák meg, de olykor a tapasztalt, idősebb művészek is, mint ez, bizonyos értelemben, Haydnnal (1732 – 1809) is megesett.

Újabb Mozart-rejtély: egy hegedűverseny

Egy rendőr, aki azelőtt teremőr volt a képviselőházban, vigyorogva mondá
– Átkozottul ismerős gúnyák!
És verte a homlokát, hogy eszébe jusson, melyiknek ki a gazdája?
De a legfeltűnőbb volt két egész egyforma kabát…

Mikszáth (1847 – 1910): A felsőkabátok esete (1884)[1]

Bevezetésképpen éljük át Mikszáth rendőrének szenvedését néhány példán keresztül. Hallgassuk meg először a hugenotta menekült családi hátterű Johann André (1741 – 1799) op.81 Nr.1-es D-dúr fuvolanégyesét a XVIII. század végéről.
A filmhez csatolt kép a zeneszerzőt ábrázolja Lips (1758 – 1817) svájci rézmetsző képén:

A megfejtés: Mozart (1756 – 1791) 1779-ben komponált B-dúr hegedűszonátája (K378/317d).

Hallgassunk meg még egy párosítást. Az első mű Johann André G-dúr fuvolanégyese (op.78 Nr.1):

Itt is Mozart a megfejtés, amint arról az 1786-os F-dúr négykezes zongoraszonáta (K497) tanúskodik:

Haydn utolsó ideje

A papa (ismét bot nélkül) felkelt, ivott egyet a Soult által sarkantyúpengetve kínált pohárból és ravasz mosollyal odaült a zongorához. A Gotterhaltét játszotta.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988):
Doktor Haydn, III., Bécs. „Guten Abend, Herr Haydn!”[1]

Haydn (1832 – 1809) „utolsó jelentős művének” mondják az 1803 júniusában befejezetlenül, két tételesen maradt d-moll vonósnégyest (op.103 HobIII:83)[2], melynek különösen első, dalformájú tétele remekmű a maga nosztalgiába hajló, Haydnra nem valló hangvételével:

Valójában minden jel arra mutat, hogy élete hátralevő közel hat évében Haydn már egyáltalán nem komponált, jelentéktelen művet sem. Ma Haydn utolsó éveit tekintjük át röviden. 

Könnyű klasszikus műfajokról

Az ifjú Haydn (1732 – 1809) szimfónia előtti korszakában számtalan divertimentót komponált. A szó az olasz divertire, „szórakoztatni” szóból származik, az pedig a latin diverteréből, melynek jelentése „elterelni”.[1] Ez a szórakozás és szórakozottság, azaz „elterelt figyelem” mély lelki kapcsolatára utal. Az első ismert divertimentót Grossi (1634? – 1688) írta 1681-ben, és meg is magyarázza, hogy olyan szórakoztató zenéről van itt szó, melyet szobákban adnak elő (ez a „kamarazene” szó magyarázata is), illetve asztali felszolgálások alkalmával – ebből pedig a Tafelmusik, asztali zene műfaja ered, melynek leghíresebb képviselője Telemann (1681 – 1767).

Az idézett mű Händel (1685 – 1750) fantáziáját is megmozgatta:

De erről itt és most csak zárójelben.

Beethoven dallama: a nép adta vagy a nép kapta?

Beethoven (1770 – 1827) 1799-ben elkezdett és 1800-ra befejezett, az utolsó római császárnénak, Nápolyi és Szicíliai Mária Teréziának (1772 – 1807) ajánlott op.20-as Szeptettjét már többször is emlegettük. Az op.21-es Első szimfóniával együtt mutatták be a Bécsi Udvari Színházban 1802-ben. A mű akkora népszerűségre tett szert, hogy az már aggasztotta Beethovent, aki különben is hajlott rá, hogy korábbi kompozícióit (melyeket a kritika „bezzeg”-művekként igyekezett felmutatni) „elavultnak” érezze. „Átkozott darab! Bárcsak el lehetne égetni!” – fakadt ki.[1] Az Első szimfónia „párdarabja” abban az értelemben, hogy míg a szimfónia az elkülönülés és a győzelmes, új utak nyitásának mintadarabja, addig a „problémamentes” Szeptett, ha nem is hangvételében, de szándékában – felhőtlen szórakozást, boldogságot, Nietzsche (1844 – 1900) kifejezésével „déli pihenőt” adni – a bécsi Unterhaltungban akkora jártasságú nagymesterek, mint Haydn (1732 – 1809) és Mozart (1756 – 1791) nyomdokait követi.

Egy Mozart-szimfónia kikopik a jegyzékből

Regnard (1655 – 1709): Le Distrait (1697), II / VII

          LÉANDRE[1]
Ó, igen, szeretem a zenét,
De ha megengedi barátilag magam így kifejezhetnem,
Dalformálása nem elég hajlékony, nincs abban se könnyedség, se kellem,
És énekhangja, köztünk szólva, lestrapáltnak tűnik nekem.

A szórakozott

Az 1770-es-80-as években a szimfónia műfajának népszerűsége soha nem látott magasságokba emelkedik. Például a klasszikus formák mestere, Haydn (1732 – 1809) hajlandó eltekinteni a bevált tételrendtől és hat tételes, szvitre emlékeztető összeállítását szimfóniának nevezni, mert ezzel nagyobb figyelemre számíthat.

Haydn munkaadója, I. (Pompakedvelő) Esterházy Miklós József herceg (1714 – 1790) figyelme a színművek felé fordult. Haydn Regnard mottónkban idézett ötfelvonásos verses komédiájának (melyből tehát a címszereplő kacifántos, de kíméletlen véleményalkotását látjuk) feltehetőleg olasz nyelvű változatához írt kísérőzenét, lévén az 1774-ben a részleteiből összeállított 60. szimfónia mellékneve Il distratto, A szórakozott.[2]

Mozart (1756 – 1791) az 1780-as években Bécsben ki sem látszott a munkából. Volt hónap, hogy mintegy húsz hangversenyt adott (részben főnemesi palotákban). Nemcsak zongoraversenyeket, melyek koronázatlan királya volt, de számos szimfóniát is, sok újdonsággal. 1783 júliusának végén feleségével, Constanzével (1762 – 1842) Salzburgba utaznak, hogy Mozart apját, Leopoldot (1719 – 1787) kiengeszteljék, aki rossz szemmel nézte előző évben kötött házasságukat.

Kakaó és kókusz

Or stretch’d amid these orchards of the sun,
Give me to drain the cocoa’s milky bowl,
And from the palm to draw its freshening wine!

Thomson (1700 – 1748): The Seasons. Summer (1735)[1]

Vagy nyújtózva a Nap gyümölcsöseiben
Add a kókusz csészéjét, tejét szürcsölnöm,
És a pálmából frissítő bort vennem!

Az évszakok. Nyár

Samuel Johnson (1709 – 1784) 1755-ben megjelent A Dictionary of the English Language (Az angol nyelv szótára) című, évszázadokig meghatározó műve nem veszi fel a kókusz címszót. Erre jó oka van: ha megnézzük, mit ír a kakaóról, ugyancsak meglepődünk.

Homály és napfény: Haydn-vonósnégyesek

Minden idők leghíresebb vonósnégyes-tétele, állítja Howard Chandler Robbins Landon (1926 – 2009) és Alan Walker Tyson (1926 – 2000), Haydn op.3 Nr.5-ös (HobIII:17) F-dúr művének 2., Andante cantabile tétele, a népszerű Szerenád.[1] (2009 óta a helyzet megváltozásáról nincs értesülésünk.)

A tétel éppen abban a kétféle értelemben híres, amelyben Beethoven (1770 – 1827) Für Elise-e (WoO59).