Ammianus Marcellinus címkéhez tartozó bejegyzések

Nagy Konstantin és Bill Gates

A római hadijelvények (signa militaria) a köztársaság korától annak császári „beteljesedéséig” jelentősen megszaporodtak.[1] Tiszteletük a kesernyés hangú Tertullianust (160? – 220?) bálványimádásra emlékeztették. Az Apologeticus (Védőbeszéd) XVI. fejezetének 8. szakaszában így ír:

Religio Romanorum tota castrensis signa veneratur, signa iurat, signa omnibus deis praeponit. Omnes illi imaginum suggestus in signis monilia crucum sunt; siphara illa vexillorum et cantabrorum stolae crucum sunt.[2]

A rómaiak egész katonai vallása jeleket imád, jelekre esküszik s e hadi jelvényeket az összes istenek fölé emeli. E hadi jelvények valamennyi odabiggyesztett képe keresztek füzéreivé válik.

Városi István (1905 – 1978) fordítása[3]

hadijelvények

Bővebben…

Reklámok

Csak a méreg Pannóniában

Uralkodókról szóló kisebb belső és csak lazán összefüggő sorozatunkban ezúttal I. Valentinianus római császárról (321 – 375) lesz szó. Róla legutóbb akkor beszéltünk, amikor elődje, Iovianus (331 – 364) rejtélyes halálát vizsgáltuk (és abban ártatlannak találtuk). I. Valentinianus, mint írtuk, feddhetetlen erkölcsű és erényes uralkodó volt, de most, amikor uralmát és szintén nem közönséges halálát egy kicsit közelebbről is megvizsgáljuk, ezt a tömör megállapítást ha vissza nem is vonjuk, valamelyest árnyaljuk. Fő forrásunk ezúttal is Ammianus Marcellinus (330?  – 400?) Római antikvitásai. A XXVIII. könyv első két fejezete foglalkozik a császár uralmával.  Bővebben…

Mesék egy császár haláláról

Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus Minor Numantinus (Kr.e. 185? – Kr.e. 129) bonyolult nevével már találkoztunk mint a Maximilián keresztnév egyik „ősforrásával”. Politikai sikerei csúcsán érte a váratlan halál álmában. A tegnap említett nagy történetíró, Ammianus Marcellinus (330?  – 400?) a Római antikvitások XXV. könyve 10. fejezetében párhuzamba állítja végzetét Iovianus (331 – 364) császáréval. Amint tegnap ígértük, ma ezzel a végzettel foglalkozunk. Bővebben…

A hitehagyás hitehagyása, kisebb zavarokkal

Arhetorius, Apollinaris, Themistius balgatag vélekedése az; hogy akárki mit valljon, nem árt az üdvösségnek.

ISTENI IGAZSÁGRA VEZÉRLŐ KALAÚZ
MELYET ÍRT PÁZMÁNY PÉTER
JEZSUITÁK RENDIN VALÓ TANÍTÓ
Nyomtatták Pozsonyban
MDCXIII
ELŐLJÁRÓ LEVÉL
A Kegyes Olvasónak Istentűl üdvösség, tőlem tisztesség[1]

Elöljáróban jegyezzük meg: Arhetorius nem vélekedhetett balgatagon semmiről, mivel nem létezett. A hálátlan utókor vonta össze a határozott névelőt Apollinaris jelzőjével. Az ifjabb (Laodikaiai) Apollinaris († 390) vihart kavart „logológiájával”, Logos-tanával már többször is foglalkoztunk. Ő és apja, id. Apollinaris Julianus Apostata (331 – 363) alatt retorikai alapokon dolgozta át a szentírást.[2]
Julianus Apostata antipodusa volt nagybátyjának, Nagy Konstantinnak (272 – 337): kora ifjúságától keresztény volt, de csakhamar elfordult a keresztény tanoktól; művelt volt és filozofikus hajlamú; és legalább a kezdetekben toleráns a másképp gondolkodókkal.[3] Hűséges tisztjének, Varronianusnak a fiáról, a szintén fontos tisztségeket betöltő Iovianusról  apologéták azt terjesztették, keresztényi hűsége miatt a császár elmozdította hivatalából, de ez megerősíthetetlen. Mindenesetre, vagy mert megbocsátást nyert, vagy mert soha nem is esett ki az uralkodói kegyből, együtt vonult fel a császárral II. Nagy Sapur szaszanida király ellen.[4] Feltehetően apja érdemeire tekintettel őt kiáltották ki császárnak.

szembenálló felek: Iovianus (331 – 364) és II. Nagy Sapur (310? – 379)

Bővebben…

Csontvelő és velőscsont

Vöröscsontvelő-állományunk testünk össztömegének hatalmas, mintegy 4%-nyi részét teszi ki.[1] Emellett a sárga csontvelő életünk derekán körülbelül ugyanekkorát, de aránya a vörös csontvelőéhez képest valamelyest növekszik életkorunk előrehaladtával.[2] A vörös csontvelő állítja elő a mezenchimális őssejteket[3] (a szó a görög μέσος, mesos, „középső”, „belső”[4] és ἔγχυμα, henkhyma, „beöntés”, „beárasztás”[5] szavakból áll össze). Ezekből fejlődnek ki a vér különféle hatósejtjei. Jelentős vérveszteségek alkalmával a szervezet képes a sárga csontvelőt vörös csontvelővé alakítani. A vörös csontvelő a lapos, a sárga az üreges csontok belsejében képződik. Míg régebben a vörös csontvelő donorjai az őssejtkutatást, illetve -felhasználást segítették, ma, amikor ezek kellő mennyiségben a vérből is kivonhatók, elsősorban magát az alapfunkciót, a vér képzését támogatják vele.[6] A sárga csontvelő zsírt, porcot, csontot állít elő.[7]  Bővebben…