Paraziták egymás közt

A tudomány és ismeretterjesztés határmezsgyéjén alkotó óriásoknak, mint amilyen a nevében is nagy Olaus Magnus (1490 – 1557) vagy Athanasius Kircher (1601 – 1680) – függetlenül attól, hogy egyetértettek volna-e ezzel a besorolással – ma is élnek méltó utódaik, mint amilyen David Attenborough vagy Morten Andreas Strøksnes – függetlenül attól, hogy egyetértenek-e ezzel a besorolással. És természetesen élnek tudósok is, akik az ismeretterjesztést is hivatásuknak tekintik: Richard Dawkins, Csányi Vilmos vagy Tuomas Aivelo.
Aivelo Loputtomat loiset című, először 2018-ban napvilágot látott hatalmas és már-már totalitást célul kitűző kötete a parazitizmusról Bába Laura többnyire gördülékeny (de helyenként sajnos mégis „el-elakadó”) fordításában 2021-ben jelent meg (Végtelen paraziták – a cím tükörfordítás).

Az egyháztörténet néhány édes kínja

Bernardo m’accennava, e sorridea, 
    perch’io guardassi suso; ma io era 
    già per me stesso tal qual ei volea…

Dante (1265? – 1321): Divina Commedia,
Paradiso, Canto trentatreesimo / 17.: L’ Empireo[1]

Bernát mosolygott és kezével intett,
    hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem
    magától is már intése szerint tett.

Paradicsom, Harmincharmadik ének / 17.: Mennyország.
Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2]

^{Doré (1832 – 1883): Empíreum. Dante (1265? – 1321) és Clairvaux-i Szent Bernát (1090 – 1153) a Paradicsom kapujában. Illusztráció az Isteni színjáték utolsó énekéhez, 1868}

A dulcis dolor, az „édes kín” szókapcsolat latin megfelelője, amint tegnap említettem, legalábbis számomra fellelhetetlen a latin nyelvű antik irodalomban. Messzire kellett mennem, a késő latin egyházi szövegekig, hogy rábukkanjak első alkalmazására – ismét hangsúlyozom, hogy ez számomra az első. Nem kizárható, hogy ez a formula ebből a közegből „áradt ki” a szépirodalomba. Megtörtént ez már komolyabb esetekben is: a „személy” fogalma is egyházi berkekben formálódott ki. Önként adódik, hogy a sorozat mai epizódját ezeknek az egyházi megjelenéseknek „szenteljem”.

Az evetke tündöklése és bukása

^Csáb

Gederéczi Gombocz Zoltán (1877 – 1935) és Melich János (1872 – 1963) nagyszabású, 1914 és 1944 között összeállított Magyar Etymologiai Szótárának részletes evet címszava megemlíti a szó első előfordulását a magyar nyelvben:

Kövesdi Wenzel Gusztáv (1812 – 1891) 1860-ban kiadott Árpádkori új okmánytárára utalnak, melyben az előfordulás EUETES, vallis, azaz Evet-völgy.[1] A címszó ugyanakkor megemlíti a köznévkénti első előfordulást is, mely a „Beszt. szój.”, azaz becses nyelvemlékünk, az 1395 körül írt 1316 szócikkes Besztercei szójegyzék. Ennek 1074-ik címszava spiro, e u e t h. Itt egy különös eset zajlik le az olvasó szemei előtt.

Nehéz futam

Monteverdi (1567 – 1643) általunk már említett Selva morale e spirituale („Erkölcsi és szellemi tár”) című monumentális gyűjteményének (melynek kezdőszava olaszul „erdő”, és így a műfaj közvetlen rokonságban áll az antológiával, melynek jelentése „virágfüzér”) 1641-ben kiadott Crucifixusa (Megfeszítették) lefelé kúszó, nehéz futamtípusa nagy utat járt be a zene történetében.

Bach (1685 – 1750) Weinen, klagen, sorgen, zagen (Sírni, keseregni, aggódni, csüggedni, BWV12) kezdetű kantátáját 1714 húsvét utáni harmadik vasárnapjára írta, tehát nem a húsvéti időszakra. A különféle szöveges forrásokból táplálkozó kantáta nyitókórusának versét Bach egyik legfontosabb szövegírója, Salomo Franck (1659 – 1725) költötte.[1]

A dallamvonalat Bach az 1724-től lényegében haláláig csiszolgatott h-moll mise (BWV232) Crucifixusában használja újra, azaz, Monteverdihez hasonlóan, a húsvéti misztérium megjelenítéseként.

Az ősforrásról azonban Bernhard Paumgartner (1887 – 1971) 1966-ban különös következtetésre jut.

Homály és napfény: Haydn-vonósnégyesek

Minden idők leghíresebb vonósnégyes-tétele, állítja Howard Chandler Robbins Landon (1926 – 2009) és Alan Walker Tyson (1926 – 2000), Haydn op.3 Nr.5-ös (HobIII:17) F-dúr művének 2., Andante cantabile tétele, a népszerű Szerenád.[1] (2009 óta a helyzet megváltozásáról nincs értesülésünk.)

A tétel éppen abban a kétféle értelemben híres, amelyben Beethoven (1770 – 1827) Für Elise-e (WoO59).

Bárányok és zöldségek

Borametz, barometz, tatár bárányfű, zöldségesbárány, zöldségbárány, Agnus scythicus („szittya bárány”) vagy Planta Tartarica Barometz („barometz, a tatár növény”): ilyen nevekkel illetik azt a csodalényt, mely egy bárány és egy növény különös ötvöződése. A mítosz irodalma hatalmas. Borges (1899 – 1986) is feldolgozta az 1957-ben kiadott Livro dos Seres Imagináriosban[1] (Képzelt lények könyve, Scholz László fordítása[2], 1988). Minden okunk megvan rá tehát, hogy ne foglalkozzunk a borametz könnyen rekonstruálható kultúrtörténetével. Itt csak a legfontosabbakra hagyatkozunk. Merthogy írásunk célja egy nem kisebb személyiség mint Denis Diderot (1713 – 1784) szerepének a tisztázása a legenda elterjedésében. Forrásaik ugyanis úgy tudják, a Francia Enciklopédia (Diderot-d’Alembert Enciklopédia) Agnus scythicus szócikkében Diderot a hívő beleérzésével ír a borametzről. Ezt olvassuk ki efféle kommentárokból:

1751-ben Denis Diderot személyesen írta meg a lényről szóló szócikket a 18. század híres francia szuperlexikonjába, az Encyclopédie-be. Egészen 1887-ig kellett várni, hogy valaki megcáfolja a legendát, ekkor jelent meg Henry Lee, a híres brit természettudós könyve, a zöldségbárány eredetéről és az egész mítosz történetéről.[3]

Anélkül, hogy elvitatnánk Henry Lee (1826? – 1888) érdemeit az alapos tényfeltáró munkában, igazságot szerzünk Diderot-nak is, aki nemcsak alapos, de kifogástalan munkát is végzett.

Dom Pérignon nem-találmányai

Sir George Etherege (1636? – 1692)

“Then sparkling Champaign
Puts an end to their reign;
It quickly recovers
Poor languishing lovers…”

„Akkor habzó pezsgő,
Hatalmuk megdöntő,
Gyorsan feléleszti,
Ki párját szereti…”

Sir George Etherege: The Man of Mode, or, Sir Fopling Flutter (A divatos férfiú, avagy Nyimnyám Nyafogó Uram), IV/1.[1]

Dom Pérignon (1638 – 1715)

Moiremonti Apátság

Pierre Pérignon, jelentős bortermelő atya gyermeke, jó hangú fiúcskaként a Moiremont-i Apátság gyerekkórusában énekelhetett. Jezsuitáknál tanult, tizenhét évesen mégis a bencés rendet vette fel (ez csodás elemnek tűnik az életrajzban, lehetséges, hogy a fogadalomtételre jó pár év kemény munkája után került sor).[2] 1668-ban a csodás és nagy múltú Hautvillersi Apátságba küldték – 650-ben alapította Reimsi Szent Nivard érsek, vértanú – , ahol pincemesterként és szerzetesként élte le további hosszú életét.

Hautvillersi Apátság

Reimsi Szent Nivard († 675) kijelöli az Hautvillersi Apátság területét

Így lett, a pater azokban a századokban francia földön honos megfelelőjeként, Dom. Kiválóan töltötte be hivatalát, a borok szaktekintélye volt. Tisztában volt vele, miféle pusztítást vihet végbe a borok utóérése a palackokban, így, számításba véve a rendelkezésükre álló gyatra üvegminőségű palackokat is, életét arra tette, hogy a borok utóérésének elejét vegye. Emiatt különös súlyt helyezett rá, hogy az apátság szőlőjében vörös termésű, és utóérésre kevésbé alkalmas, alacsony szőlővesszőket termesszenek.
Röviden, Dom Pérignon mintha mindent elkövetett volna annak érdekében, hogy ne találja fel a pezsgőt. Így is lett, nem találta fel.

Athanasius Kircher és következményei

Athanasius Kircher (1601 –- 1680) „százmester”, jezsuita szerzetes századának lenyűgöző „szerzete” volt: hieroglifákat fejtett meg, kínai nestoriánusok nyomait tanulmányozta (helyesen), egyiptomi keresztényekről írt (helytelenül – de helyes volt feltárása az óegyiptomi és a kopt nyelvek rokonságáról), ószövetségi események tudományos magyarázatára törekedett, teóriát dolgozott ki a Földgolyó belső hőforrásairól, mondott ezt-azt a gravitációról, szerelemről, jeles biológus volt.