Hesiodos címkéhez tartozó bejegyzések

Theseus utolsó kalandozása és halála

Phaidrát és Prokriszt láttam, meg a szép Ariadnét,
fondorlelkü Minósz lányát, Thészeusz akit egykor
Krétából kívánt szentelt földjére Athénnak
vinni, de ott nem örült neki; Artemisz ölte meg útján
vízövezett Díában a lányt, dionűszoszi szóra.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Odysseia, XI. ének
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Theseus alakjával már többször foglalkoztunk. Szövevényes és mesés történeteinek még a mellékszereplői is az európai nagy kultúra fő ihletői közé tartoznak, és bár a feldolgozásoknak rendszerint Plutarkhos (46? – 127?) a forrása, azaz egy jól körülhatárolható „biztos pont”, magukat a feldolgozásokat számba venni szakavatottak számára is reménytelen.

van Loo (1705 – 1765) olajképe 1730 körül: Theseus befogja a marathoni bikát

van Loo (1705 – 1765) olajképe 1730 körül: Theseus befogja a marathoni bikát

Bővebben…

Dionysos és a denevérek

Pyramus és Thisbe Shakespeare-nél (1564 – 1616)[1], a feleségét és annak szeretőjét leleplező Vulcanus, más nevén Lemnius, akiről Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításában írva vagyon,

Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben,

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars, 1550

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars (1550)

vagy a Berninit legalább egy matrac erejéig megihlető antik alkotás, az itt emlegetett Hermaphroditus, mind egyetlen nagy ívű dramaturgiai fogásba sűrűsödik Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) Átváltozásainak IV. könyvében. A „mese a mesében” ősi módszere alapján. Ezúttal nem a mesékre, hanem a mesélőkre figyelünk.

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus szobra alá, 1620

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus-szobor alá (1620)

Bővebben…

Hangyautánzó pókok, ezúttal is a görögök érintésével

Alexandriai Szent Kelemen (150? – 215) 195 körül írta a Προτρεπτικὸς πρὸς Ἕλληνας, Protreptikos pros Hellenas, azaz Buzdítás a görögökhöz című forrásmunkáját – nevezhetjük annak, hiszen számos görög szokást innen ismerünk. Jakab Attila joggal kifogásolja, hogy a magyar fordítás szövegtestében a προτρεπτικὸς, protreptikos olykor „intelemként” jelenik meg[1], de ezt a jelentésárnyalatot az ógörög szó is magában hordozza, hagyományos angol szava, az exhortation meg különösen, mely „buzdításon” túlmenően „korholást” is jelent. A II. könyvben Alexandriai Szent Kelemen szemgyönyörködtető bőségben ismertet regionális görög kultuszokat (nem buzdítólag, még csak nem is intőleg vagy korholólag, hanem lebeszélőleg). Thessaliában, írja, hangyákat tisztelnek, mert tudomásuk szerint ősatyjukat, Myrmidont Zeusz hangya képében nemzette Eurymedusával.[2] A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodosnak tulajdonított, erősen hiányos formában fennmaradt[3] Asszonykatalógus (53. töredéke) másképp tudja. Zeus és Aigina nimfa természetes fia, Aiakos unatkozott egymagában az anyjáról elnevezett bájos, de elhagyatott szigeten. Mikor az istenek és emberek atyja látta bánatát, a sziget összes hangyáját férfiakká és széles csípőjű nőkké változtatta. (A hangyák eltűnését követő ökológiai katasztrófáról nem esik említés.) Így lettek a myrmidonok, a hajózás mesterei, a vitorla feltalálói.[4] Erre a változatra építi Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) a sajátját. Az eredetit azzal bővíti ki, hogy a szigetet pestis néptelenítette el. Az Átváltozások VII. könyvben Aiakos így beszél erről:

Ritka remek terebélyes tölgy magasult a közelben,
mit Jupiternek szenteltek, dodonai magból;
itt eledelt gyűjtő hangyákat hosszu csapatban
láttam, amint roppant terhük cipelik pici szájjal,
és a fakéreg ráncai közt ösvényüket őrzik.
Számukon ámulok, és »Legjobb atya, adj ugyanennyi
polgárt
, « így szóltam, »s kiürült falaim teletöltsed.«

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[5]

Ovidius tehát életben tartja a hangyákat. (A legjobb atya kegyesen teljesíti fia kívánságát. Lehetetlen nem észrevennünk az elnéptelenedés rémétől rettegő görög nép vissza-visszatérő álmát az elnéptelenedést csodás eszközökkel visszájára fordító égi hatalmakról.) A myrmidon nép aztán ide-oda költözött Aiginából Thessaliába. Hűségesen követik Aiakos unokáját, Akhilleust Trójába.[6] Mikor viszály robban ki Akhilleus és az akháj fővezér, Agamemnon közt Bryseis rabnő miatt, és emiatt Akhilleus hazatéréssel fenyegetődzik, Agamemnon az I. énekben gúnyosan így felel:

Hát csak eredj haza bárkáiddal s embereiddel,
mürmidonoknak légy ura, én veled úgyse törődöm,
és haragodtól nem félek…

Devecseri Gábor fordítása [7]

A μύρμηξ, myrmex, „hangya” ógörög szót egyesek indoeurópai eredetűnek tartják. Erre nem hajlandó Ernest David Klein (1899 – 1983), aki alternatív megoldásként eredetül az ógörög μόρμος-t (mormos, „rettegés”) vezeti le. A gátlástalan, kérdéseket nem feltevő követő alakja a XVII. századi Angliában már annyira ismert volt, hogy külön szóval emlegették: myrmidon.[8]
Másfelől… A gőgös Arakhnével és bűnhődésével, azaz pókká válásával már foglalkoztunk. A két nevet Alexander McLeay (1767 – 1848) olvasztotta Myrmarachnévé 1839-ben. Jó oka volt rá.
Bővebben…

Empúszák, Empusák

Xanthiast alakító színész az eltörpülő Herakles mellett egy Kr.e. 350-340 közötti görög vázán

Ξανθίας
ἀλλ᾽ οὐκέτ᾽ αὖ γυνή ’στιν, ἀλλ᾽ ἤδη κύων.
Διόνυσος
Ἔμπουσα τοίνυν ἐστί.
Ξανθίας
πυρὶ γοῦν λάμπεται
ἅπαν τὸ πρόσωπον.
Διόνυσος
καὶ σκέλος χαλκοῦν ἔχει;
Ξανθίας
νὴ τὸν Ποσειδῶ, καὶ βολίτινον θάτερον,
σάφ᾽ ἴσθι.
Διόνυσος
ποῖ δῆτ᾽ ἂν τραποίμην…
Ἀριστοφάνης (446? π.Χ. – 386): Βάτραχοι (405 π.Χ.)[1]
Xanthias
all’ uket’ au gyne ’stin, all’ hede kyon.
Dionysos
Empusa toinyn esti.
Xanthias
pyri gun lampetai
hapan to prosopon.
Dionysos
kai skelos khalkun hekhei;
Xanthias
ne ton Poseido, kai bolitinon thateron,
saf᾽ histhi.
Dionysos
poi det’ han trapoimen…
Aristofanes: Batrakhoi

 

Xanthias
De nem leány most már, hanem kutya.

Dionysos
Úgy hát lidércz.

Xanthias
Az arcza legalább
Tűz-láng merőben.

Dionysos
Hát a lába réz?

Xanthias
Poseidon uccse! s a másik ganaj. Tudod hát?

Dionysos
Most hová bújjak?

Aristofanes: Békák
Arany János (1817 – 1882) fordítása
(megjelent 1885-ben)[2]

Aristofanes nemcsak a Békákban, hanem a Kr.e. 390-ben írt Nőuralomban is, bár ott köznévi formában említi Empusát, illetve egy empúszát, ott egy sebhelyekkel, kelésekkel borított nőalakként[3]. (Arany János értelmezését elfogadva természetesen a Békákban is köznévként szerepel az empúsza.) Filostratos (170? – 250?) Τὰ ἐς τὸν Τυανέα Ἀπολλώνιον, Ta es ton Tyanea Apollonion, azaz A tyanai Apollonios élete címmel könyvet írt a nagy utazóról és filozófusról. Ennek II. fejezete 4. szakaszában szerepel, hogy Apollonios (15? – 100?) a Kaukázusban járva szembetalálkozik egy alakváltó empúszával, de úgy szabadul meg tőle, ahogy tanácsolták neki: csúfolni kezdi, erre az sikoltva menekül.[4] A IV. fejezet 25. szakaszában nagy terjedelemben beszámol egy korinthosi lamiáról, az empúszákhoz hasonló lidércről, aki áldozatát szabályosan felhizlalta, mielőtt nekilátott volna vérük szívásához, majd teljes bekebelezésükhöz.[5] (Filostratos, többször tapasztaltuk, kedveli a csodalényeket, de a görög racionalizmus híveként ezekről igyekszik a lehetőségekhez képest tárgyszerű leírással szolgálni.) Peter J Allen és Chas Saunders kipróbált elriasztásnak mondja a ”Clompy Bumpy Clumpy!”-t („trappoló, döcögős, csámpás!”) – vagyis az empúszák angol nyelvterületen is adventívek – arra az esetre, ha hálószobánk ablakán keresztül próbálna behatolni. Felvették ugyanis azt az életmódot, hogy (vélhetőleg különösen kiéhezett) férfiakat szerelmi szándékkal megkörnyékezik, majd vérükből táplálkoznak.[6] (Vagyis a leegyszerűsítő szemléletű utókor alakjukat egybemossa a lamiáékkal.) Borges (1899 – 1986) az Empusát, illetve az empúszákat nem veszi fel az 1957-ben kiadott Livro dos Seres Imagináriosba (Képzelt lények könyve), igaz, a velük rokon természetű lamiákat annál szívesebben.[7] Bővebben…

Taplók

Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.

S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!

Babits Mihály (1883 – 1941):
Olvasás közben (1903)[1]

A magyar katolikus egyház, sit venia verbo, égető szükségét érezte „saját” magyar nyelvű bibliafordításának, melyet Pázmány Péter (1570 – 1637) munkatársa, Káldi György (1573 – 1634) jezsuita szerzetes és hittudós teljesített. A fordítást 1626-ban (tehát a Károli-fordításhoz képest 36 év késéssel) nyomtatták Bécsben.[2] A XIX. században legfőbb ideje volt a frissítésnek. Tárkányi Béla (1821 – 1886) egri kanonok munkája 1865-ben jelent meg. Kováts Sándor (†1915?) teológus, későbbi apátfalvai plébános a tegnap már emlegetett Hittudományi Folyóiratban ennek revízióját sürgeti terjedelmes összeállításában (különféle kisebb és még kisebb hibákra hivatkozva).[3] Ugyanakkor, méltányosan, kitér Szent Jeromos (347? – 420?) Vulgatájának és a héber eredetinek egyes eltéréseire is. Így például József (Kr.e. 1562? – 1452?) egyik álmáról szólva (1Móz37:8) megállapítja:

A fomitem ministravit, „gyúanyagként szolgáló” (beszámoló) fordulatának valóban nincs párja az eredetiben, illetve a fordításokban általában. Nézzük közelebbről az indoeurópaira visszavezetett latin fomes szétágazásait! Bővebben…

Egy szél megszelídül

Jó szelet is küldött számukra bagolyszemü Pallasz,
jólfúvó Zephüroszt, mely a borszinü tengeren át zúg.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, II
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Rembrandt (1606 – 1669) (?): Pallas Athene vagy Fegyveres portréja 1655(?)

A négy égtáj szeleinek kisebb istenségeit, a Ἄνεμοι-t (Hanemoi, „szelek”) Eos hajnalistennő szülte a csillagok atyjának, Astraiosnak, aki történetesen a férje is volt; és bár mindannyian kicsinek születünk a természet rendeléséből, a négy szél legalábbis hatalomban továbbra is kicsi maradt, mivel Zeus parancsa a szelek ura, Aiolos alá rendelte őket.[2] Figyelemre méltó, hogy a kérdés elvitathatatlan szakértője, a Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos csak három gyermek születését említi ebből az alkalomból az Istenek születésében:

Asztraiosznak erőslelkű szeleket szül a Hajnal:
tisztító Zephürosz, Boreasz, sebesen tovaszálló,
és Notosz, istennő istentől szülte e hármat.

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[3]

A negyedik, Euros (fizikai értelemben is vehető) státusa bizonytalan: a keleti és a délkeleti szél istenének is tartják. Jelentősége kisebb volt testvéreiénél, őt ritkábban hívták segítségül a tengerészek.[4]

Adamantios Korais (1748 – 1833) szélrózsája az antik szóhasználatokkal (1796?)

Homeros azonban mindannyiukat felvonultatja, amikor Odysseus tutajának kalamitásait írja meg az V. énekben. Szintén Devecseri Gábor fordításában:

…így hányták a tutajt a futó szelek erre meg arra:
s hol Boreásznak dobta Notosz, hogy kényire hordja,
hol Zephürosznak az Eurosz, hogy kergesse előre.[5]

Bővebben…

Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi: Bővebben…

Újabb fényutak

Az ember a kövér lucernában taposott, s ment előre. Nyugodtan ment, nem gondolt arra, hogy a lucerna sír a csizmája alatt. A lucernaszárak letörtek a lépésre, s haldokolva hanyatlottak, de az ember ily csekélységre nem gondolt.

Móricz (1879 – 1942): A kutya[1] (1926 és 1933 között)

Az, hogy egy és ugyanaz a Vénusz bolygó jelentkezik az égbolton egyszer mint Esthajnalcsillag, görögül Ἓσπερος, Hesperos („este”), latinul mint Hesperus vagy Vesper, másszor mint Hajnalcsillag, Εωσφόρος, Eosforos („hajnalhozó”), illetve Eosphorus vagy Lucifer, a sátán tegnap vizsgált sorsára utaló frivol szóhasználattal nem „esett le” azonnal a görögöknek, ám a két hozzárendelt istenalak az idők során szép csendben összeolvadt.[2] Afroditével természetesen nem. A Földről nézve legfénylőbb bolygóra a Vénusz nevet csak a késő XIII. századtól kezdték használni[3], legalábbis mai ismereteink szerint. A napnyugtát kísérő Esthajnalcsillag neve alapján mondták a „nyugati” Itáliát a görögök, Hispániát a rómaiak Hesperiának. A latin szó indoeurópai eredetű, a wes-pero-, „este” gyökből fejlődött[4], latin folytatásából pedig a mi „vecsernyénk”.

Bővebben…

A kova és az istenek születése

αἶψα δὲ ποιήσασα γένος πολιοῦ ἀδάμαντος
τεῦξε μέγα δρέπανον καὶ ἐπέφραδε παισὶ φίλοισιν·

(aipsa de poiesasa genos poliu adamantos
teuxe mega drepanon kai epefrade paisi filoisin
)

Ἡσίοδος: ΘΕΟΓΟΝΙΑ (Hesiodos: Theogonia)[1]

Forthwith she made the element of grey flint
and shaped a great sickle, and told her plan to her dear sons.

Hugh Gerard Evelyn-White (1884 – 1924) fordítása[2]

Szürke acélt hoz gyorsan létre, belőle az első
sarlót elkészítve, övéinek ily szavakat mond

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[3]

Amikor nemrég annak részleteibe bocsátkoztunk, miképpen jött világra az égi Afrodite, azaz Urania, nem terjedt ki figyelmünk az összes körülményre, hiszen az messzire sodort volna bennünket akkori vizsgálatunk tárgyától. Most először megnézzük, hogy jutott hozzá Kronos a sarlóhoz, amellyel zsarnoki, kannibál atyját, Uranost ivartalanította. Bővebben…

Dárius kofferje és újabb büntetések

narthex

a római Szent Péter-bazilika narthexe

CHARLES

In memory of her, when she is dead,
Her ashes, in an urn more precious
Than the rich-jewel’d coffer of Darius.

Shakespeare (1564 – 1616): King Henry VI, part I, I/6[1]

KÁROLY

Emlékeűl, ha meghalt, hamvait
Sokkal becsesb urnába teszszük el,
Mint Dárius dús ékszer-doboza

VI. Henrik I. rész, I/6. Lőrinczi Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Tegnapi bejegyzésünk etimológiai bevezetőjében érintettük a pedagógusszakmát (jobb szóval pedagógushivatást), korábban pedig régi korok tanítómestereinek hű barátját, a nyírfavesszőt, vagyis a tudás fáját. Ezek után a régi értelemben vett eugenetika egy másik támaszát vizsgáljuk meg, nem a módszer iránti rokonszenvtől indíttatva, hanem különös kultúrtörténeti leágazásai miatt. Bővebben…

A Priáp és izmusa

Vere rosa, autumno pomis, aestate frequentor
spicis: una mihi est horrida pestis hiemps;
nam frigus metuo et vereor ne ligneus ignem
hic deus ignavis praebeat agricolis.

Vergilius (Kr.e. 70 – Kr.e. 19) (?): Priapeia, I.[1]

Őszre gyümölcsöt, nyárra kalászt, tavaszodva virágot
oly sokan aggatnak rám: csak a tél iszonyú.
Mert rémít a hideg, s – isten-létemre – ijesztő,
hogy tüzifául hord majd el a lomha paraszt.

Priapus-versek I. Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[2]

Vergilius sokat foglalkozik (a görögösen szólva) Priapos tiszteletet parancsoló alakjával – ezzel függhet össze, hogy (olykor) neki tulajdonítják a stilárisan nem rá valló Priapus-verseket.[3] Priapos szüleiről széles körű népi találgatások bontakoztak ki a görög hitvilágban.[4] A leggyakoribb változat szerint anyja Afrodite – apaként a törvényes hitves, Hefaistos nem merül fel –, és Hera, a házi tűzhely őre, aki Paris ítélete miatt amúgy is megorrolt Afroditére, a szerelemistennőn végigsimított varázslatos kézmozdulatával elérte, hogy a gyermek különös torzszülöttként jöjjön a világra. Bővebben…

A hantmadár története

1 Oenanthe_aquatica

az Oenanthe nemzetség egy faja: tarkalevelű vízi mételykóró (Oenanthe aquatica)

A szardonikus mosoly halálos görcsét kiváltó sáfrányos mételykóróval már foglalkoztunk; tudományos nevét is megemlítettük: Oenanthe crocata. A nemzetségnevet Linné (1707 – 1778) adta 1753-ban.[1]


Annál érdekesebb, hogy erre öt évvel egy állatnemet is Oenanthénak nevezett el, és távolról sem alaptalanul.[2]  Bővebben…

Szörnyek szétáradása

Általánosan elfogadott nézet szerint az emberiségre a bajt Pandora zúdította a szelence felnyitásával, azaz a tudni akarással. Más népek elképzelései ennek változatai.

0 Petrucci Bunbeeses

Petrucci: Bűnbeesés

Ám a szelence nem volt üres. Vajon mi döntötte a bajt magára a világra? A választ nem könnyű megadni. Az alábbi egyszerűsített (ám nehezen áttekinthető, avagy, más megfogalmazással, könnyen áttekinthetetlen) leszármazási sor alapján amondó vagyok, a döntő pillanat az volt, amikor az aranykardú, jóvágású fiatalember, Khrysaor egybekelt tulajdon nagyanyjával, a tengeri szörny (jelentésű) Ketóval, és nászukból megszületett Ekhidna, a szörnyek ősanyja.

2 echydna

A mitologikus szörnyekkel aztán a taxonómusok népesítették be az élők világát. Vonzalmukkal trójai hősök iránt már találkoztunk. Ezúttal a sötét oldal képviselői körében nézünk körül. Bővebben…

A fácán-folyó

Ókeanoszt Téthüsz megajándékozta folyókkal,
szülte a Neiloszt, Alpheioszt és Éridanoszt is,
Sztrűmónt, Maiandroszt és szülte a szépvizü Isztroszt,
Phasziszt és Rhészoszt s az ezüstszínű Akhelóoszt,
Nesszoszt és Rhodioszt és Heptaporoszt s Haliakmónt,
Grénikoszt és Aiszéposzt, Szimoeisz folyamistent,
Péneioszt, Hermoszt, szépséges Kaikosz árját,
Szangarioszt meg a nagy Ládónt és Parthenioszt is,
isteni Euénoszt, Ardészkoszt és a Szkamandroszt.

Hesiodos (Kr.e. VIII.sz. első fele): Istenek születése (Kr.e. 700 körül)
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

1 sult_facan_ceklaval_es_ketfele_fugevel

Sült fácán céklával és kétféle fügével

Mai ismereteink szerint Hesiodos fenti idézetében fordul elő először a Fasis folyó neve, mely, sok későbbi forrás alapján a ma Rioninak nevezett 327 kilométer hosszú folyóval azonosítható, amely a Kaukázusban ered és a Fekete-tengerbe ömlik. Más szerzők a mai Donnal azonosítják, így a miletosi Hekataios (Kr.e. 550? – 476?); arra azonban nincs adat, hogy bárki tudatos vizsgálat alapján változtatott volna a folyó azonosításán.[2]

2 Rioni_river Bővebben…