Beethoven kategória bejegyzései

Wagner és Windsor

MISTRESS QUICKLY

…The best courtier of them all, when the court lay at Windsor

Shakespeare (1564 – 1616): The merry wives of Windsor (1597 or before), II / 2[1]

FÜRGÉNÉ

…a legjava gavallér mind közül, a ki csak szokott az udvarral Windsorban mulatni…

A windsori víg asszonyok (1597 vagy előbb), II / 2.
Rákosi Jenő (1842 – 1929) fordítása[2]

Wagnert (1813 – 1883) nyilvánvalóan a legkellemesebb emlékek fűzték Windsorhoz. 1855-ben pénzgyűjtő útra ment Londonba, mely végül is nem bizonyult sikeresnek, már ami az expedíció célját illeti, de az a fejedelmi, sőt baráti fogadtatás, melyben része volt, és mely nagyon is segített reputációjának, bizonyára vigaszt nyújtott neki. Május 17-én Viktória királynő (1819 – 1901) és akkor legifjabb gyermeke, a szokás szerint valamelyik fiatal királyfinak kijáró „Albany hercege” cím későbbi viselője, a két éves Lipót (1853 – 1884) fogadta őt Windsorban. (Akkoriban a legfőbb monarchikus közfeladat az ország kulturális életének nyomon követése és lehetőség szerinti támogatása volt.)[3] Bővebben…

Reklámok

Fajákok és fajankók

Homeros (Kr.e. VIII. sz.) a kalandszövés meghaladhatatlan mestereként pontosan tudja, hogy minden kalandtörténet legszebb és legemlékezetesebb része a viszontagságok legyűrése utáni békés megnyugvás. Ezért Odysseiájában különböző ürügyekkel megszaporítja ezeket az időket, melyek közül az egyik legfelemelőbb a főhős hosszas, mesés pihenése a fajákok földjén. Bővebben…

Alberich, Oberon és a nagy rejtély

Nie hat ein deutscherer Musiker gelebt, als Du![1]

Wagner (1813 – 1883): An Weber’s letzter Ruhestätte auf dem Friedhof zu Dresden am 15. Dec. 1844

Soha nem élt nálad németebb muzsikus!

Wagner: Weber végső nyughelyénél a drezdai temetőben, 1844. december 15-én

Az abisszális mélység, a testet öltött fekete szín, a világuralomra törő akarat inkarnációja maga a törpe nibelung, Alberich Wagner 1874-re befejezett tetralógiájában (WWV86). Saját témája (motívuma) nincs, a bosszú és az átok dallamaiba burkolódzik, disszonanciaként üti fel fejét a természetben. Ez utóbbi vonása erősen emlékeztet Liszt (1811 – 1886) Mefisztójára az első változatában 1854-re befejezett Faust-szimfóniában (S108)[2].

Bővebben…

Frank Castorf Bayreuthban

Wagner (1813 – 1883) 1848 és 1874 között komponált monumentális tetralógiája, A nibelung gyűrűje (WWV86) Wagner korának élénk nibelung-kutatásának okvetlenül legértékesebb gyümölcse.

a Nibelung-ének C kézirata (Donaueschingen, 1220-50)

Szigfrid halála a Nibelung-ének K kéziratából (bécsi piarista kézirat, 1480-90)

Az alapul vett (és alaposan átformált) Nibelung-ének első írásos emléke a XIII. század elejéről származik[1], több epizódja szoros párhuzamban áll a szintén akkoriban lejegyzett Edda-énekkel. Nem vitás, hogy maguk az énekek jóval korábbiak. Mint már megpendítettük, a történet meglepő hasonlóságot mutat a leírt változat előtt bő hatszáz évvel korábban, 591-re befejezett Historiae (Korunk története) című, Tours-i Szent Gergely (538 – 594) által írt nagy jelentőségű művel, abban is Tours-i Szent Gergely kortársának, Austrasiai Brünhildének (543? – 613) rémtörténeteivel. Sőt, mint láttuk, Brünhilde és a Nibelung-ének Brünnhildéje halála is hasonló, bár ez értelemszerűen nem szerepelhetett Tours-i Szent Gergely történetírásában. Bővebben…

Homály és napfény: Haydn-vonósnégyesek

Minden idők leghíresebb vonósnégyes-tétele, állítja Howard Chandler Robbins Landon (1926 – 2009) és Alan Walker Tyson (1926 – 2000), Haydn op.3 Nr.5-ös (HobIII:17) F-dúr művének 2., Andante cantabile tétele, a népszerű Szerenád.[1] (2009 óta a helyzet megváltozásáról nincs értesülésünk.)

A tétel éppen abban a kétféle értelemben híres, amelyben Beethoven (1770 – 1827) Für Elise-e (WoO59). Bővebben…

Beethoven-kéziratok (és rejtélyes eltűnéseik)

Nohl, Pohl, Kohl mit Grazie in infinitum!
Nietzsche (1844 – 1900): Ecce homo (1888), VIII / 2[1]

Nohl, Pohl, Kohl …kegyelmében mindörökké!

(Nohl, Pohl, Kohl, in infinitum kecsesek!
Horváth Géza fordítása[2])

Domenico Artaria (1775 – 1842) és Tobias Haslinger (1787 – 1842)

Anton Felix Schindler (1795 – 1864), Beethoven (1770 – 1827) ügyeinek fáradhatatlan önkéntes intézője, akinek beszámolóihoz legtöbbször kétség férkőzik, úgy ír Beethoven hagyatéki árveréséről 1827 novemberében, hogy azon a két fő résztvevő Domenico Artaria  és Tobias Haslinger voltak, akik a hagyaték felét-felét, de „legalább a harmadrészeket” elvitték.[3] A hagyaték legfontosabb része addig kiadatlan művekből és vázlatokból állt.  Bővebben…

Fontszázezres lélegzetvételek

2016 novemberében a Sotheby’s aukcióján egy névtelenségbe burkolódzó vásárló négy és fél millió fontért vette meg Mahler (1860 – 1911) 1888 és 1894 között komponált II. szimfóniájának 232 oldalas kéziratát, és ezzel a kották aukciós piacán a legnagyobb volumenű üzletet kötötte egyetlen műre.[1]

Ám ezúttal az aukció vérbő botrányával foglalkozunk. Miért nem kelt el Beethoven (1770 – 1827) h-moll Allegrettójának (WoO210) kézirata, melyet várakozások 200 ezer font értékűre taksáltak? Bővebben…

A pirog és családja

А какими пирогами накормит моя старуха! Что за пироги, если б вы только знали: сахар, совершенный сахар!

Гоголь (1809 – 1852): Вечера на хуторе близ Диканьки (1832),
K. I, Ч. 1, Предисловие[1]

És amilyen piroggal etetett az én asszonykám! Micsoda pirog, ha tudnátok: cukor, valóságos cukor!

Gogol: Esték a majorban Dikanyka mellett,
I. könyv, 1. rész, Előszó

Berkosz (1861 – 1919): Dikanyka

A mű későbbi fejezeteiből az is kiderül, hogy a sütéshez az asszonyka az író kéziratait (egy készülő regény felét) használta fel papíralátétként. Ilyenképpen az író úgy járt, mint az ismert, de alátámasztatlan anekdota szerint pár évvel korábban Beethoven (1770 – 1827) a Missa Solemnis (op.123) 1823-ra befejezett partitúrájával, melynek kottalapjait a kalucsnijából húzta elő, vagy, szintén megerősítetlenül, Händel (1685 – 1759), akinek parókájába a fodrász az 1741-ben komponált Messiás (HWV56) kottáját csavarta. (Az első történet nem elképzelhetetlen, a második, tekintettel a kották értékére, annál inkább, még ha beleszámítjuk a grandiózus oratórium hűvös londoni fogadtatását[2] is.) Mottónk kiválasztása természetesen teljesen önkényes. Az orosz irodalomban a pirog éppoly központi szerepet játszik, mint a magyarban a húsleves vagy az angolban a pudding. Bővebben…

Szerencsétlen és szerencsés hajózások

Sőt a kétségbeesett hajómról is azt mondom: „glückliche Fahrt” – szerencsés utazás – és a kormányosnak egy jelzőt adok: „ruhige Bootsmann” – az én szenvedésem vonuljon szinte sejthetetlen és láthatatlan háttérbe: maradjon helyette a polgári „bon voyage”, hiszen a legnagyobb művészek úgyis tudják, hogy harmonikus műalkotás ennél többet nem bír el. Ha őszinte lennék: elnyelne a káosz, viszont a mélyérzésű olvasó a legszürkébb szavak mögött is sejti kedélyem legkeservesebb viharait.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988): Arc és álarc (1962),
Kilencedik fejezet[1]

Goethe (1749 – 1832) 1796-ban egy kisebb jelentőségű pályatársának, Friederike Helene Ungernek (1741? – 1813) meleg hangú levélben köszöni meg a tőle kapott Zelter (1758 – 1832)-dalokat, melyeket a zeneszerző az ő verseire írt, és hozzá is teszi, hogy ezek után nem tudja magát visszatartani dalok publikálásától az az évi, Schiller (1759 – 1805) által kiadandó Musenalmanachban (Múzsa-évkönyv).[2]

Bővebben…

Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi: Bővebben…

Londoni, bécsi, jénai szimfóniák

Johann Nepomuk Kafka (1819 – 1886) korának megbecsült szalonzene-szerzője volt, néhány művét ma is előadják. (Nem áll rokonságban az irodalomtörténet meghatározó alakjával, bár szülőhelyeiket, Nové Město nad Metujít és Prágát csak 120 km választja el egymástól.[1])

Bővebben…

Istenek: nehéz út a megszületésig

A három bécsi klasszikus szerző véleménye egymásról népszerű betétje a bármelyikükről is szóló életrajzi feldolgozásoknak. Az ifjú Beethovent (1770 – 1827) mind Haydn (1732 – 1809), mind Mozart (1756 – 1791) nagyra becsülte, Mozartot Haydn és Beethoven valósággal istenítette (leszámítva Beethoven fenntartásait Mozart „frivol” operáival szemben), Haydnt is nagyra értékelte mind Mozart, mind Beethoven. Ez így természetes, legalább a zsenik tartsanak össze. (Ezekkel az értékítéletekkel mi is foglalkoztunk már.) A mester-tanítvány kapcsolat azonban ürmöt csöpögtetett Beethoven és Haydn baráti viszonyába, sajátos odi et amo hangulatot teremtve közöttük. Haydn művészi koncepciója mindvégig a szentírási értelemben vett talentumok kamatoztatása, azok tökélyre fejlesztése műveiben, míg Beethoven nem engedte meg magának a magánember és művész szétválasztásának luxusát. Haydn 1794-ben írt utolsó (Esz-dúr, HobXVI:52), Beethoven 1795-ben írt első (f-moll, op.2 Nr.1), Haydnnak ajánlott zongoraszonátájának Adagio tételei leírják az áthidalhatatlan különbséget a két felfogás között.

Bővebben…

Vivaldi és a császár

L’Abbate Antonio Vivaldi eccelentissimo Sonatore di Violino detto il Prete Rosso, stimato compositore de concerti, guadagnò ai suoi giorni cinquantamille ducati, ma per sproporzionata prodigalità mori miserabile in Vienna. 

Pietro Gradenigo (1695 – 1772): Commemoriali[1]

Antonio Vivaldi abbé, a legkiválóbb hegedűművész, akit „rőt papnak” is neveztek, concertók elismert szerzője, mint napjaiban mondták, ötvenezer dukátot is megszerzett, ám túlzott tékozlása miatt nyomorban halt meg Bécsben.

(Emlékiratok)

Vivaldi (1678 – 1741) op.9-es, La Cetra („A kithara”, „A citera”) címmel írt, 12 hegedűversenyből álló sorozatát Michel-Charles Le Cène (1684 – 1743) amszterdami kiadójánál jelentette meg 1727-ben.[2] Amikor felróják neki, hogy a sorozattal meg sem tudta közelíteni az 1725-ben szintén Amszterdamban kiadott, az op. 8-as Il cimento dell’armonia e dell’inventione („A harmónia és találékonyság erőpróbája”) sorozat első négy hegedűversenyének, A négy évszaknak a népszerűségét, megfeledkeznek Vivaldi praktikus megfontolásáról, hogy anyagilag jobban jár saját terjesztéssel, és kiadókra éppen a nehezebben terjeszthető (azaz gyengébb) műveit bízta. Az op. 9-es sorozat címe akkortájt népszerű összefoglaló név volt. A legismertebb közülük a zeneszerzőként az öccsénél, Benedetto Marcellónál (1686 – 1739) jóval jelentéktelenebb Alessandro (1669? – 1747) hat concertóból álló, 1738 körül, Eterio Stinfalico nűvésznévvel Augsburgban kiadott op.6-os sorozata.[3] (A testvérpár egyúttal jelentéktelen jogász is volt, de közülük csak Alessandro volt jelentéktelen matematikus is.) A műkedvelő zeneszerzők életművének üde frissessége és kedves felelőtlensége járja át Alessandro Marcello sorozatát.

Bővebben…

Metastasio boldog évszázada

Ne’ giorni tuoi felici
ricordati di me!
Perché così mi dici,
anima mia, perché?

Boldog napjaidban is
emlékezz rám!
Miért mondod ezt nekem,
lelkem, miért?

Metastasio (1698 – 1782): L’Olimpiade (Olimpia), I/10[1]

Metastasio, joggal kijelenthetjük, minden idők legsikeresebb librettistája volt. Nem kizárólag operákat komponáltak műveiből, hanem kantátákat és különféle ünnepi játékokat. Opera seria-szövegkönyveinek száma huszonhét, ami szerénynek tűnhet, ha egy-egy barokk zeneszerző operáinak számával vetjük egybe – Händel (1685 – 1759) például negyvenkettőnél állt meg –, de ha (a matematikusok szóhasználatával) multiplicitásokkal együtt számoljuk, akkor több mint ezer operát találunk, melynek ő írta a szövegét. Költőóriásként tisztelték Európa-szerte, nemcsak Itáliában, de elsősorban Franciaországban. Legnagyobb műve, közmegegyezés alapján, az 1733-ban írt Olimpiade (Olimpia), mely ugyan  történetben az olimpiai játékot háttérbe szorítja a szerelmi vonulatok melett, német nyelvterületen mégis hangsúlyozottan Olimpiai játékok címen adták elő. A szövegkönyvnek több mint ötven megzenésítője akadt a megírását követő bő száz évben. Eredetileg Caldara (1670? – 1736) számára készült a szövegkönyv.

Bővebben…

Filológia: fenék, sőt…

1-friedrich_august_wolf

Friedrich August Wolf (1759 – 1824)

II. (Nagy) Frigyes (1712 – 1786) Poroszországának kultúrapártoló légkörében és támogatásával kerülhetett sor arra, hogy Friedrich August Wolf Hallében megkezdhesse a mai értelemben vett filológia szellemi megalapozását (a φιλολογία, filologia görög szó a tudás, érvelés szeretetét jelenti). A filológia tudománya eleinte szigorúan az antik irodalom és nyelv tanulmányozásával foglalkozott, még az „ősnyelv” megtalálását is célul tűzte ki.

A következő generációhoz tartozó August Böckh (1785 – 1867), akinek neve onnan is ismerős lehet nekünk, hogy részt vállalt Mendelssohn (1809 – 1847) 1841-es, Antigone című kísérőzenéje (op.55) szövegkönyvének megformálásában (és két évre rá önálló tanulmányt is írt Antigonéről), arra tett kísérletet, hogy a tudomány kereteit kitágítsa. Álláspontja szerint a szövegvizsgálaton túl az antik kultúra teljességével kellene foglalkozni. Az ennek során elkövetett pontatlanságokat ellenfelei, például Johann Gottfried Jakob Hermann (1772 –1848) az egész álláspont megkérdőjelezésre használták fel. A két szembenálló filológiai ágat Wortphilologie-nek és Sachphilologie-nek nevezték el, azaz „szófilológiának” és „dologfilológiának”. Hasonlóan heves filológiai vita bontakozott ki a század második felében általános felfogás szerint akkor, amikor Nietzsche (1844 – 1900) 1871 decemberében publikálta első kötetét Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik (A tragédia születése a zene szelleméből) címmel[1], melyet ma jobban ismerünk az 1886-os kiadás címe alapján: Die Geburt der Tragödie. Oder: Griechenthum und Pessimismus (A tragédia születése, avagy a görögség és a pesszimizmus).[2]

2-nietzsche

Ám egészen más megvilágításba helyezi a történteket James Q. Whitman. Bővebben…