Beethoven kategória bejegyzései

A mirliton tánca

Az est egy későbbi szakaszában az egész társaság kisebb-nagyobb „mirlitonokkal” (nádsípokkal) fegyverkezett fel, és ezeken a kicsiny, színtelen hangú eszközökön, melyek némelyike cukorból készült, az orosz kürtzene hangzásvilágában előadta a Demofoon-nyitányt. A dobokat két palacsintasütő képviselte.

A Pierre Luc Charles Cicéri muralistánál 1818. március 20-án tartott összejövetelt, folytatja beszámolóját Moscheles (1794 – 1870), Beethoven (1770 – 1827) tanítványa, egy héttel később megismételték, amikor is a korábbi esten is jelen levő Cherubini (1760 – 1842) komolyabb szerepet is vállalt 1788-as operanyitányának parodisztikus előadásában.[1]

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Hans Mattauch 2001-ben lenyűgöző nyomozati szakaszt követően tárja fel a mirliton szó eredetét és kezdeti beáramlását a francia irodalomba. De la Motte grófnő (1756 – 1791) Inês de Castro (1320? – 1355) meggyilkolt „posztumusz” portugál királynéről írt szomorújátékával foglalkoznak Marie Anne de Vichy-Chamrond du Deffand márkinő (1697 – 1780) irodalmi levelei, melyek (szerencsénkre) jócskán elkalandoznak aktuális apróságok felemlegetése felé. Bővebben…

Reklámok

B–M-teszt

Gyerekkorunk igézetei között volt némely oktatónknak, rokonunknak az a beállítása, hogy Bruckner (1824 – 1896) és Mahler (1860 – 1911) művészete a legszorosabb rokonságban állnak egymással. Aztán ahogy felcserepedtünk, világossá vált előttünk ennek a feltételezésnek a megalapozatlansága. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy a két szerző ég és föld (csak abban a formában, hogy mindketten ég és föld), de világlátásuk és eszköztáruk teljesen eltér egymástól. És még egy kis időnek kell eltelnie annak belátásáig, hogy Mahler „tudott” Brucknerről, és kisebb-nagyobb szerkezeti megoldásokban éppúgy hasznát vette, mint Mozartét (1756 – 1791), Beethovenét (1770 – 1827), Chopinét (1810 – 1848), Wagnerét (1813 – 1883) és Brahmsét (1833 – 1897). Sem a „kilenc szimfóniás szerzők misztériumának” (átkának) tárgyalásába[1], sem maguknak a hatalmas műveknek az elemzésébe nem fogunk, és soron következő rejtvényünkből kihagyjuk a legismertebb „slágereket”:

Mindamellett a mélyben húzódó rokonság mellett a nagyság bemutatására is törekszünk.

megfejtések


[1] a kilencedik szimfónia átka

Shakespeare és Schubert

StathamHenry Heathcote Statham (1839 – 1924) elismert építész és szakíró volt, rá bízták az akkor még Encyclopædia Britannica írásmóddal írt című lexikon 11., 1911-es kiadása Építészet címszavának[1] megírását. Bach-hívő műkedvelő zeneértő is volt, orgonán is játszott. Mondhatnánk, kifogástalan életrajz. Műkedvelése azonban keserű műgyűlölettel párosult. Ő ajándékozta meg zenekedvelő közönségét a híres felismeréssel, hogy Wagner (1813 – 1883) gaz Beethoven (1770 – 1827) sírján.[2] Amikor a nála lényegesen békülékenyebb, szintén műkedvelő zeneértő, sir George Grove (1820 – 1900) által szerkesztett Zenei lexikon Schubert (1797 – 1828)-címszót is magába foglaló kötete megjelent, nagy erővel támadta meg. Suzannah Clark taglalja a kritikát. Nyilvánvalóan egyetlen szavunk sem lehet az ellen, hogy Statham kifogással él terjedelmi arányok ügyében, már a címszó megjelenése előtt is, 1881-ben. Egy lexikonnak tárgyilagosnak kell lennie, nem tükrözheti szerkesztője értékválasztását. Ha Bach (1685 – 1750) 5, Händel (1685 – 1759) 10 és Beethoven 50 oldalt „kap”, akkor bármennyire is szeressük Mendelssohnt (1809 – 1847) – Statham nem szerette, stílustalannak tartotta – , a neki szánt 60 oldal valóban túlzásnak (curious disproportionnak, „furcsa aránytalanságnak”) tűnik. Képzelhetjük Statham haragját, amikor az általa megvetett Schubert címszava még Mendelssohnénál is hosszabb lett. 1883-as fulmináns cikkében pontról pontra haladva, ahol a lexikon Schubertet nagyra értékelte, ő gyorsan lehúzta.[3] De még ez a kérlelhetetlenül szívós kritikus is megenyhül, ahol nem tehet mást, persze a maga aligha vállalható stílusában. Mint Julian Horton idézi, the two love songs by Schubert which are the most manly and healthy in tone are both inspired by Shakespeare’s words, viz. ʻHark the Lark!’ and ʻWho is Sylvia’ and it is remarkable how very English they are in spirit, the latter especially, azaz „Schubert legférfiasabb és legegészségesebb hangvételű két szerelmes dalát egyaránt Shakespeare szavai ihlették, úm. Halld! pacsirta és Szilvia, ki vagy, és figyelemre méltó, milyen nagyon angolok ezek szellemiségükben, kiváltképp az utóbbi”. Bár Horton példákkal támasztja alá, a korban gyakori forgolódás a „férfiasság” mint művészi kategória körül akkoriban más érzelmi töltetű volt, mint lenne manapság, a célozgatás az „egészségességre” még így is valamelyest bárdolatlannak tűnik. Meglehet, ezek a művek „angol szellemiségűek”, de ugyanígy német, osztrák, magyar és francia szellemiségűek is, sőt, nincs nemzet, melyhez ne szólnának. Nemrég, az „utóbbi” dalról szólva megpendítettük, hogy Schubert és Shakespeare (1564 – 1616) kapcsolata megérne egy kis külön részletezést. Teljesítsük ígéretünket! Bővebben…

Éji dalok Schubertről és Schoberről

Vannak műkedvelők, kiváltképp német földön, akik mások munkáiban csak azt szeretik, amit oda maguk helyeztek. Mint egyes rovarok, melyek testhőmérséklete nem elegendő kicsinyeik kikeltésére, más rovarok testébe helyezik petéiket… Ilyen emberek a kritikusok és barátok, akik önmagukban ártalmatlanok, de különösen veszedelmesek gyakorló művészekre. Közéjük tartozik Schober.

Grillparzer (1791 – 1872): levél Enkhez (1788 – 1843),
1837. október 26-án

Kecskeméti István (1920 – 1999) zenetörténész, az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárának vezetője az OSZK Híradó 1969. július-augusztusi számában a rendelkezésére álló rendkívül szűk helyen kultúrtörténeti fontosságú bejelentést tesz. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete megbízásából Turay Mihály – a színházi karmester (1884? – 1978) akkor 85. életéve körül jár[1], így valószínűbb, hogy fia jön számításba – magyar színházzenei anyagot kutat ömlesztett nyomtatványokban…  Bővebben…

Szöktetés Salamancából és oktett

„Beethoven (1770 – 1827) 1799-ben elkezdett és 1800-ra befejezett, az utolsó római császárnénak, Nápolyi és Szicíliai Mária Teréziának (1772 – 1807) ajánlott op.20-as Szeptettjét már többször is emlegettük” – kezdődött egy nagyon régi beszámolónk, melyben Schubert D803 op.166-os F-dúr oktettjére is kitértünk. A gyorsan, 1824 tavaszára elkészült művet a kitűnő klarinétos, Ferdinand Troyer (1780 –  1851), Rudolf főherceg (1788 – 1831) intézője rendelte meg azzal, hogy Beethoven Szeptettje szolgáljon az összeállítás és a mű hangulata alapjául. (A szigorúbb John Michael Gingerich azonban arra mutat rá, hogy a megrendelésnek ez a kitétele máig sem bizonyított.[1]) Ma hasonló „kitérés” a mellékcélunk azok után, hogy a fő célunkon túljutottunk.

Kupelwieser (1796 – 1862) két rajza Schubertről (1797 – 1828) 1813-ból és 1821-ből. Az első feltételezett.

Bővebben…

B2-teszt

zongoraBeethoven (1770 – 1827), hosszas előzetes munkálatokat követően, op.19-es B-dúr zongoraversenyét 1793 és 1796 között komponálta, míg az op. 15-ös C-dúrt 1794-96-ban, részben párhuzamosan a B-dúrral. A C-dúr versenyt valamivel később fejezte be, de, mint már Alexander Wheelock Thayer (1817 – 1897) megállapítja, mivel később adták ki (mindkettőt még a bemutatójukhoz képest is jókora késéssel, 1801-ben), a hagyományos sorszámozás a C-dúrt mondja elsőnek, a B-dúrt másodiknak.[1] Általános megítélés szerint a két versenymű hangzásvilága „ég és föld”, de bennem kétségek élnek ez iránt. Ezért (illően hosszú idő után az első Beethoven-tesztünk után) kis próbát javaslok. Tíz jellemző részletről próbáljuk megállapítani hovatartozásukat (mű és tétel)!

megfejtések


[1] http://ludwig0van0beethoven.tripod.com/pianohist_e1.htm

Széljegyzet

„Pászmába gyűrte létem porát bősz idő.” Miért iszonyú ez a képzeletbeli verssor? Kezdjük a bírálatot színtisztán értelmi alapon! A „létünk” mint olyan, tanultuk, lehet „ontologikus”, azaz együtt mozgó, a világra reflektáló, és lehet „ontikus” – itt valamiért szegény követ hozzák … Bővebben…

Két élet hasábokban

hasc3a1b

(kattintással nagyítható)

Brahms életéről és élete első vonóshatosáról

Schumann (1810 – 1856) 1853-ban kitűnő érzékkel fedezte fel az ifjú Brahmsban (1833 – 1897) a zsenit. Brahms apjának, a zenei képességekkel szintén megáldott Johann Jakob Brahmsnak (1806 – 1872) az ifjút „a múzsák kegyeltjeként” jellemezte.[1] Azonban a kiváló zeneesztéta, Jan Swafford találgatása, hogy Schumann érdeklődése fiatal tehetségek, így a szerinte „lányos külsejű” Brahms iránt is, egyéb töltetekkel is bírt, nem több rosszul sikerült polgárpukkasztásnál.[2] Ebben az évben ismerkedett meg Brahms a Düsseldorfban élő Schumann családdal. Abban a rajongó odaadásban, amellyel Schumann lánya, Eugenie Schumann (1851 – 1938) a hozzájuk sokszor és sokáig ellátogató komponista lélegzetelállító tornamutatványait leírja, ha életrajzi okokból szerelmet nem is következtethetünk, rajongó szeretetet igen.[3] Anyja, a zeneszerző-zongoraművésznő Clara Schumann azonban szerelemre lobbant. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, meddig ment el a mindkettejükben fellángoló érzés. Schumann halála után a család Brahms társaságában Svájcba látogatott. Brahms nyilvánvalóvá tette, hogy nem venné feleségül Clarát, bármennyire is szereti.

Ebben a jelentős életkori különbség nem biztos, hogy szerepet játszott. Brahms számára a minta ismerős volt, anyja, Johanna Henrike Christiane Nissen (1789 – 1865) tizenhét évvel volt idősebb Brahms apjánál.

Ezt követően kapcsolatuk lazult, de soha nem szűnt meg, sőt, újból és újból felizzott. Eugenie életében utoljára anyja sírjánál látta Brahmsot.[4]


A másik nő, aki meghatározó szerepet játszott Brahms életében, Agathe von Siebold szopránénekesnő volt. 1858 nyarán ismertették össze őket közös barátaik. Szeptemberben Clara keserűen vette észre, hogy kart karba öltve sétálnak. Meg volt győződve róla, hogy a szép hangja csábította el Brahmsot.[5]
Azokban az években Brahms kudarcot kudarcra halmozott, melyek közül legkeservesebb az 1858-ban komponált I. (d-moll) zongoraverseny (op.15) jéghideg fogadtatása volt. Tragikus kezdő taktusaiban, mint barátai megerősítik, Schumann halálát gyászolja[6]:

Érzéseiről később tőle szokatlan kitárulkozással számol be barátjának, az Angliában befutott zeneszerző-karmester-baritonistának, Henschelnek (1850 – 1934). Őt nem zavarja egy-egy kudarc után az üres lakásába hazatérni, sőt. Hiszen tisztában van bukott darabjai értékével és jövőjével; de annak puszta gondolatától is, hogy egy őt szerető hitves elkezdje vigasztalni és bátorítani, máris a pokolban érzi magát.

Clara Schumann (1819 – 1896) és Agathe von Siebold (1835 – 1909)

A tőle emiatt idővel eltávolodó Agathével még nyíltabban közli, hogy nem óhajtja béklyóba verni magát. De szerelmük a II. (G-dúr) vonóshatos (op.36) 1864-65-ös komponálási időszakában még töretlen, olyannyira, hogy Brahms a keresztnév „megkomponálható” betűiből (A-G-A-H-E) a nyitótétel fontos témáját állítja elő:

És így már majdnem a második témánknál vagyunk.  Bővebben…

Híradások a halálról

Trois grands lys Trois grand lys sur ma tombe sans croix
Trois blancs lys poudrés d’or que le vent effarouche
Arrosés seulement quand un ciel noir les douche
Majestueux et beaux comme sceptres des rois…

Apollinaire (1880 – 1918): Le suicidé (1900 – 17)[1]

Három szép liliom jeltelen síromon
Három aranyporos liliom mit a szél ver
S nem öntöz csak az ég zord zápora vizével
Három büszke jogar tündöklik csillogón…

Az öngyilkos. Rónay György (1913 – 1978) fordítása[2]

Muszorgszkij (1839 – 1881) A halál dalai és táncai című ciklusát 1875 és 1877 között komponálta Golenyiscsev-Kutuzov (1848 – 1913) verseire. (A költő 1873-tól volt jó barátja.[3]) A megrázó mű mindig is az orosz fatalizmus dédelgetett kedvence volt. Muszorgszkijnak nem volt kenyere a hangszerelés, így többen úgy gondolták, leghelyesebb lenne zenekari kísérettel ellátni a dalciklust. Sosztakovics (1906 – 1975) nem volt megelégedve az eredménnyel, ezért 1962-ben a maga kezébe vette az ügyet. Nemcsak meghangszerelte a művet, de ki is bővítette azt. Az eredményül kapott sötét tónusú kompozíció, ha lehet, az eredetinél is drámaibb hatású.

Bővebben…

Prokofjev és utolsó szimfóniája

Mikor Prokofjev 1918. májusában úgy gondolta, inkább külföldön próbálna szerencsét, Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij (1875 – 1933) közoktatásügyi népbiztos ezt a választ adta neki:

Ön forradalmár a zenében, mi forradalmárok vagyunk a valóságban. Együtt kellene működnünk. De ha Amerikába kíván menni, nem állok az útjába.

Sztravinszkij (1882 – 1971) ismert nyilatkozata, melyben saját maga után a legnagyobb kortárs orosz zeneszerzőnek (az ő érett kori műveivel máskülönben nem rokonszenvező) Prokofjevet mondta, valamelyest visszhangozza azt az esetet, amikor az angol zeneművész, Philip Cipriani Hambly Potter (1792 – 1871) kérdésére, hogy ki Beethovent (1770 – 1827) leszámítva a legnagyobb élő zeneszerző, a megkérdezett Beethoven Cherubinit (1760 – 1842) jelölte meg[1]. A világos párhuzam a válasz „biztonsága”: mindkét zeneszerző olyan „másodikat” jelölt meg, akivel alapvető stiláris okokból nem álltak konkurenciában.
Akármennyire is rá szegeződött a világ szeme, felmerülhet, miképpen fordulhatott elő, hogy Prokofjev hosszú időn át ki-be látogatott nem kevéssé veszélyes hazájába, míg végleg haza nem települt. Magyarázatul azt adják meg forrásaink, hogy nem állt szemben a rendszerrel, mi több, a zeneművészet „utazó nagykövete” volt; más kérdés, hogy 1939 után ilyen funkcióra nem volt szükség többé (és azt követően Prokofjev soha nem is ment külföldre).[2] Ráadásul Prokofjev san franciscói útja nem volt sikeres, mi több, bántotta őt, hogy még mindig „fenegyereknek” tekintik, ami tizenöt évvel korábban még igaz volt, addigra azonban már, a maga szavaival, a háta mögött hagyta. Sztravinszkij gigászi tehetsége addigra mozdíthatatlanul beágyazódott, vele képtelen volt felvenni a versenyt. 1929-től a későbbi korok embertelenségeihez viszonyítva türelmesnek mondható Lunacsarszkijt elmozdították posztjáról, és a zenei élet irányítását a RAPM (Российская Ассоциация Пролетарских Музыкантов, Proletár Zenészek Oroszországi Egyesülete) vette át. Akkor még nem lehetett sejteni, hogy a kulturális életet ekkortájt behálózó hasonló irányító szervek brutalitása éppen az egész rendszer végső elfajulásának előhírnöke. Ezt Prokofjev sem vette észre, a mindenfelől jelentkező kritikusi értetlenség rovására írta, de a nemtelenül támadó magatartás annak ellenére folytatódott, hogy otthoni barátai védelmükbe igyekeztek venni őt. A tragikus sorsot ért Vszevolod Emiljevics Mejerhold (1874 – 1940) – mindhiába – egyenesen „a mi előretolt nyugati helyőrségünknek” nevezte őt. (Akaratlanul is bizonyos alappal.) De ezek a jelek nem tántorították el az egyre mélyebb honvágytól szenvedő Prokofjevet a végleges hazatéréstől. Végtére is, aki a nyugvópontot, a biztonságot keresi az életben, szembesülve például a párizsi közönség napról napra változó szeszélyével[3], vágyakozásában hajlamos éppen a biztonsági kockázatok jeleit elhessegetni magától. És bár a harmincas évek elejétől a Keresztény Tudomány (Christian Science) híve lett, melyhez élete végéig ragaszkodott, ez nem akadályozta meg abban, hogy hazatérve, a túlélés érdekében, tömegdalok sokaságával[4], Sztálint (1878 – 1953) dicsőítő pohárköszöntővel (Zdravica, op.85, Sztálin 60. születésnapjára) ne vegye ki részét az általános elnyomásból.

Bővebben…

Kővölgyek és Stendhal szíve

– Prenez garde, mon enfant, à ce qui se passe dans votre coeur,
dit le curé fronçant le sourcil

Stendhal (1783 – 1842): Le Rouge et le noir (1830).
VIII. Petits événements[1]

– Vigyázz, gyermekem, hogy mi történik szívedben,
– mondá a plébános, szemöldökét összeránczolva.

Vörös és fekete. VIII. Kis események.
Salgó Ernő (1873 – 1946) fordítása (1905)[2]

A természet nem ruházta fel azzal a nagy ívű, termékeny tehetséggel, amely olyan elbeszélésfajtákhoz szükséges, melyben az író alkotta szereplők természetes könnyedséggel jelennek meg és mozognak az akció megkövetelte irányokban.

Charles-Augustin Sainte-Beuve (1804 – 1869) a Vörös és feketéről. Stendhal úr összes művei. Megjelent két részben a Le Moniteur 1854. január 2-ai és 9-ei számában.

Csak belső történésekre van szeme, gondolatmenetekre, érzésekre. Stendhal pszichológus: könyvei az emberi szív történetét mutatják be.

Hippolyte Adolphe Taine (1828 – 1893): Stendhal (Henri Beyle). Nouvelle Revue de Paris, 1864. március[3]

Stendhal a szív fürkészője volt. Amint fordítója írja a Vörös és feketéhez írt előszavában,

egyízben valaki megkérdezte tőle, mi a foglalkozása? „Az emberi szív megfigyelése”, felelt Stendhal. A kérdezősködő sietett odábbállani, azt vélve, hogy e minősítés alatt rendőrkémet kell értenie, holott Stendhal valóban azt említette, a mi írói természetét a legközelebbről jelöli meg és a mi legnagyobb jogczíme az elismerésre.[4]

Igen, a szív… Bár Stendhalt nem a szíve vitte el, hanem egy szélütés, mely Párizs utcáin barangolva vette le a lábáról, és melyet csak néhány órával élt túl[5], a szív nagy kutatója fiatal korában halálközeli élményen ment át a firenzei Santa Croce (Szent Kereszt)-bazilikában.  Bővebben…

Brahms Mikronéziában

Лемносский бог тебя сковал
Для рук бессмертной Немезиды
Свободы тайный страж, карающий кинжал,
Последний судия позора и обиды.

Пушкин (1799  – 1837): Кинжал (1821?)[1]

Kit Vulkán edzett jó előre
S a Nemezis kezébe tett:
A bosszú kése vagy szabadság titkos őre,
Bírák bírája bűn és jogtiprás felett!

Puskin: A tőr
Franyó Zoltán (1887 – 1978) fordítása (1949)[2]

Puskin a versben Kotzebue (1761 – 1819) gyilkosának, a vers írásakor már kivégzett Karl Ludwig Sandnak (1795 – 1820) állít emléket. A költő és drámaíró Kotzebue-t Beethoven (1770 – 1827) lángelmének tartotta.[3] Mint erről már írtunk, a Pesti Német Színház 1812. február 9-ei megnyitására komponált két fontos kísérőzenéjének, a Magyarország első jótevőjének – Szent Istvánról (967? – 1038) – (op.117) és az Athén romjainak (op.113) a szövegét Kotzebue írta.

A diplomata Kotzebue különös életének és halálának rövid felvázolásával kezdjük mai kis összeállításunkat. Bővebben…

A zubbonytól az alvadászig (Beethovenen át)

Ülj mellém a kandallóhoz,
  Fel van szítva melege;
Csobáncz-várról, édes-kedves,
  Im! halljad, egy agg rege

Kisfaludy Sándor (1772 – 1844): Csobáncz (1802-3)[1]

Csobánc vára és Csobánka

Nem tisztázott, hogy oszmán-török vagy szerb-horvát közvetítéssel lett nálunk előbb „zubon”, majd a magyarosabb csengésű „zubbony” az eredetileg arab جُبّة, dzsubba, „pamut alsóruha” jelentésű szó. Ugyancsak bizonytalan, hogy a számos szóba jövő környező nyelv melyikétől kaptuk ugyanebből az arab szóból a „subát”.[2] Magát az arab szót a ج ب ب, dzs-b-b, „vágni” gyökre vezetik vissza, mely azonban nem a szövet szabászatára utal, hanem ciszterna metszésére, mely körbe fogja ölelni a vizet, mint zubbony a testet.[3] Bővebben…

Beethoven kis darabjainak nagy viszontagsága

Beethoven (1770 – 1827) bagatelljeit már érintettük egy tágabb összefoglalónkban. Ott a három nagy sorozatból csak kettőről beszéltünk, a minden szempontból különleges középsőről, az op.119-esről nem. Ezt a mulasztásunkat pótoljuk ezúttal.  Bővebben…