Beethoven kategória bejegyzései

Szerencsétlen és szerencsés hajózások

Sőt a kétségbeesett hajómról is azt mondom: „glückliche Fahrt” – szerencsés utazás – és a kormányosnak egy jelzőt adok: „ruhige Bootsmann” – az én szenvedésem vonuljon szinte sejthetetlen és láthatatlan háttérbe: maradjon helyette a polgári „bon voyage”, hiszen a legnagyobb művészek úgyis tudják, hogy harmonikus műalkotás ennél többet nem bír el. Ha őszinte lennék: elnyelne a káosz, viszont a mélyérzésű olvasó a legszürkébb szavak mögött is sejti kedélyem legkeservesebb viharait.

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988): Arc és álarc (1962),
Kilencedik fejezet[1]

Goethe (1749 – 1832) 1796-ban egy kisebb jelentőségű pályatársának, Friederike Helene Ungernek (1741? – 1813) meleg hangú levélben köszöni meg a tőle kapott Zelter (1758 – 1832)-dalokat, melyeket a zeneszerző az ő verseire írt, és hozzá is teszi, hogy ezek után nem tudja magát visszatartani dalok publikálásától az az évi, Schiller (1759 – 1805) által kiadandó Musenalmanachban (Múzsa-évkönyv).[2]

Bővebben…

Hippokrene

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.

Hesiodos: Istenek születése
Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[1]

Houasse (1645? – 1710): A múzsák megmutatják Hippokrenét Pallas Athenének

Lóitató Budapest XII. kerületében

A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos egyik főművének legelejét látjuk, melyben, mint az invokáció egyik legősibb formájában a múzsákat emlegeti. Ez alkalommal a Helikon-hegy bűvös forrásával, Hippokrenével foglalkozunk. Bár a forrás nevének megfejtése nem nehéz: ἵππου κρήνη, hippu krene, „lóforrás”[2], ez alapján valamiféle „lóitató” eredetre gyanakodhatnánk, a mitológia igazsága erősebb. Mely nélkül kiszikkadna évezredek művészetének ihlete. Keletkezésére nézve szorítkozzunk a szikár tényekre, amelyekről sokan, például Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?), az egyik legnagyobb görög geográfus a Földrajzi feljegyzések VIII. könyve VI. fejezete is beszámol. Történt ugyanis, hogy Pegazus, mikor lendületet vett a Helikonra kaptatáshoz, patájával úgy rúgta meg az egyik sziklát, hogy abból (ehhez illő néven) Hippokrene, a tisztavizű forrás fakadt.[3] És bár a következő évezredek mint a költői ihlet forrására tekintenek rá[4], kezdjük áttekintésünket egy tragikus eseménnyel, mely itt történt. ΕΙΣ ΛΟΥΤΡΑ ΤΗΣ ΠΑΛΛΑΔΟΣ, Eis lutra tes Pallados, azaz Pallasz fürdőjéhez című nagyszabású himnuszában Kallimakhos (Kr.e. 305? – 240?) az eset leírását balladai hangot megütve kezdi: Bővebben…

Londoni, bécsi, jénai szimfóniák

Johann Nepomuk Kafka (1819 – 1886) korának megbecsült szalonzene-szerzője volt, néhány művét ma is előadják. (Nem áll rokonságban az irodalomtörténet meghatározó alakjával, bár szülőhelyeiket, Nové Město nad Metujít és Prágát csak 120 km választja el egymástól.[1])

Bővebben…

Istenek: nehéz út a megszületésig

A három bécsi klasszikus szerző véleménye egymásról népszerű betétje a bármelyikükről is szóló életrajzi feldolgozásoknak. Az ifjú Beethovent (1770 – 1827) mind Haydn (1732 – 1809), mind Mozart (1756 – 1791) nagyra becsülte, Mozartot Haydn és Beethoven valósággal istenítette (leszámítva Beethoven fenntartásait Mozart „frivol” operáival szemben), Haydnt is nagyra értékelte mind Mozart, mind Beethoven. Ez így természetes, legalább a zsenik tartsanak össze. (Ezekkel az értékítéletekkel mi is foglalkoztunk már.) A mester-tanítvány kapcsolat azonban ürmöt csöpögtetett Beethoven és Haydn baráti viszonyába, sajátos odi et amo hangulatot teremtve közöttük. Haydn művészi koncepciója mindvégig a szentírási értelemben vett talentumok kamatoztatása, azok tökélyre fejlesztése műveiben, míg Beethoven nem engedte meg magának a magánember és művész szétválasztásának luxusát. Haydn 1794-ben írt utolsó (Esz-dúr, HobXVI:52), Beethoven 1795-ben írt első (f-moll, op.2 Nr.1), Haydnnak ajánlott zongoraszonátájának Adagio tételei leírják az áthidalhatatlan különbséget a két felfogás között.

Bővebben…

Vivaldi és a császár

L’Abbate Antonio Vivaldi eccelentissimo Sonatore di Violino detto il Prete Rosso, stimato compositore de concerti, guadagnò ai suoi giorni cinquantamille ducati, ma per sproporzionata prodigalità mori miserabile in Vienna. 

Pietro Gradenigo (1695 – 1772): Commemoriali[1]

Antonio Vivaldi abbé, a legkiválóbb hegedűművész, akit „rőt papnak” is neveztek, concertók elismert szerzője, mint napjaiban mondták, ötvenezer dukátot is megszerzett, ám túlzott tékozlása miatt nyomorban halt meg Bécsben.

(Emlékiratok)

Vivaldi (1678 – 1741) op.9-es, La Cetra („A kithara”, „A citera”) címmel írt, 12 hegedűversenyből álló sorozatát Michel-Charles Le Cène (1684 – 1743) amszterdami kiadójánál jelentette meg 1727-ben.[2] Amikor felróják neki, hogy a sorozattal meg sem tudta közelíteni az 1725-ben szintén Amszterdamban kiadott, az op. 8-as Il cimento dell’armonia e dell’inventione („A harmónia és találékonyság erőpróbája”) sorozat első négy hegedűversenyének, A négy évszaknak a népszerűségét, megfeledkeznek Vivaldi praktikus megfontolásáról, hogy anyagilag jobban jár saját terjesztéssel, és kiadókra éppen a nehezebben terjeszthető (azaz gyengébb) műveit bízta. Az op. 9-es sorozat címe akkortájt népszerű összefoglaló név volt. A legismertebb közülük a zeneszerzőként az öccsénél, Benedetto Marcellónál (1686 – 1739) jóval jelentéktelenebb Alessandro (1669? – 1747) hat concertóból álló, 1738 körül, Eterio Stinfalico nűvésznévvel Augsburgban kiadott op.6-os sorozata.[3] (A testvérpár egyúttal jelentéktelen jogász is volt, de közülük csak Alessandro volt jelentéktelen matematikus is.) A műkedvelő zeneszerzők életművének üde frissessége és kedves felelőtlensége járja át Alessandro Marcello sorozatát.

Bővebben…

Metastasio boldog évszázada

Ne’ giorni tuoi felici
ricordati di me!
Perché così mi dici,
anima mia, perché?

Boldog napjaidban is
emlékezz rám!
Miért mondod ezt nekem,
lelkem, miért?

Metastasio (1698 – 1782): L’Olimpiade (Olimpia), I/10[1]

Metastasio, joggal kijelenthetjük, minden idők legsikeresebb librettistája volt. Nem kizárólag operákat komponáltak műveiből, hanem kantátákat és különféle ünnepi játékokat. Opera seria-szövegkönyveinek száma huszonhét, ami szerénynek tűnhet, ha egy-egy barokk zeneszerző operáinak számával vetjük egybe – Händel (1685 – 1759) például negyvenkettőnél állt meg –, de ha (a matematikusok szóhasználatával) multiplicitásokkal együtt számoljuk, akkor több mint ezer operát találunk, melynek ő írta a szövegét. Költőóriásként tisztelték Európa-szerte, nemcsak Itáliában, de elsősorban Franciaországban. Legnagyobb műve, közmegegyezés alapján, az 1733-ban írt Olimpiade (Olimpia), mely ugyan  történetben az olimpiai játékot háttérbe szorítja a szerelmi vonulatok melett, német nyelvterületen mégis hangsúlyozottan Olimpiai játékok címen adták elő. A szövegkönyvnek több mint ötven megzenésítője akadt a megírását követő bő száz évben. Eredetileg Caldara (1670? – 1736) számára készült a szövegkönyv.

Bővebben…

Filológia: fenék, sőt…

1-friedrich_august_wolf

Friedrich August Wolf (1759 – 1824)

II. (Nagy) Frigyes (1712 – 1786) Poroszországának kultúrapártoló légkörében és támogatásával kerülhetett sor arra, hogy Friedrich August Wolf Hallében megkezdhesse a mai értelemben vett filológia szellemi megalapozását (a φιλολογία, filologia görög szó a tudás, érvelés szeretetét jelenti). A filológia tudománya eleinte szigorúan az antik irodalom és nyelv tanulmányozásával foglalkozott, még az „ősnyelv” megtalálását is célul tűzte ki.

A következő generációhoz tartozó August Böckh (1785 – 1867), akinek neve onnan is ismerős lehet nekünk, hogy részt vállalt Mendelssohn (1809 – 1847) 1841-es, Antigone című kísérőzenéje (op.55) szövegkönyvének megformálásában (és két évre rá önálló tanulmányt is írt Antigonéről), arra tett kísérletet, hogy a tudomány kereteit kitágítsa. Álláspontja szerint a szövegvizsgálaton túl az antik kultúra teljességével kellene foglalkozni. Az ennek során elkövetett pontatlanságokat ellenfelei, például Johann Gottfried Jakob Hermann (1772 –1848) az egész álláspont megkérdőjelezésre használták fel. A két szembenálló filológiai ágat Wortphilologie-nek és Sachphilologie-nek nevezték el, azaz „szófilológiának” és „dologfilológiának”. Hasonlóan heves filológiai vita bontakozott ki a század második felében általános felfogás szerint akkor, amikor Nietzsche (1844 – 1900) 1871 decemberében publikálta első kötetét Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik (A tragédia születése a zene szelleméből) címmel[1], melyet ma jobban ismerünk az 1886-os kiadás címe alapján: Die Geburt der Tragödie. Oder: Griechenthum und Pessimismus (A tragédia születése, avagy a görögség és a pesszimizmus).[2]

2-nietzsche

Ám egészen más megvilágításba helyezi a történteket James Q. Whitman. Bővebben…

Csalogány-szonáta

Holz Károly, Beethoven egyik meghitt famulusának előadása szerint (v. ö. Thayer IV.) a nagy zeneszerző csak ezen a hangversenyen jutott arra a felfedezésre, hogy Rode nem is muzsikális művész. Az Adagio 34-36. ütemében a francia hegedűművész zavarba jött, hibázott, és Beethoven, kinek ezalatt pauzája volt, mosolyogva legyintett a kezével és halkan így szólt: „Adieu, Rode, adieu!” Soha többé nem zenélt a francia hegedűssel.

Cserna Andor (1885 – 1933): Beethoven-breviárium. A zene kedvelői és a mester tisztelői számára (1921)[1]

Vallin

Vallin (1760? – 1835?): Ifjú hegedűvel. A kép feltehetőleg Jacques Pierre Joseph Rode-t (1774 – 1830) ábrázolja

Amint arról már beszámoltunk, Beethoven (1770 – 1827) 1812-ben Linzbe utazott, hogy elejét vegye Johann öccse (1776 – 1848) és Therese Obermeyer (1787 – 1828) házasságkötését (próbálkozása sikertelen volt). Az alkotóereje teljében levő mester itt fejezte be VIII. szimfóniáját (op.93) és azt követően a helyi Kappellmeister felkérésére egy gyászünnepségre megkomponálta négy harsonára azt a három Equalét (WoO30), melyet a tulajdon temetésén is előadtak.
Bécsbe visszaérve értesült róla, hogy a kor jeles hegedűművésze, Jacques Pierre Joseph Rode oroszországi turnéjából visszajövet Bécsben is megfordul.[2] Rode zenét is szerzett, mely árulkodik technikai ügyességéről, de nem állta ki, Vivaldival (1678 – 1741) szólva, a harmóniai találékonyság erőpróbáját.

Bővebben…

Grál

Ha valamivel nem szabad foglalkoznunk, az a Grál. Szándékolt homályával, egyben ragyogásával a lehető legkönnyebben esett a bulvár áldozatául, de az ezt megelőző történelmi korszakot is a legapróbb részletességgel feltárták. Ebben természetesen a bulvárnak is szerepe volt, hiszen minden szemfényvesztésnek szüksége van az igazság kis magvára. Mégis foglalkozunk vele, csak azért, hogy egy sokadik spekulációt hozzátegyünk a már létezőkhöz. Bővebben…

Új kötelességek

Paul Valéry (1871 – 1945): La ceinture

…Cette ceinture vagabonde
Fait dans le souffle aérien
Frémir le suprême lien
De mon silence avec ce monde…

Az öv

…A kósza öv suhogva szálldos
Az esti lég leheletében
Megrázza végső kötelékem
Csendem mely odafűz még e világhoz…

Szabó Ferenc fordítása [1]

Kötelékekkel, szövevényekkel már foglalkoztunk, ezúttal, kisebb általánosításokkal, a kötelezettségekkel fogunk. Az indoeurópai bheue-, „lenni”, „lakni” gyök az alapja az óangol bondának, „háztulajdonosnak” és az óskandináv boandinak, „szabad parasztnak”, ám a középangolban ezt már a földbérlőkre használták, az angol-latin bondagium pedig „szolgaság”, a bondage „megkötöttség” a rabszolgaságig menően.[2] A puszta létezés (mely egykor lakást is magába foglalt) így vált rabsággá a nyelv könyörtelen, de észszerű fejlődésében. Az angol „férj”, husband szóban (és a husbandryban, melynek jelentése „gazdaság”, „jószággondozás”) a „ház” és a még korai, „lakó” értelmű band olvad egybe[3], és itt ne tűrjünk célozgatásokat az utótag „rabszolga” irányába tett természetes fejlődésére. Ugyanakkor az indoeurópai gyök szelíd, mondhatni filozofikus fejlődési ágat is talált magának az angol létige, a be irányában.[4]  Bővebben…

Homo beethovenicus

A tehetős iparos családból származó Johanna Reiß (1786? – 1868) 1805-től élt együtt Caspar Anton Carl van Beethovennel (1774 – 1815), Beethoven öccsével, majd 1806-ban, gazdag hozománnyal, melynek egy bécsi (alservorstadti) ház reménybeli öröksége is része volt, hozzá ment feleségül. Néhány hónapra a házasságkötés után megszületett fiuk, Karl van Beethoven.[1]

1 Rudolf_von_Alt_-_View_of_the_Alservorstadt,_1872

Alt (1812 – 1905): Alservorstadt látképe (1872)

Bővebben…

A XIX. század első napja: Ceres igazi ünnepe

Most, a Brexit lehetséges beköszöntése előtti napokban érdemes legalább egyetlen mondatban megemlékeznünk egy régi, ezzel ellentétes egyesülési folyamat záróaktusáról, az Egyesülési Törvény (Act of Union) életbelépéséről 1801. január elsején, amikor Nagy-Britannia (azaz Anglia és Skócia) Egyesült Királysággá egyesült Írországgal.[1]

Ugyanezen az emlékezetes csütörtökön jelent meg az első nyomtatott híradás Bécsben Beethoven (1770 – 1827) op.20-as Esz-dúr szeptettjéről.[2] Ekkor még, mondhatni, „kéz a kézben” járt a mester, Haydn (1732 – 1809) és tanítványa, Beethoven (ha zongoraműveiktől eltekintünk), ami stílusukat, kifejezési eszközeiket illeti: ugyanezen a napon jelent meg elragadtatott hangú párizsi kritika a Teremtés (Hob.XXI:2) karácsonyi bemutatójáról a Párizsi Operában. „A Naptól és a csillagoktól az apró rovarokig…”[3]

Bővebben…

Vörös Sünök, Beethoven és Brahms

0 studio 1964

Sardelli: Beethoven dolgozószobája a Schwarzspanierhausban

Tegnapi megemlékezésünkben többek között a kései Beethoven-vonósnégyeseket vizsgáltuk egy sajátos nézőpontból. A betegségből átmenetileg felgyógyult, de elcsigázott Beethoven 1825 októbere közepén költözött a bécsi Schwarzspanierhausba. Néhány napra rá, 27-én jelenik meg a hirdetés a Wiener Sammlerben (Bécsi Hírgyűjtő) az op.132-es a-moll vonósnégyes november 6-án esedékes bemutatójáról egy jótékonysági koncert keretében a híres Schuppanzigh Vonósnégyes csellistája, Joseph Linke (1783 – 1837) javára (napra pontosan tíz évvel később halt meg Beethovennél). Beethoven még a komponálás előtt megígérte Linkének, hogy „koncertáló”, azaz szólisztikus szerepű szólamot kap – ami azzal is összefügghet, hogy a megrendelő Nyikolaj Boriszovics Golicin nagyherceg (1794 – 1866) is csellójátékos volt.

A bemutató mellett előadták még a zeneirodalom azóta sem meghaladt zongorástrióját, az 1811-ben írt op.97-es B-dúr („Főhercegi”) triót, melyet Beethoven (a kitűnően zongorázó) nemes barátjának, Habsburg-Lotaringiai Rudolf János József René főhercegnek (vulgo: Rudolf, 1788 – 1831)[1] írt. A triót Linke mellett az első hegedűs, Ignaz Schuppanzigh (1776 – 1830) és a zenét is szerző zenetanár, Karl Maria von Bocklet (1801 – 1881) játszotta.

A három elsőrangú muzsikusból álló trió 1828. január 28-án Schubert (1797 – 1828) op.99 D898-as B-dúr trióját mutatta be szűk körben.[2] Ezúttal azonban a Beethoven-bemutató egy jelentéktelen mellékkörülményével foglalkozunk. Bővebben…

Evilág és túlvilág: a kései Beethoven

Még a IX. szimfónia (op.125) 1824. május 7-ei ősbemutatója előtt, Beethoven „hiperaktív” szakaszában, 1823. november 29-én kérte fel óvatosan a műkedvelő csellista, Nyikolaj Boriszovics Golicin nagyherceg (1794 – 1866) Beethovent három vonósnégyes megírására azzal, hogy az árat a szerző jelölje meg. Az elfoglaltsága miatt szabódó Beethoven ezt meg is tette, elvállalta a munkát, darabonként 50 dukátért, aranytartalma – kb. 50 × 3,5 g – alapján mai pénzben közel 2 millió Ft-ért.[1] Szép pénz kimondva, de sosem kapta meg a nagyherceg csődje miatt. Az örökösre, Karlra (1806 – 1858), Beethoven unokaöccsére szállt az összeg. A három kvartett az op. 127-es Esz-dúr, az op.132-es a-moll és az op.130-as B-dúr.[2]  Bővebben…

Verdi és Händel

1 Boszporusz 1740

a Boszporusz (és környéke) térképe 1740-ből

Händel (1685 – 1759) nem áll nagy természetjáró hírében, mint Beethoven (1770 – 1827) és az utána következő zeneszerző-nemzedékek sora. Ez nem jelenti azt, hogy a kezébe került természetleírásokat ne a legszínesebb „festőművészettel” jelenítette volna meg, melyek felsorolásszerű számbavétele is sok oldalt töltene meg. Különös szeretetet tanúsított a növényvilág iránt. A zöldellő táj látványa vagy emléke kiemelkedő művek megalkotására ihlette. Ezúttal négy „Verdi”-operaáriáját nézzük meg közelebbről. Bővebben…