Szófejtő kategória bejegyzései

Kamcsatka rejtélye

tengerifű

A камка a tengerifűfélék családjába tartozó tengerifű nemzetség. Neve ezúttal nem arra utal, hogy tengeren át szállították (bár ez természetesen szintén előfordulhat), hanem arra, hogy valóban tengerparton él.

kamka, eredeti értelmében

Kiszárítva alkalmasnak bizonyul szövet előállítására, melynek orosz neve камчатная ткань[1], az ebből készített kaftán vagy köntös, tudjuk meg Маkszimilian Romanovics Faszmertől (Max Julius Friedrich Vasmer, 1886 – 1962), a камчатка[2]. De az, hogy ebből miként keletkezett a hatalmas, 472 300 km²-es területű távol-keleti térség (a legnagyobb területű kelet-ázsiai félsziget)[3] neve, csavaros, és egy kis nyomozást igényel. Alekszandr Ivanovics Popov (1899 – 1973) nagyszabású tanulmánya kínos, wagneri feszültségteremtéssel vezet rá bennünket a megoldásra. Bővebben…

Reklámok

A limonion és a faalma

A limoniont részletesen tárgyalja id. Plinius (23 – 79) A természet históriája XX. könyve XXVIII. fejezetében. Egyebek közt megtudhatjuk, hogy levelei gyógyítják az égési sebeket, egy acetabulumnyi mag (ezzel a szóval már találkoztunk) hasznos vérhas ellen, és répa gyökerével készített főzete foltokat szed ki a ruhákból. Vad hajsza indult az utókorban, esetünkben is, kiderítendő, melyik növényről lehet szó. Három keveredik gyanúba: az ólomgyökérfélék családjába tartozó egynyári sóvirág, a hangafélék családjába tartozó kereklevelű körtike (ez azonban erdei növény, és így a réti virágok sorában tárgyalt limonionnal nehezen hozható kapcsolatba), továbbá az őszirózsafélék családjába tartozó kövér üszögőr.

egynyári sóvirág, kereklevelű körtike, kövér üszögőr

Bővebben…

Mi újság a futrinka végbelében?

vörös kínafa

Kína százharmincnégy füvészkertjének[1] látogatói minden bizonnyal találkoznak a kínafával, ám amikor a portugál alkirály, Luis Jerónimo Fernández de Cabrera Bobadilla Cerda y Mendoza Chinchón (1586 – 1647) feleségét, Anna Condeza de Chinchón (1599 – 1640) grófnőt 1638-ban a kínafa kérgéből készült orvossággal kigyógyították maláriájából (és ami után a gyógymód hatalmas népszerűségre tett szert Európa-szerte), ezt a buzérfélék családjába tartozó dél-amerikai növényt aligha ismerhették Kínában. A nemzetség tudományos nevét, a Cinchonát Linné (1707 – 1778) adta, tehát se Kínáról, se a helyi névből, hanem a kigyógyított grófnő férjének spanyol birtokáról. A közönséges „kínafa” név ugyanis a kecsua quina-quinából ered, melynek jelentése „a kérgek kérge”, ez a helybéliek által szentként tisztelt, legendákkal övezett csodaszer. Amennyire ez nyomon követhető, az ecuadori Loja szülötte, Pedro Leyva, a neves inka orvos tárta fel a titkot vagy Juan López jezsuita misszionárius (így terjedt el a „jezsuita kéreg”, „jezsuita por” elnevezés), vagy Loja spanyol kormányzója, Juan López de Cañizares előtt az 1630-as években.[2] II. Károly (1630 – 1685) háziorvosa, sir Robert Talbor (1642 – 1681) nemcsak a királyt kúrálta ki, de a francia udvarban is sikereket ért el. Amikor a tudására féltékeny francia orvosok kérdőre vonták, mit tud a lázról, ezt válaszolta: You gentlemen may explain the nature of fever; but I can cure it, which you cannot (uraim, önök magyarázhatják a láz természetét, de én gyógyítom is, amire Önök képtelenek).[3] Bővebben…

A karambola, rokonai és a karambol

1 Et factus est sermo Domini ad me, dicens:
2 Quid est quod inter vos parabolam vertitis in proverbium istud in terra Israel, dicentes: Patres comederunt uvam acerbam, et dentes filiorum obstupescunt?
Ez18[1]

1 És lőn az Úr szava hozzám, mondván:
2 Mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani Izráel földjén, mondván: Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele?
Ez18[2]

karambolavirág

James Cook kapitány (1728 – 1779) útjairól színes beszámolókat készített. Ezeket összefoglalóan The Voyages of Captain James Cook Round the World: Printed Verbatim from the Original Editions, and Embellished with a Selection of the Engravings, azaz James Cook kapitány utazásai a világ körül, szó szerint az eredeti kiadásokból nyomtatva és válogatott metszetekkel díszítve címmel tette közzé, melyek még nagyobb útleírás-gyűjtemények alapjául szolgáltak.

Első útja (1768-1771)[3] Batáviába, azaz a mai Jakartába is elvezetett, amint erről a leírás XI. fejezete beszámol.

Batávia (Jakarta) 1780-ban

A térség számunkra különösen érdekes és egzotikus gyümölcseiről, fogyasztható terméseiről is hosszú listával szolgál. (Az, hogy keveri a kókusz és a kakaó nevét, nem az ő hibája. Ennek okával már foglalkoztunk.) Egy csoportban tárgyalja azt a három gyümölcsöt, amelyet ma közelebbről is megnézünk. Bővebben…

Wagner, Schopenhauer és Freud álmai

O laß den Traum, an den der Jüngling glaubte,
Vergiß, wo frische Alpenrosen stehn,
Der deutschen Freiheit Rose, die bestaubte!

Herwegh (1817 – 1875): Gedichte eines Lebendigen, I / 2. (1841)
An A. A. L. Follen in Zürich als er nach Deutschland übersiedeln wollte[1]

Ó, hagyd az álmot, az ifjúi reményt,
Felejtsd, hol virít a friss alpesi rózsa,
Német szabadság – hiába kaptál nektárfényt!

Egy élőlény versei, I/2.
A zürichi August Adolf Ludwig Follenhez (1794 – 1855), hogy Némethonba költözött

Amint a nagy wagnerológus (és wagneriánus) Stephen Moss felidézi, 1854-ben került sor Wagner (1813 – 1883) életének legnagyobb eseményére, már ahogy ezt később ő maga látta és láttatta: barátja, a költő Herwegh ekkor hívta fel figyelmét Schopenhauer (1788 – 1860) munkásságára.[2] A hatás kivételes és elhatározó volt – írta Wagner. Ez a hatás nem merült ki az érett Wagner műveit átjáró humanizmusra, de a mélyben húzódó filozófiai alapra sem az álmok, a megváltás, a tudás, a gondolat körül, melyeket szellemi mesterétől vett át. Helyesebben: mélyített el, hiszen, mint maga is megjegyzi, itt „egymásra találásról” volt szó (mint Karl Siegfried Guthke megjegyzi, az életben, test szerinti valójukban ilyen találkozásra soha nem került sor[3]), és ezek a gondolatok Wagnert korábbi műveiben is foglalkoztatták. Bővebben…

Mazsola

– Géza, ne torkoskodj – szólt rá a középső fiára az asszony.
A gyerek az asztal közepén levő kalácsból csipegette ki titokban a mazsolát s most restelkedve húzta le a fejét a válla közé.

Móricz Zsigmond (1879 – 1942):
Árvalányok (1917), V. fejezet[1]

A mazsola etimológiáját futólag már érintettük. Ezúttal tágabb összefüggéseit járjuk körül. Bővebben…

Kohlrabi és Kohlrabe: fehéren-feketén

A brokkoli és a bróker összefüggéseit vizsgáló rövid oknyomozásunkban már érintettük a káposztafélék családjának illusztris tagjait: a brokkolin kívül a karfiolt és magát a káposztát. Néhány további családtag vizsgálata látszólag elkerülhetetlen, ha közelebb akarunk férkőzni a holló rejtélyéhez (mellyel, érintőlegesen, szintén foglalkoztunk már). Bővebben…

Ebkolbász máltaigombával és fojtogatással

Tegnapi rövid szongáriai összeállításunkban közelebbről az onnan elterjedt cselőpókot vizsgáltuk meg, de ez távolról sem jelenti azt, hogy más, szintén szívpezsdítően egzotikus élőlények ne származnának erről a varázslatos helyről. Szibéria, Irán, Kína egyes tartományaiban (például Szongáriában) és a „sztánok” háromszögletű nagy területén őshonos az ebkolbász. Tudományos neve körül zsibongást hallunk. Ezt megpróbáljuk mihamarabb tisztázni. Kalandnak nézünk elébe. Bővebben…

Szongária pókjáról és történelméről

Határ szövegei, mint mondtam, ismeretekből építkeznek. Ha tehát azt látjuk, hogy a természetről szóló közlései elképesztő tájékozatlanságról árulkodnak, nem érhetjük be annyival, hogy ezekben a dolgokban kevésbé jártas. Mondok néhány példát. A Vágyélet című példázat főszereplője egy pók, melynek sikerül hatvanéves korára léggyé változnia. „Ekkor egy temérdek szongária-pók ereszkedett rá a hálóra nagy-gázolva…” – folytatódik a mese. Csakhogy a szongáriai cselőpók, mely egyébként csakugyan a legnagyobb pók errefelé, sohasem ereszkedik le sehonnan, mert a homokba vájt üregekben él, és oda behulló rovarokat ragad meg impozáns rágóival…

Bodor Béla (1954 – 2010): Szélhárfaszóló, vonós intermezzókkal[1]. Kritika Határ Győző (1914 – 2006) A Karkasszban (2000) című kötetéről (2003)

A farkaspókfélék családjába tartozó szongáriai cselőpók valóban szongáriai, de kicsit bizonytalan, mitől cselő. Bodor Béla helyesen állapítja meg, hogy a legnagyobb magyar pók, és életmódját is hűen írja le. Bizonyos tekintetben tehát megállja helyét a kolozsvári születésű kolozsvári Kolosváry Gábor (1901 – 1968) arachnológus 1931-ből származó képes beszéde, amelyben a szongáriai cselőpókot „a mi madárpókunknak” mondja.[2] Ugyanő rendkívül részletes tanulmányt is közöl a szongáriai cselőpókról.[3] Valójában a madárpókok nem közvetlen rokonai a farkaspókoknak (külön családot alkotnak), termetük is jóval nagyobb. Mint minden pók (minden élőlény), a szongáriai cselőpók sem keresi a bajt se magának, se nekünk. Marása nem kellemes ugyan (a lódarázséhoz hasonlítják), de ezt csak nagyon kevés túlbuzgó természetbúvár támaszthatja alá. Védett fajjá nyilvánítják 2000 Ft eszmei értékkel, bár nem ritka állat. (Feltehetően azt akarják az intézkedők, hogy ne is legyen az. Sok emberben lobban beteges gyilkossági szándék pókok ellen.[4]) Futótűzként terjed, hogy a szongáriai cselőpók harapásával erős mérget, cardiotont juttat áldozata szervezetébe. Bővebben…

Egy szél megszelídül

Jó szelet is küldött számukra bagolyszemü Pallasz,
jólfúvó Zephüroszt, mely a borszinü tengeren át zúg.

Homeros (Kr.e. VIII. sz.): Odysseia, II
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Rembrandt (1606 – 1669) (?): Pallas Athene vagy Fegyveres portréja 1655(?)

A négy égtáj szeleinek kisebb istenségeit, a Ἄνεμοι-t (Hanemoi, „szelek”) Eos hajnalistennő szülte a csillagok atyjának, Astraiosnak, aki történetesen a férje is volt; és bár mindannyian kicsinek születünk a természet rendeléséből, a négy szél legalábbis hatalomban továbbra is kicsi maradt, mivel Zeus parancsa a szelek ura, Aiolos alá rendelte őket.[2] Figyelemre méltó, hogy a kérdés elvitathatatlan szakértője, a Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodos csak három gyermek születését említi ebből az alkalomból az Istenek születésében:

Asztraiosznak erőslelkű szeleket szül a Hajnal:
tisztító Zephürosz, Boreasz, sebesen tovaszálló,
és Notosz, istennő istentől szülte e hármat.

Trencsényi-Waldapfel Imre (1908 – 1970) fordítása[3]

A negyedik, Euros (fizikai értelemben is vehető) státusa bizonytalan: a keleti és a délkeleti szél istenének is tartják. Jelentősége kisebb volt testvéreiénél, őt ritkábban hívták segítségül a tengerészek.[4]

Adamantios Korais (1748 – 1833) szélrózsája az antik szóhasználatokkal (1796?)

Homeros azonban mindannyiukat felvonultatja, amikor Odysseus tutajának kalamitásait írja meg az V. énekben. Szintén Devecseri Gábor fordításában:

…így hányták a tutajt a futó szelek erre meg arra:
s hol Boreásznak dobta Notosz, hogy kényire hordja,
hol Zephürosznak az Eurosz, hogy kergesse előre.[5]

Bővebben…

Balzsamkörte, balzsamalma és a keserűség

On the morning of Wednesday, June 25th, we set sail for Isle Ornsay, with a smart breeze from the north-west.

Hugh Miller (1802 – 1856):
The Cruise of the Betsey (published in 1858)[1]

Június 25-én, szerdán reggel csípős északnyugati széllel tengerre szálltunk Ornsay szigete felé.

Hajósexpedíció a Betsyn (kiadva 1858-ban)

A tökfélék családjába tartozó keserű dinnye, más néven balzsamkörte óvilágszerte ismert növényből mára az egész világon elterjedt.[2] Szabályozza a vércukorszintet, de élvezete nagy óvatosságot kíván. A vércukorszint túlságosan leszállhat. Az emésztőrendszert irritálja, nagyobb mennyiségben fogyasztva (különösen a piros maglepel) mérgező: hányással, a máj megbetegedésével, sőt, halállal járhat.[3]

Mindamellett bizonyos állatkísérletek kedvező hatásokkal is kecsegtetnek. Egerek gyulladásait csökkenti[4], és Gyöngyösi Alexandra a Lois Marks Zucker (†2006?) és Theodore F. Zucker obezitológusokról elnevezett Zucker obese patkányokon végzett kísérleteiből azt is megtudjuk, a testsúlyt ugyan sajnos nem csökkenti, de javítja a szívfunkciókat[5].
Bármennyire is szívünkön viseljük e két emlőscsoport, az ember és a Zuckerekről elnevezett előhízlalt laborpatkányok egészségügyét, azok tippelnek helyesen, akik azt jósolják, a továbbiakban elkanyarodunk az élettantól. Bővebben…

Patentek patentjei, patinák és patenák

‘Oooh,’ said Bridget, ‘it’s the bachelor’s button! M. Poirot’s got the bachelor’s button!’
Hercule Poirot dipped the small silver button into the fingerglass of water that stood by his plate, and washed it clear of pudding crumbs.
‘It is very pretty,’ he observed.
‘That means you’re going to be a bachelor, M. Poirot,’ explained Colin helpfully.

Agatha Christie (1890 – 1976): The ​Adventure of the Christmas Pudding (1960)[1]

– Óóó, az agglegénygomb! M. Poirot kapta az agglegénygombot!
Hercule Poirot a tányérja mellett álló kézmosótálkába ejtette a kis ezüstgombot, lemosta róla a morzsákat.
– Nagyon csinos – jegyezte meg.
– Ez azt jelenti, hogy jövőre is agglegény marad – magyarázta segítőkészen Colin.

A karácsonyi puding. Sarlós Zsuzsa (1927 – 2007) fordítása (1995)[2]

 Azaz, vesszük fel a fonalat tegnapi, drámai befejezésű bejegyzésünk után, a bachelor’s button (vagy bachelors’ button), „agglegénygomb” elsőre unalmasnak tűnő, ám furcsa tekervényekbe bonyolódó kultúrtörténetébe tekintünk. Bővebben…

Rezgő lehelet-özön (buglyos fátyolvirág)

He had a red rosebud in his buttonhole and a dozen more – long stemmed, glossy leaved, dark crimson, offset by baby’s breath and camellia leaves – in an extravagant bouquet dangling casually from one hand.

Darcy: The Doctor’s Mistress, chapter IX.[1]

Piros rózsabimbót tűzött gomblyukába, tizenkét másik – hosszúszárú, fényes levelű, sötétkarmazsin színű, rezgővel és kamélialevelekkel kipányvázva – egy kackiás csokorban csüngött lazán egyik kezéből.

A doktor kedvese, IX. fejezet

A buglyos fátyolvirág, társnevein például buglyos dercefű, szappangyökér[2] sikeresen elterjedt a Föld számos pontján:

Bővebben…

Kazahok, kozákok nyelvi vándorlásai

And when the Cossack maid beheld
My heavy eyes at length unseal’d,
She smiled — and I essay’d to speak,
But fail’d — and she approach’d, and made
With lip and finger signs that said,
I must not strive as yet to break
The silence, till my strength should be
Enough to leave my accents free

Byron (1788 – 1824): Mazeppa, XIX (1819) [1]

Hogy kinyitottam szememet
A kozák lány rám nevetett,
S tudtomra adta újjal, ajkkal,
Maradjak addig csendbe, halkkal,
Amig szavam az új erő
Szárnyán könnyen nem tör elő.

Kosztolányi Dezső (1885 – 1936) fordítása (1917) [2]

Tegnapi rövid beszámolónk történeti részéből kiderült, hogy az üzbég államiság viszonylag kései kortól származtatható, és hasonló a helyzet a Kr.e. 1. évezredtől szkíta népek populációjára alapuló, sokáig hun és mongol hódoltság alatt élő törzsek államalapításával, az első kazah kaganátusok kibontakozásával is. A XVI. század első felétől tekinthetjük a sokszínű népesség hatalmas, mintegy 2,7 millió km2-es közös hazáját egyetlen szilárd államalakulatnak, Kazahsztánnak.[3] De ma nem leszünk méltányosak a történelmi múlthoz, és figyelmünket nyelvi kérdésekre összpontosítjuk.
A türk qaz, „vándorolni” a szintén türk „kazak”, quzzaq népmegjelölésnek, mely így „vándorlót”, „nomádot”[4], átvitt értelemben „szabadot”, „függetlent” jelent. Ám az ukrán sztyeppéken élő szláv csoportokra is ezt a szót kezdték használni az orosz nyelvben, előbb (a mi mai szavunkhoz hasonlóan) козaк, majd казaк alakban.[5]


XV. századi oszmán jazerant (kazhagand)

Ugyancsak a türk alapszóból származhat (mint kozákok lovaglóviselete) a XVI. századi középfranciában még „hosszú köpeny” jelentésű casaque, mely több nyugat-európai nyelvbe is kiáramlott ugyanebben az értelemben. Innen származik az angol cassock, mely azonban a XVII. század második felétől egyre inkább „reverenda” jelentést vett fel. Mára ez lett a fő jelentése. Ugyanakkor az sem kizárható, hogy a perzsa کاژاگند, kazhagand (szó szerint „rakott grege”, azaz „rakott nyers selyem”) és a alakulata, mely bizonyos értelemben szintén ruhadarab.[6] Ám itt érdemes egy pillanatra megállnunk. Bővebben…

Özbég, Szent László és az üzbégek

The almond groves of Samarcand,
Bokhara, where red lilies blow,
And Oxus, by whose yellow sand
The grave white-turbaned merchants go

Oscar Wilde (1854 – 1900): Poems (1881).
3. Ave Imperatrix[1]

Samarkand mondolásai,
bokhárai vérliljomok,
fehérturbános oxusi
kalmárok, sárgaszin homok

Babits Mihály (1883 – 1941) fordítása[2] (1922)

Joseph de Guignes (1721 – 1800) volt az első a máig elnyúló vitában, mely a hunok eredetéről zajlik, aki felvetette a belső-ázsiai kiterjedt nomád populáció, a kínaiakkal állandó harcban álló hsziungnu nép és a hunok rokonságát.[3] Egy uralkodó elmélet szerint az ilyenképpen „ázsiai hunok” névre jogosult néptől elszenvedett támadásokat a Han-dinasztia végül megelégelte, rájuk döntő csapást mért, és nyugati szárnyukból alakultak a kései hunok. A „hun” megnevezés egy Kr.u. 311-es betörésükről beszámoló szogd forrásban merül fel először.[4] A szogd nagy kultúrájú, iráni eredetű kereskedő nép, mely alapvető szerepet játszott a Ferdinand von Richthofen báró (1833 – 1905) által 1877-ben Selyemútnak elnevezett hatalmas kereskedelmi rendszer működtetésében.[5]

egy szogdi régi levél

Stein Aurél (1862 – 1943) 1907-ben egy köteg meglepő tárgyi emlékre bukkant, a Szogdi régi levelekre, melyekről ma már nemcsak azt tudjuk, hogy 313-314 körül íródtak, de tartalmukat is megfejtették. Kedves, baráti hangú üzenetek, köztük kereskedőéké, és amelyekben Kínát mint „odabent”-et emlegetik.[6] A szogdok Kína kultúrájában is fontos szerepet játszottak.[7] Bővebben…