Szófejtő kategória bejegyzései

Acadina próbája

From Acadina rise the graven oaths —
Rejected lies her truthful bosom loathes.

Kent (1823 – 1902): Aletheia, CXCV. (1870)[1]

Acadinából szállnak bevésett eskük —
Az ő igaz keble rút csalást nem tűr.

A Palicus ikrek mítoszát sokan és ízesen ismertetik. Mindezek közül legízesebbnek Johann Karl Otto Ribbeck (Ribbeck Ottó, 1827 – 1898) leírását találtam A római költészet történetében. Csíksomlyói Csiky Gergely (1842 – 1891) 1891-ben megjelent fordításában:

Ami az akkori olvasók számára magától értetődő lehetett, a mai korban már rövid magyarázatot kíván. Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456) Kr.e. 473-ban a művészetpártoló I. Hieron († Kr.e. 466?) tyrannos meghívására Syrakusába érkezett, és ott a tyrannos által nemrég alapított Aitne városa tiszteletére írta az Aetnae-i nők című darabját. Ez töredékesen maradt fenn, de éppen az emlegetett sorokat megőrizte az V. században alkotó Macrobius Szaturnália-ünnepi beszélgetések hét könyvben című, idézetekben bővelkedő gyűjteménye. Az V. könyv XVIII. fejezetének 24. szakaszában ezt olvassuk az Aiskhylos-drámából:

Τί δῆτ’ ἐπ’ αὐτοῖς ὄνομα θήσονται βροτοί;
Σεμνοὺς Παλικοὺς ζεὺς ἐφίεται καλεῖν.
Ἦ καὶ Παλικῶν εὐλόγως μενεῖ φάτις;
Πάλιν γὰρ ἥκουσ’ ἐκ σκότους τόδ’ εἰς φάος.

Ti det’ ep’ autois honoma thesontai brotoi;
Semnus Palikus Zeus efietai kalein.
He kai Palikon eulogos menei fatis;
Palin gar hekus’ ek skotus tod’ eis faos.[2]

S hogy minek mondja ezt halandó:
Zeus Palikusnak rendelé,
S hogy e név helyes-e –
Az, mert visszatérnek a mélyből evilágra.

Azaz a szó eredetét Aiskhylos (és nyomában Ribbeck) a πάλιν, palin, „újra” szóra vezeti vissza. Aztán, ahogy várjuk, utalások formájában a Palicus-mítosz és a köré az Etna körül kibontakozó kultusz a latin nyelvű irodalomban is meg-megjelenik. Vergiliusnál (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19):

pinguis ubi et placabilis ara Palici[3]

Hol pompás, pazar oltár ég a palícusi párnak

 Aeneis, IX. Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[4]

Ovidiusnál (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?):

perque lacus altos et olentia sulphure fertur
stagna Palicorum rupta ferventia terra
et qua Bacchiadae, bimari gens orta Corintho
[5]

mély tavakon s ként gőzölgő Palicus-mocsaraknak
színe fölött vágtat, hol a földből forr föl a pára,
és hol a Bacchiadák, két-tengerpartu Corinthus.

Átváltozások, V. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[6]

Korinthos

Mindeddig nincs is nehézségünk az irodalomba átnövő mítosz kéngőzös, ezúttal mégis tiszta világában. De ez a kényelmes érzésünk nem tart sokáig.  Bővebben…

Reklámok

Bácsi, bács, Bács és Ho apó

Parasztlegény volt, bacsó volt, ötven birkával kezdte a gazdaságot; mostan pedig egy komisz birkás!

Jókai (1825 – 1904): Felfordult világ (1863). A rózsaligeti birkás[1]

Az Isten úgy intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa olyan ember, aki ösmeri a „mórest”.

Mikszáth (1847 – 1910): A tót atyafiak (1881). Az a fekete folt[2]

„Bácsi” szavunkról konzervatívan annyit mondhatunk, a „bátyból” ered, de a cs hangra nem találtak kielégítő magyarázatot. Talán a „bá’” rövidült alak becézéseként alakult ki a szó. Maga a „báty” lehet gyermeknyelvi szó vagy szláv átvétel, de a szláv eredetik is lehetnek gyermeknyelvi szavak.[3] Itt azonban nem érdektelen rámutatnunk, hogy a fehérorosz бацюшка, orosz батюшка nem „bátyot”, hanem „apát” jelent. Маkszimilian Romanovics Faszmer (Max Julius Friedrich Vasmer, 1886 – 1962) ezt a másik ismert „apa”-szóból, az отец-ből vezeti le (ehhez hasonló alakot találunk sok más szláv nyelvben is).[4] Ez viszont az azonos értelmű előszláv otьcь-en keresztül az indoeurópai „apáig”, az attáig vezet vissza.[5] (Ennek közvetlen leszármazottja a latin atta, „atya” mint idős emberek tisztelgő megszólítása.[6]  Bővebben…

Az orbáncfű kvantumkémiája

THESEUS

The iron tongue of midnight hath told twelve:
Lovers, to bed; ’tis almost fairy time.

Shakespeare (1564 – 1616): A midsummer’s night dream, V / 1 (1595)[1]

THESEUS

Tizenkettőt szólt a vasnyelvü éjfél. –
Alunni, hívek; szellemóra ez.

Szentivánéji álom, V / 1. Arany János (1817 – 1882) fordítása (1863)[2]

A középiskolai leíró kvantumkémia mindaddig szép, amíg magyarázatnak nem gondoljuk. Ha az energiaminimum elvére hivatkozva legalább főbb vonalakban el nem meséljük, az egyes leíró „szabályok” miért éppen olyanok, amilyeneknek látjuk azokat, hasznosíthatatlan ismeretet adunk át a tanulóknak. Ezúttal csak az alapfogalmakra lesz szükségünk.
A főkvantumszám egy-egy elektronpálya méretére utal. Itt rögtön hozzá kell tegyük, ebben az értelemben egy-egy „pálya” egy-egy elektron adott, pl. 90%-os valószínűségű tartózkodási helyét jelenti.

A mellékkvantumszám a pálya alakját írja le, a mágneseskvantum-szám ennek irányultságát, végül egy-egy elektronhullám forgási irányultságát, mely minden előbbi párosítás esetén kétféle lehet, spinkvantumszámnak mondjuk, mely értékét + ½-nek, illetve – ½-nek „tekintjük”.[3] A mellékkvantumszámokat sorban az s, p, d, f betűkkel jelöljük egy olyan régi korból, amikor színképelemzéssel különítették el ezeket a pályákat. George Downing Liveing (1827 – 1924) és sir James Dewar (1842 – 1923) – a termosz feltalálója – az 1870-es években írt közös cikkeikben a kirajzolódó színkép alapján az s pályát a sharp, „éles”, a p-t a principal, „fő”, a d-t a diffuse, „szórt” szavak kezdőbetűjéből alkotta. Az f a fundamental, „alap-” szó kezdőbetűje, Arno Bergmann (1882 – 1960) 1907 körüli ötletéből.[4] Ezeket az elnevezéseket tartotta meg a leíró kvantumkémia is.

Ha két atom között kovalens („együttes erejű”) kötés jön létre, az azt jelenti, hogy a legkülső elektronjaik felhője egymást közös alakzatokká formálják. Ha a kötésben egy-egy s alakzat olvad egymásba, az így kialakult erős kapcsolódást σ-, ha egy-egy p-alakzat, akkor az ennél gyengébb kapcsolatot π-kötésnek nevezzük. Egyes kötés mindig σ-kötés, ezt „kívánja” az energiaminimum elve. Az így létrejött „forgási ellipszoid”-felhő az atomok közti térben jön létre. Itt egy második ilyen alakzat taszításával zavarná az elsőt, így a kvantumkémiai „húzd meg – ereszd meg”-ben a többes kötések további kötései már π-kötések. A közönséges O2-molekula kettős kötése közül az egyik tehát σ-, a másik π-kötés. Ezt az oxigénmolekulát triplett oxigénnek nevezzük a következő magyarázat alapján. Friedrich Hund (1896 – 1997) egy leíró „szabálya” alapján egy-egy atom alhéjai (adott főkvantumszámhoz és mellékkvantumszámhoz tartozó lehetséges elektronjai) úgy épülnek ki, hogy ott a lehető legkevesebb legyen az egymást semlegesítő spinkvantumszám.[5] (Ennek magyarázata szintén energetikai, de mélyebb elemzést igényelne.) Úgy képzelhetjük el, hogy egy-egy alhéj egy-egy villamoskocsi kettős ülésekkel, melyeket az utasok úgy töltenek fel, hogy először ki-ki egy kettős ülésre ül, amíg van szabad, és csak akkor ülnek le valaki mellé, ha más választásuk nincs. A lényeg az, hogy a spinek meghatározott rendben alakulnak ki atomokon, molekulákon belül. Egy-egy molekula spinkvantumszámát úgy kapjuk, hogy az összes benne részt vevő elektron spinkvantumszámát előjelesen összeadjuk. Az így kapott S összegből képezik a spin-multiplicitás névre hallgató 2S + 1 képletet (talán a gépírókra is tekintettel, hogy elkerülhessék az ügyetlen ½-eket). A közönséges oxigénmolekulában a spinek előjeles összege 1, így alakul ki a 3-ra (2 × 1 + 1) utaló „triplett” elnevezés. Az oxigénmolekula esetében azonban előfordulhat az a ritka jelenség, hogy mindkét kötés σ-kötés.[6] Az így létrejövő, nagy energiájú molekula instabil[7], és hajlamos tripletté alakulni. (Talán mondanunk sem kell, hogy a szingulettben az eredő spin 0, így a multiplicitás 1). Egy Carl Julius Fritzsche (1808 – 1871) által leírt reakcióról az utókor kimutatta, hogy szingulett oxigén volt a reagens. A szingulett oxigén természetesen nemcsak úgy „magától” fordul elő. Több reakciót is ismerünk, melynek során ez az „ajzott” oxigénmolekula létrejön.[8] Ugyancsak szerepet játszik a fotoszintézisben.[9]
Az elmúlt napok „eseményeit” figyelve nem lepődünk meg annak hallatán, hogy az orbáncfűfélék családjának illusztris faja, a (közönséges) orbáncfű maga is képes erre a kisebb csodára, mi több, áldása, átka egyaránt ebből vezethető le.  Bővebben…

A kalinca-ínfű és őstörténete

kalinca-ínfű

A kalinca-ínfű, ha leszámítjuk észak-amerikai bevezetését, egy egybefüggő nagy tömbben Európa mérsékelt klímáján, Észak-Afrikában és az arab világban él.[1] Utak, vetések szélén találjuk, világossárga virágjai a levelek hónaljában nyílnak (ettől az anatómiai kategóriától, úgy látszik, nem szabadulunk). Teája izzasztó és izgató, reumás panaszokra javasolják, illata rozmaringos. Se szeri, se száma a név tájnyelvi változatainak. Egyik forrásunk többek között efféléket sorol fel: „csermulya”, „fenyőfű”, „földi fenyő”, „földi tömjénfű”, „kalinka”, „köszvényfű”, „mezei” vagy „vadciprus”.[2] Bővebben…

Í

[Re-enter MACDUFF, with MACBETH’s head]

MACDUFF

Hail, king! for so thou art: behold, where stands
The usurper’s cursed head: the time is free…

Shakespeare (1564 – 1616): Macbeth (1606-7), V / 7[1]

Csatazaj. Macduff jő.

MACDUFF.

Királyom, üdv!
Mert az vagy! Im nézd a bitor fejét!
szabadok vagyunk!

Szász Károly (1829 – 1905)  fordítása[2]

Az indoeurópai hekweh, amint már láttuk, „vizet” jelent, ezernyi leágazással, mint amilyen a francia eau, „víz”, a német Aue, „öntözött mező”, de mindenekelőtt a latin aqua, víz. Ugyancsak innen „ered” az előgermán ahwo, „víz”, „folyó”, ahonnan az ugyanilyen értelmű óangol ēa-n keresztül formálódtak a „folyó” értelmű középangol ea, e, æ alakok. De ebből keletkezett többek között a saterlandi (keleti) fríz Äi, „folyó”, a holland aa, „víz”, „patak”, a svéd å, „patak” és az izlandi á, „patak”, „folyó”.[3] Amszterdam legnagyobb folyójának, az Ij-nek a neve (melyet hagyományosan Y-nek is írnak) szintén ebből az indoeurópai gyökből vezethető le. De az angol eddy, „örvény” is ezzel rokon: az indoeurópai idi-, „vissza” gyökre épülő, azonos értelmű óangol æd-[4], ed- és a már látott ea adja a szó ősét, az edēát.[5]
Ha most a hekwehhez, „vízhez” hozzátesszük a szintén indoeurópai landát (jelentése, kevéssé meglepően: „föld”), nyerjük a skót és angol island-et („sziget”), az előgermán ahwóból („víz”) az óskandináv ey, „sziget” szó közvetítésével a dán és norvég „szigetet”, az ø-t, illetve az øyt és számos más északi „sziget” szót.[6] A „sziget” óír alakja, az ailén az előzménye a skót gael „szigetnek”, az eileannak.[7] Ám a skót gaelben a szó a fentiekhez hasonló csodás rövidülésen is átmegy: a szigetre a fokozhatatlanul leegyszerűsödött ì szót is használják.[8]

Í (Iona)

Az óír nyelvhasználatban tulajdonnévként az Í, „A sziget” már egyetlenegy szigetet jelent. E szó latinizálási kísérlete (mely alapján a kiejtésről is fogalmat alkothatunk) Ioua, és talán ennek félreolvasásából származik ennek a szigetnek a mai angol Iona neve.[9] Egy másik elmélet szerint az Ioua elnevezés a yew, „tiszafa” szóból származik. Hiába a skót gael ì, sziget a szó eredete, a skót gaelben ennek a szigetnek a neve Idhe, együtt Eilean Idhe, „Idhe (Iona) szigete”. Idhe szülöttje az Idheach. A sziget ősi neve Ì nam ban bòidheach, „A gyönyörűek (értsd: gyönyörű nők) szigete”, majd Ì Chaluim Chille.[10] Erről pedig legkésőbb tegnap óta tudjuk, mit jelent: Szent Kolumba szigete. Ezt vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről. Bővebben…

Nagy- és napszerű virág, szentek és hónaljak

orbáncfű

A mai alkalommal is kuszán szövevényes lesz a cselekmény, több szál fut össze nehezen követhetően, a szokásos gyakorlatunkhoz képest azzal a fokozati különbséggel, hogy még vadabb, még ijesztőbb következtetéseket fogunk levonni. Középpontba ezúttal az orbáncfűfélék családjának Linné (1707 – 1778) által felállított orbáncfű nemzetsége[1] kerül. Bővebben…

Kastalia forrása és ősforrása

Ó, úr Appollón, Zeusz atya gyermeke!
Mikor születtél, ékesített apád
arany szalaggal, drága lanttal,
s hattyú szép fogatot kezedre

bízván, kiküldött Delphoi iránt, s a szép
Képhisszosz-adta Kasztaliánk ezüst
vizéhez: ott mondj jósigéket
s ossz igazat minekünk…

a fecske szólt, pacsirta zengett
és a tücsök cirpelte nékünk

szent jósigédet, s Kasztaliánk ezüst
forrása buzgott…

Alkaios (Kr. e. 630? – Kr.e. 570?): Apollónhoz. Előszó

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Kastalia forrása ma

Alkaios nem hiába kiáltott fel: ὦ Κασταλία κρήνη, o Kastalia krene[2], ó, Kastalia forrása, töredékben maradt himnusza, megkockáztathatjuk, az ősforrása a mesés Kastalia megjelenésének az ókor irodalmában. Legutóbbi írásunkban ígéretet tettünk rá, hogy kissé közelebbről is megvizsgáljuk ezt a forrást.  Bővebben…

Csak a méreg Pannóniában

Uralkodókról szóló kisebb belső és csak lazán összefüggő sorozatunkban ezúttal I. Valentinianus római császárról (321 – 375) lesz szó. Róla legutóbb akkor beszéltünk, amikor elődje, Iovianus (331 – 364) rejtélyes halálát vizsgáltuk (és abban ártatlannak találtuk). I. Valentinianus, mint írtuk, feddhetetlen erkölcsű és erényes uralkodó volt, de most, amikor uralmát és szintén nem közönséges halálát egy kicsit közelebbről is megvizsgáljuk, ezt a tömör megállapítást ha vissza nem is vonjuk, valamelyest árnyaljuk. Fő forrásunk ezúttal is Ammianus Marcellinus (330?  – 400?) Római antikvitásai. A XXVIII. könyv első két fejezete foglalkozik a császár uralmával.  Bővebben…

Josicune és legendás egybeesése Dzsingisz nagykánnal

Hogy ígéretének megfelelően mennyire „tradicionális” ez a zene, ne vizsgáljuk. Lesznek itt nagyobb füllentések is. Nemrég, hogy mesefolyamunkat a japán történelemről és annak karcinológiai leágazásairól medrek közé szorítsuk, abból új történetek leágaztatását ígértük (ahelyett, hogy helyben feszítenénk szét az eredetit). A későbbi ígéretünket be is váltottuk, a korábbit (arról, hogy a dan-no-urai vízi csatát követő viszályokról is megemlékezünk) ezúttal teljesítjük. Bővebben…

A Heike-rák és újabb viszályok

Tegnapi rövid észrevételünkben szerepet kaptak a Heike-rákok, melyek messzire vezető taxonómiai furcsasága már nem fért volna a téma adta keretek közé. Ezt vizsgáljuk meg most közelebbről. Bővebben…

Japán történelem rákokkal

Kanmu

A Heian-kor azzal vette kezdetét, hogy Kanmu (737 – 806) császár 794-ben Heiankjót (a mai Kiotót) tette meg Japán fővárosának. Uralma alapvető változást hozott Japán társadalmában: lazítva, de nem megszakítva kapcsolatait a buddhizmussal a ritszurióra (ritsuryo), azaz a Kínától átvett, konfuciánus alapokon nyugvó kormányzási rendszerre[1] tért át.[2] 平安, Heian jelentése: béke. Ám a békésen indult kor a legdurvább polgárháborúba torkollt.

Bővebben…

A holdasszövő lepke hálójában

A holdasszövő lepkéről, antik szépségű neve ellenére, egyetlenegy kedvenc ókori szerzőnk nem ír, lévén Amerikában élő moly.


a holdasszövő lepke elterjedése

Röviden tisztázzuk, mi különbözteti meg a molyokat a lepkéktől. A lepkék megjelenésükkel keltik fel leendő társuk érdeklődését, a molyok ravasz feromonokkal. Ennek megfelelően a lepke csápjai hosszúak és kecsesek, a molyoké tömzsiek, bonyolultan cizelláltak. Ugyancsak ebből következően a lepkék biztosabbnak látják szárnyaikat becsukni, hiszen megjelenésük ragyogóbb. A lepke napozással melegedik fel, a moly „testmozgással” (szárnycsapkodással). A lepkéknek van szívó szájszervük, a molyoknak azzal a zsiradékkal kell beérniük, melyet még bábkorukban szedtek magukra. A lepke süket, a molynak fülei vannak. A lepke bábjait rendszeresen felfüggeszti és fehérjedús burokkal veszi körül. Az így kialakult tok a chrysalis. A moly a földbe vagy a földre petézik, melynek falát selymes szálakból szövi. Ezt a tokot hívjuk gubónak.[1] A lepkék jellemzően nappal, a molyok éjjel aktívak.[2]


holdasszövő lepke

Hugh Jones (1671 – 1702) tiszteletes, „Maryland első természetbúvára”[3] gyűjtötte a holdasszövő lepke első példányát. A molyt James Petiver (1665? – 1718) londoni patikus, botanikus és lepkeszakértő Phalaena plumata caudatának, „ragyogó tollfarkúnak” nevezte el. De Linné (1707 – 1778) munkássága nyomán a taxonómia áttért a binómenekre. Maga Linné 1758-ban Phalaena lunára rövidítette a nevet. Közel száz évnyi nyugalom után hatalmas átnevezési hullám indult útjára, melyet szeretett Francis Walkerünk (1809 – 1874) kezdett, és melynek mintegy kiemelkedő pillanata Alpheus Spring Packard (1839 – 1905) „azték” ötlete 1869-ben (Actias azteca), bár a moly jellemzően északabbra él. A pillanat azért emelkedik ki, mert a mai tudományos név Actias luna.[4] A fajnév „Holdat” jelent, mégpedig a szárny mintázatáról, de a moly „pasztell” árnyalatához is jobban illik a név bármely más égitesténél. Kicsit tágabb kitekintéssel a holdasszövő lepke a selyemlepkeszerűek öregcsaládjának pávaszem-típusúak családsorozatába, ezen belül a pávaszemek családjába tartozik. Ez utóbbi tudományos neve, a Saturniidae szintén nem véletlenül nyerte nevét egy égitestről: az ide tartozó fajok foltjai körül ugyanis jellemzőek a gyűrűk.[5]

egy jellegzetes pávaszemféle (Saturniidae): az almafa-selyemlepke

Bővebben…

Szkolopendrák túlereje

A Dardanelláktól délre húzódik Troad (ma Biga) ősi kultúrájú félszigete, azon Hisszarlik híres dombja, ahol a dúsgazdag kereskedő és műkedvelő régész, Heinrich Schliemann (1822 – 1890) kezdett ásatásaihoz 1871-től, boldogsággal töltve el a Kr.e. VIII. évszázadban élt Homeros újkori csodálóit, merész következtetéseivel felháborítva a régészet tudós művelőit. Ha ezek a következtetések inkább vágyszerűek is, mintsem tudományos igazságok, Schliemann vitatott művének örökre maradandó részei azok a rétegek, amelyeket feltárt. Ha a legmagasabban elhelyezkedőt, a IX-et azon az alapon nem is soroljuk oda, hogy a kései római idők maradványai (Kr.e. 85-tól), a maradék nyolc[1] is mind „nagy idők tanúja”. Schliemann az alulról másodikba, a Kr.e. 2500-2300 közöttibe helyezi Priamos korát.[2]

A görög Τροία, Troia városnév anatóliai eredetű, és ez a forrás a hettita nyelvben is kimutatható, ahol Truisának mondták.[3] Hisszarlik neve „kis erődöt” jelent. Ezt a nevet a VIII. réteg korszakába eső hellenisztikus kor katonai jelenlétéről kapta, bár a közeli Csiblak faluban Aszarliknak mondják, ami „romtelep” jelentésű.[4] (Talán megegyezhetünk egy „Várromban”.)

Hisszarlik dombja

Figyelmünk azonban most a félsziget ehhez közeli egykori városa, Rhoiteion felé fordul. Bővebben…

Izolda anyja és a tudós nők

liebe ist ein alsô saelic dinc,
ein alsô saeleclîch gerinc,
daz nieman âne ir lere
noch tugende hât noch ere.

Gottfried von Strassburg († 1215?):
Tristan und Isolt (1210?)[1]

Oly boldogság a szerelem,
Oly áldásos igyekezet,
Soha senki el nem ér
Nélküle becsületet és erényt.

Trisztán és Izolda

Gottfried von Strassburg életbölcsességekkel gazdagon díszített, nagyszabású szerelmi és hőskölteményének ősforrásait vannak, akik perzsa földön kutatják, de a keltisztikusok pozíciói erősebbek. Szerintük a kelta világ nyugati peremén, vagy Walesben, vagy a cselekmény valamely főbb helyszínén (Írországban vagy Cornwallban) keresendő a történet magva.

Cornwall

Mindenesetre valószínű, hogy a költő ismerte a XII. században alkotó normann Thomas d’Angleterre anglo-normann nyelven 1170-75 között írt Tristranját[2], mely Európa-szerte nagy hatást gyakorolt[3]. Műve nem maradt fenn egészben, de a tragikus befejezés a feldolgozások láncolatán át gondolatilag szinte változatlanul megy át Wagner (1813 – 1883) 1859-re befejezett Trisztán és Izoldában (WWV90) Izolda szerelmi halálába:

”Amis Tristran, quant mort vus vei,
Par raisun vivre puis ne dei.
Mort estes pur la meie amur,
e jo muer, amis, de tendrur,
Quant jo a tens ne poi venir
Pur vos e vostre mal guarir.

Se jo i fuisse a tens venue,
Vie vos eüsse rendue,
E parlé dulcement a vos
De l’amour qui fud entre nos…”

„Hogy halva látlak, Trisztanom,
Nem élhetek tovább, tudom.
Megölt értem a szerelem,
Engem pedig a gyötrelem,
Hogy nem jöhettem hamarabb
Meggyógyítani bajodat;

Ha partot érhetek elébb,
Új életet öntök beléd;
És gyöngéden beszélhetek
Kettőnk szerelméről neked…”

Képes Júlia fordítása (2001)[4]

Trisztán, Izolda és a bájital az 1330 és 43 között készült Libro de buen amorban (A jó szerelem könyve)

A szintén normann Béroul (1160? – 1213?) Roman de Tristanja (Trisztán regéje) már minden bizonnyal erre a műre épít, de a feltehetően szintén ebből (is) táplálkozó Gottfried von Strassburg-féle gigantikus feldolgozás is óriási népszerűségre tett szert. Forrásai sokfélék, hiszen vannak, akik a költemény utópikus vallásosságába még a látomásairól híres Bingeni Szent Hildegárd apátnő (1098 – 1179) írásait is beleérzik.[5] Őrzőhelyéről, a Müncheni Állami Könyvtárról Müncheni kódexnek is nevezett, az 1250 körül Strasbourgban írt példány a ma ismert legősibb fennmaradt változat, immár Ulrich von Türheim (1195? – 1250?) befejezésével. [6] Ezen az ősváltozaton alapulnak azok a kiadások, amelyekből Wagner is merített.[7]
Judith Ann Peraino Gottfried von Strassburg művében maszkulin vonásokra figyel fel[8]; kétségtelen, hogy művében Trisztán hősiessége sokkal központibb szerephez jut Izolda csodálatos gyógyító képességeinél, sárkányt is öl, szemben Wagner művével, melyben vitathatatlan Izolda elsődlegessége: mindvégig ő az aktív, a küzdő, harcoló fél, és Trisztán csak a III. felvonásban jut hosszan kibontakozó szerephez, de haldoklása közben. Az I. felvonásban is csak legénysége és fegyverhordozója, Kurwenal védi a bájital vétele előtt is révült hős érdekeit.  Bővebben…

X. Károly végnapjai, előzményekkel

XV. Lajos alatt füzértánc; a köztársaság alatt a nép; a császárságban ágyúk; a restauráció idején angolok, poroszok, kozákok; X. Károly alatt jezsuiták és szenteltvízhintő; 1830. júliusában utcakövek.

A Glaneuse (Tallózó) definíciója a politikáról a júliusi forradalom első évfordulóján[1]

Amikor Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord (1754 – 1838) – ha ő volt az egyáltalán – a Bourbon-restaurációt elnézve kifakadt: semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek![2], igazságtalan volt: a Napóleon (1769 – 1821) első, majd a száznapos visszatértét lezáró, végérvényes bukását is követő Bourbon-restauráció egyetlen figurájáról, X. Károlyról mondható el ez a szigorú verdikt. Bővebben…