Szófejtő kategória bejegyzései

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)

Bővebben…

József és testvérei: hálás és hálátlan utókorok

John Perceval (1683 – 1748), Egmont earlje

John Perceval (1683 – 1748), Egmont earlje

A inimitable composition
Utánozhatatlan kompozíció…

John Perceval Händel (1685 – 1759) József és testvérei (1743, HWV59) című oratóriumáról (1744)[1]


Jákób fia, József története hatalmas részét teszi ki A teremtés könyvének: a harminchetedik könyvtől végig (az ötvenedikig) erről olvasunk, természetesen a feszültséget fenntartó vagy fokozó leágazásokkal, mint amilyen Ónán esete a harmincnyolcadik könyvben. Hogy lehet-e ezt dióhéjban elmesélni? Bizonyosan nem, de a továbbiakhoz elengedhetetlen egy kis emlékezetfrissítés. Jákób öregen nemzi Józsefet (Benjámint még öregebben, ezért nem „józsefnek”, hanem „benjáminnak” mondják egy családban az elkényeztetett legkisebb gyerekeket[2]), szívéhez így különösen közel áll. Bővebben…

Sörök között olvasva: a timsó és a tímár

Az indoeurópai hehlu-, „ehető gyökér” gyökből származik az ugyanilyen jelentésű szanszkrit (és hindi) आलुālū, ami a hindiben a burgonyára is átment. (Ezt korábban már érintettük.) Ebből származik az angol aloo vagy alu, ami a kontyvirágfélék családjába tartozó elefántláb-jamszgyökér ehető gumója. (Nemzetségével, az óriáskontyvirágokkal, tudományos megközelítésben az Amorphophallusokkal már volt szerencsénk találkozni néhányszor.)

elefántláb-jamszgyökér

elefántláb-jamszgyökér

A borágófélék családjába tartozó fekete nadálytő (vagy, a csontok regenerációjára kedvező hatása alapján, „forrasztófűnek” is nevezett növény) latin nevének, az alumnak a visszavezetését erre az indoeurópai gyökre bizonytalannak tartják[1], méltán, hiszen a fekete nadálytő belsőleg alkalmazva mérgező[2]. (A forrasztófű angol neve, a comfrey a latin confirmare, „megerősíteni” szóból származik.[3]) A helu-, „keserű” és helut- (vagy helud-), „sör” egymással bizonyára összefüggő indoeurópai gyökök is felmerülnek a latin alum szó eredeteként, feltéve, hogy a nadálytő kóstolójának maradt ideje tollba mondani ízélményét.

fekete nadálytő (forrasztófű)

fekete nadálytő (forrasztófű)

A helut-, „sör” jelentésű gyök az előgermánon keresztül vezetett az angol ale-hez, azaz a komló hozzáadása nélkül főzött sör szavához, de kelet felé is hatolt[4], így az orosz egyházi nyelvben az ол a boron kívül minden szeszes ital gyűjtőneve[5], bár másik forrásunk kifejezetten a sörökre, azokon belül is éppen a komlós sörökre szűkíti az értelmét[6].

Bővebben…

Mahler és Bécs

Háromszorosan is hazátlan vagyok. Cseh születésűként Ausztriában, osztrákként németek közt, és zsidóként az egész világon.

Alma Maria Mahler (1879 – 1964) Gustav Mahlert idézve.
Gustav Mahler. Emlékek és levelek (1946)

Egy korábbi írásunkban homályos ígéretet tettünk Mahler és az őt ért bécsi antiszemita támadások ügyének valamelyes felderítésére.
Ha egy pillanatra a zsidó-keresztény kultúrát zsidó és keresztény kultúraként, azaz kettejük közös részeként (a Tórán, a haftárákon és Jézusnak erre alapozott tanításain keresztül) értelmezzük, meg kell állapítsuk, Mahlert ez a hit- és kultúrréteg nem érintette meg. Már feltéve, hogy Mahleren az utóromantika kiemelkedő szerzőjét és nem magánembert értjük.

Mahler apai ágú dédapja, Abraham Jakub Mahler (1720 – 1800) sahter, azaz rituális metsző volt a csehországi Chmelnában[1], de Mahler már világias szellemben nevelkedett, őt magát egyesek „útkereső agnosztikusként” jellemzik.[2] Ez azonban valamennyivel bonyolultabb. Bővebben…

Ugrópókok és hősök a görög mondavilágban, avagy a farkincások közbeszólnak

Ezt meg-nézvén el sétállyák Silvanus lugossait,
viszsza térnek, mert Epeust várják, ’s Mopsus társait,
kik el-hagyván Diannának nyilakkal tölt halmait,
még azon nap meg-is szállják Pallas háza falait.

Verseghy Ferenc (1757 – 1822):
Orfeus Dafnisnek. Tavaszi mulatságokról.[1]

Már meséltünk róla, hogyan vezetett a Herakles után második hős, Meleagros halálához a viszály, mely közte és anyja, Halthaia között robbant ki a kalydoni vadkan megölése utáni prédaharc nyomán (Halthaia nem vesz részt az osztozkodásban, de egy vagy több fivére, balszerencséjükre, igen). Meleagros lelkét a családi perpatvar olyannyira felbolygatja, hogy az addig diadalmas etoliai sereg éléről is visszavonul, és így az ellenség, a kúrész had, erőre kap:

Míg részt vett a csatákban Arész-kedvelt Meleagrosz,
addig a kúrészok szenvedtek, s kívül a bástyán,
bármi sokan voltak, lábuk megvetni se tudták.
Ám miután Meleagroszt már megszállta a méreg,
mely bölcseknek is olykor megduzzasztja a szívét,
anyja, a jó Althaia iránt gyúlt benne a méreg –
hitvese, szép Kleopatré mellé dőlt le, ki lánya
Euénosz lányának volt, ama karcsubokájú
Marpésszának, s Ídésznek, ki a földi halandók
közt legerősebb volt akkor s széplábu szerelmét
Phoibosz Apollón ellen is oltalmazta nyilával.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Iliász, IX. ének
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A hős felesége, Kleopatre tehát Euenos unokája volt, és ezzel végére is értünk rövid bevezetőnknek. (Nincs az a rövid bevezető, mely véget ne érne egyszer.) Bővebben…

Az italáldozattól a felelősségig

Az indoeurópai spend- gyök jelentése „szertartást végezni”, „áldozatot bemutatni”, amiből egyebek közt az ógörög σπονδή, sponde, „italáldozat” származik; ezt pontosabban „öntési áldozatnak” mondhatnánk, mert lényege a felsőbb hatalmaknak szánt porció földre loccsantása, és ilyenként alapanyagul magvak is szolgálhatnak[1]. Minthogy az áldozatban a teremtmény mindig a szövetséget is megújítja az égiekkel, ebből a szóból „szerződés”, sőt „fegyverszünet” is lett.[2] (A latin megfelelő, a libatio eredetét már megtárgyaltuk.) Minthogy áldozatbemutatások ünnepélyes keretek között zajlottak (és a hangulatot esetleg a ki nem löttyintett italmennyiség is emelte), az italáldozatot rendszerint ének is kísérte, melynek spondaikus lejtéséből vonatkoztatták el a σπονδεῖος, spondeios, azaz „szpondeusz” (– –) verslábat.[3] Az indoeurópai gyök előitáliai közvetítéssel a latinban a spondere, „fogadalmat” vagy „házassági esküt” tenni, „garantálni”, vagy hétköznapilag: „ígérni”.[4] Így a latin sponsus „vőlegény”, a sponsa „menyasszony”. Az olasz sposa, „menyasszony” ez utóbbiból ered[5], míg a szintén a latinból jövő angol spouse már a nem megjelölése nélkül „hitvest” jelent[6]. A sponsor eredeti jelentése szerint „a szerződés zálogául szolgáló személy”, röviden „kezes”, és ebből alakult ki a „keresztszülő” kánonjogi latin neveként is a sponsor.[7] A maihoz hasonló, ennél valamelyest „őszintébb” értelme a szónak csak 1931-ben alakult ki: azt hívták „szponzornak”, aki rádióműsort fizet[8], cégét hirdetendő.

A Boswell nővérek 1931-ben: Helvetia "Vet" (1911 – 1988), Connee (1907 – 1976), Martha (1905 – 1958)

A Boswell nővérek 1931-ben: Helvetia “Vet” (1911 – 1988), Connee (1907 – 1976), Martha (1905 – 1958)

A Boswell Sisters (Boswell nővérek) 1931-ben indult rádiósorozatának szponzora a Baker’s Chocolate volt.[9] Bővebben…

Rejtélyes nimfák, szentek, lepkék

Jacques Nicolas Augustin Thierry (1795 – 1856): Elbeszélések a Merovingek korából Galeswinthe. Történeti kép, 1840. Szilágyi Sándor (1827 – 1899) fordítása (Vasárnapi Ujság, 1855)

Jacques Nicolas Augustin Thierry elbeszélésében („epochalis munkájában”) a maga fanyar kommentárjaival Szent Venantius Fortunatus epithalamiumát, nászi köszöntőjét idézi Austrasia királya, I. Sigebert (535 – 575) és Austrasiai Brünhilde (543? – 613) házasságkötése alkalmából. A királyi párról, markáns alakjuk beszüremkedéséről a jóval későbbi Nibelung-énekekbe már írtunk. A költőt természetesen nem az efféle léha dicsőítő énekei miatt emelték a szentek sorába. 565 körül Poitiers-ben VI. Szent Radegundis hatására pap, majd püspök lett. A királynő visszavonulása után a királynő által alapított kolostor lelki vezetője.

sir Lawrence Alma-Tadema (1836 – 1912): Szent Venantius Fortunatus (530? – 609?) verseit olvassa VI. Szent Radegundisnak (518 – 587), 1862

sir Lawrence Alma-Tadema (1836 – 1912): Szent Venantius Fortunatus (530? – 609?) verseit olvassa VI. Szent Radegundisnak (518 – 587), 1862

Ahogy Patrick Gerard Walsh (1923 – 2013) nevezi, „az első középkori költő”[1] hozzájárulása a keresztény himnuszok irodalmához jelentékeny[2].

Hogy I. Sigebert király nem hallott a napaeákról az epithalamium előtt, megbocsátható. Ezúttal azonban nem mondhatjuk, hogy ismeretük Venantius Fortunatus részéről viszont magától értetődő. A rejtőzködő és rejtelmes napaeák csak nagy ritkán fordulnak elő a klasszikus irodalomban. Bővebben…

q mint magyar

„Mérték” és „méter” szavunk eredetének nincs köze egymáshoz. A „mér” és származékai eredetét csak találgatják, a „méter” német átvétel, az ógörög μετρεΐν, metrein, „mérni” származéka.[1] (Ez utóbbi az azonos jelentésű indoeurópai meh- gyökre támaszkodik.[2])

mázsálólatok

mázsálólatok

A quintal száz fontot jelent, természetesen, ennek megfelelően, területenként mást és mást nyomott, a font helyi súlyának megfelelően. Az internet védőszentjénél, Sevillai Szent Izidornál (560 – 636), az Etimológiák XVI. könyve 25. fejezetének 23. szakaszában azt találjuk, a számnévről elnevezett centenarium nevét onnan nyerte, hogy száz fontot tett ki.[3] Az eredetiben: Centenarium, numeri nomen est, eo quod centum librarum ponderis sit.[4] (Ne lepődjünk meg, az eredetileg „súly” jelentésű pondus, „font” már a latinban is súlyegység volt.[5]) A centenarium szó ugyanebben a jelentésben a bizánci görögben κεντηνάριον, kentenarion, innen a szírbe ܩܰܢܛܺܝܢܳܪܳܐ, kantinara formában került át. Ez a szír nyelvet egyre erőteljesebben kiszorító arabban már قنطار, kantaru[6], ebből ered a késő latin és olasz quintale[7], a késő latinból pedig középfrancia közvetítéssel a rövidült quintal alak terjedt el[8]. Első betűje lett a mértékegység rövidítése. És mivel a metrikus rendszer térhódítása nyomán a quintalt is szabványosították, onnantól kezdve már nem 100 fontot, hanem 100 kilogrammot nyomott. Hogy elkerüljék a keveredést, erre, különösen eleinte, a quintal metrique, „metrikus quintal” kifejezést alkalmazták.[9] Bővebben…

Ahasvérusom, ó, aludj már

ESTHER

J’ose vous implorer, et pour ma propre vie,
Et pour les tristes jours d’un peuple infortuné
Qu’à périr avec moi vous avez condamné.

Racine (1639 – 1699): Esther (1689), III / 4[1]

ESZTER

Könyörgök, nagy király, ó engedd meg, hogy éljek!
Esdek boldogtalan, megkínzott népemért,
Melyet ítéleted halálos súlya ért!

Eszter, III / 4. Bencze László fordítása (1941)[2]

Eszter történetét már érintettük. A Purim („Sorsvetés”) nemcsak a perzsák halálos fenyegetésétől megszabadult zsidó nép örömünnepe ádár 14-én[3], hanem a kereszténységé is, mely óriási nyomot hagyott mindkét valláskör kultúrájában. Mint írtuk, a biblikus hagyomány a népirtásra készülő perzsa uralkodót, Ahasvérust Xerxesszel, azaz I. Khsajarsával (Kr.e. 519 – 465) azonosítja, bár halála megelőzi a más becslések szerint Kr.e. 450 körül történt eseményeket. És mivel az öröm és a csúfondárosság nem állnak olyan távol egymástól, mint szeretnénk, német földön, mint Komoróczy Géza kisebb dátumbeli pontatlanságokkal terhelt szócikkéből (Eszter könyve) megtudhatjuk, egy sajátos műfaj is kibontakozott Eszter eredetileg ugyancsak zord történetéből. Ennek legjelentősebb darabja Goethe (1710 – 1782) 1773-ban írt, majd 1778-ban átdolgozott Schönbartspielje, azaz trufája, a Jahrmarktsfest zu Plundersweilern (egy átdolgozását A mundérvásárhelyi búcsú címmel fordította le Bodolay Géza[4], noha a falu neve szó szerint „Szemétfalva” lenne).

A „trufa” az olasz truffa, „becsapás” szóból származik, ami a „tréfa” szavunk alapja is.[5] Nincs köze a gímgombafélék családjába tartozó szarvasgombához. Feltehetőleg a latin triumphus, „diadal” szóból ered[6], ellentétben a szarvasgomba francia szavával, a truffe-fel, mely a latin tuber, „cső” szóra megy vissza[7].

Bővebben…

Pusztaityúkok, Bruckner, sziklárok és futárok

A Napóleon (1769 – 1821) unokaöccse, Canino és Musignano hercege, Charles Lucien Bonaparte (1803 – 1857) által 1831-ben felállított pusztaityúkfélék családja[1] Közép-Ázsiától az indiai szubkontinensen át majdnem a teljes arab világ érintésével Afrikáig és Ibériáig népesíti be a Földet; Afrikában, Szaúd-Arábiában a legforróbb területeket (érthetően, hiszen bár könnyű röptű, alapvetően mégis földi életmódhoz szokott madarak családja) kihagyja. Már többször láttuk, hogy a családéhoz hasonló életterű és életmódú fajok különösen szívósak, ami esetünkben annyit tesz, egyetlen fajuk sem veszélyeztetett, és jó négyszáz év óta nem jegyezték fel ide tartozó fajok kipusztulását.[2] Bővebben…

Bengál, benga, banga és a benga Bengáli

„Bengál” szavunk eredetét egy forrásunk Bengália Banga nevű alapítójára vezeti vissza.[1] Amikor 2016-ban India Nyugat-Bengál állama nevét Bengálra változtatta (annak alapján, hogy Kelet-Bengál Banglades néven önálló állam), a név körül kialakult vitában nem merült fel ez az eredetmagyarázat.[2] Ez a következtetés természetesen fakadhat nyomozási felületességből, de a térség szakértőjében, Nitish Kumar Senguptában (1933? − 2013) okvetlenül megbízhatunk, aki szintén nem foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Mint 2011-ben írja, a szó ősváltozata, Vangalam először a XI. században Sivának szentelt Brihadisvara-templom egy feliratán tűnik fel.

1 templom

A természetesen sokkal régebbi Mahábháratában emlegetett Vanga egy ennél sokkal szűkebb bengáli területre utal. Hozzáfűzhetjük, ez még nem zárná ki, hogy ezt tekintsük őseredetnek. Hiszen a terület megjelölésére alkalmazott szó hosszú időn át lappangott, és másodvirágzása éppen ilyen módon köszöntött be: korai portugál kereskedők a bengáli terület egyik legjelentősebb városa, Csittagong kikötőjének nevét terjesztették ki előbb a városra, majd a teljes kétszázharminchat-ezer km2-es területre. Marco Polo (1254 – 1324) 1298-ban Bangalaként emleget egy 1290-ig feltáratlannak mondott déli térséget. (Nem tűnik valószínűnek, hogy a teljes Bengálra gondolt.) Sengupta későbbi arab utazók névváltozatait is vizsgálja.[3]
Annyit mindenesetre kijelenthetünk, hogy így vagy úgy, de a „Bengál” szó bengáli eredetű, mint feltehetőleg a „kuli” szavunk is (egy teherhordásra vállalkozó bengáli népcsoport neve)[4], és a cigány szavak ind ágú eredetének egyik fontos forrása a bengáli nyelv[5]. Bővebben…

Kecskék szarva és szakálla: tragopánok és bakszakállok

A fácánfélék családja 200-nál is több fajt számlál.[1] (Tudjuk, hogy a fajok kedves szokása a taxonómiai bolyongás, ezért pontos szám nem adható meg.) Újabb kalandozásunk előtt ezt nem árt szerényen megemlítenünk. Ornitológus legyen a talpán, aki mindet számba vehetné. Időről időre azonban kénytelenek vagyunk visszatérni ehhez a különleges családhoz. Bővebben…

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

a hölgyestike két színváltozata

Bővebben…

A mirliton tánca

Az est egy későbbi szakaszában az egész társaság kisebb-nagyobb „mirlitonokkal” (nádsípokkal) fegyverkezett fel, és ezeken a kicsiny, színtelen hangú eszközökön, melyek némelyike cukorból készült, az orosz kürtzene hangzásvilágában előadta a Demofoon-nyitányt. A dobokat két palacsintasütő képviselte.

A Pierre Luc Charles Cicéri muralistánál 1818. március 20-án tartott összejövetelt, folytatja beszámolóját Moscheles (1794 – 1870), Beethoven (1770 – 1827) tanítványa, egy héttel később megismételték, amikor is a korábbi esten is jelen levő Cherubini (1760 – 1842) komolyabb szerepet is vállalt 1788-as operanyitányának parodisztikus előadásában.[1]

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Pierre Luc Charles Cicéri (1782 – 1868): színpadkép Meyerbeer (1791 – 1864) Ördög Róbertje III. felvonása 2. jelenetéhez (1831)

Hans Mattauch 2001-ben lenyűgöző nyomozati szakaszt követően tárja fel a mirliton szó eredetét és kezdeti beáramlását a francia irodalomba. De la Motte grófnő (1756 – 1791) Inês de Castro (1320? – 1355) meggyilkolt „posztumusz” portugál királynéről írt szomorújátékával foglalkoznak Marie Anne de Vichy-Chamrond du Deffand márkinő (1697 – 1780) irodalmi levelei, melyek (szerencsénkre) jócskán elkalandoznak aktuális apróságok felemlegetése felé. Bővebben…

A piócáról és a fecskéről – szabadon

A címben mára ígért két rokonszenves állatot kizárólag latin nevük (hirudo, hirundo) hasonlósága hozza össze, „egyszer ezt is ki kell vizsgálni”-alapon. Bővebben…