Hentesek a bozótban

tonsor, copo, cocus, lanius sua limina servant.

Martialis (38? – 104?): Epigrammation VII. (92) LXI.[1]

Új Róma.
…
Gazda, szakács, hentes meg a borbély őrzi küszöbjét.

Csengery János (1856 – 1945) fordítása (1942)[2]

Nem vagyok hajlandó elárulni, a különben alapos Csengery miért hagyta ki Martialis-fordításaiból az itt idézetre következő epigrammát, be kell érjük ezzel a meglehetős szabadsággal interpretált sorral. A lanius, „hentes” szó eredetére több elméletet alkottak, egy gyakori feltételezés szerint etruszk eredetű. Ez esetben a szóval feltehetőleg rokonságban álló lanistáról[3] az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) az Etimológiák (legérdekesebb, szószedetszerű) X. fejezetének 159. pontjában joggal állítja, hogy etruszk eredetű. A szó magyarázata viszont kérdéses.

^{Rubincsik: Lanista}

A régi Rómában a gladiátorviadalok felügyelője az editor volt, az ő felügyelete alá rendelte, adta el vagy adta bérbe a gladiátorcsapat tulajdonosa, a lanista a küzdőket.[4] Lanistának Sevillai Szent Izidor magukat a gladiátorokat mondja, majd ebből vezeti le, hogy így nevezték a hóhérokat is, akik munkája azokban a korokban küzdelmesebb volt, mint a középkor végén: a szent szerint a laniare, „darabokra szaggatni” főnévi igenévből származik az elnevezés.
Ha nem figyelünk egy-egy kifejezetten jámbor megjelenésű madár csőrére, az a benyomásunk keletkezhet, hogy önfenntartásában a külleméhez illő eszközöket választott magának. Az esetleges ny. olvasóm azonban találkozhatott riasztó ellenpéldákkal. De lássuk szép sorban.

Zűrzavar az agami körül

^{Készítette: Chris Jimenez – Agami Heron (Agamia agami) hunting, CC BY-SA 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=36399162}

Az igéző verdigris tollazatú, csipkés nyakfodrú, ivarérett korára különleges tollkoronával megáldott gémfélét, az agamit (nemének egyetlen faját, tudományos nevén Agama agamit) régi korok ornitológusai a szépségéért is magasztalták. This is a most beautiful species, „ez egy leggyönyörűbb faj”, állapítja meg John Latham (1740 – 1837), az ausztrál madártan ősatyja az először 1782-ben megjelent, mesésen illusztrált General Synopsis of Birds, Általános összefoglaló madarakról című, 1795-ös kiadású monográfiája III. kötetének első részében a gémeket taglaló fejezetben. A szépséget a korszerű madártan nem veszi tárgysorozatba. Ha korszerű tudós lennék, másképp néznék a szépségre, különösen az élővilágban megmutatkozóra, mely szerintem lényegesen objektívebb (és így tudományos vizsgálatra alkalmasabb) kategória, mint tartják. Mi sem idegenebb az élőktől „a csupasz turkálónak nyilván a saját felesége a legszebb” pozitivista gondolatánál, amennyiben a szépséget vizuális élményre korlátozzuk. Az agami tolla, kétségkívül, a rejtőzködés céljait is szolgálhatja. A Közép-Amerikában és Dél-Amerika északi részén élő rejtőzködő faj ugyanis, melyet színe alapján Brazíliában soco beija-flornak, „kolibrigémnek”[1] is mondanak, erdei patakok, mangrovék közelségét kedveli[2]. Leginkább bölcsőszájúhal-félékkel és pontylazacfélékkel táplálkozik (például az utóbbiakhoz tartozó Astyanax nemzetséggel). Költési időszaka a táplálékban gazdagabb esős évszakra esik. Bár élettere hatalmas, a szójatermesztés, szarvasmarha-tenyésztés és útépítés céljaira irtott erdők nagy arányban zsugorodnak, ez pedig státusát sebezhetővé teszi.[3]

Kendermagos réce, böjti testvére érintésével

…
Kendermagos szegény cica
Nyavalyába esvén,
Fölvette a néhai nevet
Egy szép őszi estvén…

Arany János (1817 – 1882):
A tudós macskája (1847)[1]

^{kendermagos réce}

A récefélék családjába tartozó kendermagos réce szakavatott kutatója, John Hughes 2022-es ismertetésében (Gadwall, Kendermagos réce) azt írja, a „feketefarú szürke kacsa” leírás egyértelműen azonosítja a fajt, de az alaposabb szemlélő fekete, fehér és gesztenyebarna tollakra is felfigyel, még közelebbről azokra a pettyekre is, amelyeket mi „kendermagnak” hívunk. Úgyhogy ha a kendermagos réce élettere Japánban nem korlátozódna Hokkaidóra, ezzel a színösszeállítással bizonyára meghatározó szereplője lenne a japán festészetnek. Élettere a világban ugyancsak jellemző:

Vízimadár lévén nem várható jelenléte a forró és száraz égövön vagy a jeges területeken. Nyugat-Európa keleti sávjában ismeretlen (mi még éppen becsúsztunk). A Newton, azaz az 1896-ban Londonban kiadott Madárlexikon címszava árnyalja a képet. A faj meglehetősen ritka, egyedül Indiában él bőséges számban, és akkoriban a hideg időkben úgy tűnt, ez ott a leggyakoribb récefaj. A mocsárlecsapolásokkal erősen megnehezítették megélhetését, de a lexikon megemlékezik Andrew Fountaine (1818? – 1874) nemes cselekedetéről, aki nyugat-norfolki birtokán 1850-től tenyésztéssel emelte a kendermagos récék állományát. Itt meg kell álljak egy kis időre.

Csacsogó Philemonok

Azoknak a magyaroknak, akik az egzotikus madarakat kedvelik, viszonylag könnyű dolguk van: azokra a madarakra kell figyelniük, amelyek a Földnek kizárólag egy mintegy 93 ezer km²-es területet leszámított részén élnek. Ezen a területen belül is „különösen egzotikusak” az Alfred Russel Wallace (1823 – 1913)-vonaltól keletre élők.

Rulrul: a boldogság bóbitás karomhijárja

^{Malakka (ma Melaka) 1750 körül}

Dévényi László (1925 – 2006)[1] rendezésében 1991-ben Azok a csodálatos állatok címmel indult ismeretterjesztő sorozat a „királyi tévében”, amelynek tartalmáról a máskor informatívabb PORT.hu annyit közöl, a műsor az állatok világa iránt érdeklődőknek szerez örömet[2]. Egy 1995-ben (talán utóközlésben) vetített epizódja A bülbül és a rulrul címet viseli.[3] Már pusztán a cím is „hiánypótlásra” sarkall azok után, hogy nemrég írtam a bülbülről.

Apostoli és másfajta protonotáriusok

^{bayou Louisianában}

Mindenekelőtt tisztázzuk: mi az ördög az a protonotárius?!
2009-ben ifj. Roy Alton Blount Alphabet Juice: The Energies, Gists, and Spirits of Letters, Words, and Combinations Thereof; Their Roots, Bones, Innards, Piths, Pips, and Secret Parts, Tinctures, Tonics, And Essences, with Examples of their Usage Foul and Savory, Ábécészörp: betűknek, szavaknak, azok összetételeinek energiái, veleje, szelleme; gyökerük, csontjuk, belsőségeik, beleik, aprómagvaik és intim tájékaik, tinktúrák, frissítők, eszenciák, ízetlen és ízes felhasználásaik példáival című könyvében így ír[1]:

Felbukkant maga Truman elnök. Pittsburgh legjobb rezesbandája rázendített az Üdv a vezérnek-re. Közeledett az elnök. Roberts előlépett, kezet rázott az elnökkel, és azt mondta: – üdvözlöm Pittsburghban, elnök úr. David B. Roberts vagyok, a protonotárius.
– Mi a tököm az a protonotárius? – felelt kérdéssel az elnök.

Más források mindamellett tapintatosabban fogalmaznak. David M. Brown 2005-ben a TRIB-ben azt írja, Harry Spencer Truman (1884 – 1972) kérdése így hangzott:  what the hell is a prothonotary?[2], azaz, „mi az ördög az a protonotárius?!”. („Pokol” helyett ebben a szövegösszefüggésben „ördögöt” mond a magyar.) Vannak, akik emellett azt is tudják, hogy az eset 1948-ban történt az elnöki kampány pittsburghi állomásán.[3] 2021-ben kiadott Birdpedia: A Brief Compendium of Avian Lore, Madárlexikon. A madártan tömör összefoglalója című könyvében Christopher W. Leahy ehhez még hozzáteszi, az elnök később szépített: úgy nyilatkozott, hogy a protonotárius a legmegkapóbban csengő nevű amerikai tisztség. (És hogy Leahy miért egy ornitológiai könyvben ír erről? Kis türelmet kérek.) Akár hihetjük, hogy ezt kérdezte Truman, akár nem, az Egyesült Államok politikai osztályában nem állna egyedül a tájékozatlanságával.

Itt van például az ír származású Daniel Milton Rooney (1932 – 2017), aki nemcsak jeles sportember volt (a pittsburgi „Vasas” elnök-tulajdonosa), de az Egyesült Államok Írországba delegált nagykövete is.[4] Ő 2007-ben a My 75 Years with the Pittsburgh Steelers and the NFL, 75 év a Pittsburgh Steelersszel és az NFL-lel című könyvében a híres protonotárius nevét így írja:

Talán egy telefonbeszélgetésben hallhatta a B-t Lee-nek. Mellesleg David B. Roberts (1898? – 1973) valamikor 1945 és 1956 között hajszálpontosan úgy néz ki, amilyennek én világéletemben egy protonotáriust képzeltem.[5]

Jakobinusok, Szent Domonkos, zsíros kenyér

A vidafélék családjába tartozó, eredetileg a Szaharától délre élő, életmódját tekintve opportunista kakukkról, a dominikánus vidáról és neve eredetéről a vasorrú kupályokkal foglalkozó fejezetben már olvashatott az esetleg erre tévedt látogató. Akit semmiképpen nem szeretnék azzal megtéveszteni, hogy a dömésekről kizárólag ezt a fajt keresztelték el. Itt vannak ugyanis a kolibrifélék családjába tartozó jakobinuskolibrik. Lássuk ezt közelebbről.

Szavannacerkófók. Egy báró, egy gróf, egy márki, néhány herceg, egy király, egy császár, istenek, sőt: Beethoven

Franciaország még nem jutott el odáig a divatban, hogy, mint az angol nemesség, ócska papucsokkal és régi facipőkkel dobálja meg az uj házasok postakocsiját, Churchill emlékezetére, Marlborough vagy Malbrouck emlékezetére, akit esküvője napján meg akart verni dühös nagynénje, ami szerencsét hozott neki. A mi nászszertartásainkon még nem szerepel a facipő és a papucs, de türelem, ha a jó izlés terjed, erre is rákerül a sor.

Victor Hugo (1802 – 1885): A nyomorultak (1862). VII-VIII. kötet.
Ötödik rész: Jean Valjean. Hatodik könyv: Fehér éjszaka. I. 1833 február 16.
Éber László (1871 – 1935) és Csillay Kálmán (1863 – ?) fordítása (1930)[1]

A cerkóffélék családjába tartozó szavannacerkóf (más néven afrikai zöld majom) nemzetséget, tudományos nevén a Chlorocebust John Edward Gray (1800 – 1875) állította fel 1870-ben. A név megfejtése nem igényel furfangos észjárást. Az előtagot adó χλωρός, khloros ógörög szó jelentése „halványzöld”[2], a –cebus utótag ógörög eredetije a hosszúfarkú majmokat jelölő κῆβος, kebos[3] szó.[4] Az Afrika szavannáin elterjedt hat faj kicsiny átfedésű élettereit mutatja egy hatszerzős, 2013-as tudományos cikk[5] ábrája.[6] A cerkóffélék erősen szociális hajlamúak, de más fajok, így a szintén „családtag” páviánok közelségét is kerülik, sőt – ami a például a szavannacerkófokat illeti – legszorosabb nemzetségbeli rokonaikét is. Szavannai életmódjuk csak annyit jelent, hogy nem az erdőket lakják, szívükhöz természetesen közel állnak a vízforrások, azaz a folyópartok, mocsarak, és táplálékforrásként az erdőszéleket sem vetik meg.[7]
A szavannacerkófok hat faja közül az egyik mindjárt a „szavannacerkóf” névre hallgat, de a többi is az, bizonyos jelzőkkel: Malbrouck-, Bale-hegységi, déli, sárgahasú és tantalus-.

• 

  szavannacerkóf

• 

  Malbrouck-szavannacerkóf

• 

  Bale-hegységi szavannacerkóf

• 

  déli szavannacerkóf

• 

  sárgahasú szavannacerkóf

• 

  tantalus-szavannacerkóf

a szavannacerkóf fajok

Aristoteles majmainak nyelvfejlődése

آينه دارىدر مجل س كوران نارگيل بدست بوزينه است
Ajneh darra darra mazsliszu kurannarkil badaszat buzini hieszti.

Vakok gyülekezetének tükröt tartani olyan, mint majomnak kókuszdiót adni.
(perzsa közmondás)[1]

Legutóbb, a csuklyásmajmok családjába tartozó selyemmajmokról szólva kikerülhetetlen volt megemlíteni, hogy Georges-Louis Leclerc de Buffon gróf (1707 – 1788) az Histoire Naturelle des Quadrupèdes-ben (A négylábúak természettana, 1753 – 67) a majmok elnevezésénél súlyt helyez annak közlésére, Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) mindig vigyázott rá, nehogy félreérthető legyen, amit ír, így az emberszabású majmokra következetesen a πίθηκος, pithekos, a hosszúfarkú majmokra a κῆβος, kebos szót használja.[2]

Selyemmajmok

Он притворялся и задыхался, но играть продолжал. Его и произвали — Игрун.[1]

Алексин (1924 – 2017): Игрун (1998 г.)

Leplezte érzéseit és zihált, de folytatta a játékot. El is nevezték Igrunnak, „Szenvedélyes játékosnak”.

Alekszin: Igrun

Az esetleges ny. olvasó beleütközhetett az „égisz” szó váratlanul homályos eredetébe. Az ott feltűnő lehetőségek közül a heig-, „megmozgatni” jelentésű indoeurópai gyökre terelem a szót. Ebből fejlődött ugyanis az elő-balti szláv alapú jьgra, „játék” (itt elsősorban a testmozgással járó játékokra, „meccsekre” gondoljunk), majd az ókeletszlávon át az orosz игра, „játék”.[2] Bár sejtelmem sincs, ki lehetett, aki ebből az игрун főnevet képezte, túlzott óvatosságnak érzem, hogy a szót a nyelvtudomány még a „játékig” sem kísérli meg visszavezetni. Jelentése: „az az ember, aki túlzásba viszi a játékot”.[3] Bár az idézett Alekszin-novella ifjú főhőse a zongorajáték megszállottja, gyanús, hogy a „szláv lélek” történetének más típusú játékmegszállottjai kényszerítették ki külön szó használatát a mindennapokban. (A szó a kirgizben önmagában „meccset” jelent.) További óvatosságot mutat, hogy az игрунка vagy игрунок, nemtől függő kicsinyítés eredetét egyaránt ismeretlennek mondják. Ez a szó a csuklyásmajomfélék családjába tartozó, kimondottan játékos kedvű „(fehérpamacsos) selyemmajmot” jelenti.[4] Ez intelligencia jele, amely azonban nem végtelen: a fogság sem keseríti el.

Cordon bleu háromszor

(M. Martin) était d’une grande force aux échecs, et regardait jouer quand il ne jouait pas lui-même. Il arriva une fois qu’une vive discussion s’étant élevée entre deux joueurs sur la prise d’une pièce, la galerie appela M. Martin pour qu’il jugeât le coup. Un des adversaires, voyant s’approcher le petit homme dont il ne pensait pas être connu, crut devoir entrouvrir négligemment sa redingote pour laisser voir un cordon bleu. La chose expliquée, Martin regarde le grand seigneur: Vous avez tort, monsieur le duc, dit-il: reboutonnez-vous.

baronne de Bawr (1773 – 1860): Mes souvenirs (1833)[1]

Martin úr erős sakkjátékos volt, és szívesen kibicelt, amikor éppen nem játszott. Egyszer, amikor két játékos között élénk vita bontakozott ki egy bábu leütéséről, a környezők Martin urat hívták döntnöknek. Az egyik küzdőfél, meglátva a közelítő kis embert, akit nem ismert fel, szükségét érezte egy lezser mozdulattal megnyitni frakkját, hogy így feltárja kékszalagját. Miután elmagyarázták Martin úrnak az állást, az ránézett a nagyúrra: nincs igaza, herceg – szólt –, begombolkozhat.

Bawr bárónő: Emlékeim

III. Anjou Henrik (1551 – 1589) szomorú végzetéről már mesélt itt egy rövid feljegyzés. Egy forrás arra hivatkozik, három fontos életesemény: születése, lengyel (1573) és francia (1574) trónra lépése egyaránt pünkösdre, azaz a Szentlélek kiáradására esett, és ez buzdította fel katolikus lelkét a Szentlélek-rend megalapítására – és egyesítésére a XI. Lajos (1423 – 1483) által 1469-ben alapított Szent Mihály-renddel – 1578 szilveszterén. Jean Meeus algoritmusával ellenőrizve[2] – mellyel az adott év húsvétja dátumából a pünkösd vasárnapjáét 49 hozzáadásával indukálom – a lengyel trónra lépés kétségkívül pünkösd hétfőjére esett (még a kedd is pünkösd volt akkortájt), a francia meg egyenesen pünkösdvasárnapra, de a szeptemberi születés, akárhogy is forgatjuk, kakukktojás. Annyi azonban elmondható, amint az az említett rövid feljegyzésben is olvasható, hogy a katolikus uralkodó engedményeket tett a hugenottáknak, és a nemtelen hatalmi viszályokban veszítette életét is. Sebhelyes Henrik (1550 – 1588), Guise hercege, akit a viszályok során később a király ölet meg hitszegő módon, 1576-ban megszervezi a király elleni Katolikus Ligát.[3] Így a Szentlélek-rend megalapításának gondolatáról azt a másik kegyes elméletet is megkérdőjelezhetjük, hogy ezzel a gesztussal igyekezett III. Henrik egységfrontba tömöríteni a katolikusokat a hugenották ellen. Célja hatalma, megbecsültsége megerősítése lehetett. A rend tagjának lenni nagy kitüntetésnek számított. Tagjai eleve a harmincötödik (hercegek és a király esetén huszonötödik) életévüket betöltő nemesek köréből kerültek ki, hierarchiájuk, melynek élén maga a király állt, egyszerre legfeljebb száz rendtagot számlálhatott.[4] 1791-ben a Nemzetgyűlés, kevéssé meglepő módon, a monarchia összes rendjével egyetemben feloszlatta. Az emigrációba vonult későbbi XVIII. Lajos (1755 – 1824) őrizte a lángot, melyet azonnal lángra is lobbantott a királyság restaurálásakor 1814-ben. Erre aztán újból sort kellett kerítenie, mert a száz napra visszanéző Napóleonnak (1769 – 1821) gondja volt a rend újbóli feloszlatására. 1830-ban Lajos Fülöp (1773 – 1850) ugyan nem oszlatta fel, de el sem ismerte, így a Szentlélek-rend létalapja megszűnt.[5] Hivatalos vezető nélkül Európa egyik legelőkelőbb rendjéből nosztalgikus játékszer lett.

Richelieu bíboros (1585 –1642) négy portréje Champaigne (1602 – 1674) két olajfestményén 1642-ből és 1633-40 között

A rend tagjai öltözetének fontos kelléke lett az András-kereszttel ékesített, bal vállról (egyházi rendtagok esetében stólaszerűen) átvetett kék szalag, a cordon bleu.

Víg özvegyek és vasorrú kupályok

A Vida családnév eredetét behatóan tanulmányozza Vida Balázs. A probléma távolról sem megoldott. A körültekintő kutató számos érdekes konkurens elméletet ismertet, melyek közül számomra a legkedvesebb az orangután („erdei ember”)-analógia.[1] Ember esetében sincs könnyű dolgunk, hát még ha egy madár család- vagy fajneve vida. Ezt vizsgáljuk ma közelebbről.

Hangyőrölyök, közülük is leginkább a kékszárnyú

kékszárnyú pitta

A Fűszer- (vagy Moluka-) szigetekről mint a mirtuszfélék családjába tartozó szegfűszeg őshazájáról[1] érintőlegesen már írtunk. El kell jönnie az időnek, amikor ezzel az összkiterjedésében jókora, tényleges területében szerény (79 ezer m²-es) „meseországgal” komolyabban is foglalkozunk (a szóval nem az ott lakók nehéz életét akarjuk kifigurázni, hanem természeti kincseinek adózunk), különösen a portugálok szó szerint kalandos oda-, majd visszaszivárgásával. A sors azonban mára is mellékszerepet szán írásunkban az indonéz felségterületű térségnek. Nyugatról Celebesz (Sulawesi), északról a Fülöp-szigetek, keletről Új-Guinea, délről Timor határolja[2] – helyek, ahová nem szűnünk meg elvágyódni, de ahová sohasem jutunk el.

Kecskék szarva és szakálla: tragopánok és bakszakállok

A fácánfélék családja 200-nál is több fajt számlál.[1] (Tudjuk, hogy a fajok kedves szokása a taxonómiai bolyongás, ezért pontos szám nem adható meg.) Újabb kalandozásunk előtt ezt nem árt szerényen megemlítenünk. Ornitológus legyen a talpán, aki mindet számba vehetné. Időről időre azonban kénytelenek vagyunk visszatérni ehhez a különleges családhoz.

Párducszerű leopárd Amerikában

Que muera conmigo el misterio que está escrito en los tigres. Quien ha entrevisto el universo, quien ha entrevisto los ardientes designios del universo, no puede pensar en un hombre, en sus triviales dichas o desventuras, aunque ese hombre sea él.

Borges (1899 – 1986): El Aleph (1949). La escritura de Dios[1]

Haljon velem a jaguárokra írt titok. Aki szembenézett a mindenséggel, aki belelátott a mindenség lángoló szándékaiba, az nem gondolhat egyetlen emberre, annak köznapi boldogságára vagy balsorsára, még ha ő maga volna is az az ember.

 Az Alef. Isten betűje
Hargitai György fordítása (1998)[2]

Az évtízezredes maja kultúra[3] sokistenhitű mitológiájában érthetően fontos szerepet kap a jaguár. Különféle megjelenési formáiban megfigyelhető az elvonatkoztatás íve, a rekonstrukciók iránti kellő óvatosság fenntartásával: a térség megkérdőjelezhetetlen csúcsragadozója éjszakai vadász, így előbb az éjszaka isteneként tisztelték[4], majd a Föld alá bukó Napét. Jaguáristenből így lett az alvilág ura. A maják alvilága is lánggal lobog, így a jaguár a tűz, majd a háború istenévé vadult. A jaguár bőrét kizárólag az uralkodó viselhette.[5] A sokáig nomád életmódot folytató aztékok XI. századra összeálló, erőteljes hieratikus-militáris társadalma a maja kultúra és hiedelemvilág számos elemét átvette, ami nem is csoda, hiszen a két kultúra Közép-Amerikának majdnem ugyanazon a területén utolsó évszázadaiban együtt élt.

jaguárharcos

A katonailag aktív, terjeszkedő aztékok keményen és arisztokratikusan szervezett társadalmában különösen előkelő helyet foglaltak el a sas- és jaguárharcosok. Mindkettejük harci öltözéke a megfelelő ragadozó megjelenésére emlékeztetett. A legyőzött ellenség csatatéri megölését „szakmai hibának” tekintették: a harcos tartozott a legyőzöttet az áldozati helyre hurcolni. A megtiszteltetés magas fokát jelentette, hogy a jaguárharcos részt vehetett az áldozati szertartásban.[6] (Itt hosszabb ismertetés is olvasható annak meghagyásával, hogy nem idézhetünk belőle.[7])