Tavasszal érdemes a Vörös-kőre Tahitótfalu felől felkaptatni. Természetesen a hagyományos, leányfalui út sem érdektelen déli irányból, rajtunk áll, hogy olyan útvonalat válasszunk, amelyen sem felfelé, sem lefelé nem szunnyadunk el járás közben. A tavasz nyújtotta előnyt azonban érdemes kiaknázni. Ez alkalommal egy nagyobb hurokkal észak felé fordulva fogok majd leereszkedni Dunabogdányba, jó okkal. (A „nagyobb” erős túlzás, a teljes út összesen 13-14 kilométer.)
Magán a Hármashatár-hegyen ezúttal nem barangoltam, csak déli körzetében, de annyit azért megpendítek a nevéről, hogy egy 1212-es keltezésű oklevél Mons Excelsusnak, „Magas-hegynek” mondja. Az alatta elterülő vidék neve Mogyorós volt, és vannak, akik azt feltételezik, ez az elnevezés átment az egész hegyre is. Hőgyészi Döbrentei Gábor (1785 – 1851) 1844-es Dűlőkeresztelőjében az Árpád orma nevet nyerte annak megfelelően, hogy itt is Árpád sírját sejtették, de a sírt itt sem találták, így a név hamvába holt. Ugyanakkor mai neve csak nagyon rövid ideig volt indokolt. A XIX. század második felében nevezték el így, mert Buda, Óbuda és Pesthidegkút határán fekszik[2], de Budapest 1873-as megalakulásával ennek szigorúan vett értelme elpárolgott.
Az impozáns hegytől délre Kecske-hegyek egész „nyája” fogadja a kirándulót. A térképen ezeket fekete ötszöggel jelöltem, a teli ötszög a Felső-Kecske-hegy.
Amint már említettem, a „Tündér-hegy” elnevezés is hőgyészi Döbrentei Gábor (1785 – 1851) névadása az 1847-ben jóváhagyott Dűlőkeresztelőben. (Megadja a Tündér-hegy és legfőbb természeti ékessége, a Tündér-szikla becsét, hogy mind közül éppen ezt a helyszínt találták alkalmasnak a munka véghezvitelének megünneplésére.) A Tündér-hegy „eredeti”, német neve Am Himmel, Az égbolthoz. A Tündér-sziklának azonban korábbi magyar nevét is feljegyezték: Remete-szikla. Aljában ugyanis remetelak lapult.[1] Jól jár a kirándulóközösség, ha a sok remete közt egy tündér is felüti a fejét. A sziklák közül rendesen az egyiket, a legimpozánsabbat, vagy legalábbis leghíresebbet emlegetik ezen a néven:
Visegrád, Visegrád! hol van régi fényed?* Magas fellegvárad, parti építményed? Dunapart hosszában kerti ékességed? Mérföldekre nyuló, párduszlakta nyéked?
*) Oláh Miklós. I. VI
Arany János (1817 – 1882): Daliás idők. Toldi szerelmének első dolgozata (1849-1853). Negyedik ének, 3.[1]
A lábjegyzet Arany Jánostól származik. A humanista Oláh Miklós (1493 – 1568) esztergomi érsek, aki valóban „oláh” volt, lévén apai ágon havasalföldi román származású[2] (de ugyanezen az ágon a Hunyadi-családdal is rokonságban állt)[3], 1536-ban kinyomtatott Hungariája 6. fejezetében költői szavakkal emlékezik meg kora Visegrádjának csodáiról:
Wissegrad, quod Germani Plintenburg vocant, oppidum abes Buda occidentem versus quinque miliaribus conditum ad ripam Danubii in radicibus sylvae vastissimae pardorum aliarumque ferarum altricis. In fronte oppidi ad plagam orientalem aula extructa plus, quam dici potest, et situ decora et impensis magnifica et palatiis aliisque aedificiis vere regiis praestantissima…
Visegrád mezőváros, melyet a németek Plintenburgnak neveznek, Budától nyugatra fekszik öt mérföldnyire, a Duna partján alapították egy hatalmas, hiúzokat és egyéb vadakat nevelő erdős hegy lábánál. A helység kelet felé néző oldalán áll az ott emelt mondhatatlan szép fekvésű és pazar kiállítású királyi palota, amely termeivel és más épületeivel, amelyek valóban rászolgálnak a királyi névre, kiemelkedő alkotás…
A teljes terjedelmében lenyűgöző leírás olvastán talán úgy vagyunk vele: csak ne lenne igaz… Csak lenne mesemondó Oláh Miklós esztergomi érsek… Mert a „régi dicsőség” ilyen áradása szívszorító, ahogy Arany János szívét is elszorította. De minden jel arra utal, hogy Oláh Miklós közlése nem túloz.[4]
Oláh Miklós ugyancsak ír az „abundáns” Nyékről is az 5. fejezetben:
Ad septentrionem ferarium est regis, cui nomen est Nyek, u cingens vallo non tantum sylvosum montem, sed prata etiam latissima in ambitum trium miliarium Hungaricorum feris variis abundans.[5]
Északra esik a királyi vadaskert, neve Nyék, nemcsak egy erdős hegy, hanem messze nyúló rétek is vannak benne; kerülete három magyar mérföld, bővelkedik különféle vadakban.
Virág Benedek (1752 – 1830) fordítása (Szatírák Horátiusból, 1820)[2]
Nemrég írtunk a kalandos életű Kotzebue-ról (1761 – 1819). Ott ismertetett erőszakos halála nem volt derült égből villámcsapás: hosszan tartó gyűlölethullám előzte meg. A reformáció 300. évfordulóján, 1817-ben Eisenachban tartott Wartburgfest (Wartburgi Ünnep) alkalmával könyveit égették el.[3] A Wartburgfesten jelen volt későbbi gyilkosa, a jénai diáktestvériség tagja, Karl Ludwig Sand (1795 – 1820) is.[4] A drámaíró Kotzebue népszerűsége azonban még ekkor is töretlen. Bízvást kijelenthetjük Kerényi Ferenc (1944 – 2008) 1987-ben megjelent nagyszabású, kritikai levélválogatása alapján (A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig), a reformkori Magyarország legnépszerűbb kortárs külföldi drámaírója volt. Bővebben… →
Amint már beszéltünk róla, a Hunyad-orom is hőgyészi Döbrentei Gábor (1785 – 1851) névadása a Dűlőkeresztelőben.[1] A Tündér-hegyről nemes látványt nyújt:
Hunyad-orom a Tündér-hegyről
A maga 349 méteres csúcsával nem tűnik leküzdhetetlen akadálynak, de érdemes két pillantást vetni a hajtűkanyarjaira:
Hunyad-orom
Az út felső szakaszain rövid időre kilátás nyílik a budai hegyvidékre:
a János-hegy és a Tündér-szikla a Hunyad-oromról
Szószék
Ne felejtsük: a képek itt is, a galériára látogatva is nagyíthatók!
A zugligeti Zugligeti út felől jövet rögtön a rövid út elején szép sziklacsoportosulásba ütközünk. Előbb a Kis-sziklába, aztán a Koponyatörő-sziklába (a riogatás szerves része a legősibb magyar kirándulókultúrának is), végül a Szószékbe, ahonnan körös-körül a legkedvesebb kilátás nyílik. Van azonban arra, de már mélyen az erdőben egy negyedik szikla is, mindegyiknél jóval impozánsabb. Nem fürdik napfényben az év minden szakában, ellenkezőleg, sejtelmes homály övezi. Nagysága dacára sem egyszerű rátalálni. Egykor ösvényt alakítottak ki oda a sziklacsoportosulástól, ennek állapota leromlott. Erősen bedőlt a balkéz (északnyugat) felé eső meredély irányában, a talaj morzsalékos. Úgyhogy a vándor ne csodálkozzon, ha a sziklára nem lesz figyelmes az út túlfelén, mert a meredély felé pislogva lesi túlélése esélyeit. Biztosra veheti, hogy eltévesztette (a sziklát), ha megpillantja az adott körülmények között irracionálisnak ható helyre kihelyezett nyugágyakat. A szikla jóval előbb emelkedik a hegyoldalban. Kalkulációm szerint késő őszi délután lehet megpróbálni teljesebb képet adni róla.
A szerzetesrendek alapítóinak elképzeléseit és a közösség életének tervbe foglalt szabályait mondjuk reguláknak, melyek szigorú pápai felügyelet alatt állnak. Az elzárkózás veszélyeit kiküszöbölendő egy-egy rend olykor közvetlenül a pápa fennhatósága alá került, azaz kiiktatták a területileg illetékes püspököt.[2]
A latin obsevantia legum, observantia secreti, azaz a törvény vagy a titok megtartásának kifejezései állnak annak hátterében, hogy az observantia, mely önmagában „megfigyelés”, „szemmel tartás”, „megtartás” magának a megtartandó „szabálynak” is szinonimája lett.[3] Az observantia az observare, „őrködni”, „figyelni” főnévi képzése, mely két indoeurópai gyök összeolvadása: az ob-eredete a hepi-, „előtt” (ami, többek között, ugyanígy a megfelelő görög ἐπί-, epi- őse is[4]), az utótag, a servare, „őrködni” eredete az azonos jelentésű serw- gyök[5].
A szerzetesrendek életében a szent obszervancia annyit tesz, hűséges őrködés a regulák eredeti formájának betartásán.[6] Ilyenképpen az obszerváns fontos feladatot látszik betölteni. A hittörténetben azonban az „obszerváns” önmegjelölés értelme, hangsúlya megváltozott: elkülönülés azoktól, akik elpuhulnak, akik elfordulnak a reguláktól. Ilyenképpen a megjelölés csoportképző erőre tett szert, mely akár oda is vezethetett, hogy „sarutlan” obszervánsok önállósultak, külön ágat alkottak. Bővebben… →
A mai Sasad és az egykori, melynek nevét 1236-ban említik először, szinte bizonyosan nem fedik egymást, de helyük a térképen nem lehet messze egymástól, hiszen az egykori szomszédai Örs és Kis-Pest, azaz a mai Budaörs és a Tabán voltak. Ez mindenesetre nagy kiterjedésre utal. IX. Bonifác (1356? – 1404) 1391-ben kiállított pápai oklevele szerint már csak kevesen lakták. 1452-től neve eltűnik a hivatalos dokumentumokból.[1] Egy 1698-as dokumentum az Irhás-árok környékét említi ezen a néven, nyilvánvaló tévedésből.[2]A mai Sasad neve 1847-ből származik Döbrentei Gábor (1785 – 1851) sikeres visszamagyarosítási kísérletéből a Dűlőkeresztelőben.[3] Az eredeti Sasad semmiképpen nem kaphatta nevét a ma vele határos Sas-hegyről, mivel a XIII. században a Sas-hegyet Király-hegynek hívták, lévén királyi pihenő. Ám a név lehet oka annak, hogy Döbrentei Gábor éppen a mai területet „nevezte vissza” Sasaddá. Ha hihetünk a kegyes hagyománynak, a Sas-hegy etimológiája igencsak figyelemre méltó, amint arról a természetvédelmi terület Sasfája alatti feliratról értesülünk:
Sasfa
a Sasfa felirata
A Sas-hegy természetvédelmi területe Buda egyik legimpozánsabb területe még azok után is, hogy a Sas-hegyet szinte teljesen beépítették. A helyszínen tartott szakavatott előadást végighallgatni külön öröm. Ebből megtudjuk, hogy a rengeteg itt élő pókfaj közül mintegy két tucatnyi csak itt él; hogy a kétlaki csikófark porzós egyedei laknak itt, míg a termők a túloldalon, a Kis-Gellérthegyen; hogy a hazai budainyúlfarkfű-állománynak itt él a 90%-a, a maradék 10%-a a Bakonyban. Az élővilág igyekszik birtokba venni a körzet ember által épített létesítményeit: a lépcsők alá alagutat vájnak maguknak, egy kerti szerszámokat őrző fészerbe télire beköltözik Józsi, a 2 méter 10 centiméter hosszú haragos sikló. Látjuk a máshol szomorúan megritkult pannon gyík tekeregve szaladó példányait, fejünk felett vörös vércse köröz. De nem ijedünk meg. Végül is ez Buda egyik legnyugodtabb területe.
kilátás a Látogatóközpontból
Sas-hegy, kőfejtő
Ne felejtsük: a képek itt is, a galériára látogatva is nagyíthatók!
Quae legerent omnes, quondam dabat Itala tellus, Nunc e Pannonia carmina missa legit. Magna quidem nobis haec gloria; sed tibi maior, Nobilis ingenio, patria facta, meo.
Borges (1899 – 1986) Sobre los clásicos című esszéjével, melyet Scholz László A klasszikusokról címmel fordított magyarra, már foglalkoztunk. Ebben a következő szép gondolatot is kifejti: a maláj vagy a magyar irodalmat például egyáltalán nem ismerem, mégis biztosra veszem, hogyha módot adna rá az idő, hogy tanulmányozzam őket, meglelnék bennük minden szükséges lelki táplálékot. Az esszét 1965 végén írta, ám az itt felhozott példája a magyar irodalom ismeretének hiányáról nem akadályozta meg abban, hogy 1972-ben meg ne írja Al primer poeta del Húngria című versét, melyet Az első magyar költőhöz címmel Somlyó György (1920 – 2006) fordított magyarra.[2] Nem lehet cél annak kifürkészése, kire gondolhatott, hiszen szeretetét, rokonszenvét tudatosan egy általa nem ismert költőhöz küldi – jellemző fordulatával: mint az eleai íjász, azaz Zenon (Kr.e. 490 – 430), vagyis reménytelenül, mint a kilőtt íj a paradoxonban –, noha, mint írja, személye kiderítésére felüthetne egy enciklopédiát. Meg kell jegyezzük, nem lenne könnyű dolga. Nem tudunk név szerint költőt említeni Janus Pannonius előtt, de a XIII. század végi Ómagyar Mária-siralom névtelen fordítója is nyilvánvalóan ihletett költő.
Borges 1949-ben megjelent Alef című novellagyűjteményének A teológusok című fikciója egyik főszereplője mindenesetre Janus Pannonius (az ármányos „Pannóniai János”).[3] Borges a vers írásakor azonban nem gondolt Janus Pannoniusra (legalábbis ennek nincs érezhető nyoma a műben), mint ahogy Petőfire (1823 – 1849) sem, ahogy kegyes feltételezésekben olvashatjuk.[4]
Van egy szó Somlyó György fordításának elején, mely ott és úgy túlságosan egzotikus ahhoz, hogy ne lenne rossz, mindenesetre vitathatatlanul pontos, és a ritmust se rontja. Szövegkörnyezetével együtt idézve:
E néked csak jövendő pillanatban, mely annak is titok, kinek az izzó planéták vagy a bikák jonhai felfedik a jövő korok tilos szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb, mint valamilyen lexikont felütni, hogy megleljem neved, testvéri árny…
Ugyanez a szövegrészlet az eredetiben:
En esta fecha para ti futura que no alcanza el augur que la prohibida forma de porvenir ve en los planetas ardientes o en las vísceras del toro, nada me costaría, hermano y sombra, buscar tu nombre en las enciclopedias…
A szó felbukkan Kálnoky László (1912 – 1985) Anyakkirályné című költeményében:
Innen látszólag két választásunk van. Vagy azt mondjuk, Kálnoky nyilván nem csúfította volna el halandzsáját egy értelmes szóval (a „szik” itt melléknév), vagy észrevesszük, hogy a Kálnoky-vers álhalandzsa, és valójában végig nagyon is véres tartalmat hordoz. Az idézett részlet például annyit tesz, csurogjon ki jonha, és váljon szikkadt töpörtyűvé. Úgyhogy ne késlekedjünk, lépjünk a szűk, második ösvényre, és oldjuk fel a talányt! Bővebben… →
Csakhogy az összeesküvőknek mindezekről nagyon jól kellett értesülve lenniök; mert a bekövetkező éjszakán már nem a Svábhegyen mutatkozott a rejtélyes változó fény, hanem a Zugligetben, a „Vajdabérc” alatt. Mire odasiettek, már nem volt ott.
Frivaldszky Imre (1799 – 1870) Az éjjeli fogás (Igaz történet) ElmondjaJókai (1825 – 1904).
Barabás Miklós (1810 – 1898): hőgyészi Döbrentei Gábor (1785 – 1851) 1844-ben
Amikor a jónevű költő, Döbrentei 1844-ben gondos filológiai munkájának gyümölcsét cikksorozatban közzétette a Honderűben Visszamagyarosítás Pesten címen, melyben akkor 56 budai dűlőnév magyarosítására tett javaslatot, melyet Buda közgyűlése „az utolsó pillanatban”, 1847 június 11-én el is fogadott, és amelyet 8 napra rá Dűlőkeresztelő névvel az immár magyar nevét viselő Tündér-hegyen (korábbi nevén „Az Égbolthoz”, Am Himmel) a határozat felolvasásával és 150 fős víg lakomával ünnepeltek meg a névadó társaságában[1], nem is gondolt rá, mekkora fejtörést fog okozni nemes, tudós, és amint később bebizonyosodott, javarészt sikeres akciójával az utókornak. Bővebben… →
SUNYIVERZUM 