A világot fenyegető hajsza

Küldeni most mindenki az én Laelapsom akarja
(így hívták a kutyát). Köteléről régen akart már
elszabadulni, nyakával rég feszitette a fékét.
Még alig engedtük szabadon, már látni se tudtuk,
merre rohan. Forró fövenyen csak a lábnyoma látszott,
ő maga már tovatűnt. Sebesebben dárda sem illan,
megcsóvált szíjból a kavics sose száll sebesebben,
krétai ívről sem szökken sebesebben a vessző.
Domb magasul meredek csúccsal közepén a mezőnek;
fölsietek rá, hogy lássam különös rohanásuk;
már-már szinte fogoly, s a fogak közül illan el ismét,
úgy látszott, az a vad.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások VII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Zeus a maga bikahátán elrabolt Európát, vallja Pausanias Periegetes („Leíró”, 110? – 180?) Görögország leírása című műve IX. könyve 19. fejezetének 1. szakaszában, a beóciai Theba melletti Teumessosban rejtegette (amely város is, hegy is[2], így gyaníthatjuk, hogy inkább ez utóbbiban).

Reklámok

Hattyúk és tavaik

Nehéz elképzelnünk, hogy az akkor már befutott, az erős mezőnyben is egyik legnagyobb élő orosz zeneszerző, Csajkovszkij (1840 – 1893) mai füllel hallgatva lenyűgözően dallamgazdag műve, az 1875-76-ban komponált, a Moszkvai Nagyszínházban 1877-ben bemutatott Hattyúk tava nem aratott sikert.

Byblis szerelme

Naiasok, mondják, forrást, mely már-már nem apad ki,
adtak a könnyének: s adhattak volna nagyobbat?
Mint a fenyő hasadott héjából csorran a gyanta,
s mint a kövér földből fröccsen felszínre a kátrány,
s mint ahogy olvadózik, ha tavasz szele érkezik enyhén
és süt a nap, hamar újra a víz, mit a tél befagyasztott:
így maga könnyeivé olvad szét phoebusi Byblis,
s fordul forrássá, mely még ma is abban a völgyben
hordja nevét habosan s mélyárnyú tölgyfa alatt fut.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Byblis szomorú és tanulságos történetének váratlanul gazdag antik recepciója lepi meg a mai érdeklődőt. A családfa egy mélyebb ágán kell kezdjük.

Hogyan lett a sólyom?

Földön veri gyors nyíl, veri égen sólyom;
Szárnya, sebes lába nehezül, mint ólom.

Arany János (1817 – 1882): Buda halála (1863), Ötödik ének[1]

Henri van de Waal (1910 – 1972). Jó a háttere

Elias Henri van de Waal (1882 – 1965) aranyműves[2] elsőszülött gyermeke, Henri van de Waal[3] őrült célt tűzött maga elé: műalkotások tárgyainak katalógusba szedését. Hatalmas művét, a szójátékos Iconclasst halála után folytatták és eredményeit közkinccsé tették. Ma mintegy 28000 tárgyat kereshetünk ki a rendszerből.[4] Lapozzunk bele! A 9. osztály: antik mitológia és történelem. 97: átváltozások. 97D, 97D2: férfiak átváltozása madárrá két sorozatban. 97D22: Hierax átváltozása.[5] És itt megállunk, elidőzünk.

Liberális antológia

59 τοιόνδ᾽ ἄνθος Περσίδος αἴας
60 οἴχεται ἀνδρῶν

Αἰσχύλος (525 – 456 π.Χ.): Πέρσαι (472 π.Χ.)[1]

59 toiond’ anthos Persidos aias
60 oikhetai andron

Aiskhylos: Persai

59 Ilyenek Perzsia virágai,
60 az odaveszett férfiaké.

Aiskhylos: Perzsák

A 100 és 300 között alkotó Antoninos Liberalis átváltozási történetei közül, melyeket a Kr.e. 300 körül élt Boiostól vett át, a hetedikből különösen szomorú esetről értesülünk. Sem Boios, sem Antoninos Liberalis nem éri fel a mottónkban idézett Aiskhylos költőiségét, de valósággal tobzódnak az ἄνθος, anthos („virág”) /  ἀνδρῶς, andros („férfi”) típusú szójátékokban.
Röviden szólva Autonoosnak (neve jelentése egy megfejtés szerint: „virágon csámcsogó”) jókora földbirtoka volt, rajta számos ménessel, ám földjét elhanyagolta. Azon haszonnövény bizony egy szál sem termett. Gyermekei nevét ehhez igazította. Elsőszülött fia, Herodios a földek erősen erodált állapotáról kapta nevét. Meg kell jegyezzük, hogy az erosio latin szó, amelyet azonban a görögök ismerhettek, így Boios is.

korinthosi oszlopfő medvetalpfűvel

csáté

Akanthos nevű fia, Akanthys nevű lánya a medvetalpfűről kapta nevét, a további fiúgyermekek közül Skoineos a csátéról, Anthos valamelyik virágról – ahogy az „antológia” is „virágfüzér”, „virágos kert”. Autonoos a lovak gondozását családjára – élükön feleségére –­ és egy szolgára hagyta. Az anya, Hippodameia neve nem véletlenül „lógondozó”.[2] Ám egyszer a legelőjükre nem eresztett lovak megvadultak és halálos támadást intéztek Anthos ellen. A szolga és az atya megkövülve figyelték a tragédiát, egyedül Hippodameia próbálta felvenni a küzdelmet, mindhiába. Ereje csekély volt a dühöngő lovak megfékezéséhez. De Anthos segélykiáltása az Olymposig hatolt. Zeus és Apollo megkönyörült és csodát tett. Az egész társaságot valóságos kis állatkertté, de legalábbis madárházzá változtatta.

A hölgy, a menyét és a hölgymenyét rövid, de bonyolult története

Leonardo da Vinci (1452 – 1519): Hölgy hermelinnel (1489-90) – a mester bizonyára nem látott hermelint

„»Bárki vagy is,« mondotta, »köszöntsed az asszonyom, örvendj:
argosi Alcmene megkönnyült, gyermeke megjött.«
Felpattan, kulcsolt kezeit szétnyitja riadtan
az, ki az áldott méh úrasszonya: s én szülök immár.
Hírlik, a megcsalt istennőt kinevette Galanthis,
az meg feldühödött, a leányt megfogta hajánál,
földön húzta. A lány fölkelne, de visszataszítja
ekkor, s két karját mellső lábbá alakítja.
Megmaradott virgonc természete, háta se veszti
régi szinét: pusztán más most, mint volt, az alakja.
S mert a szülő nőnek hazugul használt vala szája,
száján szül, s itt él palotánkban, mint azelőtt is.”

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások IX., Alcmene és Galanthis
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Az állatok keletkezéséről (Περὶ ζῴων γενέσεως, Peri zoon geneseos) című munkájában Aristoteles (Kr.e. 384 – 322) maga hitetlenkedve, de a klazomenai Anaxagorasnak (Kr.e. 510? – 428) tulajdonítja azt a tanítást, hogy a menyét a száján át ad életet kicsinyeinek.[2] Alcmene Heraklest nehezen szüli meg, de szolgálólánya észreveszi Junót, amint kezeit térdén összezárva akadályozza Jupiter fattyának világra jövetelét. Amint mottónkban Ovidius leírja, csellel él úrasszonya érdekében, sőt, a becsapott istennőt ki is neveti. A büntetés nem marad el, a lányt a sértett Juno átváltoztatja. De mivé? Egyes források szerint macskává, mások szerint menyétté (ékes tanúságául, hogy efféle bizonytalanságok nemcsak szentek állattani besorolásakor léphetnek fel), bár ezúttal még gyík is felmerül.[3] Ovidius nem nevezi nevén Galanthis „utódállatát”, megfogalmazása mégis félreérthetetlenné teszi, hogy menyétre gondol, hiszen az állat, amelyről ír, Anaxagoras nézeteihez hűen a száján keresztül szül. A valamikor 100 és 300 között alkotó Antoninos Liberalis átváltozási története teljes egyértelműséggel menyétről ír ugyanebben a történetben.[4] Más népek fantáziáját, ha lehet, olykor még mélyebben megmozgatta a menyét.

Sivítson a vész!

Olaus Magnus (1490 – 1557) lopakodó cselével, hogy a kiáltás és a síelés etimológiáját összekösse, már találkoztunk. Jóllehet ilyen kapcsolat nem létezik, feltűnő, hogy a régi magyar nyelv ismer egy „sí” igét, mely, hangutánzó módon, a „sív” tőből kiindulva, sivít értelmű szó, és amely a legkülönfélébb ma használatos szavak őse.