Diocletianus címkéhez tartozó bejegyzések

Római Szent Piroskák

A legismertebb Római Szent Piroska (256? – 269?) vértanúságának rettenetes részleteit ma már nem kínálják okulásul a jámbor hallgatóságnak, és ez így van jól. A feltehetőleg írói álnév mögé bújt Purisu kegyes, a fiatalság számára is bemutatható összefoglalójában arról ír, az ifjú vértanú szülei óvatos, rejtőzködő keresztények voltak, de a kislány nem fékezte nyelvét. A családi rosszakarók besúgták II. Claudius Gothicus császárnak (213 – 270), aki maga elé rendelte. (Ezt legfeljebb családja patrícius származása alapján tudjuk elképzelni.) A kislány láttán a megindult császár kegyelmet gyakorolt: elegendő lesz Apollót kiengesztelnie néhány tömjénszemcsével, amelyet Apollo oltárának tüzébe vet. Piroska azonban pontosan tudta, hogy ezzel a csekély mozdulattal elárulná hitét, és megtagadta a parancsot. A felbőszült császár ennek hallatán kínzásoknak vetette alá, melyektől az sem tartotta vissza, hogy a kislányra váratlan aranysárga fénysugár hullt, melyben csillagszerűen felragyogott. A gyötrelmek betetőzéseként a gyermeket vadállatok elé lökték, ám azok megjuhászodtak, ugyanúgy, mint a rá uszított oroszlán, mely a lány mellé kuporodott és a lábait kezdte nyalogatni. Ekkor Piroska valamit súgott az oroszlán fülébe, amit senki sem halhatott, csak történetmesélőnk: – különb vagy ezeknél a kegyetlen embereknél, akik engem halálra szántak… Ekkor Piroskát a városfalakon kívülre hurcolták, mint valami bűnözőt, és az ostiai kapunál lefejezték. Ekkor hatalmas sas ereszkedett alá, és szárnyaival sátrat feszítve mindaddig fölötte lebegett, amíg az odaérkező keresztények megadhatták neki a végtisztességet.[1] Bővebben…

Reklámok

A látomás és december 25-e, a legyőzhetetlen nap

Raffaello (1483 – 1520) műhelye: A kereszt látomása (1524)

Diocletianus (244 – 311) principatust felváltó birodalomirányító rendszerének, a négyesuralomnak vagy tetrarchiának nemcsak a hatalom-kiegyensúlyozás volt a lényege, hanem a hatalom átörökítésének, a hatalomgyakorlás megismerésének jól kigondolt rendszere. Rögtön halála után kiviláglott az új rendszer instabilitása, éppen a legfontosabb ponton. Az uralkodók és a lehetséges uralkodók szövetségi rendszereket alkottak egymás ellen, mindeközben maga a birodalom hízott, hiszen katonai utánpótlásra területhódítások révén igyekeztek szert tenni.

római erőd Eboracumban

A „sápadt” (chlorus, „halványzöld”) I. Constantius Chlorus (250? – 306) és Maximianus (250? – 310?) társcsászársága két „helyettesükkel”, azaz fiaikkal, Nagy Konstantinnal és Maxentiusszal (278? – 312) a diocletianusi elveknek megfelelően működött, ám Maximianus halála után Nagy Konstantint Eboracumban (a mai Yorkban) egyoldalúan császárrá kiáltották ki. Maxentius sem maradt rest, ő is császárrá kiáltotta ki magát. Seregekkel vonultak egymás ellen. 312. október 27-én már egymással szemben álltak a másnapi ütközet előtt a főváros északi szélén emelt Milvius hídnál.[1] Maxentius csapata háromszoros túlerőben volt[2], de hadművészeti szempontból lényegesen kedvezőtlenebb helyzetben.

Milvius híd

Bővebben…

A hitehagyás hitehagyása, kisebb zavarokkal

Arhetorius, Apollinaris, Themistius balgatag vélekedése az; hogy akárki mit valljon, nem árt az üdvösségnek.

ISTENI IGAZSÁGRA VEZÉRLŐ KALAÚZ
MELYET ÍRT PÁZMÁNY PÉTER
JEZSUITÁK RENDIN VALÓ TANÍTÓ
Nyomtatták Pozsonyban
MDCXIII
ELŐLJÁRÓ LEVÉL
A Kegyes Olvasónak Istentűl üdvösség, tőlem tisztesség[1]

Elöljáróban jegyezzük meg: Arhetorius nem vélekedhetett balgatagon semmiről, mivel nem létezett. A hálátlan utókor vonta össze a határozott névelőt Apollinaris jelzőjével. Az ifjabb (Laodikaiai) Apollinaris († 390) vihart kavart „logológiájával”, Logos-tanával már többször is foglalkoztunk. Ő és apja, id. Apollinaris Julianus Apostata (331 – 363) alatt retorikai alapokon dolgozta át a szentírást.[2]
Julianus Apostata antipodusa volt nagybátyjának, Nagy Konstantinnak (272 – 337): kora ifjúságától keresztény volt, de csakhamar elfordult a keresztény tanoktól; művelt volt és filozofikus hajlamú; és legalább a kezdetekben toleráns a másképp gondolkodókkal.[3] Hűséges tisztjének, Varronianusnak a fiáról, a szintén fontos tisztségeket betöltő Iovianusról  apologéták azt terjesztették, keresztényi hűsége miatt a császár elmozdította hivatalából, de ez megerősíthetetlen. Mindenesetre, vagy mert megbocsátást nyert, vagy mert soha nem is esett ki az uralkodói kegyből, együtt vonult fel a császárral II. Nagy Sapur szaszanida király ellen.[4] Feltehetően apja érdemeire tekintettel őt kiáltották ki császárnak.

szembenálló felek: Iovianus (331 – 364) és II. Nagy Sapur (310? – 379)

Bővebben…

Szolid megjegyzések

HAMLET
Oh that this too too solid Flesh, would melt,
Thaw, and resolue it selfe into a Dew[1]

Shakespeare (1564 – 1623):
Hamlet (1599 – 1601),  I / 2. 1. folio (1623)

HAMLET
O that this too too sallied flesh would melt,
Thaw and resolue it selfe into a dewe[2]

2. quarto (1604)

HAMLET

Ó, hogy nem olvad, nem higul s enyész
Harmattá e nagyon, nagyon merő hús![3]

Arany János (1817 – 1882) fordítása (1868)

Az indoeurópai solh-, „egész” gyöknek (szokás szerint) temérdek leszármazottja van[4]; megint csak néhányukra összpontosítunk. Eredeti értelmét őrzi az ógörög ὅλος, holos, melyet előtagként számos szóban használunk a mai napig. A „töretlen” árnyalattal bővülve a latin sollus is innen ered (a solus, „egyedüli” nem); egyes elrugaszkodott spekulációk szerint az „ünnepi” értelmű sollemnis, solemnis úgy keletkezik a sollusból, hogy hozzáolvadt az annus, „év”, mely így „teljes év elteltével beköszöntő napot”, azaz „éves ünnepet” jelentett[5]. E ponton nem fog ártani egy kis pihenő:

Bővebben…

Maximilián történetei

ifj. Marcus Gheeraerts (1561 – 1636): William Camden (1551 – 1623) 1609-ben

Cambden, the nourice of antiquitie,
And lanterne unto late succeeding age

Spenser (1552 – 1599): THE RUINES OF TIME (1591), 170.[1]

Camden, régi kor ápoló dajkája,
messzi jövő megvilágító lámpája…

CAMDEN!  most reverend head, to whom I owe
All that I am in arts, all that I know

Ben Jonson (1572 – 1637): E  P  I  G  R  A  M  S . (1616) XIV. — TO WILLIAM CAMDEN.[2]

Camden! Legméltóbb kútfő, akinek én tartozok
Mindenért, mi művészetben, tudásban vagyok…

A katolikus egyház három Maximiliánt tisztel szentként. Bővebben…

Bizánci anekdoták életre-halálra

1 Belisarius_Vincent

Vincent (1746 – 1816): Belizár (505? – 565). Egy legendás történet szerint miután I. Justinianus (482? – 565) megvakíttatta, Belizár, „az utolsó római”, koldusként tengette életét. A festményen egy katonája ismeri fel (1776)

A bizánci történelmi változások közvetlen tanúja, az „utolsó antik történetíró” – akinek tárgyilagossága és szavahihetősége mindenesetre alatta marad nevesebb elődeiének – , Prokopios (500? – 560?), egyebek közt írt egy nevezetes könyvet az udvari élet intrikáiról, melynek címe Aνέκδοτα, Anekdota, latinosan Anecdota. A görög szó az ανέκδοτος, anekdotos többesszáma, jelentése: „kiadatlan”, az αν, an, „-tlan”, έκδοτος, ekdotos, „kiadott” összetételből; utóbbi az εκ-, ek-, „ki-” + διδόναι, didonai, „adni” természetes együttese. Maga a zaftos, mélyen elfogult mű valóban anekdotikus történetekből áll, a mai értelemben, így ez a cím a mai egyesszámú szó végső alapja.[1]  Bővebben…

325 – 381

„A világ felnyögött, látván, hogy ariánussá vált.”
Szent Jeromos
(347? – 420?)

(Az alábbiakban Henry Chadwick A korai egyház című könyvének IX. fejezetét[1] követem, de csak főbb vonalakban: a lényeget, vagyis a teológiai vitát erősen megkurtítom, a lényegtelent, a történeti esetlegességeket viszont kidomborítom.)
0 mosaic

Római mozaik, IV. sz.

 A katolikus egyház történetéből elég sokat szemezgettünk már annak megállapításához: a legélénkebb, legszínesebb viták forrása leginkább egy-egy, lehetőség szerint minél több tekintély által elfogadott, minél véglegesebbnek tűnő megállapodás.
Áttekintettük a 325-ös Nikaiai Egyetemes Zsinat összehívásának körülményeit, céljait, főbb végzéseit.  Az ott elfogadott egyetemes (katolikus) hitvallás hosszan tartó, heves vitákat „lobbantott fel” (olykor szó szerint is). Bővebben…

Újabb zavarok Bizáncban

Bizáncban a Krisztus természete körüli szövevényes viták egymást követő véres fordulatairól, melyeknek egyaránt volt színtisztán spirituális oldala (a spiritualitás Bizánc társadalmát ma már alig felfogható mértékben járta át) és színtisztán politikai, már beszámoltunk a különféle kezdeti békítési kísérletek (Kalkhedoni Zsinat 451-ben, a Henotikon 482-ben, 519-es kiegyezés) ismertetésekor.
519-et követően egyre világosabbá vált, hogy a császár és a pápa megállapodása sem képes felszámolni a keleti és nyugati érdekellentéteket, vagy, másfelől, lecsendesíteni a két keleti, egyre jobban ekülönülő érdekcsoport, az alexandriai – kopt, és a konstantinápolyi – orthodox vitáját.[1] Bővebben…

Elvakultak

Mondd meg nékem, te, akit az én lelkem szeret, hol legeltetsz, hol deleltetsz délben; mert miért legyek én olyan, mint aki elfátyolozza magát, társaid nyájainál?

ÉnI:7

1 Diocletian

Diocletianus (245 – 313)

Diocletianus császár uralmának első 19 évében különösen türelmes volt a kereszténységgel. Nikomediai császári palotájával szemben impozáns keresztény bazilika állt, a római birodalom legelőkelőbb köreit átitatták a keresztények. (Türelme nem terjedt ki egyetemesen minden vallásra. A keresztényekkel szembenálló manicheusokat üldözte, de a Legyőzhetetlen Napot, a Sol Invictust imádó Mithras-kultuszt, amely sokáig baráti viszonyban volt a kereszténységgel, nem bántotta.)

2 Palace_of_Diocletian_in_Nicomedia

Diocletianus palotája Nikomediában

valaszto Bővebben…