Plutarkhos címkéhez tartozó bejegyzések

Hősiesülés: az ifjabb Cato

Az öngyilkosságot egyformán a legnagyobb gyávaságnak és a legnagyobb bátorságnak tartják, a legnagyobb erénynek és a legnagyobb bűnnek. Cato szóban és tettben magasztalta.

Kosztolányi (1885 – 1936): „Az öngyilkos”. Pesti Hírlap, 1933[1]

(A magáról rendszerint diszkréten hallgató Kosztolányi halálos betegségének első tünetei hónapokkal az öngyilkosságról frivolan szóló cikke előtt jelentkeztek. Talán a mélyben, a tudat alatt benne is megfordulhatott a gondolat, bár a kegyetlen küzdelmet végigvitte.[2])

Utica Tuniszban

A Julius Caesar (Kr.e. 100 – 44) ellen Libyán át felvonuló ifjabb Catóval (Kr.e. 95 – Kr.e. 46) mint az ott honos amfiszbéna életmódjának klasszikus megfigyelőjével már találkoztunk. A nagy római polgárháborúban Pompeius (Kr.e. 106 – 48) oldalán állt, és nem vitás, hogy az a szilárdság, amelyet Pompeius halála után tanúsított Caesar ambíciói ellen, római jellemre vall. Megerősítette pozícióit a karthágói Uticában (világosan felismerve, hogy Rómába nem teheti a lábát), és nem hódolt be a győztesnek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy életében nem annyira tartásáról, mint „nagy természetéről” volt nevezetes (erről bökversek maradtak fenn), és semmiféle olyan színezete nem volt szembenállásának Julius Caesarral fennálló konfliktusukban, hogy kettejük közül ő lett volna a nép szabadságának oltalmazója az egyeduralkodói hatalomra törő ellenfelével szemben. Julius Caesar nem értette ifjabb Cato viselkedését, amikor felvonult Utica ellen. A város ura ugyanis se nem oldott kereket, se a védekezés jeleiről nem adott jelet. Caesar kapott hírt azonban másról: Bővebben…

Távoli fuvolaszó

Theba alapításáról már megemlékeztünk; ma a még az ókori viszonyok közt is tragikusnak mondható bukásának rövid összefoglalójával kezdjük. Bővebben…

Maximilián történetei

ifj. Marcus Gheeraerts (1561 – 1636): William Camden (1551 – 1623) 1609-ben

Cambden, the nourice of antiquitie,
And lanterne unto late succeeding age

Spenser (1552 – 1599): THE RUINES OF TIME (1591), 170.[1]

Camden, régi kor ápoló dajkája,
messzi jövő megvilágító lámpája…

CAMDEN!  most reverend head, to whom I owe
All that I am in arts, all that I know

Ben Jonson (1572 – 1637): E  P  I  G  R  A  M  S . (1616) XIV. — TO WILLIAM CAMDEN.[2]

Camden! Legméltóbb kútfő, akinek én tartozok
Mindenért, mi művészetben, tudásban vagyok…

A katolikus egyház három Maximiliánt tisztel szentként. Bővebben…

A kőris bogara

S hogy ne csak a szemnek legyen meg a gyönyörűsége, az egész tájképet elárasztotta valami langyos, gyomorkeverő bűz, amiből az ember válogathatta, hogy gázillat-e, vagy mocsárlég, talán keverve a ganajlé ammongőzével, nagy járulékaival a kábító kőrisbogár-szagnak, s a szömörce méregpárájának.

Jókai (1825 – 1904): A kiskirályok. I. A pontaligeti park szigete[1]

Gub Jenő (1929 – 2013) a düh-, dühü- vagy kőrisbogárról megjegyzi:

A Sóvidéken mindenütt jól ismerik, a népi gyógyászatban régóta felhasználják. Veszettség ellen Szent György (ápr. 24.) és pünkösd napja között kőrisbogarat szedtek, kovászba rezet reszeltek, beletették a bogarat, összegyúrták, s ebből mindennap ettek. A megszárított és összetört bogarat puliszkába is teszik, s a pásztorkutyákkal megetetik, de a pásztorok is esznek belőle.

A düh- és dühübogár társnevek a veszettségi dühre utalnak.[2]

kőrisbogár kőrislevélen

Bővebben…

Csontvelő és velőscsont

Vöröscsontvelő-állományunk testünk össztömegének hatalmas, mintegy 4%-nyi részét teszi ki.[1] Emellett a sárga csontvelő életünk derekán körülbelül ugyanekkorát, de aránya a vörös csontvelőéhez képest valamelyest növekszik életkorunk előrehaladtával.[2] A vörös csontvelő állítja elő a mezenchimális őssejteket[3] (a szó a görög μέσος, mesos, „középső”, „belső”[4] és ἔγχυμα, henkhyma, „beöntés”, „beárasztás”[5] szavakból áll össze). Ezekből fejlődnek ki a vér különféle hatósejtjei. Jelentős vérveszteségek alkalmával a szervezet képes a sárga csontvelőt vörös csontvelővé alakítani. A vörös csontvelő a lapos, a sárga az üreges csontok belsejében képződik. Míg régebben a vörös csontvelő donorjai az őssejtkutatást, illetve -felhasználást segítették, ma, amikor ezek kellő mennyiségben a vérből is kivonhatók, elsősorban magát az alapfunkciót, a vér képzését támogatják vele.[6] A sárga csontvelő zsírt, porcot, csontot állít elő.[7]  Bővebben…

Besúgóból talpnyaló, abból parazita

Diadalszekéren fügefából való phallust vittek, melyet a tömeg, papok és utcagyerekek követtek s tisztes asszonyok és züllött lányok kibontott hajjal, őrjöngve ordítoztak körül.

Kosztolányi (1885 – 1936): Nero, a véres költő (1921). Az isteni színész[1]

Országh László (1907 – 1984) Angol-magyar nagyszótárában[2] a sycophant magyar szava „talpnyaló”, „hízelgő”. Nem a szótárszerkesztő a „hibás” ebben, hanem maguk az angolok. Bővebben…

Maraton és édeskömény

…He flung down his shield,
Ran like fire once more: and the space ’twixt the Fennel-field
And Athens was stubble again, a field which a fire runs through,
Till in he broke: ”Rejoice, we conquer!”

Browning (1812 – 1889): Pheidippides[1] (1879)

…Pajzsát a földre levetette ő,
Még egyszer, mint tűz, iramodik: a tér a köménymező
És Athén közt tarlóvá lett, mit felemészt a láng,
Míg kiszakadt belőle: győztünk! vigadjunk hát!

Νενικήκαμεν! (Nenikekamen!) Győztünk! Feidippides († Kr.e. 490) szobra a maratoni országúton

Erős közvetett bizonyítékunk van rá, hogy a költemény címadója, Feidippides († Kr.e. 490) a görögök maratoni csatanyerése után nem rohant az onnan mintegy 40 kilométerre fekvő Athén piacára ezzel a diadalkiáltással ajkán mint utolsó szóval: a mesélés, színezés iránt rendkívül fogékony Herodotos (Kr.e. 484? – 425) nem tud az esetről.[2] Ahogy a legendás történet eredetét visszafejtik, kiagyalójának Plutarkhos (46? – 127?) tűnik.[3] Browning verse mindamellett óriási hatást gyakorolt Michel Jules Alfred Bréal (1832 – 1915) akadémikusra és Pierre de Frédyre, Coubertin bárójára (1863 – 1937), a jelenkori olimpiai játékok atyjaira, hogy a maratonfutást felvették a műsorszámok közé.[4]  Bővebben…

Dárius kofferje és újabb büntetések

narthex

a római Szent Péter-bazilika narthexe

CHARLES

In memory of her, when she is dead,
Her ashes, in an urn more precious
Than the rich-jewel’d coffer of Darius.

Shakespeare (1564 – 1616): King Henry VI, part I, I/6[1]

KÁROLY

Emlékeűl, ha meghalt, hamvait
Sokkal becsesb urnába teszszük el,
Mint Dárius dús ékszer-doboza

VI. Henrik I. rész, I/6. Lőrinczi Zsigmond (1841 – 1871) fordítása[2]

Tegnapi bejegyzésünk etimológiai bevezetőjében érintettük a pedagógusszakmát (jobb szóval pedagógushivatást), korábban pedig régi korok tanítómestereinek hű barátját, a nyírfavesszőt, vagyis a tudás fáját. Ezek után a régi értelemben vett eugenetika egy másik támaszát vizsgáljuk meg, nem a módszer iránti rokonszenvtől indíttatva, hanem különös kultúrtörténeti leágazásai miatt. Bővebben…

Kleon, az ódemagóg

A „demagóg” szó mára többé-kevésbé elvesztette eredeti jelentését. Az ógörög δημαγωγός, demagogos a szó eredetét tekintve is, akkori jelentését tekintve is „népvezér”, a δῆμος, demos, „nép” és ἀγωγός, agogos, „vezető” összetételeként.[1] (Ld. a pedagógust a gyermekek vezetőjeként.) Míg mára demagógnak elsősorban valamilyen specifikus módon hibás érvelést tekintünk, az ókori Görögországban ez aktív cselekvést előfeltételezett. Nézzük ezt meg a legklasszikusabb görög demagóg, Kleon († Kr.e. 422) példáján keresztül. Bővebben…

Napfivér, Holdnővér: búcsú a ptolemaidáktól

Többször is foglalkoztunk Nagy Sándor (Kr.e. 356 – 323) hadvezérének, a későbbi I. Ptolemaios Soternek („Megváltó”, Kr.e. 367 – 282) egyiptomi rezidenciájú, Egyiptom területét sokszor túllépő dinasztiájával, így talán nem érdektelen áttekintenünk a ptolemaidák végső felszívódását, eltűnését a történelemből. Bővebben…

A gyilkos zászpa

1 zászpa

fehér zászpa

76. Az Udvari króniká-ban a következő részletek olvashatók betegségéről: Daisziosz* hónap tizennyolcadik napján a fürdőszobában aludt, mert lázas volt. Másnap fürdő után hálószobájába ment, és a napot Médiosz társaságában kockajátékkal töltötte, majd este megfürdött, áldozott az isteneknek, egy keveset evett, és egész éjszaka lázas volt… Huszonnegyedikén magas láza volt, és úgy kellett odavinni az oltárhoz, hogy áldozzon; ekkor a legmagasabb beosztású vezéreknek megparancsolta, hogy tartózkodjanak a királyi udvarban…

77. … Mérgezésre közvetlenül a halála után nem gondolt senki, de öt évvel később, állítólag besúgás alapján, Olümpiasz többeket kivégeztetett, és a már régebben meghalt Iolasz hamvait kiszóratta sírjából, mintha ő adta volna be a királynak a mérget. Némelyek azt állítják, hogy a gaztett elkövetését Arisztotelész sugalmazta Antipatrosznak, és általában azt mondják, hogy a méreg tőle származott; valami Hagnothemiszre hivatkoznak, aki ezt állítólag Antigonosz királytól hallotta; a méreg jéghideg víz volt egy Nónakrisz közelében levő sziklás hegyből, amelyet könnyű harmat alakjában fogtak fel, és egy szamár patájában tartottak; semmi más edénybe nem lehetett ugyanis eltenni, mert mindent szétrágott, annyira savas és hideg volt. De legtöbben az egész mérgezést koholmánynak tartják, és erre azt a nem csekély bizonyítékot hozzák fel, hogy a hadvezérek közt támadt civódás miatt a holttest néhány napig megfelelő ellátás nélkül hevert egy fülledt levegőjű, nedves helyen, mégsem látszott rajta a feloszlás semmi jele, tiszta és friss maradt…

*) itt júniusnak feleltethetjük meg

Plutarkhos (46? – 127?): Párhuzamos életrajzokNagy Sándor
Máthé Elek (1895 – 1968) fordítása[1]

A Párhuzamos életrajzokban Nagy Sándor (Kr.e. 356 – 323) – nem véletlenül – Julius Caesarral (Kr.e. 100 – 44) szerepel együtt. Plutarkhos idejében már nyilvánvaló volt a két ember történelemformáló hatásának párhuzama, ha ez természetükre nézve nem is állapítható meg maradéktalanul. A szokatlanul hosszú idézet első szakaszával, melynek mintegy felét el is hagytam, azt céloztam bemutatni, Nagy Sándor utolsó napjait nagy részletességgel feljegyezték ugyan, mégis viszonylag keveset sikerül megtudnunk betegsége lefolyásáról. Udvari krónikák írása elterjedt szokás volt, ezek eredetijei rendszerint mára nem maradtak fenn. Nagy Sándor udvari krónikáit Εφημερίδες-nek (Efemerides) nevezik[2], mely a görög ἐφημερίς, efemeris többes száma. Értelme szerint „napló”, „napról napra”; a görög szó az ἐπ(ί), ep(i), „-ért”, „-ra” és az‎ ἡμέρα, emera, „nap” egyesítése.[3] Valamivel később Arrianos (86? – 160?) a Nagy Sándor felvonulásában hasonlóan írja le az eseményeket, és ő is kortárs forrásra, Aristobulosra († Kr.e. 301?) hivatkozik. Egyúttal azt is megtudjuk, Nagy Sándor korábban is hajlamos volt a magas lázra.[4] Úgy tűnik, Nagy Sándor halálakor senki sem gyanakodott mérgezésre, de ez a motívum a halála után öt évvel, láthatólag belpolitikai okokból, felmerült. A későbbi történetírók azonban átlátnak a szitán, és képzelgésnek minősítik a gyilkosságról szóló mendemondákat. Valóban nehéz is hitelt adni a Nagy Sándornak szamárpatában felkínált erős savról, melyet ő nyugodtan lenyel anélkül, hogy ezt az ott állók életükkel meg ne fizetnék. Bővebben…

Mustáros-hagymás vaddisznó

Σίναπυ δὲ ὅτι σίνεται τοὺς ὦπας ἐν τῇ ὀδμῇ, ὡς καὶ τὸ κρόμμυον ὅτι τὰς κόρας μύομεν.
(Sinapy de oti sinetai tus opas en te odme, os kai to krommyon oti tas koras myomen.)

Athenaios Naukratios (Kr.u. II.sz.?): Δειπνοσοφισταί (Deipnosofistai, Asztali filozófusok), IX.[1]

Másfelől a σίναπιt (sinapi, mustár) azért nevezik így, mert bántja (σίνεται, sinetai) az arcot (ὦπας, opas) a szagával, amint a hagymát (κρόμμυον, krommyon) meg azért nevezik így, mert behunyjuk (μύομεν, myomen) tőle a szemünket (κόρας, koras).

1 mustaros vaddiszno

mustáros-hagymás vaddisznó

Tegnapi rövid krommyoni összefoglalónk folytatásául (kiegészítéséül) nézzük meg magának a térségnek, Krommyonnak a szóeredetét. Az egyik magyarázat az, hogy a hely neve a hagyma korai termesztésére utal, lévén a hagyma ógörögül κρόμμυον, krommyon.[2] A Görögország leírása II. könyve 1. fejezetének 3. szakaszában Pausanias Periegetes („Leíró”, 110? – 180?) egészen más álláspontra helyezkedik. Véleménye szerint a területet Poseidon egyik fiáról, Kromusól keresztelték el.[3] Poseidon 127 igazolt és 10 feltételezett gyermekének „hivatalos” listáján Kromus valóban szerepel (Krommyon névadójaként)[4] – a listáról kihúzom Theseus nevét, mert csak nagyapja, Pittheus terjesztette róla ezt a családi kapcsolatot Plutarkhos (46? – 127?) szerint –, se ennek az etimológiának, se magának Kromusnak a nyomát nem lehet fellelni a görög kultúrkincsben. Ez a mesélő kedvéről ismert Pausanias Periegetesre a gyanú árnyékát veti. Az mindenesetre feltűnő, hogy a nála jó két emberöltővel korábban alkotó Plutarkhos egy olyan embernek tulajdonítja ugyanennek a térségnek a megtisztítását szörnyektől és rablóktól, nevezetesen Theseusnak, akinek szintén poseidoni származását híresztelték.[5] De térjünk rá a κρόμμυον, krommyon mint köznév, azaz a „hagyma” szó eredetének vizsgálatára. Bővebben…

A kalydoni vadkan anyja


σῦν τ᾽ ἀνδροκτόνον ἐν νάπαις
Κρεμμυῶνος ἀτάσθαλόν τε
Σκίρωνα κατέκτανεν·


és Kremmyon völgyeiben a gyilkos
vaddisznót, csakúgy, mint a szilaj
Skyront, legyőzte.

Bakhylides (Kr.e. 518? – 452): Az athéniekhez: Theseus. 18. óda (4. ditirambus)[1]

1 disznok

a görög világ három híres vaddisznaja: a kalydoni, a krommyoni és az erymanthiai

A kalydoni vadkan és győzői szomorú sorsának fürkészése után méltó, hogy közelebbről is megismerkedjünk a nemes állat anyjával, Faiával, a krommyoni kocával. Bővebben…

Rőtszakállas történet

DOMITIUS ENOBARBUS

[Aside] ’Tis better playing with a lion’s whelp
Than with an old one dying.

Shakespeare (1564 – 1616): Antony and Cleopatra (1606), III/13[1]

ENOBARBUS.

Jobb ingerelni a kölyök oroszlánt,
Mint a halálra sebzett öregét.

Shakespeare: Antonius és Cleopatra (a megrövidült magyar változatban a III. felvonás XI. színe). Szász Károly (1828 – 1905) fordítása[2]

1 Tarquinius_Superbus

Tarquinius Superbus († Kr.e. 495)

A római társadalom legsorsfordítóbb váltására Kr.e. 509-ben került sor. A hetedik és legzsarnokibb királyuk, Tarquinius Superbus („Gőgös”) ellen hajtottak végre sikeres felkelést. A népharag közvetlen kiváltója a király és családja ellen az volt, hogy a király harmadik, legkisebb fia, Sextus erőszakot tett egy előkelő családba tartozó szűzön, Lucretián († Kr.e. 509?), aki ezt követően önkezével vetett véget életének.

2 Tizian_1571

Tiziano (1488? – 1576): Lucretia meggyalázása (1571)

Az erőszaktétel történelmi hitelessége kérdéses, mindamellett a történet nagy hatást tett az európai kultúrára. A fiatal Shakespeare is hatalmas (1855 soros) költeménybe foglalta 1594-ben The Rape of Lucretia címmel[3] (Lucretia meggyalázása – több magyar fordítása is van[4]) – ha lehet mondani, a vers egyetlen hibája a túlzó, szinte barokkos részletezés.

Az így kialakult fiatal köztársaságnak szembe kellett néznie a felbátorodott környező latin népek ellene irányuló összefogásával. Mikor az ingadozó Praeneste – ma: Palestrina, az azonos nevű zeneszerő (1525? – 1594) szülővárosa – átállt a rómaiakhoz, a fegyveres összeütközés elkerülhetetlenné vált.

3 Palestrina

a mai Praeneste: Palestrina

Sor került a köztársaság első nagy csatájára a Regillus-tónál. Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) a Róma története I. könyvében úgy állítja be, hogy a római sereg csak a helyszínen értesül róla: a dictator áll szemben a diktátorral. Seregük vezénylő tábornoka Aulus Postumius (Albus Regillensis) dictator, és híre megy, hogy az elűzött Tarquinius Superbus a latinok oldalán fordul szembe velük. Innen már kevés biztatás is elegendő, fényes győzelmet aratnak.

4 Tommaso_Laureti_-_Battle_of_Lake_Regillus

Laureti (1530? – 1602): Csata a Regillus-tónál

Az elűzött király el tud menekülni, Caerébe vagy Cumae-be visszavonulva, elszegényedve tengeti utolsó évét.[5] A római nép határozott királyellenessége ezzel megrendíthetetlenné vált.

5 Caligula

Caligula (12 – 41)

Jó fél évezreddel később, amint Suetonius megemlíti császárokról írt életrajzaiban, a teljhatalmú Caligula egy alkalommal önfeledten eljátszadozott egy zsákmányolt koronával, de a környezetét elnézve jobbnak látta nem magára ölteni tréfából.[6] De hagyjuk ezúttal az amúgy is bizonytalan történelmi tényeket, és fordítsuk innentől figyelmünket a megkérdőjelezhetetlen legendák világára.

0 Suetonius

Suetonius (69? – 130?)

Bővebben…

A kétféle barna

Angliában a „barna”, brown csak a XIII. századtól jelent színt (azt a színt, amilyennek ma ismerjük), az óangol brunból kifejlődve, amely az előgermán brunazból vette át. A szó megjelenik az óskandinávban (brunn), az ófelnémetben (brun) és más északi nyelvekben. Angliában a színmegjelölés előtt „sötétet”, „szürkületet” jelentett. Más népeknél már régóta szín: neve az indoeurópai bher-, „fénylő”, „barna” gyökre vezethető vissza. Az indoeurópai bheros „sötét állat” jelentésű, mely az ógörögben φρύνος-szá, frynosszá, „barna állattá”, röviden „varanggyá” alakult. A beaver, magyarul „hód” szintén ebből az indoeurópai szóból származik[1], sőt, végső visszavezetésben, a bear, „medve” is (az előgermán beronon keresztül[2]). Az állatvilág fejlődése feltartóztathatatlan: az ugyaninnen származó szanszkrit बभ्रुक, babhruka egyidejűleg jelenti a barna színt és egy másik barna színű állatot, az ichneumon egy fajtáját.[3]

1 barna allatok

barna állatok, szó szerint

A magyar „barna” szó az erdélyi szász broη-on keresztül került a nyelvünkbe. Az angol gondolkodásmódhoz hasonlóan régen nálunk is „sötétséget” jelentett.[4]  Bővebben…