Mit csináljon Brutus?

Paweł Działyński (1560 – 1609), 1597-ben az akkor hivatalosan huszonnyolc éve fennálló Rzeczpospolita nagykövete az Egyesült Tartományokban (Hollandiában) a hírek szerint elegánsan öltözködő, szellemes társalgó volt. A híreket I. Erzsébet (1533 – 1603) kapta, azzal együtt, hogy a lengyel diplomata az ő udvarába készül látogatást tenni. A királynő nagy várakozással nézett az esemény elébe.

^{Veronese (1528 – 1588) vagy követője: II. Bajazid (1447 – 1512)}

Akiknek nem árt a kor

ENOBARBUS
…
Age cannot wither her, nor custome stale
Her infinite variety: other women cloy
The appetites they feede, but she makes hungry,
Where most she satisfies. For vildest things
Become themselues in her, that the holy Priests
Blesse her, when she is Riggish.

Shakespeare (1564 – 1616): THE TRAGEDIE OF Anthonie, and Cleopatra. II / 2
(Folio 1, 1623) 1606?[1]

ENOBARBUS
…
E nőnek kor nem árt; a megszokás
Örök varázsát nem koptatja el.
Más nő keblén a vágy, ha jóllakott,
Elalszik; itt új vágyra gyúl; mivel
E nőn a rút is oly dicső, hogy a
Pap is megáldja, míg bujálkodik!

Antonius és Cleopatra, II / 2

Szász Károly (1828 – 1905) fordítása, 1866?[2]

^{Giovanni Battista Tiepolo  (1696 – 1770): Antonius és Kleopatra találkozása (1746-47)}

Most, amikor VII. Kleopatra Filopator (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett), röviden: Kleopatra (Kr.e. 70? – 30) körül napi politikai indulatok hullámzanak[3], nem a terelés szándékával, amire szerény eszközeimmel amúgy sem vállalkozhatnék, újólag az „Enobarbus”-problémára is felhívom az esetleges ny. olvasó figyelmét.

Három jó (?) király – 3.: II. Juba

ἂγχουροι μεγάλαι κόσμου χθόνες, ἃς διὰ Νεῖλος
πιμπλάμενος μελάνων τέμνει ἀπ᾿ Αἰθιόπων,
ἀμφότεραι βασιλῆας ἐκοινώσασθε γάμοισιν,
ἓν γένος Αἰγύπτου καὶ Λιβύης θέμεναι.
ἐκ πατέρων εἴη παισὶν πάλι τοῖσιν ἀνάκτων
ἔμπεδον ἠπείροις σκῆπτρον ἐπ᾿ ἀμφοτέραις.

Κριναγόρας ὁ Μυτιληναῖος (70 π.Χ. – 18 μ.Χ.):
επίγραμμα στον γάμο της Κλεοπάτρας και της Ἰούβας (25? 20-19? π.Χ.)[1]

hankuroi megalai kormu khtones, as dia Neilos
pimplamenos melanon temnei ap’ Aithiopon,
amfoterai basoleas ekoinosasthe gamoisin,
hen genos Aigyptu kai Libyes themenai.
ek pateron eie paisin pali toisin anakton
hempedon epeirois skeptron ep’ amfoterais.

Krinagoras o Mytilenaios:
epigramma ston gamo tes Kleopatras kai tes Iubas

Két nagy szomszédját a világnak, melyet a Nílus
Bő vize választ el sötét etióptól,
Fejedelmek házassága teszi eggyé,
Egyiptom és Líbia egybekeltek most,
Szüleik nyomán a fiak
Uralják a földeket erős jogarukkal!

Epigramma Kleopátra és Juba házasságkötésére

^{II. Juba (Kr.e. 52? – Kr.u. 23)}

Nem ez az első alkalom, hogy II. Jubával foglalkozom. Beszámoltam uralmáról Numídiában és a szomszédos Mauretaniában, és házasságkötését is megemlítettem a Marcus Antoniustól (Kr.e. 83 – 30) és VII. Kleopatra Filopatortól (Atyaszerető, esetleg: Atyja által szeretett, Kr.e. 70? – 30) született hercegnővel, II. Kleopatra Selenével („Hold”, Kr.e. 40 – Kr.u. 5?), akinek élete szintén dúskál eseményekben, és sorsa jelképesen kapcsolódik össze a ptolemaidák alkonyával. Érdekesen és egyben II. Juba általános megítélésével összhangban említi meg a házasságot Plutarkhos (46? – 127?) a Párhuzamos életrajzok Antoniusról szóló fejezetének 87., utolsó szakaszában:

Három jó (?) király – 1.: Genthios

A jó királyság: központi problémája Shakespeare-nek (1564 – 1616), és láthatóan nemcsak aktuálpolitikai, hanem esztétikai szempontból is. Teljes általánosságban meghatározhatatlan, mit ért rajta, részint mert (értelemszerűen) sehol sem definiálja teljes körűen, részint mert alapvetően más esetben tekint jónak egy valóságos, mint egy mesebeli királyt. A valóságos jó király legyen legitim, erős és bölcs, ebben a sorrendben, a mesebeli jó király legyen bölcs, legitim és erős. A valóságos jó király nem egyeduralkodó: az alattvalói boldogulásának alárendeltje, mint kiváltképpen V. Henrik (1387 – 1422)[1] és VII. Henrik (1457 – 1509), nem packázik önkényesen a rá bízottakkal, mint a sorsát ezért megérdemlő II. Richárd (1367 – 1400), természetesen nem is dönt úgy (vagy rendeltetik arra), hogy gonosztevő legyen, mint III. Richárd (1452 – 1485). Ha nem stabil a legitimitása, mint  IV. (Bolingbroke) Henriké (1367 – 1413), az az uralkodás reszketegségéhez vezet. De a legitimitás jogi útvesztőibe Shakespeare sosem bonyolódik, sőt, a „jogászkodást” nevetségessé teszi.

HENRIK KIRÁLY.
…
Az a kérésünk van, tudós mylord,
Vizsgáld meg és fedezd föl jog szerint
S lelkismerettel, hogy kizárja-e
Igényünket, avagy nem zárja ki
A száli törvény, mely Frankhonban él.
De Isten óvjon, drága hű uram, hogy
Értelmezését elcsürd s módosítsd
S csalfán terheljed értő lelkedet,
Oly elfacsart czímet hozván elő, mely
Nem egyez önszinében a valóval.

V. Henrik király (1599), I / 2.
Lévay József (1825 – 1918) fordítása (1868)[2]

Ha uralmát apjától örökli, legitim, de más út is szóba jöhet, mondjuk a bosworthi síkon, ami azt mutatja, az uralmát megelőző egyetemes elfogadottság is megteszi. Erre törekedne a villain, III. Richárd is, de ebben megbukik, marad számára a csel és erőszak. A valóságos jó király bölcsessége abban mutatkozik meg, hogy keserves áldozatok árán is képes megszabadulni ifjúkora szertelenségeitől, hogy belátja alattvalói igényeit és érzékeny a fájdalmaikra. Ám ha a jó uralkodó mesebeli, és ilyenként elsődleges, már-már kizárólagos jó tulajdonsága éppen a bölcsesség, akkor annak tartalma kibővül: mesés ismeretanyagot feltételez, és dramaturgiailag biztosabb, ha az ilyen jó fejedelem számkivetettségben tengődik valahol, hogy az „államraison” be ne szennyezhesse; ismeretei felett azonban olyan csodás hatalommal bír, amely az eredeti hatalmának elvesztését jelentéktelen aprósággá zsugorítja.
A következő kissorozatban három valóságos királyról mesélek, akik Shakespeare jó mesekirályaihoz hasonlítanak. Legalábbis zavaros, olykor gyűlöletes életük vége felé vagy annak egy kicsiny részében. A sorrendet nem a fontosság, hanem az időrend szabja meg.

A két Telmessos – 1.: álmok, jóslatok

THERE should have been a poet in our company to describe that charming little bay of Glaucus, into which we entered on the 26th of September, in the first steamboat that ever disturbed its beautiful waters.

Thackeray (1811 – 1863): Notes Of a Journey From Cornhill To Grand Cairo (1846).
X. Telmessus — Beyrout[1]

KELLETT volna legyen a társaságunkban egy költő, hogy leírja Glaucus elbűvölő öblét, melybe szeptember 26-án érkeztünk az első gőzhajóval, amely valaha felzavarta gyönyörűséges vizeit.

Útinapló Cornhilltől Nagy-Kairóig.
X. Telmessos – Bejrút

A két Telmessosról manapság keveset beszélünk. Nem így az antikvitásban. Mindkettőnek megvolt a maga nem is kicsi jelentősége. Érdekes módon mindkettőt emlegették a jósaikról. De hol is feküdt ez az egykor jelentős két város?
A történelmileg fontosabb Telmessos – melyet Thackeray is meglátogatott – Lykhiában emelkedett a Földközi-tenger partján. Ma a dél-anatóliai Fethiye áll a helyén, Attaleiától (a turisztikailag szintén igen népszerű mai Antalyától) mintegy 140 km-re délnyugat-nyugatra a „török Riviérán”. Strabon (Kr.e. 64? – Kr.u. 24?) a Földrajzi feljegyzések XIV. könyve III. fejezetében ezt a Telmessost hegyfokként jellemzi, mely kikötővel is bírt. Id. Plinius (23 – 79) A természet históriája V. könyvében a 28., Lykhiáról szóló fejezetben mint határvárosról ír szűkszavúan Telmessosról.[2]

^Fethiye

Szörny az érme másik oldalán: IV. Antiokhos Epifanes

^Magnesia

Nemrég a hanuka eredetével foglalkozva természetesen nem hagyhattam ki Makkabeus Júdás (Kr.e. 190? – 160) diadalmas szabadságharcát, az ezt feldolgozó egyik legtökéletesebb Händel (1585 – 1759)-oratóriumot, az 1746-os cullodeni diadalt követő ünnepléssorozat legmaradandóbb alkotását, a Judas Maccabaeust (HWV63) – melybe nem merülhet bele csöbör anélkül, hogy kincsekkel dúsan megrakodva érkezne fel[1] – , és ez utóbbinak történelmi előzményeit. Sokkal szűkszavúbbnak bizonyultam magának a szabadságharcnak a történelmi előzményeivel és körülményeivel. Thomas Morell (1703 – 1784) szövegíró maga sem fektet erre nagyobb súlyt.

Ideje tehát, hogy egy kicsit ezzel a történettel is megismerkedjünk, ezúttal az ellenponttal, a villain IV. Antiokhos Epifanes („Isteni érkezésű”, Kr.e. 215 – 164) királlyal a középpontban.

Az antigonidák végnapjai – befejezés

Tegnapelőtt az antigonidák színre lépésével foglalatoskodtam abból a célból, hogy előkészületeket tegyek a végnapjaik bemutatására.

Az antigonidák végnapjai – bevezetés

Ókori színház romjai Perinthosban. A legnagyobb feltárt thrák színház

Szicíliai Diodoros (Sikeliotes, Kr.e. 90? – 27?) a Könyvtár VII. könyve XVII. fejezetének 1. szakaszában azt írja, Makedónia első királya Karanos, Herakles egyenes ági leszármazottja volt. Sok történész van ezen a véleményen, így Theopompos (Kr.e 378? – 320?), akinek fő műve, a II. Fülöp uralmát leírni célzó, de a teljes görög történelmet számba vevő 58 kötetes Filippika[1] ugyan elveszett (akárcsak a többi műve), de sokan idézik, így ezt a genealógiát is[2]. Ugyanígy Livius (Kr.e. 59 – Kr.u. 17) is készpénznek veszi monumentális művének (A római nép története a város alapításától) XLV. könyve IX. fejezetében.[3] De említhetjük e ponton Alexandriai Szent Kelement (150? – 215) is, ő is ezt a változatot teszi magáévá.[4] A mitikus figura puszta létezése sem garantált. Kevésbé bizonytalan szereplő a makedón történelemben a Kr.e. VII. században élt I. Makedón Perdikkas, jóllehet őt is Herakles leszármazottjaként tisztelték, hiszen a közfelfogás szerint nem más, mint Karanos dédunokája. Amint Herodotos (Kr.e. 484? – 425) a Történelem VIII. könyve 137. fejezetében írja, az illír földön át érkező ifjú Perdikkas és két fivére a lebaiai királynál szolgált állatgondozóként. A jelek szerint a királyság nem lehetett különösebben hatalmas, mert maga a királynő sütötte a szolgák ételét. Perdikkas cipója rendszeresen a szokásos kétszeresére dagadt. Ezt a királynő jelentette a férjének, aki ebben előjelet látott. Azonnal kiutasította országából a három fiatalt, akik a fizetségüket kérték. A füstelvezetőn át éppen besütött a Nap. Erre a király, mintha csak isteni sugallat érte volna, kijelentette: ez a béretek, éppen ennyit érdemeltek! Perdikkas azt felelte: elfogadjuk, ó, király, a napfényt a bérünkként. Lehajolt, késével körberajzolta a padlóra vetett fényt, majd háromszor a keblébe merítette a sugarakat. Őt nevezi meg Herodotos a makedón birodalom megalapítójának.

^{II. Fülöp (Kr.e. 382 – 336) arany larnaxja (halotti urnája) a verginai ásatásokból, fedelén a verginai nappal}

Makedónia királyi jelképe így a Nap lett, melyet egy régészeti lelet alapján verginai napnak hívnak. A jelkép megmagyarázása mindamellett ennél bonyolultabb. Az ábrázolások ágainak előforduló számaiból (8, 12, 16) különféle következtetéseket spekulálnak ki azok jelentésére.[5]
A homályos kezdetből azonban legközelebb röviden átugrom a Napnál is világosabb végre. Előtte még meg kell pendítsem, hogy noha vannak, akik egy házba számítják a húsz egymást követő uralkodót, például Livius, ez nem állja meg a helyét. Nagy Sándor (Kr.e. 356 – 323) halála után a Makedónia feletti uralom II. Fülöp félkegyelmű fattyára, azaz Nagy Sándor féltestvérére, születéskori nevén Arrhidaiosra, atyja után felvett nevén III. Fülöpre (Kr.e. 359? – 317) szállt[6], akit a hadsereg emelt tisztségbe, és csupán báburalkodó volt. Báb-, illetve babauralkodóként látott munkához halála után Nagy Sándor vélhetőleg posztumusz fia, IV. Sándor (Kr.e. 323? – 309). De ahogy félnagybátyját, úgy őt is meggyilkolták.[7]

A selyem útja

ROSALIND
(coming forward)
…
No faith proud Mistresse, hope not after it
‘Tis not your inkie browes, your blacke silke haire,
Your bugle eye-balls, nor your cheeke of creame
That can entame my spirits to your worship…

Shakespeare (1564 – 1616): As you like it (1599?) III / 5[1]

ROZALINDA.
(előlép).
…
Már ezt, kevély kisasszony, ne reméld:
Sem éj-selyem hajad, téntás szemölded,
Sem üveges szemed, sem tejfel-arczod
Nem kényszeríti lelkem’, hogy imádjon.

A hogy tetszik III / 5. Rákosi Jenő (1842 – 1929)  fordítása (1869)[2]

Miután a blog esetleges ny. olvasója beleütközött a selyemlepkefélék családjába tartozó selyemlepke tudományos nevének különös eredetébe és leágazásaiba, illő, hogy a lepke hernyója által szőtt selyem és szóeredete legalább ennyire különleges történetébe is belepillantsak. Kezdjük az utóbbival!

^{selyemlepke (jól kivehetően moly, melyek korábban alrendet alkottak)}

Kék légykapók és színezékek, patinás szobrokkal

^{görög akropolisz a szicíliai Gelában}

Egyes apró madarak hangjának utánzásából formálódott az ógörög σπίζειν, spizein, „csipogni”[1], ahonnan az ezúttal mondhatni nyílegyenes nyelvfejlődés elvitt a pintyfélék családjába tartozó erdei pinty görög szavához, a σπίζα-hoz[2] (spiza).

^{erdei pinty}

Kilenc szarka és két hal, köztük töltőanyaggal

dumque volunt plangi, per bracchia mota levatae
aere pendebant, nemorum convicia, picae.[1]

…de amint csak moccan a karjuk,
légbe emelkednek; sürü berkek szégyene, szarkák.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Metamorphoses / Átváltozások, V.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása

^{Moreau (1826 – 1898): A Pieridák (1886-89)}

A Canterbury Tales, Canterbury mesék II. mesecsoportjában A Törvénytudó meséje bevezetésében ez áll:

Me were looth be likned, doutelees,
To Muses that men clepe Pierides —
Methamorphosios woot what I mene[2]…

Gergely Ágnes fordításában:

Nincs kedvem elkövetni oly hibát,
mint az ál-múzsák, a Pieridák
(a Metamorphoses beszéli el,
amire célzok)[3]…

Chaucer (1342? – 1400) célzása világos, ha látjuk az „ál-múzsák” mottóban idézett sorsát, egyebekben a homály fokozhatatlan.

Semmi gonoszság: mégis barát növények

Ὴ άγνος ανθεί, χ’ ώ βότρυς πεπαίνεται
He agnos anthei, kh’ o botrys pepainetai

Πλούταρχος (46? – 127?): Συμποσιακά II / 7 / 2[1]
Plutarkhos: Symposiaka II / 7 / 2

Virágzik a szűzfa, érik a szőlő
Plutarkhos: Asztali beszélgetések, II / 7 / 2

Ősziessé fajult időben nem árt felidézni Plutarkhos Asztali beszélgetéseinek meghitt és gyomorsavkeltő hangulatát, ezúttal a II. könyv 7. fejezetének elejét. A trallészi Khairemonianos egy bőséges halvacsora alkalmával egy kicsiny, hosszúkás, hegyes fejű halra mutatva derültséget kiváltóan felidézi a halacska különös erejét. Szicília vizein hajózva értesült róla, hogy a teljes széllel hasító hajót is azonnali megállásra készteti, ha az oldalához tapad. Hiszékenységét hallva élénk beszélgetés indul meg hasonló oksági hiedelmekről, melyek elmesélése, bizakodom, nem lesz teljesen céltalan.
Egy kos látványa lecsillapítja az elefánt dühét – a vipera hullamerevvé válik, ha bükkfalevéllel érintik – a megvadult bika megszelídül, ha fügegallyakkal kötözik meg – a borostyánkő magához vonz könnyebb tárgyakat, kivéve a bazsalikomot és az olajba mártott testeket – a mágnes nem vonzza a fokhagymával bedörzsölt vasat. Az utolsó példa kétségkívül meseszerűnek hat. A többi azonban nem. Jól ismert, hogy olyan állatok, melyeknek nincs félnivalója, egyszeriben óvatosakká válnak számukra ismeretlen látványok vagy hangok hatására. A kígyók legkülönfélébb ataraxiája is valóságos jelenség. Bármilyen állat megszelídül, ha bármivel sikerül megkötözni, legalábbis a kényszerpihenő idején ártalmatlan. A borostyánkő kétségtelenül csak bizonyos feltételekkel vonz tárgyakat, és ehhez a tárgyak „beleegyező” elektromos töltésére is szükség van: a megdörzsölt borostyánkő például nem fog egy másik bedörzsölt borostyánkövet vonzani. Maga a szerző a téves oksági kapcsolatokhoz a mottóban idézett közmondással járul hozzá.[2]

Vértekről és pajzsokról két lazán kapcsolódó fejezetben

1. fejezet

Kőházakkal, vértes haddal,
Mit törődünk Napnyugattal?
Zabolátlan akarattal
Virradunk mi virradattal.
Huj, huj, huj!

Babits Mihály (1883 – 1941):
Levelek Iris koszorújából (1909) – Turáni induló[1]

Szent István (967? – 1038) – nevével többek között a körintegrálokkal és a mikronéz himnusszal foglalkozó bejegyzéseknél találkozhatott az esetleges ny. olvasó – unokaöccse (egy forrásmunka átmeneti tévedése szerint leányági unokája[2]) és majdani utóda, a magyar királyi udvarba menekült és itt királyi kegyekkel elhalmozott Orseolo Péter környező uralkodóknak nyújtott túlzott katonai támogatásai a magyar urakból ellenállást váltottak ki.

Theseus utolsó kalandozása és halála

Phaidrát és Prokriszt láttam, meg a szép Ariadnét,
fondorlelkü Minósz lányát, Thészeusz akit egykor
Krétából kívánt szentelt földjére Athénnak
vinni, de ott nem örült neki; Artemisz ölte meg útján
vízövezett Díában a lányt, dionűszoszi szóra.

Homeros (Kr.e. VIII.sz.): Odysseia, XI. ének
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Theseus alakjával már többször foglalkoztunk. Szövevényes és mesés történeteinek még a mellékszereplői is az európai nagy kultúra fő ihletői közé tartoznak, és bár a feldolgozásoknak rendszerint Plutarkhos (46? – 127?) a forrása, azaz egy jól körülhatárolható „biztos pont”, magukat a feldolgozásokat számba venni szakavatottak számára is reménytelen.

van Loo (1705 – 1765) olajképe 1730 körül: Theseus befogja a marathoni bikát

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)