Ovidius címkéhez tartozó bejegyzések

Dionysos és a denevérek

Pyramus és Thisbe Shakespeare-nél (1564 – 1616)[1], a feleségét és annak szeretőjét leleplező Vulcanus, más nevén Lemnius, akiről Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításában írva vagyon,

Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra,
s hívta az isteneket; míg ők lekötözve feküdtek,
rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen
nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig
volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben,

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars, 1550

Tintoretto (1518 – 1594): Venus, Vulcanus és Mars (1550)

vagy a Berninit legalább egy matrac erejéig megihlető antik alkotás, az itt emlegetett Hermaphroditus, mind egyetlen nagy ívű dramaturgiai fogásba sűrűsödik Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) Átváltozásainak IV. könyvében. A „mese a mesében” ősi módszere alapján. Ezúttal nem a mesékre, hanem a mesélőkre figyelünk.

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus szobra alá, 1620

Bernini (1598 – 1680): talapzat az antik Alvó Hermaphroditus-szobor alá (1620)

Bővebben…

Hangyautánzó pókok, ezúttal is a görögök érintésével

Alexandriai Szent Kelemen (150? – 215) 195 körül írta a Προτρεπτικὸς πρὸς Ἕλληνας, Protreptikos pros Hellenas, azaz Buzdítás a görögökhöz című forrásmunkáját – nevezhetjük annak, hiszen számos görög szokást innen ismerünk. Jakab Attila joggal kifogásolja, hogy a magyar fordítás szövegtestében a προτρεπτικὸς, protreptikos olykor „intelemként” jelenik meg[1], de ezt a jelentésárnyalatot az ógörög szó is magában hordozza, hagyományos angol szava, az exhortation meg különösen, mely „buzdításon” túlmenően „korholást” is jelent. A II. könyvben Alexandriai Szent Kelemen szemgyönyörködtető bőségben ismertet regionális görög kultuszokat (nem buzdítólag, még csak nem is intőleg vagy korholólag, hanem lebeszélőleg). Thessaliában, írja, hangyákat tisztelnek, mert tudomásuk szerint ősatyjukat, Myrmidont Zeusz hangya képében nemzette Eurymedusával.[2] A Kr.e. VIII. század első felében alkotó Hesiodosnak tulajdonított, erősen hiányos formában fennmaradt[3] Asszonykatalógus (53. töredéke) másképp tudja. Zeus és Aigina nimfa természetes fia, Aiakos unatkozott egymagában az anyjáról elnevezett bájos, de elhagyatott szigeten. Mikor az istenek és emberek atyja látta bánatát, a sziget összes hangyáját férfiakká és széles csípőjű nőkké változtatta. (A hangyák eltűnését követő ökológiai katasztrófáról nem esik említés.) Így lettek a myrmidonok, a hajózás mesterei, a vitorla feltalálói.[4] Erre a változatra építi Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) a sajátját. Az eredetit azzal bővíti ki, hogy a szigetet pestis néptelenítette el. Az Átváltozások VII. könyvben Aiakos így beszél erről:

Ritka remek terebélyes tölgy magasult a közelben,
mit Jupiternek szenteltek, dodonai magból;
itt eledelt gyűjtő hangyákat hosszu csapatban
láttam, amint roppant terhük cipelik pici szájjal,
és a fakéreg ráncai közt ösvényüket őrzik.
Számukon ámulok, és »Legjobb atya, adj ugyanennyi
polgárt
, « így szóltam, »s kiürült falaim teletöltsed.«

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[5]

Ovidius tehát életben tartja a hangyákat. (A legjobb atya kegyesen teljesíti fia kívánságát. Lehetetlen nem észrevennünk az elnéptelenedés rémétől rettegő görög nép vissza-visszatérő álmát az elnéptelenedést csodás eszközökkel visszájára fordító égi hatalmakról.) A myrmidon nép aztán ide-oda költözött Aiginából Thessaliába. Hűségesen követik Aiakos unokáját, Akhilleust Trójába.[6] Mikor viszály robban ki Akhilleus és az akháj fővezér, Agamemnon közt Bryseis rabnő miatt, és emiatt Akhilleus hazatéréssel fenyegetődzik, Agamemnon az I. énekben gúnyosan így felel:

Hát csak eredj haza bárkáiddal s embereiddel,
mürmidonoknak légy ura, én veled úgyse törődöm,
és haragodtól nem félek…

Devecseri Gábor fordítása [7]

A μύρμηξ, myrmex, „hangya” ógörög szót egyesek indoeurópai eredetűnek tartják. Erre nem hajlandó Ernest David Klein (1899 – 1983), aki alternatív megoldásként eredetül az ógörög μόρμος-t (mormos, „rettegés”) vezeti le. A gátlástalan, kérdéseket nem feltevő követő alakja a XVII. századi Angliában már annyira ismert volt, hogy külön szóval emlegették: myrmidon.[8]
Másfelől… A gőgös Arakhnével és bűnhődésével, azaz pókká válásával már foglalkoztunk. A két nevet Alexander McLeay (1767 – 1848) olvasztotta Myrmarachnévé 1839-ben. Jó oka volt rá.
Bővebben…

Az arianizmus vége?

A kappadókiai atyák munkálkodása, végül I. Theodosius császár (347 – 395) erőteljes ráhatása nyomán, mint írtuk, a 381-ben tartott Konstantinápolyi Zsinat felszámolta a keleti arianizmust, a szentháromságtan legszívósabb ellentanát, ám a lybiai Areios presbiter (260? – 336) tanítása Nyugaton tovább élt. Nézzük kicsit közelebbről, miért és meddig! Rövid bevezetővel. Bővebben…

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)

Bővebben…

A hölgyestike hölgye, európai kunkorokkal

Lippay János (1606 – 1666) az 1664-ben kinyomtatott Posoni kert című műve I. könyvének XII. részében így ír a káposztafélék családjába tartozó hölgyestikéről:

Viola nocturna, Etszaki viola. A’ virághja ollyan formájú, mint az nyári viola, haj színü; nappal semmi szaga nincsen; hanem mihelt el enyészik a’ nap, mingyárt ollyan szép gyönyörüséges illattat (illattal) bövölködik egész étszaka úgy hogy, ha az szobába viszi ember, bétölti azt jó illattal.[1]

a hölgyestike két színváltozata

a hölgyestike két színváltozata

Bővebben…

Ianus diadalútja

Ianus görög előzmény és párhuzam nélküli római isten, és legalább a gyakran emlegetettek körében ilyenként egyedülálló. Vannak azonban, akik párhuzamokat találnak közte és egy etruszk isten, Culcans között. Joseph Campbell (1904 – 1987) elmélete szerint a rómaiak vallásos kultuszainak a legtávolabbi múltba vesző alapja a ház körüli és háztartásban segítő istenek tisztelete, mely, bővülő körökben, össznépi szertartásokká és teljes hitvilággá emelkedett. Egyes felfogások szerint Ianus tisztelete ezekben az ősi időkben gyökeredzik, az „árkád”, „ajtó” jelentésű ianua szóról[1] kapta nevét mint a ház bejáratának őre. Az ianua feltehetőleg a messze ágazó indoeurópai hey-, „menni” gyök leszármazottja.[2] James George Frazer (1854 – 1941) azonban úgy tartja, maga az ianua szó származik Ianus nevéből. Érvelése szerint a nyugati „bejárat”, „kapu” szavak olyan formai egységet mutatnak a megfelelő angol door szóval, hogy ennek ianua alakú leágazása elképzelhetetlen. Ianus alakja mindenesetre innen spiritualizálódott: az érkezés és távozás őréből a vég és a kezdet, azaz újrakezdés kétarcú (bifrons) istene lett.

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

XVIII. századi olasz Ianus-márványszobor az Ermitázsban

Bővebben…

Madárkövek

Fájdító és kóros kövek sokaságán túl az állatvilág sokat köszönhet egyes hasznos köveknek. Ilyenek például az otolitok (otholitok) vagy hallókövek. Nyájas olvasóimat nem fogja meglepni a nyilvánvaló szófejtés: ὦς, os „fül”, λῐ́θος, lithos „kő” ógörögül. Nevüket onnan kapták, hogy a belső hallójárat tömlőcskéjében (utriculus) és zsákocskájában (sacculus) helyezkednek el membránba foglalva. A foltban (macula) elhelyezkedő szőröcskéket felülről ingerelve az agyat a fej helyzetéről és mozgásállapotáról tudósítják.[1] A rendszer megbomlása vagy átmeneti funkciózavara szédüléshez, hányáshoz vezet.[2] De tökéletes állapotú érzékelőrendszer sem működik, ha kiesik vagy megváltozik a rendszer „motorja”, a gravitációs tér. Ez váltja ki a szintén szédüléssel és hányással járó űradaptációs szindrómát.[3] A „hallókő” elnevezés azonban mégsem alaptalan. A berendezés fontos szerepet tölt be a vesztibuláris (egyensúlyszervi) hallásban: a hangingerület finom lecsengéseinek feldolgozásában vesz részt.[4] Bizonyos gerincesek életében a mészkőből felépülő hallókövek szerepe különösen jelentős, például halakéban. Míg a mi otolitikus szerveinkben a hallókövek apró kristályok, addig a halak olykor termetes hallókövei évgyűrűszerűen bővülnek. Nagyszabású gyűjteményük itt megtekinthető.[5] Bővebben…

A fogoly szomorú világra jötte és szomorú nyelvfejlődése

fogoly

fogoly

A fácánfélék családjába tartozó, általunk már szóba hozott fogoly igen elterjedt Európa és Kis-Ázsia területein. Mintegy 17 millió km2-t lakik be, és bár egyedszámát (a távolabbi vidékekre indukáltakkal együtt) csak tág határokon belül tudják megbecsülni (3 millió 900 ezer és 7 millió 600 ezer között), azt csökkenőnek tartják.[1] Tudományos binómenét, a Perdix perdixet, kevéssé meglepően, Linnének (1707 – 1778) köszönheti.[2] A latin név a görög πέρδιξ-ből (perdix) származik, és ha helytállók a feltételezések, akkor göcögő hangja sodorta szegény állatot ebbe a szégyenbe. Az indoeurópai perd-, „szellenteni” gyök[3], mely az azonos jelentésű angol fart előzménye is[4], a hellén kultúrát az azonos jelentésű ógörög πέρδω, perdo (egyes szám első személyben πέρδομαι, perdomai) απαρέμφατο-val (aparemfatóval), azaz főnévi igenévvel ajándékozta meg[5], és ez vezethetett a fogoly görög nevéhez, a πέρδιξ-hez (perdix)[6]. Ófrancia közvetítéssel ebből származik a madár mai angol neve, a partridge is.[7] Mielőtt felcsillanna szemünk (orrunk?) a megfelelő magyar szó és a „fogoly” egymáshoz hasonló „csengésétől”, legbiztosabb megismerkednünk a nyelvtudomány álláspontjával.

császármadár

császármadár

Ez szerint mindkét magyar szó uráli eredetű, megállapíthatóan semmi közük egymáshoz, a fogoly börtönben sínylődő névrokonához sem, sőt, magához a Perdix perdixhez mint madárhoz sem nagyon, mert a „fogoly” szó eredetileg a szintén fácánféle császármadarat jelölhette, és arról csúszott át a szó a mai jelentésébe.[8] Bővebben…

A hírnök halála

Áldozatot kívánt bemutatni, ezért Likhasz nevű hírnökét hazaküldte Trakhiszba, hogy hozzon neki díszes öltözetet. Déianeira a hírnöktől értesült az Iole-történetről, és mivel attól tartott, hogy Iolét jobban fogja kedvelni Héraklész, bekente az inget Nesszosz kifolyt vérével – az állítólagos szerelmi varázsszerrel. Héraklész felöltötte az inget, és hozzálátott az áldozat bemutatásához. Az ing azonban átmelegedett, és a hüdra mérge marni kezdte Héraklész bőrét. Héraklész ekkor a lábánál fogva a magasba emelte Likhaszt és letaszította a szirtfokról…

Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?): Mitológia, II/VII/7.
Horváth Judit fordítása[1]

Euenos (ma: Evinos). A híd még nem állt Nessos idején

Néhány szóval nem árt megemlékezni a végzet Likhas halálához vezető útjának fontosabb állomásairól. A fiatal házasok, Herakles és Deianeira az etoliai Euenos folyóhoz érve, olvassuk a Mitológia megelőző szakaszában, Nessos kentaurt találják ott, aki az istenek rendeléséből az odaérkezőket segíti át a túlpartra. Amikor azonban Nessos erőszakoskodni próbált Deianeirával,

„…Nem menekülsz, bármint bizakodj is mén-inaidban:
sebbel tartóztatlak fel, nem lábbal.” E szókat
tett bizonyítja: a messzeszökő hátába nyilat lő:
átszaladott mellén is a nyíl, vashorga kiállott.
Az kiszakítja, s a két lukon át szökkent ki a vére,
lernai hydra veszett mérgével gennyesedetten.
Fölmeri ezt Nessus: „Boszulatlan – mondja magában –
nem halok”, és ingét, mit a forró vér telefröcskölt,
adja a rablott nőnek mint szerelemre-hevítőt.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások IX.

A bosszú tehát „ógörögebb”, mint elsőre gondolnánk: nem mérgezne Nessos vére, ha Herakles meg nem öli a mérgező váladékú lernai hydrát, és annak mérgével be nem keni nyilait. Ovidius változata tömörít. Itt Deianeira nem külön edényben fogja fel a méreggel gennyesedett vért, hanem közvetlenül Nessos ingét teszi el (meg kell jegyezzük, mindkét esetben különös, hogy kerülhette ez el férje figyelmét). Sőt, ha Athéni Apollodoros változatánál maradunk, annak szerzője különös gondot fordít arra, hogy Nessos a nedvet szerelmi varázsszerként hitelesen hitesse el. A haldoklás sok képességet erősít meg, tudjuk, olykor meglepő formákban. Elég az hozzá, és itt alkalmasabb lesz nem interpretálnom, hanem szó szerint idéznem a forrást, ha (Deianeirának) szerelmi varázsszerre van szüksége Héraklésszel szemben, az ő földre lövellt ondóját vegyítse össze a sebéből kiömlő vérrel. (Meg kell jegyezzem, ennek a pittoreszk halálos lövellésének a képzőművészeti ábrázolásával nem találkoztam.) És szintén a Mitológiából értesülhetünk arról is: nem kellett sokáig várni rá, hogy Heraklest magát is elérje végzete. Oikhaliát bevéve Herakles a fejedelem, Eurytos leányát, Iolét elrabolja, és amikor erről Deianeira a hírnök Likhastól értesül, akkor féltékenységében veti be a varázsszert. Amint az Átváltozások IX. könyvében olvassuk Likhas sorsa beteljesedéséről,

S íme Lichast, aki nagyremegőn egy sziklaüregben
rejtőzött, meglátja, egész dühe ellene támad:
„Gyilkos ajándékot hoztál, te Lichas, te leszel hát
az, ki halálom okozza?” Amaz sápadva, vacogva
mentegetőzik a bajnok előtt remegő dadogással.
Ekkor az esdekelőt s térdét megölelni törekvőt
Alcides felkapja, körül megpörgeti többször,
és hadigépeknél hevesebben a habba hajítja.
Az meg röptében merevenné válik a légben;
mint hűs szél az esőt, mondják, faggyal teszi hóvá,
majd puha hópelyhek perdülnek s összetömődnek,
egybeszilárdulnak s így válnak jégzivatarrá:
ő, amikor testét az erős karok elhajitották,
vértelenül féltében, s nedvtől fosztva egészen,
sziklává merevült – ezt mondja felőle a régmúlt.
Euboiánál még ma is egy kis szirt hegye nyúl ki
szintre az örvényből, s ott őrizi emberalakját;
erre hajós, minthogyha csak érezhetne, sosem lép,
s hívja Lichas néven.

Ovidius: Átváltozások IX.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordításai[2]

Euboiai-tenger (öböl)

A haldokló Herakles úgy rendeli, Iolét fia, Hyllos vegye nőül. Ezúttal a mellékszereplő, Likhas sorsát akarjuk kiemelni. Három példán keresztül: egy-egy reneszánsz, barokk és klasszicista mű vizsgálatával.

Bővebben…

Sestos hősei


»Ich erkenn’ euch, ernste Mächte!
Strenge treibt ihr eure Rechte,
Furchtbar, unerbittlich ein.
Früh schon ist mein Lauf beschlossen;
Doch das Glück hab’ ich genossen,
Und das schönste Loos war mein.
Lebend hab’ ich deinem Tempel
Mich geweiht als Priesterin;
Dir ein freudig Opfer sterb’ ich,
Venus, große Königin!«

Und mit fliegendem Gewande
Schwingt sie von des Thurmes Rande
In die Meerfluth sich hinab.
Hoch in seinen Fluthenreichen
Wälzt der Gott die heil’gen Leichen,
Und er selber ist ihr Grab.
Und mit seinem Raub zufrieden,
Zieht er freudig fort und gießt
Aus der unerschöpften Urne
Seinen Strom, der ewig fließt.

Schiller (1759 – 1805): Hero und Leander (1801)[1]


„Ismerlek, komor hatalmak!
Léptek – és a vér megalvad:
hull a könny – és nincs remény.
Gyorsan véget ért a pályám,
de a boldogság volt pálmám,
és a legszebb sors enyém.
Élve templomod papnője
voltam, tömjén-füstölő,
s mint víg áldozat halok meg,
Vénus, nagy királyi nő!”

S a torony szélén megállva,
lendül már, lobog ruhája,
mint a mélység csillaga.
S birodalmára hajolva,
a szent holtakat sodorja
Isten, s ő a sír maga.
Zsákmánya fölött derülten,
úszik a nagy vízen át,
s a mérhetetlen urnából
önti örök folyamát.

Héró és Leánder. Gulyás Pál (1899 – 1944) fordítása[2]

A venetói Rovigóból származó, de Urbinóban működő érett reneszánsz kori keramikus, Francesco Xanto Avelli (1486? – 1582) életéről keveset tudunk, noha bőséges életműve maradt ránk. Fennmaradt jegyzői jelentés szerint 1530-ban alkotótársaival munkaszövetségre léptek, hogy kedvezőbb fizetést érjenek el. Életének egy hosszú szakaszában az általa készített tálakat kézjegyével látta el, ami akkoriban szokatlan volt, és feltehetőleg munkaügyi szorgoskodása vezetett ide: 1530-től a nagyobb műhelyfenntartók feketelistára tették, és így közvetlenül kellett megkeresnie kenyerét. Ilyen esetekben nagyobb gondot kell fordítani a szerzői jogok védelmére. 1532-ben a Pucci család számára készített dísztála a sestosi lány történetét dolgozza fel. Emlékeikben elbizonytalanodók számára a tál hátoldalán feleleveníti az esetet, és forrását, id. Pliniust (23 – 79) is megjelöli. Kicsinyített képünket kattintással erősen ajánlott felnagyítani, mert a hullámzó teljesítményű művész remekművét ismerhetjük meg benne. A reneszánsz mester alakkidolgozása elnagyolt, de a kompozíció egysége, a színvilág és a láttató erő feledteti ezt a hátrányt. Ráadásul ügyesen gondot fordított a tányér mélyedésének beleszámítására a perspektívába, és a forma kedvéért (hiszen még egy gazdag családról sem feltételezhető, hogy efféle dísztálat rendeltetésszerűen használjon) a tányér peremén a „rezonőröket” helyezi el. Azaz ha történetesen az étel elfedné a fő témát, a nézőnek ne támadjon kellemetlen érzése, hogy félig kerül (merül) bele az eseményekbe.[3] Bővebben…

Poseidon fenyőünnepei

Így hullt földre Sinis, ki gonosz volt szörnyü erőben,
fákat görbített földig s föl a légbe vetette
szálfa fenyőkkel, szétfröccsentve az emberi testet.

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VII.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Nem olyan egyszerű otthagyni egy ideje sűrűn látogatott mesés terepünket, Korinthost. (Az egyik változat szerint a város legendás alapítója, Helios napisten leszármazottja erre a névre hallgatott.[2]) Mielőtt röviden híres sportjátékaira térünk, kikerülhetetlen Theseus hősi alakja, aki, jelképesen is, mintegy a mítosz és valóság határán áll. Történetével zárul Athéni Apollodoros (Kr.e. 180? – 120?) Mitológiája, és vele kezdődnek Plutarkhos (46? – 127?) Párhuzamos életrajzai. Aigeus athéni király szent magyarázatot kért a Pythiától, különféle asszonyaival miért nem tud utódot nemzeni. Athéni Apollodoros leírásában (III. könyv, XV. fejezet, 6. szakasz) válaszul ezt kapta:

Bortömlő csúcsán ki ne nyisd a dugaszt, te derék hős,
addig, amíg fellegvárát nem látod Athénnak.

Troizen

Ebből semmit sem értett. Hazafele tartva Troizenbe érkezett. Alapítója, Orus, Poseidon sarja[3], egyesek szerint egyiptomi volt. Poseidon a térségben nagy aktivitást fejtett ki. Például, némiképpen vérfertőző módon, teherbe ejtette Orus leányát, Leist. Troizenben Poseidonnak jelentős kultusza bontakozott ki. Aigeus idejében Troizen ura a bölcs és fortélyos Pittheus volt. Bátyja, a városállam névadója, Troizen után lett király.[4] Miután Aigeus elmondta neki a jóslatot, azonnal megértette azt. Borral itatta le vendégét, majd borvendégét összehozta leányával, Troizen „ragyogó egével”, a gyönyörű Aithrával. Az óvatos Athéni Apollodoros ugyanannak a fejezetnek a 7. szakaszában így fogalmaz: ugyanazon az éjszakán azonban Poszeidón is közeledett a leányhoz. Plutarkhos változata realistább:

Aithra sokáig titokban tartotta Thészeusz igazi származását, Pittheusz pedig elhíresztelte róla, hogy Poszeidón gyermeke. A troizéniek különösképpen tisztelték Poszeidónt; ő volt városuk védőistensége, neki áldozták gyümölcstermésük zsengéjét, és az ő háromágú szigonyát verték pénzükre is.

Párhuzamos életrajzok. Theseus, 6.
Máthé Elek (1895 – 1968) fordítása[5]

Hiába, ahol ragyog az ég, ott Poseidon is elemében érzi magát, és telehinti sarjaival a földet. És így aztán kultusza, tisztelete is öregbedik. Legalább látjuk a mechanizmust. Bővebben…

Vactor hősei

Holnapután, 2018. augusztus 6-án lesz a 188. évfordulója Kentucky egyik leghíresebb szülöttje, Vactor Tousey Chambers (1830 – 1883) ügyvéd és entomológus születésének, és egyúttal a 135. évfordulója annak, hogy bénulást okozó agyvérzést kapott kentuckyi otthonában. A következő nap hajnaláig élt. Ügyvédként, békés természetű lévén, rendszerint azt tanácsolta klienseinek, ejtsék a pert, mert gyűlölte a tárgyalótermi civódásokat. Megtehette, jómódú volt.[1] A kor kiemelkedő ruhamolykutatójának tekintették.[2]

Bár nem szobatudós volt, mint angol elődje, Francis Walker (1809 – 1874), és szakmai reputációja is nagyobb volt (ő nem tizenegyszerezett meg tudományos neveket), vannak bizonyos távoli párhuzamok a munkásságaikban. Cikkeinek címadásában nem volt körültekintő (felpanaszolták, hogy túlságosan hasonlók), és sokat kellett küzdenie a lektoraival is.[3] Bővebben…

Acadina próbája

From Acadina rise the graven oaths —
Rejected lies her truthful bosom loathes.

Kent (1823 – 1902): Aletheia, CXCV. (1870)[1]

Acadinából szállnak bevésett eskük —
Az ő igaz keble rút csalást nem tűr.

A Palicus ikrek mítoszát sokan és ízesen ismertetik. Mindezek közül legízesebbnek Johann Karl Otto Ribbeck (Ribbeck Ottó, 1827 – 1898) leírását találtam A római költészet történetében. Csíksomlyói Csiky Gergely (1842 – 1891) 1891-ben megjelent fordításában:

Ami az akkori olvasók számára magától értetődő lehetett, a mai korban már rövid magyarázatot kíván. Aiskhylos (Kr.e. 525 – 456) Kr.e. 473-ban a művészetpártoló I. Hieron († Kr.e. 466?) tyrannos meghívására Syrakusába érkezett, és ott a tyrannos által nemrég alapított Aitne városa tiszteletére írta az Aetnae-i nők című darabját. Ez töredékesen maradt fenn, de éppen az emlegetett sorokat megőrizte az V. században alkotó Macrobius Szaturnália-ünnepi beszélgetések hét könyvben című, idézetekben bővelkedő gyűjteménye. Az V. könyv XVIII. fejezetének 24. szakaszában ezt olvassuk az Aiskhylos-drámából:

Τί δῆτ’ ἐπ’ αὐτοῖς ὄνομα θήσονται βροτοί;
Σεμνοὺς Παλικοὺς ζεὺς ἐφίεται καλεῖν.
Ἦ καὶ Παλικῶν εὐλόγως μενεῖ φάτις;
Πάλιν γὰρ ἥκουσ’ ἐκ σκότους τόδ’ εἰς φάος.

Ti det’ ep’ autois honoma thesontai brotoi;
Semnus Palikus Zeus efietai kalein.
He kai Palikon eulogos menei fatis;
Palin gar hekus’ ek skotus tod’ eis faos.[2]

S hogy minek mondja ezt halandó:
Zeus Palikusnak rendelé,
S hogy e név helyes-e –
Az, mert visszatérnek a mélyből evilágra.

Azaz a szó eredetét Aiskhylos (és nyomában Ribbeck) a πάλιν, palin, „újra” szóra vezeti vissza. Aztán, ahogy várjuk, utalások formájában a Palicus-mítosz és a köré az Etna körül kibontakozó kultusz a latin nyelvű irodalomban is meg-megjelenik. Vergiliusnál (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19):

pinguis ubi et placabilis ara Palici[3]

Hol pompás, pazar oltár ég a palícusi párnak

 Aeneis, IX. Lakatos István (1927 – 2002) fordítása[4]

Ovidiusnál (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?):

perque lacus altos et olentia sulphure fertur
stagna Palicorum rupta ferventia terra
et qua Bacchiadae, bimari gens orta Corintho
[5]

mély tavakon s ként gőzölgő Palicus-mocsaraknak
színe fölött vágtat, hol a földből forr föl a pára,
és hol a Bacchiadák, két-tengerpartu Corinthus.

Átváltozások, V. Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[6]

Korinthos

Mindeddig nincs is nehézségünk az irodalomba átnövő mítosz kéngőzös, ezúttal mégis tiszta világában. De ez a kényelmes érzésünk nem tart sokáig.  Bővebben…

Kastalia forrása és ősforrása

Ó, úr Appollón, Zeusz atya gyermeke!
Mikor születtél, ékesített apád
arany szalaggal, drága lanttal,
s hattyú szép fogatot kezedre

bízván, kiküldött Delphoi iránt, s a szép
Képhisszosz-adta Kasztaliánk ezüst
vizéhez: ott mondj jósigéket
s ossz igazat minekünk…

a fecske szólt, pacsirta zengett
és a tücsök cirpelte nékünk

szent jósigédet, s Kasztaliánk ezüst
forrása buzgott…

Alkaios (Kr. e. 630? – Kr.e. 570?): Apollónhoz. Előszó

Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[1]

Kastalia forrása ma

Alkaios nem hiába kiáltott fel: ὦ Κασταλία κρήνη, o Kastalia krene[2], ó, Kastalia forrása, töredékben maradt himnusza, megkockáztathatjuk, az ősforrása a mesés Kastalia megjelenésének az ókor irodalmában. Legutóbbi írásunkban ígéretet tettünk rá, hogy kissé közelebbről is megvizsgáljuk ezt a forrást.  Bővebben…

Pomona szerelme és kártevője: a harkály

A latin picus, „harkály” szót az azonos értelmet (is) viselő indoeurópai (s)peik- gyökig sikerül visszavezetni[1], de reményeink megcsalnak bennünket, ha abban bízunk, hogy az angol megfelelő, a woodpecker is ide vezetne[2]: a pecker a picker, „szedegető” egy módosulata, annak viszont, még csábítóbb megjelenése dacára, se a latin, se az indoeurópai őshöz nincs köze[3]. A másik értelme az indoeurópai gyöknek a „szarka”, amelyből azonban az ilyen értelmű latin pica szó származik.[4] Nem hiába hívja fel a két latin szó közti különbségre a figyelmet az internet védőszentje, Sevillai Szent Izidor (560 – 636) Etimológiái XII. könyve VII. fejezetének 47. szakaszában.
Talán mondanunk sem kell, hogy a mondavilágba vesző kultúrtörténet hallani sem akar efféle szőrszálhasogatásokról, és erőteljes izomzattal ugrik a történelemmel elegyes mese területére. (Tényleg csak a képzavar kedvéért fejeztem így ki magam.) Maga Sevillai Szent Izidor, amellett, hogy pókerarccal beszámol a harkály csudatételéről: az általa lakott fába vert szög nem marad ott sokáig, mert természetfeletti erők kimozdítják helyéből (ma ezeket az erőket „fizika” néven foglaljuk egybe, érintőlegesen utalva a harkály ütései keltette rezonanciákra), és amely erővel a szarka nem bír, Kronos ~ Saturnus fiát, Picust teszi meg névadónak, aki a madárnak jóslásokhoz vette hasznát. [5] Mindenekelőtt nézzük meg közelebbről ezt a fiúgyermeket.  Bővebben…