Johan Christian Fabricius címkéhez tartozó bejegyzések

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)

Bővebben…

A Heike-rák és újabb viszályok

Tegnapi rövid észrevételünkben szerepet kaptak a Heike-rákok, melyek messzire vezető taxonómiai furcsasága már nem fért volna a téma adta keretek közé. Ezt vizsgáljuk meg most közelebbről. Bővebben…

Pisztoly és rák együtt

A latin cavitas, „üreg” szóból származó „kavitáció” szóval jelöljük azt a jelenséget, melynek során lökéshullám hatására folyadékban vákuumbuborékok képződnek.[1] Nagy sebességű áramlások alkalmával az alacsony, azaz a telített gőzét elérő nyomású helyeken a folyadék molekulaszerkezete felszakadozik, a részecskék között olykor szabad szemmel is látható rések jelennek meg. Önmagukban ezek a buborékok veszélytelenek lennének, de nullához közeli nyomásuk révén hajlamosak a rohamos sebességű összeomlásra, melynek következményei igen súlyosak lehetnek. Az üregekbe került vízgőz adiabatikus összenyomódásával több ezer fokos hőmérséklet áll elő, és tűszerű nyalábok indulnak el a hang sebességét megközelítő gyorsasággal.[2] Ez a közelben elhelyezkedő tárgyakra, például magát a folyamatot elindító turbinalapátra katasztrofális hatást gyakorolhat. Itt egy szelíd kísérletben figyelhetjük meg működését.
Mint a Kölni Egyetem munkatársai 1934-ben megfigyelték, a kollapszust olykor nemcsak csattanó hang, de élénk fényfelvillanás is kíséri. A szonolumineszcenciának[3], azaz a gyors energiafelszabadulásnak ilyenkénti magyarázatát még kutatják, de azt a magabiztos elméletet, mely azt állítja, a rohamos összeomlás annihilációval, azaz anyag energiává alakulásával járna[4], a mesék birodalmába száműzhetjük. A tudomány hűvös, de megbízható világánál maradva Csanád Máté alapos diákköri dolgozatára érdemes felfigyelnünk, melynek szerzője egyebek között megállapítja, hogy sós vízben a hatás fokozottabb.[5]
Itt kezd el hiányérzet kerülgetni bennünket. Lehetséges, hogy a természet olyan hatékony csodái közül, mint amilyenek a bódító és mérgező anyagok és az áramütés, fájóan nélkülöznünk kell a kavitációt mint hatékony támadóeszközt? Erről szó sincs.  Bővebben…

Írástudó lepkék

Ha mostanában, június-július táján Európa, Észak-Afrika és Észak-Ázsia erdeit, ligeteit vagy kertjeit barangoljuk, kis szerencsével megpillanthatjuk a tarka- vagy főlepkefélék családjához tartozó, elterjedt, de védelemre szoruló bűvös fajt, a c-betűs lepkét. Legalábbis a kora nyári rajzást, mert váltott ciklusú rovar, augusztusban újra kikel egy sorozat, mely áttelel. Nevét az imágó szárnyfonákján látható kicsi, de határozott nagy, nyomtatott C-betűről kapta. (Semmiképpen ne fogjuk meg, ötezer forintunk és egy szép élet bánhatja.)[1] Linné (1707 – 1778) 1758-ban foglalta A természet rendszerébe[2], amit ezúttal érdemes közelebbről is megvizsgálnunk:

Bővebben…

Újabb fényutak

Az ember a kövér lucernában taposott, s ment előre. Nyugodtan ment, nem gondolt arra, hogy a lucerna sír a csizmája alatt. A lucernaszárak letörtek a lépésre, s haldokolva hanyatlottak, de az ember ily csekélységre nem gondolt.

Móricz (1879 – 1942): A kutya[1] (1926 és 1933 között)

Az, hogy egy és ugyanaz a Vénusz bolygó jelentkezik az égbolton egyszer mint Esthajnalcsillag, görögül Ἓσπερος, Hesperos („este”), latinul mint Hesperus vagy Vesper, másszor mint Hajnalcsillag, Εωσφόρος, Eosforos („hajnalhozó”), illetve Eosphorus vagy Lucifer, a sátán tegnap vizsgált sorsára utaló frivol szóhasználattal nem „esett le” azonnal a görögöknek, ám a két hozzárendelt istenalak az idők során szép csendben összeolvadt.[2] Afroditével természetesen nem. A Földről nézve legfénylőbb bolygóra a Vénusz nevet csak a késő XIII. századtól kezdték használni[3], legalábbis mai ismereteink szerint. A napnyugtát kísérő Esthajnalcsillag neve alapján mondták a „nyugati” Itáliát a görögök, Hispániát a rómaiak Hesperiának. A latin szó indoeurópai eredetű, a wes-pero-, „este” gyökből fejlődött[4], latin folytatásából pedig a mi „vecsernyénk”.

Bővebben…

Minden zsezseg

Alles lebet,
Alles schwebet,
Alles reget sich.

James Thomson (1700 – 1748) – Gottfried van Swieten (1733 – 1803): Die Jahreszeiten. Frühling[1]

Mind él,
minden lüktet,
mindenek örülnek.

Az évszakok. Tavasz. Náray Máté fordítása[2]

Az élet lényegét a víg nyüzsgésben, lüktetésben, zsezsegésben megtaláló művészek ha a nagy jókedvet talán el is túlozzák, valami fontos, ősi emberi csodálkozást örökítenek meg. Maga a „zsezsegés” feltehetőleg a „zsizsegés”, a méhek „zümmögésével”, emberek „zsibongásával” rokon, alapjában tehát hangutánzó tájnyelvi szóból ered.[3] Ugyanez a zsizsegő hang hallatszik az ember szó szerint és átvitt értelemben is kis barátjának, a gabonáját és egyéb terményeit rontó zsizsiknek is a nevében. A szó szláv eredetű[4], szerbül például жижак, zsizsak, bár oroszul долгоносик, azaz „hosszúorrú”, vagyis „ormányos”. Nem véletlenül. A zsizsik általános értelemben az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjának valamely faja, szűkebb értelemben egyetlen faj, a Lixus angustatus.

2-caliadne

Mind a nem[5], mind a faj[6] Johan Christian Fabricius (1745 – 1808) besorolása. Időnként megpróbálják kifürkészni, mire gondolhatott a nemnév kreációjakor. Kétségtelen, hogy a szerencsétlen sorsú Lixus, görögösen Lixos mitológiai alak[7], akinek anyjáról, latinos írásmódban Caliadnéről a busalepkék családjának egy faját[8] nevezték el, a névadó ez esetben (a találgatások szerint) nem ő. A latin lixus, „főtt” szóból indulhattak ki, amikor arra tippeltek, a nemnév jelentése „hamuval borított”, azaz „hamvas”.[9]

1-bogarak

zsizsik és gabonazsuzsok

Bővebben…

A pokol lepkéi és egy kis katarzis

1 kenkoAz Úr haragjának látványos megnyilatkozásával már foglalkoztunk:

És bocsáta az Úr Sodomára és Gomorára kénköves és tüzes esőt az Úrtól az égből.[1]
1Móz19:24

A Vulgata megfogalmazásából világos, hogy a „kénkő” ként jelent, nyilvánvalóan vulkánkitörést idézve szemünk elé:

Igitur Dominus pluit super Sodomam et Gomorrham sulphur et ignem a Domino de caelo:[2]

John Wycliffe (1320 – 1384) bibliafordításában (egybevetve két különböző változatot):

Thanne (Therfor) the Lord reynede (vp)on Sodom and Gomor(re) brenstoon (brynston)[3] and fier, fro the (Lord fro heuene,)[4]

Amit ebben a rövid bevezetőben kiemelünk, az a brenstoon (brynston), vagy mai angol nyelven brimstone, azaz „kénkő”. A különféle alakváltozatok első szótagja a burn, „ég” szóból ered. A brimstone-t régebben terméskén megnevezésére használták, ma már csak biblikus értelemben (de fulmináns erkölcscsőszök stílusára ma is alkalmazzák a biblikus brimstone and fire kifejezést). Az azonosan képzett óskandináv brennusteinn és a német Bernstein [5] „borostyánkövet” jelentenek. A német szó bekerülésével a magyar nyelvbe már szintén foglalkoztunk. Bővebben…