Rovar rovarnak farkasa

Elöljáróban következzék narrátorotok szerény személyes észlelése, a „csak gyorsan, röviden!” jegyében. Házunk tetőterébe rendszeresen költöznek hártyásszárnyúak elképesztő tömegei, ezúttal a redősszárnyú darazsak családjába tartozó lódarazsak, de a hosszan tartó kánikula, gyanítom, már ezt a kompániát is kezdte nyugtalanítani. Gyanúmat arra alapozom, hogy éjféltájt, a mérséklődő meleg és az álom határán, minden este a szobámba repült pontosan egy jól megduzzadt példány, sohasem kevesebb vagy több, feltételezésem szerint előőrsi minőségben. (Annak részletei, hogy miért jártak pórabbul Józsuénél és Kálebnél[1], nem publikusak.) Egyik este a párharcban, amelyet folytattunk, egy csillogó, barna bomba csapódott az arcomba. A lódarázs petéje nem ilyen.

A közelebbi vizsgálatot reggelre halasztottam. Nem volt nehéz dolgom, addigra a bomba visszanyerte eredeti alakját (sajnos már nem is volt valami friss), amiből kiderült, hogy a kém magával hozta egy zengőlégyre emlékeztető áldozatát is, melyet az elkeseredett küzdelemben alkotóan használt fel.

Bogáncslepkék, admirálislepkék, vadászok

^{Új-Zéland, Chetham-szigetek}

LEAR
…
So we’ll live,
And pray, and sing, and tell old tales, and laugh
At gilded butterflies, and hear poor rogues
Talk of court news…

Shakespeare (1564 – 1616): King Lear (1603-6?), V / 3[1]

LEAR
…
Igy élünk majd, dallunk, imádkozunk,
És agg regéket mondunk, nevetünk
Az arany lepkéken, s mint mulatkozik
A kócos nép az udvar hírein…

Lear király, V / 3. Vörösmarty Mihály (1800 – 1855) fordítása (1848-54)[2]

Az angol „nyelvhasználók” (ez is de szép szó…) nem tartanak attól, hogy élőlényeknek angol nevet adva zavart keltenek a tudományban, így nem is csoda, hogy a tarkalepkefélék családjába sorolt Vanessa nem Cynthia „csoportja” (?), korábbi alneme fajait mind saját nemzeti névvel ruházták fel. Ezek a painted ladies, „festett hölgyek”. Közülük kevésnek van magyar neve. Ilyen például a Vanessa cardui, a tulajdonképpeni painted lady, „festett hölgy”. Fajneve a bogáncs latin nevéből, a carduusból (cardus) származik, éppúgy, ahogy a pintyfélék közé tartozó tengelic esetében ezzel már találkozott az esetleges ny. olvasó. Az egyik legelterjedtebb lepkefaj, mely Ausztráliát és az Antarktiszt leszámítva valamennyi kontinensen előfordul, de leginkább Észak-Amerikában és Európában.

Költők, rovartudósok tüzei

But women now feel no such fire,
And only know the gross desire…

Swift (1667 – 1745): Cadenus and Vanessa (1713)

Ezt a tüzet már nem érzik,
A nőkben csak vágy viharzik…

Cadenus és Vanessa

^{Rottmann (1797 – 1850): Delos szigete (1847)}

A lepkék rendjében újabb és újabb forradalmat robbant ki egy-egy új felfedezés vagy pontosabb leírás, hiszen szárnyrajzolataik, azok alakja rokonságokat-idegenségeket sejtet, és így a taxonómiai keret bőségesen megtelik. A rend alatt alrendeket, az alatt alrendágakat, majd ereszkedő sorrendben osztagokat, tagozatokat, altagozatokat, csoportokat találunk. Egy ilyen csoport például a valódi nappali lepkéké.[1] A csoportokban öregcsaládok állnak, így a pillangószerűeké. Az öregcsaládokat családok töltik ki, például a tarkalepkeféléké ebbe az öregcsaládba tartozik. A családba, öveket bekapcsolni, alcsaládok tartoznak, többek között a tarkalepkeformáké. Ebben az alcsaládban nem egyszerűen nemek foglalnak helyet. A felsőbb szint, a nemzetség vagy tribusz is képviselteti magát[2], például a szöglencrokonúak. Itt álljunk meg egy kis időre.

Zeugmák tatárjárással – ahogy ez lenni szokott

Nem árulok el titkot azzal, hogy a szónoklattan legrafináltabb eszközei nem a látványelemek mesteri felvonultatásai, hanem az elhallgatások, tudományosan szólva detractiók. A reticentia, más nevein interruptio, aposiopesis vagy közbeszakadás egy gondolat elhallgatása. Vagy tudatos költői eszközként, a pótlást az olvasóra bízva:

Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a…

Arany János (1817 – 1882): A fölemile (1854)[1]

– ilyenkor a reticentiát aktívnak mondjuk, vagy valamely tilalom szorítja a szónokba vagy költőbe a gondolatot (a passzív reticentia esete). A percursio a rövidítésnek (brevitasnak) az a formája, amikor bővebb kifejtés marad el egy rövid, emlékeztető felsorolás kedvéért:

Élet? halál? átok, vagy áldás lesz?

Arany János: Magányban (1861)[2]

A rejtélyes Alethe

John Cassinnal a blog esetleges ny. olvasója egy sikertelen névadási kísérletének említésekor már találkozhatott. Ezúttal egy annál sikeresebb, de rejtélyes névadását vizsgálom közelebbről.
Cassin már tizenhét évesen kitűnt páratlan rajztehetségével, aminek később, ornitológusként nagy hasznát vette.

Cassin (1813 – 1869): Kanadai daru (a darufélék családjából)

Öt madárfaj angol nevében szerepel, négy afrikai faj tudományos nevében, köztük egy mézkalauzéban és egy vitézsaséban[1]. Ezen túlmenően azonban, egy tudományos forrás megállapítása szerint, mára szinte teljesen elfelejtették.[2]
1859-ben Cassin állította fel a légykapófélék családjába tartozó, Közép-Afrikában élő nemet, az Alethét.[3]
Elnevezése magyarázatához a leírás megszerzése nehézségekbe ütközik, de a bánkódás emiatt felesleges: a taxonok szerzői a legritkább esetben avatják be a publikumot névadásaik okába. Ha az az ötlete támadna a nyomozónak, hogy megvizsgálja a szerző egyéb nemnévadásait – ami sokszor nyomravezető – , ezúttal abba ütközik, hogy noha Cassin számos fajt írt le, nemet mindössze ezt az egyet.[4]

Saturnus mint trágyaisten

néhány irhabogár: gömböc, rövidsörtés, fészeklakó, homoki, közönséges, nagy

Az irhabogárfélék családja különösen sikeres: az Antarktiszt leszámítva minden földrészen otthonosan mozognak. A hullabogarakat udvariasan előreengedik, a rovari lebontás utolsó fogásán jelennek meg. Lárváik különösen életrevalók, száraz dögből, inas csontokból, ragadozó madarak köpeteiből nyerik erejüket. Emlősök ürülékeivel már válogatósabbak: állatmaradványokra mennek, azaz kizárólag ragadozó vagy dögevő emlősök ürülékére hajtanak.[1] A családnévadó nem, az irhabogaraké, önmagában is számos, régóta vizsgált fajt vonultat fel.

Acsákról

Az acsát nemcsak puszta kézzel, de fogalmilag sem könnyű megragadni. Linné (1707 – 1778) 1758-ban ugyan a jelenleg 23 elfogadott fajt magába foglaló acsák neme neveként az újlatin Libellulát szentesítette[1], ami jól felismerhetően a latin libella kicsinyítése – bár ahelyett, hogy ezzel egy parányi „egyensúlyt” lopott volna életünkbe, ami a latin szó eredeti jelentése, a libellula a libella mint „vízmérték” kicsinyítése, utalva a rovar vízszintes repülési törekvésére, amennyiben ezt az észszerű magyarázatot elfogadhatja az ember egy nem hivatkozó, de igényes magyarázónak[2].

A szörny-, ember- és állatvilág Efialtesei

Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtes nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt. 

Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz – csak jól akart belőle lakni.

Jókai (1825 – 1904): A kőszívű ember fiai. Ephialtes[1]

Efialtes nem volt egyedül. Ezúttal nem gaztettére, hanem puszta nevére célzok. Találkoztunk már a messze földön elismert bíborfestőnővel, Arakhnével, aki mintájául istenek túláradó jókedvét vette, melyet az emberi mérce már nem tud követni, és így érte el büntetését: Pallas Athene pókká változtatta (hogy eztán nagyobb hasznot hajtson). Egyik „epizódjában”

Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol
lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus
képében nemzed…

Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?): Átváltozások, VI.
Devecseri Gábor (1917 – 1971) fordítása[2]

A máj okozta podagrát, bogos köszvényt, forrázást és égetést egyaránt gyógyító képzeletbeli csodanövényre, a pantagruelionra, melynek hatásait, nyilvánvalóan id. Plinius (23 – 79) stílusát parodizálva, Rabelais (1494? – 1553) ismerteti, féltékenyek lesznek az olymposiak:

megijednek vala az olympusi istenek és így szóllának: Pantagruel keservesebb gondot ád nékünk, ez növevény használatjával és erejével, mint egykoron az Aloidák.

Gargantua és Pantagruel II / 51 (1532).
Benedek Marcell (1885 – 1969) fordítása (1954)

A Heike-rák és újabb viszályok

Tegnapi rövid észrevételünkben szerepet kaptak a Heike-rákok, melyek messzire vezető taxonómiai furcsasága már nem fért volna a téma adta keretek közé. Ezt vizsgáljuk meg most közelebbről.

Pisztoly és rák együtt

A latin cavitas, „üreg” szóból származó „kavitáció” szóval jelöljük azt a jelenséget, melynek során lökéshullám hatására folyadékban vákuumbuborékok képződnek.[1] Nagy sebességű áramlások alkalmával az alacsony, azaz a telített gőzét elérő nyomású helyeken a folyadék molekulaszerkezete felszakadozik, a részecskék között olykor szabad szemmel is látható rések jelennek meg. Önmagukban ezek a buborékok veszélytelenek lennének, de nullához közeli nyomásuk révén hajlamosak a rohamos sebességű összeomlásra, melynek következményei igen súlyosak lehetnek. Az üregekbe került vízgőz adiabatikus összenyomódásával több ezer fokos hőmérséklet áll elő, és tűszerű nyalábok indulnak el a hang sebességét megközelítő gyorsasággal.[2] Ez a közelben elhelyezkedő tárgyakra, például magát a folyamatot elindító turbinalapátra katasztrofális hatást gyakorolhat. Itt egy szelíd kísérletben figyelhetjük meg működését.
Mint a Kölni Egyetem munkatársai 1934-ben megfigyelték, a kollapszust olykor nemcsak csattanó hang, de élénk fényfelvillanás is kíséri. A szonolumineszcenciának[3], azaz a gyors energiafelszabadulásnak ilyenkénti magyarázatát még kutatják, de azt a magabiztos elméletet, mely azt állítja, a rohamos összeomlás annihilációval, azaz anyag energiává alakulásával járna[4], a mesék birodalmába száműzhetjük. A tudomány hűvös, de megbízható világánál maradva Csanád Máté alapos diákköri dolgozatára érdemes felfigyelnünk, melynek szerzője egyebek között megállapítja, hogy sós vízben a hatás fokozottabb.[5]
Itt kezd el hiányérzet kerülgetni bennünket. Lehetséges, hogy a természet olyan hatékony csodái közül, mint amilyenek a bódító és mérgező anyagok és az áramütés, fájóan nélkülöznünk kell a kavitációt mint hatékony támadóeszközt? Erről szó sincs. 

Írástudó lepkék

Ha mostanában, június-július táján Európa, Észak-Afrika és Észak-Ázsia erdeit, ligeteit vagy kertjeit barangoljuk, kis szerencsével megpillanthatjuk a tarka- vagy főlepkefélék családjához tartozó, elterjedt, de védelemre szoruló bűvös fajt, a c-betűs lepkét. Legalábbis a kora nyári rajzást, mert váltott ciklusú rovar, augusztusban újra kikel egy sorozat, mely áttelel. Nevét az imágó szárnyfonákján látható kicsi, de határozott nagy, nyomtatott C-betűről kapta. (Semmiképpen ne fogjuk meg, ötezer forintunk és egy szép élet bánhatja.)[1] Linné (1707 – 1778) 1758-ban foglalta A természet rendszerébe[2], amit ezúttal érdemes közelebbről is megvizsgálnunk:

Újabb fényutak

Az ember a kövér lucernában taposott, s ment előre. Nyugodtan ment, nem gondolt arra, hogy a lucerna sír a csizmája alatt. A lucernaszárak letörtek a lépésre, s haldokolva hanyatlottak, de az ember ily csekélységre nem gondolt.

Móricz (1879 – 1942): A kutya[1] (1926 és 1933 között)

Az, hogy egy és ugyanaz a Vénusz bolygó jelentkezik az égbolton egyszer mint Esthajnalcsillag, görögül Ἓσπερος, Hesperos („este”), latinul mint Hesperus vagy Vesper, másszor mint Hajnalcsillag, Εωσφόρος, Eosforos („hajnalhozó”), illetve Eosphorus vagy Lucifer, a sátán tegnap vizsgált sorsára utaló frivol szóhasználattal nem „esett le” azonnal a görögöknek, ám a két hozzárendelt istenalak az idők során szép csendben összeolvadt.[2] Afroditével természetesen nem. A Földről nézve legfénylőbb bolygóra a Vénusz nevet csak a késő XIII. századtól kezdték használni[3], legalábbis mai ismereteink szerint. A napnyugtát kísérő Esthajnalcsillag neve alapján mondták a „nyugati” Itáliát a görögök, Hispániát a rómaiak Hesperiának. A latin szó indoeurópai eredetű, a wes-pero-, „este” gyökből fejlődött[4], latin folytatásából pedig a mi „vecsernyénk”.

Minden zsezseg

Alles lebet,
Alles schwebet,
Alles reget sich.

James Thomson (1700 – 1748) – Gottfried van Swieten (1733 – 1803): Die Jahreszeiten. Frühling[1]

Mind él,
minden lüktet,
mindenek örülnek.

Az évszakok. Tavasz. Náray Máté fordítása[2]

Az élet lényegét a víg nyüzsgésben, lüktetésben, zsezsegésben megtaláló művészek ha a nagy jókedvet talán el is túlozzák, valami fontos, ősi emberi csodálkozást örökítenek meg. Maga a „zsezsegés” feltehetőleg a „zsizsegés”, a méhek „zümmögésével”, emberek „zsibongásával” rokon, alapjában tehát hangutánzó tájnyelvi szóból ered.[3] Ugyanez a zsizsegő hang hallatszik az ember szó szerint és átvitt értelemben is kis barátjának, a gabonáját és egyéb terményeit rontó zsizsiknek is a nevében. A szó szláv eredetű[4], szerbül például жижак, zsizsak, bár oroszul долгоносик, azaz „hosszúorrú”, vagyis „ormányos”. Nem véletlenül. A zsizsik általános értelemben az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjának valamely faja, szűkebb értelemben egyetlen faj, a Lixus angustatus.

Mind a nem[5], mind a faj[6] Johan Christian Fabricius (1745 – 1808) besorolása. Időnként megpróbálják kifürkészni, mire gondolhatott a nemnév kreációjakor. Kétségtelen, hogy a szerencsétlen sorsú Lixus, görögösen Lixos mitológiai alak[7], akinek anyjáról, latinos írásmódban Caliadnéről a busalepkék családjának egy faját[8] nevezték el, a névadó ez esetben (a találgatások szerint) nem ő. A latin lixus, „főtt” szóból indulhattak ki, amikor arra tippeltek, a nemnév jelentése „hamuval borított”, azaz „hamvas”.[9]

zsizsik és gabonazsuzsok

A pokol lepkéi és egy kis katarzis

Az Úr haragjának látványos megnyilatkozásával már foglalkoztunk:

És bocsáta az Úr Sodomára és Gomorára kénköves és tüzes esőt az Úrtól az égből.[1]
1Móz19:24

A Vulgata megfogalmazásából világos, hogy a „kénkő” ként jelent, nyilvánvalóan vulkánkitörést idézve szemünk elé:

Igitur Dominus pluit super Sodomam et Gomorrham sulphur et ignem a Domino de caelo:[2]

John Wycliffe (1320 – 1384) bibliafordításában (egybevetve két különböző változatot):

Thanne (Therfor) the Lord reynede (vp)on Sodom and Gomor(re) brenstoon (brynston)[3] and fier, fro the (Lord fro heuene,)[4]

Amit ebben a rövid bevezetőben kiemelünk, az a brenstoon (brynston), vagy mai angol nyelven brimstone, azaz „kénkő”. A különféle alakváltozatok első szótagja a burn, „ég” szóból ered. A brimstone-t régebben terméskén megnevezésére használták, ma már csak biblikus értelemben (de fulmináns erkölcscsőszök stílusára ma is alkalmazzák a biblikus brimstone and fire kifejezést). Az azonosan képzett óskandináv brennusteinn és a német Bernstein [5] „borostyánkövet” jelentenek. A német szó bekerülésével a magyar nyelvbe már szintén foglalkoztunk.