Wagner címkéhez tartozó bejegyzések

Wagner és Nietzsche perihéliuma: a boldogok szigete

Wagner 1868 novemberének legelején (elsején vagy másodikán) rokonlátogatásra Lipcsébe utazott. Két nővére, Luise Konztanze (1805 – 1872) színésznő – akit előbb keresett fel – és Ottilie Wilhelmine ugyanabban a háztömbben laktak[1], és hogy életrajzíró zenetörténészeket összezavarjanak, mindketten a nagyhírű Friedrich Arnold Brockhaus (1772 – 1823) könyvkiadó fiaihoz mentek feleségül: Luise 1828-ban Friedrichhez (1800 – 1865), Ottilie a nagy orientalistához, Zoroaster (Kr.e. 628? – 551?)-kutatóhoz, Hermannhoz (1806 – 1877).[2] Wagner magánéleti idilljét közéleti nehézségek árnyékolták be. Már két gyermeke született Liszt Cosimától (1837 – 1930), barátja, Hans von Bülow (1830 – 1894) feleségétől. A félreérthetetlenül homoszexuális II. Lajos (1845 – 1886) még félreérthetetlenebb vonzalma Wagner iránt kezdett kényelmetlen perceket okozni a bajor királyi költségvetésnek. A király ottalvó vendég is volt Wagner tribscheni otthonában 1866 májusában. De mindez így együtt is legyűrhető kényelmetlenség lett volna, ha a király nemcsak erőszakos, hanem erős is. Ereje híján azonban II. Lajost 1865 decemberében arra kényszerítették, hogy szabadítsa meg Münchent Wagner jelenlététől. Keserűségében lemondását és Wagner követését tervezte, amiről a praktikus észjárású zeneszerző sürgősen lebeszélte.[3] Bővebben…

Reklámok

Szigfrid, III. felvonás

Egy 1857. június 28-án keltezett, Liszthez (1811 – 1886) írt levelében Wagner (1813 – 1883) azt írja, ifjú Szigfridjét szépséges erdei magányba vezette, és otthagyta őt egy hárs alatt, majd szívből fakadt könnyek között elhagyta őt – de hol is lehetne Szigfrid ennél jobb helyen? Két hét után mégis visszatér a kompozícióhoz, és a Szigfrid (WWV86C) második felvonásából hiányzó taktusokat még papírra veti. Derrick Robert Puffett (1946 – 1996) úgy fogalmaz, Wagner nem akarta elveszíteni a fonalat. Gyaníthatjuk, inkább attól tartott, hogy egy előre nem látható szünet A nibelung gyűrűje kompozíciós munkájában stílusát alapvetően megváltoztathatja, és ez a változás inkább essen két amúgy is karakteresen eltérő mondandójú felvonás közé. Augusztus 9-ére végez a vázlatokkal. Bővebben…

Shakespeare és Schubert

StathamHenry Heathcote Statham (1839 – 1924) elismert építész és szakíró volt, rá bízták az akkor még Encyclopædia Britannica írásmóddal írt című lexikon 11., 1911-es kiadása Építészet címszavának[1] megírását. Bach-hívő műkedvelő zeneértő is volt, orgonán is játszott. Mondhatnánk, kifogástalan életrajz. Műkedvelése azonban keserű műgyűlölettel párosult. Ő ajándékozta meg zenekedvelő közönségét a híres felismeréssel, hogy Wagner (1813 – 1883) gaz Beethoven (1770 – 1827) sírján.[2] Amikor a nála lényegesen békülékenyebb, szintén műkedvelő zeneértő, sir George Grove (1820 – 1900) által szerkesztett Zenei lexikon Schubert (1797 – 1828)-címszót is magába foglaló kötete megjelent, nagy erővel támadta meg. Suzannah Clark taglalja a kritikát. Nyilvánvalóan egyetlen szavunk sem lehet az ellen, hogy Statham kifogással él terjedelmi arányok ügyében, már a címszó megjelenése előtt is, 1881-ben. Egy lexikonnak tárgyilagosnak kell lennie, nem tükrözheti szerkesztője értékválasztását. Ha Bach (1685 – 1750) 5, Händel (1685 – 1759) 10 és Beethoven 50 oldalt „kap”, akkor bármennyire is szeressük Mendelssohnt (1809 – 1847) – Statham nem szerette, stílustalannak tartotta – , a neki szánt 60 oldal valóban túlzásnak (curious disproportionnak, „furcsa aránytalanságnak”) tűnik. Képzelhetjük Statham haragját, amikor az általa megvetett Schubert címszava még Mendelssohnénál is hosszabb lett. 1883-as fulmináns cikkében pontról pontra haladva, ahol a lexikon Schubertet nagyra értékelte, ő gyorsan lehúzta.[3] De még ez a kérlelhetetlenül szívós kritikus is megenyhül, ahol nem tehet mást, persze a maga aligha vállalható stílusában. Mint Julian Horton idézi, the two love songs by Schubert which are the most manly and healthy in tone are both inspired by Shakespeare’s words, viz. ʻHark the Lark!’ and ʻWho is Sylvia’ and it is remarkable how very English they are in spirit, the latter especially, azaz „Schubert legférfiasabb és legegészségesebb hangvételű két szerelmes dalát egyaránt Shakespeare szavai ihlették, úm. Halld! pacsirta és Szilvia, ki vagy, és figyelemre méltó, milyen nagyon angolok ezek szellemiségükben, kiváltképp az utóbbi”. Bár Horton példákkal támasztja alá, a korban gyakori forgolódás a „férfiasság” mint művészi kategória körül akkoriban más érzelmi töltetű volt, mint lenne manapság, a célozgatás az „egészségességre” még így is valamelyest bárdolatlannak tűnik. Meglehet, ezek a művek „angol szellemiségűek”, de ugyanígy német, osztrák, magyar és francia szellemiségűek is, sőt, nincs nemzet, melyhez ne szólnának. Nemrég, az „utóbbi” dalról szólva megpendítettük, hogy Schubert és Shakespeare (1564 – 1616) kapcsolata megérne egy kis külön részletezést. Teljesítsük ígéretünket! Bővebben…

Szöktetés Salamancából és oktett

„Beethoven (1770 – 1827) 1799-ben elkezdett és 1800-ra befejezett, az utolsó római császárnénak, Nápolyi és Szicíliai Mária Teréziának (1772 – 1807) ajánlott op.20-as Szeptettjét már többször is emlegettük” – kezdődött egy nagyon régi beszámolónk, melyben Schubert D803 op.166-os F-dúr oktettjére is kitértünk. A gyorsan, 1824 tavaszára elkészült művet a kitűnő klarinétos, Ferdinand Troyer (1780 –  1851), Rudolf főherceg (1788 – 1831) intézője rendelte meg azzal, hogy Beethoven Szeptettje szolgáljon az összeállítás és a mű hangulata alapjául. (A szigorúbb John Michael Gingerich azonban arra mutat rá, hogy a megrendelésnek ez a kitétele máig sem bizonyított.[1]) Ma hasonló „kitérés” a mellékcélunk azok után, hogy a fő célunkon túljutottunk.

Kupelwieser (1796 – 1862) két rajza Schubertről (1797 – 1828) 1813-ból és 1821-ből. Az első feltételezett.

Bővebben…

Wagner, kíséret nélkül

This long unaccompanied cor anglais melody is one of the strangest and most poignant ever imagined by man.

Ernest Newman (1868 – 1959): The Wagner Operas (1949)[1]

Ez a hosszú, kíséret nélküli angolkürt-dallam egyike a legkülönösebbeknek és legszívhezszólóbbaknak, melyeket ember valaha kigondolt.

Wagner operái

Miután valamelyest rendbe szedte pénzügyeit, Wagner (1813 – 1883) 1842 nyarán félrevonult a világ, benne felesége, Minna (1809 – 1866) zajától, hogy kidolgozza formálódó új műve, a Vénusz-hegy, végleges nevén a Tannhäuser (WWV70) koncepcióját. A Drezdától mintegy ötven kilométerre délkeletre eső festői szépségű vidéket választotta, a szerény életkörülményeket, például a szalmaágyat sem megvetve, az akkor túlnyomórészt németek lakta Aussigot.

1 Aussig

Napi rendszerességgel mászta meg a város melletti, Elba-parti Hohe Wostrait, mely nevével ellentétben éppen csak hegy a maga mintegy 540 méteres magasságával, melyről azonban kitűnő kilátás nyílik a városra és a környező völgyre. A város mai hivatalos neve Ústí nad Labem, a hegyé Vysoký Ostrý, „Magas Perem” (jól leolvasható a német név eredete, akárcsak a városnévből), és az 1945-ös tömeges etnikai vérengzés, majd azt követő kitelepítések után németek sem maradtak a városban[2].

2 VO

Wagner kirándulóhelyét régóta „jelentéktelennek” minősítik, bár bazaltját a geológusok figyelemre méltónak találják.[3] Ma már, amikor nagyobb városok melletti megmaradt kilátóhelyek jócskán felértékelődnek, semmiképpen nem engedhetünk meg magunknak lekicsinylő minősítéseket, különösen akkor, ha a hegy kultúrtörténeti jelentőségére gondolunk. Bővebben…

Brahms, Mahler és az utolsó örvény Bad Ischlben

Bad Ischl 1855-ben

Első, 1262-es említése alapján a régióban ha ősinek nem is, de réginek, megjelenésében patinásnak mondható Salzkammergut üdülővidékének elvitathatatlan központja a Traun és az Ischler összefolyásánál Bad Ischl. Nemcsak szelíd természeti szépsége miatt, hanem elsősorban sós, jódos és kénes hőforrásai alapján vált népszerű gyógyüdülőhellyé a XIX. századtól. Néhány nevezetes, a jólét felső fokát mutató villája:

a látens tartományúrnői hatalommal bíró Erzsébet – Seilern és Aspang birodalmi grófnőjeként Széchenyi István gróffal (1791 – 1860) sógorkomaságban áll – és Ferenc József (1830 – 1916) villái

ifj. Johann Strauss villája egykor és ma

Lehár Ferenc (1870 – 1948) villája

Kálmán Imre (1882 – 1953) villája

Természetesen sok más jól menő művész is tartott fenn itt palotaszámba menő nyaralót vagy állandó lakhelyet, így többek között Nestroy (1801 – 1862), de mégis úgy tűnik, hogy elsősorban a könnyűzene korabeli nagymesterei áldozták vagyonuk egy részét az ittlakásra. A fenti sort kiegészíti Oscar Nathan Straus (1870 – 1954) háza.

Bővebben…

X. (Bölcs) Alfonz cselekedetei és mondása

Nem görcsös „átkapcsolási” igyekezet vezérel, amikor tegnapi zenei témánkat összehozom a mi figyelmünket eddig is többször felkeltő X. (Bölcs) Alfonz (1221 – 1284) udvarában 1250 és 80 között összeállított, négyszáznál is több galiciai éneket vagy hangszeres darabot tartalmazó Cantigas de Santa Maria (Mária-énekek) című, jórészt a galiciai „főváros”, Compostela zarándokainak Mária-élményeit feldolgozó gyűjteményével, ami a király kétségkívül legnagyobb művészeti hozzájárulása az egyetemes európai zenekultúrához saját gazdag életművén belül is.[1] Wagner (1813 – 1883) a gyűjteményt nem ismerte, a hangulati rokonság mégis szívhez szóló:

Akik a „Bölcs” epitheton helyett a „Tanultat” javasolják[2], nyilvánvalóan nem a nagy király bölcsességét vitatják el. A spanyol Sabio kétségkívül „bölcset” jelent – ma; másik jelentése azonban valóban „tanult”, és a nyelvfejlődés szívesebben mozdul a „tanult”-ból a „bölcs” felé, mint fordítva.  Bővebben…

Izolda anyja és a tudós nők

liebe ist ein alsô saelic dinc,
ein alsô saeleclîch gerinc,
daz nieman âne ir lere
noch tugende hât noch ere.

Gottfried von Strassburg († 1215?):
Tristan und Isolt (1210?)[1]

Oly boldogság a szerelem,
Oly áldásos igyekezet,
Soha senki el nem ér
Nélküle becsületet és erényt.

Trisztán és Izolda

Gottfried von Strassburg életbölcsességekkel gazdagon díszített, nagyszabású szerelmi és hőskölteményének ősforrásait vannak, akik perzsa földön kutatják, de a keltisztikusok pozíciói erősebbek. Szerintük a kelta világ nyugati peremén, vagy Walesben, vagy a cselekmény valamely főbb helyszínén (Írországban vagy Cornwallban) keresendő a történet magva.

Cornwall

Mindenesetre valószínű, hogy a költő ismerte a XII. században alkotó normann Thomas d’Angleterre anglo-normann nyelven 1170-75 között írt Tristranját[2], mely Európa-szerte nagy hatást gyakorolt[3]. Műve nem maradt fenn egészben, de a tragikus befejezés a feldolgozások láncolatán át gondolatilag szinte változatlanul megy át Wagner (1813 – 1883) 1859-re befejezett Trisztán és Izoldában (WWV90) Izolda szerelmi halálába:

”Amis Tristran, quant mort vus vei,
Par raisun vivre puis ne dei.
Mort estes pur la meie amur,
e jo muer, amis, de tendrur,
Quant jo a tens ne poi venir
Pur vos e vostre mal guarir.

Se jo i fuisse a tens venue,
Vie vos eüsse rendue,
E parlé dulcement a vos
De l’amour qui fud entre nos…”

„Hogy halva látlak, Trisztanom,
Nem élhetek tovább, tudom.
Megölt értem a szerelem,
Engem pedig a gyötrelem,
Hogy nem jöhettem hamarabb
Meggyógyítani bajodat;

Ha partot érhetek elébb,
Új életet öntök beléd;
És gyöngéden beszélhetek
Kettőnk szerelméről neked…”

Képes Júlia fordítása (2001)[4]

Trisztán, Izolda és a bájital az 1330 és 43 között készült Libro de buen amorban (A jó szerelem könyve)

A szintén normann Béroul (1160? – 1213?) Roman de Tristanja (Trisztán regéje) már minden bizonnyal erre a műre épít, de a feltehetően szintén ebből (is) táplálkozó Gottfried von Strassburg-féle gigantikus feldolgozás is óriási népszerűségre tett szert. Forrásai sokfélék, hiszen vannak, akik a költemény utópikus vallásosságába még a látomásairól híres Bingeni Szent Hildegárd apátnő (1098 – 1179) írásait is beleérzik.[5] Őrzőhelyéről, a Müncheni Állami Könyvtárról Müncheni kódexnek is nevezett, az 1250 körül Strasbourgban írt példány a ma ismert legősibb fennmaradt változat, immár Ulrich von Türheim (1195? – 1250?) befejezésével. [6] Ezen az ősváltozaton alapulnak azok a kiadások, amelyekből Wagner is merített.[7]
Judith Ann Peraino Gottfried von Strassburg művében maszkulin vonásokra figyel fel[8]; kétségtelen, hogy művében Trisztán hősiessége sokkal központibb szerephez jut Izolda csodálatos gyógyító képességeinél, sárkányt is öl, szemben Wagner művével, melyben vitathatatlan Izolda elsődlegessége: mindvégig ő az aktív, a küzdő, harcoló fél, és Trisztán csak a III. felvonásban jut hosszan kibontakozó szerephez, de haldoklása közben. Az I. felvonásban is csak legénysége és fegyverhordozója, Kurwenal védi a bájital vétele előtt is révült hős érdekeit.  Bővebben…

A bolygó hollandi – szélviharjegyzet

Kriehuber (1800 – 1876): Carl Eduard von Holtei (1798 – 1880) 1856-ban

Wagner (1813 – 1883) 1837-ben érkezett Rigába. Az ott működő Német Színház ugyan szűkös lett volna egy ambiciózus, nagy formátumú művész számára, ám szerencséjére Wagner ekkor még nem volt az. Éppen ebbe vetette bizalmát a színigazgató, Carl Eduard von Holtei. Különösen színes egyéniség volt, szakmai művek sokaságán túlmenően a krimiirodalom hőskora is köszönhet neki egy történelmi regényt Ein Mord in Riga (Gyilkosság Rigában) címmel 1855-ben[1]. Wagner magánélete azonban túlságosan is viharosnak bizonyult. Bővebben…

Homo brucknericus

Ez a szimfónia egy óriás műve, a mester minden korábbi szimfóniáján túltesz, mind szellemi dimenziója, mind gazdagsága és nagysága tekintetében.

Wolf (1860 – 1903) Bruckner VIII. szimfóniájáról[1]

Az, hogy nőalakok nem bővelkedtek Bruckner életrajzában, egyeseket töprengésre késztetett. De mint oly sok más esetben, ezek a töprengések terméketleneknek bizonyultak. Nagyon is. A valóságtól fel fogunk ébredni.  Bővebben…

Tantrum, tantra és Tantris

”Besides,” said Miss Abbot, ”God will punish her: He might strike her dead in the midst of her tantrums, and then where would she go?…”

Charlotte Brontë (1816 – 1855): Jane Eyre (1847), Chapter 2[1]

– Különben is – folytatta Abbot kisasszony – , a Jóisten majd megbünteti. Egyszer egy ilyen dühroham közben szörnyethalhat, és akkor hová jut majd?

Ruzitska Mária (1890 – 1959) fordítása (1959)[2]

A tantrum, bővebben temper tantrum gyermekkori dühroham, melynek bagatellizáló „hiszti” fordítását már csak ízlésbeli okokból is vissza kell utasítsuk, ráadásul komoly dologról van szó. A gyermek alig kezd el totyogni, máris hajlamos lehet időnként tantrumokra. A dühkitörések három éves kora körül tetőződnek, de még sokáig elhúzódhatnak. Különféle okokat sorol fel a tudomány: a lábra állással kitör addigi kötöttségeiből; valami kizökkenti megszokott életritmusából[3]; egyszerűen az agya még nincs azon a fejlettségi szinten, hogy átláthatná a dühöngés helytelenségét[4]. Bár ez utóbbi logikai értelemben nem tűnik kielégítőnek (egy három éves gyerek belátása valóban fejletlen, de a dühroham mégiscsak gyakoribb magatartásuk a szintén értelmetlen német idealista fejtegetéseknél, amit viszont egyáltalán nem figyelhetünk meg a köreikben), sőt, hiányolom a lehetséges okok közül azt, hogy a gyermek valamit akarna, aminek a teljesítésére az adott körülmények között nem kínálkozik lehetőség, ezek csak lapszéli, laikus, tudománytalan kommentárok a részemről. Bővebben…

Beethoven dallama: a nép adta vagy a nép kapta?

Beethoven (1770 – 1827) 1799-ben elkezdett és 1800-ra befejezett, az utolsó római császárnénak, Nápolyi és Szicíliai Mária Teréziának (1772 – 1807) ajánlott op.20-as Szeptettjét már többször is emlegettük. Az op.21-es Első szimfóniával együtt mutatták be a Bécsi Udvari Színházban 1802-ben. A mű akkora népszerűségre tett szert, hogy az már aggasztotta Beethovent, aki különben is hajlott rá, hogy korábbi kompozícióit (melyeket a kritika „bezzeg”-művekként igyekezett felmutatni) „elavultnak” érezze. „Átkozott darab! Bárcsak el lehetne égetni!” – fakadt ki.[1] Az Első szimfónia „párdarabja” abban az értelemben, hogy míg a szimfónia az elkülönülés és a győzelmes, új utak nyitásának mintadarabja, addig a „problémamentes” Szeptett, ha nem is hangvételében, de szándékában – felhőtlen szórakozást, boldogságot, Nietzsche (1844 – 1900) kifejezésével „déli pihenőt” adni – a bécsi Unterhaltungban akkora jártasságú nagymesterek, mint Haydn (1732 – 1809) és Mozart (1756 – 1791) nyomdokait követi. Bővebben…

Kamcsatka rejtélye

tengerifű

A камка a tengerifűfélék családjába tartozó tengerifű nemzetség. Neve ezúttal nem arra utal, hogy tengeren át szállították (bár ez természetesen szintén előfordulhat), hanem arra, hogy valóban tengerparton él.

kamka, eredeti értelmében

Kiszárítva alkalmasnak bizonyul szövet előállítására, melynek orosz neve камчатная ткань[1], az ebből készített kaftán vagy köntös, tudjuk meg Маkszimilian Romanovics Faszmertől (Max Julius Friedrich Vasmer, 1886 – 1962), a камчатка[2]. De az, hogy ebből miként keletkezett a hatalmas, 472 300 km²-es területű távol-keleti térség (a legnagyobb területű kelet-ázsiai félsziget)[3] neve, csavaros, és egy kis nyomozást igényel. Alekszandr Ivanovics Popov (1899 – 1973) nagyszabású tanulmánya kínos, wagneri feszültségteremtéssel vezet rá bennünket a megoldásra. Bővebben…

Wagner, Schopenhauer és Freud álmai

O laß den Traum, an den der Jüngling glaubte,
Vergiß, wo frische Alpenrosen stehn,
Der deutschen Freiheit Rose, die bestaubte!

Herwegh (1817 – 1875): Gedichte eines Lebendigen, I / 2. (1841)
An A. A. L. Follen in Zürich als er nach Deutschland übersiedeln wollte[1]

Ó, hagyd az álmot, az ifjúi reményt,
Felejtsd, hol virít a friss alpesi rózsa,
Német szabadság – hiába kaptál nektárfényt!

Egy élőlény versei, I/2.
A zürichi August Adolf Ludwig Follenhez (1794 – 1855), hogy Némethonba költözött

Amint a nagy wagnerológus (és wagneriánus) Stephen Moss felidézi, 1854-ben került sor Wagner (1813 – 1883) életének legnagyobb eseményére, már ahogy ezt később ő maga látta és láttatta: barátja, a költő Herwegh ekkor hívta fel figyelmét Schopenhauer (1788 – 1860) munkásságára.[2] A hatás kivételes és elhatározó volt – írta Wagner. Ez a hatás nem merült ki az érett Wagner műveit átjáró humanizmusra, de a mélyben húzódó filozófiai alapra sem az álmok, a megváltás, a tudás, a gondolat körül, melyeket szellemi mesterétől vett át. Helyesebben: mélyített el, hiszen, mint maga is megjegyzi, itt „egymásra találásról” volt szó (mint Karl Siegfried Guthke megjegyzi, az életben, test szerinti valójukban ilyen találkozásra soha nem került sor[3]), és ezek a gondolatok Wagnert korábbi műveiben is foglalkoztatták. Bővebben…

Hattyúk és tavaik

Nehéz elképzelnünk, hogy az akkor már befutott, az erős mezőnyben is egyik legnagyobb élő orosz zeneszerző, Csajkovszkij (1840 – 1893) mai füllel hallgatva lenyűgözően dallamgazdag műve, az 1875-76-ban komponált, a Moszkvai Nagyszínházban 1877-ben bemutatott Hattyúk tava nem aratott sikert. Bővebben…