Szép vagy o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben, Téridet országos négy folyam árja szegi; Ám természettől mindez lelketlen ajándék: Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.
Vörösmarty Mihály (1800 – 1855): Magyarország címere (1832)
A Pesthidegkúton csúcsosodó, de Solymárra is leereszkedő Les-hegyre egyetlen jelölt túraút sem vezet. Felmerülhet bennünk, hogy a természetet akarják ilyen módon kímélni, de ma, amikor roppant területeket képesek hermetikusan elzárni a külvilágtól, mint például a Köszörűkő- és Biai-hegyet együtt, éppúgy gondolhatunk arra is, hogy a jelöletlen, de gondosan karbantartott utak mégiscsak az épülésünkre szolgálhatnak és az egészségünkre válhatnak, ha a természetes rendszabályokat betartjuk. Tiltó tábláknak, kerítéseknek, útakasztó, tudatosan meghagyott rémbozótoknak semmi nyoma.
Ha egy tudományos találgatósdiban az arra rátermettek már letették a garast, a közember erkölcse előtt két út áll:
tiszteletben tartja, hogy a rátermettek a kellő munkával, megalapozott tudásukkal jutottak el a véleménynyilvánítás lehetőségéig, és a maga véleményét diszkréten elhallgatja;
ha már kifogásokat emelt a rátermettek ötletei ellen, maga is előhozakodik a magáéival, hogy ezzel azokat is támadhatóvá tegye.
Ebben a dilemmában én az alapján hozom meg döntésemet, hogy van-e ötletem a tárgyban. Ha nincs, az első utat választom, ha van, a másodikat. Van.
Paweł Działyński (1560 – 1609), 1597-ben az akkor hivatalosan huszonnyolc éve fennálló Rzeczpospolita nagykövete az Egyesült Tartományokban (Hollandiában) a hírek szerint elegánsan öltözködő, szellemes társalgó volt. A híreket I. Erzsébet (1533 – 1603) kapta, azzal együtt, hogy a lengyel diplomata az ő udvarába készül látogatást tenni. A királynő nagy várakozással nézett az esemény elébe.
Veronese (1528 – 1588) vagy követője: II. Bajazid (1447 – 1512)
A harmincnégy szerző által jegyzett, 1833 és 1839 között kiadott Közhasznu esmeretek tára, melyet többször is megidéztem, a legkézzelfoghatóbb jelei között van annak a törekvésnek, hogy tudós emberek a humán és természettudományt közérthetővé tegyék. Erre semmi esélyük nem lett volna a megfelelő befogadó közönség nélkül. Ez a vágy vezette a neológus nyelvújító Bugát Pált (1793 – 1865) is, például 1836-ban és 37-ben, amikor physicával foglalkozó két kötetét kiadták.
LEAR … So we’ll live, And pray, and sing, and tell old tales, and laugh At gilded butterflies, and hear poor rogues Talk of court news…
Shakespeare (1564 – 1616): King Lear (1603-6?), V / 3[1]
LEAR … Igy élünk majd, dallunk, imádkozunk, És agg regéket mondunk, nevetünk Az arany lepkéken, s mint mulatkozik A kócos nép az udvar hírein…
Lear király, V / 3. Vörösmarty Mihály (1800 – 1855) fordítása (1848-54)[2]
Az angol „nyelvhasználók” (ez is de szép szó…) nem tartanak attól, hogy élőlényeknek angol nevet adva zavart keltenek a tudományban, így nem is csoda, hogy a tarkalepkefélék családjába sorolt Vanessa nem Cynthia „csoportja” (?), korábbi alneme fajait mind saját nemzeti névvel ruházták fel. Ezek a painted ladies, „festett hölgyek”. Közülük kevésnek van magyar neve. Ilyen például a Vanessa cardui, a tulajdonképpeni painted lady, „festett hölgy”. Fajneve a bogáncs latin nevéből, a carduusból (cardus) származik, éppúgy, ahogy a pintyfélék közé tartozó tengelic esetében ezzel már találkozott az esetleges ny. olvasó. Az egyik legelterjedtebb lepkefaj, mely Ausztráliát és az Antarktiszt leszámítva valamennyi kontinensen előfordul, de leginkább Észak-Amerikában és Európában.
Thököly Miklós (†1679?) báró nevelője, Miskolczi Csulyak István (1575 – 1645) későbbi református esperes a teológiai tanulmányait Sárospatakon folytatta, de hogy nevelői feladatait még nagyobb felkészültséggel láthassa el, Görlitzben és Heidelbergben is hallgató lett. A kor nagy purista mozgalma a református egyházban az Angliában felerősödött puritanizmus hatására alakult ki, mely az ókeresztény erkölcsök és egyházszervezés követését tűzte ki célul. 1638-ban magyar puritánok elhatározásából megalakult a Londoni Liga.[1] A református egyház kebelében a puritanizmus radikalizálódott azzal a gondolattal, hogy a genfi, azaz kálvinista gyakorlat szerint a presbiterek kezébe helyezte volna az egyház vezetését a püspökök helyett. Ez volt a puritánuspresbiteriánus mozgalom[2], mellyel a református egyházban előrehaladó, az ortodox nézeteket képviselő Miskolczi Csulyak István szembehelyezkedett.[3] A magyar barokk irodalom érdekes és értékes figurája volt alkalmi verseivel. Ezek egyike az 1608 exeunte, azaz végén írt Dulcis dolor symphonistæ, Az énekes édes fájdalma, melynek azonban csak a címe latin. A vers tíz belső rímes kettős versszakból áll, melyek közül az első:
Banattal teljes éltem mert ninch kire vetnem iffiusagom virágát szememnec vilagát szívem sohait kesereg mint veretet sereg éjel es nappal ohait keservesen kiált jait.[4]
Ha az ortodox beállítódású esperesből nem is nézzük ki a sóhajtozó, szerelmes énekest „Judit hiteséhez” (bár sokkal inkább, mint komor ellenfeleiből), költeménye tiszta, minden barokkos dagálytól mentes stílusa méltó nyitány az édes kín magyar diadalmenetéhez – már ha hihetek saját nyomozásomnak.
A dalok és ódák sorozatába rendezte 1903-ban a Franklin-Társulat Kazinczy Ferenc (1759 – 1831) következő versét, melyet feltehetőleg fiatalon írt:
Édes kín
«Ne, ne! megöl az álom; hagyj alunni!» Mond, félig alva már, az édes lyányka, S reám borúl, s elszunnyadt karjaimban.
Én engedek, s a kedves terhet, össze- Fűzött karokkal tartom áltszorítva, S számlálom szíve minden döbbenését.
De végre virrad. Hahh, egy mély fohász, és Utána csók, egy néma, kínjaimnak Felhozza végét, és a várt jutalmat.
Nem ezt szoktuk meg az édes kíntól, bár a szokásos és az itt feltűnő megjelenése rokon: mindkettő végső forrása a türelmetlenség. Kazinczytól másutt nem idegen a szentimentalizmus:
Mindamellett Kazinczy, ahogy az esetleges ny. olvasó emlékszik rá, irodalmi vitákban már korántsem fogta a felszínes szentimentálisak pártját. Ennek fényében érzem úgy, hogy amikor Dóczy Jenő (1881 – 1937) 1925-ben nádudvari Tormay Cécile (1875 – 1937) Napkeletjében megjelenteti stílusbravúrját A dédácsi idyll. (Töredék Kazinczy Ferenc apokrif naplójából.) címen, és abban egy 1816-os „naplójegyzetben” ezt adja Kazinczy szájába (tollába):
Ah, micsoda édes kín az, titkon szeretni! Micsoda, óh micsoda állapot ez! Illy édesen szenvedni, illy gyötrődéssel élvezni a’ kínlódást, ezt a’ bódult szédelgést! Milly könnyű volna szívem, ha azt kiönthetném előtte!!
– akkor túlzásba esik Kazinczy szentimentalizmusának ábrázolásában.[6]
Csokonai Vitéz Mihály (1773 – 1805) 1803-ban írt, végső címe szerint A bátortalan szerelmes című költeményében az édesség is, a kín is sok, és ezek már az első versszakban össze is kapcsolódnak.[7]Vargha Balázs (1921 – 1996) 1975-ben az Új Írásban a versszakot összeveti annak eredetijével és az eredetit találja jobbnak:
Csodálatosképpen Ágh István 2008-ban a Hitelben pontosan ugyanerre a következtetésre jut[8], ami azt valószínűsíti, hogy nem ismerte Vargha Balázs véleményét. Durva atrocitás, hogy ellenvéleményt kockáztatok meg, de gyanúm szerint Csokonai a változtatással nem az erő és gyengeség kategóriáit latolgatta, egyszerűen a cél nélkül forgó agyat találta eltúlzottan és abszurd mértékben képszerűnek, az Eurydicét pedig nagyzolásnak.
Rohbock (1820 – 1883): Badacsony a Balaton mellett (1856 – 63)
Érző szívű, „hajlítható fülű” magyar zeneesztéták Szabolcsi Bence (1899 – 1973) nyomdokain, aki erre már 1943-ban rámutatni vélt, köztük Barsi Ernő (1920 – 2013) bácsi 1994-ben, úgy tudják, a Kisfaludy Sándor (1772 – 1844) egy verséből Szüretölö ének címmel írt népies műdal kilométerkő a Beethoven (1770 – 1827) 1824-re befejezett Örömódájához (az op. 125-ös Kilencedik szimfóniafinaléjához) vezető úton.[9]
– önző vágy, irígy akarat,
ez a Vénség része. A szívnek csúf salakja marad.
Babits Mihály (1883 – 1941): Nyugtalanság völgye (1920). A jóság dala (Versek darócban), 2.[1]
„Vet” szavunk eredete a messzi homályba vész. Nem zárják ki, de nem is bizonyítják, hogy finnugor származású. Ebből gyakorító képzéssel fakad a „vetél” („dobál” értelemben). A tájnyelvben az „ellik”-kel megegyező értelemben is használták, később azonban ez leszűkült az életképtelen magzatok világra hozatalára, melyet a nőstény mintegy „eldob” magától. Forrásunk a „vetélkedésről” azt állítja, az egymásnak „vetett” érvekből kialakult szó, a vetélytárs így vitapartner. Ugyanakkor id. Szily Kálmán (1838 – 1924) A magyar nyelvújítás szótára című munkája 1902-es első kiadásának vetély címszavánál azt írja, a „lóverseny” szó egyik alakulata, a „lóvetéhez” hasonlóan. Ezt érdemesebb kicsit közelebbről is megvizsgálnunk.
Ne mutasd magad, ki nem vagy, embereknek, Kazdagnak, nemesnek avagy egyebeknek, Mert eszekbe veszik és osztán meg nevetnek.
Esopus fabulái, mellyeket mastan újonnan
magyar nyelvre fordított Pesti Gábriel (†1550?)
Akik szamarak gondozásával foglalkoznak, meleg szavakkal írják le kedvenceikintellektusát, így például Kristin Kelly Gerlach[1], de ha úgy gondolnánk, véleményük érzelmi alapon elfogult, tévednénk. Kristin Haydaytudományos vizsgálata is megállapítja, hogy a szamarak és öszvérek ügyesebb problémamegoldók a lovaknál.[2] Hosszú időn át gyűjtött tapasztalatai alapján Nora Matthews is kiemelkedően intelligens lóféléknek ismerte meg a szamarakat.[3] Ha pedig valaki még a tiszta tudománynak sem hisz, győződjék meg a tulajdon szemével arról, hogy egy teherhordó szamár bölcsen utat enged egy autónak:
Szentatyám, gyerünk, ne zavarjunk össze mindent. Vörösmarty kristálytiszta szavakkal elkérte Guttmanntól a gumiguttit.
Karinthy (1887 – 1938): Tanár úr kérem (1916). Elkéstem[1]
Angkor romjai szerzetesekkel
Ian Nathaniel Lowmantanulmányában Kambodzsa korai történetének elemzésekor rámutat arra, hogy az Angkor központú kulturális-politikai közösség uralkodói a IX-XV. század között az isteni és emberi vonásokkal egyaránt felruházott mitikus hős, Kambu leszármazottainak tekintették magukat, országukat pedig ennek megfelelően Kambu leszármazottainak földje, azaz Kambujadesa néven emlegették.[2] Hosszú út végállomásaként a portugál Camboja és francia Cambodge alakok közvetítették az eredeti szót a mai országmegnevezésekhez.[3] Az ördögfűfélék családjába tartozó mangosztán nemzetség egyes fajainak, így a festő mangosztánnak vagy a malajálam മുണ്ട്, muntu neve alapján „mundunak” nevezett faj[4] narancssárgás-barnás gyantáját származási helyéről, Kambodzsáról nevezik gamboge-nak.[5] A faj tudományos neve Garcinia xanthochymus. A fajnév jól felismerhetően a görög ξανθός , xanthos, „aranysárga” és χυμός, khymos, „folyadék” összetételeként áll elő.[6] A buddhizmus egy ősi ága, a théraváda, szanszkritül स्थविरवाद, sthaviravada (a स्थविर , sthavira, „idős” és वाद , vada, „tan” összetételeként: „az idősök tana”, „az idősöktől tanult tan”[7]) Buddha szavai közül a középutat teszi meg tanítása legfontosabb elemének: azt a középutat, mely egyaránt távol tartja magát a túlzott élvezetektől és az önsanyargatástól.[8] Ez a középút egyben „arany középút” is: a théraváda szerzetesei köntösüket a gamboge meleg aranysárga színével színezik.
gumigutti és pora
De a gumiguttafa, a Garcinia gummi-gutta vagy újabb nevén Garcinia cambogia[9] gyantájából, a gumiguttiból (szó szerint a latinból: „gumicsepp”) ugyancsak kivonnak sárga festékanyagot (és lakkot is készítenek belőle).[10] Egy forrásunk szerint (tévesen) a két név két külön fajt takar. Bővebben… →
SUNYIVERZUM 