novella címkéhez tartozó bejegyzések

Remény

Érdekes ezekkel a lábakkal. Azt mondják, csak egy lábam van, lenézek és látom, kettő. De mondok mást. – Mi az, náthás vagy? – kérdezik, mert azt hiszik, én prüszköltem, pedig nem, és akkor én tudom, sőt akár válaszolom is, hogy nem, köszönöm kedves érdeklődését, nem vagyok az, mi több, ezt akkor is tudom, ha senki nem prüszkölt a környezetemben, vagy ha senki nem érdeklődik. Bár akkor tudásom látens. Bővebben…

Reklámok

Látszat

 
(Tiszteletadás La Fontaine-nek 2.)

 

Csalóka erdei tábláknak hitelt adva kis híján egy szakadékban kötöttem ki, miután néhány kidőlt vörösfenyőt átugrottam, de a lebocsátkozást mégsem kockáztattam meg, inkább (szégyenszemre) visszakaptattam, és a közeli menedékházba ballagtam égő arccal. Egyetlen vendéget sem láttam, amint körülnéztem a takaros kis ebédlőben, piros kockás asztalterítők, nyers fapadok barátságos hangulatot teremtő miliőjében.
– Egy szarvaspörköltet lesz szíves nokedlivel – mondtam patikamérlegen kiszámított pislantással, hogy ételtudósi benyomást keltve elijesszem vendéglátóimat a vaddisznós csereberéktől és pancsolásoktól. – Hát azzal nem szolgálhatunk – felelte a fehér bajszos, öreg pincér. Élénk malacszemei együttérzést ha nem is, de legalább friss elmét mutattak, ami az ő korában önmagában is üdítő látvány. – Akkor talán nézzük ezt a szarvasgerincet áfonyával – folytattam, de ebben a szempillantásban a szemközti falra taxidermált szarvasfejet rögzítő bal csavar csilingelve kihullott tiplijéből, maga a fej pedig csillapodó ingamozgásba kezdett a jobb fültöve mint tengely körül. Derűlátásomat elvette gúnyosan méltatlankodó, a tagadás szellemét árasztó arckifejezése, és valóban, szarvasgerinc sem volt. Jobbommal behajtottam az étlapot, a pincér szemébe, helyesebben, a zsibbasztó hatást fokozandó, fölé néhány centiméterre fókuszált tekintettel azt mondtam: – egy hagymás rántottát kérek három tojásból, erdei gombával, külön és ropogósra sütött, felfele pöndörődő szalonnával, nagy adag frissen sült, sütés közben le nem fedett újkrumplival, hozzá teljes karéj barna kenyeret és egy korsó sört, mindegy, milyet, a legolcsóbbat fizetem. Bővebben…

Vidámabb húrok pendülnek

vidámabb

– Barlang Szexuális Szolgáltató Betéti Társaság?
– Igen, asszonyom – zizzen a kagylóba egy basso profondo, valamelyest mégis fémesen. – Miben állhatunk rendelkezésére?
– Kenéz Botondné vagyok, szeretnék kérni maguktól egy találkozást.
– Szerda megfelel Önnek? Életkorának megfelelő partnert kíván?
– Jaj, nem, félreért, egész másról lenne szó…
– Értem. Sokféle különleges kívánsággal találkozunk. Részletezné, kérem?
Nem, nem, inkább élőszóban…
– Ja, hogy valami megbeszélés… Akkor jöhet akár most is, ahhoz nincs szükség előkészületekre.
– Köszönöm, így nagyon megfelel. Nyúl utca?
– Igen. Kocsival jön?
– Nem, hatvanegyessel, ismerem a járást. Fél óra múlva ott vagyok. Bővebben…

Pókok a hegyen

(Pillangóvér a szárnyvégekbe)

– Üljön le, üljön le, Koronás szaktárs! – mondta Szász könnyedén, mosolyogva, vállamra enyhe, kedves nyomást gyakorolva, miközben egy tűlábú, kárpitozott, karfa nélküli háttámlás szék felé irányított. Ettől egy pillanatra belém forrt a szó. Jobbnál jobb csattanóim voltak a tarsolyomban arra az esetre, ha leelvtársaz, de meg sem fordult a fejemben, hogy sokunkat rehabilitálhatott már, és ismeri a buktatókat. Arcát együttérzőre maszkírozta, pléh szamaritánus az ispotály bejárata felett, csikorgó novemberi szélben. A szobát a besötétedett utcára néző ablak félig széthúzott, fehér függönye és a kopottas szőnyeg már-már barátságossá tette, de lehangoló volt a kékesszürke hivatali fény és a túlzsúfoltság. Az íróasztalán, ceruzák erdejében, tekintetemmel még elkaptam egy hevenyészett időbeosztást. Mindegyikünkre másfél óra jutott. Felteszem, pihenőkkel, tájékozódással és adminisztratív utómunkálatokkal együtt.
– Kiriborián elvtársnő! – szólt oda egy, az írógépét rettenetes erővel püfölő igazi szaktársához. (Ezer év múlva egy feltaláló fog jelentkezni: megépítettem az érző billentyűs írógépet! – De az mire jó? – Értelmet ad a gépírónők életének!) – Hozzon nekünk egy-egy duplát! Bővebben…

Afrina

Minerva utcai padlásszobácskájának rézsútos ablaka éppen beleütközött az uralkodó szél­irányba. Mivel éppen szemben vele, a tető túlfelén volt a szoba másik ablaka, kedves szokása volt, hogy hóviharok esetén mindkettőt kitárja, és beleálljon a szobán átsüvítő förgetegbe (amennyiben ez aerodinamikailag egyáltalán lehetséges). Ezúttal is így tett, előtte gondosan leterítette a padlóra kissé már kirojtosodott szőnyegét, élvezte a vihart a szoba melegében. Ké­sőbb úgy rekonstruálta, hogy éppen a Német Requiem szólt ez alatt, de a tüzetes vizsgálat ezt megkérdőjelezi, ha ki nem is zárja: kedvenc lemezboltjának számítógépes eladási listáján a műhöz egy nappal későbbi dátumbejegyzés tartozik.
Tehát megcsördült a telefon.
– Dr. Kult Béla vagyok, M. Bún Viktort keresem.
Feneke alá rántott egy széket.
– Itt nem lakik efféle, én Artúr vagyok.
– Elnézést, Artúrt, igen – mondta a doktor, miközben önfeledt mosollyal papírlapokat csörgetett a kezében. – Különösen fontos és sürgős az ügy. Bővebben…

Szabadulás

A rabok kórusának magasztos íve töltötte be a levegőt, mint minden alkalommal, amikor magát felfedni nem kívánó „privát hívó” kereste az expedícióban tanyázó Pomogyit. Szobatársai ismerték a dallamot, bár se eredetéről, se jelentéséről nem volt tudomásuk. (A második kórus ment, amikor a rabok már visszakészülődnek a cellákba.) „E pillanatban nem tudok segíteni” – mondta a kedves női hangnak, „diktálja, kérem, a számát”. Csak nehogy má’ a nyúl vigye a puskát. Szöszmötölt kicsit, majd visszahívta a leányt. – Adminiszt… Mi dolgom a Nemzeti Fermentáló Központban?… Várjon csak, írom… Marvinné, egy óra.
– Maga húsz évvel ezelőtt statisztikai kimutatásokat összesített a Vegyi Labor számára. Valami szabályozási trükkből, vagy csak összezagyváltak valamit, mint rendesen, nos, állandó munkatársi státusra vették fel arra az egy hónapra, amíg a szerződésük szólt. Aztán ők hamar beolvadtak hozzánk. Bővebben…

Ezernégyszáznegyven perc

1440Ott volt ugyan az ölében egy könyv, hátha elunná a tájat a Brenner-hágó vidékén, jobb hü­velykujjára nehezedett az addig elolvasott párszáz oldal, de nézte a tájat, a vidéket, ahová kis­kora után vágyódott: Európa, külföld, ismeretlenség. Amit csak ablakból ismerünk. „Amikor Malcesinében jártunk…” – és addig? és vissza? A világ eltűnő végtelenje, ahová vágyunk, de még csak nem is beszélünk róla. Bolzano kedves állomását már elhagyta, szomorú vidám­sággal süvített hazafelé a Kökörcsin utcába. Egy felesleges, értelmetlen és érthetetlen konfe­rencián vett részt, azt a bizonyos párszáz oldalt a könyvéből ott nyomta le. Így múlik el éle­tünk. A vonat azonban hirtelen megcsikordult, ő belenyomódott a háttámlába (menetiránnyal háttal szeretett ülni, a szekérperspektíva híve volt), és a vonat, meglepetésére, meg is állt. Egyetlen pillanat alatt döntött: a könyvet a hóna alá kapta, bőröndjét villámgyorsan leemelte, odarohant a lépcsőhöz és lebukdácsolt. Nem firtatta, a nemzetközi gyors miért állt meg éppen itt, a táblát mindenesetre megnézte: Waidbruck / Ponte Gardena. Alá ecsettel még felírtak valamit – a helység nevét az aprócska ladin nyelven, aprócska betűkkel, de erről akkor még nem volt fogalma. Itt lesz egy napig, lubickol a vágy egynapos beltengerében, és életében először az lesz, aki. Bővebben…

Johannes Weinberger

Johannes Weinberger, a Belső Ellenőrzés Szállítmányozási Alcsoportjának főmunkatársa fá­radtan törölgette szemüveglencséjét a batisztkendőjével. Odakinn gyönyörű őszi napsütés, sé­tára csábító. Egyedül nem akaródzott sétálnia, amikor a lurkókat is magával vihette. Bár jobban szerette volna, ha családja kissé közelebb áll a kívánatos modellhez, így sem lehetett elégedet­len. Legalábbis egyelőre semmiféle nehézséget nem jelentett a hivatali előrejutásban a barna haj, és szolgákra amúgy is mindig szüksége lesz az új rendnek. Bővebben…

Virslikúrán

Volt odalenn az étkezdében egy konyhalány, nem volt szép és nem is mosolygott. Csak egyszer nevette el magát, amikor a világosszürke borsófőzelékbe magasról ejtette bele a sült virslit, és a forró cseppek mint kirajzó bogarak repültek tova. Feltűnt ez a professzornak, aki szintén nem volt szép (miért, csak konyhalányok lehetnek nemszépek?), és ő sem mosolygott. Hát persze egész más okokból, őneki széles volt reálátása a világ nyomorúságára, míg a konyhalány egy­szerűen nem vette észre az élet szépségeit – gondolta legalábbis a professzor. Ez a kis déli pil­lanatkép azonban elgondolkodtatta, és mintegy kísérleti jelleggel, dacára az élelmiszervegyé­szeti tanszék élén eltöltött évtizedeinek, legmélyebb ismereteinek a virsli mint olyan mibenlété­ről, legközelebb a tarhonyájára virslit kért, hátha megismétlődik az előző napi, rendbontó és rendhagyó, mindamellett elég szürke kis csoda. Egy pillanatra egybefűződött a két nem szép szempár, éppen a „virsli” szó kiejtésekor, így alkalom nyílt a kísérlet innovatív folytatására: a professzor elmosolyodott. Bővebben…

Soha örökké

“Wacht auf, es nahet gen den Tag;
ich hör’ singen im grünen Hag
ein wonnigliche Nachtigall,
ihr’ Stimm’ durchdringet Berg und Tal:
die Nacht neigt sich zum Occident,
der Tag geht auf von Orient,
die rotbrünstige Morgenröt’
her durch die trüben Wolken geht.”

Amikor bekapcsolta, még úgy gondolta, az első két szó után kiveszi a CD-t, de nem lehet, az Istennek sem, nem, nem és nem. Nem tudott ilyen gyilkosságot elkövetni. – Jaj, neeeeee…-nyújtózott a lány kéjesen az ágyon. – Alig feküdtünk le…
– Nézz a számlapra, Bognár. Fél tíz.
– A fél hatosra nem emlékszel?
– Fél hat… Mondasz valamit… De az nem tegnap volt?
A lány hátulról megölelte.
– Most én jövök, Bognár.
Új zene töltötte be a szobát. Bővebben…

Üdvtörténeti epizód

üdvA véletlen műve volt, bár e szó használata ilyen illusztris vörös kalapos urakkal kapcsolatban blaszfém, hogy Ruspoli bíboros[1] nagyszabású római palotája elé, különböző irányokból, egyi­dejűleg futott be Ottoboni és Pamphilj bíborosok díszhintaja. A kapu előtt strázsáló libériás, a sértődést követő állásvesztést kerülendő, jobbnak látta egyik bíborost sem elsőként lesegíteni, így peckesen állt továbbra is, a kocsisokra hagyva a hajlongást. A júliusi hőségben a két urat a tágas előtér hűvös levegője és egy másik libériás várta. Hosszú folyosókon át eljutottak a pa­lota legnagyobb termébe, mit, valóságos csarnokába, ahol a házigazda már kitárt, negy­venöt fokos szögben lógatott karral és kissé meglepettnek tűnő, barátságos mosollyal várta őket, rézsút félrehajtott fejjel, ahogy az évezredes hagyomány ezt előírta. A vendégek át is adták szerény ajándékaikat: Ottoboni ezüst szelencében egy köteg szárított, rettenetes ízű vé­rehulló fecskefüvet Ruspoli bíboros meg-megújuló veseköveire, Pamphilj a birtokáról szár­mazó, ko­sárkányi mézédes epret, melynek apró magvacskái okozzák Ruspoli veseköveit. Bővebben…