A sokoldalú Lauragais gróf kalandjai

Voltaire (1694 – 1778) „drámai költészetről”, azaz színdarabírásról szóló esszéinek angol nyelvű fordítása 1761-ben jelent meg Londonban ismeretlen, de magyarázó lábjegyzetekben feltűnően bő szavú fordító[1] közreműködésével. A könyv mottójául Vergilius (Kr.e. 70 –  Kr.e. 19) II. eklogájának enigmatikus részletét választották:

Ehhez kötni fogok myrtust, úgy szinte borostyánt:
Mik ha együtt vannak, kedves nagyon illatozásuk.

Gyurits Antal (1819 – 1892) fordítása, 1851[2]

(Gyanúm szerint a két növény együttes illatozása a művészeti ágak harmóniájára tett célzás.)

Reneszánsz és romantikus halálsóvárgás

Es war ein alter Freund, ein Bekannter aus meiner früheste Jugend. der mich vor ungefähr drei Jahren verliß, um sich wieder einmal in den Gebirgsgegenden umzuschauen und zu ergößen, die er immer wieder besuchte, wenn es ihm möglich war, eine Reise zu unternehmen.[1]

Régi barátom volt, ismerős a legtávolabbi ifjúságomból, aki mintegy három éve hagyott itt, hogy újból körülnézzen a hegyvidéken és bebarangolja, melyet újból és újból meglátogatott, amikor csak módjában állt odautazni.

Tieck (1773 – 1853): A régi könyv és az utazás a kék messzeségbe. Mesenovella

„A romantika királyának”[2] elbeszélésében a térbeli-időbeli messzeség perspektívája, az álomszerű meghittség, elnyújtott körmondatok, a „mese a mesében”, a nevek csengése (Athelstan, Gottfried), a csodák mind-mind olyan fogások, melyek célja az olvasó révületbe ejtése. Nem véletlenül bukkan fel címe egy stilárisan erre emlékeztető, mára ennél híresebbé vált elbeszélésben:

Alacsony és magas barokkok

Kicsi, de fárasztó „szvitünk” után, amelyben – korábbi beszámolókat követően – az elmúlt napokban három hasonló eredetű és fejlődésű barokk táncot vizsgáltunk (a passacagliát, a chaconne-t és a sarabande-ot), szélesítünk a látószögön és magát a barokkot nézzük meg közelebbről. Pontosabban a „barokkot”, hiszen ha a teljes életünket a barokk vizsgálatának szentelnénk, azzal sem tennénk egy kis lépésnél többet megértése és megismerése felé. Vagyis a „barokk” szó eredetvizsgálatára helyezzük a hangsúlyt. Valamelyest iskolás a korszak kijelölése, amit zenében 1600 körüli kezdettől 1750-ig tesznek[1] – hová tegyük Händel (1685 – 1759) 1751-ben komponált Jephtháját (HWV70)? –, az építészetben a XVI. század végétől a XVIII. század végéig[2] és így tovább. A hangulatot sztochasztikusan alapozzuk meg. Azt a művet hozzuk fel példának, amelyet a „barokk” szó begépelésekor a népszerű filmmegosztó felkínál. Kíváncsian várom. (Van tippem.)

Megdöglött, mint valami barom: Mozart és Voltaire

Mozart (1756 – 1791) portréja 1777-ből a pápai Aranysarkantyús Rend lovagkeresztjével

Hogy Mozart lelke mélyén mennyire volt anti-Voltaire-iánus (vagy, Tamás Gáspár Miklós mára elcsépelődött faux pas-jával, „nettó” anti-Voltaire-iánus), csak a titkok legnagyobb ismerője mondhatná meg. Neveltetése, hite ismeretében ez semmiképpen nem kizárható. Mindenesetre ez a kitétele mellbevágó:

Nun gebe ich ihnen eine nachricht die sie vielleicht schon wissen werden, daß nehmlich der gottlose und Erz=spizbub voltaire so zu sagen wie ein hund – wie ein vieh crepirt ist – das ist der lohn![1]

Györffy Miklós

Most pedig tudatok önnel egy olyan hírt, amelyről tán hallott már, nevezetesen, hogy kimúlt, akár a kutya, az istentelen és cégéres gazember, Voltaire, megdöglött, mint valami barom – ez hát a díja!

Györffy Miklós fordítása (1991)[2]

 

Most olyan hírről számolok be, amiről talán már tud: hogy az istentelen fő-fő-gazember Voltaire, hogy úgy mondjam, mint egy kutya, mint egy állat elpusztult – ez a méltó jutalma!

Kovács János (1930 – 2001) Mozart breviáriumának (1961) átdolgozásával közreadja Kárpáti János (2017)[3]

Voltaire (1694 – 1778) hatása Ausztriában is jelentős volt. Megosztotta a szellemi elitet, de távolról sem olyan vadul, mint gondolnánk (mai aktuálpolitikai tapasztalatainkból kiindulva). Az ifjú Mozart lelkes és meggyőződéses támogatója, Friedrich Melchior Grimm báró (1723 – 1787) elkötelezett és nyílt Voltaire-iánus volt[4] (erről természetesen Mozart apja is tudott), és ez a legkevésbé sem aggasztotta a Mozart családot, amikor Grimm segítségét igénybe vette. Mi több, hogy végre ezt is eláruljuk, Mozart a fenti sorokat apjához 1778. július 3-án intézte Párizsból, ahol egy tapodtat sem tudott volna tenni az ott élő Grimm család támogatása és ajánlólevelei nélkül. (Azokkal együtt sem ment sokra. Mozart nem szenvedhette, ha semmibe veszik. De erről maga a tőle egyre inkább elhidegülő báró is panaszkodik Mozart apjának[5].)[6] Hogy a huszonharmadik évében járó Mozart még „szinte gyerek”? Kétségtelen, hogy vannak, akik élete végéig juvenilisként tekintenek rá. De hát nem sokra a levél megírása után komponálja élete egyik legnagyobb és legtragikusabb művét, az a-moll szonátát (K310/300d)[7]:

Ez természetesen nem zárna ki bizonyos „egyenlőtlen fejlődést” Mozart szellemi életében. Azonban a valóság ennél sokkal szövevényesebb. Biztosra veszem, hogy Mozart szavai Voltaire haláláról nem szívből jönnek.

Szerelmi és szerelemgyűlölő delíriumok

Chlorisnak számos ógörög lányt hívtak.[1] Tekintsünk most el az emberi lényektől, és fordítsuk figyelmünket közülük mai hősnőnkre, a nimfára, aki az elíziumi mezőkön élt, és ő vált a rómaiak Flora istennőjévé, ahogy arról Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17?) is megemlékezik a Fasti (Római naptár) V. könyvében:

Chloris eram quae Flora vocor: corrupta Latino
nominis est nostri littera Graeca sono.
Chloris eram, nymphe campi felicis, ubi audis
rem fortunatis ante fuisse viris.[2]

Flora vagyok, Chloris voltam. Nem tudta a latin száj
mindenben helyesen mondani a nevemet.
Chloris voltam, nympha a boldogság mezején, hol
Boldogan élt egykor régen az emberi nem.

Gaál László (1891 – 1964) fordítása[3]

Vivaldi és a császár

L’Abbate Antonio Vivaldi eccelentissimo Sonatore di Violino detto il Prete Rosso, stimato compositore de concerti, guadagnò ai suoi giorni cinquantamille ducati, ma per sproporzionata prodigalità mori miserabile in Vienna. 

Pietro Gradenigo (1695 – 1772): Commemoriali[1]

Antonio Vivaldi abbé, a legkiválóbb hegedűművész, akit „rőt papnak” is neveztek, concertók elismert szerzője, mint napjaiban mondták, ötvenezer dukátot is megszerzett, ám túlzott tékozlása miatt nyomorban halt meg Bécsben.

(Emlékiratok)

Vivaldi (1678 – 1741) op.9-es, La Cetra („A kithara”, „A citera”) címmel írt, 12 hegedűversenyből álló sorozatát Michel-Charles Le Cène (1684 – 1743) amszterdami kiadójánál jelentette meg 1727-ben.[2] Amikor felróják neki, hogy a sorozattal meg sem tudta közelíteni az 1725-ben szintén Amszterdamban kiadott, az op. 8-as Il cimento dell’armonia e dell’inventione („A harmónia és találékonyság erőpróbája”) sorozat első négy hegedűversenyének, A négy évszaknak a népszerűségét, megfeledkeznek Vivaldi praktikus megfontolásáról, hogy anyagilag jobban jár saját terjesztéssel, és kiadókra éppen a nehezebben terjeszthető (azaz gyengébb) műveit bízta. Az op. 9-es sorozat címe akkortájt népszerű összefoglaló név volt. A legismertebb közülük a zeneszerzőként az öccsénél, Benedetto Marcellónál (1686 – 1739) jóval jelentéktelenebb Alessandro (1669? – 1747) hat concertóból álló, 1738 körül, Eterio Stinfalico nűvésznévvel Augsburgban kiadott op.6-os sorozata.[3] (A testvérpár egyúttal jelentéktelen jogász is volt, de közülük csak Alessandro volt jelentéktelen matematikus is.) A műkedvelő zeneszerzők életművének üde frissessége és kedves felelőtlensége járja át Alessandro Marcello sorozatát.

A magáninkvizítor

Tegnapi rövid összefoglalónkban, futólagos kitekintéssel a vecsernye utáni szicíliai fordulatokra, beszámoltunk Luis de Páramo (1545? – 1608) szicíliai főinkvizítor kalandos hivatali életéről és még kalandosabb munkájáról, melyet az inkvizícióról írt. Páramo a Gondviselés ujját látja abban, hogy Portugáliában a Szent Inkvizíció éppen egy szélhámos közreműködésével borult virágjába, akinek az eseményeket elősegítő hamisított pápai bulláját Páramo is látta az Escorial Szent Lőrinc Könyvtárában.[1] Az eset megér egy futó pillantást, a tegnapi beszámoló formájában: kis történeti háttér után rátérünk a szélhámos működésére, végül megnézzük, hogy hatott ez Voltaire-re (1694 – 1778).

A főinkvizítor lelkesedése

A szövevényes, sok hatalmat érintő történetről, mely az 1282-es szicíliai vecsernyéhez, majd a korábbi uralkodó, Szicíliai Manfréd (1232 – 1266) lányának, Hohenstaufen Konstanciának (1249 – 1302) a behívásához vezetett, már beszámoltunk.
A tényleges és formális hatalmat is I. (Hódító) Jakab (1208 – 1276) aragóniai király és Árpád-házi Jolán (1215? – 1251) negyedik gyermeke a tízből (a pár frigyét és a király egyéb jogigényét szintén említettük már), III. (Nagy) Péter, Konstancia férje gyakorolta. Uralma hiába volt „kipányvázott”, tehát nemzetközileg meglehetősen támogatott, 1285-ben III. (Merész) Fülöp (1245 – 1285) francia király nagy erőkkel támadást intézett a francia uralom restaurálásáért, de vállalkozása elbukott.[1] (Mindkét uralkodó még az évben meghalt.) Így a Barcelonai-ház szicíliai ága tartós uralomra rendezkedhetett be. Az uralom toleráns és multikulturális volt[2], amely mögött az a józan megfontolás húzódott meg, hogy a nem-keresztény idegenek üldözése, beleértve a zsidókat, az észak-afrikai arab kereskedőket, levantei muzulmánokat, az ország gazdasági életét megbénítaná. Ennek az ibériai félsziget heves trónviszályai vetettek véget, melyek elvezettek az 1412-es caspei egyezményhez, mely kimondta, valójában szentesítette Szicília egyesítését Aragóniával.

Ez az egyezmény lépcsőfokul szolgált a spanyol egyesítéshez. I. (Igazságos v. Becsületes) Ferdinánd (1380 – 1416) fia, János herceg (1398 – 1479), a későbbi II. (Nagy v. Hitetlen) János király lett az első alkirály.[3] A spanyol változatú inkvizíciót egy óriási lépéssel Tomás de Torquemada (1420 – 1498) dömés atya vezette be 1487-ben Szicíliában azzal, hogy kinevezte a negyvenes éveiben járó Antonio de la Peñát szicíliai főinkvizítorrá, aki nagy sietve, a spanyol teatralitás és a vizsgálódók embertelenségei borzalmainak egyesítésével látott munkához.[4] Az inkvizíció, más területekhez hasonlóan, ahol működött, itt is megszervezte a familiárisok hálózatát, azaz a „világi segítőkét”, akik nélkül magától nem tudott volna a legapróbb zugokba is bevilágítani; bár itt, Szicíliában a familiárisok részaránya a lakosságnak csak 1%-át tette ki. Működésük jobban hasonlít a későbbi korok párttagjaiéhoz, mint a spiclikéhez: az esetek többségében nem volt titok, ki familiáris, ki nem. Az anyaországban, Spanyolországban a világi és egyházi hatalom összeolvadása legfeljebb a bizánci és a vatikáni modellekhez hasonlítható. Az inkvizíció a hatalmát a király hatalmából élvezi, a király pedig hatalmas jövedelmet húz a kivizsgáltak vagyonának konfiskálásából. A „peremvidéken”, Szicíliában a képlet kicsit módosul. Itt „kettős hatalom” alakul ki, hiszen az itteni inkvizíció is a királytól fogad el parancsokat, és nem az alkirálytól. Állandósulnak köztük a konfliktusok, az alkirályok ott gátolják az inkvizíció működését, ahol tudják. 1595 és 1634 között nagy számban helyeznek vád alá familiárisokat:

vád	esetszám	gályarabság	száműzetés	korbács
homoszexualitás	173	18	24	5
„ellenszegülés”	151	21	19	4
pénzhamisítás	44	3	9	1
hamis tanúzás	107	11	13	1

Luis de Páramo (1545? – 1608) leóni kanonok 1584 és 1605 között volt szicíliai inkvizítor. Működése alatt a két hatalmi ág versengése a tetőfokra hágott. Az alkirály Diego Enríquez de Guzmán gróf (1530? – 1604) volt, amikor több szicíliai grófot, akik Páramo hálózatának familiárisai voltak, gyilkosság miatt elfogtak. Amikor az alkirály testőrparancsnoka 1590-ben letartóztat egy grófot és az alkirályi börtönbe viszi, Páramo kiközösíti a testőrparancsnokot. Erre az inkvizíció irattára rejtélyes körülmények között felgyullad. (Elharapódzott az iratégetés habitusa.) A spanyol király, II. Fülöp (1527 – 1598) az egyik gróf tüzetes kivizsgálását rendeli el, ám az inkvizíciót kirekesztve az eljárásból. Egyúttal csak közembereket enged a familiáris-hálózatba. Páramo, mintegy válaszul, az alkirály követelte hozzájárulások megtagadására tüzeli a nagyurakat, mindaddig, amíg a király el nem törli a familiárisokra vonatkozó korlátozását. A helyzet odáig mérgesedik, hogy két évre a viszony elmérgesedése után előre jelzik neki, baleset fogja érni. És valóban: az inkvizíció épületében raktározott lőpor felrobban. A halottak száma meghaladja a százat, maga Páramo is súlyosan megsebesül. Ekkor a király elérkezettnek látja az időt, hogy hazarendelje a főinkvizítort. Páramo tizenöt évre rá tér vissza, akkor fog meghalni, ám a civódások a távollétében is, visszatérte után is folynak tovább.[5] Minket azonban az az időszak foglalkoztat, amit visszarendelve, hazájában töltött.

A Kilenc Nővér rövid története

”As to the Freemasons, unless she will believe me when I assure her that they are in general a very harmless sort of People; and have no principles or Practices that are inconsistent with Religion or good Manners, I know no Way of giving my Mother a better Opinion of them than she seems to have at present, (since it is not allow’d that Women should be admitted into that secret Society).”

Benjamin Franklin to Josiah (1657 – 1745) and Abiah Franklin (1667 – 1752), April 13. 1738[1]

„Ami pedig a szabadkőműveseket illeti, hacsak el nem fogja hinni nekem, amikor biztosítom őt arról, hogy ez általában véve igen ártalmatlan emberfajta, továbbá se elveik, se gyakorlatuk nem összeférhetetlen a vallással és a jó modorral, nem tudok más utat-módot arra, hogy alakíthatnék ki Anyámban jobb véleményt róluk e mostaninál (minthogy nőket nem engednek be ebbe a titkos társaságba).”

Benjamin Franklin levele szüleihez, 1738. április 13-án

Benjamin Franklin belülről ismerte a szabadkőműves társaságok életét, és mind a keresztény, mind a szabadkőműves erkölcs, de legfőképp maga Benjamin Franklin jelleme kizárja, hogy kételkedjünk szavaiban. Anyját, az Old South Church of Christ[2] odaadó hívőjét azok után akarja megnyugtatni, hogy keserűen kifakadt: egyik fiam ariánus, másik fiam arminiánus.

A lybiai Areios presbiter (260? – 336) tanaival már többször foglalkoztunk. Jacobus Arminiusról (Jacob Harmensen, 1560 – 1609) itt annyit elég lesz megemlíteni, hogy radikális vallásmegújító volt, akinek nézetei rokonok voltak Kálvinéival (1509 – 1564), azzal a legérzékenyebb különbséggel, amint ezt a kor vallásvitái a bizánci mintákat megszégyenítő alapossággal kimutatták, hogy Arminius képesnek látta az embert ellenállni az isteni akaratnak, Kálvin nem.[3]

Franklin élete úgyszólván nyitott könyv[4], melyben néhány lap talán összetapadt az idők folyamán. A kevésbé ismert fejezetek egyikébe pillantunk bele.

Embertelen, nagyon is embertelen

Dalí (1904 – 1989) : Rabszolgapiac Voltaire eltűnő mellszobrával (1940)

Amadis meséi

 

Az Amadis de Gaula a XIV. század elején keletkezett, nagy hatású, csodás elemekkel (pl. virtus) átszőtt lovagregény, szerzője ismeretlen. Későbbi állítólagos szerzői, Vasco Lobeira († 1403), Garci Rodríguez de Montalvo (1450? – 1504) és sokan mások “összegyűjtötték” és harmonizálták a különböző változatokat, kiegészítették, sőt, ha kellett, meg is változtatták: Amadis eredetileg megöli apját, mert anyjával erőszakosan bánik – Montalvo inkább kiegyengeti a konfliktust.