A nemes ifjú nyomában (befejezés)

^{Hollar (1607 – 1677): Tanger, 1664. Kikötője Bragança Katalin (1638 – 1705) egyik hozománya volt II. Károllyal (1630 – 1685) kötött házasságukra 1662-ben}

Azok után, hogy tegnap röviden felvázoltam Ausztriai János József (1629 – 1679)[1] életét (ugyanis őt sejtem egy akkor említett olajfestményen[2]), homályos ígéretet tettem a folytatásra. Eljött a pillanat.

Egy nemes ifjú és képmása

Hogenberg (1535 – 1590): Látkép Nijmegen térképéből (késő XVI. sz.)

---

A minap láttam egy olajfestményt a Szépművészeti Múzeumban, címe Nemes ifjú képmása, a jog tiszta szempontjai odakattintást kívánnak meg. Alkotója, tételezik fel, Martínez del Mazo (1611? – 1667), és már csak a feltételezett művész életrajzi adataiból kiindulva sem meglepő, hogy a kép keletkezését a XVII. századra teszik.[1]

Faramond és Faramondo

Faramond (365? – 430)

Le vireton empenné siffla et vint se ficher dans le bras gauche du bossu, Quasimodo ne s’en émut pas plus que d’une égratignure au roi Pharamond.

Victor Hugo (1802 – 1885): Notre-Dame de Paris 1482[1] (1831). X/4. Un maladroit ami

A tollas nyílvessző kirepült, és sziszegve fúródott a púpos bal karjába. Quasimodo annyit sem törődött a nyíllal, mintha az Faramond király szobrát karcolta volna meg.

A párizsi Notre-Dame. X/4: Az ügyetlen jó barát. Vázsonyi Endre (1906 – 1986) fordítása (1960)[2]

I. Nagy Szent Leó pápa (390? – 461) titkárának, Aquitániai Szent Prospernek (390? – 455?) az Epitoma chronicorumja, Summája, utólag kapott ismertebb nevén a Chronicon Prosperi, Prosper-krónika[3] így ír Faramondról:

A kormányzó és szilvája

I. Erzsébet (1533 – 1603) 1600. december 31-én ruházta fel jogokkal kiváltságlevelében az így megalakult Angol Kelet-indiai Társaságot, később nevén Brit Kelet-indiai Társaságot.[1] Rá két évre, Nassaui Móric orániai herceg, holland helytartó, más szóval kormányzó (1567 – 1625) alatt a holland országgyűlés, a Staten Generaal keresztülvitte 1598-as elképzelését, hogy a kormány hatalmi szóval egyetlen szervezetbe olvasszon (és, az angol mintára, ideiglenes monopóliumjoggal ruházzon fel) három indiai-óceáni társaságot, és ilyen módon létrehozza a Holland Kelet-indiai Társaságot.[2] Újabb két év elteltével, vagyis 1604-ben IV. (Jó) Henrik francia király (1553 – 1610) – fejének kalandos utóéletével már foglalkoztunk – a holland kereskedők lukratív fordulóiról értesülve hasonló francia társaság alapítása mellett dönt, de országában a kapitalizmus még gyermekcipőben járt a vetélytársaikkal összevetve. A szükséges szervezés sokáig húzódik, és a Napkirályt (1638 – 1715) 1664-ben merkantilista pénzügyminiszterének, Jean-Baptiste Colbert-nek (1619 – 1683) kell meggyőznie az akkor már működő Francia Kelet-indiai Társaság feltőkésítésének hasznáról.[3] Ezek a társaságok a kiváltságok fejében országaik érdekeit is védték állomáshelyeiken, ha kell, katonailag is, és senki sem akadt, aki hatásosan szavát emelhette volna olykor erőszakos intézkedéseikkel szemben.

Hősök, árulók = árulók, hősök

Hogy egy diktatúra propagandájának talapzata a történelem, olyan „súlyú” megállapítás, mint tükörképe: egy diktatúra történelemképének talapzata a propaganda. Mint Job Mestrom mondja Arminius a nemzeti szocializmusban című diplomamunkájában, nem a semmiből jönnek elő a gigantikus példázatok. Nézzük ezt egy fontos és híres példán keresztül. Bandel (1800 – 1876), nyilvánvalóan a napóleoni harcok hosszan tartó hazafias hangulatától és a német egység iránt vágytól fűtötten már 1819 óta dédelgette magában terveit egy emlékmű elkészítéséről Arminiusnak (Kr.e. 18? – 21) hódolva, aki a német ajkakon a Hermann névre hallgatott. Detmold mellett 1838-ban láthatott hozzá a munkálatokhoz, de a gigászi mű elkészítése finanszírozási nehézségekbe ütközött, így csak 1875-ben leplezhették le. A nácizmus nagy előddé tette „Hermann” alakját, hangsúlyozottan nem germán, hanem német hőssé, és az emlékmű náci gyűlések kultikus helyszínévé vált.[1] (A Hermann asszociatív névalak legalább a XVI. századtól kimutatható.)

a Hermannsdenkmal (Arminius-emlékmű) a náci propaganda szolgálatában

Eminenciások színei

A király és a kardinális után talán Tréville úr nevét emlegették legtöbbet a katonák, sőt még a polgárok is. No, meg József atyáét, természetesen; de az ő nevét csupán suttogva ejtették ki, olyan rettegés övezte a Szürke Eminenciást – így emlegették az érsek bizalmasát.

Id. Alexandre Dumas (1802 – 1870): A három testőr (1844),
I., Idősb d’Artagnan három ajándéka
Csatlós János (1920 – 1993) fordítása (1956)[1]

A Pater Seraphicus, Assisi Szent Ferenc (1182 – 1226) halála előestéjén mondott szavairól a ferences rend spirituális ágának fő támasza, Angelo da Clareno (1247? – 1337) számol be Expositio super regulam Fratrum minorum (A minorita rend reguláinak bemutatása) című művében:

Ha alkalmam lesz beszélni a császárral, kérni fogom, hogy Isten iránti szeretetből és kérésemre hozzon határozatot és adjon ki rendeletet, hogy egy ember se fogja el a pacsirta nővéreket, vagy ne tegyen nekik semmiféle rosszat…
Pacsirta nővérünknek kapuciuma van, mint a szerzeteseknek, és alázatos madár. Szívesen járja az útszéleket, hogy valami gabonafélét keressen magának, és még ha állatok piszkában találja is azt, kicsipegeti és megeszi. Röptében dicséri az Urat, mint a jó szerzetesek, akik megvetik a földieket, és akiknek hazája a mennyben van. Azonkívül ruhája, mármint tollazata a földhöz hasonlít. Ezzel példát nyújt a szerzeteseknek, hogy nem szabad színes és finom ruhákat hordaniuk, hanem csak olyant, mint a halotti ruha, földszínűt.[2]

A praliné hercegei

A „lasagna” szó a latin lasanum, „főzőedény” eredetre támaszkodik, az pedig az ógörög λάσανον-ra (lasanon), ami háromlábú edényállvány.[1] (Ki tudja, ha tovább fejti egy nyelvzseni, következő lépésben egy előhellén rézműveshez jut, aki edényállványokat készít.) Nem árt ezt rögtön az elején tisztázni egy pralinéről szóló rövid, el nem kalandozó, szigorúan a tárgyra szorítkozó összefoglalónak. 

A francia Pimodan és A magyar Pimodán

Un soir de décembre, obéissant à une convocation mystérieuse, rédigée en termes énigmatiques compris des affiliés, inintelligibles pour d’autres, j’arrivai dans un quartier lointain, espèce d’oasis de solitude au milieu de Paris, que le fleuve, en l’entourant de ses deux bras, semble défendre contre les empiétements de la civilisation, car c’était dans une vieille maison de L’île Sait-Louis, l’hôtel Pimodan, bâti par Lauzun, que le club bizarre dont je faisais partie depuis peu tenait ses séances mensuelles, où j’allais assister pour la première fois.

Gautier (1811 – 1872): Le club des Hachichins[1] (1846)

Egy decemberi estén, egy beavatottaknak szánt, rejtélyes, mások számára érthetetlen kifejezésekkel fogalmazott összehívásnak eleget téve egy távoli negyedbe érkeztem, a magány egyfajta oázisába a párizsi miliőben, melyet a folyó, két karjával átölelve oltalmazott a civilizáció zajgásától, aminthogy ez nem volt más, mint egy régi épület Szent Lajos szigetén, a Pimodan-palota, melyet Lauzun emelt, mivel a különös társaság ekkor tartotta havi gyűlését, melyre első alkalommal voltam hivatalos.

Hasis-evők klubja 

Ezekkel a regébe illő szavakkal indul Gautier beszámolója, melyekhez Baudelaire-ről (1821 – 1867) szóló művében (1868) hozzáfűzi:

Vagy tíz próbálkozás után örökre lemondtam erről a kábító élvezetről, nem mintha fizikai rosszullétet okozott volna, hanem azért, mert az igazi írónak csak a maga természetes álmaira van szüksége, s nem szereti, ha képzeletét bármely mesterséges pótszer csiklandozza fel.

Tóth Árpád (1886 – 1928) fordítása[2]

Nem vitás, az, hogy Gautier kétszeresen is, alkotóként és kábítószer-élvezőként is érintett, kétszeres nyomatékot ad szavainak. Ám ha megállapítása nyomán el is fogadjuk, hogy az ún. igazi író számára a kábítószer nem lehet ihletforrás, nem tudhatjuk, és ezt nem tudhatják szervezetünk működésének értői sem, lehet-e a kábítószer az ihletforrás forrása, azaz ha pusztító és esetleg korlátozhatatlan módon is, kalandra és alkotásra serkentő közeg, és mi lett volna nélküle nagy alkotókból. (Hogy vele mi lett, jobban tudjuk.)

Röviden áttekintjük a Pimodan-palota történetét a XIX. századig.

A számok mögött a király, a király mögött csokoládé aggyal

Strudel (1641 – 1708): II. (Elbájolt) Károly (1661 – 1700)

…Death, if I make thee a grandee of Spain,
And give thee half my subjects, wilt thou stay
Behind the door a little, while I play
With life a moment longer?

Lee-Hamilton (1845 – 1907): Charles II of Spain to approaching death

…Halál, ha spanyol granddá teszlek én,
És fele népemet átadom, még
kiállnál kicsit az ajtó elé,
Hogy játszhassak az élettel?

II. Károly spanyol király a közelítő halálhoz

II. (Elbájolt) Károly családfáját tegnap megvizsgáltuk Sewall Green Wright (1889 – 1988) módszere szerint, és noha azt találtuk, a „kennelben” nem a végállomás szerepét betöltő uralkodó a legbeltenyésztettebb, az örökletes betegségek, degenerációk végzetes erővel ütköztek ki az utolsó Habsburg spanyol királyon.

A lét peremén: pacuhák, melákok, slendriánok

Ein guter Genius – der Hofhund Melak – war da der Musculus Antagonista und Schlagbaum des Flüchtlings geworden.

Jean Paul (1763 – 1825): Titan

Egy jó szellem – a házőrző Melák – lett a menekülők feszítőizma és védsorompója.

 (Titán, 1800 – 1803)[1]

Kezdjük tehát a léhűtővel. A színtisztán magyar eredetű szó a sörgyártás egy fontos közreműködőjének nevéből került be az általános szóhasználatba. A léhűtő feladata volt (például az ablakok kitárásával) gyorsítani a forró sör lehűtését. (Az ellenkező utóművelettel, a sörmelegítéssel már foglalkoztunk.) Munkája irigyelt volt azok körében, akik nehezebb megerőltetéssel keresték folyékony kenyerüket, így aztán elnevezésük – abban a hiszemben, hogy a sör a közreműködésük nélkül is lehűlne – idővel a semmittevők gúnynevévé vált.[2]

---

Händel és Savoyai Jenő

George-ot íróasztalánál fogadta – nagy volt – az írószék is nagy volt; az izgága törpét, Szavojai Jenő herceget – hadd túlozzunk kicsit, egyébként minek volna komédiás az ember – George éppenhogy észrevette: néha babák vagy elfelejtett női alsóruhák hevernek így fotelok karfáin.[1]

Szentkuthy Miklós (1908 – 1988): Händel

James Quin (1693 – 1766)

„Regényes életrajzában” Szentkuthy Miklós részletesen beszámol egy velencei találkozóról az ifjú Händel (1685 – 1759) és Savoyai Jenő között, melyet a neves angol színész, James Quin szájába ad. Ez a találkozó teljes egészében fikciónak mondható a következő rövid oknyomozás eredményeképp.

Hanuka ünnepére

A hanuka, felszentelés ünnepe idén december 16-án, sötétedéskor kezdődött és 24-éig tart. Az ünnep történeti alapja a zsidó nép hősies szembefordulása a templomgyalázó IV. Antiokhos Epifanes (Kr.e. 215 – 164) királlyal, aki a szeleukida birodalom megrendülő hatalmát próbálja drákói parancsokkal védelmezni, és elődei viszonylagos vallási türelmét nem felvéve a hitükből nem engedőkkel szemben különös erőszakkal lép fel. Az istenfélő zsidók nem tűrik Zeus szobrának elhelyezését a templomban, spontán ellenállásuk végül kiterjedt szabadságharcba, csodával határos győzelembe és az ezt követő, 101 évig tartó függetlenségbe fordul. Az így létrejött hasmoneus királyságot a rómaiak olvasztják be Siria provinciába. Maga a hanuka a templom újraszentelésének ünnepe. A hanukai gyertyagyújtás eredete a hagyomány szerint az a csoda, amikor a felszenteléskor talált, egy napra elegendő kóser olaj nyolc álló napon égett.